Egyenlőtlenségek

Fandom: Nyugat
Párosítás: Radnóti Miklós/Gyarmati Fanni

Korhatár: hát ez nagyjából még 12 sincs

Műfaj: fluff

Figyelmeztetés: nincs
Tartalom: A kamasz Radnóti Miklósnak nem a legerősebb oldala a matematika. Finoman szólva. Nagybátyja szerez számára egy magántanárt, de Miklós ekkor még nem sejti, hogy a matematika megértése nem az egyetlen új dolog, amit Károly bácsi házában tapasztal.

Egyéb megjegyzés: A 2015-ös Nyugat Kihívás első napjára íródott. A versem, amit fel kellett használni, gondolom kiderült: Lee Annácska, vagy Annabel Lee, a csodálatos Poe-tól, a még csodálatosabb Babits fordításában. Szavaim: reszketni, hatszög, útmutató, megannyi, képlékeny.

Miklós, ha jobban belegondolt, legalább száz másik elfoglaltságot ki tudott volna találni magának a hét ezen két napjára. Néhány osztálytársa vívni járt, vagy esetleg teniszezni; egyik még délutáni munkát is vállalt, iskola után újságokat árult a Blaha Lujza téren. A fiú persze nem gondolhatta komolyan, hogy nagybátyja bármelyiket is megengedné. Dezső bácsi nem volt szigorú, de állandóan azt mondogatta Miklósnak, hogy most az érettségi a legfontosabb: így focizini sem járhatott annyit, mint régen, és a sportversenyekről már szinte teljesen lemondott. Ő maga is megérezte, hogy lassan felnő, és ez felelősséggel jár: néha a tanulás, a munka igenis a játék rovására kell, hogy menjen. És azt is értette, nagybátyja milyen keményen dolgozik azért, hogy neki jó legyen - hogy neki ne kelljen hóban, esőben kint állni a forgalmas téren azért, hogy vehessen egy pár meleg, téli cipőt. Ha süteményhez volt kedve, máris a kezébe nyomtak egy marék pénzt. Ha moziba akart menni, ő hívta meg az összes barátját. Ha randevúra hívott egy lányt (eddig ez csak egyszer történt vele, és nem az ő hibája hogy olyan katasztrofálisan sikerült a dolog) szerencsére nem kellett aprólékosan kiszámolnia, hogy mit rendelhetnek az étlapról. Másszóval, élvezte azt, hogy gyámja ilyen bőségesen gondoskodik róla, de nem volt olyan vak, hogy ne tudta volna, Dezső bácsi keményen megdolgozik a pénzéért.

A pénz. Az néhány karcos érme, ami most is ott csörgött Radnóti Miklós zsebében, ahogy nemrég vásárolt bőrcipőjében a latyakos utat rótta. Hihetetlennek tetszett számára, hogy e nélkül a fémanyag nélkül nincsen élet: sosem hitt azoknak, akik azt mondták, a pénz nem boldogít. Önmagában ez valóban így van, de a pénzen örömet, kacagást, csillogást lehet venni, és még valamit, ami ezeknél a képlékeny értékeknél sokkal fontosabb: tudást. Hiszen éppen azért merészkedett ki a házból ebben a nedves, hideg időben, hogy felkeresse nagybátyja egyik ismerősét, Hilbert Károly tanár urat, akitől magánórákat fog venni matematikából. Nem mondhatni, hogy ínyére lett volna a dolog: így is majd elaludt az iskolai matekórákon, de hogy most még a hétfő és péntek délutánjait is rászánja erre a nem neki való, érthetetlen tantárgyra, ez még az amúgy nyugodt természetű Miklóst is kihozta a sodrából. Hiába beszélt azonban bácsikájával, az hajthatatlan volt: azt mondta neki, hogy ha kereskedő akar lenni (ami Miklós nagyon határozottan nem akart lenni, de nem sok választása volt), akkor az érettségijében legalább egy jó osztályzatot elvár matematikából.

