2019. február 9., szombat

Tücsökzene - 11. fejezet


Fandom: Pál utcai fiúk
Párosítás: Boka/Csele
Korhatár: 12
Műfaj: AU
Figyelmeztetés: slash
Tartalom:
 
I. vh  AU történet, melyben a fiúk mindketten katonák az isonzói fronton. Váratlan megismerkedésüket követően a fess hadnagy és a bátor közlegény megtapasztalják a háború legmélyebb bugyrait; éhség, betegség, halál szegélyezi az útjukat, bármerre is mennek. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e  menekülés ebből a kilátástalanságból. És ha van is: vajon marad-e még katona, aki örüljön neki?




Boka a vállára vetve cipelte magával a főhadnagy testét, ami a göröngyös lejtőn nem is bizonyult olyan egyszerű feladatnak. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire leért a gyengélkedő kavernába, ott viszont szabad ápolót egészen sok ideig nem talált. Viszont semmiképpen sem akarta otthagyni a fiút csak úgy, így megvárta a főorvos úr érkezését. Hogy bír ez nyugodtan vacsorázgatni ilyenkor?! Mindenesetre az ősz katonaorvos megérkeztével a honvéd rohant is vissza a porig rombolt lövészárok felé. Bár Cseléért is rettentően aggódott, mégis úgy érezte, hogy érte már többet nem tehet.
Meg kell találnom Ferit. Istenem, add, hogy még életben legyen!

Soha életében nem szaladt még ilyen gyorsan. A lövészárok romjai közt botorkálva többször is megbotlott, egy kőtörmelék pedig élesen felhasította a térdénél lévő, amúgy is elvékonyodott bőrt. Fájdalmasan felnyögött, de aztán ment tovább, nem törődött most ezzel. Emlékezett, merre találta meg nem is olyan rég a férfit, most azonban sem ő, sem a körülütte fekvő emberi roncsok nem voltak sehol. János eszeveszetten kiáltozni kezdett, mire hamarosan feltűnt látómezejében az izzadt, porral teljesen belepett Pásztor Ádám zöld egyenruhája.

- Hol van Feri?! - kérdezte. Mit kérdezte, ordította. Puszta kézzel esett neki a teljesen megdöbbent Pásztornak. - Hol van?!
- Nyugodj már le, ember! - szisszent fel amaz, ahogy ellökte magától a férfit. - Ha Átsra gondolsz, az már a föld alatt. Talán. Jó fél órája vitték le Szebenicsék, de az olyan félcédulás alak, még egy tömegsírt sem tud rendesen kiásni...

Boka megrendülten zokogott fel, Pásztor pedig ettől megállt a mondanivalójában. Talán nem volt szíve tovább panaszkodni; még a marcona és sokat látott Pásztor Ádám sem tudott érzéketlen lenni, ha egy bajtársa bajban van. Ott maradt tehát, amíg Boka leült a romokra, és a térdét felhúzva kisírta magát.
- Itt kellett volna maradnom vele... - szipogta elkeseredetten. - Istenem, milyen hatalmas nagy hülye vagyok... ha nem Csabát viszem le, hanem őt, talán... talán meg tudom menteni....
- A Ferkót már biztos nem. - Boka Pásztor szemébe nézett. Micsoda vigasztalás ez? - Csurom vér volt a ruhája. Azon már a Jóisten se tudott volna segíteni. Te meg nyilván, hogy a főhadnagyot vitted le elsőként.
- Nyilván?
Ádám mindenttudón emelte fel a szemöldökét.
- Homokosok vagytok, nem? - Boka úgy elképedt, hogy még a könnyei is elapadtak. - Ne nézz már így. Unalmas itt az élet, főleg, ha az ember egész nap hullákat cipel. Igaz, nem voltam itt, de hallottam pletykákból azt az esetet, mikor úgy utána akartál rohanni a Cselének. Karácsonykor. Az egész front arról sutyorog azóta, hogy olyanok vagytok.

Boka eddig nem gondolt ebbe bele, de végül is volt értelme a dolognak. Ő is észrevette, hogy december óta többen furcsán néznek rá, egy-egy korábbi bajtársa pedig rendszeresen kitér előle.
De ő annyira le volt foglalva Ferivel és Csabával, hogy eszébe sem jutott ezen gondolkodni.

