De Profundis - 12. fejezet

Castiel atyának mindene megvan a világon, amire valaha is vágyott. Egy kisváros káplánjaként rengeteg teendője akad, és hivatástudatát még az sem árnyékolja be, hogy nyalóka- és gumicukorfüggő plébánosával kell együtt laknia. Egy nap azonban különös férfival találkozik a városban, aki azt állítja, megbánta minden bűnét. 

Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel, Sabriel
Korhatár: 16

Műfaj: démon!Dean, pap!Castiel regény AU

Megjegyzés: Igen, végre valahára megérkezett a bűvös tizenkettes. Bibliai szám. Hogy szerencsés, vagy nem szerencsés, ti döntsétek el, mindenesetre ezzel befejeződik a történet. Az eredeti tervem az volt, hogy írok még hozzá egy epilógust, és írnék is, ha az időm engedné - eddig nem igazán engedte ezt a fejezetet sem, mint tapasztaltátok. Tehát az epilógus még függőben marad egyelőre; mindenesetre ezúton is szeretném megköszönni a fantasztikus kritikákat, különösen az építő jellegűeket. Örülök, hogy nem csak én szerettem ezt a történetet^^

1.fejezet
2.fejezet

3.fejezet

4. fejezet

5.fejezet

6. fejezet

7.fejezet

8.fejezet

9.fejezet

10. fejezet

11. fejezet

Castiel összegyűrte izzadt kezében a papírt; úgy érezte, menten elsötétül előtte a világ. A füle zúgni kezdett, és édesanyjának kétségbeesett szólongatása csak tompa morajként hatolt el az agyáig – végtagjait szinte idegennek érezte, ahogy a következő pillanatban még az esés előtt sikerült megtámaszkodnia az ajtófélfában. A lábára bámult, ami remegett, de a tejfehér ködtől alig látott valamit. Rebecca aztán már fogta a vállát, és ettől Castiel kissé megnyugodott.
- Cas… istenem, mi van veled? Gyere, üljünk le kics…
- Nem ülök le sehova - lihegte a pap, és ajkaiba harapva behunyta a szemét. Nem törődött azzal, hogy hangja milyen durván csengett, és édesanyjának döbbenten ijedt tekintetét sem vette észre. - Jól vagyok… hidd el, csak most… csak most be kell mennem. Deanhez.
- Már hogy lennél jól, majdnem elájultál itt nekem – aggodalmaskodott az asszony. – Valami… valami rossz hírt kaptál?
Cas lomha pislogásokkal anyja vállára helyezte a kezét; ez a megnyugtatónak szánt mozdulat azonban közel sem hatott úgy, mint azt a pap szerette volna. Szólni akart még valamit, ki is nyitotta a száját, de végül már csak azon kapta magát, hogy ott álldogál a hálószoba csukott ajtaja mögött. Deanre bámult kitágult pupillával, és halálra vált arca látványától az szinte azonnal felpattant, majd odasietett hozzá. (A férfi illendőségből maga köré tekerte a takarót, mert eddig még nem méltóztatott felöltözni; fogalma sem volt arról, hogy Castielt most a lehető legkevésbé az általános szemérem foglalkoztatta.)
- Úristen, Cas, mi a baj? – Ahogy Dean közelebb ért, tisztán láthatta, hogy a pap mélyen összehúzott szemöldökei alól még csak nem is őt bámulja; valahova messzire nézett, szeme csillogása tompa volt. Láthatóan hangokat akart formálni, de azok a puha, szép ívű ajkak mindvégig csak némán rángatóztak. Rendkívül szürreális, már-már ijesztő látványt nyújtott. – Könyörgöm, szólalj már meg…
Vagy egy percig még semmi nem történt, és Dean türelme már fogyóban volt, mikor Castiel kinyújtotta izzadt tenyerét, és egy forró, agyonszorongatott papirost nyújtott át a másiknak. Ekkor röviden a szemébe is nézett; hatalmas íriszei mögött elképzelhetetlen fájdalom húzódott meg.

Dean kikapta a papírt a kezéből, aztán nagy vonalakban, gyorsan átfutotta. Ezzel szinte egyenesen arányosan az ő arcából is kifutottak a színek, és bár megpróbálta megőrizni a hidegvérét, a következő pillanatban már a földön taposta azt a nyomorult levelet, miközben arcát eltorzította a harag és a gyűlölet:
-Ó, hogy az a nyomorult, erkölcstelen, utolsó féreg…
Castiel a tenyerébe temette az arcát, majd az ajtó felé fordulva nekidőlt homlokával a hűvös falapnak.
- Dean, Dean, hát miért nem volt nekünk eszünk? – Torkát úgy marták a feltörő könnyek, hogy a szavait is alig lehetett érteni. – Az én hibám az egész… mert nem voltam jó pap, és nem voltam jó barát… Gabriel… ott kellett volna lennem, a kurva életbe… - Dean soha nem hallotta még a papot káromkodni, és döbbenten meredt rá. Úgy egy perc csönd múlva Castiel azonban összeszedte magát; felemelkedett, megtörölte a szemét, aztán olyan vad elszántsággal beszélt, mint ahogy csak az beszélhet, akinek már nincsen vesztenivalója. – Esküszöm, ha Gabe-nek egy haja szála is meggörbül, kegyetlen bosszút fogok állni. Megtalálom Crowleyt, megtalálom azt a nyomorultat, akkor is, ha a pokolba kell mennem érte, akkor is, ha az alvilág minden démonjával egyedül kell megharcolnom… elhiszed nekem, Dean? Elhiszed, hogy képes volnék megölni őt?
És Dean elhitte. De csak bólintani tudott, látván ezt a magabiztosságot, ezt a rendkívüli, fantasztikus bátorságot. Ő ugyan személyesen még nem találkozott angyallal, de nem hitte, hogy azok különbek lennének Castielnél.
- És most mit akarsz tenni? – kérdezte a férfi szárazon.
Cas összehúzta a szemöldökét, aztán egy pillanat múlva már a franciaágyon térdelt, és a pulóvere után kotorászott.
- Visszamegyek a paplakba. Mi egyebet tehetnék? Megnézem, hátha hagytak valami nyomot… vagy tudom is én… de itt nem bírok ülni. Itt megfulladok.
- Jól van, akkor veled megyek – jelentette ki Dean szilárdan, mire Cas megütközve nézett rá.
- Istenem, Dean, dehogy jössz! Még csak az kéne.  Alig néhány órája vagy ember, és máris fitogtatni akarod az erőd? Azt már nem. Nem teszlek ki ekkora kockázatnak. - Cas egy pillanatra elmerengett és felnézett, aztán tovább folytatta a kotorászást. Mikor megtalálta a pulóvert, kétségbeesetten beletemette az arcát.  – A francba, de hát miért rabolták el Gabrielt? Ennek semmi értelme sincs. Úgy értem… te már ember vagy, sokkal egyszerűbb lenne, ha Crowley egyszerűen csak megölne téged, nem? Kivéve, ha…
- Ha?
- Ha van valami, amit nem mondasz el nekem.
Dean erre hosszú ideig nem reagált, és a pap nem tudta eldönteni, hogy csak az emberré válás hosszú folyamata fárasztotta őt le, vagy a férfi valóban az esélyeit latolgatja. Az arcából nem sok mindent lehetett leszűrni, és végül is szárazon csak ennyit tudott kibökni:
- Nem tudom pontosan, mire célzol, de Gabriel nyilván nem érintett az ügyben személyesen, és teljesen véletlen, hogy őt rabolták el. Vagyis éppen hogy nem véletlen, mert nagyon közel áll hozzád… én el tudom képzelni, hogy Crowley ezzel akar elijeszteni téged tőlem. Kitelik tőle.
- De hát már ember vagy – bukott ki Castielből. Dean ajkai kesernyés félmosolyra húzódtak.
- Igen, de ő ezt nagy valószínűséggel nem tudja.  Ha meg mégis sikerült minket lenyomoznia, akkor az sem lehetetlen, hogy pont erre a pillanatra várt.  Igaz ugyan, hogy most ember vagyok, de egyszer úgy is meg fogok halni. Tisztában vagyok vele, hogy Crowley a bosszúját ki fogja tölteni rajtam, ezt pedig legfeljebb elodázni tudom, tekintve, hogy ha meghalok, akkor nagy valószínűséggel megint a pokolba kerülök. – A férfi sóhajott. – Kérlek, Cas, ne mondj semmit. Mikor vállalkoztam erre az egészre, én ezt nagyon jól tudtam, és ugyanígy a főnök is tudja. Így kaphatok veled néhány, legideálisabb esetben húsz-harminc évet, aztán vissza a csatornába. Nem bánom, nekem megéri. Az viszont undorító még Crowleytól is, hogy egy ártatlan emberen vezeti le a játékos hajlamait.
Castiel habozott a válasszal, arcára azonban kiült a teljes döbbenet.
- Szerinted Crowley csak szórakozik? Ez neki játék?
Ezúttal Dean bizonytalanabbnak tűnt.
- Ez csak egy feltevés, mindenesetre nem hinném, hogy a világuralomra törő, beteges agyában túl nagy szerepet kapnánk. Persze, dühös, mert ezentúl bízhatja másra a piszkos munkát, de kivárja az idejét, amikor kedvére kínozhat.
És mindketten hallgattak egy darabig. Castiel volt az, aki hamarabb eszmélt, és akinek eszébe jutott, hogy Gabrielt tényleg elrabolták, talán már meg is kínozták, isten tudja milyen módszerekkel… ők pedig csak itt álldogálnak, várva a sült galambot, vagy legalábbis bármilyen égi jelt, ami közelebb vinné őket ahhoz, hogy mit is csináljanak tulajdonképpen…
Aztán Castiel újból érezte, hogy elkezd ereiben pumpálni a vér. Kiszáradt ajkát beharapta, aztán az ajtó felé indult sietve.
- Egyébként nem… nem fogsz a pokolba kerülni. – Dean felnézett rá. Cas szemei újra acélos elszántságot türköztek. – Mondtam már. Megmentettelek, és nincs apelláta.
A másik ekkor odament Castielhez, és szorosan átölelte őt. Finoman megveregette a vállát.
- Nem vitatkozom. De ha már én nem megyek veled, vigyél magaddal valakit, aki segíthet.
- Mondjuk Charlie-t?
Dean megforgatta a szemeit.
- Nem mintha problémáim lennének az okos vöröskével, de szerintem inkább olyasvalakit keress, aki ért is ahhoz, amibe most belekeveredtünk. Utálom ezt mondani, de az az égimeszelő vadász talán kicsivel nagyobb segítség lehetne. Bár amennyire amatőr módon akart elkapni azon a vacsorán…
- Sam nászúton van – húzta össze a szemöldökét a pap. – És különben is, hetekkel ezelőtt tisztán az értésemre adta, hogy nem kíván Gabe életébe belefolyni.
- Hát, a lagzi még csak tegnap volt, valószínűleg nem indultak azonnal, főleg, ha hajnalig dorbézoltak. Egy próbát megér.
Cas sóhajtott, de belátta, hogy a férfinak igaza van. Rossz szájízzel ugyan, de elővette a mobilját; viszonylag sokáig kellett várnia, mire egy elmosódott hangú Sam beleszólt a vonal másik végén. Cas megpróbált hangosan beszélni, mert a tompa háttérzajból sejtette, hogy a vadász nyilvános helyen van; röviden kifejtette neki a tényállást, és magában megpróbálta kiszámítani a várható reakciót. Mondandóját hosszú, idegőrlő csend követte, és Cas mintha egy magasabb női hangot is felfedezett volna a másik oldalon. Végül úgy nézett ki, Sam döntött: fojtott hangon azt válaszolta, hogy már megy is a paplak felé, Cas várja meg az ajtó előtt. A pap ezen a váratlan reakción úgy meglepődött, hogy hirtelen ezernyi kérdést akart még feltenni, kezdve onnan, hogy hol van egyáltalán Sam, de a másik kinyomta a hívás gombot.
Dean várakozásteljes arccal bámulta őt, de Cas szájából csak két szó hangzott el:
- Igazad volt.
Aztán rohant is kifelé.

