Keserédes hamisítvány

Cím: Halott város

Fandom: Hetalia Axis Powers

Párosítás: US/Nihon
Korhatár: 14+

Szereplők: Honda Kiku, Alfred F. Jones
Figyelmeztetés: "kicsit" skizo Kiku, csöpp mazochizmus
Tartalom: 1945. augusztus 6-án az Egyesült Államok atombombát dob le Hiroshimára. Kiku, míg az elveszett városát siratja, különös álmot lát. 

Más megjegyzés: Ezt még májusban írtam a Fryingpan Klub kihívására. Csak most jutottam odáig hogy felrakjam. Annak ellenére hogy ennyit küszködtem ezzel a novellával, megérte :)

A lemenő nap utolsó sugarai kísérteties bíborszínre festették a halott város romjait. A piszok és vér mindent elborított, a bűnben fürdött minden átkozott élettelen dolog, ami eddig nem pusztult el. A növények elszáradva és fonnyadtan hevertek a hatalmas törmelékkupacok alatt, amiktől lépni sem lehetett volna; ha lett volna, aki lépjen. A szürke halmok egy részét ugyanis alvadt vér festette be; azokon a helyeken, ahol ártatlan emberek holttestei hevertek, szanaszét és egymáson.  A Halál már egy ideje elcsúfította őket és lehelet-könnyű merev maszkkal vonta be eredeti vonásaikat; mindent, kivéve a szájukat. Mindegyik természetellenesen és groteszk módon, mintegy gúnyképpen vigyorgott.

Ezekben az órákban egy szürke ruhás kísértet-ember bolyongott a hajdani Hiroshima városában. Szakadt, toprongyos ruhája mellett éjfekete haja ragadós volt és izzadt; szemei homályosan meredtek a messzeségbe, ahogy a tájat kémlelte. Félig leszakadt inge látni engedte, hogy vékony mellkasa is csupa veríték, ahogy arca és karjai is. A vérrel keveredett piszok furcsa, torz vonást eredményezett az egyébként lágy arcon. A férfi – mert hogy egyértelműen férfinemű volt – kiüresedett szemekkel, lassan és fáradtan menetelt a sok ezernyi törmelék és tetem között. Egyetlen élőlénnyel sem találkozott útja során; de igazából nem is ezzel foglalkozott.  Bátran és merészen vizsgálta a tövestől kiszakadt fákat, a vérszínben úszó apró porszemcséket és a hullák sápadt, nyugodt arckifejezését. Egy pillanatra - emberi magához térve - elgondolkodott, hogy vajon ő miért nincs még ezek között; hiszen a város sugárfertőzött, és ő már reggel óta itt jár-kel szabadon.
A tekintete ekkor kitisztult, és megpróbált világosan visszaemlékezni a hajdani valójára. Kissé erőltette magát, majd ledöbbenve, büszkén szegte fel a fejét.
A valamikori neve Honda Kiku, japán állampolgár. A Föld sok-sok országa közül egynek mondták. Kedves, szerethető fiú volt, aki vonzódott a hagyományokhoz és a titokzatos emberekhez. Szeretett egyedül lenni, olvasni, főzni és a világ nagy kérdésein merengeni. Hibái közé tartozott a túlzott félénkség és bizonytalanság, nehezen barátkozott. Ám akit egyszer a szívébe zárt, azt soha többé nem eresztette.
Vagy talán mégis.
Kiku lemondóan felsóhajtott. Róla cafatokban lógó ruháját amennyire tudta, megigazította, majd koszos kezét összefogta a mellkasán, mintha hirtelen hideget érezne. Száját keserű félmosolyra húzta – így is szinte fájt a mozdulat. Hirtelen megvillanó szemét az égre emelte, néma fohásszal.
Az emberek ártatlanul kiontott vére olyan torz látvány volt, hogy a férfi teljesen magához tért. Nem tudott többé elbújni, nem tudott menekülni maga elől. A mosolya megremegett, majd elfacsarodott.

Most már tudta, ki ő, és mit keres itt.

