Köszönjük, Abigél

Fandom: Abigél

Párosítás: saját szereplő/saját szereplő
Korhatár: 12

Figyelmeztetés: femslash

Tartalom: Szászy Veronika hatodik osztályos gimnazista a Matula Leánynevelő Intézetben, amikor először találkozik a szőke Lenkével. A két lány hamarosan elválaszthatatlanná válik; a kérdés már csak az, titokban maradhat-e kapcsolatuk a szigorú intézmény falai közt.
Megjegyzés: Egy elkapkodott tweet nyomán jópáran lelkesedni kezdtek ezért az ötletemért, és mivel ez engem is fellelkesített, úgy döntöttem, nekifogok :D (Úgyis van már éppen elég magyar irodalom-alapú fanficem fent, eggyel több vagy kevesebb már meg sem kottyan). Remélem, tetszeni fog nektek, én mindenesetre imádtam írni. 

Hatodik osztályban találkoztak először. Veronika évekkel később is jól emlékezett a napra, amikor egy ragyogó, augusztus végi délutánon félénk, duci, szőke kislányt kísértek be hozzájuk a hálóterembe: a lány arca szeplős volt, tekintetét a földre szegezte, és még azután sem mozdult, hogy Erzsébet testvér otthagyta őt a többiek között. Látszott rajta, hogy legszívesebben sírva fakadna; bánatosan tördelte a kezét, de felnézni továbbra sem mert. Vera kicsit sajnálta őt, hiszen olyan elveszetten álldogált ott az ajtóban - az összes többi osztálytársa meg (amint a testvér elhagyta a szobát) továbbra is csak nevetgélt és pusmogott, látszólag senki sem akart odamenni hozzá. Az igazat megvallva Veronikát is jobban érdekelte legjobb barátnőjének, Sárinak a nyári beszámolója - Sárika ugyanis budapesti lány volt, és mindig annyi minden érdekes történt vele. (Színházba is járt már a szüleivel, és az anyukája megengedte neki, hogy - természetesen a bátyja kíséretében - együtt korzózhasson a barátnőivel a Duna-parton. Vagy fagyiztak, és a városligeti tónál etették állott kenyérrel a kacsákat, közben meg nézték, hogy vonulnak el a gazdag dámák a park mellett. Vera számára, aki puritán, kisvárosi papcsaládból származott, és első osztály óta a Matula Leánynevelő Intézet falai között élt, mindez hihetetlenül izgalmas és vérpezsdítő szórakozásnak tűnt.)

Mindenesetre a szőke lány továbbra is csak állt az ajtóban, egyre vörösödő arccal; úgy tűnt, már a végtagjai is remegnek kicsit, és félő volt, hogy mindjárt elájul. Sárika azonban csak mondta és mondta, lelkesen és szünet nélkül - Vera néha oda-odapillantott az új lányra, és kicsit megkönnyebbülten vette észre, hogy néhány osztálytársa odasietett hozzá, hogy bemutatkozzon neki.
Néhány perc múlva a Várszegi meg a Nagy odakísérték a lányt a Veronika bal oldalára eső ágyhoz.
- Szabad ez az ágy? - Az új lányka hangja szaggatott volt és alig hallható; ennek ellenére Vera megpróbált egy kedves mosolyt küldeni felé.
- Persze. - És itt kinyújtotta vékony kis kezét; az ismeretlen rögtön elfogadta. - Szászy vagyok, Szászy Veronika. Ő itt mellettem Boldog Sári.
Sári biccentett, de látszólag jobban lekötötte őt az, hogy megigazítsa az egyik hajfonatát. Vera bocsánatkérő pillantást küldött a szőke felé.
- Török Lenke - mutatkozott be az idegen. Várszegi meg Nagy ezután rövidesen otthagyták őt, a lány (Lenke) pedig némán leült az ágyára, és bámult maga elé szomorúan. A kis közjáték után Sári megint elkezdett valami történetet mesélni, Vera azonban hamar rövidre zárta a mondandóját, majd (Sári meglepetésére) fogta magát, és átült Lenke ágyára.