×××

Castiel mintegy háromnegyed órán belül a helyszínen volt, de sejtette, hogy Samnek az idejutás némileg hosszabb időt fog igénybe venni, és emiatt nem volt türelmetlen. Tudta, hogy a vadász nagyjából ért az ilyen dolgokhoz, és ha valaki egyáltalán tud neki segíteni Gabe kiszabadításában, az ő; na meg aztán vélhetőleg személyes érzelmek is motiválják, még ha ezeket az érzelmeket eddig nem is akarta tudomásul venni.
A paplak bejáratánál erőszakos behatolásnak nem volt nyoma. Cas tulajdonképp nem várt se betört ablakokat, se a keretéből kiszakított ajtót, különben is, Crowley – ha bízhat benne – megírta a levelében, hogy nem erőszakkal vitték ki Gabe-et a lakásból. Ez logikusnak is tűnt abból a szempontból, hogy démonok alapvetően nem juthatnak be egy felszentelt házba. Azt már azonban semmi nem zárja ki, hogy a pokol királyának csatlósai Gabriel kicsalása után alkalmaztak az idősebb papon erőszakot; ebbe Cas nem akart és nem is mert belegondolni, csak azon csodálkozott, hogy sem a fűn, sem a járdán, sem a lépcsőnél nem talált erre utaló nyomokat.

Alig húsz percet rostokolt egy helyben álldogálva, mikor Sam kocsija éles csikorgással leparkolt a ház előtt. A vadász haja összeborzolva meredt szanaszét, és mozdulatai is sietségről, kapkodásról árulkodtak.
- Ne haragudj a késésért – lihegte a férfi, ahogy idegesen kisöpört egy tincset az arcából. Cas már csak erre a pillanatra várt; torkában dobogott a szíve, ahogy a vadásszal együtt felhaladtak a lépcsőn, majd a pap belehelyezte a lyukba a kulcsot.
- Hol voltál?
- A reptéren. – Cas döbbenten meredt a férfira, aki bólintott. – Itt most Gabriel élete forog kockán. A nászút várhat néhány napot.
Ekkor Castiel belökte az ajtót; bár lett volna még kérdése a vadászhoz, az előre ment, és alaposan körbenézett az előszobában, majd a nappaliban is; oldalán lógó fegyverén folyamatosan rajta tartotta a kezét. Cas ezt ugyan nem értette – úgy emlékezett, Dean azt mondta neki, a démonoknak nem árt a golyó -, de az adott pillanatban jobban el volt foglalva azzal, hogy őrült módjára szétdobáljon mindent, benézzen a szekrények mögé és az ágyak alá, de még a fürdőszobába is. Mikor nem talált semmi használhatót, kiment a hátsó udvarra, és segített Samnek körbejárni az egész házat legalább háromszor, de inkább négyszer. Még a templom elé is kimentek szétnézni, a vadász pedig felvetette azt a lehetőséget, hogy - ártani nem árthat alapon – kérdezősködjenek a szomszédoktól.
- Nem tudjuk biztosan, mikor történt az egész – próbálkozott Sam a racionális érvekkel.– De… öhm… az alapján, amit elmondtál, mármint hogy Gabrielt házalás címszó alatt csalták ki a házból, az a legvalószínűbb, hogy a tegnap délután folyamán. Akkor pedig nem lehetetlen, hogy valamelyik szomszéd, vagy esetleg egy járókelő látott valamit… - A férfi hosszan pislogott. – Egyébként nagyon furcsa nekem ez az egész. Azt mondod, Crowley semmit nem írt arról, hogy miért fogta el Gabe-et? Még csak arról sem, hogy minek a fejében engedné őt szabadon?
- Itt van nálam a levél, megmutathatom – húzta elő Cas farmerjének a zsebéből az egészen apróra összegyűrt, maszatos papírlapot. Sam gyorsan átfutotta a tartalmát.  – Egyébként minden bizonnyal azt gondolja, hogy addig fogja Gabrielt kínozni, amíg Dean önként vissza nem tér hozzá… persze Deannek, amennyire én tudom, nem igazán a szíve csücske Gabe, de Crowley tudja, hogy az én kérésemnek nem mondana ellent. Innen pedig eltüntettek minden nyomot, a legapróbb részletekre is figyelve, hogy még csak véletlenül se találhassunk rájuk… mellesleg Crowley már rég elkésett, de ő ezt nem tudja. És amíg Gabe nála van, nem is szabad megtudnia.
- Hogy érted azt, hogy elkésett?
- Dean már ember – felelte Castiel, öntudatlanul is büszke hanghordozással. De miért is ne lett volna büszke? Megtette azt, amire előtte soha, egy pap sem mert vállalkozni; rávett egy démont arra, hogy a bűneit megbánva tisztességes életet kezdjen. Cas persze tudta, hogy ha testben meg is történt testileg az átváltás, Dean agyának még sok idő kell ahhoz, hogy ráálljon az emberi viselkedésre, és ahhoz is, hogy a berögzött, rossz szokásait elhagyja. A pap azonban ettől a harctól nem tartott túlságosan - és miután arca még ebben a válságos helyzetben is fel tudott ragyogni a lelkesedéstől, azt várta, hogy Sam is hasonlóan fog reagálni, és őt is eltölti majd a döbbenet és az álmélkodás elegye. Amaz azonban csak egy minimális fintort vágott; Cas már éppen kezdett volna bele a mondandójába, hogy Dean emberré válása miért lenyűgöző és miért fontos az egész emberiség szempontjából, mikor figyelmeztette magát, hogy tulajdonképpen Sam nem ezért van itt, és jelenleg sokkal fontosabb dolguk is lenne annál, minthogy teológiai kérdéseken törjék a fejüket. Castiel szörnyen makacs volt és ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt átmennek a szomszédba, fésüljék át még egyszer a házat, hátha elsőre valami elkerülte a figyelmüket.