Év szerint 1945-öt írtak e tájékban, a második világháború a vége felé közeledett. Kiku tudta ezt, és azt is, hogy a győzelem reménye szertefoszlott; ám mégis, elszántan harcolt tovább hű katonáival az élen. Egy cél lebegett előtte; egy cél mindenek felett. Ő pedig ereje teljében, magát megmakacsolva azt hitte, képes lesz megtagadni önmagát, átgázolni mindenkin és mocsokkal piszkítani be a kezeit. Hogy képes lesz megfelelni Németországnak, a tengelyhatalmaknak és egyáltalán, az annyi háború által sújtott, egymást öldöső népek bíborvörös patakjával átitatott Európának…

Kiku érezte, amint teste egy pillanatra megfeszül, majd magatehetetlen zsákként térdre zuhan. Egyszerre iszonyatos fájdalom kezdte égetni belülről, és őrült, kapkodó mozdulattal a szívéhez kapott. A vad lüktetés szinte eltompította az agyát. Bárcsak véget érne már… ez az iszonyatos fájdalom…

Egy ideig csak finoman kapargatta a mellkasát, majd amikor ráeszmélt, hogy a lüktetés nem szűnik; gyorsan döntött, és teljes erejéből belemart a testébe.  A férfi felszisszent; majd érzékelte a forró vért lassan lecsordogálni a mellkasán. Halványan elmosolyodott, ahogy önnönmagát kínozta. Igen, talán ettől jobb lesz… ha kitépi a szívét, az sosem fog többé fájni.  Ám ahhoz ennyi nem elég; még mélyebben, még erősebben bele kell vájnia a húsába, hogy elérhesse a dobogó szervet.  Így hát Kiku elkeseredetten karmolta magát tovább. Többszöri próbálkozás után, amikor már nem bírta tovább az ezzel járó – a másik mellett egyébként eltörpülő – fájdalmat, és elkeseredetten rájött, hogy ez mit sem segít; két kezével előreesett a porba, és gyengén, de megtartotta magát.

Fel akart üvölteni. Mint egy állat, bömbölni akart, hogy megmutassa, még mindig erős. Nem hagyja el az ereje, mert ő képes ezt túlélni, képes újrakezdeni, ha kell: ezerszer is…
De képtelen volt akár megszólalni is. Amikor nyelt, mintha halott város pora, szennye állná útját a torkában, ha szólni akart, a jeges félelem érzése borította el egész testét, és szüntelen beleremegett.  Nem lenne szabad így viselkednie, tudta jól. De akárhogy is próbált józanul gondolkodni, a teste minduntalan ellenkezett, porcikáit átjárta a remegés és a szívében hihetetlen erővel lüktető tűz.



Azt hitte, nem képes elviselni a fájdalmat.

Fogait minden erejével összeszorította. Az ő Hiroshimája… az ő drága, gyönyörűséges városa. És az az Őrült a halottak városává tette…
Ahogy a férfi lassan felemelte a fejét és kissé felülve az égre nézett; a tompa lüktetés már olyan elviselhetetlen volt, hogy azt kívánta, bárcsak elájulna fájdalmában. De ez – akárhogy is próbálkozott – nem sikerült. Így, végül feladva minden reményt, szemét behunyva leült, majd lefeküdt a törmelékek kényelmetlen halmára.
Szemeit lecsukva kissé mosolygott. Ez is elmúlik egyszer. Csak nyugodtnak kell lennie, békésen elaludni és mire felébred, nyoma sem marad majd a fájdalomnak… csak aludni kell. Csendesen, mintha semmit sem látott volna, mintha semmi nem aggasztaná…
A halotti csendben Kiku még egyszer, utoljára kinyitotta a szemét. Bár a látása homályos volt és nem teljesen érzékelte a kinti világot, ezt a képet örökre elraktározta magában. Ez a gyűlöletes bíborfátyol, ami eltakarta előle az – elméjében még mindig élénken lüktető – egykori valóságot… még ha el is szakad, ha valaki eltépi, összegyűri majd messzire dobja, még az emlékezetekből is kitörli; az ő szívében ott lesz mindörökre, ahogy a hatalmas, eddig ismeretlen gyűlölet is Őiránta. A halott város újra élhet, de az ő lelke örökre sivár marad.
Lecsukta a szemét, és némán várt, hogy majd az álom elnyomja. De akarta akármennyire az álom minden elkeseredettsége ellenére nem jött. Végül, percek múlva úgy döntött, felkel; ám amikor kinyitotta a szemét, furcsa érzés öntötte el.

