The Woman

Fandom: BBC Sherlock

Párosítás: Sherlock/John, és John/Mary.
Korhatár: 16-ot mondanék.
Figyelmeztetés: pár csúnya szó, a szokásos slash.
Tartalom: Post-Reichenbach. John éli a friss házasok örömteli életét feleségével, Maryvel, egészen addig, amíg Mrs. Hudson meg nem invitálja őt egy csésze teára a Baker Street 221/B-be... 

Más megjegyzés: Ha túlságosan OOC, mondjátok meg. Én azt hiszem, eléggé az, talán John nem ilyen... mindenesetre azt hittem, nem fogom megírni ezt a történetet. Most, hogy mégis megtettem, remélem, legalább pár ember örülni fog neki.
U.i.: Mary Morstan a novella abszolút hősnője. És sajnálom, nem engedek a filmes Maryből. Maximum akkor leszek ezen hajlandó változtatni, ha a BBC-s sorozatban Amanda Abbington fogja őt játszani. Ennyi.

A bejárati ajtó hangosan csapódott, John pedig ledobta fekete táskáját az előszoba asztalára.  Egy fáradt sóhaj kíséretében levetette magát a fotelba, és kényelmesen kinyújtóztatta végtagjait. A kandalló már be volt gyújtva, csak úgy ropogott benne a száraz fa; a tágas nappaliban kellemes meleg honolt. A férfi először észre sem vette, hogy egy csintalan női mosoly figyeli őt, félig rejtőzve a hálószobába vezető folyosó árnyékában.
-  Szia itthon, katona – üdvözölte Johnt, majd a fotel háta mögé állva átkarolta őt, és puszit nyomott a hajába.
- Hiányoztál, édesem.
- Te is nekem. Mesélj, milyen napod volt?
A férfi kifújta a levegőt. Amióta saját körzetet kapott és otthagyta a gyerekosztályt – már jó fél éve -, sokkal több munka és felelősség hárult rá, mint az előtt; viszont számtalan előnye is volt az új munkának, például jobb fizetés, és közelebbi rendelő.
- A szokásos. Sok beteg, az ebéd rosszabb volt, mint általában. Ja, és egy néni elkezdett ütögetni a botjával, amikor elmondtam neki mennyibe kerül a gyógyszer, amit felírtam.

Mary felnevetett, John pedig nem győzte csodálni azért a folytonos derűért, ami belőle sugárzott. Már lassan másfél éve voltak házasok, és még mindig nem unta meg felesége kislányos mosolyát. Azonban ő nem csak bájos volt, hanem okos is, tagadhatatlanul élesebb esze volt és érettebb gondolkodása, mint sok hasonló korú férfinak együttvéve.
- Tudod, min gondolkodtam ma feleltetés közben?  - suttogta Mary.
- Őőő, hadd találjam ki… az angol gyarmatosításon. Biztos, hogy a gyarmatosításon.
- Nem talált.
- Bastille ostroma?
- Azt vártam, hogy végre mindketten itthon legyünk, vegyünk együtt egy forró fürdőt, nézzünk filmet takaróba burkolózva, és aztán…
- Aztán?
A nő vett egy nagy levegőt.
- Aztán elájultam. Az osztályterem kellős közepén, és mire magamhoz tértem, az orvos az orrom alá dugott egy terhességi tesztet, hogy menjek vele szépen haza és nézzem meg az eredményt.

John szeme elkerekedett, és a szíve hirtelen gyorsabban kezdett verni, miközben várta a végkifejletet.
- És?
- Pozitív, úgyhogy nagy valószínűséggel kicsi Watson van a pocakomban – mosolyodott el a mondat végére, majd leülve a fotel karfájára, két kezébe fogta a hitetlenkedő férje arcát. – El tudod ezt hinni, John? Istenem, kisbabánk lesz. Jó, persze még nem biztos, mert nem voltam nőgyógyásznál, de valahogy érzem, hogy igazam van. Egy kicsi élet, belőlünk… még soha nem voltam ilyen boldog.
Mary John nyakába ugrott, az pedig még szinte fel sem fogva a dolgokat, gyengéden átkarolta feleségét. Aztán lassan eljutott az agyáig a dolog, és a tény, hogy hamarosan apa lesz, földöntúli boldogsággal töltötte el őt. Egy kisgyerek, kisfiú vagy kislány, aki bearanyozza majd a napjait, és Sherlock Holmes emlékének még a maradékát is kitörli belőle.
Erre a gondolatra John gyorsan megrázta a fejét, és igyekezett válaszolni valamit érdemben is.
- Ez… ez fantasztikus… úgy értem, mindig is ezt akartuk, nem igaz? Egy közös gyerek… imádlak, drágám. Komolyan. – És ezzel megcsókolta. A szavak azonban valahogy üresen csengettek, ha Mary nem is vette észre.

Sherlock, már megint.

És még mindig.

×××

Miután John leoltotta a lámpát, hagyta, hogy felesége kényelmesen befurakodjon mellé, majd átölelte őt a fél karjával, miközben magukra húzta a takarót. Már házasságuk első napjától kezdve így aludtak, és soha meg sem fordult a fejükben, hogy ez másképp is lehet. Legalábbis Marynek.
John gondolatai ugyanis ezen az éjszakán egészen máshol jártak. Visszaidézte Sherlock halálát, fájdalmas vallomását a sírjánál, majd azt a pillanatot, amikor egy kedves, szalmaszőke hajú tanárnő beállított hozzá egy törött lábú kisfiúval, aki a tanítványa volt. Majd továbbszökkenve az időben, az első vacsorájuk következett, aztán sorban a második, harmadik… legvégül eljegyzésük estéje, amit valószínűleg sohasem fog elfelejteni.
Akkor vallott színt először, őszintén Marynek.

~Két évvel korábban~

A pompás étterem abrosza meglehetősen tiszta volt; legalábbis John Watson számára ez volt az egyetlen határozott háttér, ami megmaradt. Elegáns pincérek jöttek-mentek és szervírozták az ételt, de ő nem igazán törődött vele. Rendelt valamit az étlapról találomra, megette amit elé raktak, és Mary minden egyes szavára mosolygott. Nem mintha nem érdekelte volna, épp ellenkezőleg, ez volt élete egyik legmeghatározóbb estéje, és ő ezt nagyon is tudta. A jövője, talán a boldogsága függ ettől; ennek megfelelően, miután végeztek a vacsorával, leszegte a fejét, és a terítőt bámulta pár percig.
Hozzá akart kezdeni a monológjához, amit már annyiszor begyakorolt otthon egyedül, de mégsem ment. Valahogy nem jött ki hang a torkán, mintha megnémult volna.

