Keserédes hamisítvány

Cím: Dead Walls and English rain

Fandom: Hetalia Axis Powers

Párosítás: US/UK
Lektor: Tomoko
Korhatár: nincs

Szereplők: Alfred F: Jones, Arthur Kirkland, néhány ápolónő és orvos
Figyelmeztetés: angst, egyébként nem írok semmit mert lelövöm a lényeget :D
Tartalom: Arthur Kirkland haldoklik, Amerika pedig eléggé feldúlt lelkiállapotban meglátogatja őt a kórházban. Vele marad az utolsó pillanatig...

Más megjegyzés: Amerika POV. Ahogy kezdődött ez a fanfic: 

http://www.youtube.com/watch?v=VISsqXgxXHM

Ez minden, amit látok: vakítóan fehér falak.  Olyan tiszták, olyan tökéletesen festettek… olyan élettelenek, hogy kiráz tőlük a hideg. Nem törődnek a nyomorúságommal. Pedig beteg vagyok, súlyos beteg.
Szinte világítanak, ahogy két oldaluk között elsuhanok. Az undorító tisztaságukat végre már nem érzékelem, ahogy a fejem elviselhetetlenül lüktetni kezd, és fényes pontok villannak fel előttem. Rettenetesen fázom, talán lázas is vagyok. Nincs olyan porcikám, ami nem remegne a halálos félelemtől. De mégis tovább rohanok. A bennem üvöltő vadállathoz képest a félájult állapotom semmiség.
Ez nem velem történik… nem, semmiképpen sem… hiszed te már rég az enyém voltál.

Elköteleződtél nekem.

Nem szóval, nem tettekkel.                                                                                
De éreztem, hogy titokban csak az enyém vagy; még ha olyan ostoba is voltam, hogy nem vettem róla tudomást. Nem akartam újra hibázni, megismételni a múltat, ami közös volt; hiszen annyi fájdalom és vér árán szereztem meg tőled a szabadságom. Te is nehezen akartad visszaadni… még a hatalmas szereteted ellenére is. Tudom, hogy örökre ott leszek benned, pont, mint egy csepp soha ki nem törölhető tinta, amit az ember véletlenül a papír szélére cseppent. A folt a gyenge anyagon továbbterjed, annak a legbelsőbb rétegeibe ivódik és végül tönkreteszi az egészet.
Eszeveszett rohanásom közepette feldöntök néhány más, testi beteget. A fáradtságot sem veszem, hogy bocsánatot kérjek, hanem szaladok tovább. Szaladok a barátomhoz. Szaladok a testvéremhez. A szeretőmhöz szaladok, az életemért.
Nem mintha igazi szeretők volnánk. Valahogyan mindig éreztük, hol van az a súlypont, ahonnan nem szabad tovább mennünk. Egy elkapott pillanat, egy félre nem érthető kézmozdulat… de nem ismertük be. Soha, semmit nem ismertünk be.

Őrült mozdulattal izzadt tenyeremet a pulthoz csapom. Lihegek, majd mormogok is valamit a nővérnek; nem törődve azzal, hogy két másik nő elé tolakodtam a sorban. De most ők nem fontosak. Csak egyvalaki fontos, csak egyvalaki.
- Lássuk csak, Mr. Arthur Kirkland… a kilencesben van az első emelet végén. De épp most…
- Köszönöm! – Már ott sem voltam. A lábaim maguktól mozogtak, mintha lejtett volna a folyosó és nem tudnék megállni. Ahogy a meghatározott kórterem felé igyekeztem, a szívverésem még az eddiginél is jobban felgyorsult. Egyre jobban bekerített a páni félelem. Már rendesen levegőt sem tudtam venni, mert minden egyes lélegzetvételnél elszorul t a torkom.
Arthur… tarts ki még. Nem mehetsz el csak így. A történetünk befejezetlen maradt.

De különben is, egy ország nem halhat meg csak úgy, mint bárki más.
Egy közönséges autóbalesetben meg pláne nem.
Angliát nem olyan fából faragták. Aki egykor dicsőséges kalóz volt, aztán meg gazdag gyarmattartó, az nem halhat meg egy egyszerű utcai balesettől. Ki van zárva.

A várva várt ajtó elé lépek, majd felemelem a karom, hogy kinyissam; de az mintha ólomból lenne.  Az ujjaim valahogy forróak, ahogy rákulcsolom őket a hűvös kilincsre. Próbálok megnyugodni, és nyugodtan lélegezni.
Forog velem a világ.
Hatalmas lelkierővel szinte nekidőlök és az ajtó kinyílik. Orromat azonnal megcsapja a gyógyszerek bűze és legszívesebben hánynék.

