Keserédes hamisítvány

Cím: Autumn Memories

Fandom: Hetalia Axis Powers

Párosítás: US&UK

Korhatár: igazából nincs is... de témára való tekintettel hadd legyen 12+

Szereplők: Alfred F. Jones, Arthur Kirkland
Figyelmeztetés: boys love

Tartalom: Arthur felidézi a régi emlékeket Alfreddal.

Más megjegyzés: Nyáltenger, tudom, de ennek ilyennek kellett lennie.

Tudom, csak a szívemet fájdítom azzal, hogy most megint itt vagy. De végül is te akartad, te kerestél meg… én pedig azt hittem belehalok az örömbe. Hát mégsem felejtettél el? Nem felejtetted el azokat a borús, esős napokat, amikor még velem voltál? Amikor mindketten azt hittük, örökké fog tartani? Vagy csak én hittem volna ezt?
Talán te végig tudtad, hogy egyszer felnősz majd, és elhagysz engem; lehet, csak én voltam önző, és elhitettem magammal, hogy szeretsz, és velem akarsz maradni. De így visszagondolva, igen, túlságosan önző voltam. Miért is akartál volna velem maradni? Mi voltam én neked? Apapótlék, amíg felnősz. De csak addig, csak addig… amíg felnősz.

Emlékszem arra az őszre. Egy parkban sétáltunk, szokás szerint ködös és esős idő volt; ám minket ez nem zavart, önfeledten kacagtam, s te kacagtál velem. Nem érdekelt akkor az idő múlása, az, hogy te egyszer majd felnősz és megunsz engem. Nem érdekelt. Csak arra koncentráltam, hogy ez a pillanat egy örökkévalóság legyen mindkettőnk számára.
Száraz faleveleket sodort a szél az utunkba, ahogy lépdeltünk. Az előttünk lévő fűmezőre úgy esett az eső, mintha milliárd apró ezüstcsepp esne a végtelen tengerbe. Az apró fűszálak néha meghajlottak, de így csak még gyönyörűbbek voltak, mint szálegyenesen.
Te még akkor kicsi voltál, és én fogtam a kezed, hogy el ne ess. Ám te önfeledten lépkedtél előre, élvezted, ahogy a milliónyi lehulló falevél fürge táncot jár a felünk fölött.
Sárga, vörös, barna, sárga, vörös, barna… emlékszel még a színekre? Én igen. Ezernyi szín repkedett felettünk, te pedig egyszerre megálltál, és örömujjongásban törtél ki. Nevettél, gyönyörűen kacagtál. Ez volt a legédesebb zeném, és végül én is dalra fakadtam. Egymás szemébe nézve, végül boldogan átöleltél, majd megszólaltál:
- Arthur, ugye mindig velem leszel? Ígérd meg, hogy így lesz!
- Persze, megígérem – válaszoltam mosolyogva, de úgy igazából kicsit bosszús voltam. Mégis, hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy veled leszek mindig, elvégre, ez az apák dolga.
Aztán láttam, hogy megint szólni akarsz.
- És ugye, ugye – ágaskodtál fel a vállamhoz, mert akkoriban még kis pöttöm voltál -, mindig szeretni fogsz? Ígérd meg ezt is!
- Alfred, ne beszélj butaságokat – róttalak meg, miközben megsimogattam a buksidat. – Természetesen mindig szeretni foglak.
A szemed érdeklődően csillant meg.
- Akkor is, ha valami rosszat csinálok?
- Akkor nem. – Szigorúan összehúztam magamon a kabátom, majd kihúztam a hátam. De látva a szemedben a félelmet, végül elnevettem magam. Még mindig nevetve felkaptalak az ölembe, és jó erősen magamhoz szorítottalak. Te a kis kezecskédet a nyakam köré fontad, és továbbra is kérdően vizslattál.
- Csak vicceltem! Akármilyen rosszaságot is csinálsz, akkor is szeretni foglak. - És ezzel megpörgettelek a levegőben, mire te újfent kacagtál. És a fejünk fölötti minta, a sárga, vörös, barna, mintha még erősebb táncba fogott volna, csak a mi tiszteletünkre. Akkor azt kívántam, bárcsak örökké tartana a táncuk, és akkor talán mi is ott maradhatnák az idők végezetéig…

De ez már a múlt, ami rég ködbe borult. Talán te már nem is emlékszel rá, hisz kicsi voltál még, orrodig sem láttál.
De akkor legalább szerettél, és akartad, hogy veled legyek.

