Tücsökzene - 2. fejezet

Fandom: Pál utcai fiúk

Párosítás: Boka/Csele

Korhatár: 12

Műfaj: AU
Figyelmeztetés: slash
Tartalom: I. vh  AU történet, melyben a fiúk mindketten katonák az isonzói fronton. Váratlan megismerkedésüket követően a fess hadnagy és a bátor közlegény megtapasztalják a háború legmélyebb bugyrait; éhség, betegség, halál szegélyezi az útjukat, bármerre is mennek. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e  menekülés ebből a kilátástalanságból. És ha van is: vajon marad-e még katona, aki örüljön neki?

- Ki az a férfi, akinek a képe ott van a zsebedben?
Boka elhűlve nézett össze Cselével. Érezte, hogy a tenyere leizzad, a homlokát kiveri a veríték, és talán el is vörösödött. Biztos, hogy elvörösödött.
- Tessék?
- Pár napja kiesett a zsebedből az a kis szelence - állította Csele. Ekkor már felült az ágyán, és komoly arckifejezéssel meredt társára. - Egyébként is nyitva volt, de az esés következtében letört rajta a zár. Nem hazudok, hidd el. Ha belenyúlsz a zsebedbe és megnézed, látni fogod, hogy igazat mondok.
Boka habozott. Aztán kivette a szelencét a zsebéből, és kissé ijedten konstatálta, hogy a zár tényleg letört. Az egész olcsó kis bóvli volt, nem lehetett rajta csodálkozni; de hát Jánosnak nem volt drágább fényképtartóra pénze. Amúgy sem a tartó volt a lényeg, hanem a picike kép, amelyen egy jóképű, borostás, seszínű hajú férfi tűnt fel. Boka érezte, hogy végtagjaiba már ettől bizsergés költözik.
- Nem beszélhetek róla. Ne haragudj, főhadnagy úr, de nem.
Sokáig hallgatták a résnyire nyitott ablakon beszűrődő tücsökéneket.
Boka hirtelen azt vette észre, hogy besüpped mellette az ágy. Csele ült le mellé, és nem kérdezett, hanem állított.
- A szerelmed.
- A vőlegényem.
Megint összenéztek. Csele ajkának széle kissé felfelé szaladt.
- De hát férfiak vagytok. Nem... nem házasodhattok össze.
- Mit bánom én. - Boka az ablak felé fordult fektében. Suttogni kezdett. - A vőlegényem, megbeszéltük. Rég összeházasodtunk volna, ha lehet. Ferinek is van egy képe rólam, ő is hasonló kis szelencében őrzi.
- És Feri is... katona?
Boka lassan bólintott. (Azért nem tetszett neki az a csillogás, ami Csele szemében akkor jelent meg, amikor őrá nézett. Még ezek után is, te jó ég.)
- Igen, de nem tudom, merre van most. Azt sem tudom, hogy egyáltalán az olasz frontra vezényelték-e. - János nyelt egyet, hogy a gombóc megszűnjön a torkában. Nem akart sírni Csaba előtt, szégyellte volna. - Semmit sem tudok róla már lassan fél éve. Akár meg is halhatott hónapokkal ezelőtt, és arról sem lenne tudomásom.
- Sajnálom. - Csele gyengéden megérintette János vállát, a férfi pedig erre szinte rögtön felült. Csele (ezúttal csupasz) ujjai még mindig rajta nyugodtak, Bokának pedig muszáj volt megállapítania, hogy egyáltalán nem érzi a fiú érintését kellemetlennek. Sőt. De ezért a gondolatért megint mélységesen elszégyellte magát. - Tudod, nekem van egy menyasszonyom otthon, a Lia kisasszony. Borzasztóan szeret engem, verset is írt hozzám. De hát nyilván elnapoltuk az esküvőt, háborúban nem lehet vigadni.
Itt már Boka is felült. Elhűlve meredt felettesére.
- Akkor nem bocsátasz el, főhadnagy úr?
- Miért? - lepődött meg Csaba. Aztán lenézett Boka zsebére. - Vagy úgy... nem, semmiképpen sem. Kinek nincsenek titkai.
Ezzel Csele otthagyta őt.