Maga körül többé már nem a kietlen, romos Hiroshimát látta, hanem egy égboltig húzódó fűrengeteget. Akármerre nézett, csak növények voltak a réten: néhol egy-egy cseresznyefa, színpompás tavaszi virágok és valószínűtlenül üde talaj. A táj azonban nem a nyugalmat árasztotta felé – ami rendeltetésszerűen a feladata lett volna. Kiku a növények láttán ideges lett, szíve hevesebben kezdett el dobogni, maga sem tudta, miért. Fel akart volna állni, ám megdöbbenten vette észre, hogy már réges rég a lábán áll. A sokktól ledöbbent; hiszen azt sem tudta, hol van, hogy került ide és mi ez a hely. És vajon miért lett ennyire feszült?
Mezítláb tett néhány lépést a tavaszi harmattól nedves füvön. Kellemesen csiklandozó érzés volt, mire Kiku szívdobogása kissé enyhült, és a férfi boldogan elmosolyodott. Szinte teljesen elfelejtette az előbbi szívet tépő, halálos fájdalmat, ami kínozta, mintha Hiroshima bíborvárosát elmosta volna az eső.
Ahogy egy nagyobb fa tövéhez ért, megpillantott a földön egy élénksárga színű apró virágot. Mint egy kisgyerek, kacagni kezdett, majd már éppen hajolt volna le érte, amikor a háta mögött furcsa hanglejtéssel meghallotta a nevét:

- Kiku!

Az említett még szélesebb mosolyra húzta a száját; ami azon nyomban le is hervadt az arcáról, amikor megfordult és látta, ki szólt hozzá. Ugyanis nem más, mint Amerika közelített felé elbűvölő bájmosollyal. A férfi keze ökölbe szorult. Látta, hogy Alfred pilótai egyenruhája koszos, néhány helyen pedig, főleg a térdénél, kiszakadt. Összekarcolódott és néhány helyen betört sisakját a hóna alatt vitte, látszott, hogy a pántja elszakadt. A haja ugyanolyan izzadt és ragadós volt, mint a Kikué, ráadásul a repülés szele összevissza borzolta. Máskor, egy más helyzetben megdicsérte volna, milyen jól áll neki a katonai öltözék, de ebben a pillanatban Kiku úgy érezte, sosem látta még ennyire visszataszítónak Amerika arcát. Igen, a vonásai kétségkívül ismerősek voltak, még bennük rejlett valahol, mélyen az a régi szépség… de eddig ismeretlen érzés torzította el Alfred arcát, úgy, hogy Kiku szinte undorodott tőle.
Nem. Ez egész biztosan nem lehet ő. Csak egy árnykép, futott át az agyán. Pusztán a képzeletem ocsmány terméke, mint ez a rét is. Hiszen látom hogy mosolyog, édesen, ahogy ezelőtt, ismerem ezt a rezzenést! Most mégis annyira torz, mint egy karikatúra. Szinte átfeslik az arcán az eredendő gonoszság.

- Kiku – ismételte az árnykép Amerika kissé magas, bántó hangján; lassan odaért közvetlenül Kiku mellé.  Arca azonban továbbra sem rezdült.
- Hallak – lehelte Kiku érezve, hogy elsápad. Szíve felgyorsult, és elöntötte őt a végtelen harag, a gyűlölet, amit legszívesebben teljes erejével Alfredra zúdított volna. Érezte, hogy most azonnal megszabadulna ettől az átkos súlytól, ha rákiáltana, vagy a puszta kezével rátámadna… nem számít, hogy ez nem az igazi Amerika. Csak ki kellene adnia a dühét, amit már olyan régóta hordoz, és minden egyes fájdalmat, amit eddig átélt…
De nem folytatta; ehelyett csüggedten lehunyta a szemét. Amerika ajkai vigyorra húzódtak.