Ám azóta...
Ám azóta megfakultak a virágok, és ha újra nyíltak is, azt a régi pompát sosem tudják visszahozni. A fűszálak bár meghajolnak az eső előtt, nem saját maguk örömére teszik, csak a monoton megszokás kedvéért. A napfény ma már ezerfelé süt, de azt a gyönyörűséget, amikor még csak egy sugara volt, és az rám sütött – sosem felejtem el.

Folyik a könny az arcomon, de bele kell nyugodnom.

Hisz – gondolná mindenki – ez az élet rendje. A gyermek felnőtt lesz, kirepül a családi fészekből és önálló életet kezd.
Akkor miért van az, hogy én ezt nem bírom elfogadni?
Miért nem harcolhatok érte foggal-körömmel, miért nem parancsolhatok neki úgy, mint régen, miért nem engedelmeskedik… és miért… miért nem szeret már? Az én szeretetem az évek során nem gyöngült, sőt. Lehet, a tiéd sem, csak átalakult egy másféle szereteté… az enyém viszont mindenképpen erősödött.
Ha öreg leszek, biztos szeretettel gondolsz majd rám, de semmi több.

És tudom, ajkaim kiáltozhatnak érted, de te már nem hallod meg, mert nem tudod meghallani. Hisz van ezer más ajak, akinek a panaszait hallgathatod… én már a múltadhoz tartozom, és még ha néha eszedbe jutok is, tudom, nem vágyódsz vissza arra az időre.

És most közeledsz felém, bátortalanul, kissé esetlenül. Amilyen mindig is voltál…
Ajkaidon félénk mosoly ül. Sóhajtasz egy aprót, s én csak gyönyörködve nézlek, ahogy mint egy óriás, felém magasodsz.
Annyira megváltoztál, Alfred.
Már nem az a védtelen, édes kiskölyök vagy, mint ahogy megismertelek. Túlnőttél rajtam, és mára a saját életedet éled. Néha elgondolkodok azon, hogy te ezt így akartad-e, vagy csak így alakult.
Persze, mit számít ez már.
Most itt vagy, és ezzel együtt egy új lehetőség is megcsillan a szívemben.
Az élet már egyszer elszakított tőlem, vajon engednem kellene-e, hogy megint így legyen? 

Most szólni akarsz. Erőt veszel magadon, és kimondod a szavakat:
- Miért akartál engem annyira? – bukott ki belőled, mire az én szám fájdalmas vigyorba torzult. – Másé is lehettem volna, de te ragaszkodtál hozzám. Miért?
Hallgatok. Nem csak szavaimon, szívemen is csend ül, ha akarnék, sem tudnék megszólalni. A háttérben hallom az édes, gondtalan kacajodat… és végül eszembe jut. Eszembe jut, ami egész eddig kínzott.

Persze.

Hogy nem jöttem rá eddig?

Mert akkor még máshogyan szerettem. Ahogy apja szereti a fiát… vigyáztam rá, akár egy szülő tenné. Betakartam, ha fázott, mentem érte iskola után, helyette is viseltem a kamaszkort; ha örült, vele örültem, ha beteg volt, ott ültem az ágya mellett, amíg jött az orvos.
Egy hálás pillantásáért már a mennyekben éreztem magam, és nem hiányzott semmi az életemből.

Ezt hittem.

Néha eszembe jutott, hogy egyszer vége lesz, de elhessegettem a gondolatot. Hisz nyárra nyár jött, télre tél, és ő ugyanúgy szeretett, látszólag ugyanaz maradt.
Akkor, mégis mi változott meg hirtelen?

