Ain't nobody 26. fejezet

Fandom: Iliász
Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint
Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: káromkodás

Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.

Figyelem! Ez gyakorlatilag az utolsó fejezet, még egy rövidebb epilógust fogok feltenni, és azzal tényleg vége. Köszönöm mindenkinek, aki kibírt engem és a lassúságomat :) :) 

Az élelmiszerbolt sorai valamiért megint meg voltak keverve, és kénytelenek voltak még egyszer átvágni a több ezer négyzetméteres hipermarket másik végére, csak hogy beszerezzék a szükséges ételeket a másnapi vacsorához. A bejárónőjüknek unokája született, így a héten Déipülé szabadságot adott neki; valamiért nagy kedvvel fogott a receptkönyvek böngészéséhez, és hihetetlenül lelkes volt, mikor a másnap elkészítendő Wellington bélszínre gondolt. Diomédész nem említette, hogy szerinte ehhez némileg több konyhai előképzettség vagy gyakorlat lenne szükséges, mint ami az édesanyjának van, mert nem akarta őt teljesen lelombozni. A közös terápia - melyre már második alkalommal mentek el - nyilván amúgy sem volt egy vidám dolog. Diomédész tisztában is volt vele, hogy ezzel sok régi sebet fognak feltépni; olyan sebeket, amik már csak tompán fájtak benne. Vagy az anyjában. De Jonathan szerint jól haladnak, és a férfi meg volt győződve arról, hogy érdemes lenne közösen folytatni. Tüdeusz gyermeke, ha mást nem is, egyelőre annyi hasznát látta Déipülé - és a családi téma - bevonásának, hogy mostanában a pszichológus kevésbé kérdezgette őt a szerelmi életéről, amiről amúgy sem szívesen beszélt volna.

A terápia utána vásárlás - még ha fiú nem is ismerte be - jótékonyan hatott mindkettejükre, még néhány keresetlen faviccet is el tudott sütni a fiú a fűszerpolcnál álldogállva, Déipülé meg, a másik nagy meglepetésére, vette a poént, sőt, még nevetett is kicsit. A harapnivalók sorához érve Diomédész gondolkozott pár percig, hogy mit vegyen, de a chips volt az egyetlen olyan egészségtelen étel, amiből bármennyit meg tudott volna enni, és ami sosem romlott még rá; felstócolt magának vagy négy zacsó sajtosat, és belerakta azokat a kosárba. A következő pillanatban egy hét-nyolcéves forma, mediterránosan barna bőrű kisfiúra lett figyelmes, aki ott álldogállt mellette. Nyilván nagyon hasonló dolgokon gondolkozhatott, mint Diomédész. Pár másodperc múlva meg is szólalt:

- Segítesz? Pringles!

Diomédésznek kellett pár tizedmásodperc, mire kapcsolt, hiszen a fekete hajú fiú erős görög akcentussal beszélt, így a márkanevet is alig értette. 

- ποια γεύση θα θέλατε; *- kérdezte Diomédész, mire a fiú arca egyből felragyogott, és kisimultak kerekded vonásai. 

- το γλυκό μπάρμπεκιου. **

Diomédész levette neki az édes barbecue-s dobozt a legmagasabb polcról, majd odaadta a kezébe. A fiú elég szégyenlősnek tűnt, ami nem is csoda, hiszen nyilván nem ismerte a boltot, és alig beszélte az angolt is. Egy apró féloldalas mosoly azért kiszaladt belőle, de aztán rögtön lehajtotta a fejét. 

- Έλα, μωρό μου, πάμε στο ταμείο!*** 

A hölgy, aki a sor végén megjelent, kissé türelmetlenül intett a gyereknek, aki rögtön odaszaladt hozzá, és betette a chipset a kosárba. Diomédész először teljesen abba a gondolatba ringatta magát, hogy káprázik a szeme, mert nem, ez nem az a nő, ez nem lehet az a nő. Rendben, hasonlít a szögletes, szigorú arca, a magasan ülő szemöldöke, a haja is pont ugyanolyan, mint azon a régebbi képen... de hát elég sok görög nő néz ki így. Egy tíz évvel ezelőtti fénykép alapján nehezen tudna megítélni bármit is. Erre azonban nem is volt szüksége, a következő pillanatban ugyanis megjelent Odüsszeusz Láertiádész, két doboz tojással és némi salátás papírzacskóval a kezében. Csak akkor vette észre Diomédészt, amikor már a holmikat bepakolta a nő kosarába; és hogy a kínos helyzet még kínosabb legyen, Déipülé figyelmét is felkeltették az ismerősök.

- Nahát, jó napot kívánok! - Majd a nő hátrafordult a szinte megkukult Diomédészhez. - Kisfiam, hát itt van az egyik tanárod, és még csak nem is köszönsz neki? 

A fiúnak sosem fájt még ennyire édesanyja csevegős természete. Úgy érezte, megváltás lenne, ha megnyílna alatt a föld, mert a gondolataiban még mindig egymást érték a lehetetlenebbnél lehetetlenebb magyarázatok, és egyáltalán bármi, ami segíthetne most rajta. A tagjait kiverte a veríték, a szíve úgy zakatolt, mintha képtelen lenni megmaradni a helyén, és ezért a fiú fel sem mert először nézni, mert nem akarta elárulni magát. De az anyja, Penelopé, és a kisfiú (a kisfiú!) már mind rá figyeltek, így muszáj volt összeszednie magát, vennie egy közepesen nagy levegőt, majd... muszáj volt ránéznie Láertiádészre.

- Jó napot, tanár úr. - A hangja meglepő módon nem remegett, bár elég merev volt és kedvetlen, már-már udvariatlan. Odüsszeusz szemében pedig most alig látott többet, mint egy tanárt, aki zavarban van attól, hogy az egyik diákja ilyen hétköznapi szituációban, az iskolán kívül találkozik vele. Azért ez kicsit fájt. 

- Ne törődjön a gyerekkel! - legyintett Déipülé, majd széles mosolyt eresztett meg Odüsszeusz felé. - Nem igazán kedveli a tanárokat, de gondolom nem mondok ezzel újat. 