- Természetes, hogy hiányzik anyukád meg apukád - kezdte Vera barátságosan. Lenke felnézett, és a másik ekkor vette észre, hogy a lány szemei a legszebb zöld színből vannak, amit ő valaha is látott. Még a nyáron kapott zsírkréta-készletében sem volt ilyen telt mélyzöld, pedig hasznát tudta volna venni. - Nekem is nagyon hiányoztak, amikor elsőben ide beírattak.
Lenke szép szemeiből nagy, kövér könnycseppek buggyantak elő hirtelen. A kislány lehajtotta a fejét.
- Nem akarok itt maradni - szipogta. - Úgy fog hiányozni a kishúgom. És anyu is, meg apu is.
Vera sóhajtott, és kedvesen megsimogatta szőke feje búbját.
- Jaj, te, ne sírj már… nem olyan rossz itt. - Itt elhallgatott. - Na jó… csak a szünetre mehetünk haza, elég szigorúak a tanárok, és ritkán van sütemény, meg a zsoltárokat is betéve kell tudni…- Vera legszívesebben visszaszívta volna az előbb elhangzottakat, mert Lenke csak még keservesebb sírásra fakadt. - De vannak jó dolgok is, tudod?Délutánonként az udvaron játszhatunk, és sokat szoktunk nevetni. Ráadásul Erzsébet testvér a prefektánk, aki szörnyen jóindulatú, és ritkán szid le. Sokszor azt is elnézi, ha lámpaoltás után hangosan beszélgetünk, és mindig ott segít, ahol tud.

De Lenke könnyei csak folytak és folytak, Vera pedig nem tudta, mivel segíthetne rajta. Egyszer csak eszébe jutott egy ötlet; először elvetette, hiszen kedvence csak az övé volt - ő varrta és ő készítette rá maradék anyagból a kedves kis kalapot is. De a szőke lány kisírt tekintete, pufók és vörös arca annyira megindította, hogy végül is úgy döntött, egye fene. Felállt tehát, letérdelt a saját ágya mellé, majd annak aljáról kibogozta a szerencsétlen, apró kis macit. Odanyújtotta Lenkének.
- Én varrtam  - közölte büszkén, majd kissé halkabbra vette a hangját. Erre nem volt szükség, mert osztálytársai mind tudtak a mackóról; de azért mégis biztonságosabban érezte magát így. Meg aztán Erzsébet testvér is bármikor bejöhet. - Még kicsi koromban. A kalapjához való anyagot meg nagymamámtól kaptam. Nekem sokat segített, amikor elsős voltam, és hiányzott az otthonom.
Lenke hálásan, de még mindig kicsit bátortalanul magához szorította a macit.
- És… és odaadod? Nekem? Pont… nekem?
- Igen, de tartsd mindig a takaró alatt, és kora reggel rejtsd el a matrac alá - javasolta nyugodtan Vera. - Mi sajnos itt nem tarthatunk játékokat. Én az ágykeretre erősítettem cérnával, oda úgysem néznek le soha.
Lenke hallgatott néhány másodpercig. Aztán teljesen váratlanul Vera nyakába borult.
- Köszönöm - suttogta a fülébe. Vera szívből elmosolyodott, ahogy érezte, hogy most valami nagyon jó dolgot tett.

