Ain't nobody loves me better - 14. fejezet

Fandom: Iliász

Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint

Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: káromkodás, droghasználat

Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.

+1 Megjegyzés:  Tudom, imádni fogtok a végéért, de gondoljatok arra, hogy lesz következő fejezet is :P

- Szóval én azért rettentően jól éreztem magam a kiránduláson. Igaz, a Grand Canyonnál már voltam tavalyelőtt, de az nyár volt, és Mr. Láertiádész csak három napra vitt minket. Ilyenkor télen is annyi látnivaló van, nem?

Diomédész hümmögött valami válaszfélét, bár valójában inkább a forgalomra koncentrált. Már lassan fél órája álltak a dugóban a Miamiból kifelé vezető autópályán, és a srácnak nagyon kezdett elege lenni.  Persze, számíthatott volna erre, hiszen este fél nyolc volt, és a messzebbre ingázók még ekkor indultak haza munkából, hogy a hátralévő szombatot és vasárnapot a családjukkal töltsék. A fiút ez azonban éppen tökéletesen hidegen hagyta: két óra óra alvással és egy légi viharokkal tarkított tizennégy órás repülőút után rohadtul nem volt kedve még hosszú kocsisorokat kivárni. Arról nem is beszélve, hogy a mögötte lévő hülye Ferraris állandóan neki akart jönni, és Diomédész hiába dudált, csak nem volt kedve a hapsinak betartani a követési távolságot.

- Nekem a mészkősziklák tetszettek a legjobban – rebegte álmodozó hangon Helené, ahogy összekucorodott feltolt lábakkal az anyósülésen. Túlméretezett, barna színű, fehér kockás pulcsiját ráhúzta a térdére. A lány annyira megörült Florida enyhe időjárásának – meg annak, hogy otthon van -, hogy a reptér után rögtön átcserélte a hosszú farmerját kényelmes leggingsre. – Mondjuk azt reméltem, több medvét látunk.

- Én meg megtanultam síelni – köhintett Diomédész, mire Helené vigyorogni kezdett.

- Igen, Andromakhé mesélte. Állítólag Akhilleusz megpróbált kiokosítani, de nem sok sikerrel.

A srác a szemeit forgatta.

- Az a gyerek kis híján megölt, amikor véletlenül ráestem csúszás közben Patrokloszra. – Az emlék hatására a srác megborzongott. Csak két napja történt az egész, és Akhilleusz őrjöngő tekintetét most is maga előtt látta. – Pedig hát honnan tudtam volna? Most már rájöttem, hogy a síelés nem nekem való.

- Gyakorlás kérdése az egész – válaszolta rendkívül jóindulatúan Helené. – Engem a nagymamám még régebben megtanított kötni. Először mindig összegubancoltam a fonalat, és sírtam, ha elölről kellett kezdenem. Aztán nem adtam fel, újabb és újabb sálakat gyártottam. Jó ég, borzasztó csúnyák voltak. – A lány kuncogott, ahogy visszaidézte magában a múltat. – De én nagyon szerettem csinálni.

- Nem is tudtam, hogy tudsz kötni – lepődött meg Diomédész, ahogy lenyomta lábával a gázt, és újabb pár centit araszolt előre. Remek. Ezzel a tempóval másnap reggelre talán hazaérünk.

- Mostanában ritkábban van rá időm. Vagyis nem – ingatta a fejét. – Csak túl sok sorozatot nézek. Mindegy is. Szülinapokra meg karácsonyra szoktam adni a szüleimnek kesztyűt vagy sapkát, de egy pulcsiba nem mernék belekezdeni. – Helené itt zavarba jött, és kibámult az ablakon. – Egyszer apának is küldtem egy sálat. Tizenegy voltam, és azt gondoltam, ha megkapja, meg fog keresni.

Diomédész lemeredve hallgatott. Azóta a bizonyos decemberi vacsora óta Helené egyszer sem említette az igazi édesapját, és a fiú sem akart rá utalni beszélgetéseik alkalmával; szóval az egész dolog ott lógott tabuként a levegőben, mint valami kellemetlen morzsa, amit az ember besöpör a bútor alá, hogy még véletlenül se kelljen felseperni. A srác tudta, hogy mikor – az alapvetően zárkózottabb jellemű – Helené elárulta neki ezt a titkát, azzal tényleg minden bizalmát belé helyezte. Fogalma sem volt arról, hogy Párisznak mesélt-e erről, de elég valószínűnek tartotta, hogy nem.

- Anyukádtól tudtad meg a címét?

- Nem, Klütaimnésztra adta meg. – Helené ajkai megrándultak. – Ő már akkor a húszas évei közepén járt, szóval abszolút nem indokolja semmi, hogy akkor is gyerekesen viselkedett. Valahogy mindig remélte, hogy anya és apa összejönnek újra, és biztos azt gondolhatta, hogy ha a tervem sikerül, és apa… megismer engem, akkor egyesülhet a család.

- És mit szólt apukád? – érdeklődött Diomédész, bár Helené arckifejezése láttán félt kicsit a választól. A lány amúgy sem érezte rózsásan magát az elmúlt két napban, és az osztálytárs nem gondolta, hogy egy ilyen fájdalmas emlék felidézése segíthet a dolgon. Bár az is igaz, hogy Helené talán soha senkinek nem mesélt erről, és esetleg jól eshet neki az, hogy itt van valaki, aki minden rossz dolog ellenére erőt és bátorságot önt belé.

Helené – több másodperces csend után – vállat vont. A szemei azonban nem voltak ilyen közömbösek, így lesütötte őket.

- Semmit, nem érkezett válasz. Sem egy telefonhívás, sem egy levél, vagy bármi.

- Talán Klütaimnésztra nem jó címet adott meg – vetette fel a lehetőséget a srác. – Mert ki akart cseszni veled, vagy mert apukád addigra elköltözött. Vagy simán rosszul adtad fel a postán, elírtad a számokat. Tizenegy éves voltál.

Helené olyan gyönyörűen és bánatosan mosolygott, hogy a fiúnak a szíve szakadt belé.

- Kedves tőled, hogy védeni próbálod, de nem hiszem. Valószínűleg simán csak az van, hogy apa magasról tojik rám.

Diomédész elhúzta a száját.

- Sosem gondoltál arra, hogy személyesen megkeresed?

Helené fáradtan legyintett.