- Nem. De az meglep, hogy ön emlékszik rám.

- Tudja, Mr. Láertiádész, maga volt az egyetlen tanár, aki nem mondott le a fiunkról. - Déipülé itt kicsit elakadt, nyilván eszébe jutott, hogy mennyit veszekedtek Tüdeusszal a fogadóóra után. De aztán hamar visszatalált a mosolyához. - Biztatott minket, hogy Diomédész ügyes és talpraesett, és elhitte, hogy meg tudja csinálni a tantárgyait. Az ilyesmit az ember megjegyzi, ha édesanya. 

Odüsszeusz bólintott. Ezután Penelopé hirtelen a kezét nyújtotta. Barátságos arccal fordult Déipülé felé. 

- Had mutatkozzam be, ha már itt vagyok. Penelopé Láertiádész a nevem, Odüsszeusz felesége vagyok. Jelenleg látogatóban. - Megdöbbentően tökéletesen beszélt angolul, Diomédész meg sem tudta volna mondani, hogy nem született amerikai, ha nem tudja. A nő büszkén szegte fel a fejét, majd bemutatta a mellette álldogáló gyereket is. - Ő itt a kisfiunk, Télemakhosz. 

- Örvendek. 

Odüsszeusz ezután közölte a feleségével, hogy szüksége lenne még tésztára is; így egy-egy fejbiccentéssel távoztak mindhárman. 

×××

- Olyan szótlan vagy, mióta beálltunk a kasszába. Minden rendben?

Diomédész a szokottnál nagyobb erővel vágta be a csomagtartó ajtaját, majd beült a vezetőüléshez. Anyja kérdésére rá sem hederített, bekötötte a biztonsági övét, majd kioldotta a kézifék gombját. Hátra akart nézni, hogy jön-e autó mögöttük, kiállhat-e biztonságosan, de valahogy újult erővel telepedett gyomrára a düh és a tehetetlenség, ami miatt képtelen volt mozdulni is. Épp elég szégyenteljesnek ítélte meg az előbbi jelenetet ahhoz, hogy joga legyen magányosan dühöngeni és kétségbeesni, az anyja miatt azonban ezt nem tehette meg, és emiatt ideges csomó kúszott a mellkasába és a gyomrába. Mereven bámult maga elé, a szomszéd ülésen helyet foglaló Déipülé pedig aggódva hajolt előre, és tette kezét a fiú vállára.

- Kincsem. Mi a baj?

Tettetnem kell megint. Tettetnem, hogy rendben vagyok, csak ettem valamit, vagy fáj a fejem, vagy kitalálhatok valami hasonlóan szar kifogást... 

- Csak... - Aztán rájött, hogy még kifogásokat gyártani sincs ereje ebben a pillanatban. A torkában akadtak a szavak, és helyettük valami más készült feltörni, valami, amit hazáig szeretett volna tartogatni, legalább addig, amíg beér a szobájába, és magára zárhatja az ajtót. Általában jó volt abban, hogy elnyomja az érzelmeit, az apja kedvéért tökélyre fejlesztette a tettetést. De az apja nem volt itt, Déipülé pedig, mint kiderült, korántsem az a szívtelen, érzéketlen anya, akit a fiú mindig maga elé képzelt korábban. Az édesanyja olyan lágy és gondoskodó tekintettel nézett a szemébe, hogy Diomédész nem bírta tovább, forró könnyek buggyantak ki a szeméből. Úgy érezte, nem kap elég oxigént a tüdeje, így folyton levegőért kapkodott, majd zaklatottan szegezte szemét a kormányon babráló, remegő kezére. - Csak annyira... fáj...

Déipülé kérdés nélkül átkarolta reszkető fiát, Diomédész pedig belefúrta fejét az anyja vállgödrébe. Kellemes meleg volt ott, enyhe parfümillat, és a nő álla szorosan tartotta őt; védelmezte, akárcsak az anyaoroszlán a kölykét. Szorosan át is ölelte őt, és a hátát simogatta, ő pedig kényelmesen simult az ölelésbe. 

- Nem mondta... hogy kisfia van... - A fiú vállát hirtelen zokogás rázta meg, hangja belefulladt ebbe a ritmustalan, szüntelen levegőért kapkodó kétségbeesésbe. - Már megint... hazudott... és becsapott... 

Az édesanyja simogatása pár pillanatra megtorpant, nyilván ekkor kezdte összefűzni magában a mozaik darabkáit. Diomédésznek máris hiányzott a forró, biztonságot nyújtó kéz, így - világrengető bátorságról tanúságot téve - egyik kézfejével letörölte sós könnyeit, és felnézett Déipülére. A nő furcsán kicsavart pozícióban ült, felsőtestével a fia felé fordulva, kissé csodálkozva; de alighogy a fiú felnézett, Déipülé már nyújtotta is felé a kezét, gyengéden megsimítva az arcát. Letörölt néhány frissen legördülő könnycseppet a szeméből. 

- Ja, szívem. - Majd újra karjaiba vonta a fiát, aki immár viszonozta az ölelést, és újra anyja nyakába borult. Pár hónappal korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen nyílt és sebezhető legyen az anyja előtt, és a korábbi Diomédész talán szánakozott volna mostani énjén. A jelenlegi Diomédész azonban mélyen belül érezte, hogy az anyja, még ha nem is érti meg őt, de támogatja és szereti. Mindennél jobban szereti. Újra kitört belőle a féktelen zokogás, Déipülé pedig hagyta, hogy kisírja magát a vállán. Ez percekig eltartott, de a nő türelmes volt, és megvárta, amíg a fiú lélegzetvétele újra a normálisra lassul. Diomédész ekkor már csak szipogott, majd felemelte a fejét, és zavartan anyjára nézett. Déipülé adott neki egy papírzsebkendőt.

-Ez is elmúlik. - Diomédész értetlenül az anyjára nézett a zsebkendő mögül. - Egy időben fontolgattam, hogy magamra tetováltatom ezt a mondatot. Egyik barátnőm mondogatja mindig, amikor valami rossz történik vele vagy velem. Jó időkben, amikor boldogok vagyunk, ez nem valami vidám mondás, de legalább igaz. Tényleg elmúlik minden. A jó és a rossz is.