Miklós volt már a tanár úr házánál, így nem kellett sokat keresgélnie. A bérház lépcsőfokait nyugodt tempóban szelte, és úgy általában egy összeszedett, rendes diák benyomását keltette a mellette elhaladókban. Ez az állapot egészen a utolsó előtti lépcsőfokig tartott, akkor ugyanis úgy érezte, mintha egy villám sújtotta volna le, de valahogy jó értelemben. Egy kedves, gyengéd hang, és a hozzá tartozó test sietősen szaladt fel mellette, szinte majdnem fellökte őt; a lány kacagott, de mosolyát már csak akkor látta Miklós, mikor az felért az általa is ismert ajtó elé. Fogalma sem volt arról, mit mondott neki a lány, és ideje sem nagyon volt arra, hogy jobban szemügyre vegye őt, mert mire a fiú felnézett, ő már sehol sem volt. Randóti csak állt ott, az utolsó lépcsőfokon, egy nagy rakat füzettel, tolltartóval, meg vonalzóval a kezében, és azon gondolkodott, hogy jelenése volt-e.

×××

Mire Miklós kiért a matematika óráról, az angyali teremtés nem volt már sehol. Hilbert tanár úr nagyon kedves volt vele, és az óra után még sokáig beszélgettek irodalomról, költészetről; a fiú nagy lelkesedésében azt is felajánlotta neki, hogy megmutatja néhány versét, merthogy ő költőnek készül. A tanár úr nevetett, de látta rajta Miklós, hogy tetszik neki az ajánlat, így megegyeztek abban, hogy péntekre hoz néhányat a saját költeményeiből. A téma annyira elterelte a fiú figyelmét, hogy elfelejtette megkérdezni a tanár úrtól annak a csodálatos lánynak a nevét, akivel nemrég a lépcsőházban összefutott.

A pénteki órán nem, következő hétfőn azonban megint találkozott a hölggyel: Miklós nem merte megszólítani, így csak mosolyogtak egymásra, mikor a kabátjukat felrakták a tanár úr fogasaira. Ekkor az egyik szobából előjött egy sovány, de kedves, éltesebb arcú nő. Megállt az ajtófélfánál, és mosolyogva nézte őket.

- Nahát, még ilyen kimért párost! Azt hittem, a mai fiatalok jóval hangosabbak. Fogadjunk, hogy be sem mutatkoztak egymásnak. 

Radnóti megint úgy érezte magát, mint egy sóbálvány; csak állt, a szívverését valahol a torkában érezte, és mikor a lány Miklós felé nyújtotta a kezét, abban megállt az ütő.

- Ne haragudjon, nem akartam udvariatlan lenni. - Hosszú, fonott haja ékszerként csillogott nyaka körül, arcát pedig gyönyörű keretbe vonták a hullámzó, szőkésbarna szálak. Pedig nem volt a lányon semmi hivalkodó, semmi dísz; ennél egyszerűbb már nem is lehetett volna, Radnótinak mégis úgy rémlett, az egyiptomi fáraók feleségei kopárabbak és silányabbak voltak ennél nála, az iskoláslánynál, aki égkék szoknyát és fehér blúzt viselt. - Gyarmati Fanni a nevem, hétfőnként Ilonka néninez járok korrepetálásra.

Miklós sejtette, a tanár úr feleségét hívják így; azt a hölgyet, aki olyan mosolyogva nézi őket a küszöbről. Mivel közönségük is volt, nem volt más választása; hiába kezdett belülről reszketni, bátran megragadta és megrázta Fanni finom kis kezét.

- Radnóti Miklós vagyok. Tizennyolc éves. Rossz vagyok matekból. - Mire kimondta a szavakat, a fiú azonnal rájött, hogy nem kellett volna, és égni kezdett az arca. Mégis hogyan csúszhatott ki ilyesmi a számon? Amúgy is, még csak tizenhét volt. 

De a lány végül csupán nevetett rajta, Miklóst pedig ekkor még jobban elfogta - már ha ez lehetséges volt - a remegés. Mégis hány éves lehet? Olyan fiatalnak tűnik. Szinte még gyerek. Istenem, rá sem szabadna néznem ilyen szemekkel.