Ám alighogy Sam becsukta a paplak kapuját maga mögött, egy hosszú vörös lobonc, és annak sorozatos pulcsit viselő gazdája lesett be a rácsokon keresztül. Charlie, nem tudva, hogy róla is esett szó, szélesen mosolygott, és egy levelet nyomott a meglepődött Castiel kezébe.
- Érezd magad nagyon különlegesnek atyám, hogy miattad szombaton is jár a posta – vigyorgott. – Ezt az előbb dobták be hozzám. Mondtam a fiúnak, hogy a címzés a szomszédba szól, de…
- Hmm, köszönöm – motyogta Cas érdektelenül, és miután a lány elment, jobban szemügyre vette a borítékot; ekkor szinte minden vér kifutott az arcából.
- Mi az? – türelmetlenkedett Sam.
A pap felmutatta a borítékot. Aztán a meglepett Sam szeme láttára felszakította az angyalszárnyas matricával leragasztott papírlapot, és átfutotta szemével azt a néhány szót, ami a levélben állt.
- Hát, ez az ügy most már hivatalosan is furcsa. Nagyon furcsa.
Sam a pap válla fölött belelesett a papírba.
- Nem értem, mi furcsa van ebben. – Aztán kivette zsebéből a Cas által nemrég odaadott papírlapot. Egymás mellé rakták a kettőt. – Tiszta sor, ugyanaz a kézírás. Crowley nyilván csapdát állított neked, Gabriel pedig természetesen…
- És ha mégis? – reménykedett Cas, és egyenesen a vadász szemébe nézett. Aztán vissza a papírlapra. - Nem tudhatjuk biztosan, hogy Gabe nem lesz ott. Ez csak egy cím, Sam, semmi fenyegetés, semmi elvetemült szándék. Nézd, Jamestown itt van a szomszédban, szűk fél óra alatt megjárnánk… annyi biztos, hogy egyelőre ez az egyetlen nyomunk. Őrültség lenne nem követni.
- Én egy szóval sem mondtam, hogy ne járjunk utána – hárított a férfi. – Csak megemlítettem, hogy csapda is lehet. Sőt. Melyik épelméjű emberrabló adná meg a túsz tartózkodási címét? Csak az, amelyik azt akarja, hogy rátaláljanak. Castiel, ezek téged akarnak. Talán Crowley fogolycserében bízik… Gabe-et elengedi, ha te ott maradsz.
- Akárhogy is – makacsolta meg magát a pap -, én ki fogom deríteni ezt az egészet.

×××

Miután eldöntötték, hogy Sam kocsijával mennek, és a vadász elindította az autót, jó ötperces kellemetlen csend kezdett eluralkodni az autó légterében. A vadásznak könnyebb volt elterelnie a figyelmét, köszönhetően a forgalomnak, Cas azonban magába zuhanva üldögélt mellette, és idegességét azzal próbálta legyőzni, hogy a járókelőket figyelte, miközben új és új részleteket fedezett fel a számára már olyan jól ismert településből. Már elhagyták a kertvárost is, mikor a pap végre meg mert szólalni:
- Jessica mit szólt?
- Tessék?
- Azt kérdeztem, mit szólt a feleséged. Már ahhoz, hogy csak úgy ott hagytad őt a reptéren.
Sam sokáig hallgatott, és még csak véletlenül sem nézett Castielre.
- Nem igazán vártam meg, hogy mondjon valamit. De túl fogja élni.
- Szó nélkül elrohantál? – döbbent le Cas, és ámulata csak fokozódott, mikor Sam ajkán egy szánalmas félmosolyt vélt felfedezni.
- Azt azért nem. Annyit közöltem vele, hogy egy barátom bajban van, és hogy életbevágóan fontos. - A férfi zavartan sóhajtott. – Ugyan, Castiel, nem fog összedőlni a világ. Legalábbis nem ettől. Majd elmegyünk szépen nászútra akkor, ha Gabe-et kiszabadítottuk. Pont.
Cas egy darabig szótlanul bámult ki az ablakon; nem akart még nagyobb feszültséget szítani, főleg nem most, hogy együtt kellene dolgozniuk az ügy megoldásán – de nem bírta ki. Még tíz perc csend, úgy, hogy a rádió sincs bekapcsolva, és Cas megőrül az idegességtől.
- Egyébként, én azt hittem…
- Ne. Komolyan. A saját érdekedben jobban tennéd, atya, ha a jövőben leszoknál a prédikálásról. – Sam megforgatta a szemét. Aztán kelletlenül folytatta. – Igen, valóban azt mondtam, hogy nem érdekel Gabriel, de… nyilván, ha bajban van, az más. Bárkin segítenék, ha hasonló helyzet adódna.
A pap ebben azért erősen kételkedett; tekintve, hogy Sam tulajdonképp a saját nászútjáról szökött meg, a saját felesége elől, és a vadász hiába bizonygatja, hogy semmiség az egész, Jess talán egész máshogy vélekedik az esetről. Mindenesetre Cas nem sokáig lamentált a friss házaspár ügyén, mert leginkább az foglalkoztatta, hogy vajon mit fognak találni azon a bizonyos jamestowni címen; Samhez hasonlóan ő sem kételkedett abban, hogy az egész csak egy csapda… lehet, hogy őrültség, amit tesz. Lehet, hogy a vesztébe rohan. De mégis mi egyebet tehetne ebben a helyzetben?

A nagy filozofálgatás közepette már csak arra eszmélt, hogy Sam erősen beletapos a fékbe, és leparkol egy elhagyatott mellékút szélén.
- Megérkeztünk – közölte a vadász; a pap ámulatára, aki észre sem vette, hogy mennyi időt töltött gondolkodással. Még szinte le sem állt az autó, Sam már ugrott is ki belőle, Cas pedig sietős léptekkel a nyomába eredt. Utuk egy meglehetősen jó állapotban lévő, rozsdás kerítés mögötti épülethez vezetett; csak a málló postaládán volt egy kopott, jelzésértékű tábla, és az is alig látszott. Cas elővette a zsebéből a nemrég kapott levelet, és összehasonlította a két számot – 69. Határozottan egyezett. Pedig a pap azt hitte, Crowley csak ugratja.
- Kitelik tőle, hogy szándékosan ezt nézte ki - húzta el a száját Sam, ám mielőtt Castiel még szólni tudott volna, a vadász pillanatok alatt kirúgta az elrozsdásodott kaput a helyéről. Cas elismerően nézett rá, de az, hogy a hanggal bárki figyelmét felhívhatták, nem tetszett neki; térdig érő füvön vágtak keresztül, és a legközelebbi ajtót, amit találtak, már békésebb módszerekkel feszegették fel. Ahogy beértek, Sam előhúzott egy pisztolyt, kibiztosította, és Castiel kezébe nyomta.
- Nézd, én nem tudom, hogyan kell ezt haszn…
Sam azonban nem szólt, csak a szája elé illesztette a mutatóujját. Az épület régen egyszerű lakóház lehetett, legalábbis erre utaltak a falon a bútorok által hagyott nyomok - meg a bejárat mellett ott felejtett legalább százéves, omladozó faasztalka. Felette korhadt feszület lógott a foltokban repedező, néhol egész nagy felületen beszakadt vakolaton; Cas igyekezett erről a kísérteties látványról levenni a tekintetét, de a feladat túlságosan nehéznek bizonyult. Akárhogy füleltek, nem hallottak semmit. Sam tehát kiszedett még egy ajtót, majd még egyet, és még egyet – a legutolsó helyiségnél Cas még idő előtt lefogta őt.
- Lehet, hogy itt vannak - artikulálta a pap némán, félelemmel a szemében.
- Hmm, lehet. Ez eggyel több ok arra, hogy bemenjünk. – És Sam hezitálás nélkül már rúgta is be az ajtót, jobb kezében közben folyamatosan előre szegezve a fegyverét; Cast annyira lekötötte a fejében eszeveszett ütemmel lüktető vér, hogy se nem látott, se nem hallott; mikor Sam megtorpant, a pap beleütközött.