Diomédész hallgatott egy darabig.

- Az anyám vagy. Miért nem oktatsz ki? Hogy milyen felelőtlen vagyok? Hogy éppen egy házasságot teszek tönkre?

Déipülé felhorkantott,

- Mert nem a te hibád, Diomédész. - A nő habozott, de végül is úgy döntött, kimondja, amit gondol. - Őszintén? Legszívesebben most rögtön mennék a rendőrségre, és feljelenteném őt.

Diomédész önmagát gúnyolva megforgatta a szemét.

- Már elmúltam tizennyolc, mikor összejöttünk, nem történt semmi illegális. És egyébként inkább engem kellene feljelentened, mert én zaklattam őt, én erőltettem ezt az egészet. Inkább ő az áldozat ebben, nem én. És most én is iszom meg a levét. 

A nő megütközve meredt a fiára, és a hangját is felemelte haragjában.  

- Láertiádész felnőtt ember, te meg csak egy gyerek vagy! Igen, tizennyolc éves, de ettől nem leszel rögtön felelősségteljes és érett, és ezt ő is tökéletesen tudja. Azon csodálkozom, hogy Jonathan ezt nem magyarázta el neked rendesen, és hagyta, hogy ez történjen...

- Neki csak azt mondtam, hogy a barátom idősebb és nős. Nem említettem, hogy a tanárom. Így is megkért, hogy gondoljam át az egészet... de nyilván nem kényszeríthet semmire. - A fiú kényelmetlenül feszengett, de muszáj volt kimondania a következő szavakat, hogy az anyja megértse a helyzetet. - Odüsszeusz szeret engem. És én is őt. 

- Ez teljesen lényegtelen. Nem helyes, amit tett, és akármit is mondasz, Diomédész, ez az ő hibája. Száz százalékig csak az övé. Ha igazán szeret, visszautasít. De legalábbis nem hazudik és nem csap be.

- Hogy mondhatod, hogy lényegtelen? Hogy mondhatod?!  - fakadt ki a fiú, ahogy, immár mérgesen, anyja szemébe nézett. - Odüsszeusz egyszer azt mondta, hogy csakis azért nyomulok rá ennyire, mert nem kapok szeretet a saját apámtól és anyámtól. Akkor kiabáltam vele, de már tudom, hogy totál igaza volt. Kurvára a béka segge alatt volt az önbecsülésem, még most is ott van. Nektek köszönhetően! Tudd meg, hogyha egy fikarcnyit is törődtél volna velem gyerekkoromban, most nem kellene ezt a beszélgetést folytatnunk!

Déipülé teljesen elsápadt, majd előrefordult az ülésen; bármit, csak ne kelljen Diomédész szemébe néznie. Kezét ökölbe szorította, és a srác látta rajta, hogy nagyon megbántotta őt. A nő hirtelen szólt, hogy szeretne vezetni, és nem is hagyta, hogy a fia végigmondja amit akar; pedig Diomédész szinte abban a pillanatban megbánta a mondandóját, amint kiejtette azt a száján. Helyet cseréltek, és a hazaút nagyrészét teljes némaságban tették meg. Mikor megérkeztek a villa elé, az automata ajtó kinyílt, és a nő levezetett a mélygarázsba. Épphogy csak leparkoltak, Diomédész megszólalt:

- Ne haragudj. Nagyon gonosz voltam. 

- Megérdemlem.

Most Diomédészen volt a sor, hogy vigaszt nyújtson. Gyengéden édesanyja vállára tette a kezét.

- Megkérhetlek azért, hogy ne menj el a rendőrségre? És lehetőleg az Ilionba se. Nem szeretném, hogy botrány legyen így az év végén. 

Déipülé nehézkesen sóhajtott.

- Rendben. Egyetlen feltétellel.

Diomédésznek hallania sem kellett a feltételt. Nyelt egyet, de aztán beleegyezően bólintott.

×××

Nem szerette volna, hogy ma bárki is hozzászóljon. Szthenelosz küldött neki még a délután egy filmelőzetest, Idomeneusz meg egy focis mémet, de megnyitni sem volt kedve az üzeneteit. Sokáig csak feküdt az ágyán, és arra gondolt, hogy ez pont olyan, mint amikor kicsi korában a fogászatra kellett menni. Mindig nagy gonddal számolta vissza az időt, figyelte, hogy hány óra, perc, másodperc van még a lefoglalt időpontig. Ha úgy ítélte meg, hogy kevés, akkor nagyot dobbant a kicsi szíve, ha úgy, hogy sok, akkor mosolyra görbült az ajka. Bármi eseményre is várt, csak a fogászati időpont előtt lévőket tartotta igazán számon, ami utána esett, az nem számított. Hiszen először a fogászatot kell túlélni; ki tudja, mi lesz utána, talán nem is él már. Néha elmaradt az időpont, mert az orvos beteg volt, vagy sürgős esetet kellett ellátnia, vagy más efféle; Diomédész válláról ilyenkor mintha mázsás súly gördült volna le, és eufórikus állapotban telt az egész napja. Tudta ugyan, hogy fogorvos behívja majd, ha nem most, akkor egy vagy két hét múlva - de nyert egy kis időt élni. 

Odüsszeusszal kapcsolatban is így érzett, és valahogy tudta, hogy most jött el az a pont, amikor a vizsgálatot nem halogathatja tovább. Ha fájni is fog, muszáj bemenni és megbirkózni a fájdalommal. Ezt az egy estét még egyedül tölti, elmerülhet az önsajnálat végtelenül mély mocsarában, és megélheti a szégyent közönség nélkül. Ennyit szeretett volna még magának. A laptopján megnézett néhány internetes videót, hátha el tudja terelni a figyelmét vele; de hamar rájött, hogy ez lehetetlen, és be is csukta. Az ágya végébe vágta a laptopot, majd hátradőlt, és elővette a mobilját a farzsebéből. 

Master-of-war-cry

szia. holnap beszélni akarok veled. a legjobb az lenne, ha átjönnél hozzánk. tudom, hogy penelopé ott van, de biztos találsz valami kifogást. anyámmal ne törődj.