- Hát, akkor ez közös bennünk. De most megyek, ha nem haragszik vár még rám az egyenlőtlenségek csodákkal teli világa.

És már el is suhant Ilonka néni felé, Miklós pedig ott maradt magában. Néhány méterre volt tőle a tanár úr dolgozószobája, és még mielőtt bement, vett egy nagy levegőt; fogalma sem volt arról, hogy ez a Fanni szereti-e az irodalmat, de eszébe jutott róla egy vers, és eltökélte magában, hogy legközelebb elszavalja neki.

×××

Aztán a dolog mégsem ment ilyen egyszerűen. Következő hétfőn a tanárházaspárnak valami más elfoglaltsága akadt, és így le kellett mondani az órát; később meg Miklós lett beteg, elég csúnya vakbélgyulladása lett. Hetekig nyomta az ágyat, iskolába sem járt; Dezső bácsi nagyon szívta a fogát, de megértette, hogy hiába érettségi, hiába tanulás, betegen nem szabad kimozdulnia otthonról, illetve a kórházból. A műtét után másnap már hazament, és még pár napig otthon maradt; ez alatt az idő alatt végig nagyon sok verset írt, szerelmes verset is. Amihez eddig még sosem volt ihlete. Igaz, tetszett már neki egy-két lány régebben, de ilyesmit még soha nem érzett: megannyi vágy, képzelt szituáció játszódott le az agyában a semmittevés ideje alatt: arról álmodozott, hogy ez az angyal, akinek olyan tiszta a mosolya és kedves a szeme, odabújik hozzá, és együtt elábrándoznak a Margit-sziget egyik kényelmes padján. Aztán gyerekeket látott kettejük körül: kócos, göndör, barna hajú kisfiúkat és kislányokat, akik Fanni kezét fogják és akiket ez a bájos hölgy finoman meglök a hintán. Miklós, bár tapasztalatlan volt szerelmi téren, azt az egyet nagyon is tudta, hogy itt nem egyszerűen a test kívánságáról volt szó: arról már volt szó korábban, de hiába is ügyeskedett, nem sikerült más lányokkal egy erényes kézcsóknál tovább jutnia. Most ezt egyáltalán nem bánta: azokban a lányokban valahogy nem találta meg azt, amit Fanniban, igaz, akkor még fogalma sem volt róla, hogy mit is kell keresnie tulajdonképp. De édesapja, szegény, most már halott édesapja kicsi korában megmondta neki: nem kell semmit sem keresni, minden jön a maga idejében, a maga tempójában. Minden egyes magányos pillanatnak, minden kétségbeesett panasznak volt értelme, mert mind ehhez vezetett - mindben benne volt az ígéret, hogy egyszer másképp lesz, hogy egyszer megfogja valaki az ő sovány, erőtlen kezét, és soha nem engedi el. Miklós nem tudta, Fanni hogyan érez iránta - elvégre még csak kétszer találkoztak -, de remélte, hogy ő is szimpatikus számára, és elfogadja, ha meghívja őt egy cukrászdába. Már ki is találta, hogy lassan fog haladni: szépen, fokozatosan udvarol, nem támadja le szegény kislányt. Az első lépés már készen is volt: betegsége alatt minden nap elővette a Babits fordításait tartalmazó kötetét, és átismételte a Lee Annácska című verset, ami legalább annyira csinos és kellemes volt, mint maga Fanni. Állandóan ez a vers jutott eszébe róla, és megtanulta, hogy amint felgyógyul, el tudja neki szavalni.