- Miért nem válaszolsz? Arthur! – szólongatott kérdő tekintettel. A szemében féltést, félelmet fedeztem fel.
Olyan furcsa érzésem volt, mintha álmodnék. Mintha nem ez lenne a valóság, hanem az a távoli kacaj az őszben… mintha az lenne az igazi világ.
Hisz azt még tiszta érzésekkel éreztem.
Tudtam, nem a mostani mocsoknak kellene a valóságnak lennie.
De... várjunk csak.
Miért ne lehetne az a valóság?
Az őszi táj, a levelek, az eső? A boldogság a szívekben, hogy is lehetne hamis?
- Arthur…? Jól vagy? A.. apa..?
És egyszerre visszatértem. Ott álltam, Előtte, akit az életben a legjobban szeretek, és… és ez a valaki Apának nevez.
A szívem - azt hittem - kettéhasadt.

- Ne hívj így! – a hangomból szinte sikoltásként tört ki a mondat. Ne vedd a szádra ezt a szót, nem szeretsz így, nem szerethetsz így… – Nem vagyok az apád, nem, nem vagyok… tudod jól… - A mellkasomból keserű zokogás tört elő. Egész este visszafojtottam magam, de most már nem volt visszaút.
A sírástól beszélni sem tudtam, és így megint jöttek az emlékképek.

Boldogság, nevetés újra meg újra. 

Már nem bírtam, és térdre rogytam.

Arra emlékeztem, mikor változott át az atyai szeretet szerelemmé. Amikor már nem betakarni akartam az ágyban, hanem mellébújni, amikor ölelés helyett meg akartam csókolni… mocskosnak éreztem magam, emberi selejtnek; az sem segített sokat, hogy tudtam, nem vérszerinti fiam.
Egy rendes apa, ugyan, mikor érezne ilyen a fia iránt?
Én ezért piszkosul megszenvedtem; azért, hogy most itt tudjak állni veled szemben úgy, hogy nem rohanlak le az érzéseimmel.

De azt hiszem, te már tudod, hogy mi akarok mondani; ki sem kell nyitnom a számat, te kitalálod magadtól is. Közeledsz újra; alig fél méterre állsz már csak tőlem.

Lassan nyújtod a kezedet felém.
Az államat kissé megemeled, majd magad felé húzol.
Végül megcsókolsz.

Én csak állok, mint akinek megszűnt a világ létezni. Érzem, hogy könnyek csorognak le az arcomon, és persze tudom azt is, mit jelent ez.

Alfred, te nem szeretsz engem férfiként, de szeretsz apaként. És jó gyermekként adod ezt a csókot, hogy engedelmeskedj apád érzéseinek. Félsz, hogy különben leszidnálak, mint kiskorodban, amikor nem raktál rendet… te csak a fiamnak érzed magad, de közben szeretnéd, ha örülnék. És szeretnéd megköszönni azt a sok-sok évet, ami alatt felneveltelek.
Nem akarsz nekem fájdalmat okozni, de nem tudod, hogy pont ezzel okozod a legnagyobb fájdalmat.
Mert így tudom, hogy én vagyok a bűnös, én miattam szenvedsz te is. 


Egy pillanatra megszakítottam a csókot, és fulladozva, a könnyeim közt könyörögtem.
- Sa… sajnálom, hogy nem tudlak helyesen szeretni. Ez az én bűnöm. – A könnyeimtől már nem láttam Alfred arcát. Elmosódott a külvilág, az Ő arca, már csak színek maradtak meg belőlük. Újraéltem azt az őszi délután, újra és újra. Miközben emlékképek milliói suhantak át az agyamon, még folytattam. – Bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg… tudom, hogy selejt vagyok, és mocskos ebben az érzésben…

A hangom újra elcsuklott, és mintha csak egy harc lenne, egy csatakiáltással újra Alfred karjaiba vetettem magam. Úgy éreztem, csak nála tudok teljesen megnyugodni, és úgy csüngtem rajta, annyira szükségem volt rá, mint a levegőre; mintha életem-halálom azon múlna, hogy ölel-e vagy sem.
De a magam bűneivel nem tudok mit kezdeni; ezt már rég megértettem.
Nem tudnék küzdeni ellenük, a szívem nem bírná el.