×××

Természetesen Boka nem volt vak. Már korábban is észrevette, hogy az a bizalmasság, amit a főhadnagy iránta tanúsít, talán túlmegy egy átlagos titkár-felettes viszonyon; és János vallomása után kettejük kapcsolata még furcsább lett. Csele gyakran pillantott rá egészen zavarbaejtően, és sokszor megérintette (látszólag véletlenül) János karját vagy vállát. Egyszer, amikor Boka a barna egyenruhájához illő kesztyűt kapott (és tiltakozott, hogy az ő kezeire ilyen finom holmi nem való) Csele az ujjait is súrolta, ahogy feladta rá a ruhadarabot. Hosszan a szemébe nézett, és látszott, hogy legszívesebben el sem engedte volna Jánost. Továbbá egy-egy ebéd vagy vacsora is árulkodó volt, amikor Boka éppen mással beszélgetett, de érezte, hogy Csaba végig őt nézi - ám amikor János odapillantott, elkapta a tekintetét.

Ismerte már János ezt a macska-egér játékot, hogyne ismerte volna. Csele Csaba azonban teljesen más volt, mint Feri. Sosem célozgatott nyíltan, nem flörtölt, nem kezdeményezett; Boka pedig ezért hálás volt, hiszen eltökélte magában, hogy minden erejével megpróbálja távoltartani magától a főhadnagyot. Ami úgy alapjában véve elég nehéz volt, tekintve, hogy nemcsak a munkája kötötte őt a fiúhoz, hanem gyakorlatilag egész nap össze voltak zárva. És azért nem lehetett tagadni, hogy Csaba rendkívül dekoratív jelenség volt. Feszes zubbonyában, nadrágjában, tiszti sapjákában úgy nézett ki mint valami játékkatona, akit skatulyából húztak elő. Boka nem kételkedett, hogy odahaza sok hajadon epekedett érte reménytelenül; hiszen a fiatal tiszt mosolya olyan lehengerlően gyönyörű volt, hogy meg lehetett érte halni. A fiú szabályos, szinte lányos arca, kecses mozdulatai, herceghez illő tartása néha Boka gondolataiba (és álmaiba) is beférkőzött, de a titkár minduntalan igyekezett elhessegetni magától ezeket. Bárcsak itt lenne a Feri! János őt már tudta kezelni. Áts és ő félszavakból is megértették egymást, ismerték a másik minden egyes rezdülését, minden egyes anyajegyét, minden egyes lélegzetvételét. De Csele?
Az ő viselkedése rejtély volt.

