Ibolyácska

Nos, ez most egy teljesen rendhagyó frissítés lesz. Ez a kis szösszenet, ez csak... ez egy iskolai fogalmazás, mondjuk ki kereken. De abból a fajtából, amit az ember teljes szívéből ír, és végül elnyeri a tetszését az eredmény.
A feladat egy átváltozástörténet írása volt, és nekem a különböző vámpírok/vérfarkasok/stb. variációk igazán nem tetszettek, úgyhogy az én leányzóm csak belülről változik meg.

A fiatal leány finom léptekkel suhant át a poros országúton. Mögötte lobogott aranyszínű, fonott haja, szoknyája széle ráncos volt a szinte táncszerű mozdulatoktól. Mellette kétoldalt, az országúton tavaszi virágok tűntek elő, majd vesztek a homályba. Forró volt a nap, azonban a leány szívét nem tudta felmelegíteni; hiába is a kecsesség meg a báj, ha a belső rideg, mint a kő.
A lány korábban sírt a bánattól. Sírt száz meg száz éjszakán át, szeretett vőlegénye elvesztésétől, kisírta a lelkét édesanyjának. Aztán száz és száz éjszaka után azt vette észre, hogy nincs, ami után sírjon, nincs, mit újra elveszítsen: ekkor döntött úgy, hogy szívét megkeményíti a világgal szemben, nehogy újra megszeressen akárki emberfiát. Önzősége jéggé merevedett lelkében, és felacélozta gyenge testét a közömbösség fegyverével. Nem akart, és hite szerint nem is tudott többé szeretni; egyedül a virágok illata és az országút melegsége volt képes örömöt fakasztani sokat szenvedett szívében.
Így táncolt még egy darabig a porban. Táncolt aztán az esőben, táncolt, ahogy peregtek a hónapok, míg végül a tavaszi ibolyácskára vékony hótakarót szitált az ég. Táncolt, ha fútt a szél, ha vihar dörömbölt, és táncolt a lehulló falevelek tengerében is, nem törődve semmivel. Neki ez volt a mindene, ez volt a boldogsága.
Később aztán, sok-sok tánccal később, meglátott egy halvány, de kivehető sziluettet, ami felé közeledett az út túlsó végéről. Közelebb érve látta, hogy egy fiatal legény az – a fiú kalapját arcába hajtotta a kemény nap ellen, állán épp csak pelyhedzettek a férfiasság első jelei. Kezeiben kosarakat cipelt, telis-tele gyönyörű virágokkal: volt benne liliom, harangvirág, rózsa, és a leány szívének legkedvesebb: álomszép ibolyácskák kis spárgával megkötve, amik csak úgy kicsattantak örömükben.
- Szervusz, leány – köszöntötte őt a legény, amint észrevette. Kosarait mutogatta neki. – Nézd, milyen szép virágaim vannak, csaknem olyan szépek, mint zöld szemed világa. Kérlek, vegyél tőlem párat.

Ámde a leány makacsul megrázta a fejét, és tett pár lépést előre, a porban.
- Ne legyél kemény – borult el a legény arca, habár a leány nem láthatta. – Látom, szép a ruhád, ezt az anyagot drága pénzért mérik a piacokon; azontúl tetszenek a virágaim. Tudom, hogy így van.
- Nincs nálam pénz – hazudta a leány, pedig bársonyos zsebecskéjében ott csörgedeztek az apró érmék. Bár fejét elfordította, és akarata akár a vas, lábai nem bírtak mozdulni mégse.
- Szánj meg – kérlelte a legény szüntelen őt. – Szükségem van a pénzre, igazán. Édesanyám kertjéből szakajtottam a liliomot, és a rózsát; gyere, nézd csak meg, milyen illatosak. Vagy akár az ibolya, én magam kötöttem őket csokorba… te leány, legyél jó szívvel irántam, mert kevés az időm, és a baj már igen közeleg szegény fejem felett.