- Mi a…? – kérdezte volna, de ahogy oldalra pillantott, megfagyott ereiben a vér, és rögtön megértette Sam váratlan megtorpanásának az okát. A kopár helyiség piszkos padlójának kellős közepén ugyanis egy szék állt, amiről mocskos, vérrel áztatott kötél lógott le hanyagul, majdnem a földig. A szék előtt egy férfi feküdt hasára fordítva; testén a nadrág foltokban szakadozott, deréktól felfelé azonban már a megviselt, piros bőr látszott. A hátán lévő brutális mennyiségű heg és vágásnyom ijesztő kontraszttal emelkedett ki a szoba sötétjéből, de a legaggasztóbb mégis az volt, hogy az illető távolról semmi jelét nem adta az életnek. Végül Sam szedte össze először magát; néhány pillanat alatt ott termett a fekvő alak mellett, és gyengéden oldalra fordította őt. Aztán, a létező legnagyobb lelkierőről téve tanúságot, kisöpört egy vértől összeragadt tincset a férfi megdagadt, bal oldalon cipőnyomtól eltorzult arcából.
- Gabriel… uramisten. – Ekkor Cas ott termett mellette, Sam pedig azonnal érezte, hogy könnytől duzzadó szemei elárulják őt. Gyorsan a fekvő férfi pulzusához kapott, de elszorult torokkal alig tudott érthetően artikulálni. – Még… még él. Hallod, Cas? Hallod?
Castiel, akármilyen közel volt is kollégájához, még mindig nem hitte el az egészet. Egyrészt a pánik, az őrjöngés és a düh dolgozott benne, keveredve a lehető legszörnyűbb félelemmel, amit valaha is átélt; másrészt pedig úgy érezte, hogy most már végképp összezavarodott.
- De… de mégis miért?! - kérdezte a pap dühösen, de hangja megcsuklott. – Miért kellett őt elvinniük? Mégis mi haszna származott ebből Crowleynak? A francba, még a címet is megadta, ennek így nincs semmi értelme! - Ő is lehajolt, és remegő kézzel végigsimított Gabriel nyugodt, meggyötört arcán. Könny tolult a szemébe. – Ide hozza Gabe-et, megkínoztatja őt a csatlósaival, és mindezt azért, hogy aztán csak úgy itt hagyja? Mint egy megunt, elhasznált játékszert? Pedig Dean… - Itt a pap pupillái szinte természetellenes módon kitágultak. –Dean. Istenem. Dean, Dean, Dean.
- Azonnal kórházba kell vinnünk – hadarta Sam, amint magához tért, és feltérdelt, hogy megpróbálja óvatosan felemelni az eszméletlen testet; azt a testet, amit olyan jól ismert már, és mégsem becsült meg eléggé. Cas megütközve nézett rá.
- Hát nem érted? Crowleynak végig ez volt a célja… hogy ide jöjjek. De nem azért, hogy itt legyek. Hanem… hogy ne legyek máshol.
A vadász azonban csak üresen bámult rá, karjaiban a félig felemelt, szánalmas látványt nyújtó Gabriellel. Nagy levegőt vett.
- Tehát, azt mondod…
- Vissza kell mennem – nyögte Castiel, arca pedig fehérre színeződött a pániktól; úgy érezte, mintha a füle megint zúgna kissé, így rászorította a kezét, miközben kétségbeesetten igyekezett normális ütemben venni a levegőt. – Deanhez… azonnal…. édes isten, pedig gyanús is volt, hogy ilyen gyorsan beleegyezett abba, hogy ott maradjon a szüleimmel…
- Segíts felemelni – utasította őt élesen Sam, mire a pap kissé kijózanodott; együttes erővel kivonszolták Gabrielt a kocsiig, majd lefektették őt a hátsó ülésre. Castiel és Sam gyorsan megbeszélték, hogy együtt mennek a belvárosig, aztán a pap fog egy taxit, Sam pedig lehetőleg minél rövidebb idő alatt a kórházba viszi Gabe-et. Mikor Cas látta, hogy Sam milyen ideges, és hogy a megengedett tempó kétszeresével szeli az utat, fel akarta ajánlani neki, hogy leváltja, de sejtette, hogy ő sem lenne jobb sofőr az adott helyzetben.
A pap lehunyta a szemét és akkora levegőt vett, mintha tele akarná szívni az egész tüdejét, csak azért, hogy az oxigént elraktározhassa, és később, ha esetleg nem lesz belőle, felhasználhassa a maradékot.
Istenem, tudom, hogy mindkettőnknek elege van lassan a másikból, de esküszöm, hogy ha segítesz rajtuk, nem kérek többet. Csak Deant és Gabrielt óvd meg. Magam már nem számítok.

×××

Castiel Milton lihegve csapta be maga után a taxi ajtaját; kicsit nagyobb erővel is, mint az szándékában állt, és miközben a bejárati kapu felé rohant, még hallotta a taxis dühös, gúnyolódó megjegyzését. Egyre nyomasztóbb pulzusa még inkább felszökött, mikor többszöri csengetésre sem jött ki senki a ház elé. Végül aztán nagy nehezen eszébe jutott, hogy indulás előtt zsebébe tömte az előszobafali kulcscsomót a slusszkulccsal együtt; az előbbi még mindig nála volt, de csak többszöri próbálkozás után sikerült beletalálnia a kulcslyukba. Pirosan és egyik kezében pisztolyt tartva lépett be a házba; először úgy tűnt, csend uralkodik az egész lakásban, majd néhány másodperc múlva éles, ismert nevetés harsant fel a szalon irányából.

- Rettentően sajnálom, baba, de nem alku tárgya. Most legalábbis nem. Erre hamarabb kellett volna gondolni. – Az utálatos szörnyeteg folytatta volna, de épphogy szólásra emelte a száját, Castiel már mögötte volt, és hideg pisztolycsövet szegezett a fejének. Crowley szemöldöke finoman megemelkedett, de meg sem kellett fordulnia ahhoz, hogy tudja, ki üdvözli őt ilyen bámulatos udvariassággal. Vele szemben Dean szemei pánikot sugároztak; egyedül ők hárman voltak a szobában.
- Csak egy okot mondj, amiért nem kellene most azonnal golyót eresztenem beléd.
Crowley megforgatta a szemét.
- Komolyan? – A démon sóhajtott, majd szánakozó tekintettel a padlóra nézett. – Azt sem tudod, mire való ez a pisztoly a kezedben. Nézd, angyalka… vagy hogy is nevezett téged az előbb Dean? Ja igen, Cas… - A nevet mérhetetlen undorral mondta ki. - …ez a szőnyeg, amin állunk, egy vagyonba kerülhetett a kedves szüleidnek. Nyilván nem szeretnék, ha egyetlen fiuk vére piszkítaná össze a szobát… úgyhogy jobban tennéd, ha visszamennél oda, ahonnan jöttél. Ez most nem tartozik rád.

Castiel megint azt érezte, hogy kezdi elveszíteni a fonalat. Anélkül, hogy saját maga észrevette volna, felhúzott szemöldökkel bámult a vele szemben álló meggörnyedt Deanre. A férfinál még csak egy sótartó sem volt, hogy szükség esetén védekezni tudjon vele, Cas agyába pedig azonnal beférkőzött a gondolat, hogy Dean – és ezt a korábban hallott mondatfoszlányok is megerősítették – esetleg tárgyalni akart Crowleyval. Mintha még lenne kettőjüknek beszélnivalójuk. Mintha az emberré válásával Dean nem döntött volna egyértelműen Cas mellett. A pap gyomrában csomó keletkezett, ahogy váltogatta tekintetét a két másik jelenlévő között; Dean valószínűleg már reggel, a levél megérkezése után tudta, hogy a pokol királya ide fog jönni, és mégis hagyta, hogy Cast hamis nyomon vezessék. A pap mélyet lélegzett. Biztos, hogy tudni akarom az okát?
Dean egy megvető pillantást lökött Crowleynak, majd leszegte a fejét, mintha mélységesen szégyellné magát.
- Nézd, Cas, utálom, hogy egyet kell értenem ezzel a mocsokkal, de tényleg jobb lenne, ha elmennél.
Cas gyomra csak még inkább görcsbe rándult, immár a haragtól is.
- Mégis mit képzeltek magatokról? Ez az undorító pokolfajzat, Dean… - Cas még jobban odanyomta a fegyvert Crowley fejéhez, szeme azonban elhomályosodott a nedvességtől -… ez úgy megkínozta Gabrielt, hogy darabjaiból fogják őt összekaparni az orvosok, ha egyáltalán sikerül nekik. És te még… neked még van merszed azt mondani, hogy nincs jogom a bosszúhoz!?
- Ejnye, atyám, hol vannak a keresztényi értékek? – Crowley méltatlankodva elhúzta a száját. Cas azt várta, hogy a démon majd megpróbálja kicsavarni a kezéből a fegyvert; vagy egyszerűen eltűnik, tekintve, hogy semmilyen démoncsapda nem akadályozta ebben. Ennek ellenére a következő percben arra eszmélt, hogy Crowley rosszindulatú mosollyal az ajkán az ajtót bámulja - mikor a pap odanézett, hirtelenjében nem tudott mást tenni, leeresztette a fegyvert.