- Ennyire egyértemű volt? - Tenyerébe temette a száját, nehogy újból kitörjenek belőle a könnyek. - És akkor a Feri... a Feri is ezért mondta.... úristen, mit gondolhatott rólam... nem kellett volna meghalnia. Ez igazságtalan. Ez annyira szörnyen igazságtalan.
Ádám felsóhajtott.
- Sajnálom. - Pásztor habozott, de végül azért kicsit megveregette János vállát.
- Majdnem elhagytam. Csabáért - jelentette ki a férfi némi öngúnnyal. - Pedig ő soha semmi rosszat nem tett velem, a legjobb társ volt akit ember csak kívánni tud! Én pedig gonosz voltam. Egy önző, gonosz, szar alak.
Pásztor sokáig hallgatott.
- Hát - szólalt meg aztán -, szerintem meg ez a háború az oka mindennek. Itt nincs igazságos vagy igazságtalan halál, jó vagy rossz döntés. Tudod, mi van? Pusztítás meg halál. És senki nem tehet róla. - A fiú aztán fintorogva nézett rá Bokára. - Bár talán mégis van némi haszna az egésznek. Ha egy évvel ezelőtt egy józsefvárosi kocsmában hallok egy ilyen beszélgetést, biztos szétvertem volna a pofád. Mindig gyűlöltem a buzeránsokat.
Boka nem tudta, hogy mosolyognia kellene-e vagy sem.
- Hát... erre nem tudok mit mondani.
Pásztor sóhajtozva felállt.
- Ne is mondj semmit. Gyere, támaszkodj rám. Elkísérlek az ápolókhoz - ajánlotta fel. - El kell látni a sebed.

×××

János engedelmesen hagyta, hogy az egyik fiatal ápoló szorosan bekötözze felhasadt térdét. Mivel a vágás mély volt, adni akartak a férfinak egy kis morfiumot, ő azonban visszautasította. Amíg a lábába nyilalló testi fájdalom létezett, addig is tompábbnak tűnt a lelki. Még amikor Pásztorral beszélgetett, élt benne a szándék, hogy a térde ellátása után azonnal az elhunyt hősöket takaró tömegsír felé siessen; még akkor is, ha sejtette, hogy azt már rég betemették. Képtelen volt ugyanis elfogadni, hogy Feri meghalt. Az agya állandóan a közös emlékeiket villantotta fel szoros egymásutániságban; de csak a szépeket. Az első találkozásukat gyerekként, az első ügyetlen csókjukat. Az első együttlétet. Boka szemébe könnyek gyűltek ezek hatására, és szinte meg sem hallotta, hogy immár Weisz is azt bizonygatja neki, hogy itt kell maradnia pihenni. Ő menni akart, és két erős ember kellett hozzá, hogy lenyomja az őrjöngő férfit az egyik ágyra. Boka üvöltött, hogy hagyják békén, hogy engedjék el, mert semmi joguk nincs őt itt tartani; és hogy látni akarja Ferit, bármi áron. Szeme sarkából azonban homályosan érzékelte, hogy Weisz csillogó tűt vesz elő, és belenyomja azt a másik ápoló által lecsupaszított karjába. János utána még sírt egy kicsit, de érezte, hogy egyre jobban elálmosodik, és nincs ereje tovább tiltakozni.

Mikor felébredt, legelőször csak azt vette ki, hogy a padlóra vetődő lágy napsugarak bontják meg a kavernát uraló sötétséget. Aztán ahogy a hátára fordult, azonnal felnyögött; a térde iszonyatosan lüktetett, mozdítani sem bírta. Ahogy a látása kitisztult, meglepődve vette észre a dereka környékén nyávogó, nagy csomó fekete szőrt.