- John, jól vagy? – aggódott a lány.
- Persze, hogyne. Minden rendben – sóhajtott, majd próbált büszkén felnézni. – Először is tudnod kell, hogy nagyon szeretlek téged, és azt is szeretném, ha a feleségem lennél. Igen, itt van a gyűrűsdoboz a kezemben, és habár tudom, hogy nem ez a valaha volt legromantikusabb lánykérés, de szeretnék neked valamit elmondani, mielőtt úgy döntesz, hogy örökre hozzám kötöd magad. Tartozok neked ennyivel, de az is lehet, hogy a vallomásom után meggondolod magad.
Mary ezt hallgatva csak mosolygott.
- Én boldogan leszek a feleséged. Nem hinném, hogy van olyan dolog a világon, amiért ezt a mondatot vissza akarnám vonni, szóval ki vele.
John habozott pár másodpercig, majd vett egy nagy levegőt, és végre kipréselte a száján azokat a szavakat. A szavakat, amik annyi álmatlan éjszakát okoztak neki, annyi elsiratott könny volt a nyomukban, és annyi, de annyi fájdalom, hogy a szíve alig bírta el.
- A múltban szerettem egy férfit, Mary. Szerelmes voltam belé.
A nő arcáról lefagyott a mosoly, és csak akadozva tudott egyáltalán szavakat kinyögni. Tövig elpirult.
- Ez… hát erre nem számítottam.
- Hadd mondjam el az elejétől.

Erre John töviről hegyire elmesélt neki mindent a Baker Streetről és Sherlockról. Elmondta, hogyan találkoztak, mi volt az első ügyük, hogyan mentette meg az életét, és még sok más dolgot, amik mind-mind mély sebet hagytak benne. Miután mindennel végzett, hagyott egy kis időt Marynek, hogy megeméssze a dolgokat, aztán rájött, hogy valószínűleg még egy kérdés maradt megválaszolatlanul a lány számára, de ő túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy fel is tegye azt.
- Gondolom, felmerült benned még valami. Kérdezd meg nyugodtan.
- Igen – sóhajtott, és kicsit összeszedte magát. – Te és Sherlock… milyen messzire mentetek abban, hogy…?
- Soha nem történt köztünk semmi. – John szinte hallotta a Mary szívéről lezúduló kőt. – Akármennyire is akartam. Ő nem tűnt úgy, mintha érdeklődne irántam, én pedig inkább hagytam a dolgot, bármennyire is vágytam a közelségére. De szerettem őt, Mary. Sőt, tovább megyek: ő volt az életem, a minden, amiért érdemes volt felkelnem reggel. Aztán öngyilkos lett, és egy részem meghalt vele együtt. Sokáig nem tudtam magamhoz térni, csak bolyongtam a világban öntudatlanul, céltalanul, utána vágyakozva. Nem akartam elhinni, hogy meghalt, és nem akarom elhinni most sem. Amit iránta éreztem, vagy érzek, az már nem is szerelem, hanem valamiféle őrült szenvedély, valami halálos delírium. Szükségem volt rá, a lélegzetvétel is kínszenvedés volt nélküle. – Egy kis hatásszünetet tartott, majd folytatta. Azt nem tette hozzá, hogy "még mindig az".– És most itt vagy te, akibe szerelmes vagyok, a nő, akit a feleségemnek akarok. Mert ne hidd, hogy nem szeretlek, csak mert nem felejtettem el Sherlockot. Egy normális világban, ahol nem találkozom vele, te lennél az életem értelme, a minden számomra, de…

-… de ha most Sherlock csak úgy hirtelen visszatérne, te rohannál a karjaiba. – Nem számonkérés volt ez, csupán ésszerű megállapítás. John nem akart hazudni.
- Igen, azt tenném. De nem fog, mert meghalt, viszont te itt vagy nekem.
- És szerinted én bele fogok törődni, hogy neked mindig csak a második legyek? – Mary a szeméhez kapott, mert nem akarta, hogy a férfi sírni lássa – habár ő nagyon is látta, hogyan törli ki a szeméből a könnycseppeket. És őszintén nagyon sajnálta, de az érzésein nem tudott változtatni. Viszont arra nem számított, hogy a kérdés magától is megválaszolásra kerül. – Igen, bele fogok törődni. Hol van már az én büszkeségem? – A végén jókedvűen nevetett, a könnyei között is, kezét pedig John kezére illesztette.
- Szóval, megtudtam a jövendőbeli férjemről azt, hogy biszexuális. Erre már innunk kell egy pezsgőt. Pincér!  A gyűrűt meg add ide, még a végén összenyomod a dobozt.
- A jövendőbeli férjed… akkor mégis hozzám jössz? – döbbent le John, miközben kikapták a kezéből a gyűrűsdobozt, majd nézte, ahogy Mary felhúzza az ujjára, és kigyönyörködi magát benne.
- Igen, de magamról nem tudok hasonlóan szaftos sztorival szolgálni. Illetve, volt egy fiú még általánosban, akivel játékból jártunk, és amikor apu megtudta, kidobta őt a házunk ablakán. Jó, csak kétemeletnyi magasan volt, de csalánbokorba esett.
 

Hát így történt a leánykérés cseppet sem szokásos módja. Persze, John tudta, hogy Mary kicsit sem átlagos nő, és meg van áldva vele, ezért pedig nem győzött hálát adni nap, mint nap. Nyugodtan éltek, egy szép kis házban, hamarosan pedig gyermekünk születik; az élet nem is lehetne ennél bőkezűbb. És mégis, valami hiányzott. A közös bűnügyek, az üldözés izgalma, látni Sherlock arcát, amikor bejelentenek egy hármas gyilkosságot… morbid és szürreális, de John nem akart átlagos életet élni. Talán nem sok közös volt bennük Sherlockkal, de ha volt valami, akkor az az, hogy mindketten irtóztak a valóságos élet banalitásaitól, menekültek előle amilyen módon csak lehetett. És mégis, most pont azt éli, azt az unalmas életet, ami ellen – ha nem is ismerte be – harcolt annak idején. Hát nem undorítóan kiszámítható az élet?
John szemére lassan álom nehezült, és végre, csak pár órára, békén hagyták a gondolatai.

×××

A következő reggelen – bár azt tervezte, sokáig lustálkodik az ágyban -, már korán fenn volt, hogy a kávéját a teraszon ihassa meg nyugodtan, egymagában. Éppen elgondolkodott, amikor Mary hangját hallotta a háta mögött.
- Mit fogsz csinálni ma?  - Az ő kezében is ott volt a gőzölgő, finom kávé, szalmaszőke haja pedig kócosan állt szerte-szét. Hiába, Mary reggel volt a legszebb. 
- Öhm… nem tudom, a szokásost. Olvasok, sétálok, és… és szeretnék elmenni a temetőbe is. – John tudta, hogy felesége már megszokta az állandó temetőbe járkálást, és tolerálja ezt neki, egyetlen szó nélkül.
- Rendben, de nyolc körül legyél itthon, mert este megyünk az operába.
- Ígérem – mosolyodott el John, majd megpaskolta a mellette lévő fonott széket. –Na ülj le mellém egy kicsit.