Hol vagy, Arthur? És én hol voltam, amikor szükséged volt rám?

Ahogy beljebb léptem, egy nővért pillantottam meg, ahogy a szobában lévő üres ágyak egyikén igazgatta a párnát. Minden bizonnyal udvariatlannak tartott engem, ahogy siettem felé és hisztérikus hangon, szinte sikoltva nekiestem:
- Mr. Kirkland… hol van Arthur Kirkland?  - A torkom kiszáradt, ahogy még egyszer körülnéztem. A nő már éppen méltatlankodni kezdett volna, amikor hirtelen erős huzatot éreztem hátulról; kinyitották az ajtót.
 Megfordultam, és láttam, hogy Őt viszik ott. Vékony takaróba burkolva, infúzióval és csövekkel elcsúfítva, arcán mennyei békesség.  Kezeit finoman egymásra helyezte, egymásra; mintha már a koporsóba vinnék. Mégis, olyan ijesztően nyugodt volt. Bár a haja kócos volt, az arca pedig fehér, úgy tűnt, mintha álmában megtalálta volna azt amit mindig is keresett,  de a való életben sohasem talált. Nyugalmat. És békességet a lelkének.
Hirtelen erős vágyat éreztem, hogy megérinthessem a kezét. Vagy a haját. Az arcát… hogy még utoljára érezzem azt a melegséget, amit gyermekkoromban egy-egy ölelés során kaptam tőle. Hogy még utoljára fúrhassam bele a fejem a vállába, utoljára megszagolhassam a lágy fürtjeinek illatát. Annyira szükségem volt rá.


Valamikor régen a szabadságomat követeltem tőled, majd erőszakkal vettem el azt. De most már nem kell. Vedd vissza. Vedd csak vissza, hiszen ez választ el tőled még most is.

Miután az ágyat a helyére tolták, az orvos rám nézett. Aztán szánakozó, vizenyős szemeivel bámult rám. Undorodtam tőle.
Undorodtam ettől az egésztől.
Legszívesebben felkaptam volna Arthurt az infúzióval meg a csövekkel együtt, és rohantam volna vele világgá.

Nem kérek újabb esélyt. Csak ébredj fel, Arthur, és ölelj meg úgy, mint régen.

Ám az orvos még néma maradt. Nagy nehezen aztán összeszedtem magam, és sikerült kipréselnem a számon:
- Mi történt vele? – Zavarodottságomban összevissza váltogattam a tekintetem a szobában és izzadt tenyeremet tördeltem. Talán azt hitték, megőrültem.  – Fel… u-ugye fel fog gyógyulni?
A férfi habozott, én pedig hiába bámultam a padlót, hátamon éreztem a kíváncsi tekintetét. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, rá és a többiekre is, akik most körülöttem álltak és a gyötrelmemen szánakoztak.


Tűnjetek már el! És ne nevessetek ki… kérlek titeket, ne bántsatok.

A lüktetés bennem egyre felgyorsult, és minden más zajt, ami kívülről jött eltompított. Halványan érzékeltem, hogy egyedül hagynak a kórteremben, egyedül ezzel a borzalmas bűzzel és a holtra festett falakkal.
Mindent elrontottam.
Hogy lehetek ennyire végtelenül gyáva? Gyáva, gyáva, gyáva. Az én hibám az egész. Nekem kellett volna áttörnöm azt a falat, amit te kettőnk közé emeltél.

Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Valami egészen új érzés szorongatott belülről, olyan mérhetetlen félelem, hogy kezeimet félő, remegő mozdulattal a lepedőre helyezem, közvetlenül a kezeid mellé. Egyelőre még nem merek hozzáérni. Félek a tapintásától. Hogy valamikor forró kezed most dermesztő hideg, és soha többé nem lesz olyan, mint volt.


Egyikünk sem olyan, mint egykor. Azok a boldog évek sosem fognak folytatódni, örökre elvesztek a múlt homályában… még ha nehéz elfogadnom, akkor is.

Minden másodperc mázsasúlyként nyomta a vállam, az óra kattogása pedig valami borzasztó aláfestő dallamot adott könnyeit ösztönösen visszatartó énemnek.