Igen, jobb, ha elmész, és sosem térsz vissza.

Mert ha maradsz, attól félek, nem fogok tudni megálljt parancsolni egyikőnknek sem...
Nem szabad, hogy te viseld az én bűneim terhét, ezért el kell menned messzire tőlem. El kell távolodnod, mintha fertőzött beteg lennék... de mit beszélek itt, az is vagyok. Fertőzött, és csatára képtelen... le kell tennem a fegyvert.

- Arthur… - sóhajtotta ő, amikor elváltunk egy pillanatra. – Ne hibáztasd magad, mert egyikünk sem tehet róla. És különben is, nincs olyan, hogy helyesen szeretni. Ezt már így kell elfogadnunk, nem tudsz változtatni rajta. Ha… - újból sóhajtott. – Ha te így szeretsz, én elfogadom, és próbálok hozzá alkalmazkodni.
Erre felkacagtam, bár a mondanivalója véresen komoly volt.

- Amerika és az alkalmazkodás? Ilyen is van? – Ő is elmosolyodott, és egy kicsit talán nevetett is. Persze ez nem az a felhőtlen, régi kacagás volt, mert azt az idő megkoptatta. Ő sem tud már soha úgy kacagni, mint akkor, de az árnyéka még megvan, és vissza tudom idézni az eredetit. És én beérem ennyivel. – Régebben pedig nem voltál az az alkalmazkodó típus… - És ravaszul elmosolyodtam, bár ez az emlék… ez piszkosul fájt.

Alfred kicsit elpirult, de válaszolt.
- Az már régen volt. Hányszor fogod még felemlegetni?
- Ne haragudj - nevettem megint, miközben kedveskedve beletúrtam a hajába. Éreztem, hogy elmúlt az a hangulat, amikor minden kötél szakad. Újra hétköznapi lett minden; és én ezt képtelen voltam elfogadni. Nem akartam újra megcsókolni, mert az már tényleg kellemetlen lett volna, úgyhogy visszafogtam magam. Ennyi is szép volt tőle.
És több, mint amennyit vártam, várhattam tőle. Sokkal több.

- Tudom, mit akarsz – lehelte halkan, kis csönd után. Kissé lehajtotta a fejét, és látszott, hogy a gondolatai iszonyatos sebességgel vágtáznak. Láttam, marcangolja magát, de nem értettem, miért: épp szólni akartam, amikor újra felemelte a fejét, majd átkarolt.

Én azt kívántam, bár ne engedne el soha, bár tudtam, neki ez csak egy múló pillanat volt.

Nem tudhatta, hogy én ezt örök emlékként fogom őrizni. 

Egyre szorosabban fonta a karját a derekamhoz, és amikor a tekintetünk összeért, láttam, hogy a szeme sarkában könny csillog.
- Én kérek bocsánatot – bukott ki belőle végül, ahogy homlokát az enyémnek érintette. Egyre jobban beterített a teste melegsége, és ezzel együtt minden kiment a fejemből. – Én nem tudlak úgy szeretni, ahogyan azt megérdemelnéd. Pedig te apám helyett apám voltál, felneveltél…. nélküled már rég eltűntem volna. Viszonozni akarom, boldognak akarlak látni… és ha már a lelkemet nem adhatom, legalább a testemet fogadd el…
Ledöbbenve hallgattam egy darabig. A feszültség már szinte tapintható volt, de én ezt nem akartam.