Akárha jégcsap lenne képes keringőzni, úgy lépdelt előre a kecses leány, szívében egyre csak keményedő gőggel. Táncolt tovább; az idő csak úgy pergett kicsiny léptei alatt, és a tánc nem szelídült, nem szelídült sohasem. Talán a sírig is táncolt volna, át hegyeken és völgyeken, ha az út már nem elég széles neki; azonban egyszer csak, mint a derült égből hirtelen lezúduló vízesés, az út a végéhez ért: a leány szeme előtt aprónyi falucska tűnt fel, hirtelen magasodó templomtornyával, és pöttöm parasztházaival. Ekkor este volt, a hold magasan világított a falucska felett; a leánynak ez furcsa volt, rossz kedve támadt hirtelen tőle. Már táncának kezdete óta nem látott semmi sötétséget, az égen legalábbis; szívében azonban örökös vendég volt a magány és a kétségbeesés.
Most nemcsak ő, hanem az ég is beborult. A közeli templom harangjai földöntúlian zengtek, ahogy a gyásznép – mert biztosan gyásznép voltak, fekete öltözéket viseltek – bevonult a főhajóba, az ablakokon pedig átderengett a gyertyák kísérteties fénye.
A leányt most akarata ellen vezérelte a kíváncsisága. Lépteit finomabbra vette, most már nem keringőzött. Mire odaért a templomajtóhoz, a gyásznép bevonult, így neki kellett a nehéz vasajtót gyönge karjaival kinyitni.
Odabent szörnyűséges látvány tárult a szeme elé. Ravatal volt ez – de ó, mily szörnyűséges ravatal! A fekete, ócska anyagon mereven feküdt a már korábbi virágos legény, ugyanabban a ruhában, mint amiben már korábban találkoztak; szemei kidülledtek, hófehér, inas karja többé nem cipelt virágos kosarakat, nem rózsát, sem ibolyát. A gyásznép irtóztatóan zokogott, különösképp egy asszony, aki hamarosan egy kis köteg ibolyát helyezett a halott feje mellé.
- Édes, édes kisfiam– zokogta a vásznon fekvő élettelen testnek. – Ó, bár lett volna pénzem a gyógyírre, egyetlen gyermekem, ha jó anyád lettem volna… - De nem tudta befejezni, mert mondata halálhörgéssé torzult, mint aki legszívesebben utánahalna az elsiratottnak.

A leány szótlanul álldogált az asszonyok között, és nem bírt többé jégcsapként létezni. Forró könnyek lepték el szép vonásait, amik lassan megolvasztották a hideget körülötte. Kezei úgy remegtek, hogy legszívesebben rátette volna a síró anya kezeire az ő kezét, vigasztalta volna – de tudta, nincsen hozzá joga. Azt már ő régen eljátszotta, amikor a kedves legény virágot kínált neki, de ő nem vett egyet sem, habár az ibolya csodaszép volt, és bőven lapult pénz a zsebecskéjében.
Hirtelen újra levegőt kapott, mintha egészen a keringő elejétől nem lélegzett volna. A rászáradt könnyek között még akkor sem volt képes elhinni a nyilvánvalót: hogy került ide ez a legény? Hiszen csak egy út vezet ebben a faluba, és nem találkoztunk még egyszer…
Mintegy sugallatként, azonnal meg is kapta a választ saját magától. Mindig van más út. Saját bánatába feslett meg, és ezért nem volt képes megnyitni a szívét, amikor szükség lett volna rá. Fájdalmat okozott magának, és fájdalmat, gyászt a legény családjának és barátainak; és ez olyan kín volt, ami szívét csaknem megrepesztette. De vajon, nem tudná-e ezentúl másképp élni az életet? Másképp gondolkozni?

És a leány, gondolataiba mélyedve, lassan kisétált a templomból. A küszöb átlépte után sohasem táncolt többé, és amint elérte a hajnal, édesanyja otthon találta őt boldogságban, egészségben.