Keserédes hamisítvány

Cím: Hangokba zárva

Fandom: Hetalia Axis Powers
Párosítás: Aus/Hun

Korhatár: 14+, egyezzünk meg ennyiben

Szereplők: Roderich Edelstein, Héderváry Erzsébet

Figyelmeztetés: erőszak

Tartalom: Ausztria POV. Roderich gondolatai a kezdetekből egészen a 48'-as forradalomig.

Más megjegyzés: Songfic, Bereczki Zoltán Hangokba zárva c. dala alapján (szerintem érthető okból használtam a magyar szöveget). Kivételesen hetero :P Ja és asszem ez még a Battle Royale című könyv  utóhatása, szóval úgy tessék nézni :) Nem ilyennek készült, de ez lett belőle...

Elveszett néhány év
de végigkísért egy hang, egy név...

Súlyos hangok ezek.

Kvart, és újra kvint...

A halott-sápadt billentyű élni akar. És élni is fog- ha rajtam múlik.

Az ujjaim olyan finomsággal suhannak át ezen a fekete-fehér mezőn, mint csak egy apró, női ezüstfésű tud a dús, aranybarna fürtök között. Szinte éreztem a hajkorona bűvölő illatát; ezzel együtt magatehetetlen ujjam vadabb táncba kezdtek.

Vertem a zongorát.

Az ujjaim szinte sajogtak, de nem álltam meg.

Kell, hogy érezze a dühömet.

Végül a fekete-fehér közt, lassan feltűnt a vörös, mintegy reagálva az én érzéseimre. Ám én nem rettentem meg; fáradhatatlanul csörömpöltem tovább, rá se nézve...

Végül az ujjaim átnedvesedtek ettől a nedves folyadéktól.

Vér.

És bepiszkoltam vele a kezem.

Nem törődtem vele, pedig tisztában voltam azzal, hogy ez mit jelent.
Nem maradt már könnye, ezért a vérével üzen...szegény zongora.

Biztos Tőle tanultad...

Tőle, aki már nincs. Aki elment, mert nem tudtam megbecsülni. Aki megpróbált szeretni, de nem volt rá képes.

Mert mégiscsak az ő vére volt, amitől nem tudtam szabadulni...

Jól emlékszem. Szegény, kisebesedett kislány voltál, amikor megismertelek. Már akkor is... még fiatal voltál, de már akkor rengeteget szenvedtél. Megszántalak – épp ezért vettelek magamhoz. Azt hittem,így mindkettőnkel jót teszek.

Akkor azt hittem, ez egy bátor tett; de utólag – hiszen mindig minden csak utólag derül ki – rádöbbentem, milyen ostoba voltam.

A szolgám lettél.

Gesztenye-hajú, kacagó szemű szolga...

Ha rád szóltam, mosolyogtál. Ha néhanapján dicsértelek, akkor is mosolyogtál, fölényesen mosolyogtál. Igaz, miért is ne mosolyogtál volna? Gyönyörű voltál, fenséges voltál, bátor voltál... több annál, mint amit én akartam. Hiába fenyítettelek, szidtalak; te nem változtál.

Sosem változtál.

Végül eleged lett.

Mennyire jól emlékszem azokra a napokra!

1848. évet írtunk, azon belül is március közepe volt.

Üvöltöztél, sírtál, toporzékoltál; márpedig te szabad leszel. Neked senki sem fog parancsolni többé. Gyűlölsz, és követeled, hogy azonnal engedjelek szabadon. Sikítva követeled. Gyönyörű tested rázkódva vetette magát rám, majd fegyvert szegeztél a homlokomnak. Olyan szívszaggatóan és olyan őrülettel sírtál, mint még soha. A szemeid kidülledtek, láttam bennük a kétségbeesettséget, a félelmet, a gyűlöletet... mindent amit eddig nem akartam tudomásul venni, és ami évtizedek óta ott lapult abban a fájdalmaktól túlcsorduló szempárban.

- Megöllek! – suttogtad rekedten, színtiszta őrülettel a hangodban; fegyvert tartó kezed remegett. – Kicsinállak, te rohadék... megfizetsz mindenért, amit tettél...

- Erzs... – vettem levegőt, de te félbeszakítottál.

- Csend! -  sikoltottad, miközben a fegyvert a halántékomon koppant. Lassan közelebb hajoltál a fülemhez, és úgy suttogtad. – Megbecsülhettél volna, és akkor most nem tartanánk ott, ahol tartunk.

- Én megbecsüllek – jelentettem ki halkan.

- Ha így van – villant meg a szemed. – Akkor most elengedsz.