A délután folyamán a férfi már alig bírt magával. Ebéd után aztán végre elköszönt a feleségétől, már kapta is fel a kocsikulcsot, és sietett a garázs felé.
Évek alatt már vakon is eltalált volna ahhoz a sírhoz. Ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, kivéve a rávésett név: Sherlock Holmes. Ezer közül is kiviláglott, mint egy mécses a kriptában; John pedig némán álldogált felette. Virágot nem hozott soha, mert tudta, Sherlocknak nem tetszene. A virág elhervad, nincs benne semmi kifejező erő, semmi élet, vagy ha van, az is időszakos csak. De az ő barátja nem ilyen volt, nem ez a néma kőtábla, ami most előtte van. És mint már annyiszort, most is eszébe jutott a gondolat, ami könnyet csalt a szemébe: ez egy halott sírja, innen sohasem fog semmi életre kelni többé. Csak egy test, ami elporlad idővel.
Hihetetlennek tetszett, de így volt.  Az az élettől duzzadó ember, akit egykor annyira szeretett, már nincs, és nem jöhet vissza, nem, nem és nem. Ennek a sírkőnek már régen megvallotta az érzéseit, amiket szemtől szembe nem tudott… ha gyáva volt, hát gyáva volt. De most már nincs jelentősége, az élet megy tovább. Szánalmas, de majdnem minden héten eljött, hogy felélessze magában Sherlock emlékét, és minden porcikájával küzdött az ellen, hogy elfelejtse – habár tudta, ezzel Marynek is fájdalmat okoz.

Miközben üres tekintettel bámulta a sírt, hirtelen megcsörrent a telefonja a zsebében. Legnagyobb meglepetésére egy sms-t kapott Mrs. Hudsontől, aki egy délutáni teára invitálta meg a régi lakásába. John megdöbbent, mert az esküvője óta egyszer sem találkoztak személyesen, teázni meg végképp nem hívta meg még soha; ő pedig érezte, hogy nem szabadna elfogadnia a meghívást, nem mehet vissza abba a lakásba, túl sok a fájdalmas emlék, ami oda köti. Valahol mélyen mégis akarta, iszonytató vággyal akarta, hogy egy kicsi Sherlock-foszlányt magába szívhasson. Kellett az emlék, mint a levegő, ha fájt is, ha égetett is.
Rá se nézett már a képernyőre, amikor megnyomta a küldés gombot. Elfogadta a meghívást.

Délután ötkor pontban ott volt a 221/B ajtaja előtt, igazság szerint kicsit korábban is érkezett. Mrs. Hudson már az ajtóban megszorította jó alaposan, és csak jó tíz perc köszöngetés és egymásnak örülés után engedte be őt a már jól ismert lakásba. Odabent a személyes holmik kivételével semmi sem változott.
- És, hogy ízlik az élet házasemberként? – mosolygott Mrs. Hudson, miközben forró teáscsészét nyomott a férfi kezébe.
- Öhm… jó. – John maga is tudta, hogy ennél butábbat nem is válaszolhatott volna, ezért próbált valami értelmes dolgot is kinyögni. – Nemsokára apa leszek.
Mrs. Hudson ekkorra már leült, az arcáról lehervadt minden mosoly, és nyelt egyet.
- Nos… igen, azt hiszem, gratulálok.
- Van valami baj, Mrs. Hudson, hogy idehívott? Úgy értem, mostanában nem sűrűn találkoztunk, ráadásul pont ebben a lakásban…
- Én mondtam neki, hogy hívjon ide.

A férfi szíve megszűnt egy pillanatra verni, amint meghallotta azt a hangot a háta mögül. Óvatosan hátranézett, majd lábai önkéntelenül is felpattantak a székből, az ölébe öntve a forró teát, a csésze pedig darabokra hullott a padlón. Tisztában volt vele, mennyire nevetségesen nézhetett ki ebben a pillanatban, kidülledt szemekkel, vizes nadrággal és remegő térdekkel, de a látvány, Sherlock látványa előhozott minden eddigi sérelmet, ami nyomta a lelkét, és a hirtelen rázúduló érzésektől alig kapott levegőt. Először megkönnyebbült, iszonyatosan és úgy érezte, az a halálra ítélt sem lehet boldogabb, akit a legutolsó pillanatban felmentenek az összes vád alól, éppen csak, mielőtt a guillotine lecsapná a fejét. Azonban valahol mélyen tele volt haraggal, a hisztis kisfiú gőgjével; habár sejtelme sem volt, miért játszották vele ezt a színdarabot, de úgy vélte, semmi elfogadható ok nincs rá.
Mrs. Hudson diszkréten már kiment régen, habár John ezt nem vette észre. Csak bámulta azokat a fekete fürtöket, az éles arccsontot, és az egész, egész Sherlock Holmest, akit az emlékezete már régen megkoptatott, de sohasem feledett. Kiszáradt szájjal végre oda tudott botorkálni hozzá, csak egy méterre volt tőle, de még mindig nem kapott levegőt.