                                                                  
Nem volt elég az a sok száz év? Vajon meddig kell még várnom rád?
- Arthur – mondtam fennhangon is, miközben finom mozdulattal kezembe fogtam egykori bátyám kezeit és közelebb húztam őket, egészen az arcomhoz.
Nagy volt a fájdalmam, mégsem sírtam; bár kezei akár egy halottéi.
- Ébredj fel… - mormoltam alig hallhatóan. De volt egy olyan érzésem, hogy Ő hallja. – Ez az álmod még nem lehet örök. Még… még mondanod kell valamit nekem. Biztos van valamid számomra. Amit mindig el akartál mondani, de egyikünk sem hagyta.


Nem bírtam tovább az ideges ácsorgást, így leültem az ágy szélére. Nem húztam oda széket, mert nem terveztem hosszas látogatást. Hiszen mindjárt felébred. Biztosan mindjárt elmosolyodik, a végtagjaiba visszatér az erő, a szíve újult erővel kezd lüktetni…. és kinevet.
Csak meg akart viccelni.
Látni akarja, hogy reagálnék hasonló helyzetben.


Fanyar mosolyra húzom a számat. Már megint valótlanságokat képzelek.
Hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat – és minden mást is a fejemből -, próbálok utat találni a csövek között, hogy megsimogathassam az arcát. Ám épp ekkor  - ijesztő egy mozdulat volt, ha lehetett, még jobban kivert a víz – egy gyenge szorítást éreztem a csuklómon. És egy határozott kijelentést is hallottam.
- Alfred.


Néhány másodpercbe beletelt, mire felfogtam. Azután meg tébolyultan rohantam kifelé, hogy közöljem az orvosokkal a jó hírt.
Arthur felébredt. Él.
Most már nem fog meghalni. Egész biztos, hogy felépül.
Miért győzködöm saját magam?

Néhány percre visszajött az orvos egy ápolónővel, de megint csak csóválta a fejét.
- Túl sok jóra ne számítson, Mr. Jones – suttogta egészen halkan, hogy a beteg ne hallhassa. Én ezen rettentően felháborodtam, de végül is csak egy ideges horkantást hallattam.
Nem érdekelt már az orvos.
- Alfred…
Olyan fájdalmas volt a hangját hallani. Ahogy újra leültem mellé, ellenálltam a kísértésnek, hogy hozzáérjek. Egész biztos nem engedte volna.
- Itt vagyok – válaszoltam, egy mosolyt erőltetve az arcomra. Reméltem, hogy nem látja meg rajtam az idegességet és a félelmet.
- M… mi történt? – A hangja beszéd közben el-elakadt, de ettől eltekintve a régi volt. – És te mit keresel itt?

Úgy szeretlek hallgatni. Beszélj még hozzám. Mondd még a nevem.

Éreztem, mintha a szemembe ment volna valami. Többször is pislognom kellett, és a gombóccal birkóztam a torkomban. Eddig kibírtam sírás nélkül. Milyen nevetségessé tenném magam, ha most törnék ki… biztos csak egy idióta nyápicnak hinne. Persze… valószínűleg amúgy sem gondolt rám soha másképp.
Lassan elmagyaráztam neki a történetet.
- Nem emlékszel?  - sóhajtottam.   – Valami fontos európai gyűlésre indultál, és útközben egy részeg elütött, te meg egy fatörzsnek csapódtál. Aztán behoztak, és mikor azonosítottak felhívták a főnököd. Ő meg szólt Francisnek, aki nem tudott eljönni a gyűlés miatt, így kénytelen-kelletlen nekem szólt.
- Francis – ízlelgette a szót Arthur, majd felszisszent.  – Akkor ott a gyűlésen most mind értem aggódnak.
- Igen.

Egy darabig néma csend. Aztán Arthur lehunyta a szemét.
Annyira furcsa volt az egész. A bátyám egész lényéből szokatlan erő támadt, ami egyre inkább sírásra késztetett. Az egész olyan volt, mintha…
- Hát nem látom őket többé - suttogta. - De semmi baj. Te itt vagy. A Te arcod az utolsó, amit az életben látni fogok… micsoda véletlen - gúnyolódott saját magán.