- Látod, Hektor mennyire örül neked? - Csónakos nevetett kicsit, de János nem tudta nem észrevenni a fiú arcán lévő, csúnya sebhelyeket. Andris az ölében szorongatta a cicát, aki most rögtön János kezéhez törleszkedett. - Megmondtam Weisznek, hogy ha behozhatom a macskát, rögtön felébredsz majd.
- Hol van Feri?
Csónakos arcáról leolvadt a mosoly.
- Hát... tudod, mi történt vele, ugye?
- Igen.
- Itt van nem messze a sír. Ha meggyógyultál, elmegyünk oda - ígérte Csónakos. Ő is megsimogatta kicsit Hektort. - Nagyon sajnálom, János. El sem tudom képzelni, min mehetsz keresztül. Ha... ha tudtam volna, hogy Feri megsebesült... de hát olyan nagy por volt, az orromig sem láttam... és Lesziknek is eltört a lába, ketten kellett kísérnünk...
- Nem te tehetsz róla - sóhajtotta János. Aztán kikerekedett szemekkel meredt a macskára. - Hektor hogy kerül ide? Nem az Ernővel volt? Ugye Nemecsek él még?!
Csónakos szomorúan lehajtotta a fejét; János csak most vette észre, hogy barátja szeme alatt vörös a bőr. Hihetetlen, hogy még a nagy Csónakos András is sír néha.
- Sajnos nem. Hektor akkor is éppen elkóborolt Nemecsek mellől, nagy szerencséje volt. Ma reggel találtam rá, a tiszti kaverna mellett nyivákolt. Nagyon remegett szegény, úgyhogy gondoltam, magamhoz veszem. - Andris felnézett a plafonra. Látszott, hogy nagyon megviselték a történtek, és nehezen találja a szavakat. - Nemecsek a szomszéd egységben gyógyított, telibe találta őket az ágyú. A kisebb Pásztorral beszéltem nemrég, és hát.... most mit szépítsek? Férfiak vagyunk. Szegény Ernő testét nem is találták, egyben legalábbis. Iszonyatos mennyiségű emberi csonkot szedtek össze abból a kanyarulatból.

Boka kitörölt a szeméből egy könnycseppet.
- Nagyon szerettem őt.
- Én is - fakadt ki Andris. Hitetlenül nevetett. - Pedig mennyire idegesített eleinte... hogy állandóan a nyakunkba akaszkodott, emlékszel? Meg volt, hogy az anyukájáért sírt, mert hiányzott neki. És olyan kis vézna volt, állandóan attól féltem, hogy egyszer csak elfogy. Nyilván ez a tábori koszt sem segített.
- Gyerek volt még - suttogta Boka. - Reméltem, hogy túlélheti ezt az egészet. Hiszen itt voltunk neki.
- Hát igen. Engem tudod, mi dühít a legjobban? - Andris szaporán pislogott. Nyilván a könnyeit akarta visszafojtani. - Hogy ez a kis hülye szűzen halt meg. Mennyit frocliztam ezzel, te jóisten. Talán nem kellett volna. Képzeld, megígértem neki, hogy amint visszajutunk Budapestre, elviszem őt egy bordélyba. Szegény Ernő nagyon zavarba jött ettől, de láttam rajta, hogy azért érdekli. Mesélte, mennyire kis béna, ha udvarlásról van szó.
Boka ezen azért kicsit nevetett.
- Nem tudom elképzelni az Ernőt egy bordélyban.
- Tényleg elég ártatlan volt szegény - sóhajtotta Andris. - Isten nyugosztalja. A főhadnagy úr is mennyiszer mondogatta, hogy Nemecsek az egyik legjószívűbb, legbátrabb, leg...

- Csaba! - Boka ijedten ült fel az ágyon, és az éppen akkor érkező Weisz felé szegezte a kérdéseit dühödten. - Hogy van a főhadnagy úr?! Ugye nincs baja? Látni akarom!
Weisz aggódva nézett össze Csónakossal, de azért leült János másik oldalára.
- Most pihenned kell. Kicserélem a kötést a sebeden, aztán szeretném, ha visszafeküdnél. - Kicsit csúnyán nézett Csónakosra. - Ha kiviszed a macskát, te is maradhatsz még egy kicsit.
- Tudni akarom, hogy mi van vele! - követelte János, aztán erősen felszisszent, ahogy Weisz lecsavarta a térdéről a kötést.
- Csele főhadnagy túl fogja élni - igyekezett őt megnyugtatni az orvosgyakornok. - Ne aggódj, János. Csak pihenj, ne is törődj mással.
- De tényleg túléli? Ugye nem hazudsz?!
- Nem. És megígérem, hogy amint lábra tudsz állni, odaviszlek hozzá. Csak kérlek, próbálj meg higgadt maradni. Nem szeretnélek még egyszer benyugtatózni.