- E… ezt tényleg valóságos? Tényleg te vagy az!?
Már a keze is remegett, ahogy belekapaszkodott Sherlock kabátjába. Belefúrta a vállgödrébe a fejét, nagyokat nyelt, miközben átkozódott magában. Most kellett volna kiabálnia, éktelenül üvöltenie, hogy mégis hogy képzelte ezt, minek nézi őt. De a szavak a torkára forrtak, és a kitörni készülő zokogását csak tetézte a Sherlockból áradó kellemes melegség – mégis tartotta magát. Elvégre nem hiába volt katona.  Közben Sherlock habozás nélkül átölelte a hátát, és fejét ráhajtotta az ő fejére, úgy, hogy a forró ajkai John homlokát súrolták. John olyan biztonságban érezte magát, mint még soha azelőtt.
- Jól vagy? – kérdezte Sherlock szinte suttogva, miközben elengedte őt. Már meg tudott állni a saját lábán is. – Nézd, tudom, hogy nem mentség, de oka volt annak, amit tettem. Nagyon sajnálom.
- Ok? Milyen ok? – csuklott el a hangja. – Mégis milyen oka lehet annak, hogy leugrasz egy kórház tetejéről, aztán meg eljátszod a saját halálod? Vagy legalább nem tudtál volna szólni nekem?! Kibaszottul fájt, Sherlock! El tudod te képzelni, milyen nehéz volt csak ülni és azon töprengeni, hogy sohasem foglak már látni többé? Hogy lehetsz ekkora érzéketlen barom?
Sherlock mosolygott.
- Olyan aranyos vagy, amikor káromkodsz. – John nem volt éppen vicces kedvében, és már éppen azon volt, hogy visszavágjon valami frappánsat, mikor a telefonja megszólalt, és a zsebébe nyúlt, hogy felvehesse. Csak Mary hívta, emlékeztetve őt, hogy nyolcra érjen haza, és hozzon hazafelé vajat, meg két karton tejet. Mire letette, Sherlock gúnyos pillantások tömkelegével bombázta szerencsétlen telefont, és magát a férfit is.
- Várj, kitalálom. A legújabb barátnőd akar valami süteménnyel elkápráztatni.
- A sütemény nyert, viszont semmilyen barátnőről nincs szó. A feleségemmel beszéltem.
- A feles… most ugye csak viccelsz.
- Elhitetted velem, hogy meghaltál, és most még lenne képed számon kérni, hogy új életet kezdtem? - dühöngött John. Valamiféleképp muszáj volt érzékeltetnie, hogy az, amit Sherlock tett, nagyon nincs rendben, és még mindig várja a magyarázatot.
- Igazad van, nincs jogom számon kérni semmit. Csak azt hittem…
- Mit? Mit hittél, Sherlock?! Hogy visszajössz három év múlva és minden ott folytatódik, ahol abbahagytuk?
- Reméltem. De nehogy azt hidd, hogy csak neked fájt ez az egész, mert nekem is szörnyen nehéz volt.
- Ó, remek – gúnyolódott John. - Fantasztikus. Akkor elárulnád már végre, miért csináltad ezt az egészet?
Sherlock habozott.
- Igyuk meg a teát, mielőtt kihűl.

John próbált nyugalmat erőltetni magára, ahogy Sherlock kitöltötte neki a teát egy új csészébe (a törött ebben a pillanatban egyiküket sem érdekelte igazán), és a férfi kényelmesen elhelyezkedett mellette a kanapén. Ezután Sherlock nem halogathatta tovább, elkezdte magyarázni, hogyan kérte Molly segítségét a viaszbábu elkészítéséhez, honnan tudta, hogy Moriarty meg akarja majd ölni Mrs. Hudsont (Johnt magát elegánsan kihagyta), hogy hajtotta végre a tervet, és miért volt szükséges, hogy ő ne tudjon róla. Azt is elmesélte, hogy az utóbbi években Európát járta Moriarty emberei után, és veszélyes lett volna bármilyen üzenetet küldeni, vagy akár csak telefonálni. De most már elmúlt a veszély, leszámolt a hátrahagyott emberekkel, és nyugodtan visszatérhetett Londonba; a Scotland Yard pedig már mindent tud, mert a legutolsó láncszem, Sebastian Moran kézre kerítésében ők is szerepet játszottak. Igazából még vissza sem költözött a Baker Streetre, mert nem volt rá ideje - ráadásul egyedül semmiképpen nem akart, ezért szólt Mrs. Hudsonnek, hogy vegye fel a kapcsolatot a régi lakótársával.
- Szóval te tényleg azt hitted, megint együtt fogunk lakni? – Most Johnon volt a gúnyolódás sora, habár belülről egészen máshogy érzett. De hogy is mondhatta volna meg, amikor ott volt neki az ő szerető Maryje, a legszebb és legokosabb nő a világon, a hamarosan megszületendő kisbabájukról nem is beszélve… máskor, más körülmények között őrülten és boldogan rohanna vissza a Baker Streetre Sherlockhoz, sőt, még így is nehezére esik megállni, hogy ne szólja el magát. Elvégre Sherlock volt valamikor a mindene, most pedig azzal kell szembenéznie, hogy a minden visszajött, él és virul, mégsem lehet vele, mert az ő egyéni boldogsága eltörpül családjának érdekei mellett. Mary egy férjet kíván, a gyerek pedig egy apát. Ez olyan érv, amivel John nem tudott vitatkozni, akárhogy is akart.

Sherlock csak nézte őt, áthatóan, mintha egyenesen a gondolataiba látna. Mintha tudná, milyen harcokat vív most belül, mintha ismerné az érzéseit, és… igen, nem képzelgés, mintha helyeselné azokat. De ez csak egy pillanatig tartott, aztán ugyanúgy felhörpintette az utolsó korty teáját, mintha mi sem történt volna.
John ekkor ránézett az órájára, ami nem egészen fél hetet mutatott. Mennie kellett, ha el akart ugrani egy boltba azokért a dolgokért Marynek, még ha ez a feladat annyira szürreálisnak is tetszett ebben a pillanatban. Bolt. Vaj. Tej. Egy egészen másik világ volt ez, és mintha a Baker Street 221/B ajtaja egy elválasztó vonal lenne a rideg valóság és a boldog eufória között.
De a férfi mégis próbált magához térni, és odafordult Sherlockhoz:
- Mennem kelll. Maryvel este operába megyünk, és még be kell ugranom a boltba pár dologért. – Nem tudta, hogyan köszönjön el. Majd hívlak? De úgy sem tenné. Holnap találkozunk! Úgy sem lenne igaz.
Már éppen felállt volna, amikor hirtelen egy forró tenyér kulcsolódott rá a kezére, és mintha most Sherlock sokkal közelebb ülne hozzá, mint eddig. Szinte érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni.
- Maradj még.
- El fogunk késni, ha maradok.
- El akarsz menni?
- Nem tudom, mire célzol – válaszolta idegesen John, mire Sherlock szemébe nézett, és amit eddig csak sejtett, azt most már majdnem biztosan tudta. Nem, nem és nem. Ez nem történhet meg vele, ez… lehetetlen.
- Nem célzok semmire.  Azt hittem, elég világos vagyok.
Ezután nem habozott tovább, lecsapott John ajkaira, tenyerével pedig finoman maga felé húzta a férfi arcát. John szinte lebénult, karjai mozdulatlanok voltak, és el se hitte, ami történt vele. Sherlock ajkai olyan forrók és követelőzők voltak, hogy a férfi gerincén borzongás futott végig, szíve pedig olyan hevesen vert, mint még talán soha azelőtt. Végre Sherlock átkarolta, és szorosan magához húzta, nyelvével utat tört magának, John pedig készségesen engedett neki. Abban a pillanatban nem érdekelte semmi, Mary csak egy homályos folt volt valahol abban a múltban, aminek meg sem szabadott volna történnie; elvégre minden élet, ami Sherlocktól távol van, nem élet.
Szinte fulladozva tértek magukhoz, nem akarva elengedni a másikat. Végül Sherlock mégis odébb húzódott, ajkai vörösek voltak, ahogy John rájuk tekintett. Gyönyörű volt.
Miután mindkettőjüknek visszatért nagyjából a normális légzése, John szólalt meg először, még mindig kábult hangon.
- Ez… most elég világos volt.
- Azt hittem, tudod.
- Nem, Sherlock, mégis honnan tudnám? – tört ki Johnból. – Ha az ember szeret valakit, azt elmondja neki. A normális emberek így csinálják.
- Akkor mi nem vagyunk normális emberek.
- Az én hibám is volt - ismerte be. - Ha már a színlelt halálod előtt elmondom neked, hogy szeretlek, akkor minden másképp lett volna... De akkor is. Értsd meg, nem maradhatok veled, nekem ott van a feleségem, akit nagyon szeretek. Nem hagyhatom cserben őt. – Azt kívánta ebben a pillanatban, bárcsak halna meg itt helyben, de ne kelljen választania. Úgyis tudja, kit választana, mert az egyértelmű – de a lelkiismerete nem bírná el.
Sherlock hallgatott egy darabig.
- Szeretlek.
- Tudom. – John érezte azt a bizonyos gombócot a torkában, és tisztában volt vele, hogy a szeme sarkát már ellepte a könny. Nem mintha tehetett volna ellene bármit is.