Aztán eljött a várva várt hétfő; Miklósnak pedig, amint meglátta a mosolygós Fannit az előszobában, azonnal inába szállt a bátorsága. És ez így ment hetekig: Radnóti eljárt különórára, együtt felrakták a kabátjaikat a fogasra, és néma egyetértésben lelkileg felkszültek az előttük álló percekre, amit két külön szobában, de egymáshoz oly közel fognak eltölteni. Miklós órák közben is gyakran elálmodozott, minek következtében Károly bácsi rászólt; de az a tudat, hogy a lelkében eljegyzett felesége a szomszéd szobában ül és érdeklődő, barna szemeit őhelyette egy kockás papírra és holmi képletekre pazarolja, mélyen megrendítette. Valahogy látta a lányon, hogy okos, és ez is imponált neki - szerette volna sokáig nézni, ahogy Fanni egy könyv fölé hajol és elveszik a betűkben. Vagy még jobb lett volna, ha együtt olvasnak - külön, de mégis együtt. Ez a fantázia napokig foglalkoztatta őt, tenni azonban nagyon sokáig nem mert érte. Végül, mikor már sokadjára szólt rá a tanár figyelmetlenség miatt, megszületett fejében a terv: mivel csak úgy nem merte megszólítani Fannit, elhatározta, hogy összecseréli a ceruzáikat. Ezt első adandó alkalmommal meg is tette; ugyanakkor végeztek mindig, Fanni azonban egyszer a tanárnő szobájában felejtette a vonalzóját. Radnóti ekkor gyorsan kapcsolt, és amíg egyedül volt az előszobában, megejtette a kérdéses műveletet. A terv azonban rosszul sült el: Fanni meg sem nézte a tolltartóját, csak gyorsan belesüllyesztette a készletébe a vonalzót, majd már fordult az ajtó felé; az utolsó pillanatban Miklós megállította.

- Fanni, a... a ceruzám...

A lány értetlenkedve pislogott rá, de bujkált egy kis vidám félmosoly az ajkai szélén. 

- Igen?

Miklós elpirult. Azt hitte, ez a lányok dolga.

- Nos... azt hiszem, véletlenül elvitte a ceruzámat. Ez a kisasszonyé. - És a fiú felmutatta Fanni ceruzáját. A lány szemei tágra nyíltak a csodálkozástól.

- De hogy került ez önhöz?

Ez volt az a pont, ahol a fiú úgy érezte, hogy talán kicsivel több idő kellett volna, hogy részleteiben is kidolgozza ezt a zseniálisnak tűnő tervet. Tényleg, hogyan kerülhetett hozzá? Hiszen két külön szobában tanultak. 

- Öhm... gondolom legurult a földre, én meg az előbb leejtettem az enyémet. Az egyiket visszaraktam a tolltartójába, de úgy tűnik, a rosszat. 

Fanni várt egy kicsit (Miklós nem tudta, ez jót jelent vagy rosszat), majd kotorászni kezdett a táskájában, és visszacserélték a kérdéses ceruzákat. 

- Pedig ez sokkal kisebb, mint az enyém - pislogott Fanni, ahogy az ütött-kopott, tompa ceruzára nézett. Az RM monogram volt belekarcolva, amitől a fiú csak még jobban szégyenkezett. 

- Ezzel szoktam a verseimet írni. A kedvenc ceruzám.

Miklós látta, hogy a lány lélegzete egy pillanatra elakad, és sejtette, hogy jó úton jár. 

- Ön... ön verseket ír?

- Sok-sok hosszú esztendeje már - mosolygott Miklós is, majd őrült ihlet csapta meg. Azt gondolta, megrészegül tőle, megrészegül attól, hogy a szeretett lény hozzá beszél, de mégis folytatta. - Tengerpart bús mezején, élt egy kislány, ismerhetitek Lee Annácska nevén, s csak azzal a gonddal élt, hogy...

-... hogy szeret, s szeretem én.

A két ember csak pislogott egymásra.

- Ismeri Poe-t? - ujjongott Miklós, a lány pedig felnevetett.

- Hogyne ismerném, élek-halok az irodalomért. Angolul is tudom az egészet fejből. - Miklós most már valóban biztos volt abban, hogy megtalálta a társát. A társát, aki nem engedi el őt - aki az ő útmutatója lesz ebben a viharos korban, ebben a viharos életben, ami rá vár. Mert hiszen költő lesz belőle, és minden költőnek szüksége lenne egy olyan csodára, egy olyan tündérre, mint Fanni. Miklós éppen folytatni akart a szavalást, mikor Fanni megrettenve nézett a fali órára. Váltig esküdözött, hogy késésben van, és majd még beszélnek - már kint volt az ajtón, mikor vigyorogva még hátraszólt.