×××

János végül mégis kapott egy kis morfiumot, akarata ellenére. Minden bizonnyal Weisz tudta, hogy egyébként semmi nem tartotta volna vissza a férfit attól, hogy megkeresse Csabát az igen méretes gyengélkedő kavernában. Boka látta, hogy több elfüggönyzött rész is akad a barlang belsejében, és sejtette, hogy Csele is arrafelé lehet. Körbenézve ugyanis sehol sem látta. A gyógyszer közben pedig olyannyira eltompította az érzékeit, hogy semmi ereje nem maradt ahhoz, hogy egyáltalán megmozduljon. Beszélni is csak keveset tudott eleinte. Csónakos és Kolnay gyakran látogatták, nem csak őt, hanem a pár ággyal arrébb fekvő Lesziket is. Boka persze - amikor tudatánál volt - állandóan Csabáról kérdezősködött, de egyik társa sem mondott semmi érdemlegeset róla. Vagyis semmi többet, mint amit Weisztől megtudott. Csak annyi volt a biztos, hogy él, és hogy az ápolók mindent megtesznek érte.

A férfi már a harmadik napja feküdt a gyengélkedőn, amikor a főorvos úr közölte, hogy lassan elengedik; hiszen a sebe szépen gyógyul. Weisz utoljára kicserélte rajta a kötést, és a lelkére kötötte, hogy egy-két napig még használja a mankót. János már oda sem figyelt, rohant is - már amennyire a fájó és elgémberedett lábától tudott - a kaverna belseje felé.

- Látni akarom Csabát!
- Várj! - Weisz sápadtan cövekelt le János előtt. Két kezét még maga elé is emelte, ezzel is visszatartva a férfit. - János, figyelj... nem biztos, hogy ez jó ötlet. A főhadnagy még gyógyul, nem kellene... felzaklatni.
- Magánál van?!
- Igen, de...
- Akkor engedj oda hozzá! - lökte félre a fiút Boka. Az orvostanhallgató azonban lefogta János karját. - Mi van?! Azt mondtad, túléli! Azt mondtad, hogy felépül!
- Nézd... - A fiú zavartan a szemüvegével matatott. Nyilván nem tudta, hogyan tudná szavakba önteni a mondanivalóját. - Csele főhadnagy... nos, jól van. Nincsenek nagy testi sérülései, legfeljebb a karján és a vállán marad néhány heg a neki csapódó kőtörmeléktől.
- Akkor miért nem engedsz hozzá?!
Weisz fájdalmasan sóhajtott.
- Az ágyú, János - kezdte. - Mellette csapódott be a golyó. Kész csoda, hogy nem lett nagyobb baja. Isteni csoda, én azt mondom.Viszont igen erőteljes hanghatás érte a dobhártyáját, és... nos, jelenleg nem hall semmit.
Boka hosszú másodpercekig döbbenten meredt társára.
- De... ez változni fog, ugye? Csak átmeneti halláskárosodása van. Biztosan átmeneti.
- Attól félek, nem. Idővel talán javul az állapota valamennyit, nem lesz teljesen süket. De sosem fog úgy hallani, mint régen.
A férfi megszédült. Hiába támaszkodott a mankóján, attól félt, hogy elesik. Nekidőlt tehát a legközelebb eső ágy vastámlájának.
- És akkor...? Mi lesz vele?
- Szegény eléggé megijedt, mikor felébredt - állította az orvosgyakornok. - Itt marad pár napig, hogy megszokja ezt az új helyzetet. Nem könnyű neki, de ez érthető. Mindenesetre nemrég szóltak le a felettesei, hogy az első vonattal, amint lehet, küldjük haza.

Bokával forgott a világ. Csele, az ő édes kis Cseléje! Hát tényleg így kell mostantól élnie, teljes csöndben, elzárva a külvilág zajos forgatagától? Pedig úgy szerette a pezsgést, a zenét, a mulatságokat... János irtózva gondolt arra, hogy ő hogyan reagálna, ha egyszer csak arra ébred fel, hogy nem hall semmit. Csaba pedig nála sokkal érzékenyebb, nyilván teljesen összetört.
- Vezess oda hozzá! - szegte fel a fejét a férfi, ahogy Weisz szemébe nézett.