×××

- Ez a Kalmár a legszebb férfi a világon - ájuldozott Sárika, mire Nagy meg a vörös hajú Sipos kórusban sóhajtottak hatalmas egyetértésükben. Ez már hetedik osztályban történt, egy teljesen átlagos márciusi honvédelem óra után - a lányok többsége képtelen volt csendben várakozni Gigus tanárnő franciaórájára, hiszen mindenki el volt foglalva az előző tanóra történéseivel. Várszegit felelni hívta Kalmár, de mikor a férfi ráemelte tekintetét, a lány szinte minden lényegeset elfelejtett, és egy gyenge kettessel tudott végül távozni a katedráról. Óra után persze végig ment a pusmogás, és a diákok egymással is összevesztek azon, hogy melyikükre nézett szebben a tanár.
- Olyan nevetségesek ezek a lányok - forgatta a szemét Veronika. (Főleg, mikor arra gondolt, hogy ennyi éven át képes volt azzal a felszínes Sárikával barátkozni.) Mivel Lenkével a leghátsó padban ültek, ráadásul a sarokban, Vera nem aggódott azért, hogy bármelyik osztálytársuk is meghallhatja őket. - Mintha lenne rá esély, hogy bármelyiküknek is udvaroljon a tanár úr.
Lenke hallgatott egy darabig, de közben csak fonta tovább Veronika hosszú, sötétbarna tincseit. (Vera is tudott hajat fonni, nyilván, hiszen mindenki maga készítette el a frizuráját reggelente. Valamiért azonban mégis jobban szerette, ha Lenke nyúl hozzá a vastagszálú, nehezen kezelhető loboncához. Jó érzés volt, ahogy a szőkeség ujjai a tincsei közt babrálnak, és szinte simogatják őt.)
- Szerintem is csak gyerekként tekint ránk - válaszolt végül Lenke. Vera nem látta ugyan,de biztos volt benne, hogy a lány kissé elpirult. - De hát ez csak játék. És Kalmár tanár úr tényleg nagyon fess.
Veronika csak a szemét forgatta, de valamiért elárulva érezte magát. Már a Lenke is…?
- Hát nekem nem tetszik - csattant fel Vera, ezt már azonban a körülötte ülő lányok is meghallották. Páran kérdően pillantottak felé, Sárika meg egyenesen kacagni kezdett, ahogy csípőre tette a kezét.
- Szászy kisasszonynak nagyon kényes az ízlése manapság. Nem felel meg sem Matula püspök, se Kalmár? Hát ki kéne a nagyságának, kihez adjuk hozzá? Talán a Kőnighez?
Verának felfordult a gyomra, ahogy a méla latin- és magyartanárra gondolt.
- Vagy a Gedeonhoz - visította nevetve Nagy. - Az úgyis olyan szent ember, Vera apukája biztosan örülne, ha ilyen tisztességes kálvinista vőlegény akadna az ő egyetlen...
- Hagyjatok már! - borult el a lány arca. Megrántotta a vállát. - Év elején is elmondtam már, de most is elmondom, ha eddig nem jegyeztétek meg: nem akarok férjhez menni. Egyikhez sem. Nekem sokkal fontosabb céljaim vannak az életben.
Várszegi, aki éppen Lenkéék előtt ült, játékosan, békítően hátba veregette Veronikát.
- Tudjuk, és szép dolog is, hogy orvos szeretnél lenni. De hát a te apukád olyan szigorú, nem is biztos, hogy elengedne a fővárosba tanulni. Te magad mondtad.

Vera vállat vont, mintha nem is érdekelné az egész. Ez persze nem így volt, de bővebben gondolkodni nem maradt ideje, hirtelen ugyanis - Gigus tanárnő helyett - Zsuzsanna testvér lépett be a tanterembe. A lányok rögtön elhallgattak, és fegyelmezetten, egy emberként vigyázzba vágták magukat. Veronika szíve hevesen kezdett verni, mint mindig, amikor a fiatal testvért meglátta - a lány rettentően odáig volt Zsuzsannáért, és minden adandó alkalmat megragadott, hogy segítsen neki. Mióta elárulta a diakonisszának, hogy orvos szeretne lenni, az nagyon szívesen látta őt az ápolószobában: délutánonként, az udvaron való játszás helyett Vera gyakran meglátogatta az éppen gyengélkedő lányokat, és nemcsak beszélgetett velük, de azt is figyelte, hogy az orvos miket vizsgál meg rajtuk, milyen diagnózisokat állít fel, és milyen recepteket állít ki. Emellett nyilván azt is élvezte, hogy Zsuzsanna mellett lehet. Még azt sem bánta, hogy a többi osztálytársa néha gúnyolódik rajta - mi rossz van abban, ha ennyire szeret egy diakonisszát?
- Szászy - jelentette ki a testvér, mire Veronika fülig pirulva közelebb lépett. Zsuzsanna szigorú arccal ment oda hozzá, de tekintete kicsit meglágyult, ahogy lenézett a lányra. Egy füzet volt a kezében, amit Vera felé nyújtott. - Ezt tegnap az ápolóban hagytad. Jobban vigyázz a holmidra, megértetted? Főleg, ha francia házi feladat van benne. Éppen idejében érkeztem, gondolom.
Szászy azonban csak habogni tudott; egyszerre hálás volt Zsuzsannának a fáradozásáért, de közben pedig rettentően örült is, hiszen a diakonissza nem szokott csak úgy elveszett tárgyakat visszaszolgáltatni iskolaidőben. Megvárhatta volna a nap végét, akár Erzsébet testvérrel is visszaküldhette volna a füzetét, hiszen ő a hetedik prefektája - de Zsuzsanna eljött, személyesen is eljött hozzá.
Amikor a diakonissza eltűnt, és Veronika visszaült a helyére, a lányok izgatottan pusmogni kezdtek a háta mögött. Őt ez nem érdekelte túlságosan, hiszen még mindig csak az előző pillanat, és az a szép, szőke Zsuzsanna járt a fejében. Ahogy ráemelte kék tekintetét. Ahogy összeért a keze a testvér finom, vékonyka ujjaival, mikor az átadta neki a füzetet.
Lenke talán kicsivel erősebben húzta meg a haját, mikor újra elkezdte azt fonni.