Castiel úgy érezte, a keze elzsibbad, és hátán végigfutott a félelem, amint két sötét ruhába öltözött, rosszarcú démon közre fogta az édesapját, és behurcolta a szoba kellős közepére. Cas nem is csupán attól sokkolt le, hogy az apját elkapták, hanem az is megdöbbentette, hogy a férfi meg sem próbált harcolni; kezei ernyedten lógtak maga mellett, és még csak véletlenül sem nézett fogva tartóira.
Mikor Cas arca szürkére vált, Crowley felháborodottan folytatta:
- Ne nézz már így, nem vagyok ennyire barbár. Rendben, Gabriel atya kapott egy kis ízelítőt a pokol tüzéből, de nem árt, ha megszokja… amúgy pedig semmi személyes, de tudod te ezt jól, atya. Csak egyszerűen nem akartam, hogy itt legyél addig, amíg Deannel lebonyolítjuk ezt a kis… khm… alkut.
Dean itt felemelte a fejét, és elhűlten a démonra nézett.
- Mégis hajlandó lennél alkut kötni?
A csatlós démonok szorosabbra fogták a hangtalan, mozdulatlan, ősz férfit, aki mintha éveket öregedett volna néhány szempillantás alatt.
- Nos, így most már nem. – A démon arca fintorba torzult, ahogy közelebb lépett Deanhez; Cas ujjai még mindig bénultan lógtak maga mellett, és képtelen volt arra, hogy megmozdítsa a pisztolyt. – Hamarabb meg kellett volna egyeznünk, emberként nem vagy hasznomra. Nézz csak magadra! Fehér arc, lomha reakciók…. gyenge és undorító. Szánalmas, hova süllyedtél.  – Crowley mosolygott. - Ó, Cas, ugye te vagy felül mostanában? Sokat sikít a kicsike alattad?
- Hogy a jó kurva… - És Dean kiadós káromkodások közepette már indult is volna Crowley felé puszta kézzel, Cas elfúlt hangja azonban megállásra késztette.
- Várjatok, én ezt… ezt nem értem. –  Megpróbált pislogni, hogy a szeme kitisztuljon valamennyire. – Milyen alku? Ha Dean már nem kell neked, akkor mire megy ki ez az egész? Miért van itt apa, és… és hol van anya?
Crowley lassan Deanre emelte kérdő, döbbent tekintetét.
- Nem mondtad el neki? – Néhány másodperc szégyenteljes csönd után a démon fülig elvigyorodott, és két kezét a szája elé illesztette, hogy kicsit visszafojtsa kitörni készülő nevetését. – Komolyan nem mondtad el neki?
Castiel összezavarodva bámulta Deant, a férfit azonban jól láthatóan inkább az ülőgarnitúra fehér huzata foglalkoztatta. Végül Dean lenyelte a gombócot a torkából, és minden bátorságát összegyűjtve, kelletlenül Cas felé fordult.
- Ne aggódj, édesanyádat már korábban elküldtem innen.  Egyébként hidd el, Cas… én csak meg akartalak óvni ettől. Esküszöm, nem rosszindulatból hallgattam el előled ezt az egészet… azt hittem, tudok rajta segíteni. Annyira sajnálom, de…
- A francba, Dean, mi a baj? – csattant fel a pap, gyomrában azonban még inkább nyugtalankodni kezdett az az ideges kis csomó, ami reggel óta nem hagyott nyugtot neki. Összehúzta a szemöldökét, és értetlenül meredt arra a hazug férfira, akiért feláldozta volna mindenét. Akiért tűzbe ment volna - akár a pokol tüzébe is, ha kell.
- Az… az apád. Ő a baj.
- Már nem sokáig – hangsúlyozta Crowley. – Ígérem, hamar végzek vele. Nem fog neki fájni… talán csak egy kicsit. De hát így jár az, aki túlságosan mohó, és többre becsüli az anyagi javakat, mint a saját lelkét… ugye, drága John?

A megviselt férfi ránézett kiüresedett szemű, döbbent fiára. Szánalmas, bűnbánó tekintetét Cas azonban nem vette észre; a pap úgy érezte, hogy minden, amit eddig ismert és biztosnak tudott, az törékennyé vált. Ha az egész világ tövestül kifordul magából, Cas legfeljebb megrántotta volna a vállát – most azonban fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Mikor legutóbb azt gondolta, tudja a különbséget jó és rossz között, odasétált hozzá egy démon a pokolból, és azt mondta neki, hogy szüksége van rá. Most pedig, mikor már éppen kezdte elfogadni ezt az új, merőben más világképet, életének egyik legfontosabb pillére dől össze megint; a keresztény, istenfélő apa példája. Castiel ajkai remegtek, mert nem akarta elhinni, amit hallott.
- I… igaz ez, apa? – A papnak úgy tűnt, mintha homokot próbálna lenyelni. John lesújtottan bólintott, és korábbi fensőbbséges, szigorú modora sehol sem volt, mikor halkan kinyögte:
- Igaz. De értsd meg, kisfiam, én mindent csak értetek tettem. Érted és anyádért. Hát nem volt jó ebben a hatalmas házban… nem volt jó…. ?
- Szóval erre ment ki az egész – fordult Castiel szárazon Crowley felé, teljességgel mellőzve korábban olyannyira bálványozott édesapját. - Tudtad, hogy apám eladta a lelkét egy démonnak.
Crowley mosolygott, és fölénye teljes tudatában kényelmesen helyet foglalt a kanapén, majd keresztbe tette a lábát.
- Drága Castiel, hát persze, hogy tudtam. Mit gondoltál, miért hagytalak békén titeket ennyi ideig? Ha ez a kártya nem lett volna a kezemben, már aznap végeztem volna veled, mikor először találkoztunk. - A démon a lehető legnyugodtabban hátradőlt, és kifújta a levegőt. – Megérte tehát kivárni a mai napot… elvégre bárhogy osztunk-szorzunk, ebből csak én jöhetek ki győztesen. Ha valamelyik alattvalóm elviszi apád lelkét, akkor te meggyűlölöd Deant, hiszen végig eltitkolta előled az egészet… abban pedig, hogy Dean nem fog elárulni neked mindent, nem kételkedtem. A másik lehetőség, hogy apád életét meghagyom, de ebben az esetben Deannek vissza kellett volna térnie az én szolgálatomba. – A démon szemei itt összeszűkültek, ahogy vádlón az említettre nézett. – A kedves urad azonban beleköpött a levesembe. Most emberként nem vihetem el őt, legfeljebb tíz év múlva, akkor, ha alkut kötünk; és még azután is idő, mire újra életképes démont tudok belőle faragni. Bár Dean nagyon ajánlkozott az előbb, nekem sehogyan sem tetszik ez az ötlet.
- Márpedig én nem engedem, hogy John Miltonnak akár csak egy haja szála is meggörbüljön. – Dean olyan gyorsan az ablak mellett termett, hogy Crowley és Castiel már csak akkor figyeltek fel rá, mikor a férfi előhúzott a farmerdzsekijéből egy kisebb tőrt, és fenyegetően Crowley felé tartotta azt, mindezzel takarva Cas apját.
Crowley a plafonra emelte a szemét, és sóhajtott, mintha nagyon unatkozna.
- Ugyan, mit akarsz azzal a fogpiszkálóval? – Majd mintha egy idegesítő legyet hessegetne el maga körül, intett a kezével. Dean abban a másodpercben a torkához kapott, a tőr pedig fülsértő csengéssel a padlóra esett; a férfi magatehetetlenül térdre hullott, miközben két kezével próbálta megszabadítani magát a torkát szorító irtózatos, láthatatlan erőtől. Mire Castiel odarohant hozzá, Dean már a földön feküdt, és egyre kékülő fejét a szőnyegbe rejtette. Vonaglás közben sem hagyta el őt az életereje, mert folyamatosan mozgott egyre fakuló ajka, annak ellenére, hogy a levegőért való kétségbeesett küzdelem közepette képtelen volt hangokat formálni; a pap nem tudta, hogy képes ezt ép ésszel elviselni.
- Ne bántsd őt, kérlek. – Cas nem hitte el, hogy ez a nyomorult, sírásba fulladó hang az ő szájából jön. Összeszedte minden lélekerejét, és Crowleyra emelve tekintetét kétségbeesetten üvölteni kezdett. – Hagyd békén Deant, hallod, te mocsok!?