Diomédész letette a mobilt az éjjeliszekrényére; nem számított rá, hogy a férfi rögtön válaszol, hiszen a családja ott van vele. Azonban alig tíz perc múlva felcsipogott a készülék. 

Senkise

Szia! Jobb, ha te jössz át. Az öt óra hogy hangzik?

A fiú a homlokát ráncolta. Nyilván ez teljesen más szituáció, mint mikor aludni ment a férfihez, de mégis úgy gondolta, hogy az időpont korai lehet, hiszen mindig igyekezték úgy alakítani, hogy Diomédész ne futhasson össze Meneláosszal. Ez nem volt nagyon nehéz, mert a férfi este hét-nyolc után csak nagyon indokolt esetben mozdult ki a lakásából. Tény, hogy az öt órai időpont azt sugallja, Odüsszeusz is csak beszélgetni szeretne... talán pont ugyanazt gondolja, mint ő, így talán könnyebb is lenne ez az egész. A fiú nagyot sóhajtott.

Master-of-war-cry

Akkor öt óra. Ott leszek.

×××

Az utolsó előtti hét volt az iskolában, az utolsó előtti szerda. Diomédész mintha álomban töltötte volna az egész napot, nehéz volt koncentrálnia bármire is. Agamemnón kiabált rá, de rá sem hederített, Meneláosz óráját pedig szokás szerint a padra borulva végigaludta. Már teljesen máshol járt. A nap folyamán halványan eszébe jutott - hisz emlékezették is -, hogy pénteken lesz még két vizsga, amire egyébként két napig folyamatosan tanulni tervezett. Most valahogy ez sem érdekelte, és tudta, hogy ez nem lesz így jó. Hiszen olyan kevés választotta már el őt a bizonyítványtól, a katonai felvételitől. Mégis, most alig várta, hogy végre elmehessen Odüsszeuszhoz, hogy elmondhassa neki, mit érez és gondol, hogy megértesse a másikkal a gondolatait. Semmilyen más dolog nem fért meg a fejében. Épp, mint amikor a fogorvosra várt.

A szíve a torkában dobogott, mikor délután öt előtt öt perccel leparkolt Odüsszeusz lakásához közel. Általában kicsit messzebb szokott megállni, hiszen nem akarta, hogy bárki rájöjjön az ittlétére; bár most Meneláosz minden bizonnyal nincsen a háznál, azért nem árt az óvatosság. Hamar felcsöngetett Láertiádész lakásába, a társasház ajtaja szinte azonnal kinyílt neki. A megszokás kényelmességével szedte a lépcsőket, a végén már kettesével. Az első emeletet első ajtaját nappali fény világította meg a folyosóról. A fiú még habozott egy pillanatra, de aztán határozottan megnyomta a csengőt a kérdéses ajtó mellett.

Vékony, manikűrözött kéz nyitotta ki az ajtót, és tárta szélesre. Mögötte rögtön feltűnt Penelopé magas, tiszteletet parancsoló alakja; a nő haja éppen olyan szigorú kontyba volt kötve, mint egy nappal korábban a hipermarketben. A meglepetés legkisebb jele nélkül bámult a sóbálvánnyá meredt Diomédészre. Akinek most már igazán mondania kellett volna valamit.

- Én... öö... csak a tanár urat keresném.

- Rendben. - A hölgy hátrébb lépett, kezével hívogatóan mutatva, hogy be lehet fáradni. Arca semmiféle érzelmet nem mutatott, ami a fiút már-már megijesztette. - A tanár úr elment, de nemsokára hazaér.

- Csak... az egyik elmaradt korrepetálás miatt érdeklődnék, hogy mikor lehetne bepótolni. De majd írok a tanár úrnak ímélt, nem sürgős.

A fiú már fordult volna meg, Penelopé azonban határozott hangon marasztalta:

- Ugyan, Diomédész, gyere csak be. 

Penelopé bement a lakásba, és nyitva hagyta az ajtót maga mögött. Diomédész idegesen nyelt egyet, fogalma sem volt, mitévő legyen. Mi a faszért kellett idehívnod, ha te meg elmentél? És mit keres itt Penelopé? De hiába átkozódott magában, ahogy a nyitott ajtóra nézett, kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. Nagyon gáz lesz, ha most nem megy be; hiszen beadott egy tök normális magyarázatot a nőnek, és ha már szorgos diákként eljött idáig, miért ne várhatná meg a tanárát? Nem lenne ebben semmi. Az lenne a furcsa, ha most sarkon fordulna.

Diomédész így hát bement a lakásba, és a gyomra rögtön csomóba szorult, amint meglátta a magába mélyedő Télemakhoszt a kanapén. Azon a kanapén, amin ők annyi sokszor összebújtak Odüsszeusszal. A fiúnak hányingere támadt, de igyekezett nem mutatni. Télemakhosz valami füzetekkel bíbelődött, Penelopé pedig - miközben kiment a konyhába -  intett, hogy nyugodtan foglaljon helyet. A fiú szorongva, izzadó tenyerekkel ült le Télemakhosz mellé, és ekkor látta csak, hogy az valami angol dalocskás papíron dolgozik, a pillangókat színezi be kék és piros filctollal. Úgy koncentrált, hogy a nyelvét is kidugta. Mikor felfedezte maga mellett Tüdeidészt, kedvesen rámosolygott; Diomédész pedig minden erejével azon volt, hogy ne gyűlölje őt. 

- Csináltam tegnap barackos limonádét, megkínálhatlak? - szólt ki a konyhából Penelopé, közben hallatszott a szekrényből kivett poharak csörömpölése. Diomédész nem válaszolt, mert egyre inkább úgy érezte, hogy mindegy, mit mond, itt minden el van döntve előre. Mikor Penelopé átzavarta Télemakhoszt a hálószobába, és leült vele szemben a fotelba, már nem csak sejtette; tudta, hogy valami nincs rendben.