×××

- Tetszik neked a Zsuzsanna testvér?
Ezt a meglepően nyílt és bátor kérdést Lenke nyilván nem merte volna csak úgy a semmiből feltenni. Nem, Lenke túl ártatlan volt ehhez, és túl jó. Nyolcadik osztályos, végzős nagylányként a Boldog Sári nagyon felnőttnek érezte magát, és gúnyos, csúfolódó kis megjegyzéseket eresztett meg a többi barátnője felé jó hangosan, hogy lehetőleg Vera is hallja. Ezeknek a témája mind az volt, hogy hiába lett újra szeptember, Vera változatlanul nem akar férjhez menni senkihez (a krétatartóhoz pláne nem), legfeljebb a Zsuzsanna testvérhez, mert úgyis mindig róla áradozik. Ezután általános téma lett az osztályban, hogy hogyan nézne ki a diakonissza meg Veronika esküvői ruhában, a Matula kápolnájában, mindkettő esküvői fátyollal eltakarva. Az osztálytársak olyan jól elszórakoztak ezen, hogy Pintér (aki remekelt rajzból) még egy képet is készített, amin a sápadt, szőke testvér és a vékonyka, alacsony Veronika egymás kezét fogják. Az egész vicc volt, ártatlan szórakozás, Vera azonban mégsem tudott rajta nevetni.