… mintha vágyna a halálra. Hiszen nem élő ember formálja így a szavakat. Holtak nyelvén beszélt, bús-merengős hangon. Nem is értettem egészen. A csövek már csak dísznek voltak, és elég ocsmánynak tetszettek; akárcsak a fehér falak amik megfelelően horrorisztikus körítést adtak a helyzethez.
- Ne beszélj ilyeneket – kiáltottam fel. Nem sírtam, a szemem nem, csak az arcom. A vonásaim. Azokról olvasni lehetett, és Ő tudott is. – Hogy halhatnál te meg…? Hogy jut ilyen az eszedbe? Ország vagy, legalább erre gondolj, mielőtt össze-vissza beszélsz! Idióta.


Mit művelek? Azt kellett volna mondanom: nem hagylak téged meghalni, mert fontos vagy nekem. Erre fel leidiótázom.
Arthur arca elváltozott. Mintha nem erre számított volna ez alkalommal tőlem; ahogy én sem erre számítottam magamtól. Pedig Ő legalább megszokhatta volna.
Ha önmagam le tudnám győzni, akkor lenne esély rá, hogy boldoggá tegyelek. Ez egyelőre túl nehéz, és attól félek… talán nem is lesz több alkalom.
Ezután lehunyta a szemét és szomorkás félmosoly kúszott fel az arcára.
- Olyan rossz téged így látni – bukott ki belőlem akaratlanul is, mire mosolya kiszélesedett. Már majdnem nevetett. A mosoly még mindig kedves volt; még volt benne egy kis élet.  – De hamarosan felépülsz, ne aggódj. És akkor nekem sem kell majd itt…
- Az előbb mindent hallottam.


Éreztem, hogy a vérnyomásom megint az egekbe szökik. Még talán el is vörösödtem; Arthur arcáról azonban semmit sem lehetett leolvasni. Én pedig csak hallgattam. A szemébe sem nézve kissé elfordultam, és próbáltam tettetni hogy tökéletesen érzem magam.
Végül felsóhajtott, és nehézkesen felnyögött. Olyan kínnal, évszázados kínnal, hogy szemeim sarkába könny gyűlt. Olyan őszinte volt, hogy a szívem fájdult bele. És mindezt én okoztam.

Az én árulásom volt az a teher, amit sosem tudtál feldolgozni. Én pedig öntudatlanul pakoltam ezt a súlyt a válladra… Istenem, mennyire megbántam mindent! A saját magam által választott élet fáraszt, untat, már csöppnyi örömöt sem okoz.

A szavai olyan lágyak voltak, olyan finomak és gördülékenyek, mint az esőcseppek az Ő hazájában. A fájdalma rám zúdult, rám ömlött és nem tudtam mit tenni ellene.
- Én… nem bánom, hogy vége. Már túl sokáig vártam – Apró kis törés. Pár pillanatig nem tudott megszólalni, de érdekes módon nem sírt. Sőt; olyan végtelen nyugodtság áradt belőle, hogy a félelem újra átkarolt. Hát nincs győzelem. – Vártam rád, Amerika. Vagy Alfred. Bárhogy is nevezzelek, te már nem vagy az én kicsi Alfie-m. Felnőttél és otthagytál, de – erősödött fel a hangja, amikor látta, hogy szólni akarok – már késő van. Mindenhez, Alfred; túlságosan késő. Épp ezért, teljesen felesleges felhánytorgatnunk a múltat. És nem akarlak sírni látni… kérlek, töröld le azokat a könnycseppeket.
- Nem akarom.  – A hangom olyan vékony volt, hogy alig ismertem rá.
- Te az Amerikai Egyesült Államok vagy, és nem szabad megengedned, hogy bárki lássa a gyengeséged. Azt hittem, ezt legalább megtanítottam neked. Helyettem is légy erős, és…
-… és mi? – fakadtam ki. Már megint ez a modor.  – Fojtsam vissza magam, mint ahogy te teszed századok óta?!  Rejtsem el minden gondolatomat és érzésemet, éljek egy burokban, hogy senki ne közeledhessen felém? Azt hiszed, ez jó taktika?  A francba is, saját magad teszed lehetetlenné, hogy elmondjam, mennyire szeretlek!