- Van benne egy kis bodza is. - Diomédész a kezébe vette a limonádét, de egyelőre egy kortyot sem bírt inni. Zavartan nézett fel a szoknyáját igazgató nőre. Nem kérdezett, sokkal inkább kijelentett.

- Maga küldte az üzenetet. 

Penelopé szemeibe ránc ült, és a nő elegánsan, de kissé támadóan előrehajolt. Diomédész tisztában volt vele, hogy testileg sokkal erősebb, mint a nő, logikusan végiggondolva: Penelopé nem árthat neki. Mégis, szörnyen élénk és mélyre ható szemei voltak. Mintha Diomédész legbensőbb titkaiba látna. Érdekes, mennyire hasonlít a férjére ebben a tekintetben.

- Igen, én küldtem. - Penelopé keresztbe tette a lábát, és újra felegyenesedett. - Szerettem volna találkozni veled. Vagyis... még tegnap sem voltam benne igazán biztos, és azt hiszem, nem ti ketten voltatok a legjobban megdöbbenve, amikor összetalálkoztunk a boltban.

A fiú elnézett a nő válla mögött. Kényelmetlen volt elviselni a tekintetét. Még akkor is, ha titkon már hónapok óta vágyott arra, hogy megismerhesse Penelopét. Eddig egy fénykép volt az egyetlen kézzel fogható, valós bizonyítéka annak, hogy Láertiádésznak van egy felesége is. Igaz, mondta, de eddig kevéssé tűnt igazinak. Szavakból állt csak a létezése, amik mögé nehéz volt belátni. De most... most hús-vér ember ült előtte, mégpedig egy minden ízében kifinomult, érett, határozott nő, aki felemelt fejjel, ölébe tett kézzel figyeli most őt, lélegzése mintha tökéletesen nyugodt lenne. Lehet az is, hogy álca. De ha az, zseniális.

- Ezért jött ide. 

- Így van. - Penelopé hangja karcosabbá vált. - Azt hiszem, Odüsszeusznak nem tűnt fel. El volt foglalva az apjával, ami érthető. Magánál sem volt napokig. Mikor a kórházba mentünk, ő vezetett, és megkért, hogy nézzem meg az útvonalat a telefonján. Sosem turkáltam még a férjem telefonjában, ezt leszögezem. Úgy éreztem, nem rám tartozik. De véletlenül...

- Éppen akkor írtam neki.

- Igen - felelt a nő. Helyezkedni kezdett a kanapén, mintha nem lenne kényelmes sehogy. - Az az egy üzenet csak kíváncsivá tett, és később néztem meg a többit. Az ugyan meglepett, hogy Télemakhosz születési éve a PIN-kódja. Mióta idejött tanítani, vajmi keveset törődött a fiával. - A nő gúnyos mosolyra húzta ajkait egy pillanat erejéig. - Az üzenetek elolvasása után muszáj volt eljönnöm. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a lehetőségnek.

Diomédész habozott egy kicsit, de végül muszáj volt kimondania.

- Ennyire gyűlöl? 

Penelopé elgondolkozva oldalra billentette a fejét. Pár másodperc múlva értetlen ráncok jelentek meg a homlokán. 

- Nem tudom. 

- Nem tudja? - döbbent le a fiú. 

- Ha teljesen őszinte akarok lenni, azt hiszem, nem. Nem gyűlöllek. - Penelopé beharapta az ajkait, majd lassan megrázta a fejét. - Nem, nem. Amikor megláttam az üzeneteket, csak egy átlagos feleség voltam, aki éveken keresztül homokba dugta a fejét, és most átkozta magát. Nem is csak azért, mert... a férjem megcsalt. Nem először tette, tudom jól. Megérzi az ilyesmit az ember. Azért átkoztam magam, mert nem hittem el, hogy többet érdemlek. Mert évekig hűségesen vártam rá, habár pontosan tudtam, hogy mi lesz a vége. Valami ilyesmi, mint ami éppen most történik. Csak a mikor volt a kérdés.

Diomédésznek először fogalma sem volt, mint mondhatna erre. Penelopé határozottsága és tartása mintha kicsit megingott volna, a kettejüket elválasztó fal pedig vékonyabbá vált. Ezt tisztán érezte, és nem hitte el, hogy ez tényleg megtörténik. Nagyon nem így képzeltem el az első találkozásunkat. Ha valaha is elképzeltem. 

- Sajnálom - jelentette ki teljesen őszintén a fiú. Ennek ellenére éppen Penelopé nézett rá úgy, mintha szánná őt, amit abszolút nem tudott hova tenni. 

- Nem te vagy a probléma forrása. Csak az eredménye. Bár... ezt eleinte nem láttam át. Mikor végigolvastam az üzeneteket, abszolút nem így képzeltelek el téged.

A fiú értetlen arccal meredt Penelopéra.

- Tessék? 

- Mit gondolhat egy nő a férje szeretőjéről? - vonta meg a vállát. - Minden bizonnyal azt, hogy az érdekesebb, szebb, ügyesebb nála. Van valamije, ami neki nincs. De te csak egy gyerek vagy. Egy iskolásfiú. 

A fiú arcába vér szökött azonnal.

- Erről van szó? Ezért nem gyűlöl? Mert még ellenfelének sem tekint?!

- Nem tekintelek ellenfélnek - szögezte le a nő. - De félreérted. Nem nézlek le. Sőt, éppen hogy én sajnállak téged. Többek között azért hívtalak ide, hogy figyelmeztesselek. 

- Mégis mire?!

Penelopé egészen közel hajolt a fiúhoz, így az megérezte a nő enyhe jázminillatát. Bizalmasan, már-már aggodalommal teli szemekkel nézett le a fiúra, és már éppen nyitotta volna a száját, mikor kulccsörgést és ajtónyitódást hallottak a bejárati ajtó irányából. 

- Αγόρασα τρία διαφορετικά παγωτά.**** - Odüsszeusz hangja messze megelőzte őt, és a kiáltásra Télemakhosz kisietett a hálószobából. Mikor a férfi megérkezett a nappaliba, teljesen lefagyott; a kisfiú azonban ezt nyilván nem vette észre, és lelkesen megölelte a jó nagy szatyort szorongató édesapjának a térdét. 