Főleg akkor nem, amikor Lenke - az ő drága, drága barátnője, akinek az évek elmúltával még mindig ugyanolyan gyönyörűen ragyogott a szeme - és ő az udvaron sétáltak egyik délután. Messze voltak a többiektől a komor, nagy lombok árnyékában, és a lány komolyan szegezte neki a fenti kérdést.
- Zsuzsanna nagyon szép nő, de ezt nyilván te is látod. - Vera hirtelen rendkívül érdekesnek találta a bárányfelhőket az égen. - Hallottad egyébként, hogy a hetedikes Vitayt megbüntették, mert ő sem akart férjhez menni a leltárjegyzékhez? Torma szigorú volt vele, de én örülök, hogy végre valaki egyetért velem abban, hogy az ilyesmi hülyeség.
- Ne tereld a témát, kérlek. - Vera elcsodálkozott, hogy az amúgy hallgatag, visszafogott Lenke mennyire megváltozott az utóbbi időben. Nemcsak termetileg lett arányosabb (és nőiesebb), de a viselkedése is valahogy… más volt. Határozottabb, már-már felnőttes. - Szerelmes vagy belé?
Veronika úgy meghökkent a kérdésen, hogy meg kellett állnia.
- Micsoda? - nyögte. Aztán mélyen elvörösödött. - Zsuzsannába? Hogy lehetnék szerelmes egy… egy…
- A múltkor azt mondtad, legszívesebben megcsókolnád.
Vera hallgatott. Lenke is hallgatott. (Legbelül Veronika nem érezte helyénvalónak, hogy a lány ilyesmiket emleget fel neki. Hiszen éppen ő tett szívességet neki azzal, hogy éjszakánként néha átbújt az ő ágyába, és ölelésébe vonva altatta el őt. Lenke ugyanis világ életében rossz alvó volt, és váltig állította, hogy anyukája is mindig így nyugtatta meg őt esténként; Vera sem látott tehát semmi rosszat ebben. Ezek az alkalmak azonban általában nagyon meghittek voltak, és néha olyasmiket is megsúgtak a másiknak, amiket fényes nappal talán nem mertek volna. Ami… talán hiba volt.)
- Haragszol, Lenke?
A szőke szemében könnyek gyűltek. Veronikának eszébe jutott az a gyönge kislány, aki két évvel ezelőtt olyan elveszetten álldogált a hálótermük ajtajában. Muszáj volt közelebb lépnie, muszáj volt letörölnie az ujjaival azokat a könnycseppeket.
- Jobban szereted nálam. - A kijelentés szinte zokogva tört elő Lenkéből, Vera pedig úgy érezte, a szíve is megszakad. Pillanatnyit sem hezitált, amikor két kezével megfogta Lenke arcát, és kissé közelebb húzta őt magához. - Tudom, hogy Zsuzsannát szereted, és hogy én soha, de soha nem érhetek a nyomába!
- Lenke… - suttogta neki egészen közel, a tekintetük pedig egymásba fonódott. Annyira természetes volt az egész, annyira otthonos. Vera ekkor döbbent rá, hogy úgy megszokta már Lenke jelenlétét, érintését, ölelését, hogy nem tudta, mit kezdene magával, ha a lány egyszer csak nem lenne ott neki. - Hogy mondhatsz ilyet? Hogy tudnék bárkit jobban szeretni nálad?
Lenke lehunyta a szemeit, talán újra sírni akart, Vera azonban ekkor odahajolt hozzá, és finom csókot lehelt az ajkára. A lány szemei kinyíltak, és Veronika éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy immár kicsit bátrabban megcsókolja őt. Fogalma sem volt, hogyan kell csókolózni, de Lenke ajkai sósízűek és puhák voltak, ráadásul túl finomak ahhoz, hogy képes legyen hamar elhúzódni. A szőke lány egészen közel bújt hozzá, Vera pedig képtelen volt nem arra gondolni, hogy milyen édes és jó érzés a barátnőjével ölelkezni, és milyen borzasztóan buta is volt eddig, hogy érzéseit és vágyait a diakonisszára pazarolta.
- Olyan hülye voltam - suttogta bele Lenke szájába a lány. - Ezt sokkal hamarabb kellett volna. Ne haragudj rám. Borzasztóan szeretlek, ugye tudod?
Lenke szorosan megölelte őt.
- Én is szeretlek, Vera - lehelte a lány nyakába a vallomást, Veronika testén pedig furcsa hőhullám futott végig ekkor. - Már két éve, azt hiszem. Csak úgy össze voltam zavarodva, mert tudod… nekem fiúk is tetszettek már. Hisz meséltem. És Kalmár is tetszik. És nem értettem, hogy lehetséges, hogy ők is tetszenek, de téged szeretnélek… hát… megcsókolni.
Vera nevetett.
- Lényegtelen most már, nem? - És megfogta Lenke kezét. - Többé nem bántalak meg. Megígérem.