×××

- Remek volt ez a Macbeth. - Csele főhadnagy fáradtan helyezte fel kalapját a hálószoba fogasára. János ekkor már az ágyán üldögélt; társához hasonló elcsigázottsággal hajtogatta nappali egyenruháját, ekkor már ugyanis neglizsében volt. A színházi program ugyan őt is lenyűgözte, de az esti iszogatásra nem volt kedve maradni; sosem szerette a nagy duhajkodást. Hamarabb hazatért, és lefürdött helyette. - Duncan király karaktere szerintem egyszerűen zseniális lett. Sokkal jobb volt, mint a Burgtheaterben*. Te nem így gondolod?
- De igen - válaszolta János szűkszavúan. Ő nemhogy a Burgtheaterben, még a pesti Nemzeti Színházban sem járt soha; túl drága volt a jegy, meg aztán hozzá való ruhája sem volt. Egyszer Ferivel el akartak menni, gyűjtöttek is rá, de az utolsó pillanatban összekaptak azon, hogy illendő-e nekik együtt mutatkozni ilyen nagy nyilvánosság előtt. A vége persze az lett, hogy mindketten otthon maradtak. - Ezek a nemzetis színészek voltak, ugye?
- Ó, igen. Igazán nagy szerencse, hogy a férfiakat mind idevezényelték. És persze az is, hogy a főherceg ennyire szereti a színházat.
Boka szüntelen helyeselt, de azért azt nem tudta megakadályozni, hogy a főhadnagy leüljön mellé. Csele szemei megint igazán élénken csillogtak, és János látta, hogy - nem sok, de - valamennyi alkohol is közrejátszhatott ebben.
- Azért kicsit igazságtalannak érzem - kezdte János kissé szemrehányóan -, hogy amíg egyesek a lövészárkokban küzdenek életre-halálra, mi mozizunk meg színházat rendezünk.
Csele csak nézett.
- Nos, végül is igazad van.
Boka tudta, hogy igaza van. A tisztikar bevetésről érkező katonáitól hallották, hogy az utóbbi időben különösen heves csata folyik a hegyen; Segeti határáig elhallatszódtak a sűrű ágyúzások, néha a puskadörgés is. János állandóan csak Ferire és újdonsült barátaira gondolt, és sokszor (mint például előző este) aludni sem tudott az aggódástól.
- Leoltanád a villanyt, főhadnagy úr, kérlek? Szeretnék pihenni, ha nem bánod.
Csaba azonban nem állt fel, hanem kissé közelebb húzódott az ágyon Jánoshoz. Mikor finoman megérintette annak csuklóját, Boka testén végigfutott egy enyhe hőhullám.
- Mindjárt. Csak szeretném elmondani... - Csele nagy levegőt vett. - Csak szeretném, hogy tudd, hogy átérzem a szenvedésed. Nekem is sok barátom harcol odafent, és én is sokat aggódom értük. Édesapám a keleti fronton van, és bár mi mindig levelezünk, sosem tudhatom, mikor kap egy golyót az oldalába... szörnyű ez a szüntelen várakozás. Hogy mi itt ülünk, és eszünk-iszunk, színházazunk, tanácskozgatunk... azt hiszed, nekem ez könnyű?!
- Nem hiszem.
- Nem is - folytatta a főhadnagy. Egészen közel hajolt már Jánoshoz, így az láthatta, hogy szeme sarkában apró könnycsepp gyűl. Istenem, nem főhadnagy ez, csak egy elveszett kamaszfiú. - Legszívesebben már ma este felpakolnám a bőröndöm, és utaznék haza Pestre. Papával és a barátaimmal együtt. Nem bírom én ezt, János.
Boka csak ült ott, némán, és fogalma sem volt, mit reagáljon erre. Csele életében először szólította őt a keresztnevén, és ez teljesen megzavarta. Megpróbálta gyengéden Csaba vállára helyezni a karját, és megsimogatni őt.
- Nyugodj meg - suttogta neki lágyan. Észre sem vette, de már csak alig pár centiméter választotta el az arcukat. Csele zöld szeme mintha a lelkébe nézett volna. - És ne haragudj, nem téged hibáztatlak. Te nagyon jól bánsz velem, és jó helyen vagyunk itt. Semmivel sem lennénk előbbre, ha mi is kockáztatnánk az életünket. Csak értsd meg, hogy rossz belegondolni, mi lehet a barátaimmal, és...
-... és Ferivel.
Csönd. Csele lenézett János ajkára. Aztán megint fel a szemébe, egészen hosszan.
- Ne nézz így rám, kérlek - suttogta Boka.
- Hogy nézek?
- Tudod te azt nagyon jól. - János idegesen nyelt egyet. Csaba bőre olyan gyönyörű fehér volt, és olyan puhának tűnt, hogy a férfinak szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy nem csókolhat bele a nyakába. Hiszen olyan közel volt már hozzá, János szinte érezte a selymes, illatos bőrt az ajka nyomán. - Mit szólna a menyasszonyod?
- A menyasszonyom nem szól semmit, mert nincs itt. - Csaba aztán gondolt egyet, elhúzódott Jánostól, majd feltérdelt az ágyra. - Mi lenne, ha veled aludnék ma este?