Crowley azonban csak unottan a rátámaszkodott a könyökére. Cast annyira felbőszítette ez a lélektelen közömbösség, hogy eldöntötte: akár elkárhozik, akár nem, most megöli ezt a férget. Már nem érdekelte őt menny és pokol, hanem istent átkozta magában, ahogy a padlóra esett tőrért akart nyúlni; Dean azonban görcsös, fehér ujjaival megragadta Cas tenyerét, a pap pedig szinte lefagyott. Lenézett a félig öntudatlan, rázkódó férfira, és mikor a zöld tekintet összekapcsolódott a kékkel, már megértette, mit akar mondani. Dean annyira kapaszkodott belé, annyira szorította őt, hogy a pap ujjai már fájtak - de azt gondolta, hogy a mennyei légió összes angyala sem tudná szétszakítani most őket. A következő percben a pokol királya újra intett a kezével, és Dean izmai még inkább megfeszültek, szemei pedig már alig csillogtak; a férfi összes akaratát összekaparva mondani akart valamit Casnek, de minden egyes szava érthetetlen hörgésbe fúlt.
Cas nem tudta volna pontosan megmondani, mikor érezte azt, hogy Dean szorítása enyhül; egy egész életet végigélt gondolatban, mire arra eszmélt, hogy hiába bámul bele a férfi hideg, kék szemébe, onnan már semmi nem bámul vissza rá. Cas pár percig még ott ült a padlón, szorítva az élettelen, kedves ujjakat; aztán, ahogy összeszedte magát, remegő kézzel lecsukta Dean szemhéjait. Saját maga megdöbbenésére aztán felállt, és ahelyett, hogy a gyomrában lévő irtózatos csomónak engedve sírni kezdett volna, hátat fordított sokkos édesapjának. Ahogy a démonra nézett, rendezte arcvonásait.
- Végre. Már nagyon kezdett elegem lenni ebből az idiótából – húzta el a száját Crowley, majd sóhajtva ő is felpattant, és összehúzta magán az öltönyt. – Nem képes felfogni, hogy az alku az alku. Sajnálom, John, de nem tehetek mást.
A démon elégedetten közeledett Mr. Milton és a két csatlós felé, teljesen figyelmen kívül hagyva a sóbálvánnyá vált Castielt.
- Várj.
Crowley megemelt szemöldökkel a pap felé fordult.
- Ne legyél ennyire ostoba, kisangyal. Ne akarj Dean után menni.
Castiel nagy levegőt vett, és gondolataiból igyekezett kizárni a nem sokkal mellettük fekvő, néhány perccel korábban még élő Deant. Nem akarta a démonnak megadni azt az örömet, hogy sírni lássa, és különben is; nagy tapasztalata volt már önfegyelmezésben. Ökölbe szorította a kezét, majd magabiztosan felnézett Crowley-ra:
- Nem akarlak feltartani feleslegesen. Csak eszembe jutott, hogy… ha… szóval én nem vagyok Dean. – Nagy bátorságra vallott, hogy a pap egyenesen Crowley szemébe nézett. – Ha én akarnék alkut kötni veled, azt elfogadnád?
Pár másodpercig a pokol királya csöndben maradt, majd sunyi kis félmosoly tűnt fel az ajkán. Érdeklődve közelebb hajolt Cashez.
- Nagyon sajnálom, de Deant nem hozhatjuk vissza.
- Nem rá gondoltam.
Castiel lenyelte a gombócot a torkában, és apja felé sandított; Crowley már éppen reagált volna, mikor John odakiáltotta nekik:
- Castiel, könyörgöm, ne!
- Csend legyen – szólt oda neki bosszankodva Crowley; az öregember arca most mintha sokkal élénkebb lett volna, és megpróbált kiszabadulni, de a két démon még szorosabbra fogta őt. Mikor rájött, hogy fizikailag tehetetlen, szóban akarta újfent figyelmeztetni a fiát, de az egyik csatlós durván befogta a száját, így csak értelmetlen hümmögés hallatszódott felőle.
Crowley mosolya ezek után csak még szélesebb lett.
- Szóval, eladnád a lelked azért, hogy az édesapád megmeneküljön?
- Igen.
A démon elgondolkozva megdörzsölte az állát.
- Nos, bevallom, arra nem is gondoltam, hogy veled alkut kössek… de nem rossz ajánlat, lehet róla szó. Már abban az esetben, ha nem vagy annyira pofátlan, mint Dean. Ő tizenöt évet akart tőlem kialkudni a szokásos tíz helyett, de mondtam, hogy ezt felejtse el.
- Csak tizenötöt? – bukott ki Casből; a pap megrémült, hogy egy pillanatra kiesett a szerepéből.
- Ó, igen, valami olyasmit mondott, hogy – itt a démon megpróbálta kiparodizálni Dean hanglejtését -- „úgysem szerethet engem annyira”. – És még mielőtt szavai hatottak volna, Crowley kegyetlenül folytatta. – Mindegy is. Te nem kapsz tizenötöt, de tízet sem… nehogy azt hidd, hogy ilyen hamar Dean után mehetsz. Végig kell élned az egész életed, annyi évet, amennyit odafent meghatároztak, és a végén elviszünk téged. Csak ebben az esetben áll az alku… ja igen, és ebben benne van az is, hogy nem próbálkozol újra öngyilkossággal. Tudni fogom.
Cas gondolkodás nélkül rábólintott, és a kezét nyújtotta. Crowley vigyora kiszélesedett.
- Mifelénk nem így pecsételjük ám meg a szerződéseket. Meg kell hozzá csókolnod, baba.
A pap csak egy fél pillanatig habozott, aztán magához vonta a meglepődött Crowleyt. A férfi borostás arca szúrta Castielt, de nem törődött vele; már csak elvből sem húzódott el, még akkor sem, mikor Crowley túlságosan is hosszúra nyújtotta a csókot. Miután elváltak ajkait, Crowley még utoljára rávigyorgott, és kacsintott.
- Tudod, ha majd odalent találkozunk, szívesen magamhoz veszlek. Jó démon lenne belőled.
Aztán a pokol királya eltűnt; hamarosan követte őt a másik kettő is, Castiel pedig akkora levegőt vett, mintha ő is fuldokolna. Még mindig érezte magán Crowley ajkait, és undorodott magától - egyedül azért volt képes visszafojtani a hányingerét, mert az édesapja ott hevert a földön nem sokkal mellette, és jól láthatóan remegett. Cas rögtön odasietett hozzá, hogy felsegítse; amint John feltápászkodott, és újra biztosan állt a lábán, Castiel olyat tett, amit korábban – főleg gyermekkorában - soha nem mert volt megtenni ennek a tiszteletreméltó, erkölcsös, szigorú embernek a jelenlétében.
A pap önkéntelenül is édesapja karjába zuhant, és sírva fakadt.

×××

Napok teltek el, mire Gabriel eljutott egyáltalán odáig, hogy fel tudjon ülni a kórházi ágyában. A hátán lévő vágott sebek és égési sérülések éjszaka is nagy kínszenvedést okoztak neki, de szerencsére a nővérke rendkívül segítőkész volt, és többször engedte be hozzá Samet, mint az hivatalosan lehetséges lett volna. Ez konkrétan azt jelentette, hogy a vadász az ebédszünet kivételével reggeltől egészen késő délutánig ott üldögélt a kórteremben, Gabe ágya mellett. Eleinte Castiel is benézett többször, de amikor látta, hogy barátja fel fog épülni, inkább hazament, bezárkózott a paplakba, és napokig ki sem bújt a szobájából – Sam és Gabe azonban nem csodálkoztak rajta, mert sejtették, hogy Dean halála mennyire megviselhette a papot.
- Igaz, Dean nem volt a kedvencem, de szegény Cas…. – Sam sóhajtott, és lehajtotta a fejét. – Ezt nem érdemelte. Ezt… senki sem érdemli.
Gabe igyekezte kerülni a férfi tekintetét, és leginkább a mellette lévő vérnyomásmérő műszert bámulta, mikor némi habozás után feltette azt a kérdést, amit már napok óra kerülgettek:
- Még nem is mesélted, Jessica mit szólt az elmaradt nászúthoz? Gondolom, nem repesett az örömtől.
Sam mintha kissé összement volna, ahogy előregörnyedt a széken. Láthatóan nehezére esett megszólalni.
- Nos… olyannyira nem, hogy aznap este felhívott, és közölte velem, hogy ezt így nem bírja tovább, mondjam el neki, kivel van viszonyom.
- De ugye… ugye nem… - Mikor Sam sokáig nem szólt semmit, Gabriel egy fáradt nyögéssel hátravetődött a párnán; szerencsétlenségére hátának pont azt a részét érte az ütődés, amelyik a legjobban fájt, így a pap erősen felszisszent. Sam már állt volna fel, hogy segítsen neki, Gabe azonban visszatartotta őt a vállánál fogva. – Hagyd csak, kutya bajom. Inkább azt áruld el, hogy miért telefonon kellett összetörnöd szegény feleséged szívét… alig esküdtetek meg, és máris összevesztek. Remek. Ez is az én hibám.
- Már hogy lenne a te hibád?  – hökkent meg Sam, majd némileg visszafogottabban, kezét tördelve folytatta. – Nézd, öhm… nem tehettem mást. Nagyon szégyellem magam, de mikor behoztalak téged ide, összeverve és félig holtan, egyszerűen minden más kiment a fejemből. Itt voltam egész éjszaka, a kórterem előtt ültem, várva, hogy felébredj… és akkor felhívott Jess. Annyira el voltam merülve a pesszimista gondolataimban, hogy mikor válaszolgattam neki, nem is figyeltem, mit mondok, mert csak arra tudtam koncentrálni, hogy te itt vagy, hogy még itt vagy… úgy is történhetett volna, hogy
már csak a holttestedet visszük el Casszel. Úgyhogy… nem igazán ott járt az agyam, ahol kellett volna, és ezt nyilván Jessica is érezte. Mikor rákérdezett arra, hogy van-e valakim, muszáj volt elmondanom. Persze először nem akart hinni nekem, de aztán… aztán véletlenül olyasmi szaladt ki a számon, ami nem kellett volna, hogy kiszaladjon. – Gabe nagy meglepetésére itt Sam kissé elpirult. – Nagyon nem. Sírt, és kijelentette, hogy utánam küldi a holmimat, csak hagyjam békén.
Gabe annyira megdöbbent, hogy a száját is nyitva felejtette.
- Elváltok?
- Nem, egyelőre erről szó sincs, csak… úgy döntöttünk, hogy nem ártana egy kis szünet. Helyesebben Jess döntött úgy. Egyébként ne aggódj, az egészségi állapotodra hivatkozva sikerült meggyőznöm, hogy ne rendezzen most azonnal jelenetet, de ha felépülsz… hát, ne várj tőle sok jót.
Gabriel habozott, és zavartan babrált a takarója szélével.
- Tudhatom, hogy mit mondtál neki, amiért ennyire megharagudott rád? – De Gabe mégsem volt biztos abban, hogy akarja tudni. Mikor elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy belenézzen a férfi szemeibe, rögtön meg is bánta ezt a könnyelmű döntést; hiszen tudta a választ anélkül, hogy Sam megszólalt volna.
- Azt mondtam neki, hogy a te felgyógyulásod jelenleg sokkal jobban érdekel, mint a nászút. Aztán ingerültségemben a fejéhez vágtam, hogy ez azért vagy így, mert… mert szerelmes vagyok beléd.
Gabe nehezen vett levegőt, de bólintott.
- Értem. Ha már egyszer ilyen komolyan vagyunk, szeretném, ha tudnád, hogy miközben azok a mocskok fenyegettek, meg kínoztak, meg kis híján felhasították a hátam… szóval én is gondoltam rád, Sam. Ha nem vagy velem gondolatban… - Itt a férfi elhallgatott, és látszott rajta, hogy még mindig alig képes beszélni erről a megaláztatásról. Lesütötte a szemét. – Hát, szóval sokat segítettél. Állandóan eszembe jutott a legelső találkozásunk, mikor megszerelted a konyhánk csapját, én meg annyira istentelenül flörtöltem veled…. utólag magam is szégyellem, de akkor, ott azért tartotta bennem a lelket.