×××

A kaverna belsejében gyér égők világították meg az elfüggönyzött rész lábadozó betegeit - akik főleg tisztek voltak. Boka nem törődött a többi (alvó vagy jajgató) szerencsétlennel, szeme rögtön megtalálta a barlang sarkában vaságyon kuporgó Csabát. Koszos és véres egyenruhája helyett egy alaktalan, fehér köpenyfélét adtak rá. Csele főhadnagy homlokán összevart seb éktelenkedett; szabadon maradó karja és nyaka is csupa lila folt volt. A fiú a térdeit ölelve nézett maga elé, ám amikor meglátta az éppen akkor érkező orvosgyakornokot és Jánost, zavartan elfordította a fejét.

- Csabikám. - János hangja elcsuklott, amint leült mellé az ágyra. Fogalma sem volt, mit tehetne, ami segít a fiú helyzetén; úgy érezte, hogy ennél még a lövészárok pokla is elviselhetőbb volt. Mégis hogyan viselkedjen? Hogy vigasztalja meg ezt a fiút, aki talán már minden reményt feladott ebben az életben? - Csabikám... úgy örülök, hogy élsz, tudod? Én napok óta várom, hogy ideengedjenek hozzád, és... miért nem nézel rám?
A fiú továbbra is makacsul másfelé figyelt, Weisz pedig kedvesen Boka kezébe adott egy kapcsos füzetet, meg egy kicsike ceruzát.
- Tessék, én most elmegyek - közölte. - Sok beteg vár még rám. Csaba nem hall téged, tudod. Ha szeretnél neki valamit mondani, írd be ebbe a kis füzetbe, és mutasd meg neki. Mi is ezt használtuk.
Boka szíve nagyot dobban, ahogy kinyitotta a füzetkét az első üres oldalon. Habozott egy kicsit. Aztán elkezdett írni.

Rettentően aggódtam érted.

Eddig jutott, hiába is gondolkodott tovább. Hamarosan Csaba felé nyújtotta a füzetet, a fiú azonban még mindig nem reagált. János még a szemébe sem tudott nézni.
- Kérlek, figyelj rám... figyelj rám, jó? - Boka felsóhajtott. Csele úgysem hallotta őt. Finoman megsimogatta a fiú vállát, de az sem segített; aztán, kissé már mérgesen, Csaba állát fogta meg, hogy maga felé fordítsa őt. A főhadnagy erre rögtön megmozdult: le akarta fogni a kezeit, de ekkor már késő volt. János láthatta, hogy egykori kedvese szemeiből patakokban folynak a könnyek.
- János... nem kellett volna, hogy ide gyere. Miért jöttél? - Boka azonban a lehető leggyönyörűbb mosolyát vette elő. Odarakta Csaba ölébe a füzetet. A fiú habozva emelte fel azt, de végül azért elolvasta. Elérzékenyülve meredt a honvédre, ahogy beharapta ajkát. - Én... én is aggódtam érted. De jobb, ha elmész. Minek beszélgetnél egy ilyen... nyomorékkal, mint én?
Boka elszörnyedve kapta ki a fiú kezéből a füzetet.

Nem vagy nyomorék, ilyet meg ne halljak még egyszer! Weisz azt mondta, javulni fog az állapotod. Nem lesz semmi baj! Élsz, és ez a lényeg. Azt pedig nem gondolhatod komolyan, hogy egy ilyen szerencsétlen baleset miatt majd magadra hagylak. 

Csele egy pillanatra megállt a szipogásban.
- Áts Feri... - suttogta. - A Feri meghalt. Miattam. Ha nem próbál visszarántani az ágyúzáskor, nem esünk egymásra, és nem... nem sül el a fegyverem. Azért halt meg, mert engem akart megmenteni. Engem, aki elszerette a kedvesét! Én ezt... én ezt nem tudom feldolgozni.
Boka érezte, hogy Feri említésére fájdalmas csomó keletkezik a torkában.

Véletlen volt. Te nem tehetsz róla. Feri saját maga döntött úgy, hogy megvéd téged, és ez a lehető legnemesebb cselekedet volt tőle. Ha nem ránt téged vissza, most ő élne, de te lennél halott. Az jobb lett volna?

Csaba olyan komolyan nézett János szemébe, hogy az rögtön megérezte, mi fog következni.
- Neked jobb lett volna. - A fiú lehunyta a szemét. - Mert még most is őt akarod, ugye? Nem kellek neked. Tudom, hogy nem kellek.
János egyszeriben megfeledkezett arról, hogy Csabi nem hallja őt, és rögtön szabadkozni kezdett:
- Csabám, ez nem ilyen egyszerű, tudod... - Aztán felsóhajtott. Újra kezébe vette a kis füzetet, és egészen sokáig körmölt. Nem kellett sokat gondolkodnia rajta; az elmúlt napokban, mikor kábán feküdt a kaverna másik oldalában, volt éppen elég ideje az élete átgondolására.