Hirtelen kivert a víz; a szavaid lassan elérték az agyamat.

Pillanatokig álltunk ott, egymással szemben; te fegyverrel, én félelemmel.

Végül kiszaladtam a szobából, majd rádzártam az ajtót. Szörnyen aggódtam érted, és... és igen, féltem.
Halálosan féltem, hogy elveszíthetlek.

És ott, annak a faajtónak a másik oldalán, amit te a körmeiddel véresre kapartál, összeroskadtam. Csak néhány centiméter választott el minket; te még mindig üvöltöztél, én pedig csak némán, elszorult torokkal meredtem magam elé.

Az én hibám volt vajon?

Magammal is hadakoztam. Igen, most már be kellett ismernem, hogy fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni. És ez az érzés erősebb volt, mint azt valaha is bevallottam magamnak.

Akkor csak az dübörgött a fejemben; nem lehet, egyszerűen lehetetlen, hogy most egyszerűen kisétálsz a bejárati ajtón, ki az életemből....

Nem teheted, hallod!?

Nem teheted meg ezt velem, a francba is!

Végső elkeseredésemben elkúsztam az asztalig, és kétségbeesetten felhívtam az első embert, aki eszembe jutott: Oroszországot. Mondtam, hogy tudom, hogy nem vagyunk puszipajtások, de most muszáj segítenie. Én magam is csodálkoztam, hogy igent mondott; egy fél órán belül már ott is állt velem együtt a faajtó előtt.

Ő nem lacafacázott; egy rántással betörte az ajtót.

Odabenn a szörnyű látvány tárult elém; az arcod, Erzsébet, a te arcod és karod tele volt karcolásnyomokkal. Ahogy magamhoz tértem a sokkból, az első reakcióm a düh volt; legszívesebben rádüvöltöttem volna, hogy mégis hogy képzeled, miért teszel kárt magadban!?

Persze, mintha nem tudnám... egy olyan üres frázis, mint a szabadság, neked rendkívül sokat jelent.

Aztán már gondolkozni sem volt időm; csak láttam, hogy Ivan melléd sétál, és lekever egy hatalmas pofont. Majd elkezd rugdosni; közben még üvölt is:

- Szabad akarsz lenni? ...Igen?.... Még mindig?... Tessék!... Még mindig nem elég!?...

Tudod te, mit éreztem?

Iszonyatosan szerettelek, de egyszerűen szánalmas volt, amit csináltál. Épp ezért, féktelen haragra gerjedtem. Hogy lehetsz ennyire ostoba? Nem látod, hová jutottál? Miért ez a hasztalan lázadás, ha úgyis mindig ugyanoda jutsz?

Hamarosan Ivan elment, mi pedig egyedül maradtunk a szobában. Te már csak a padlón feküdve, csendesen pityeregtél; minden erőd elszállt. Az összekócolódott, gyönyörű tincseid lágy takaróként fedték el gyászos arcod. Azt már csak én képzeltem el, hogy vörösre sírt szemed üresen a padlóra mered. Már nem akartál semmire sem gondolni. Csak azt akartad, hogy hagyjon mindenki békén; én mégis közelebb léptem.
Vajon hogy néz most rám?
Vajon, hogy néz most rám?

Melléd álltam, majd csendesen, értetlenkedve megjegyzem:

- Nem könyörögsz irgalomért. Miért? – Nem válaszoltál. Nyugodtan lélegeztél, de mindez élettelennek tetszett számomra.

Nem bírtam már tovább. Egy határozott mozdulattal beletúrtam a hajadba és teljes erővel felrántottalak magamhoz, hogy az arcunk egy vonalban legyen. Láttam rajtad, hogy fájt, de nem mutattad. Végül mégis, groteszk vigyorba torzult az alvadt vértől piros arcod.

- Most meg fogsz büntetni, igaz? – Nevettél. Rosszabb volt, mintha kést szúrnál a mellkasomba. Végül gondolkodás nélkül a falnak döntöttelek, és erőszakkal megcsókoltalak. Éreztem, hogy undorodsz tőlem, de nem érdekelt. Olyan erővel csókoltalak, olyan szenvedéllyel, hogy felrepedt a szád széle. Éreztem a vér sós ízét, ahogy szétáradt a számban; de nem álltam le. Kezeim végigfutottak a derekadon, és egyre szorosabban húzódtam feléd.

Egyszerre viszont egy hideg valami ütközött az ujjaimnak, ahogy a ruhádnál matattam. A bal kezed éppen annál a valaminél volt, de én éberebb voltam; kikaptam a zsebedből a pisztolyt, és egy rántással lelöktelek a földre. A fegyver kattant egyet az ujjaim között; a csövét feléd szegeztem.