- És egyébként a nagyanyám hív Fanninak. A barátaimnak Fifi.

×××

Radnóti a következő hétfőn szinte galoppozott az utcán, mikor a korrepetálásra sietett. Örömittas volt a lehető legjobb értelemben: egy egész hét telt el azóta, hogy utoljára látta Fifit, de évszázadoknak tűnt. Elgondolkodott azon, hogy átteteti a pénteki óráit szerdára, így egy héten kétszer is találkozhatna a lánnyal; mire felért a megfelelő ajtó elé, már meg is született a fejében egy kifogás, amit Hilbertnek előadhat. Tagjai bizseregni kezdtek, mikor meglátta, hogy Fanni már ott áll az ajtó előtt - ketten kopogtak, de senki nem nyitott ajtót. Vártak öt percet, tízet, és még kétszer kopogtak, de semmi. 

- Lehet, hogy más dolguk akadt, és elfelejtettek nekünk szólni? - gondolkodott hangosan Miklós, Fanni pedig csak sóhajtott. 

- Nem tudom, de holnap dolgozatot írunk. És fogalmam sincs, hogyan kell rendezni egy egyenletet. 

- Elsőfokú?

- Gondolom.

Miklós sóhajtott. Ezek szerint a lány elsős középiskolában, vagyis tizennégy-tizenöt lehet. Csak három vagy négy évvel fiatalabb tőle - ez megnyugtató volt.

- Az még nekem is megy, ha gondolja megmutathatom. Jöjjön fel hozzám, nem lakok messze - ajánlotta fel Miklós, Fifi azonban láthatóan gondolkodóba esett. Miklós nem hibáztathatta ezért; pár pillanat alatt neki is átvillant az agyán, hogy a lány talán félreértheti a dolgot. - Mármint... tényleg csak segíteni szeretnék. 

- Rendben, Miklós, megbízom magában. - A lány fintorgott. - Akármilyen furcsa is. Még csak néhányszor találkoztunk, de bizalomgerjesztő ábrázata van. 

Radnóti alig hitte el az egészet. Még akkor is nehezen, mikor bevezette a lányt Dezső bácsi dolgozószobájába. Miklós tudta, hogy bácsikája még néhány óráig biztosan nem jön haza, így minden félelemérzet nélkül leültette a lányt az egyik székre, aztán megkínálta egy kis üdítővel. Fanni zavartan rakosgatta szoknyája ráncait a széken, de végül elfogadott egy pohár vizet. Aztán máris rátértek a tárgyra: Miklós nagyon türelmes volt vele, és próbálta vele megértetni, hogy hogyan is működik az elsőfokú egyenlet átalakítása. 

- Szóval akkor ha innen kivonjuk az ikszet, onnan is ki kell vonni, de csak egyet, így a bal oldalon négy iksz marad. Ha szorzol, vagy osztasz, azt is ugyanúgy mindkét oldallal meg kell csinálni.

- Nagyon tetszik, ahogy magyarázol. Olyan.. egyszerű, és világos. Sok tanár tanulhatna tőled. 

Radnóti igyekezett nem zavarba jönni a bókra, de egyre inkább úgy érezte, hogy neki udvarolnak, és nem ő udvarol. Már ha egyáltalán a szituációra illik az udvarlás szó, mert amúgy ilyen dolgokban Miklós teljesen analfabétának bizonyult.

- Nos, tanár szeretnék lenni. Jó, ha tudok magyarázni.

- Azt mondtad nemrég, hogy költő leszel. - Tényleg elmondta volna ezt Fanninak? Miklós agya egy szürke köd volt. Nem tudott maga sem átlátni rajta. Most nem, mikor Fifi olyan közel volt hozzá, hogy egy apró mozdulat, és összeér a karjuk.

- Hát... igen, de valamiből meg is kell élni. A nagybátyám azt akarja hogy kereskedő legyek, de én a magyar nyelvvel szeretnék foglalkozni. Nagy álmom, hogy magyart tanulhassak az egyik egyetemen. 