Boka remélte, hogy csak rosszul hallott, de Csaba reményteljes tekintete minden illúziót eloszlatott.
- Nem - vágta rá szinte azonnal János, kissé el is fordult. Csaba arca összeesett.
- Meg sem hallgatsz. - Csaba finoman megfogta János arcát, és maga felé fordította. Ezúttal mintha tényleg komoly lett volna a tekintete. - Csak aludni szeretnék, semmi mást. Ugyan, János, te sem lehetsz ilyen kegyetlen. A szüleim, a barátaim olyan messze vannak, és borzalmas, hogy itt mindenki olyan távolságtartó egymással... rendben, egy-két hadnaggyal jól kijövök, de ők is legfeljebb csak barátságosan hátba veregetnek. Rossz, hogy... hogy nem ölel meg senki. Hiányzik.
Boka direkt nem nézett fel a fiúra, nehogy ellágyuljon. Volt persze valami abban, amit a főhadnagy mondott; ő is érezte magán az utóbbi időben, hogy mennyire hiányzik egy-egy jó szó, egy gyengéd ölelés. Bárkitől. Még amikor az elektromos kerítés telepítésével volt megbízva, ott volt a Nemecsek, aki előszeretettel ölelgetett bárkit, csak mert alapvetően ilyen kis hízelgő volt a természete. Titkári megbízása óta viszont már lassan két hónap is eltelt, és mivel maga is tapasztalta, elhitte Csabának, hogy nem könnyű az élet testi érintkezés nélkül.
- Megértelek, hidd el. De akkor is úgy gondolom, hogy nem illendő egymással aludnunk - adott hangot őszinte véleményének Boka. - Hiszen a felettesem vagy.
Csaba a szívére tette a kezét, és kihúzta magát.
- Ez igaz, de megígérem, hogy nem fogok visszaélni a helyzettel. Főhadnagyi becsületemre. Nem foglak letámadni, erőszakoskodni vagy bármi ilyesmi, efelől nyugodt lehetsz. - Itt mélyen elpirult. - Mármint... ha szeretnéd azt, felőlem csinálhatjuk, de nem akarom erőltetni. Tisztellek annyira.
Jánost már majdnem elérzékenyítette ez a kissé meghátráló, mégis büszke hangnem. Ekkor azonban megint feltűnt képzeletében Áts arca.
- Nem lehet, ne haragudj - szabadkozott. - Tudom, hogy Feri most messze van, de megbízik bennem, ahogy én is benne. Mindig is hűségesek voltunk egymáshoz, és nem akarom, hogy ez változzon. Akkor sem, ha háború van.
- De azért együtt aludhatunk?
A titkár habozott.
- Két különböző irányba fordulunk, ha akarod. Csak a hátunk érintkezik.
Boka beharapta az ajkát, de belül már átkozódott.

Csak akkor jött rá, miért is ágált ennyire az ötlet ellen, amikor a villany már le volt kapcsolva, Csaba pedig ott szuszogott neki háttal. Nem attól féltem, hogy Csaba letámad majd. Sokkal inkább attól, hogy én nem leszek elég erős ahhoz, hogy visszautasítsam. Mindenesetre a főhadnagy tartotta az ígéretét, befordult az ablak felé és pár percen belül már el is szundított. Mivel a kettejük ágyát összetolták, egészen kényelmesen aludtak; Jánosnak azért furcsa volt, hogy megint egy meleg test dörgölőzik neki tulajdonképp hátulról, és ezen el is gondolkodott. Nem vagyok szerelmes a Csabába.Ebben egy darabig egészen biztosnak tűnt. A Ferihez kapcsolódó emlékek még ennyi hónap elteltével is igen élénkek voltak benne, és nem gondolta, hogy valaha is képes lenne elfelejteni azt a fiút, aki először vezette őt be a szerelem és a testiség rejtelmeibe. De Csele azért megzavarta, és ez nagyon nem tetszett neki.