×××

Lenke alaposan körülnézett, mielőtt becsukta volna a fürdőszoba ajtaját; aztán éppen annyi ideje volt, hogy egy sóhajtás kíséretében megforduljon, Vera már röpült is a karjaiba, és szenvedélyes csókokkal halmozta el a lány arcát, száját, nyakát. Lenke először képtelen volt ellenállni - hogyan is tudott volna, mikor Veronika kezei szorosan az ajtóhoz préselték őt, puha ajkai érintése nyomán pedig olyan vágyat érzett felszökellni magában, ami még mindig - hónapok elteltével is - pírral töltötte el máskülönben sápadtas arcát.
- Jaj, Vera.. - nyögte a lány, de azért megpróbálta kissé ellökni magától a rettentően szerelmes, rettentően boldog tekintetű Veronikát. - Hogy tudsz mindig csak… arra gondolni?
Veronika kuncogott, de azért megeresztett egy pajzán kacsintást barátnője felé.
- Ne mondd már, hogy nem ezért jöttünk el a vacsoráról hamarabb. Olyan élethűen tettetted a beteget, hogy még én is majdnem elhittem. De persze azért sejtettem, hogy leginkább Teofil történetét untad… és rám vágytál. - A lány egy határozott mozdulattal benyúlt Lenke szoknyája alá, a lába közé. Elvigyorodott, ahogy konstatálta a hatást a másik arcán. Egyenesen Lenke fülébe suttogott. - Nyilván hallottad, hogy az Úr mennyire szereti a dolgos kezeket, az én kezeim pedig...
- Elég már! - húzódott el a szőke lány, de azért Vera tudta, hogy Lenke sosem tudna haragudni rá. - Hogy lettél te ilyen buja és szemtelen, mikor az egész családod pap? Várj, inkább ne válaszolj. Nem akarom tudni. Helyette erőltess magadra egy kis komolyságot, jó? Sokkal fontosabb dolog miatt akartam most kettesben lenni veled.
Veronika a homlokát ráncolta, de (tiszteletben tartva kedvese kérését) megtartotta tőle a két lépés távolságot. Várakozásteljesen összefonta a karjait.
- Rendben, hallgatlak.
Lenke ekkor kinyitotta a tarisznyáját. Egy kis papírfecnit húzott belőle ki, aztán Vera kezébe nyomta azt.
- Olvasd!- pirult Lenke, aki zavarában elfordult, oda sem akart nézni. Veronika lassan kihajtogatta a papirost, majd sűrűn dobogó szívvel futotta át a rápingált szavakat.

Tegnap délután túlságosan elővigyázatlanok voltatok, Kalmár és Zsuzsanna kis híján meglátott benneteket a rózsalugas mögött. Ilyen nem fordulhat elő még egyszer! Zabolázd meg Szászyt, és ne hagyd, hogy heves természete mindkettőtöket veszélybe sodorjon. Nem kell botrány a Matulába. (Az alagsorban a tizennégyes terem kulccsal zárható. Kérjétek meg Erzsébet testvért, hogy hetente egyszer vagy kétszer, a délutáni pihenés idején ott gyakorolhassátok a zsoltárokat a zongorán. Olyankor senki nem megy le, nem fognak titeket zavarni. Más lányok is így csinálták.) Ennél többet sajnos nem tudok tenni értetek. Ne aggódjatok, a titkotok biztonságban van nálam.
Abigél