- És mégsem mondasz semmit.
- Mert nem tudok mit mondani – hangzott a halk válasz. Kiku közben lehajtotta a fejét, mert nem bírta tovább nézni ezt a förtelmes valamit, ami úgy néz ki, mint az ő egykori Alfredja… de nem is, ahhoz túl groteszk volt, túlságosan is félelmetes. – Te nem Ő vagy, és ez csak egy álom. Keserű, torz és kiábrándító; de akkor is csak képzelgés.
- Ne beszélj itt butaságokat, Kiku. Hiszen én vagyok az! Biztos vagyok benne, hogy van mondanivalód a számomra.  -  Kiku kénytelen volt erre felemelni a fejét. Amerika pillantása olyan mélyen fúródott bele a szemeibe, hogy Kiku úgy érezte, mintha olvasna a gondolataiban. Mintha az az ember pontosan tudná, hogy érez, minthamindent tudna róla.
Végül mégsem felelt, sűrű csöndbe burkolózott. Amerika kissé felhúzta a szemöldökeit, de úgy tűnt, mintha nem lepődne meg igazából.  – Nem hiszem el, hogy nem vagy dühös. Vagy talán nem én romboltam le a szeretett városodat? Nem én tettelek tönkre testileg és lelkileg, vajon nem én törtelek össze úgy, ahogy senki más nem lenne erre képes?  - Gúnyos kacaj. Kiku összerezzent attól a határtalan gonoszságtól, ami ebből az egyetlen férfiből áramlott.
- Te voltál – felelte néhány pillanat múlva Kiku kábán. Hogy nem vettem észre eddig? Gyűlöl. Persze, hogy gyűlöl; és nem csak Pearl Harbor óta. Már egy ideje érzem a viselkedésén. Kiku farkasszemet nézett a kék éggel. – Mi ez a hely, Amerika? Valóban te vagy az? Meghaltam volna? Semmit sem értek.
Erre a kérdésáradatra a férfi kissé felnevetett, majd tett egy apró lépést felé. - Buta vagy, Honda Kiku. Az országok nem halnak meg csak úgy; tudhatnád magad is. Viszont amikor a sugárfertőzött városodban bolyongtál magad sem gondolhattad komolyan, hogy épségben megúszod, ugye? - Szóval ez mégsem a valóság.
- Amit itt magad körül látsz – emelte fel a hangját Alfred, miközben kissé gúnyosan körbemutatott a réten -, az maga a legteljesebb valóság. Az elméd valósága.
Kiku elmosolyodott, maga sem tudta, miért.
- Hát persze. Az igazi Amerika sosem használna olyan szavakat, mint amilyeneket te. Meg vagyok győződve arról, hogy ez csak egy rémálom, és…
-… és én nem vagyok ennyire velejéig romlott, mint ahogy most látsz. – Alfred már annyira közel állt Kikuhoz, hogy a férfi kellemetlenül feszengett, és igyekezett nem felnézni a feléje magasodó óriásra.  Szemét becsukta és ökleit összeszorította, hogy elfojtsa a rátörni készülő indulatot, amit a másik testének közelsége váltott ki. Amerikából csak úgy sugárzott a meleg és Kiku nehezen tudta elhinni, hogy ez az egész csak a képzelet szüleménye. Nem lehet. Hiszen a teste…
- Engedd szabadjára magad. – A férfi mézes-mázos suttogása szinte kísérteties volt.  – Tudom, hogy dühös vagy, miért is fojtanád el ezt a természetes érzést? Itt vagyok, hiszen önként ajánlkozom…
- Miért teszed?
- Hogy vezekeljek – lehelte Kiku fülébe remegő hanggal. Alfred lassan felemelte a kezeit és gyengéden, mégis erőszakosan körbefonta a férfi derekát. Szorosan hozzásimult, arcát lágyan az ő arcához érintette.
- Hazugság – válaszolta Kiku elfojtott hangon, de többet már nem volt képes kinyögni. Amerika érintése szinte elkábította, és egyre csak ösztönözte, hogy tegyen valamit.Hiszen csak provokál.Kiku egy ideig meg sem mozdult, szinte lemerevedett a döbbenettől. Kezei már fájtak a görcsös tartástól, hogy minél messzebbre legyenek Amerikától. Bárcsak vége lenne már…