- Hozol nekem Ben&Jerry'st! Köszönöm, apu! 

- Nincs mit. Milyen jól megy már az angol! - dicsérte meg őt Odüsszeusz, majd lehajolt, hogy megpuszilja a fia feje búbját. Szorosan megölelte őt, ám fél szemével még mindig a feleségére és Diomédészre sandított. - Anya biztos sokat segít.

- Igen. Sokat angolozunk - állt fel Penelopé, majd sokatmondóan Diomédészre nézett. - Bár gondolom, Diomédész is tudna neki segíteni, tán még jobban is, mint én. Hiszen az anyanyelve, gondolom.

A zavart csendben az említett fel sem mert nézni, de Odüsszeusz is kínosan elfordította a fejét. A következő pillanatban kibontakozott Télemakhosz öleléséből, és tanácstalanul nézte, ahogy Penelopé megfogja a kisfiú kezét, majd a bejárati ajtó felé tereli őt.

- Hova mentek?

- Meneláoszhoz. Azt mondta, megmutatja a szalvétagyűjteményét és van valami különleges teája is - Penelopé úgy fordult, hogy a kisfiú ne lássa, hogy a szemeit forgatja. - Holnap délután úgyis elutazok Miamiba, ez az utolsó alkalom, hogy ráérek. Neked pedig úgyis más dolgod van.

- De a fagyi! - nyafogott Télemakhosz, miközben csalódottan letette az egyik Ben&Jerry's jégkrémet az asztalra. Penelopé mondani akart valamit, ám Diomédész hirtelen felállt, majd jóindulatú mosollyal közelített a kisfiúhoz. Kedvesen a vállára tette a kezét.

- Ne aggódj, biztos hamar visszajöttök anyával. Úgy gondolom, a teázás nem fog sok ideig tartani. - A biztató mondatok után Diomédész jelentőségteljesen a házaspárra nézett. Pár másodperc elteltével Penelopé kiterelte Télemakhoszt az ajtón.

Ketten maradtak. Odüsszeusz egy darabig képtelen volt egy szót is szólni, Diomédész pedig lassan megunta a várakozást; pontosan tudta, mit akar, és nem volt kedve a kelleténél tovább csűrni-csavarni a dolgot. Éppen mint egy foghúzás. Csak az a különbség, hogy most nem kapok érzéstelenítőt. 

- Tedd be a jégkrémet a fagyasztóba.

A férfi úgy nézett, mintha a mondat el sem hangzott volna. Néhány tizedmásodperc múlva mintha fény villant volna benne; automatikusan fogta meg a Télemakhosz által nemrég lerakott fagyit, aztán a szatyorral együtt bevitte azt a konyhába, a fiú pedig követte őt. Diomédésznek eszébe jutott az az első itt töltött este, amikor forró tészta gőzölgött a konyhapulton, és halálra nevették magukat Odüsszeusz utazós kalandjain. Akkor még ismeretlenként, kissé idegenül mozgott a lakásban, ma már annak minden részlete a fejében volt. A barna márványmintás, sötét pult, a csöppet sem hozzáillő fa tárolószekrények a pult fölött, a hatalmas, két ajtós hűtőszekrény, és a konyhával egy légtérben lévő étkező, aminek ócska székei voltak, de a férfi Marokkóból hozta őket, így nem volt szíve megválni tőlük. Diomédész számtalanszor félt, hogy egyszer összeszakad alattuk. Milyen ironikus lenne, ha éppen most történne meg. 

Diomédész várt egy darabig, Odüsszeusz pedig végül egy doboz Ben&Jerries társaságában csatlakozott hozzá. A srác felvonta a szemöldökét.

- Tényleg csak magadnak hoztál? Pedig eddig te voltál maga a megtestesült úriember. Már attól eltekintve, hogy folyamatosan hazudtál.

- Laktózérzékeny vagy, nem? 

- Aha. - Diomédész türelmes szemekkel nézett a férfira, ahogy hátradőlt a széken. Kezeit összekulcsolta az asztalon. Kifejezetten élvezte, hogy Odüsszeusz vérnyomása az egekben lehet most; úgy gondolta, ennyit minimum megérdemel. - De rohadtul nem izgat. Szexelni úgysem fogunk ma, nemigaz? 

Láertiádész igyekezett nem reagálni a hallottakra, és nemsokára újabb jégkrémmel tért vissza. Diomédész csöndesen bontotta ki a mogyoróvajas és brownie-s csodát, majd ugyanígy kanalazták a saját adagjukat jónéhány másodpercig. 

- Szegény Télemakhosz. - Diomédész elgondolkodva szemlélte a kanalát.  - Tudod, ha valakit sajnálni kell, őt sajnálom a legjobban. Nem tehet az égvilágon semmiről, ami körülötte zajlik.

Odüsszeusz nem mert a fiú szemébe nézni. Éppen azzal a szánalmasan bűntudatos arccal, amit a fiú már korábban is látott, fordult el tőle. 

- Ne haragudj, Diomédész. Hülye voltam.

- Ez enyhe kifejezés arra, hogy letagadtad, hogy van egy gyereked.

- Sosem tagadtam le! - jelentette ki most már határozottan a férfi. - Ha visszaemlékszel, rájössz, hogy én sosem mondtam azt, hogy nincs gyerekem. Nem is tudnám megtenni.

- Akkor csak hagytad, hogy ezt higgyem. Ez is ugyanolyan undorító. 

- Én csak... - Láertiádész nehézkesen sóhajtott. Kezét lassan előrecsúsztatta, és már megsimította volna Diomédész szabad kezét, ám a fiú elhúzódott az érintésétől. A férfi elsápadt. - Az elején azt gondoltam, nem számít, hiszen csak szexelünk. Később pedig már nagyon féltem, hogy emiatt... megutálsz majd. 

A fiú meg sem kérdezte, hogy miért gondolja ezt. Pontosan tudta már, mire gondol a másik; ez a gondolat pedig tegnap óta olyan mélyen motoszkált a fiúban is, hogy alig tudott aludni tőle az éjjel.