×××

Jánosnak fogalma sem volt róla, hogy mennyit aludt, hiszen egészen sokáig elmélkedett. Hajnalban azonban biztosan elszundított kicsit, mert arra ébredt fel hirtelen, hogy Csaba furcsán nyöszörög mellette, és ide-oda forgolódik. Még a homlokát is összeráncolta álmában, a párnán lévő kezével pedig folyton meg akart fogni valamit, de mintha nem érte volna el.
- Papa... - nyelte el kiáltását a fiú. - Papa... maradj itt, ne menj... mama sír... Ottó... a kisbabád... ne menjetek, ne menjetek! - Csele hangosan felzokogott. - Ne menjetek!
Boka itt már nem bírta tovább, muszáj volt tennie valamit. Erőteljesen megrángatta Csele vállát, mire az végre felébredt; könnyei patakokban folytak végig az arcán, ami egyébként is olyan gyűrött és megviselt volt, hogy János képtelen volt nem megszánni őt. Őt. A főhadnagyot, akinek csak a sapkája kerülhet annyiba, mint János egyhavi fizetése, meg aki autómobillal fuvaroztatja magát akár a szomszéd utcába is.
- Nincs semmi baj, shh - lehelte János, ahogy magához húzta Cselét. A fiú úgy kapaszkodott János erős karjaiba, mintha az élete függene tőle; és csak sírt és sírt. - Semmi baj, csak álmodtál.
- Papa meghalt - zokogott Csaba. - Előttem lőtték le, és nem... nem tudtam tenni semmit... ott vérzett ki a karjaim közt... anyámnak nekem kellett elmondani, szörnyűséges... és a sógorom, az Ottó... Csenge úgy sírt, és ott volt a kicsi a karján! A kicsi árva! - Csaba egészen belefúrta az homlokát János nyakhajlatába, oda kiáltotta bele. - Miért vannak árvák, János? Miért van háború?
Boka sokáig nem szólt semmit, csak hagyta, hogy a fiú kizokogja magát az ölelésében. Nem tűnt most sem elegáns hadnagynak, sem gazdag úrifiúnak. Egy érzékeny serdülő volt csak, akinek hiányzott a családja, és aki nem érti a világot.
- Nem tudom - felelte őszintén János. Megsimogatta Csele feje búbját, mire a fiú feltekintett rá. Milyen ártatlanul tudott nézni, te jó ég! Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem tervezte meg ezt az egészet előre. Az ilyesmit amúgy sem lehet megjátszani. János elcsigázott, kialvatlan idegeinek viszont túl sok volt már, hogy Csaba itt volt a karjai között, így nézett rá; és Boka még ráadásul tudta is, hogy a főhadnagy szintén kívánja őt. Most már nem gondolkodott; befejezte azt, legalább reggelig. Két kezébe fogta Csaba arcát, és lassú, vigasztaló csókot nyomott annak szája szélére. Csele még mindig pityergett kicsit, de Boka egészen apró, gyöngéd csókjai pár perc után elfeledtették vele azt a sok rosszat, amit álmodott. Csaba hamar még közelebb húzódott Jánoshoz, és lábát befúrta annak lábai közé a vékony takaró alatt. Az idősebb, mikor érezte, hogy a másik megnyugodott, visszafeküdt a saját párnájára.
Hosszú másodpercekig néztek farkasszemet egymással a sötétben.
- Gonosz vagy - közölte János.
- Miért is?
- Tudtad, hogy ha veled alszok, nem bírom majd ki. - Boka megint megízlelte Csabi ajkát, aki erre picit elmosolyodott. A következő, határozottabb és hosszabb csókot már ő adta Jánosnak.
- Csak reméltem. A rémálmot azért nem terveztem be.
- Jól vagy most már? - aggódott János, ahogy gyengéden végigsimította Csele arcát, állát, majd nyakát. Égett a vágytól, hogy oda is csókot leheljen, de azt még korainak tartotta. - Megnyugodtál?
Csele vett egy nagy levegőt, majd a fejét János mellkasára hajtotta. Szorosan odabújt hozzá.
- Igen. Köszönöm, János.

×××

Boka másnap reggel gondolatoktól terhesen ébredt. Három órát aludhatott, vagy csak kettőt? Nem tudta. Felkelt, az ablakhoz sétált, majd résnyire kinyitotta azt. Friss, szeptemberi levegő csapta meg az orrát, illetve némi harmatillat. Jól sejtette tehát, hogy hajnalban csepergett kicsit az eső; nem álom volt. (Emlékezett, a nap már éppen kezdett feljönni, de még csak alig pár fénysugár vetődött kószán a főhadnagya arcára. Suttogtak egymásnak valamit, semmiségekről beszélgettek, közben a csapadék halkan verte az ablaküveget. Csókolóztak is néha, de finoman, alig-alig érintve egymás ajkát. Játszottak csak.)
- Feküdj vissza, kérlek. - János megfordult. Látta, hogy Csabi szemei csak résnyire vannak nyitva, de azért nagyjából már ébren van. Boka odaült mellé az ágyra, és kedvesen megfogta a kezét.
- Nyolckor díszszemle, főhadnagy úr.
- Csak egy kicsit.
Boka lamentált néhány másodpercig, de végül csak felsóhajtott. Lefeküdt Csaba mellé, aztán hagyta, hogy a fiú átvesse hosszú karjait a derekán, és szorosan magához ölelje őt. Boka mellében dübörgött a szíve. Undorító vagyok. Nem lenne szabad ezt megengednem neki. Arra gondolt, hogy ennél még az is jobb lett volna, ha rendesen együtt hálnak. Hiszen természetes, hogy mindkettőjüknek vannak testi szükségleteik, és az sem lett volna kirívó, hogy egymással pótolják azt, amit mástól jelenleg nem kaphatnak meg. Boka arra jutott, hogy (bár nyilván nem örülne neki) ő is meg tudna ilyesmit bocsátani a Ferinek. Már akkor, ha csak testiségről van szó. De amit ő meg Csele csináltak hajnalban, az túlment ezen a határon. Csaba olyan odaadással és szeretettel fogadta a csókjait, és olyan elragadtatással nézett rá, mint valami...
- Csaba. - Boka először hívta őt így fennhangon. Tetszett neki, amikor keresztneve említésére a fiatalabb élénken figyelni kezdett. - Ugye... ugye nem vagy...?
- Micsoda?
- Hát... szűz.
Csabi tekintetére Boka fülig vörösödött. Istenem, mit művelek!
- Baj? - ült fel a főhadnagy felvont szemöldökkel. Őszintén megijedhetett, látszott a szemén. - Figyelj, gyorsan tanulok. Az összes tanítóm ezt mondta eddig. Igaz, ez kicsit más, mint a történelem vagy a számtan, de hát még csak tizenkilenc vagyok, és valahol ugye... el kell kezdeni.
Boka ekkor már felállt, és a fiúnak háttal az egyenruháját igyekezett felhúzni magára. Még csak nem is felelt semmit.