Veronika észre sem vette, hogy olvasás közben teljesen elsápadt. Pár pillanatig tanácstalanul nézett Lenkére, aztán hirtelen elfordult, kinyitotta az egyik mosdó ajtaját, majd összetépte a papírt.
- Honnan tudhatta meg…? - Lenke hangja vékony volt és Veronika rögtön levette, hogy a lány nagyon fél. Miután a papírcafatokat gyorsan lehúzta a vécén, odaszaladt Lenkéhez, és szoros ölelésébe vonta őt.
- Ne aggódj - suttogta Vera, miközben gyengéden a szőke haját simogatta. - Abigél azt írta, a titkunk biztonságban van. Nem mondja el senkinek, ne félj. Amúgy is, már csak pár hónap és érettségi. Ha eddig kibírtuk, ez a két és fél hónap már menni fog, ugye?
Lenke nyelt egyet.
- Igen. Érettségizünk. De… mi lesz utána?
- Utána?
- Velünk. Kettőnkkel.
Lenke kissé kibontakozott az ölelésből, hogy egyenesen Veronika szemébe tudjon nézni.
- Ó - pislogott Veronika, ahogy megvakarta a tarkóját. - Erről… erről még nem beszéltünk, az igaz. De szerintem nem kell nagyon gondolkodnunk rajta. Én orvosnak fogok tanulni, kerül, amibe kerül. Még mindig nem győztem meg teljesen az apukám, de hát tudod… sikerülni fog. Vagy ha nem, megoldom máshogy, az ő segítsége nélkül.
- Butaságot beszélsz - rémüldözött a szőke. - Hogyan tudnád a családod segítsége nélkül a tandíjat kifizetni?
- Lenke. - Vera nagyot sóhajtott, ahogy megfogta a lány puha kezeit. Még hónapokkal ezelőtt is reménytelen vágyakozás fűzte Zsuzsannához, de mostanra el sem tudta képzelni, hogy Lenkén kívül bárki mással ilyen bensőséges viszonyban legyen. - Még mindig imádlak, de túlaggódsz mindent. Te magad mondtad, hogy a bátyád Pesten él, és anyukád megengedné, hogy ott tanulj, ha szeretnél. Nem akarsz tanítónő lenni?
- De, szeretnék. De Kecskeméten is kijárhatom a főiskolát - bukott ki Lenkéből. - Édesapám azt mondta, hogy jó lenne, ha otthon is lennék egy kicsit. Három év Matula után szívesen várnának haza, minden nap be tudnék járni az iskolába. - Itt a lány elpirult. - Laci nagybátyám is próbálja győzködni a szüleimet, hogy tartsanak otthon érettségi után. Mindig azt mondja, hogy úgyis férjhez megyek pár éven belül, addig meg had legyen még egy kis öröme a szüleimnek, hogy velük vagyok.
Vera a homlokát ráncolta.
- Értem. - Szünet. Veronika elengedte Lenke kezét, és zavartan a semmibe bámult. - Nyilván nem fogok erőszakoskodni, hogy költözz fel velem Pestre. És azt sem akadályozhatom meg, hogy megházasodj. Én persze már évekkel ezelőtt is megmondtam, hogy nem fogok férjhez menni senkihez, és azóta sem gondoltam meg magam.
- Jaj, Vera - lépett Lenke közelebb a lányhoz. Kissé szomorkás szemekkel simogatta meg Vera arcát. - Honnan veszed, hogy nem mész férjhez soha? Bolondozol. Vagy belelátsz a jövőbe?
- Nem. - Veronika eltolta magától Lenke kezeit, a szőke pedig ennek hatására kissé hátrahőkölt. Nem akarta, de muszáj volt felemelnie a hangját. - Nem látok bele a jövőbe, de az pontosan tudom, hogy életem eddigi tizennyolc éve során egy férfi sem keltette fel az érdeklődésem. Tudom, hogy nem szereted ezt hallani, és furcsa számodra, de engem abszolút hidegen hagynak a férfiak. Nem hiszem, hogy bármikor is bele tudnék szeretni egybe… de nem is akarok. Én téged akarlak, Lenke. Lehetséges… lehetséges, hogy te már nem akarsz engem?
Lenke beharapta az ajkait, és Vera látta rajta, hogy rendkívül elérzékenyült. Talán gombóc is nőtt a torkában.
- Miért mondasz nekem ilyet? Hogy jut eszedbe?! Én...én nem változtam, csak egyszerűen elegem van már abból, hogy titkolóznunk kell. És félek is, hogy kiderül, milyen… - Itt a lány vörösen lehajtotta a fejét. - Milyen dolgokat csinálunk egymással, ha senki sem lát. Azonnal kicsapnának, ezt te is tudod. Nem tetszik az sem, amit Abigél javasol.
Vera felsóhajtott.
- Csak segíteni akar - suttogta. - Miért nincs hited? Hát mit tanultál ebben a szent iskolában, Török Lenke? Szégyelld magad. Abigél annyi mindenkivel tett már jót, gondolod, hogy nekünk ártani akarna?
- Te bízol benne?
Vera elhallgatott pár pillanatra. Majd dacosan felszegte a fejét.
- Bízom. Abigél mindig segít.

×××

Verőfényes tavaszi nap volt, amikor az utolsó érettségi vizsgának is vége lett. A végzős osztály a lehető legszebb, ünnepi egyenruháját hordta még az ünnepélyes búcsúbeszéden is; pár perccel később azonban már vígan szaladtak le az épület elé, ölelgették egymást a Matula kapualjában, és hol a nevetéstől, hol a szomorúságtól hullattak könnyeket. Még a meghatódott szülők sem merték megzavarni gyermekeik utolsó perceit egykori iskolájuk falai között, hiszen az osztálynak a nagyrésze kisgyermekkora óta az intézet tanulója volt. Ezek a lányok úgy megszokták már a Matula rideg csöndjét, kálvinista erkölcsét és acélfegyelmét, hogy - kilépve onnan - talán nemcsak annak örültek, hogy végre kedvükre csinosíthatják és festhetik magukat, de egyben kedvetlenek is voltak amiatt, hogy rájöttek: a valódi élet más, mint amit eddig ők megszoktak.