- Meg akartál ölni, mi? – sziszegtem. – Mocskos ribanc. Elegem van belőled.

Ahogy ott ültél a padlón, természetellenesen kicsavart ülésben...
Még mindig gyönyörű voltál.

A hajad olyan volt, mint egy szénaboglya, szád sarka felrepedezett, és apró erekben csorgott le róla a vér. Ruhád koszos és véres volt.

És akkor, egy pillanatra...

De csak egy pillanatra...

Megszántalak.

És leroskadtam a földre; jobb kezemben reszketve, görcsösen fogtam a revolvert.

- Szeretlek, Erzsébet. Igazán szeretlek. Ne haragudj rám azért, amit most tenni fogok... – Mindig azt hittem, a férfiak nem sírnak; ekkor pedig patakokban folyt le a könny az arcomról. – Nem akartalak bántani, mert fontos vagy nekem. De – dacosan felemeltem a fejem. Ezt a mozdulatot tőled tanultam. – meg kell tanulnod engedelmeskedni. Már megpróbáltalak nevelni és tanítani, de te túl makacs voltál. Attól félek, ezek után még jobban gyűlölni fogsz.

Semmi sem jól történt
Mit álmodtam, porként hullott szét.

Te csak néztél, ugyanolyan ürességgel, mint eddig. Én már nem vártam semmire; odamentem hozzád, és rugdostalak, ütöttelek, ahol csak értelek.  Az arcod és a csupasz karjaid összecsikartam a körmömmel, míg a hasadba és a válladba többször is ököllel belevertem. A  revolverrel a két karodba lyukakat eresztettem. Leszaggattam rólad a ruhát, hogy egy felület se maradjon rajtad épen; végül brutálisan összevertelek. Szeretetnek, érzelemnek akkor nem volt helye; leckét kellett adnom, példát statuálni a népednek.

Amikor végre végeztem, egyszerűen el akartam sétálni. Te viszont, összeszedve minden erődet, megszólaltál. Végre megszólaltál; meggyötörten, iszonyatos fájdalmakkal küszködve, de volt hozzám néhány szavad. Hozzám, aki minden bajodnak az okozója.

- Már megszoktam a verést. Nem fáj - csuklott el a hangod. Egész lényedből öntudatlanul sugárzott a végtelen szomorúság, és a szótlan belenyugvás. Elmosolyodtál. - Tudom, mennyire szeretsz. Sajnos én ezt képtelen vagyok viszonozni, bármennyire igyekszem is.

Látszott, hogy nehezen veszed a levegőt, és fáj beszélned; mint testileg, úgy lelkileg is.  De a legkínzóbb az volt, amit sosem gondoltam volna rólad; te igyekeztél. Igen, szeretni akartál, iszonyatosan akartad.

Nem a te hibád, hogy gyűlölsz.

Erre már nem voltam képes válaszolni; így csak némán folytattam az utam az ajtó felé. Amikor a küszöbhöz értem, még a vállam mögött lassan és halkan, kínosan tagolva minden mondatot hátraszóltam neked:

- Értsd meg, te sosem lehetsz szabad. Túl gyönyörű vagy, mintsem egyedül maradj Európa közepén. Hidd el, mindig lesz férfi, aki rád vágyakozik, és aki őrülten megkíván.

Évekig ápolgattad magad; igyekeztél túllépni a történteken, és bizalommal tekinteni a jövőbe. Végül, egyik nap váratlan kijelentéssel álltál elő. Emlékszem, éppen a házat seperted, amikor egyszer csak lecövekeltél mellém, és tárgyilagos hangon parancsoltad:

- Vegyél feleségül.

Felvontam a szemöldököm, majd felálltam a zongoraszéktől.

- Micsoda?

- Vegyél feleségül.

Szótlanul pislogtam, majd még mindig döbbent arccal kérdeztem:

- Azok után...?

- Főleg azok után. – A fejed büszkén felemelted; én még látni véltem a sápadt bőröd alatt néhány régi karcolást. – Így mindketten csak nyerünk. Én legalább egy kicsit szabadabb leszek, neked pedig nem kell aggódnod, hogy elszököm. Gondold át, kérlek.

Néhány hónap múlva megesküdtünk, fényes külsőségek közepette. Ahogy akkor karoltál belém, és az öröm fényével átitatott smaragd-szemeid a népedet fürkészték... azt hiszem, egy kis ideig boldog voltál. Ahogy engem, téged is elvakított az arany csillogása és a fények csalóka, szemkápráztató játéka a hintó esőcseppekkel borított ablakán... mindketten azt hittük, újra van remény. Talán mindketten meg tudunk változni... egymásért. Egy pillanatra elfelejtődött a szabadság eszménye, ahogy ezüsthímzésekkel teli piros-fehér-zöld ruhád viselve büszkén fel-alá jártál a néped előtt, mosolyogva, élvezve a szépségedet.