Sherlock kis szünet után határozottan megszólalt.
- Maradj itt éjszakára.
Erre John úgy megdöbbent, hogy szólni sem tudott, csak pár másodperc múlva.
- Mi?
- Jól hallottad. Töltsd velem az éjszakát.
- Épp az előbb mondtam, hogy nem akarom megcsalni a feleségem, erre neked az a válaszod, hogy töltsem veled az éjszakát? – nyögte.
- Majd azt mondod, hogy hirtelen beosztottak ügyeletre, vagy mit tudom én. Van ilyen az orvosoknál, nem?
- Ne viccelj velem. Mindketten tudjuk, hogy ha itt maradok, olyan dolgok fognak történni, amiket egyiken sem akarhatunk igazán.
Sherlock sóhajtott.
- Semmi sem kötelező. Tudod, merre van az ajtó – jelezte kézmozdulatával is az irányt, majd átható szemeit Johnra emelte, aki nem tudta nem észrevenni, hogy a férfi ezzel is befolyásolni akarja.
- Szóval… lássuk világosan a dolgokat. Ha most elmegyek, búcsút inthetek a barátságunknak, és mindennek, ami a mi közös kis életünkkel valaha is kapcsolatos volt…
- Nem feltétlenül.
John erre kezébe temette az arcát, és felnevetett.
- Szerinted ezek után képesek lennénk barátokként együtt dolgozni? Ezt te sem mondhatod komolyan. Túlságosan fájna, és nem csak nekem vagy neked, hanem Marynek, a feleségemnek is. Meséltem neki rólad. És miután mindent tud az én érzéseimről… nem fogom őt kitenni ennek, Sherlock. Ne is kérd. 
- Akkor legalább most maradj itt velem. Csak most az egyszer – suttogta, és kezével John arcát simogatta, aki azóta már fülig vörös volt, Sherlock viszont nem tudta volna megmondani, hogy a vágytól-e, vagy a szégyentől. Esetleg mindkettőtől.

- Nézd. – John a plafont bámulta, miközben simogatták az arcát. Ez már túl sok volt egy estére. – Szeretlek téged. Igazán. De ha most itt maradok, ez csak szex. Olyan, mintha csak a testiség számítana… én téged nem így akarlak először. Lassan akarok haladni, érted? Meg akarlak ismerni, el akarok menni veled vacsorázni, és… a francba is, ha már megcsalnám a feleségem, azt módjával tenném.  Ráadásul – jött zavarba -, én… izé… sohasem képzeltem veled… vagyis igen, de a fejemben sohasem mentem csóknál tovább, és igazából azt is szégyelltem. Csak amikor meghaltál, akkor gondoltam bele, hogy mi lett volna ha, de már túl késő volt…
- Ebből most azt akarod kihozni, hogy soha nem voltál még férfival, és szégyelled magad. – John utálta, amikor így belelátnak a fejébe. – Tőlem nem kell félned.
- Dehogyis félek! – vágta rá, talán kicsit túl gyorsan is. - Na jó, talán kicsit zavarban vagyok… ennyi. De ez nem olyan, amit nem tudnék leküzdeni, ha arra kerülne a sor. Itt most más a probléma.

Sherlock szó nélkül felállt, majd pókerarccal a szobája felé vette az irányt.
- Te döntesz – kiáltotta hátra. – Nehogy azt mond később, hogy kényszerítettelek. Ha kimész, a kulcs a konyhaasztalon van, légy szíves és zárd be magad után, viszont ha maradsz, vesd le a nadrágodat, mert eléggé átáztál. És szörnyen szórakoztatóan nézel ki.
És ezzel már el is tűnt.

John egy pillanatig némán meredt maga elé, és a tenyere ragadt az izzadtságtól. Ez az a pillanat, amikor dönteni kellene, és egyszerre harcolt benne a kötelességtudat és az érzelem. Abban biztos volt, hogy ennyire nőt nem szeretett soha, s nem is fog szeretni, mint amilyen az ő Maryje. Ráadásul ő maga sosem volt valami modern ember, és attól a gondolattól, hogy egy férfira akarja pazarolni az egész hátralévő életét – mert tudta, ezek után nem tudna ugyanúgy magára nézni, mint azelőtt -, borzongás futott végig rajta. Tudta, hogy szüksége van Sherlockra az életében, a közelségére, és ezt soha ilyen intenzíven nem érezte még, mint ezen az estén. Viszont talán nem érné meg ez a múló szeszély, hogy félredobja a családját. Ha hazamegy, többé nem látja Sherlockot, és éli tovább az életét ugyanúgy, mint az eltelt három évben. Nem lesz változás.
De én ebbe beleőrülök, hasított belé a felismerés, és hirtelen olyan világosan látta a dolgokat, mint még soha azelőtt. Lehetetlenség, hogy kitegye ebből a házból a lábát, olyan, mintha be lenne zárva ide, habár a kulcs a kezében van.
Ő is csak ember volt. Benyitott Sherlock szobájának az ajtaján, majd félszegen elmosolyodott.
- Adj valami takarót, mert nem akarok megfázni.