Nem, az Ő bűntudata már túl sok nekem… nem bírom elviselni azt is, nem bírok többet…

- Kicsi Alfred – suttogtam végül, ugyanúgy, mint amikor még pöttöm volt, és lábujjhegyre állva megpusziltam a homlokát. Mást már nem tudtam mondani. – Sosem okoznál nekem csalódást. Sosem, érted? – jobb híján a mellkasának hajtottam a fejem, majd tovább suttogtam. - Szeretnélek ettől távol tartani téged, tudod? Ettől a…

- Te mindig azt mondtad nekem – szakított félbe, miközben becsukta a szemét -, hogy a szerelem a legnemesebb érzés a világon. Mert ez nem szól sem a csatáról, sem a területekről, sem semmi más efféléről. Itt csak az érzések vannak, és az emberek.
- Akkor hazudtam neked. A szerelem sem mentes a háborútól. Értsd meg, kicsi voltál még! – fakadtam ki. A testem izzott a forróságtól, ami bennem égett, de nem érdekelt; kétségbeesve folytattam. – Azt kellett volna mondanom, hogy a legszörnyűbb érzés a világon? – kiáltottam. – Hogy nem lehet szabadulni tőle, ha akarsz sem, és néha a legjobb, legnemesebb dolgokat teszi tönkre? És évek munkáját dobja ki az ablakon? Hogy hiába marcangolod magad, gondolod át ezerszer a dolgokat, végül arra jutsz mindig, hogy nem tudsz mit tenni ez ellen?
Alfred elhallgatott, majd a fejét a vállamba fúrta. Aztán éreztem, hogy forró könnyzápor lepi el a vállamat, de hangot nem hallottam.
- Kérlek, ne sírj. Nagy gyerek vagy már hozzá… – csuklott el a hangom, majd amikor nem jött felelet, sóhajtottam, és vártam még néhány másodpercig; csak aztán jelentettem ki. – Milyen szerencsétlenek vagyunk … bőgünk itt mindketten…

Hirtelen Alfred felkapta a fejét, és vörös szemeit rám emelte.
- De hát van megoldás! – kiáltotta a szokásos hebrencs stílusában. – Hogyne lenne! Ideköltözök hozzád, és együtt leszünk, mint rég… vagy, talán kicsit máshogy… - pirult el, de aztán újra határozott lett, és finoman megrázta a vállam. – Hallod? Boldogok leszünk, mint akkor!
Szívből elmosolyodtam, és gondolkodás nélkül mondtam, ami eszembe jutott.
- Hát te tényleg egy nagy gyerek maradtál. Azt hiszed, vissza tudnánk hozni azokat az éveket? Azt hiszed, lehetséges lenne, hogy minden ugyanúgy lesz, mint rég? Hisz te már felnőttél, erős és hatalmas vagy; jóllehet én ugyanaz vagyok, mint rég. Az a régimódi, házsártos Arthur…. és bár én már sosem fogok megváltozni, te folyamatosan változol. – Tartottam egy kis szünetet. Láttam rajta, hogy várakozva csillog a szeme. – Hidd el, én értékelem azt, amit tenni szándékozol, de miattam te ne aggódj. Megleszek magamban, ahogy évszázadokon keresztül is megvoltam – barátságosan rákacsintottam, hogy oldjam kicsit a hangulatot. – És különben is, te szeretsz egyedül élni, nem? Ne hazudj. Szereted erősnek érezni magad, és én ettől a világért sem fosztanálak meg.

Alfred lágyan végigsimította az arcom, és az arcomtól alig pár centire elmosolyodott.
- Arthur, én… köszönöm, hogy szeretsz. – Csak ennyit mondott, és még pár másodpercig így állt. Lassan eltávolodott tőlem, majd ahogy jött, úgy távozott is.

A semmiből jött, a semmibe ment vissza, akárcsak egy édes álom.
És én elhatároztam, hogy nekem ez az álom lesz a valóság.
Igen, úgy fogok élni, mint azon a borongós, őszi délutánon, és mindennap várom majd, hogy apró gyermekként betoppansz az életembe. Újból megküzdök majd érted, újból felnevellek, és te újból elhagysz majd. Szüntelenül, amíg a világ világ, ez ismétlődni fog, akár egy ördögi kör…
… amiből nincs szabadulás…
…ami olyan édes, hogy nem is akarok szabadulni…