Csabi, figyelj rám. Pár nap múlva téged hazaküldenek. Feltételezem, hogy neked is elmondták. Otthon leszel biztonságban, édesanyád és a nővéred mellett. És bár én rettentően örülök annak, hogy többet nem kell kockáztatnod az életedet, fáj, hogy nem leszel itt velem. Mert szerelmes vagyok beléd. És az érzéseimen semmi nem tud változtatni, még egy ilyen baleset sem. Ha csak arról lenne szó, hogy megsüketültél, egy percig sem haboznék, hogy azt mondjam: kellesz nekem, és veled akarok lenni. De te is tudod, hogy itt nem csak te meg én vagyunk, hanem ott van Feri is. Végig ott volt. Most már nem él, az igaz. Sejtheted viszont, hogy nekem iszonyatos megrázkódtatást okozott a halála. Magamról sem tudtam, őrjöngtem, Weisznek kellett benyugtatóznia. Tudod... azon már túltettem magam, hogy magamat hibáztassam ezért az egészért, de még mindig úgy érzem, hogy nem voltam elég jó Ferihez. Nem mutattam ki eléggé, hogy mennyire szeretem, mennyire becsülöm. Úgy halt meg, hogy ezeket nem tudta. És ez hihetetlenül dühítő számomra.

Csele, amint átfutotta a sorokat, elpirult.
- Azt hiszem, értem, mire gondolsz. Mielőtt jött az az ágyúgolyó... Áts közölte velem, hogy szerinte csak bűntudatból és megszokásból vagy vele. És hogy ő úgy látja, igazából belém vagy szerelmes. Persze magyarázta, hogy ettől függetlenül nem szándékozik elengedni téged, de én már nem figyeltem, mert... rohantam hozzád. Azaz akartam rohanni.
Boka teljesen elképedt.
- Így gondolta... - suttogta. - Így gondolta, és mégis megmentett téged...
Csele értetlen tekintete láttán János újból firkálni kezdett, ezúttal eszeveszett sebességgel.

Feri tévedett. Nagyon is szerettem őt. Most már persze mindegy, nem hozhatom őt vissza a halálból. Viszont arra is képtelen vagyok, hogy szívemben az utána keletkező űrt valaki mással töltsem be. Bocsáss meg, Csaba. Nagyon szeretlek, de nem akarok veled lenni. Szerintem most mindkettőnknek szüksége van egy kis időre. Neked hozzá kell szoknod az új állapotodhoz, bőven lesz teendőd, ha hazaérsz. Én most leginkább egyedül szeretnék lenni, és átgondolni, hogyan is tudom Ferit tisztességesen meggyászolni, aztán elengedni. Te pedig szabad vagy, keress nyugodtan mást. Vedd feleségül a menyasszonyod, vagy találj magadnak egy kedves fiút, nekem mindegy. Ha... ha gondolod, a barátságodat szívesen megtartom, de ennél többet nem ígérhetek. Kérlek, ne haragudj rám nagyon.

Csele - és erre Boka csak most döbbent rá - egyáltalán nem volt meglepve az üzenet láttán. Nyugodtan sóhajtott egyet, és kissé szomorkásan fogta meg János kezét.
- Nem haragszom, János. Tényleg. Mint mondtam, én sem tudom elfogadni a tényt, hogy egy ember miattam halt meg, és jóságos volt hozzám, mikor minden oka meglett volna, hogy nemhogy megmentsen, de az ágyúgolyó elé lökjön. - Lehajtotta a fejét. - Nagyon hiányozni fogsz, ha hazamegyek, de ígérem, hogy megpróbálom folytatni az életem. Küldhetek azért levelet?
János szeméből kigördült egy könnycsepp.
- Persze! - Csabi kesernyésen mosolygott, ahogy letörölte azt János arcáról. Ezt az egy szót minden bizonnyal le tudta olvasni a férfi szájáról. - Ezt el is várom!