Sam felnevetett, és megpróbálta finoman megszorítani Gabriel kezét. A pap ezen testrészén számtalan vágás és égési sérülés éktelenkedett, ezért tenyerének nagy része be volt kötözve; ujjaikat azonban össze tudták fonni. Sam ezután Gabe arcára nézett, és szíve elszorult, mikor konstatálta, hogy nem biztos, hogy azok a monoklik és a cipőnyom maradéktalanul eltűnnek majd a férfi arcától.
- Sajnálom, hogy nem lehettem ott – suttogta Sam, Gabe azonban, amennyire erejéből tellett, megszorította a kezét.
- Hé, most már mindegy. – Sam ezután átült Gabriel ágyára, és óvatosan végigsimította a férfi meztelen, sebes nyakát. Amaz megborzongott az érintésre, Sam pedig ezt jó jelnek ítélte; a következő pillanatban már Gabe alsó ajkát ízlelte, lassan és szeretettel, majd apró, ártatlan csókokat nyomott a pap szájának a szélére. Gabe-ből szokatlanul visszafogott nevetés tört ki, ahogy átkarolta Sam tarkóját. – Még jó, hogy nincs itt szegény Linda nővér. Szívrohamot kapna, ha meglátná, hogy mennyire nem vigyázol rám.
Sam összehúzta a szemöldökét, ahogy kissé elhúzódott.
- Gabe, de ugye… - A pap rövid, édes csókot nyomott Sam ajkaira. Aztán elfintorodott.
- Jaj, nagyfiú, hát persze, hogy szeretlek. Kételkedtél benne valaha is?
- De hát… az esküvő előtt…
Gabriel megforgatta a szemeit.
- Most mondd meg, tettem volna tönkre a legszebb napot az életedben? Bár, remélem, lesz még szebb is. És különben is, akkor úgy éreztem, hogy nem tudnék lemondani a hivatásomról, még érted sem. Aztán a halál közelségében… valahogy mások lettek a prioritások. Egészen mások. De persze, ha te és Jessica csak átmenetileg szüneteltetitek a kapcsolatotokat…
- Ó, nem – vágott közbe Sam gyorsan. – Beszélek vele, ezt hagyd csak rám. Félek, válásról egyelőre szó sem lehet, tekintve, hogy elég friss a házasságunk, és a rokonok is… szóval, ha téged nem zavar a hivatalos papír, esetleg megpróbálhatnánk… együtt. Úgy értem, Jess már így is kidobott a lakásból, és nem hinném, hogy valaha is meg lehetne javítani ezt a kapcsolatot. Különösen úgy, hogy most már biztos vagyok az érzéseidben.
Gabe-et hirtelen annyi gondolat elöntötte, és annyi mindent szeretett volna mondani; de ahogy Sam szavai eljutottak az agyához, hirtelen csak ennyit tudott kibökni:
- Várj csak… kidobott? Akkor hol laksz azóta?
- A paplakban – mosolygott a férfi. – Mint már említettem, a megtalálásod éjszakáját itt töltöttem a folyosón, aztán mikor reggel Castiel megérkezett, előzékenyen felajánlotta, hogy ha gondolom, aludhatok egy darabig nálatok a vendégszobában. Szegény nagyon szét volt esve, talán azt se tudta, mit beszél, de végül is úgy gondolom, hogy nem sok vizet zavarok. A reggelin és a vacsorán kívül nem is látjuk egymást, és olyankor is alig beszélünk.
Gabe elgondolkodva bólintott, majd kissé közelebb hajolt Samhez, és aggodalmasan a szemébe nézett.
- Nehezen viseli?
- Attól függ, mit nevezünk nehéznek. Ha törne-zúzna éjszakánként, vagy legalább a sírását hallanám, megnyugodnék, de… tudod, az a félelmetes, hogy a legtöbbször csendben van. Egy hangot sem hallok a szomszéd szobából, és ez megijeszt.
A pap sóhajtott.
- Rendben. Azért azt megköszönném, ha néha ránéznél, hogy… szóval, hogy mit csinál. – Sam összehúzta a szemöldökét.
- Úgy gondolod, hogy esetleg megint…?
- Nem gondolok semmit, de az óvatosság nem árt.
A vadász a válaszon gondolkodott, mikor halk kopogás szűrődött be a kórterem ajtaja felől. Kisvártatva egy nagy, vörös loboncos fej tűnt fel az ajtó résén keresztül, majd a test is csatlakozott hozzá; Charlie Bradbury egy tálca csokis muffint hozott magával, és látva Samet már éppen ki akart menni, de Gabe intett neki, hogy jöjjön csak közelebb. A mosolygó lány lerakta az éjjeliszekrényre a süteményt, és egy széket húzva az ágy másik oldala mellé, megszorította Gabe még szabad kezét.
- Szerintem ez nem fér bele a kórházi kosztba – vetette fel Sam, mire Charlie csúnyán nézett rá, és Gabe kezébe adott egy darab sütit.
- Akkor addig kell megenni, amíg a nővér nincs itt, ugye?
Gabriel jóízűen beleharapott a muffinba, és ahogy két oldalára nézett, mélységes nyugalom töltötte el. Határozottan jobban alakult az élete, mint azt a részeges apja valaha is megjósolta, annak ellenére, hogy az üléssel valószínűleg még hetekig problémái lesznek – valamilyen szinten azért hálás volt a sorsnak, hiszen ha a kínzás hatására nem tudatosulnak benne a saját érzései ilyen intenzíven, talán soha nem lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy megvallja azokat Samnek. És talán nem is lesz olyan rossz a civil élet: gumicukrot ezután is ehet, a barátai is megmaradnak, ráadásul végre felvállalhatják egymást a vadásszal mindenki előtt; legfeljebb majd a szószék másik oldalán fog ülni ezentúl.
Határozottan nem volt ellenére az ötlet.

×××

Azon a napon úgy tűnt, hogy még az időjárás is ellenük dolgozik. Sam és Charlie már úgy érkeztek a felravatalozott templomba – teljesen véletlenül egyszerre -, hogy esernyőjüket a szél kifordította, és nem győztek mentegetőzni tövig elázott hajuk miatt. Sam hiába csukta be mögöttük a nehéz faajtót, odakintről behallatszódott a nehéz eső kopogása a vékony járdán, valamint a fák suhogása, amint próbáltak a földbe kapaszkodni a mindenható szél erejével dacolva.