- Eng… edj el – nyögte. Ám választ nem kapott, és mert Amerika ujjai lejjebb csúsztak, Kiku döntött. Görcsös tenyereibe mintha erő támadt volna, sápadt arca a dühtől kipirosodott. Egy mozdulattal megragadta és lefejtette magáról az amerikai kezét, aztán teljes erejéből meglökte a férfi mellkasát.
Érezte, amint szétárad testében a cselekvő gyűlölet; érezte, ahogyan még sohasem eddigi életében. Kitört végre, és a felgyülemlett feszültség néhány pillanatig – akkor, amikor fellökte Amerikát – az ő arcát is állativá torzította. Ha akkor szembesült volna saját magával, valószínűleg sírva fakadt volna; de ekkor csak Alfred láthatta őt szemtől szembe.
Csak Alfred, aki a földre esve, látszólag nagyon is valóságosan felhorzsolt kezével feltápászkodott, majd kócos haja alól sátánian elvigyorodott. Felállt, és kissé bicegve, gyengén újra Kiku felé igyekezett. Mindeközben elégedetten, munkája gyümölcsét szemlélve fölényesen nevetett; kinevette a férfit, akit egy apró csellel sikerült magához hasonlóvá tennie.
- Kiku. – Hangja a nevetés és csuklás furcsa egyvelege volt.  Halkan beszélt, fejét kissé balra billentette. – Most már olyan vagy, mint én. Pont olyan romlott, mint én, pont olyan szerencsétlen bolond, mint én.
- Hallgass, te féreg! – ordított rá. – Sosem leszek olyan, mint te!
- Pedig a gonosz benned is ott van, Kiku. Attól, hogy nem figyelsz rá és nem törődsz vele, még nem tűnik el – mosolyodott el keserűen. – Nincs értelme lázadoznod. Csak ismerd el a létezését, ismerd el, hogy te sem vagy különb nálam – nevetett. – Vagy talán azt hiszed, hazudtam, amikor azt mondtam: vezekelni akarok? Miért nem hiszed el, hogy bennem is van jóság?
- Ezt akartam hinni – horkant fel Kiku, és undorodva kissé hátrébb lépett. – Évtizedeken keresztül bebeszéltem magamnak, hogy te jó ember vagy. De aztán rájöttem, hogy te vagy a leggonoszabb lény a földön, akit ismerek. A céljaid érdekében bármit megteszel, és gátlástalanul taposol át bárkin, ha azzal haszonra teszel szert. Ráadásul – nyelt egyet -, lehet, hogy te nem vetted még észre, de a filozófiád életveszélyes. Előre sajnálom a következő nemzedéket, akiket te fogsz majd irányítani – köpte a szavakat, majd kissé lenyugodott, és megfontoltabban folytatta. – De nem is tudom, miért neked beszélek, vagy miért rajtad töltöm ki a dühömet. Elvégre, te csak fantáziaszülemény vagy.

Amerika kedvesen elmosolyodott; ettől Kiku lába a földbe gyökerezett.
- Úgy bizony, de azt nem szabad elfelejtened, hogy a te fantáziád szüleménye. Ebből kiindulva, én csak egy alternatív Amerika vagyok, szóval könnyen lehet, hogy az igazi egyáltalán nem olyan, mint én. Az pedig nem jönne neked jól, ugye?
Kiku újból felhorkant. Egyáltalán, miért avatkozik bele ez a senki, hogy ő mit gondol, vagy mit érez? Ő nem ember, még csak nem is igazi.
- Hidd el – gúnyolódott -, pontosan tudom, milyen a valódi Amerika. Pont olyan kegyetlen és aljas, mint amilyen te vagy.
- Akkor ezek szerint – húzta össze Alfred a szemöldökét -, azt is pontosan tudod, hogy énazért vagyok ilyen kegyetlen és aljas ebben a pillanatban, mert te annak képzelsz. A valóságban tehát lehetek egy földre szállt angyal is, elvégre ez csak illúzió. De mert te gonosznak akarsz látni, ezért vagyok olyan, amilyen.
Kiku erre nem tudott mit felelni. Néhány pillanatig szótlanul álldogált, és úgy érezte, kellene mondania valami sértőt, vagy legalább valamit, amivel elkergethetné ezt az ál-Amerikát. De sehogy sem tudta magát meggyőzni, hogy ezt tegye; hajtotta a kíváncsisága. Az előbbi erő még mindig részegítően hatott rá, és - látszólag - olyan bátorságot öntött belé, mint eddig még soha.
- Miért?  - kiáltotta. – Miért akarnálak én téged gonosznak látni? Van erre bármilyen értelmes, racionális magyarázatod?
Amerika ezen egy pillanatig elgondolkodott, és Kiku úgy vette észre, kissé zavart lett.
- Nem is tudom. Talán annyira gyűlölsz, hogy ezzel mentegeted magad. De sokkalta valószínűbb, hogy mert túlságosan kedvelsz, de magad előtt is szégyelled ezt bevallani. Így inkább rám hárítasz minden felelősséget, és te tiszta maradsz - mosolyodott el végül. – Igazán kényelmes megoldás, ha engem kérdezel.
Kiku pupillái kitágultak, és egy pillanatra megszédült. Körülnézett, mintha egy szilárd tárgyat keresne, amibe megkapaszkodhat; de csak ugyanazt a végtelen zöld mezőt látta, mint eddig.
Így hát vett egy nagy levegőt, és összeszedte magát. Kissé megint elsápadt, de hangja – bár mintha kissé fáradt lett volna - megőrizte eddigi erős tónusát.