Fanni csak mosolygott, olyan szélesen és gyönyörűen, és olyan közelről, hogy Miklós egy pillanatra csak bámult bele a semmibe. Aztán feleszmélt, és visszatért a füzethez. Szenvedélyesen, szinte transzban motyogott.

- Szóval, most akkor ott tartunk, hogy a bal oldalt még elosztjuk öttel, és akkor jobb oldalon eltűnik a nevező. Összevonhatunk, százkilenc meg húsz meg ötszáznegyvenöt az hatszázhetvennégy, levonjuk a másik oldalon álló kilencet, majd megszorozzuk hattal, és így ebből az következik, hogy Fifi, én szerelmes vagyok magába.

Hosszú, dobhártyaszaggató csend. Még egy légy sem mozdul. Még egy vihar se tör ki. Még egy igazi, vad villám sem csap bele Miklósba, amit ő most igen megköszönne. A fiú arca lángokban, és nem mer felnézni a füzetből, de érzi, hogy Fanni őt bámulja azokkal a nagy szemeivel.

- Istenem, én... én elnézést kérek - szegte fégül fel a fejét Radnóti. Gyengéden nézett a lányra, aki (ezt most már tisztán látta) valóban kissé rémült volt, és kicsit arrébb is húzódott. - Fanni, én... nem...

- Semmi gond. 

- Nem akartam így letámadni. 

- Elhiszem, és higgye el, én... nagyon kedvelem önt. - A lány aggodalmasan beharapta az ajkait. - De nekem ez kicsit gyors. 

- Megértem, ha fenntartásai vannak velem szemben, de kérem, ne higgye, hogy csak azért hoztam fel ide hozzám, amire most gondol. - Miklós maga is meglepődött, mennyire magabiztos és szilárd a hangja. - Önnek minden joga megvan arra, hogy visszautasítson. De ha már megijesztettem, legyen az ijedelem teljes: nem titkolom, hogy milyen szándékaim vannak a kisasszonnyal. Én önt megláttam, és szinte az első percben tudtam, hogy ön az én Lee Annácskám.

- De hát nem is ismer még - bukott ki a lányból. - Honnan tudhatja, hogy ez nem egy múló szeszély? Alig beszélgettünk néhányszor.

Miklós itt elhallgatott, mert tudta, hogy erre nem tud érdemben válaszolni. Csak érezte, hogy így van, érezte, hogy nem tud ellene tenni, és újra leszegte a fejét. Hosszú, gyötrelmes idő telt el, mire Fanni egy nehéz sóhajjal letette a tollát az asztalra, majd Miklós egészen közelről hallotta a kellemes suttogást:

- Elmegyek önnel randevúra. Mikor lenne alkalmas?

- Holnapután? Ötkor. A Gerbaudban - nyögte ki Miklós, és nem hitte el, hogy tényleg Fifi az, aki kezdeményez. 

- Rendben, ott leszek. És köszönöm szépen a segítséget... tartozok valamivel?

- Dehogyis - szörnyülködött Miklós, mire a lány megint csak nevetett.

- Jól van. Akkor holnapután találkozunk... köszönöm, kitalálok magamtól. Ég áldja.

Fanni kiment; Miklós még fel sem tudta fogni hatalmas szerencséjét, mikor a lány visszafordulva kijelentette:

- Ja és kérem, ne hívjon engem Lee Annácskának. Ez a történet szomorú, tele van betegséggel és halállal. 

Miklósnak gondolkodnia sem kellett, kibukott magától az izgatott, de érzelmektől túlcsordult válasz:

- De szerelmünk több volt, mint soké, ki nagyobb, mint ő meg én, okosabb, mint ő meg én, s sem az angyalok a felhők felett, sem az ördögök a tenger fenekén, nem tehetik, hogy szívtől a szív, elváljunk, ő meg én.

- De aztán így legyen.

Mikor a lány elment, Miklós még érezte a kellemes, virágos parfümjét. Nem hitte, hogy ezek után vissza tudna térni a házi feladatához... valahogy most a hatszögek hidegen hagyták.