- Kicsi koromban? Hogy tudtam volna megkeresni? Pénzem nem volt utazni, és amúgy sem tudtam volna kimagyarázni anyáéknak, hova megyek. Oké, Kasztórnak hamar meglett a jogsija, meg ő elég bevállalós srác, de már a kezdet kezdetén szívből gyűlölte apát.

- Amit abszolút meg lehet érteni – fűzte hozzá Diomédész, ahogy fél szemmel Helenét, fél szemmel a visszapillantót leste. Nagyot sóhajtott, ahogy kezdett belemelegedni a mondanivalójába.  Igazság szerintő is egyre izgatottabb lett az ötlettől.  – De most már más, nem? Felnőtt vagy, anyukádék nem tilthatnak el tőle. Miért nem látogatod meg?

Helené keserűen felnevetett, és hátravetett néhány fekete tincset a hajából.

- És mit mondjak neki, ha meglátogatom? Már feltételezve, hogy megszerzem valahogy a mostani címét. Szia, bocsi, de én vagyok az a lány, akit tizenkilenc évvel ezelőtt szépen faképnél hagytál?

- Én tuti, hogy beolvasnék neki – vágta rá a srác habozás nélkül. Kicsit megörült, mert előtte a sor hirtelen megindult, és végre rátaposhatott úgy igazán a gázpedálra. Már azt is elfelejtette, hogy fél perccel korábban dudálni akart a mögötte haladó piros Ferrarisnak. – Ha másért nem is, ezért megérné elmenni hozzá. Ha az én apám lenne, biztos, hogy nem tenné zsebre, amit tőlem kap.

A lány kicsit mintha elgondolkodott volna a hallottakon, de aztán mereven rázta a fejét. Valamivel szorosabban ölelte magához a térdét.

- Ez nem rossz ötlet, de most egyelőre félreteszem. Egyszerre egy problémára koncentrálok, mert ha halmozom őket, akkor meg fogok őrülni az idegességtől. Ja, azt említettem, hogy még két hónap van addig, amíg megkapom az e-mailt, hogy felvettek-e? – Diomédész nem tudta eldönteni, hogy a lány sírós vagy nevetős hangon folytatja. – Be fogok dilizni. Eddig is csak az tartotta bennem a lelket, hogy eljövünk kirándulni, és milyen jó lesz. Mondjuk tényleg jó volt, főleg a termálvizes nap... és Mr. Láertiádész fürdőnadrágban. Úristen. Sajnálhatod, hogy nem jöttél.

Diomédész csak hümmögött. Némileg viccesnek találta, hogy Helené (meg a többi lány) előbb látta Odüsszeuszt félmeztelenül, mint ő – mondjuk Meneláosz hibája az egész. De akkor is.

- Annyira nem sajnálom – vigyorodott el Diomédész csak lazán. – Tekintve, hogy aznap este Odüsszeusszal... hát, majdnem szexeltünk. Félig-meddig.  A végéig nem jutottunk, mert a vöröshajú, cuki exed volt szíves félbeszakítani.

Helené pupillái kitágultak, és a lány megrökönyödve nézett barátjára.

- Mi? És ezt csak most mondod?!

- Mikor mondtam volna? A tegnapi egész napos gleccsernézésen, vagy a hajnali buszozáson, esetleg a tömött repülőn?

A lány – miközben mindenáron megpróbált nyugalmat erőltetni magára - visszafordult, és hátradőlt az ülésen.

- Oké. De akkor sem értem. Eddig mindig visszautasított, nem? Mi változott?

Diomédész gúnyosan nevetett.

- Semmi, csak megtudta, hogy elmúltam tizennyolc. Hihetetlen az a pasi. Amint elért hozzá az infó, rögtön rám mászott.

- Gondolom téged sem kellett félteni.

Diomédész vállat vont. Bár Helené csillogó szemei alapján úgy tűnt, a lány boldog, hogy a két kedvence egymásra talált, a srác korántsem látta ilyen romantikus fényben a dolgot.

- Hát igen, de… azért van egy kis rossz érzésem ezzel kapcsolatban – foglalta össze a gondolatait Diomédész. Maga is meglepődött, hogyan tud ilyen őszinte lenni egy másik emberrel, de muszáj volt kimondania azt, amit két napja magának is képtelen megfogalmazni. – Nem tudom, hogy ő mit gondol rólam, és ez… megijeszt.

Helené elcsodálkozott.

- Hogy mit gondol rólad? Nyilván tetszel neki. Amúgy nem akarna lefeküdni veled, nem?

- Az biztos, hogy tetszem neki. Ezt már lassan egy hónapja tudom, nem ez a kérdés. – Diomédész elkeseredetten próbált az útra koncentrálni, hiszen már bőven száz fölé gyorsította az autót; nem kellett volna, hogy bármi is elterelje a figyelmét. De ez a dolog azóta nem hagyta nyugodni, hogy legelőször megcsókolta a férfit, és a tegnapelőtti alkalom még ennél is jobban összezavarta őt. Amivel persze akkor és ott nem törődött, mert ki nem szarta le az érzéseket, ha olyan ujjak veszik az ő érzékeny területeit kezelésbe, mint a földrajztanáréi. De azóta állandóan csak ezen pörgött az agya. - Mondott… furcsa dolgokat. És ahogy sokszor rám néz… a szexet sem úgy kezdtük, ahogy általánosságban szoktam, nagyon sokat csókolóztunk. Megsimogatta az arcom. – A fiú érezte, hogy az emlék hatására vörösödni kezd, de ez nem tetszett neki. Mióta lett ilyen érzékeny? – És az a durva, hogy nem érintett kellemetlenül a dolog. Élveztem.

Helené arca egyszerre olyan kedves és puha lett, hogy a fiú kicsit meg is sértődött. Tapasztalatlan, buta kisgyerekekre szoktak nézni ilyen tekintettel, nem őrá.