Rajtuk kívül csak Gabe, Castiel, és a négy koporsóvivő tartózkodott a kis templomban; Sam azonban messziről csak nagy nehezen ismerte fel Cast. A pap borostás, elnyűtt arca félelmetesen összeolvadt az éjfekete miseruha látványával; ahogy az első padban üldögélő Gabriel felé hajolt, kilátszott imakönyvet tartó, vézna csuklója.
-… tehát akkor te felolvasol a Jelenések könyvéből, az olvasmányt pedig most kihagyjuk.
- És akkor utánam jössz te a beszéddel? – érdeklődött Gabe, mire Castiel arca lefagyott.
- Én… igazából… elfelejtettem. – Lehorgasztotta a fejét, és Gabriel azt hitte, menten összerogy és elsírja magát; az idősebb bátorítóan barátja vállára tette tehát a kezét. – Elfelejtettem beszédet írni.
- Jól van, Cas, semmi baj. - És Gabriel mosolyogva elővett egy fél literes ásványvizet, hogy aztán a meglepődött Cas kezébe nyomja azt. – Csak szedd össze magad, oké? Most az legfontosabb, hogy ne száradj ki, és a többit majd kitaláljuk.
Castiel szeme szélén már gyülekeztek a könnycseppek, de ettől elnevette magát. Aztán felnézett a plafon arkangyalokat ábrázoló freskóira.
- Ennek nem ilyennek kellene lennie. Mikor Dean… szóval azt akartam, hogy gyönyörű temetése legyen. Díszes templomban, precízen kimunkált beszéddel, templomi kórussal… aztán itt tartunk, hogy a kórus nem ér rá, a kántor tíz perccel a temetés előtt szól, hogy orvoshoz kell vinni a gyerekeit, te pedig egy üveg ásványvizet nyomsz a kezembe.
Gabriel sokáig hallgatott, aztán megvonta a vállát, és kortyolt egyet a saját ásványvizes palackjából.
- Pedig, gondolom, ilyen az élet. Iszunk, hogy ne száradjunk ki. Templomba járunk, hogy ne kárhozzunk el. A rutin öröm is lehet, Cas, csak tudni kell megélni ezt az örömet. Egyébként nem hiszem, hogy Dean örült volna egy másfél órás szentbeszédnek… többet érünk azzal, ha hazaérve iszunk egy pohár sört a tiszteletére. – Majd felnézett az arkangyalokra. – Szerintem ők is így gondolják.
Castiel sóhajtott, és úgy gondolta, ideje lesz elkezdeni a misét.

A gyászszertartás alatt kántor híján Castiel kezdte az énekeket; ennek ellenére mikor gyenge, megviselt hangja áthatotta a templomot, rájött, hogy ennél még a csend is ezerszer jobb lett volna. Ahogy felállt a szószékre, és kinyitotta a misekönyvet, most először döbbent rá kezeinek soványságára – de igyekezett ezeket a gondolatokat száműzni agyából, legalább most, legalább ennek a misének az időtartamára. Épp elég szégyen volt, hogy Dean halála után úgy elengedte magát édesapja jelenlétében; utólag visszanézve nem viselhette el a tudatot, hogy John Milton talán csalódott benne. Nem kérdezett rá, de látta apja szemében a keserűséget, mikor Cas Deanről kezdett el mesélni neki; hiszen pap fia, a család egyetlen büszkesége, akinek születésétől kezdve az volt a feladata, hogy örömöt okozzon az őrangyalának, csúfos kudarcot vallott. Nem csak olyasvalakibe szeretett bele, akit hite alapján gyűlölnie kellett volna, hanem engedett is ennek a szenvedélynek – még az annyira imádott hivatását is félre dobta volna azért, hogy elmenjen Deannel a világ végére.
Mikor Gabriel végzett a felolvasással, Castiel gép módjára kezdte el énekelni:
- De profundis clamavi ad te, Domine. Domine, exaudi vocem meam…
A férfi nagyon szerette ezt a zsoltárt, és egyáltalán nem bánta, hogy a kántor az összes temetésen ragaszkodott hozzá. Hiszen ehhez a dalhoz Dean kötődött; igaz, nem túl szép emlékekkel, de akkor is értékes volt számára. Most, hogy már soha többé nem fogja látni a férfit, Cas belekapaszkodott minden apró kis cselekvésbe, minden morzsányi kis emlékbe – tisztában volt vele, hogy nem egészséges ennyire ragaszkodni bárkihez is, de nem hitte, hogy valaha is el fogja tudni engedni Deant. Úgy nem, hogy végül is nem tudta meg, mi lett volna kettőjükből. Pokolian nehéz volt megtartóztatnia magát, mikor eszébe jutott, hogy tulajdonképpen sohasem mondta ki nyíltan Deannek, hogy szereti; a telefonban egyszer viccelődött persze ezzel, de az nem számított. A pap kongó ürességet érzett magában, ha arra gondolt, hogy Deannek talán ez nem lehetett egyértelmű; ha visszaforgathatta volna az idő keretét, akár csak egy héttel… elmondta volna neki. Elmondta volna Deannek, hogy ő volt a legjobb dolog, ami valaha is történt vele.

Odakint istentelen vihar tombolt, és amikor Deant leeresztették a földbe, Cas arcát jeges szellő marta, és ekkor ébredt csak rá, hogy arca nedves a könnytől. Szerencsére ekkor már semmit sem kellett mondania; Gabriel és Charlie odaálltak a két oldalára, és támogatóan fogták őt közre. A borzolt hajú Sam az egyik közeli fűzfa alól nézte a sírások monoton, lélektelen munkáját – Castiel őt meglátva hálát adott, hogy a szülei nem jöttek el a temetésre. Így is túl sokan voltak ahhoz, hogy lássák az ő nyomorúságát.

×××

A temetés után Castiel kiüresedve tért vissza a sekrestyébe. Charlie-nak dolgozni kellett menni, Sam pedig visszavitte Gabrielt a kórházba; a pap így hát teljesen magára maradt, mikor a súlyos miseruhát megpróbálta lehámozni magáról. Már a vállfára igazította a ruhát, mikor hirtelen megszólalt a háta mögött egy hang:
- Elnézést, atyám, nem zavarom?
Mikor Castiel hátrafordult, egy végtelenül szelíd arcú, szőke serdülőlány nézett vele farkasszemet. Az idegen mosolya fülig ért; mindenképpen szerette volna megtudni, hogy van-e lehetősége egy gyors gyónásra, már amennyiben a tisztelendő úrnak engedi az ideje. Castiel nem tehetett róla; fáradtságát csöppet sem leplezve kieresztett egy lemondó sóhajt, de aztán intett a lánynak, hogy menjen csak a gyóntatófülkébe, ő is hamarosan követi. A papnak az igazat megvallva semmi kedve nem volt mások lelkét istápolni, mikor az ő lelke sem volt teljesen rendben - és ez enyhe kifejezés. Ennek ellenére a kötelesség az kötelesség, és Cas abban reménykedett, hogy ennek az ismeretlen lánynak a problémái talán kissé elterelik a figyelmét a sajátjairól.

Cas gyorsan felkapott egy stólát, aztán már sietett is a gyóntatófülkébe. A lány, akit, Alexandrának hívtak, rendkívül kényes kérdésekkel készült: azt szerette volna megtudni, hogy vajon nagyon súlyos bűnt követett-e el azzal, hogy házasság előtt odaadta magát a barátjának. Castiel a hosszas monológ végén már a homlokát ráncolta; azon gondolkodott, hogy vajon mik is azok a sablonmondatok, amiket ilyenkor általában el szokott sütni, de egy sem jutott hirtelen az eszébe. Mikor a lány elhallgatott, a papot feszélyezni kezdte a csönd; olyan gyorsan váltották agyában egymást a gondolatok, hogy maga is megijedt tőlük. Végül úgy döntött, őszinte lesz.
- Nézd, Alexandra, nem hinném, hogy én vagyok az a személy, akinek a tanácsát szeretnéd kérni ebben az ügyben. – A pap nem hitte el, mi ütött belé, mikor folytatta. – Tudod, én is nagyon sok hibát követtem el. Olyan dolgokat tettem magammal és másokkal, amikre nem vagyok büszke. Ha becsületes ember lennék, akkor aláírtam volna tegnap reggel azt az iratot, ami hivatalosan is leválasztott volna engem az egyház kötelékéből… ehelyett én összetéptem. Látod, ilyen vagyok. Eladtam a lelkem az ördögnek, és mégis én akarok feloldozni másokat.
A pap nagy meglepetésére azonban a lány nyugodt hangon válaszolt.
- Szerintem valamilyen szinten mind eladtuk a lelkünket az ördögnek. Mármint… nyilván bűnösök vagyunk. Ezt tanítja a Biblia is. Nincs olyan ember a világon, aki mentes lenne a rossztól. Ennek ellenére csodálatra méltó, hogy az emberek mégis próbálkoznak. Tudják, hogy megmenthetőek.
- Nem mindenki.
- De mindenki - hangsúlyozta Alexandra. – Az is, aki nem hiszi el magáról. Főleg az. Ha egyszer valaki eladja magát az ördögnek, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy a pokolba is kerül… legfeljebb nehezebb lesz az út felfelé. De hidd el, Castiel, a menny mindig elérhető, és hinni kell abban, hogy Isten megkönyörül rajtunk. Hiszen a saját képmására teremtett titeket, nem?
Castiel arcát ekkor forró veríték öntötte el. Ekkor jutott csak eszébe, hogy odakint vihar tombol, a lány haja és ruhája azonban száraz volt; torkában dobogott a szíve, mikor kilépett az üres templomba, és felnyitotta a szomszéd fülke ajtaját.
Az üres volt.