Téged is elöntött a büszkeség, ugye? Pedig sosem voltál túlságosan hiú. Ez alkalommal viszont élvezted, hogy mindenki téged bámul, és mint egy istent, térdelve áldja a neved.

A hétköznap álarcát hagytam,
hogy végleg rám rakják.

Még engem is elbűvöltél; annak ellenére, hogy a ruha által szabadon hagyott elefántcsont-színű vállad még tele volt karcolásokkal, és piros hegekkel. Még az arcod sem felejtett teljesen; szájad sarkában a forradás, arcodon és nyakadon halvány, de még kivehető kék és lila foltok. Bár, így talán még szebb voltál a néped és az én számomra is; annyi küszködés után végre, legalább egy kicsit... legalább egy kicsit...

Végül magamhoz térve, könnyes szemekkel meredek az előttem heverő fekete-fehér valamire.

Meg voltam zavarodva; egyszerre nem értettem, mit nézek, és miért nézem. És ha van oka, akkor vajon van értelme is? És ha van, akkor mi az?

Sokszor kérdezted, miért szeretek ennyire zongorázni. Elmagyaráztam, hogy nekem a beszéd nem kenyerem; felesleges is lenne szavakkal kifejezni lélekérzéseket.

Szerinted a zongora néma, szerintem többet mondd ezer szónál.

Szerinted a zongora élettelen, szerintem nincs nála élettel telibb lény a Földön.

Szerinted a zongoramániám fanatizmus, szerintem életszükséglet.

És ez az, amit sohasem tudtál megérteni. Mégis, kit szeressek, ha nem ezt a halott, néma tárgyat? Ki szeretne engem viszont, aki nem csak elvenni, hanem adni is akar?

S a zongorán újra szól egy dal,
hogy hangszerbe zárt szívem él...

Téged!? Téged szeresselek, pont téged!? Aki szinte zsolozsmaként, megkeseredetten és csüggedten ismételgette minden áldott nap a szabadság szót? Aki mindig is gyűlölt, aki még azt az átkozott büszkeségét sem volt képes feláldozni értem?

Persze, értem én. Igyekeztél, és megpróbáltál szeretni... de hát, mindenkinek van valami eredendő bűne, ami születésétől fogva a sajátja, és ami sosem engedi szabadon. Te – legalábbis felém – mindig is képtelen voltál a szeretetre, én pedig sosem tudtam kimutatni az érzéseimet feléd.

A házasságunk romlása így hát közös folyamat volt; mindketten kivettük a részünket belőle. Nem az igyekezettel volt itt baj, ahogy már máskor is sejtettem; hanem eleve annyira mások voltunk, hogy nem tudtuk a természetünket összeegyeztetni.

Miután elváltak útjaink, én nem reméltem semmit. Csak az értelmetlen életem végét vártam, ami – azt hittem - el is jött, Németország személyében. Hamarosan azonban ennek is vége lett.

Azóta sem tudtam elfogadni, ami történt. Hiszem, hogy egykor – valamikor nagyon rég – még őszintén és tisztán tudtalak szeretni; ám tudtom nélkül és szilárd akaratom ellenére lassan megszokássá vált a közelséged, a megnyugtató illatod. Amióta nem vagy, csak azóta érzem igazán; mit jelentettél, mit jelentesz még most is nekem.

Groteszk mosoly ül az arcomon, öntudatlanul is.
Vörös ujjaim égnek a fájdalomtól.

A vér, mint a lepra, lassan, idegölően lassan beszivárgott a zongora finom billentyűi közé, az ujjaimon keresztül a bőröm alá, és végül elárasztotta az egész testem. Kezeim között a folyadék természetesnek tűnt, mintha mindig is ott lett volna.

Hangom után talán megfordul a szél
s fény gyúl mindenhol

Harsány nevetésben törtem ki. Ennyire gyerekes, ennyire ostoba lennék? Reménykedek még egyáltalán valamiben?

Azért élek, mert nem szabad megszűnnöm; ezt, mint ország, már régóta tudomásul vettem. A személyes örömök már nem jelentenek nekem semmit, ahogy a többi ember sem.

A zongorán újra szól egy dal,
hogy hangszerbe zárt szívem él…

Sajnállak téged, de a vértől nem tudok szabadulni.

Ezt nem kívánhatod tőlem.