- Hát, Mr. nem-szeretek-bele-senkibe-sosem, ez nem túl jó hír. Bele sem gondoltál, hogy mi van, ha…

- Én nem vagyok szerelmes belé – kötötte az ebet a karóhoz a másik, kissé talán hangosabban, mint illett volna. Nyilván a lány csak segíteni akart, amit Diomédész értékelt, de ő tényleg tudta, mit érez. Lehet, sosem volt még szerelmes, de csomószor látta a szerelmet sorozatokban meg filmekben, és biztos volt benne, hogy ez most nem olyan. Diomédész mindig is túl önzőnek tartotta magát ahhoz, hogy párkapcsolata legyen, és ez most sem volt másképp; bár tényleg nagyon szeretett Odüsszeusszal beszélgetni, és vele lenni, de nem érezte azt, hogy bármit meg tudna tenni érte, hogy vele lenne nyugodt és vészterhes időkben is. Hiszen alig ismerték egymást, azon kívül, hogy Odüsszeusz tanította őt. A filmekben egy hét ismertség után már halálosan szerelmesek az emberek, de pár hét legalábbis elegendő. Szthenelosz is valami tíz napos tábor alatt szeretett bele Evibe, ő maga mondta. Nem, én ilyesmire nem vagyok képes. – Odüsszeusz viszont… nem is tudom. Tegnapelőtt elejtett egy félmondatot, amit nem fejezett be, és azt hiszem, azt akarta mondani, hogy szerelmes belém.

Pár pillanatig csend lett az autóban.

- Azt hiszi, hülye vagyok – dühöngött tovább Diomédész. – Hogy nem fejtem meg őt. Lehet, másoknak könnyen tud hazudni, de én látom, amit látok. Eddig nem gondoltam, hogy bárki is belém tudna szeretni, de hát azt mondják, az ilyesmi nem válogat… és te is elültetted a bogarat a fülembe múltkor.

- Mit tennél, ha kiderülne, hogy tényleg így érez? – kockáztatta meg a kérdést Helené.

Diomédész a lehető legőszintébben sóhajtott.

- Nem tudom.

×××

Diomédész a következő hét során folyamatosan arról győzködte magát, hogy a feltevése nem lehet helyes. Egyszerűen nem lehet. A mindig cseles és ravasz Odüsszeusz, aki olyan büszke az eszére… lehetséges lenne, hogy szerelmes belé? Egyáltalán nem rá vall. Láertiádész alapvetően túl profinak tűnt ahhoz, hogy ilyesmik egyáltalán megforduljanak a fejében. Aztán persze ott voltak az árulkodó félmondatok, és az a tekintet. Diomédész, ha csak rágondolt, libabőrös lett. Hát lehet az ilyesmit megjátszani? A srác mondjuk azt is kinézte volna a másikból. Vagy az is lehet, hogy a férfi simán így néz mindenkire, akit vonzónak talál, és ez egyáltalán nem számít nála különlegesnek. Rám még senki nem nézett így. Mégis, most rákérdezzek? Ha félreértelmezem a dolgot, akkor kinevet majd. Mintha én akarnám, hogy ő belémessen… akarja a halál. Ha kigúnyol, nem érdekel milyen szexi, behúzok neki egyet. Aztán a másik eshetőség is eszébe jutott. És mi van, ha mégis jól gondolom? Dugjak vele úgy, hogy tudom, neki szarul esik, hogy én nem szeretem? Mi a francot csináljak? Ajkai szélén aztán elmosolyodott. Gratulálok Diomédész. Végre megkapod, amit akarsz, lefeküdhetsz Láertiádésszal, de neked azért csak faszságokon kattog az agyad. Hogy lehetsz ekkora szerencsétlen?
- Ha vigyorgás helyett inkább a labda után szaladnál, talán lenne némi esélyünk is – szólt rá kissé mogorván Idomeneusz, mire Diomédész visszatért a valóságba. Körülötte a csapattársai mind eszeveszett küzdelmet folytattak, hogy a villámgyorsan cikázó Hektor lábai elől kirúgják a labdát, de mindhiába; a kvázi-csapatkapitány Diomédész úgy elmerült a gondolataiban, hogy éppen csak megfordult, és már azt látta, hogy Hektor tizenöt méterről berúg egy hatalmasat a kapuba.

- Gól! – üvöltötték a kollégisták kórusban, Idomeneusz meg olyan életunt arcot vágott, amilyet még Agamemnón is ritkán tud produkálni. 

- Bocsi – szabadkozott Diomédész, Idomeneusz meg csak a plafonra függesztette szemét.

- Haver, szedd össze magad, oké? Nem is értem, mi van veled… simán beéred Hektort, ha akarod. Ma meg már harmadjára állsz le a pálya közepén, mint egy cövek fa. Ha így fogsz teljesíteni a március elejei meccsen is…

- A nyilvános meccsre összeszedem magam – ráncolta a szemöldökét Diomédész, és meggyőzően Idomeneusz vállára tette a karját. Agamemnón közben sípolt, mindenki igyekezett visszaállni középre. – Csak ma vagyok ilyen zokni, bocs. Totál máson pörög az agyam.

- Hát észrevettem. Edzés után amúgy elmondhatod, ha esetleg…

Több beszédre azonban nem volt lehetőség, ugyanis az Ilion csapat újra támadásba lendült – ezúttal Párisz vitte a prímet. Hosszú, fényes haja csak úgy lobogott utána, mikor Philoktétészt megkerülve egészen közelre behozta a labdát; nagy Aiász azonban éppen akkor termett ott, és ügyesen kicselezte a fiút. Aiász ekkor elkezdett futni az ellenkező kapu irányába – nyomában a lassan felzárkózó Diomédésszel -, de sajnos Andromakhé és Hektor is résen volt. A lány egyik oldalról támadott, Hektor pedig a másikról, és végül úgy kettejük közé szorították a fiút, hogy az nem tudta tovább tartani az iramot. Hektor egy gyors rúgással barátnője felé passzolta a labdát, aki rögtön fordult is meg, hogy Diomédészék kapuja felé terelje azt. A lány irtózatosan gyorsan szedte a lábait, ami talán nem volt meglepő – a srác Helenétől tudta, hogy Andromakhé nagyon tehetséges rövidtávfutásban. A lányok között legalábbis első lett, de a legtöbb fiút is lekörözte; csak Akhilleusz, nagy Aiász és Hektor előzte meg őt.