×××

A tévé fénye időnként meg-megvilágította a kanapén ülő Sherlock arcát. John arcát az ölében nyugtatta, és deréktól lefelé szorosan bebugyolálta magát takaróba, ahol levette a nadrágot – ami most éppen mellette hevert a földön elszórva. Olyan kényelmes volt a férfi öle, és a szituáció annyira nyugtató volt, hogy azt kívánta, bárcsak így maradhatnának egész este. Sherlock egyik kezével finoman simogatta John haját, másikkal pedig összekulcsolta a tenyerüket; soha nem néztek még így együtt tévét, és már ideje volt bepótolni.
- Tudod, ha veled maradnék – suttogta John, habár biztos volt abban, hogy ezt az idióta műsort csakis az ő kedvéért nézik, és Sherlockot nem igazán érdekli -, így akarnék feküdni minden nap. Persze, csak ha nincs ügy.
- Még meggondolhatod magad.
- Nem fogom - fordult a hátára, és így most már alig pár centi választotta el őt Sherlock arcától. – Tudod, hogy nem fogom.
Sherlock várt pár pillanatig.
- Nem kellene szólnod a feleségednek?
- Miről? Hogy a férfi szeretőmnél alszom ma éjjel, pont, amikor operába megyünk?
- Várni fog rád. – Mindketten egyszerre néztek a faliórára. Hét óra múlt öt perccel.
- Én ezt nem bírom – suttogta John. – Mary többet érdemel ettől.
- Küldj neki egy sms-t – simogatta Sherlock továbbra is a haját.
- De holnapra úgyis megtudja.
- Akkor is. – John mély lélegzetet vett, majd a közeli asztalról előhalászta a telefonját, és írt valami szöveget, miszerint Mary ne várjon rá, berendelték ügyeletre, és valószínűleg ma nem alszik otthon. Undorodva, szinte eldobta magától a telefont, és még jobban befészkelődött Sherlock ölébe. A film több mint két órás volt, és mire vége lett, John többször is elbóbiskolt közben, és csak arra ébredt fel, hogy Sherlock lezuhanyozva tért vissza hozzá.
- Menj el te is, aztán gyere majd a szobámba. Mrs. Hudsontől kértem neked egy fürdőköpenyt, bordószínű, fel lesz akasztva az ajtón lévő fogasra. Azt vedd fel. És találsz majd törülközőt is a szokott helyen.
- Várj – döbbent le -, te tudtad, hogy itt fogok maradni?!
- Kilencvennyolc százalék volt.

John már a zuhany alatt állt, amikor észrevette, hogy mennyire dobog a szíve, a forró víz pedig csak fokozta a hatást. Az álmosság egy pillanat alatt kiszökött a szeméből, amikor rájött, hogy mire is készül most, és hirtelenjében nem is tudta, hogy az idegesség, vagy a szerelem miatt szökött fel ennyire a pulzusa. Végül is csak kiszállt, magára kapta a bordó köpenyt, majd elindult Sherlock szobája felé.
A szíve a torkában dobogott, ahogy benyitott, mert nem tudta, mire számíthat. Azonban odabent semmi különös nem volt, ha csak azt nem vesszük, hogy a szemét rögtön kiszúrta az éjjeliszekrényen heverő óvszeres doboz és az egyéb kellélek. Meg persze Sherlock mosolya, aki közelebb jött, és átkarolta John derekát.
- Látom, készültél.
- Ne vágj ilyen savanyú arcot. Az ember azt hinné, kínozni akarlak. Amúgy meg nem értem, miért vagy ilyen ideges, nekem kellene annak lennem. Én még nővel sem voltam soha.
John egy pillanatra ledöbbent arra a tényre, hogy barátja még szűz, de csak rövid ideig tartott a dolog. Közben Sherlock lekapcsolta a villanyt, és immár egyedül a kinti égbolt világította meg a szobát, és kettejüket; azután újra átkarolta a férfit; most már a lehető legközelebb húzta magához. John tudta, mi fog következni, de mégis felkészületlenül érte. Sherlock olyan lágyan érintette hozzá résnyire nyílt ajkait a nyakához, hogy az egész nem is tetszett érintésnek, annyira törékeny volt. Ahogy csókjaival haladt lefelé, lassan elérte John mellkasát, és a fürdőköpenyt egészen a derekáig lefejtette róla. A férfi beleremegett, Sherlock pedig olyan szorosan fogta a derekát, hogy John soha ilyen biztonságban nem érezte még magát. A csókok nem voltak sem erőszakosak, sem követelőzőek, Sherlock olyan gyengédséggel bánt vele, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban összeomlik a keze alatt.
Végül a köpeny a földön landolt. A férfi nem érezte helytelennek, amit tesznek, most már nem. Ez a törődés nem lehet gonosz, ezek a csókok pedig a legszentségesebb dolgok a világon.

×××

John reggel arra ébredt, hogy mindenhonnan melegség veszi körül. Ki sem kellett nyitnia a szemét, hogy konstatálja, Sherlock pont úgy ölelte magához álmában, mint ahogy ő szokta Maryt. Kezeik a párnán összekulcsolódtak; ő pedig hiába látta a faliórán, hogy tíz óra múlt, úgy érezte, mintha csak négy-öt órát aludt volna, amiben valószínűleg volt is igazság. A hajnal nagy részében szeretkeztek, erre tisztán emlékezett, ahogy arra is, hogy képtelenek voltak megunni egymást… és ő még most sem tudta elhinni, hogy ez tényleg a valóság.
Visszaaludni mégsem tudott. Helyette megfordult, és Sherlock fürtjeit csavargatta; élvezte nézni, mennyire békés álmában a férfi. Közelről az arca még szebbnek tűnt, ahogy lassan nyitogatta a szemét, és épp arra igyekezett rájönni, hol van és kivel.
- Szia. – A tegnap este, vagyis hajnal után borzasztóan furcsa volt megint áttérni normális társalgásra, John legalábbis így érezte. Most már nem lehetett mit tenni, a kapcsolatuk akár jó, akár rossz irányba, de megváltozott. Többé nem tud úgy nézni Sherlockra, mint eddig. – Szóval, néha mégis szoktál aludni.
- Kifáradtam. Csak ezért. Szóval ezzel arra akarok célozni, hogy ha itt élnél megint, ne adj' isten velem egy szobában, sokat javulna az egészségem. Orvosként ezt te sem tagadhatod.
- Mennem kellene.
- Egy kis kényeztetés még belefér – duruzsolta Sherlock, miközben John derekával egy vonalba helyezkedett, és próbálta lehúzni róla a takarót.
- Ezt ne csináld. Legyen már elég ennyi, így sem tudok nyugodtan Mary szemébe nézni…
- Miért, eggyel több vagy kevesebb most már nem mindegy? – sóhajtotta. – Egész hajnalban szeretkeztünk, John. Most meg egy alkalom miatt panaszkodsz. Amúgy meg mondd, hogy nem volt jó.