 - Honnan tudod mindezt? Soha nem mondtam el senkinek. Miért látsz bele a fejembe, miért mondod ki a gondolataimat, az érzéseimet? Nem látod, hogy fáj? 
- Már megint elfelejtetted, Kiku. Én belőled létezem – A férfi közelebb lépett, és kezeit a másik vállára támasztotta. Mély, átható kék szemei szinte késszúrásként hatottak.   – A részed vagyok, ha tetszik, ha nem. Sosem tudsz kitörölni az emlékezetedből, sem erővel, sem mágiával, sem semmilyen más módszerrel. Építsd hát újra Hiroshimát, tedd élővé, lüktető és virágzó várossá, de a robbanás utáni süket csönd hóhérként kísér majd téged életed folyamán – suttogta. Egyszerre, mintha az előbbi békés Amerika helyett visszatért volna a sátáni énje. Az az énje, amelyik szilárd gyönyörrel nézi Honda Kiku szenvedését – az Övét, akinek a fájdalma kéj, a halálhörgése diadalmi ének számára. Igen, Alfred volt az. Akár képzelet, akár valóság – de Ő volt az. A dühöngő őrült, aki Hiroshimát bíborvörös vérrel teli mocskos kriptává változtatta.
Kiku az előbb ellökte a férfit. Nem kellene-e vajon tovább mennie, amíg még érzi ezt a fenséges, mámorító erőt a végtagjaiban? Nem kellene ütnie, ahol csak éri, amíg be nem teljesül a bosszúja, amíg a fájdalma meg nem enyhül?
- Ezt kellene tenned. – Amerika torz vigyora tolakodóan közelített felé, majd tényként közölte – De nem vagy rá képes, mert ahhoz túlságosan kedves vagyok neked. Hiába hidegültem el tőled, hiába harcoltam ellened a háborúban és újfent hiába dobtam le atombombát a városodra; az érzéseid felém mit sem változtak. Valószínűleg már nem is fognak… de tudod, mit tehetsz, hogy jobb legyen a helyzet? El kell fogadnod a megmásíthatatlant. Csak így megy.
Kiku arca nem türközött érzelmeket, csak a szemei bámultak a levegőbe magányosan. Koszos és fehér arca ijesztően nyugodt félmosolyra szaladt.
- Sátán.
- Mert te azzá tettél magadban – duruzsolta Alfred. – De vésd jól az eszedbe: megpróbálhatsz elfutni, elmenekülni, azonban én mindig a nyomodban leszek.  Gyáva vagy, Honda Kiku, undorítóan gyáva. Félsz saját magadtól, másoktól, és egyébként mindentől a világon. Elfojtod szükségszerű vágyaid, a jövő miatt aggódsz, miközben a múltat nem tudod elfelejteni és a jelen csak egy üres frázis számodra.