Mindenesetre Diomédész is nagyon izzadt, hogy utolérje, de még éppen idejében sikerült; Andromakhé a tizenegyes vonalához közeledett, és a fiú olyan hirtelen csavarta el tőle a labdát, hogy mikor az feleszmélt, Diomédész már messze járt. A kolisok felháborodott kiabálását figyelmen kívül hagyva átrobogott a felezővonalon, aztán – nem sok ellenállása volt, hiszen mindenki támadásra készült a másik térfélen – hamar a kapuhoz ért. Egyedül Aeneasz védte a kapust, de a fiú őt is kicselezte, és jobb oldalra kirúgva bevágta a hálóba a labdát. Diomédész vigyorogva, győztesen, felemelt kézzel futott vissza csapattársaihoz. Miután újra pozícióba helyezkedett a két csapat, folyt még egy pár perces küzdelem Aeneasz és Thoász között (Diomédész közben végig ott állt pár méterre csapattársától, hogy az le tudja neki passzolni a labdát), aztán Agamemnón megfújta a meccs végét jelző sípot. Hiába adott bele mindent Diomédész a meccs végén, az Ilion csapat így is rájuk vert két góllal. Miután a vesztesek kezet ráztak a győztesekkel, mindenki elindult a saját öltözője felé; Diomédész meglengette kicsit a mezének az alját, mert ebben az utolsó hajrában igencsak megizzadt, és melege is volt.

- Milyen izgalmas meccs – állította ábrándozó tekintettel Meneláosz, ahogy elismerően bátyjára, Agamemnónra tekintett. Diomédész abszolút nem vette észre, hogy az állampolgári ismeretek tanár a teremben van; ahogy a mellette keresztbe tett karú Odüsszeusz sem tűnt fel neki. A két férfi biztos nem volt ott a meccs elején, nyilván a vége felé jöttek be – a srác meg annyira elmerült a játékban, hogy nem figyelt. Mindenesetre ott akarta hagyni őket, amikor Agamemnón hirtelen felmordult.

- Tüdeidész, maga hova siet? Jöjjön csak vissza! – A srác a szemeit forgatva odament. -  Nem jött ma megírni a matematika dolgozatot.

- Mert görög töriből és társadalomismeretből pótoltam a múlt heti dogát – fújta Diomédész. – Ha a tanár úr kitalálja, hogy tudok három helyen lenni egyszerre, minden elismerésem. Ha nem, akkor meg hagyjon békén.

- Diomédésznek igaza van – szólt hozzá a témához Láertiádész is, aki igyekezett nem tudomást venni az említett meglepett tekintetéről. A férfi koptatott, szürke pólóban volt és fekete nadrágban; derekára csavart egy szintén szürkének tűnő pulcsit is. A srác tudta, hogy Odüsszeusz fantasztikus színész, de akkor is durva volt, hogy pont úgy tudott beszélni Diomédészről mások előtt, mint bármelyik másik diákjáról. Még a hangja sem bicsaklott el, az arca színe sem változott. Talán kicsit többször nézett Diomédész szemébe, mint illett volna, de ez nyilván senki másnak nem tűnt fel. Félig a falnak dőlt, miközben egyenesen Agamemnónra nézve intézte mondanivalóját. – Alig volt ma valaki az órámon, mert mindenkivel most kellett bepótoltatni a dolgozatokat. Hónapokkal előre tudtátok, hogy akkor lesz a földrajzos kirándulás, nem?

- Megkérhetnélek, drága Odüsszeusz, hogy ne szólj bele abba, hogy mikor íratok dolgozatot, és mikor nem? Egyáltalán miért vagy itt?

Láertiádész vágott egy fintort, amit Diomédész nagyon szórakoztatónak talált. Sejtette, hogy a mogorva matek- és tesitanár a kollégáinál sem túl népszerű.

- Csak azért hoztam el Odüsszeuszt, hogy lásson valamit az edzésből – kezdte el a magyarázkodást Meneláosz. A bátyja csak felhorkantott. – Nagyon szereti ugyanis a focit, nyilvános meccs meg elég ritkán van.

Láertiádész szaporán bólogatott.

- Igen, ez így igaz. Csapatkapitány is voltam középiskolában… na de az már régen volt. – Nevetett. – Jó volt kicsit feleleveníteni az edzéses emlékeket. Na meg aztán Diomédésszel is beszélni akartam, és arra gondoltam, hogy a focit biztosan nem hagyná ki.

A srác akkor sem lehetett volna döbbentebb, ha a férfi ott helyben bevallja, hogy szabadidejében ecuadori lajhárbébiknek varr kisruhát. (Na jó, akkor talán.) Ez a döbbenet az arcára is kiült persze, akármennyire is próbálta palástolni.

- Miért akar beszélni velem?

Odüsszeusz egyenesen felé fordult, és apró mosoly játszadozott az ajkain.

- Semmi különös nincs, csak az elmaradt görögórák új időpontját kellene egyeztetni. – Itt a férfi magyarázólag az összehúzott szemöldökű edző felé fordult. – Az öcsédnek már meséltem korábban, hogy Diomédészt korrepetálom görögből. Mivel végzősként jött ide, szegény eléggé…

- Nem vagyok szegény.

-…. eléggé le van maradva a többiekhez képest. Arra gondoltam, hogy ha a görög nyelvérzékét fejlesztem, akkor talán jobban tud majd teljesíteni az órákon.

- Milyen jótét lélek vagy te – horkantott fel újból Agamemnón, de a következő pillanatban már egyáltalán nem érdekelte se Odüsszeusz, se Diomédész, se az öccse. Unttan levágta a sípját az edzői asztalra, majd zsebében a kocsikulcsát próbálta fellelni.

-  Átöltözök és lezuhanyzok – közölte Diomédész Láertiádészre pillantva. – A tanár úr várjon csak meg a pingpongasztalnál, az előtérben. Aztán beszélhetünk.

×××

- Szóval hogy is van ezzel a nyelvérzék fejlesztéssel? – Diomédész egyik kezét lazán a csípőjére helyezte. A tornaterem előterében, úgy gondolta, nyugodtan flörtölgethet tanárával; Agamemnón már vagy tizenöt perce hazament, Meneláosszal egyetemben. A srác csapattársai sem voltak már jelen, Diomédész volt ugyanis az utolsó, aki végzett a zuhanyzással. Szándékosan húzta el a dolgot: egyrészt nem akart csatak izzadtan és zsíros hajjal mutatkozni Odüsszeusz előtt, másrészt az sem lett volna jó, ha bárki meghallja a beszélgetésüket. – Az enyémet bámikor fejlesztheted.