John zavarba jött, ezért úgy döntött, tényleg jobb sietősre venni a dolgot. Miután gyorsan felkapkodta a ruháit a padlóról, öltözködni kezdett.
- Választ akarok.
- Milyen választ?
- Hogy tényleg ezt akarod-e – emelte fel a hangját Sherlock. - Visszamenni az unalmas, kisstílű életedbe, amikor nyilvánvaló, hogy a múlt éjszaka volt a legszebb dolog, ami valaha is történt veled.
- Honnan szeded te ezeket a nyálas mondatokat?  – kiáltotta hátra, miközben a nappaliból hozta vissza a nadrágját.  – Ezt most jól jegyezd meg: amit tettünk, azt nem lett volna szabad. Ha visszamehetnék az időben, igaz, újra megtenném, ezerszer is megtenném, de ez nem változtat a tényen, hogy házas ember vagyok.
- A házasság kit ér…
- Hamarosan kisbabánk lesz.
Sherlock egy darabig csak ült, testét alig takarta valami, és bámult maga elé. John egy darabig nézte őt. Végre teljesen felöltözött, majd látva, hogy valószínűleg Sherlock nincs beszédképes állapotban, az ajtó felé vette az irányt. Már éppen fordította el a kilincset, amikor érezte, hogy hátulról egy meleg kéz kulcsolódik a derekára, majd maga felé fordítja. Sherlock felkapta a fürdőköpenyét, és úgy látszott, nem engedi el búcsúzás nélkül. Újra megcsókolta őt sóvárogva, John pedig még egyszer a nyaka köré fonta a kezeit.
- Jó volt veled – nevetett fel görcsösen Sherlock. – Hiányozni fogsz.
Amikor John végre kitette a lábát az utcára, csak akkor kezdte felfogni: valami olyasmit tett, amit soha, de soha nem tud már visszafordítani.

×××

Mire John beparkolt, már ezredjére is sikerült túlgondolnia a dolgokat. Hogy mit fog csinálni, ha hazamegy. Mit mondd Marynek a nyilvánvalóan idióta sms után, mert azokat a sorokat még ő sem vette komolyan. Hallgathatna sokáig, mire a felesége kihúzza belőle, mi is történt, vagy a szemébe vághatná, hogy Sherlock neki a világot jelenti, és különben is megmondta már az eljegyzésnél, hogy a szívében azt a bizonyos helyet csak ő foglalhatja el. Habár az előre tervezésnek semmi értelme nem volt, mert tudta, ha meglátja Mary fáradt, reggeli szemeit, megváltozik minden.
Ahogy a férfi beért a nappaliba, észrevette, hogy felesége a kanapén aludt, mert még ott volt kedvenc alvós párnája és egy takaró. Hamarosan ő maga is megjelent, a konyha falához támaszkodva, egy bögre forró kávéval a kezében. Valamiért a szokásosnál is fáradtabbnak tűnt.
- Ki az a nő? – emelte a szájához a poharat. – Remélem, nem az egyik barátnőm. Az még tőled is csúnya lenne.
- Honnan veszed…?
- Ugyan, mintha komolyan elhinnéd, hogy bevettem azt az smst. Nem hiába engem vettél feleségül.
John várt egy kicsit, amíg Mary kényelmesen helyet foglalt az egyik fotelben.
- Ennyi? Semmi hisztéria, sikítozás, hogy megcsaltalak?
A nő erőltetetten felnevetett. Még ott voltak rajta a könnyeinek a nyomai, és hiába volt közönyös, John átlátott rajta.
- Csak szeretném megtudni a hölgy nevét. Hogy tudjam, kivel kell megküzdenem érted.
- Az egész Földön nincs olyan nő, aki a helyedbe léphetne.
Mary elmosolyodott.
- Akkor férfi. Csak nem az az új orvoska, aki nemrég érkezett hozzátok, az a fiatal? Olyan jóképű, biztos, hogy vele voltál. Habár ne haragudj, nem tudlak téged elképzelni egy férfival…
- Férfi sincs olyan – hunyta le a szemét John. – Egy kivételével.

A nő először értetlenkedve bámult, aztán hirtelen elsápadt, és a keze remegni kezdett, ahogy tartotta a forró bögrét. Le is tette az asztalra.
- Ne szórakozz velem. Sherlock halott.
- Nem az. Meghamisíttatta a halálát azért, hogy a szeretteit ne bántsák… és most, hogy minden veszély elhárult, visszajött – nyelt egyet. – Meghívatott Mrs. Hudsonnel a régi lakásunkba, mert szeretné, ha megint lakótársak lennénk.
- Te pedig, ha már így alakult, ott maradtál estére.
- Természetesen nem. Megcsókolt, én meg… én meg nem tudtam mit csináljak. Mondtam, hogy feleségem van, erre ő azt mondta, legalább egy éjszakára maradjak vele.
- Gondolom, lefeküdtetek.
John arca vörös lett.
- Legalább ne tagadd le.
- Ilyen arcszínnel szerinted le tudnám?
- Tudom, hogy jobb volt, mint velem.
Mary már nem bírta tovább visszatartani, kitört belőle a zokogás. John odaült mellé, közelebb húzta, és habár tudta, hogy ennél undorítóbb dolgot nem is csinálhatna, de megpuszilta a száját, majd az arcát simogatta.
- Nyugodj meg.
- Hogy nyugodhatnék meg!? – tört ki. – Mégis hogy? Én megbocsátanék neked, John, esküszöm, ha tudnám, hogy csak szex volt érzelem nélkül. Vagy kíváncsiság, hogy milyen lehet a saját nemeddel. De ez más, ez több, mint amit én adni tudok neked, én… én nem vagyok zseni nyomozó, aki újabb és újabb  veszélyekbe sodor téged. Sajnálom, de ezt az életet nem tudom megadni.
- Mary – suttogta. – Semmit nem kérek, csak azt, hogy bocsásd meg nekem ezt az egy estét, ez… ez volt az én búcsúm tőle, és a volt életemtől. Veled akarok maradni.
- Kötelességtudatból nem kell. Tudod, hogy nem vagyok olyan nő, aki minden erővel maga mellett akar tartani téged.
- De a gyerekünk…
- Erről is beszélni akartam veled – szipogta Mary, miután kifújta az orrát a John által adott zsebkendőben, majd komolyan a szemébe nézett. – Ma délelőtt voltam az orvosnál. A teszt tévedett, nem… nem vagyok terhes.