- Én eddig azt hittem, olyan vagy, mint én - suttogta. - Ez volt a kapcsolatunk alapja. Hogy megláttam magamból valamit... benned. És emiatt egyenrangúnak gondoltam ezt az egészet. Azt hittem, te is így vagy velem.

- Így vagyok.

- Nem hiszem - rázta a fejét a fiú. - Mert nem vagy olyan, mint én. Olyan vagy, mint az apám. Csinálsz egy gyereket, otthon felejted, aztán évente párszor eszedbe jut, hogy a gondoskodás nem csak az anyagi ellátásról szól. Ha így vesszük, tényleg a saját apámat kerestem eddig benned. És ez kurva vicces, mert amúgy az a hirtelen kifakadásod volt az egyetlen teljesen őszinte megnyilvánulásod velem szemben. 

- Diomédész, neked fogalmad sincs arról, hogy én hogy bánok a saját gyerekemmel - közölte Odüsszeusz, Diomédész pedig rögtön érezte a hangjából, hogy most sikerült mélyen megsértenie őt. Valahogy nem bánta. Ha valakinek joga van sértettnek lenni, az nem Láertiádész. - Mindent megkap, amire csak szüksége van, és a legjobb iskolákba jár. Meg gyakran beszélünk telefonon is.

Diomédész keményen a férfi szemébe nézett, és titokban azt remélte, hogy meglát valamit abban a barna szempárban, ami semmissé teszi majd az előbb elhangzott mondatokat. Ám Odüsszeusz ugyanolyan keményen, sőt, már-már dacosan állta a pillantását. Nem hiszem el, hogy tényleg ő az, akibe beleszerettem. 

- Annak a gyereknek nem a legjobb iskolákra van szüksége. De ezt pont nem nekem kellene elmagyaráznom... baszki, hát nem hiszem el, hogy én vagyok itt a felelősségteljes felnőtt!  - kiáltotta a fiú. - Briszéisznek igaza volt. És anyának is. Én meg olyan hülye voltam, hogy nem vettem észre eddig. Hiába hasonlítunk ennyire, nem vagyunk egymáshoz valók. Igaz, hogy én még csak tizennyolc vagyok, de kettőnk közül te ragadtál meg a felelőtlen kamasz szintjén. Te, Odüsszeusz. Utazgatsz össze-vissza a világban, szórod a családi vállalkozásotok pénzét, miközben otthon a feleséged meg a fiad alig várja, hogy végre hazamenj. De te képtelen vagy megülni a seggeden. Pedig az a normális, ha az ember az utazás után hazavágyik. Penelopé ezt felfogta, és ezért hidegült el tőled. És most... most tudod, mit akart tőlem? Hogy miért hívott ide? Figyelmeztetni. Éppen ekkor jöttél meg, és nem tudta végigmondani, de azt hiszem, sejtem a lényeget. - Diomédész előrehajolt, majd suttogva, gyenge hangon folytatta. - Azt akarta mondani, hogy vigyázzak veled, mert képtelen vagy megszokni az állandóságot. És menekülsz, ha bárki bele akar kényszeríteni. De ne aggódj, távol álljon tőlem, hogy bármire is kényszerítselek.

A fiú hagyta hatni a szavait pár másodpercig. Odüsszeusz nem szólt, meg sem rezzent, némán és már-már ijesztően közömbös arccal bámult a fiúra. Diomdész nem tudta, mit mondhatna még; mármint válogatott sértések nélkül. Így is túl sok szót fecsérelt arra az egyetlen dologra, ami miatt ma idejött, és így is túl gyengéd szavakat használt. Nem rendezett jelenetet, nem lármázta fel az egész társasházat. Veszekedni sem volt már kedve, csak haza akart menni. Ahogy felállt, megreccsent alatta a szék; felkapta a táskáját, aztán szó nélkül a bejárati ajtó felé vette az irányt. Odüsszeusz épp idejében érte utol, még mielőtt a kilincsre tette volna a kezét.

- De... ez most csak átmeneti mosolyszünet, ugye? - pislogott a férfi értetlenül, Diomédész pedig most igazán szánta őt, még ha meg is érdemelte amit kapott. A férfi egyértelműen szaporábban vette a levegőt, pupillája nagyjából a kétszeresére tágult. Talán csak most fogta fel Diomédész korábbi szavait, és fogalma sem volt, hogy értelmezze azokat. Vagy legalábbis nem akarta tudni. - Penelopé holnap Miamiba megy, és megy vele Télemakhosz is. Később... talán... 

- Nem, Odüsszeusz. Az előbbi egy kibaszott szakítás akart lenni. - Diomédész kitárta a karját. - Csak béna vagyok benne. De a lényeget fogd fel, oké? 

- De hát nem szakíthatsz velem. - A férfi arca elborult, szemei hitetlen tagadással meredtek a fiúra. Teljesen váratlanul megragadta Diomédész két karját, annak a reményében, hogy magához húzhatja őt. - Nincs semmi értelme...

- Ne nyúlj hozzám! - Diomédész úgy rázta le magáról a férfi kezeit, mintha leforrázták volna. Fájdalmas volt megtapasztalni, hogy amíg az esze vadul tiltakozott az érintés ellen, legbelül még mindig arra vágyott, hogy a másik szorosan magához szorítsa őt. Jó lett volna megint ölelkezni, csókolózni, és elfeledkezni minden másról, ami a világon van. Hamisnak érezte a saját visszautasítását, és a gyomrában csomó keletkezett, mikor látta, hogy Odüsszeusz pontosan átlátja, mi zajlik benne. - Nem akarom, hogy többé hozzám nyúlj!

- Ez nem igaz.

- Elegem van abból, hogy gyomorgörccsel kelek és fekszek miattad - köpte a szavakat. - Elegem van, hogy félek a naptól, mikor visszautazol Görögországba, és ki tudja, mit csinálsz a feleségeddel. Elegem van, hogy folyamatosan hazudsz, és nem avatsz be az életed apró részleteibe. Elegem van, hogy titkolóznunk kell állandóan, mert nem normális, amit csinálunk. Szóval de, szakíthatok veled. Épp azt teszem. 