Láertiádész elmosolyodott. (Diomédésznek még mindig furcsán hatott, hogy nem szidja le őt ilyen kétértelmű megjegyzésekért.) Ugyanakkor az is furcsa volt, hogy valamennyi távolságot mégis tartott tőle. Térben és mentálisan is. Odüsszeusz zavarában – ami nagyon nem vallott rá – a kezét tördelte, és sóhajtott, mielőtt nekikezdett volna a mondanivalójába.

- Oké, remek. – A szemei megállapodtak Diomédészen. A tekintetük összekapcsolódása olyan természetes gyorsasággal történt, hogy gondolkodniuk sem kellett rajta. Diomédész ennek ellenére meglepettséggel vegyes ijedtséggel fedezte fel, hogy Odüsszeusz tekintetében nem a múltkori fékeveszett testiség tükröződik. Ez a férfi, aki előtte állt, teljesen józan volt. Mégis úgy gyöngyöztek ki belőle a szavak, mintha enyhén ittas lett volna. – Szóval én egyébként visszaigazoltalak, és írtam ma reggel neked a facebookon. Sejtettem, hogy a suli, meg a sok pótdolgozat miatt nem feltétlenül fogsz válaszolni, aztán azt gondoltam, kivárom. És hogy ez lesz a legjobb mód arra, hogy beszéljünk. De végül is nem bírtam magammal, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha eljönnék az edzésedre, úgy sincs jobb dolgom így estefelé. Meg aztán… lehet, jobb is az ilyesmit személyesen elrendezni.

- Mondjuk kevésbé feltűnőbben is nekikezdhettél volna.

Láertiádész pár pillanatra mintha újra a fölényes, okoskodó, gúnyos önmaga lett volna; látványosan a szemeit forgatta.

- Szerinted az nem gyanúsabb, ha csak úgy odamegyek hozzád az iskolában, és elhívlak, hogy beszéljünk kettesben? Nem, Diomédész, nem lehet titkolózni, sem a diákok, sem a kollégáim előtt. Gyorsan terjednek a pletykák. Had hallja csak mindenki, hogy korrepetállak görögből, az sokkal kevesebb feltűnést kelt.

Ahogy a srác elgondolkodott, ebben talán volt némi igazság. Ezt azonban nem osztotta meg a másikkal.

- Oké, szóval amiről beszélni akartál…?

- Arra gondoltam, hogy eljöhetnél valamelyik este hozzám. – Diomédész csak pislogott. Odüsszeusz nem köntörfalazott sokat, és a fiú nem is várta volna el, de ilyen nyíltságra azért nem számított így rögtön az elején. A férfi tekintete olyan reményteljes volt, hogy Diomédész szinte sajnálta. Pedig abszolút nem állt szándékában visszautasítani a meghívást. – Holnap is jó, de ha már van programod, nem gond, megértem. Jövő héten is jöhetsz akár pénteken, vagy szombaton, de a rá következő…

- A holnap este tökéletes. Fél hét körül? Délután még átmegyek Idomeneuszékhoz valamiért, de legkésőbb háromnegyed hétre odaérek.

Odüsszeusz pislogott. Nyilván nem remélt ilyen határozott választ.

- Rendben. – A keze finoman megmozdult; nyilván azon gondolkodott, hogy hozzá merjen-e érni a fiúhoz az iskola területén, vagy inkább nyugodjon le, mert végül is bármikor bárki bejöhet. Pár másodperc kínkeserves hezitálás után ez utóbbi mellett dönthetett, mert az ujjait összeszorította, és az ajtó felé lépett egyet hátra. Az ajkait azért szexin beharapta, és a szemével alaposan végigmérte a fiút. – Szuper. Akkor… holnap találkozunk?

- Holnap találkozunk – vigyorodott el Diomédész fülig. Fogalma sem volt, Odüsszeusz miért viselkedett most ilyen kimérten vele a múltkori után; pedig simán lerendezhették volna a mosdóban is a dolgot, a srác ugyanis minden szükséges felszerelést magánál hordott hét eleje óta. Igazság szerint arra számított, hogy Odüsszeusz valamikor letámadja őt, és kefélnek egyet a kocsiban, vagy valamelyik elhagyatott teremben. De így még jobb volt, hogy a férfi meghívta magához – ott legalább nyugodtan lehetnek, és nem kell tartaniuk a lelepleződés veszélyétől.

Már ha Meneláosz át nem kopog megint.

×××

A másnap reggeli iskolaidő kínkeservesen lassan telt el, pláne hogy a fiú alig tudta megzabolázni el-elkalandozó gondolatait. Megint írt egy pótdolgozatot, görög törin kiküldték a teremből amiért rágózott, állampolgári ismeretek előtt meg majdnem behúzott egy kolis srácnak egyet, amikor az lebuzizta őt (csak Idomeneusz és Glaukosz tudták visszatartani). Mondhatni tehát, hogy átlagos pénteki nap volt, viszonylag kellemes februári időjárással. Diomédészen a legújabb, sötétbarna, bélelt dzsekije volt, amikor az utolsó óra végeztével lerobogott a lépcsőkön. Még haza kellett futnia ebédelni, a beteg Antilokhosznak beszkennelni és elküldeni a töri tankönyv pár fejezetét (ha Diomédész megtalálja azt a nyomorult könyvet egyáltalán), Helenét felhívni a másnapra tervezett sorozatmaratont illetően, aztán megetetni Batmant, és elszaladni Idomeneuszhoz a cuccért. Ha hazaér, éppen annyi ideje lesz, hogy lezuhanyozzon és mindenhol alaposan leborotválja magát; ezt általában amúgy is megtette, de most mindennek tökéletesnek kellett lennie. A srác nem remélte, hogy vacsorázni tud majd, de úgy volt vele, hogy eszik bőségesen ebédet, aztán olyan éjfél-egy körül úgyis hazajön, és be tud kapni még alvás előtt egy szendvicset vagy valamit.