Török Lenke szorosan magához ölelte édesanyját és édesapját, majd apró húgocskáját. Maris ugyan még csak kilenc éves volt, de haja már nagylányos loknikba volt besütve erre a különleges alkalomra. Lenke tudta, hogy húga  - akivel korábban gyakran aludtak együtt - eleinte nagyon nehezen viselte, hogy őt intézetbe küldték. Azóta persze több év telt el, és Maris hozzászokott Lenke hiányához; ennek ellenére mégis rettentően várta, hogy frissen érettségizett nővére végre hazatérjen.
- Lenke, Lenke! - A szőkeség még a testvérére figyelt, azonban érezte, hogy bal karjára különösen forró, vékony ujjak fonódnak. Meg sem kellett fordulnia, rögtön tudta, hogy Veronika az. A barna hajú lány gyönyörű mosolyt eresztett meg Lenke szülei és testvére felé, majd izgatottan hadarta. - Hát elmennénk úgy, hogy Abigéltől el sem búcsúzunk?
Lenke - szülei nagy csodálkozására - fülig pirult.
- Melyik az az Abigél? - hunyorított Török Károly, ez a napbarnított arcú, magas, de mégis kellemes arcú ember. Lenke még mindig vörösen édesapja felé fordult.
- Tudod, apa, ő…
- Ő nem osztálytársunk - segítette ki a szőkét boldogan Veronika. - Csak egy szobor a kertben. A legcsodásabb szobor a világon.
Lenke édesanyja a férjére nézett, de még mielőtt érdemben kinyithatta volna a száját, a két lány már eltűnt az üdvrivalgó végzősök vidám tengerében.

Mire Vera és Lenke odaértek Abigélhez, mindketten lihegtek és nehezen vették a levegőt: Veronika őrült tempót diktálva ugyanis szinte keresztülhúzta osztálytársát a fél Matulán. Lenke - aki kicsit molettebb alkat volt, és már a tornaórákon is nehezen bírta a futásgyakorlatot - teljesen kifulladt a nagy rohanásban. Már a térdét fogta, mikor Vera még mindig mosolyogva beelőzte őt, és megállt közvetlenül a szobor mellett.
- Bárcsak tudnám, ki rejtőzik a szobor mögött - révedezett el Veronika. Gyengéden megsimogatta a görög szépségű nőalak szoknyáinak redőit, és közben arra gondolt, hogy vajon Abigél a valóságban is ilyen gyönyörű-e. Aztán meg arra, hogy reméli, hogy nem, mert talán még a végén beleszeretne. Veronika pedig már tudta, hogy soha senki mást nem akar szeretni a világon, csak ezt a szőke Lenkét. - Írnék neki egy köszönőlevelet, biz isten. Hiszen annyit tett értünk!
Lenke erre féloldalasan elmosolyodott.
- Talán Zsuzsanna az. Szerintem Zsuzsanna lehet.
Vera felvont szemöldökkel lépett oda Lenkéhez. Felnézett rá.
- Hát nem hihetetlen, hogy mennyire odavoltam érte valamikor?
A szőke lányka felnevetett, és összekulcsolta a kezét Veráéval.
- De igen, hihetetlen. Akkor még azt hiszem, én sem sejtettem, hogy valaha is ennyire… közel leszünk egymáshoz. Mármint reméltem, de nem láttam nagy esélyét. Most pedig.. - Lenke újfent elpirult, ahogy Veronika lágy puszit nyomott az arcára, és átkarolta a derekát. - Hűha, most pedig mindketten Budapesten fogunk tanulni. És a bátyámnál lakunk majd… annyira elképesztő, nem?
- De külön szobánk lesz - hangsúlyozta kissé szomorkásan Vera. Lenke megütközve nézett rá.
- Muszáj, hogy külön szobánk legyen! - Vera nevetve belecsókolt az ajkaiba. - Hiába próbálod elterelni a figyelmem, ez így van. Nem jöhet rá sem Pista, sem senki.
- Jaj, hogyan jönne rá bárki - forgatta a szemét Veronika. - Ezek a drága osztálytársaink szeptember óta nem jöttek rá, pedig minden nap össze voltunk velük zárva, meg egy szobában aludtunk.
Lenke finoman kuncogott. Aztán felnézett a szoborra.
- Azt hiszem, ez nem egyedül a mi érdemünk.