- Diomédész, te még annyira fiatal vagy - suttogta Odüsszeusz. Már nem mert közeledni, de olyan vágyakozó, szerelmes tekintettel nézett a fiúra, hogy az a leghidegebb szívet is fel tudta volna melegíteni. Tudta, milyen hatással van másokra, és tudatosan használta a vonzerejét. Diomédész átkozta magát, amiért már a legelején feltűnt neki ez a tulajdonsága, de mégis ignorálta olyan sok időn keresztül. - Sosem voltál még szerelmes, és azt hiszed, hogy ez mindennapi, ami köztünk van. Hát nem az. Nem minden szerelem ilyen, és lehet hogy évtizedekig nem fogsz találni ugyanilyet. Lehet, hogy én se.

Diomédész megfogadta, hogy egy könnycseppet sem fog ejteni, de nagyon nehéz volt megállni. Sejtjei mélyén érezte, amit a férfi mondott neki, és már-már el is hitte volna; de minduntalan emlékeztette magát, hogy a férfi csak manipulálni próbálja. A döntése már különben is megmásíthatatlan.

- Feleslegesen győzködsz - jelentette ki Diomédész elcsukló hangon. Minden erejével azon volt, hogy összeszedje magát, de látta, hogy Odüsszeusz szemei sarkában nedvesség gyűlik. - Nincs értelme folytatni. Vagy te látod a jövőt? A közös jövőnket? Én katona leszek, és elmegyek kiképzésre. Oké, eddig megvagyunk. De utána mi lesz? Összeköltözünk? Mikor neked családod van Görögországban?

Láertiádész csak pillanatnyit habozott.

- Akkor elválok. - Diomédész szemei tágra nyíltak.

- Tessék?

- Elválok a feleségemtől. És nem is kell rá sokat várnod. Ha most visszajön Meneláosztól, közlöm vele rögtön, itt lehetsz te is. Sőt, a nővérem válóperes ügyvédjének a száma itt van a telefonomban. Régóta őrizgetem, hátha szükségem lesz rá...

A fiú teljesen elhűlt.

- De hát eddig...

- Eddig nem tudtál Télemakhoszról - mondta amaz. - Nem tudtad volna, mit vállalsz be. Diomédész, ha te egy pillanatig is azt gondoltad, hogy Penelopé miatt megyek vissza Görögországba olyan gyakran, akkor tévedtél. Pedig mondtam is, és nem hittél nekem. Én egyedül Télemakhoszhoz mentem, és talán az idős apámhoz. De leginkább Télemakhoszhoz.  Ő a kisfiam, és akármit is gondolsz rólam, szeretem őt. Őt szeretem a legjobban ezen a világon. És mindig is ő lesz a prioritás számomra. De ha te ezt el tudod fogadni...

Diomédész felhorkantott.

- Komolyan azt hiszed, hogy álmaim netovábbja az, hogy huszonévesen egy kiskamasz gyereknek legyek a pótapukája? Semmi bajom a gyerekekkel, de ezt nem várhatod el tőlem. Én huszonévesen élni akarok, utazni és a barátaimmal szórakozni... ekkora felelősséget nem akaszthatsz a nyakamba!

A férfi itt már mintha elbizonytalanodott volna, de Diomédész tudta, hogy a makacssága nem ismer határokat.

- Megoldjuk. Úgyis az anyjánál van a legtöbbször, és még ha el is jön hozzám, biztos megérti majd, hogy ez nem olyan, mintha te is az apukája lennél. Inkább... inkább lehetnél neki olyan, mint egy testvér. 

- Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez mennyire betegesen hangzik? - Diomédész ezt nem bírta tovább hallgatni. - Ne haragudj, de nem érek erre rá. Zárjuk le most, amíg el nem pusztítod a maradék önbecsülésem is. 

Odüsszeusz keményen beharapta az ajkait, nyilvánvalóan a torkában nőtt gombócot akarta ezzel legyűrni. Azon ritka pillanatok egyike volt most, amikor teljesen őszintének látszott; olyan érzés volt ez a fiú számára, mint egy sminkkel vastagon bekent színészt a sok-sok szemkápráztató filmje után végre egyszer csupasz arccal látni. Elborzasztja az embert a tökéletlenség, ami megül az arca redőiben, a szeme hajlataiban. Valahol irtózunk is, mert ráébredünk, hogy a fedőrétegek alatt milyen védtelenek is vagyunk. Azt hisszük, szeretjük másokban a saját hibáinkat viszontlátni, de ilyenkor jövünk csak rá, hogy ezek a hibák mennyire visszataszítóak. Inkább visszarétegeznénk a sminket, csak hogy ne kelljen ilyen nyíltan szemlélni azt, ami alatta van. 

- Rendben. Ha így akarod, legyen így. De még... szeretnélek megcsókolni egyszer. Ha megengeded. - Diomédész megrezzent. Odüsszeusz sosem kért engedélyt a csókra. Mindig ösztönösen érezte, mikor szabad, és mikor nem; de most úgy tűnt, ha tudja is, egyszerűen képtelen elfogadni. Diomédész egy tizedmásodpercig még el is gondolkodott, de végül, amennyire csak telt tőle, határozottan megrázta a fejét.

- Nem. Nem engedem. Nem akarom. - Hogy a belső remegését és a hazugságát leplezze, nyelt egyet, majd gyengéden kezébe vette Láertiádész egyik tenyerét. Rákulcsolta forró ujjait az övére, és bátran megszorította. Odüsszeusz kapaszkodott belé, mintha az élete múlt volna rajta. De közeledni már nem mert. Mikor összekapcsolódott a tekintetük, Diomédésznek muszáj volt nagy levegőt vennie. Szólni akart, de torkában rekedt a hang; minden keserűség, harag, imádat, féltékenység egyetlen felhevítő, elbúcsúzó kézfogásban összpontosult. 

Némán bámultak csak egymásra, tudva, hogy nem lesz még egy ilyen pillanat. 

-------------------------------------------

* Melyik ízűt szeretnéd?

** Az édes barbecue-t. 

*** Gyere, kicsim, megyünk a kasszához! 

****Vettem három különböző fagyit is.