Persze semmi nem ment olyan simán, ahogy eltervezte. Diomédész másfél órán át kereste a törikönyvet, mire a garázsban talált rá, a macska egyik régi kosara alatt. A kurva életbe már, hogy a barátaim mindig számíthatnak rám. A srác végig morgott, de beszkennelte beteg osztálytársának mind a három leckét. Batman etetése rutinos munka volt, Helenével viszont – megint – elbeszélték az időt, és mikor Diomédész legközelebb ránézett a fali órára, elhűlve vette észre, hogy már fél öt elmúlt. (Szegény lányt persze nem tájékoztatta arról, hová megy este – nem akarta, hogy Helené túlságosan beleélje magát a romantikázásba. Elvégre Odüsszeusszal csak szexelni készülnek, nem összeházasodni.) Mindenesetre dupla olyan sebességgel ment, mint ahogy szokott, de végre odaért Idomeneuszék villájához. A srác kedvesen beinvitálta, aztán Diomédész közölte, hogy nem tud sokáig maradni.

- Ez most valamivel kevesebb, mint a múltkori – nyomta Tüdeidész kezébe a papírcsomagot barátja, amikor visszatért a szobájából. Tél lévén ilyenkor már kezdett sötétedni, szóval egyik srác sem aggódott amiatt, hogy bárki is meglesheti őket. – Viszont akkor többet fizettél, és nem tudtam visszaadni. Ez most így ingyen van.

- Hű, kösz – lepődött meg Diomédész, miközben a dzseki zsebébe süllyesztette a csomagot.

A kék melegítőnadrágos, kócos hajú Idomeneusz az ajtófélfának támaszkodva sóhajtott. Az arcán őszinte aggódás tükröződött.

- De két hete is vettél. Ugye nem használtad fel máris azt a nagy adagot? Oké, én lennék a legképmutatóbb, ha neked prédikálnék, de nem tesz jót, ha állandóan ezt szívod. Azt sem tudod, mi van benne. Komolyan, Diomédész.

- Komolyan, Diomédész – utánozta a srác barátjának rendkívül mély hangját. – Nyugi már, nem használtam még el az előzőt. Csak betározok, nehogy később fogytán legyen a készleted. És amúgy is úgy beszélsz, mintha heroint meg kokaint nyomnék be. Ez csak valami fura por, amitől nyugodtabb és fantáziadúsabb leszek, mikor kimegyek este cigizni a kertbe. Nem lesz tőle semmi bajom.

Idomeneusz védekezően maga elé tette a kezét.

- Figyelj, lelked rajta. Holnap amúgy lesz egy nagy buli a Park bárban, eljössz? Antilokhosz most beteg, szóval arra gondoltam, mehetnénk együtt.

Diomédész kicsit megborzongott; Idomeneusz talán éppen ekkor jött rá, hogy mellélőtt az előző kérdésével.

- Ahhoz a helyhez nem túl jó emlékek fűznek.

- Bocsi - szabadkozott a srác. – Hektorék mondjuk most hazamentek hétvégére, biztos nem fognak zavarni.

- Lehet, de amúgy sem tudnék menni, Helenével filmezek. Azért kösz, hogy hívtál.

A fiú ezek után rohant haza; már csak alig háromnegyed órája volt a Láertiádésszel megbeszélt időpontig, így akármennyire is ideges volt emiatt, be kellett látnia, hogy bizony késni fog. (Amit általában nem bánt, de most valahogy nem akarta, hogy a férfi hiába várja őt. Hiszen ő olyan lelkesnek tűnt tegnap, és ez a jóleső izgatottság valahogy a fiúra is átragadt.) Diomédész tehát bevonult a fürdőszobába, majd húsz perccel később kapkodva aggatta magára valamelyik kevésbé kopott és lyukas farmerét, valamint az egyik kedvenc, halványkék pólóját. A kardigánjait túl iskolásfiúsnak tartotta, így inkább egy lezser, fekete kapucnis felsőt vett még fölé. Ahogy belenézett a tükörbe, vágott egy fintort; elgondolkodott rajta, hogy a haját is beállítja, de végül is úgy döntött, az már túl sok lenne. Igyekezett vállalhatóan kinézni persze, de azért azt nem akarta, hogy Odüsszeusz észrevegye: különösen készült az estére. (Főleg, hogy a nagy részét amúgy is ruha nélkül fogja tölteni, szóval felesleges a piperkőcködés.)

Az már csak a kocsiban fordult meg a fejében, hogy egy falatot sem evett - sem ebédre, sem vacsorára. Erre szörnyű módon korgó gyomra figyelmeztette, és a srác nem győzte átkozni magát, hogy képes volt ilyesmiről megfeledkezni. Mire a városi parkhoz érkezett, gondolatban már egészen odáig jutott, hogy – ha nagyon nem bírja ki – kér majd Odüsszeusztól egy szendvicset, vagy valamit. Hogy lehetek ennyire gáz? Két menet között biztos tutira fog örülni, ha felhozom a kaját. De basszus, már most kilyukad a gyomrom… nem fogom bírni addig, amíg hazaérek hajnalban. Végül is csak megérti majd Odüsszeusz, nyilván ő sem levegőn él.

Miután a fiú leparkolt – kicsit messzebb Odüsszeusz lakásától -, sűrűn dobogó szívvel közelítette meg a már korábban látott épületegyüttest. Mikor felcsengetett Odüsszeuszhoz, a tanár nem is szólt bele a kaputelefonba, pillanatnyi habozás nélkül kinyitotta neki az ajtót. Diomédész kicsit ideges volt ugyan amiatt, hogy Meneláosz esetleg kidughatja a fejét a lakásából – de arra gondolt, hogy az állampolgári ismeretek tanár végül is Odüsszeusz szomszédja, neki kell gondoskodni erről a dologról.

- Bocsánat, hogy késtem – kezdte Diomédész. Pár ijesztő pillanatig egyikük sem szólalt meg; a fiú attól félt, hogy Odüsszeusz meggondolta magát, és máris hazazavarja őt. Máskülönben mi lenne a magyarázat arra, hogy nem támadta őt le rögtön az ajtóban? Diomédész arra készült, hogy megérkezik, rögtön szexelnek egyet, aztán ráérnek még beszélgetni közben vagy utána is. Így talán ő is hamarabb hazaérne, és nem lenne szükség arra, hogy Odüsszeusztól kuncsorogjon ételt. -  Öhm… amúgy beengedsz?

- Ja – kapott a homlokához Odüsszeusz.  – Persze, gyere csak.

Amíg Diomédész becsukta maga után az ajtót, a házigazda kissé aggodalmas arccal az egyik szekrénynek dőlt. Diomédész csak ekkor vette észre, hogy egy zöld, szegélye körül virágmintás konyhai kötény van rajta, és az egyik kezében egy jól megtermett cukkinit tart.