- Most haragszol? - kérdezte kissé sértődötten a főhadnagy.
János csodálkozva fordult a felettese felé.
- Haragudni? Ugyan miért haragudnék? - Tartott egy kis szünetet, majd ellágyult az arca. Még a zubbony gombolásában is megállt. - Csak... nem akarom, hogy én legyek neked az első. Nem akarlak kihasználni. És azt sem akarom, hogy a végén még belém szeress.
- Hát ezzel elkéstél.
Csaba olyan nyugodtan bámult bele János szemeibe, hogy a másik teljesen elképedt. Hogy tud ilyen kimérten...? Hogy tud ilyesmit ilyen egyszerűen...? Jánosnak már nem voltak szavai. Úgy, ahogy volt, félig begombolt egyenruhával és teljesen felbolydult gondolatokkal leroskadt Csaba mellé. Parancsoló hangon akart megszólalni, de csak egy erőtlen nyögésre futotta.
- De hát én Ferit szeretem!
Csaba nem mondott véleményt. Csak nézett, megint azokkal az ártatlan szemeivel; és kitárta a karjait. János ruhástól feküdt rá a fiúra, annak két kezét pedig sajátjaival összekulcsolva a matrachoz szorította. Ajkaival puhán barangolta be Csaba nyakhajlatát, és teljesen elbódította őt a fiú testének illata, kesernyés íze. Csabinak is tetszhetett a dolog, mert egyre nehezebben vette a levegőt, és mikor Boka kiéhezett szája az ő ajkaihoz ért, fel is nyögött egy kicsit. János most oldalra dőlt az ágyon, és fordította magával a fiút is; csak azért, hogy így még jobban hozzáférhessen kezeivel annak keskeny csípőjéhez, feszes fenekéhez. Elképesztő érzés volt ennyi hónap után újra simogatni valakit, még ha ruhán keresztül is. Erősen, mégis teljes figyelemmel csókolta a fiút, immár a nyelvével is utat törve magának. Csabi hősiesen küzdött, de Boka azért levette, hogy társa - valószínűleg - életében először csinál ilyet.
- A menyasszonyoddal sem csókolóztál? - lihegte Boka, ahogy adott még egy lágy puszit Csabi állára. - Hogy tovább nem jutottatok, az még érthető, de hát azért...
- Ő egyszer megcsókolt, de nekem nem tetszett - vallotta be amaz pirulva. - Hogy őszinte legyek... elég undorítónak találtam. A nyelveset.
Boka nem tehetett róla, de felnevetett.
- És most nem találod undorítónak?
- Nem, mert téged... szóval veled teljesen más. Liába amúgy sem voltam sosem szerelmes, de hát gazdag úrilány, és ő teljesen odavan értem. Az ő szüleinek az ötlete volt, hogy házasodjunk össze, mert társadalmi szempontból remekül illünk egymáshoz. Papáék megkérdeztek engem is, de hát én már régóta tudom, hogy a fiúk tetszenek, szóval teljesen mindegy volt, kit veszek el, ha már úgyis el kell vennem valakit.
Boka elszörnyedt.
- Én biztos nem tudnék ilyen elrendezett házasságban élni.
Csaba vállat vont. Minden bizonnyal Boka most elgondolkodtatta, mert a fiú lesütötte a szemét, és hosszú percekig csak hallgatott; majd egyszer csak hirtelen felpattant.
- A díszszemle!







*Burgtheater: jelenleg az osztrákok nemzeti színháza, az Osztrák-magyar Monarchia idején K. K. Burgtheater néven működött.