Kiku arckifejezése úgy összetört, mint egy üvegcserép, amit a földre ejtenek. Szájának íve lefelé húzódott, az önundor festette arcát olyanná, mintha leprás lenne. Maga sem tudta, mitől, de a torz szülemény szavai hatottak rá. Elhatoltak egészen addig a pontig, amit néhány órával – vagy perccel, másodperccel – korábban még a puszta körmével akart kivájni. Nem tudott többé színlelni, azt játszani, hogy erős és hatalmas. Saját gyengeségének kereszttüzében már nem érzett fájdalmat; csak annál rosszabb, kongó ürességet. Nem értette, mit képzelt korábban magáról. Valóban ő lett volna, aki oly sok évig küzdött egy előtte láthatatlanul lebegő, bizonytalan célért? Mire fel? Miért nem volt tisztában saját gyengeségével? Miért kereste olyanok bizalmát, akik ebből a gyengeségből erőt merítve olyan dolgokra vették rá, amiket ő alaptermészete szerint megvet és lenéz? 
- Hagyd abba. – Jéghideg hangja szinte keresztülmetszette a csillogóan kék szempárt. – Ismerem magam.
- Hazugság – gúnyolta őt Amerika, mire Kiku rájött, hogy nem sokkal ezelőtt ő is ezt mondta. A férfi az ő hangszínét utánozta; aztán folytatta az előbb megkezdett monológját, még kegyetlenebbül, még gonoszabban, mint eddig. A vigyora mintha odafagyott volna az arcára. – Sosem ismerted igazán magadat, mert mindig megöltél minden lehetőséget, amikor alkalmad lett volna felfedezni magad. Én mindig a saját utam jártam, kiálltam a vágyaimért és érzéseimért. Ennek köszönhetően válok majd olyan nagyhatalommá, mint még soha senki.  Értesz engem, Kiku? Törődj bele, hogy te hozzám képest egy nagy senki vagy.
Halotti, kísérteties csend.
- Honnan… - Kiku eddig biztosnak tűnő hangja megremegett, mintha sírni akarna. -… honnan van benned ennyi gonoszság?
- Így igaz! – Amerika nyelt egyet, és úgy tűnt, mellőzi a kérdést. – Mivel kiirtottad a vágyaid, nincs többé szíved. Ha nincs szíved, a tested is halott. Pont, mint a városod. Egy ilyen semmi nem érdemli meg a szerelmemet.
- Fejezd ezt be!  – Végre kitört belőle a sírás. Kiku kezeit fagy járta át, és miközben lassan lerogyott a földre, két tenyerével amilyen szorosan csak tudta, befogta a fülét. – Te nem vagy valóságos, te csak illúzió vagy… Legyen már vége…- Itt vagyok, Kiku – kacagott. A kezét nyújtogatta az elesett férfi felé. – Érintsd meg, ha akarsz, ölelj át és csókolj meg; úgyis tudom, hogy erre vágysz.  Tedd csak meg, hiszen valóságos vagyok. De még ha meg is teszed és a testem a birtokoddá válik, akkor is ugyanúgy gyűlölni foglak, mint most. Egy olyat, mint te, egyébként is képtelenség szeretni.
A férfi karjai újból átölelték, Kiku pedig az őrülettel küzdve üvöltötte, ahogy a torkán kifért:
- Tűnj el, tűnj el a fejemből! – Görcsös ujjainak a körmei belevájtak Kiku húsába. Hát kezdődik elölről. Semmi mást nem kívánok, csak repüljön el, oszoljon szét a levegőben, váljon porrá, csináljon bármit, csak ne kínozzon tovább, és tűnjön el végre ezzel a gyűlöletes érzéssel együtt, amit hiába akartam kitépni, a helyén maradt. – Hagyj békén, ne gyere a közelembe… minden, amit mondasz, csak hazugság, csak képzelgés, csak ostoba és torz képzelgés… vagy valaki szórakozik velem, és azt akarja, hogy megőrüljek… tűnj el a fejemből, átkozott lény. Te nem létezel… te nem létezel… te nem… te nem létezel.

Honda Kikut, Hiroshima városában 1945. augusztus 6-án este édes, mély álom nyomta el. Az arcára ráfagyott gúnyos mosolya.