- Ne haragudj, de azt elfelejtettem mondani, hogy éhgyomorra gyere – borult el Odüsszeusz arca szégyenteljesen. – Gondoltam, hogy ha már múltkor olyan jót ettünk együtt, most is összeütök valamit. Ha már vacsoráztál, akkor persze…

- Nem – vágta rá a választ túlságosan is gyorsan Diomédész. Próbált magabiztos arcot vágni, de közben érezte, hogy valójában nagyon is megkönnyebbült. Normális esetben furcsának tartanám, hogy együtt vacsorázzunk… megint. Jó, a múltkori teljesen véletlenül történt, és totál más okból. Fogalmam sincs, mit reagálnék erre, ha nem lennék ennyire rohadtul éhes, de… most ez kicsit sem érdekel. – Nem vacsoráztam. Mit főzöl egyébként?

Odüsszeusz boldogan mosolyogva bevezette a fiút a konyhába.

- A tészta múltkor bejött, szóval gondoltam, azzal nem lőhetek mellé – mutatott rá a férfi a nagy, vörös lábasra, ami szorgalmasan főtt a tűzön. Amint a tanár letette a cukkinit, és felemelte a fedőt, sűrű gőz szállt tűz fölé hajoló Diomédész arcára. – Van egy vegetáriánus ismerősöm, ez a recept tőle van. Spagetti tészta az alap, erre jön egy kis paradicsom, grillezett cukkini és szósznak bazsalikomos pesto. Nem tudtam, mennyire szereted az ételeket hús nélkül, szóval az előbb grilleztem egy kis csirkemellet is, hátha.

Diomédész körülnézett a konyhapulton: a paradicsom már fel volt szelve apró darabokra, a pesto szintén kész volt, és úgy tűnt, egyedül a cukkini grillezése maradt hátra. A srác magának sem vallotta be, de furcsa kis örömöt érzett akkor, amikor rájött, hogy Odüsszeusz már legalább egy órája itt sürgölődik a konyhában azért, hogy neki vacsorát főzzön. Pár másodperc múlva aztán újra a pesszimistább gondolatai jöttek elő. Basszus, miért mosolyog ilyen szélesen? Miért főz nekem vacsorát? Mi van, ha nem csak simán jófejségből teszi, hanem mert szerelmes belém?
Miközben Odüsszeusz a vizet öntötte le a gőzölgő tésztáról, Diomédészben egyre jobban elhatalmasodott a belső pánik. Meg kell kérdeznem, ki kell derítenem. Most, hogy ne később legyen ebből probléma. Meg kell…
- És, mindig ilyen konyhatündér voltál? – Diomédész legszívesebben behúzott volna magának a kérdésért. 

Odüsszeusz azonban csak lágyan nevetett, és miközben a szekrényében a megfelelő üvegtálat kereste, hátranézett a válla fölött a lazának tűnő, de kissé tanácstalan arcú fiúra.

- Á. – A férfi szépen kivette a választott tárgyat, eltörölte, aztán módszeresen beleöntötte a spagettit. A vágódeszkáról belesodorta a paradicsomot, a kis tálkából a pestót, meg a grillezett csirkét, és egy nagy fakanállal összekeverte az egészet. Pár pillanatig nem szólt semmit, mintha maga sem tudná, hogy folytatni akarja-e a történetet vagy sem. – Kábé harminc éves koromig azt sem tudtam, hogyan kell egy rizst megfőzni. Ha utaztam, mindig étteremben ettem, otthon meg sosem vettem ki a részem a főzésből. Ettől eltekintve állandóan ott álltam Penelopé fölött és okoskodtam, hogy ezt én így meg így szeretem, legyen szíves és csinálja meg. Mert én tudom, hogy úgy jó lesz. Aztán egyszer elege lett, és otthagyott. Azt mondta, csináljam meg magamnak. Hát… - A férfi maga elé meredt, és beharapta az ajkait, hogy elfojtson egy szórakozott vigyort. – Életem legrosszabb steakje volt, és akkor teljesen ledöbbentem. Azt gondoltam, hogy úristen, itt vagyok harminc fölött, és egy nyomorult húst nem tudok megsütni. Hiába vagyok olyan büszke a nagy eszemre, teljesen hasznavehetetlen vagyok.

Bár Diomédész nem örült, hogy a másik felemlegette Penelopét, de a történet őt is megmosolyogtatta.

- Így kezdődött?

- Így bizony – bólogatott Odüsszeusz. Fáradtan megtörölte a homlokát a konyharuhával, majd gyorsan szétnézve megállapította, hogy a cukkini még nincs kész. Bekapcsolta tehát a grillsütőt, aztán elkezdte felnegyedelni a zöldséget. – Most már kevés olyan étel van, amit nem tudok elkészíteni. És persze mindig kísérletezem az új ízekkel, különféle összetevők párosításával. Bevallom, hogy nagyon szeretek erre költeni. Sokkal olcsóbban kijönnék, ha én is rendelgetnék, mint Meneláosz, de a főzés kikapcsol.

Diomédész eddig észre sem vette, hogy leült; most döbbent csak rá, miközben az étkezőasztal mellől a férfit nézte, és kinyújtóztatta a lábát. Azon kapta magát, hogy máris kevésbé izgul; a sürgölődő tanár látványa valahogy megnyugtatta. Nincs itt semmi baj. Hát így viselkedne egy fülig szerelmes ember? Már régen megcsókolhatott volna, levetkőztethetett volna. Persze mosolyog, mert vonzónak talál engem, de nincs ebben semmi. Amúgy nyilván ritkán van lehetősége több embernek kaját csinálni, és most azért is boldog, hogy végre valaki értékeli a főztjét. Nem kell az ilyesmibe bármit is belemagyarázni. Kis baráti kajálás, aztán szex. Bőven belefér.

×××

- Amúgy komolyan megfordult a fejedben, hogy Helené meg én együtt vagyunk?

Odüsszeusz táskás szemekkel nézett hátra a mosogató felett, éppen csak pár pillanatra.

- Tessék?