Mielőtt John bármit is reagálni tudott volna, dörömbölést hallottak a bejárati ajtó felől. John épphogy kinyitotta az ajtót, be is akarta zárni, csakhogy Sherlock erősebb volt nála.
- Te meg mégis mi a jó francot keresel itt?
- A te ötleted volt ez a vidéki romantikus stílus? – nézett körbe. – Csak hogy elmondjam, nagyon nem illesz ide.
John a kezébe temette az arcát, mire Mary megeresztett egy félmosolyt.
- Gondolom, ön a híres Sherlock Holmes. Üljön csak le, meghívhatom egy kis kávéra?
- Mary – szisszent fel John, aki el se hitte, milyen jelenetbe csöppent. – Légy szíves. Te pedig, Sherlock, tűnés innen. Most.
- Ejnye, drágám, ne légy ilyen udvariatlan a vendégünkkel, aki minden bizonnyal még nem is reggelizett. Sőt, gondolom te sem… nyilván nem azzal voltatok elfoglalva.
És már ott sem volt. Sherlock először csak nagyokat pislogott.
- John… tudja egyáltalán, mi történt?
- Hogyne tudná. De ő ilyen, Sherlock – mutatott a konyha irányába dühösen. – A feleségem, és egy áldott jó lélek. Ahelyett, hogy hisztizne, mint más nő, ha megcsalják, leültet téged reggelizni… ő ezzel intézi el a dolgokat. Elkomorodik, közömbös lesz, de belül úgy fáj neki, hogy majd belehal. Tudom, hogy így van. Nem akarom megkockáztatni, hogy egyszer majd összeroppan, és én nem leszek ott mellette.

Kis hallgatás után Mary betoppant, leültette őket a kanapéra, majd a kezükbe nyomott egy-egy bögre kávét, és maga is leült.
- Ha éhesek vagytok, csak szóljatok, és máris összedobok valamit. Mr. Holmes, igya csak, nem tettem bele mérget. - Sherlock erre elmosolyodott, és belekortyolt a forró italba. – Jót fog tenni nektek a kávé, elég álmosnak tűntök. Mennyit aludtatok, őszintén?
- Négy vagy öt órát, maximum – válaszolta Sherlock a lehető legnyugodtabban, Johnban viszont eléggé felment a pumpa.
- Elnézést, csak én vettem észre, hogy ez az egész társalgás nem normális?
- Mindhárman tudjuk, hogy ez a kedvenced. Amikor valami nem normális. – Mary tartott egy kis szünetet, majd felállt. – John, amíg rendesen kipakolsz, elmegyek a szüleimhez. Elég lesz rá a délután, vagy ott is kell aludjak?
-  Hogy mit csinálok?!
- Kipakolsz. Remélem, te sem gondoltad komolyan, hogy ezek után még velem akarsz maradni, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy kihez húz a szíved – bökött a fejével Sherlock felé. – Ne aggódj, nem fogom leperelni rólad a gatyádat. Majd tisztességesen megosztozunk.
- Én ezt a házat márpedig nem fogom elhagyni – emelte fel a hangját a férfi, felállt, az arca pedig ismét katonássá változott. – Ha nem veled együtt, Mary. Különben is, azt mondtad, küzdeni akarsz…
- De vele?! Az istenért, John, vele nem tudok. – A nő közel volt már a síráshoz, de tartotta magát. – Fogd fel végre, én és ő nem vagyunk ellenfelek. Sherlock már akkor nyert, amikor a viszonyotok még el sem kezdődött. Én pedig nem vagyok hajlandó ennél is jobban megalázni magam, ezért megyek el.
- Ezt nem teheted.

Sherlock, aki eddig csendben figyelt, most köhintett egyet.
- John, ha nem lennél ilyen átkozottul makacs, nem lennénk ebben a helyzetben.
- Ezt meg hogy érted? – Sherlock felállt, majd félmosolyra húzta a száját.
- Mit gondolsz, ki a legfontosabb személy az életemben, akivel Moriarty meg tudott fenyegetni? Igen, kedvelem Mrs. Hudsont, és Mollyt, és kénytelen vagyok beismerni, még azt a szerencsétlen Lestrade-ot is… de azon a napon téged is követett egy gépfegyveres, John. Moriarty tudta, mit érzek irántad, és ezt ki is használta; ha akkor nem ugrom le a kórház tetejéről, és nem tettetem magam halottnak, te most már nem élnél.
Pillanatnyi döbbent csönd támadt. Mary nyelt egyet, majd remegő hangon közölte:
- Ennyi volt.
És elment a hálószobájába csomagolni.

A nappaliban álldogáló két férfi között lassan már-már kínos volt a csönd. John a szája elé kapta a kezét, és egyszerre annyi gondolat és emlék kavargott benne, hogy mindene reszketett.
- Miért… miért nem…
- Mert tudtam, hogy a nyerőkártyát csak a végén szabad kijátszanom. Ez a játékszabály.
John kierőltetett magából egy vézna mosolyt.
- Tudod, kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha…
-… ha nem jövök vissza érted? – komorult el Sherlock. – Tudom, hogy nem gondoltad volna meg magad.
- Pedig Mary pont a belépőd előtt közölte velem, hogy a terhességi teszt tévedett. Nem leszek apa – suttogta. – Most már végleg elbúcsúzhatok ettől a gondolattól.
- Hát, sohasem tudhatod.
John összehúzta a szemöldökét erre a kijelentésre, de Mary éppen ekkor esett ki a szobából a bőröndjével. Orra piros volt a sok zsebkendőtől, pár könnycsepp pedig még mindig ott csillogott a szemében.
- Sajnálom, de most csak pár dolgot tudok elvinni. Majd később visszajövök érte.
- De hát ez a te házad – döbbent le John. – Nagyrészt a te szüleid fizették, nem engedem, hogy…
- Ha lezajlik a válóper, eladjuk. Gondolom, te sem szeretnél itt lakni ezentúl, de ha igen, csak szólj.
John egy percig sem gondolkodott.
- Még visszafordíthatjuk az egészet. Nem késő.
- Ugyan! – nevetett fel erőltetetten Mary, majd John és Sherlock vállára tette a két kezét. – Ti csak éljétek az életeteket. John, te sohasem voltál igazán az enyém, és ezt te is tudod… ti tökéletesen illetek egymáshoz. Sajnos ez ellen nem tudok mit tenni – hunyta le a szemét -, akármennyire is szeretlek. Nem tudom megadni azt, amire szükséged van.
Még mielőtt Mary kilépett volna az ajtón, Sherlock odaszólt neki:
- Örülök, Mary, hogy megismerhettem. Ön egy igazán rendkívüli nő. – Majd kezet fogtak.
Mary búcsúzóul még megjegyezte nekik:
- Az esküvőre azért hívjatok meg. Szeretnék ott lenni.

Miután elment, John és Sherlock még sokáig bámultak maguk elé, majd Sherlock mondta ki, amire mindkettőjük gondolt:
- Lesz esküvő?
- Édes Jézus, dehogy. Még el sem váltam. Meg amúgy is, férfiak vagyunk – motyogta. Sherlock látta, hogy a férfi jelenlegi lelkiállapotában az lesz a legjobb, ha hazamennek.
- Fogd meg a kezem. – Johnt így tett. – Ezentúl így közlekedünk. Most pedig menjünk haza tévét nézni.