Még mielőtt a másik reagálni tudott volna, Boka szoros ölelésébe fogta a fiút. Érezte, hogy Csabi hosszú karjai átölelik a hátát, és ez most olyan biztonságérzetet nyújtott a fiúnak, mint még sohase. János Csabi vállára hajtotta a fejét, majd olyat tett, amit még egyszer sem mert a főhadnagy jelenlétében.
Elsírta magát.

×××

János minden nap meglátogatta Feri sírhelyét. Nem volt azon egy emléktábla se, egy hatalmas kupac föld alatt nyugodtak a harcokban elhunyt katonák. Boka még lábadozott, így szerencsére bőven volt ideje üldögélni a frissen betemetett sír mellett, tölgyfák hűvös árnyékában; szokatlanul erős meleggel érkezett meg ugyanis az április. A férfinak mindig is a tavasz volt a kedvenc évszaka, most azonban észre sem tudta venni a virágzó természetet. Egész délutánokat gondolkodott egyedül - aztán egy idő után a fiúk is meglátogatták, hiszen tudták, hol keressék. (És bár elméletileg csak Csónakos tudott a Ferivel való kapcsolatáról, János sejtette, hogy a többiek sem teljesen ostobák, és csak tapintatból nem kérdeznek rá.) Mindenesetre hálás volt a barátai kedvességéért. Andris gyakran a macskával jött beszélgetni hozzá, ilyenkor a legény csak beszélt és beszélt, Boka pedig hallgatta némán. Leszik is jött, meg még néha Weisz is, mikor el tudott szabadulni a gyengélkedő kavernából. Ő elsősorban Nemecseket gyászolta, hiszen nagyon megszerette az időközben hozzácsapódott kis ápolófiút. Még a kápolnában is mondatott érte imát a tábori pappal. Aztán Kolnay járt arra, egyszer egy vadvirágokból álló csokrot is hozott a kopár sírra.

- Mindenki emlékére, aki hősi halált halt - sóhajtotta ekkor a fiú, bár Boka látta, hogy a fiú keze remeg, ahogy megpróbálja beleügyeskedni a virágok szárát a földbe. János tudta, hogy Barabásra gondol.
Kolnay és ő aztán némán ültek egymás mellett percekig. Pali egyszer csak János felé fordította a fejét.

- Egyébként Csele főhadnagy úr ma reggel hazautazott.
- Tudom.
- Nem köszöntetek el egymástól?
Boka lehajtotta a fejét.
- Még napokkal ezelőtt találkoztunk. Megbeszéltük, hogy... szóval, hogy akkor elbúcsúztunk egymástól.
- Értem. Nézd - húzott elő Kolnay néhány meggyűrött papirost a zsebéből. Boka kezébe nyomta őket. - Én nem tudom, mi volt köztetek ezzel a Cselével, de azt hiszem, nem is akarom tudni. Ezeket Weisz küldte, és csak annyit mondott, hogy a főhadnagy úr beszélgetős füzetéből tépte ki őket. Lelkemre kötötte, hogy adjam át neked, és mondjam el, hogy ilyesmiket nem hagyhatsz hátra, bármelyik ápoló vagy orvos belenézhet. Szóval óvatosabb legyél jövőben.
Boka dobogó szívvel olvasta magában a múltkori "beszélgetését" a főhadnaggyal. A papíron rajta volt a szerelmi vallomása, és a búcsúzás is.
- Elolvastad?
- Minek nézel engem, kérlek? - hápogta a honvéd. - Természetesen nem. Nincs hozzá közöm.
- Jó barát vagy, Pali. Köszönöm. - Boka újra a sírra tekintett. Tekintete elhomályosult, és egyszeriben elfeledkezett arról, hogy más is van körlötte, mint a frissen betemetett sír, a tavasz lágy szellője, és a gyásza.

Vajon mennyi időbe telik, hogy el tudja felejteni Átsot? Jelen pillanatban csak azt tudta, hogy nem akarja. Nem akarja elengedni őt. Hiába látja a sírt, nem tudja elfogadni, hogy a férfi, akit olyan régóta szeret, nincs többé. Úristen, képes leszek valaha továbblépni? Képes leszek újrakezdeni az életem? Vajon meddig tart még ez a nyomorult, istenverte háború?
János szeméből kiszaladt egy könnycsepp, ahogy a szellő gyengéden megfújta a síron lévő vadvirágokat.

0 komment:

Megjegyzés küldése

 
Design by Casandra Krammer