Ennyi is elég volt Diomédésznek ahhoz, hogy lássa, a másik meglepődött a hirtelen kérdésen. Már két és fél órája beszélgettek mindenféléről – de leginkább Láertiádész eddigi utazásairól és tervezett céljairól. Ezek érdekelték ugyanis a fiatal fiút a legjobban. Ahhoz képest, hogy legelső találkozásukkor Diomédész nem volt lenyűgözve, és állandóan próbálta tettetni, hogy nem érdekli a földrajz, most valamivel jobban képes volt elengedni magát. Direkt biztatta is tanárát arra, hogy az meséljen neki arról, amikor Venezuelában volt; és ha már persze szóba jött Csehország, hogy is volt az a prágai henteses történet? Diomédész rengeteget nevetett, a végére már a szája is fájt. Nagyon vicces volt ugyanis, hogy – mint kiderült – Odüsszeusz a pikánsabb és erkölcstelenebb történeteiről az osztályban hallgatott, de most a legcsekélyebb cenzúra nélkül osztotta meg azokat a fiúval. Diomédész mindig is imádta, ha valamelyik tanárát káromkodni hallotta, de Odüsszeusz még szexi is volt, szóval hab a tortán. A dialógus egy idő után átterelődött az Ilionra, az ott dolgozó tanárokra és diákokra. A Yellowstone parkban tett kirándulás megbeszélése közben tette fel Diomédész a fenti ominózus kérdést.

- Azt kérdeztem…

- Igen – szakította félbe őt a férfi, de továbbra is háttal állt neki. Diomédész sajnálta, hogy nem látja az arcát. A hangjából nem sok mindent tudott kiolvasni, az ugyanis látszólag ugyanolyan összeszedett és határozott volt, mint eddig. – Igen, igazság szerint megfordult a fejemben. Kinek ne fordult volna meg, mikor egymás mellett ültetek, és végig olyan bizalmasan beszélgettetek?

- Ő a legjobb barátom – jegyezte meg mintegy mellékesen a srác, ahogy felállt az asztaltól. Ennek már megvolt a hatása; a döbbent Odüsszeusz felé fordult, és még az sem tűnt fel neki, hogy a kezében tartott tányérról csöpög le a víz a padlóra. – Ez eszedbe se jutott volna, mi?

Odüsszeusz másodpercekig csak pislogott.

- És nem is szexeltek?

- Nem.

Ezzel visszafordult a mosogatnivalóhoz. Megvonta a vállát.

- Hát, te tudod.

- Amúgy Helené mesélte, hogy korrepetáltad őt tavaly föciből. – Odüsszeusz szórakozottan bólintott, mire a srác folytatta. – Nagyon odavolt érted, gondolom. Még mindig csak úgy csillog a szeme, ha rólad beszél.

- Képes voltam megálljt parancsolni magamnak, ha erre célzol. – Diomédész már egészen közel állt a másikhoz, szinte Odüsszeusz sarkát súrolta a sportcipőjének az orra. Gondolkozott, hogy átfonja-e karjait a férfi derekán, de ekkor az megfordult, és egyenesen a szemébe nézett. – Néha ilyet is tudok.

- De azért biztos gondolkodtál, hogy ha arra kerülne a sor… – vigyorgott huncutul a diák.

Odüsszeusz letette a tányért a pultra, és még mindig kissé nedves kezeivel maga felé húzta Diomédész arcát. Mosolyogva tekintett le a fiú ajkaira.

- Nem igazán. Helené a legszebb lány, akit valaha láttam – A férfi megforgatta a szemeit. – Persze, hogy az. De akkor még Meneláosszal volt, és Meneláosz a legjobb barátom. Nem tettem volna vele ilyet soha. Amúgy is éretlenségre vall tönkretenni mások párkapcsolatát.

Diomédész kissé hátrébb húzódott, és sűrűn pislogva meredt a férfira. Azért bármennyire is várta ezt az estét, nem tudta elengedni a füle mellett az egyértelmű, cseppet sem finom célzást.

- Akarod, hogy hazamenjek? – Az az apró, lassan szárba szökő harag, ami Diomédészben az előző megjegyzés keltett, gyorsan elpárolgott, amint Odüsszeusz magához húzta, és megcsókolta őt. Csupán pár másodperc volt az egész; ajkaik alig érintkeztek, túl lágy volt az egész és túl finom. És túl kevés. Mikor Láertiádész megszakította a csókot, Diomédész még mindig teljesen értetlen volt. – Ha meggondoltad magad, nyugodtan mondd el. Nem mondom, hogy nem leszek kurvára mérges, de kiheverem.

- Nem gondoltam meg magam – felelte az határozottan, miközben még mindig Diomédészt tartotta a tenyerei közt. Hüvelykujjával finoman végigsimította a fiú arcát, majd ahogy Diomédész kissé oldalra billentette fejét, lentebb is haladt. A diák úgy érezte, egyre nehezebben viseli, hogy mindketten teljesen fel vannak öltözve. – Illett volna, tudom. Az, hogy a tanárod vagyok, egy hatalmi pozíció, amivel nem szabadna visszaélnem. És nem tetszik, hogy emiatt ilyen egyenlőtlen ez a… valami, ami köztünk van. Múltkor persze túlságosan elsiettük a dolgokat, és nem volt idő gondolkodni. Azóta viszont eltelt némi idő, és szeretnék…

- Nézd, én egyetlen dolgot szeretnék most. Téged meztelenül látni – vágott közbe türelmetlenül Diomédész, ahogy szorosan hozzápréselte magát a másik testéhez. Még annál is jobb érzés volt, mint amire emlékezett. - Ne nézz rám ilyen csodálkozva, és ne gondold azt, hogy megint az ösztöneim után megyek. Mert amúgy, veled ellentétben, én hónapok óta rágódom ezen az ügyön. Ja, lehet rossz lesz a vége, de kit érdekel a vége? Elég lesz majd akkor siránkozni rajta. Meg amúgy is, minden jó dolog az életben veszélyes. Minek éljek, ha nem próbálhatom ki ezeket? Majd később ráérek megbánni mindent. Te is ráérsz.

Odüsszeusz sokáig hallgatott.

- Te most… - Finoman köhintett, mintha zavarban lett volna. Diomédész közben elkezdte a férfi ingjét módszeresen és lassan kigombolni. - Erről az egy estéről beszélsz?

A srác értetlenül meredt a másik szemébe.

- Mi másról beszélnék?

Hosszú másodpercekig némán pislogtak egymásra.

Majd Diomédész megrántotta a vállát, és tovább haladt a következő gombra.