Úgy tűnt, Arthur kissé meglepődött, bár biztosan nagyon jól ismerte az érzéseimet. Előtte sem volt titok, de most először mondta ki valamelyikünk nyíltan.
Tudtam, és ő is tudta, mennyire kifordultam önmagamból. Fel akartam állni a székről, hogy közelebb húzódhassak, hogy megérinthessem a kezét, a haját vagy az arcát… de mindhiába, mert kitört belőlem a zokogás és visszacsuklottam a székre.
Ez már nem én vagyok.
Hova tűnt az az erős férfi, aki nem ismerve félelmet, kivívta magának saját függetlenségét? Miért csak a bőgő, bátyját hiányoló Alfie ül most ezen a széken összeroppanva?
Ezzel a vallomással soha többé nem lehetek az, aki voltam.  
Nem vagyok többé erős és határozott állam, csak egy ember, aki érez és folyton hibázik.
A könnyeim megállíthatatlanul folytak; a szívem képtelen volt feldolgozni, hogy elveszíthetem.
A kezeimmel nem töröltem meg  az arcom, hagytam hogy a fájdalmam kósza foszlányai elérjék Arthur takaróját és eláztassák azt.
Nem láttam az arcát a fátyoltól, ami a szememet takarta, de egyszerre meghallottam Őt újra szívének kedves, halott húrján játszani.
- Tudod, én szeretem a záport. - Elgondolkodva, lassan ejtette a szavakat; szinte úgy tagolta őket, mint egy gyerek. Éreztem, hogy rám, majd a vizes takarójára szegezi tekintetét.  – Nálunk sokszor esik. De tudod, ennek is megvan az előnye. Ha nem esne, a földek kiszáradnának és nem hoznának termést. Ráadásul zápor után minden felfrissül, és a múlt emlékei eltűnnek.


Nem bírtam tovább és megragadtam a kezét. Magamhoz szorítottam fehér tenyerét, amiben alig lüktetett az ér; és dédelgettem, ölelgettem. Mintha ezzel meg tudnám menteni.
- Milyen boldog vagyok. – Egyszerre felkaptam a fejem, és láttam az arcát nevetni. Most mintha még sápadtabb és gyengébb lett volna, mint eddig. Hallottam az asztalon lévő orvosi műszer egyre idegesítőbb kattogását. 
- Bárcsak bátrabb lettem volna – nyeltem a könnyeimet.
- Igen – válaszolt még csendesebben, mint eddig. – De talán így kellett lennie. Én nem vagyok nélkülözhetetlen az országom vezetéséhez, Alfred. Talán mind tévesen gondoltuk, hogy örökké élünk… sosem gondoltál még bele ebbe? Hogy talán az egész egy átverés és mi is csak olyanok vagyunk, mint a többi… élünk egy darabig, aztán meghalunk. Végül mindenki meghal. Miért pont az országok lennének kivételek? Hiszen mi is csak húsból vagy…
A mondat félbeszakadt, ahogy Arthurnak nagy erőfeszítésébe telt, hogy levegőt vegyen.
- Ne erőltesd meg magad – korholtam finoman. – A beszéd csak fáraszt.
Köhögött egy kicsit, majd amint tudott, azonnal válaszolt.
- Így is elég fáradt vagyok. Egyébként pedig, jó lesz nekem azon a helyen. Egészen eddig azt gondoltam, a halál valami olyasmi kegyelem, amiben nekem sosem lesz részem. De aztán most hogy… hogy azt mondtad... már nem akarok meghalni, de elfogadom, ha elkerülhetetlen – mosolygott erőtlenül. Tényleg nagyon gyenge volt; tudat alatt éreztem, hogy nem bírja sokáig. Már nem sírtam, csak meredtem rá kiüresedett szemekkel, és vártam amit mondani fog. Amire mindig is vártam.

Addig nem engedlek el, amíg ki nem mondod azt, amit én.

Valószínűleg tudta, mi jár a fejemben.
- Ha lehetne egy kérésem… engedd meg nekem, hogy ne mondjam ki amit érzek. Ha igazán szeretsz, teljesíted ezt az utolsó kíváns…


Újabb köhögő roham tört rá, és ezúttal még erősebben szorítottam a kezét. Fájdalmas volt nézni, ahogy minden erejével levegő után kapkod, de nem jut oxigénhez. Szemei természetellenesen kidülledtek, homloka csupa izzadtság volt és éreztem hogy mennyire remeg a tenyere az enyémben.
- Te sosem változol – suttogtam. Hangomban az a mérhetetlen fájdalom csak olaj volt a tűzre, és tudtam, hogy Ő is érzi ezt.
- … üzend…meg… a n-népemnek… szeretem őket. Nem… nem hagytam el… őket – hörögte a szavakat, olyan artikulálatlanul hogy alig tudtam megfejteni.


Már szinte látom magam előtt Anglia felravatalozott holttestét, ami felett egész nemzete zokog.


- Nem fogsz meghalni – bizonygattam szinte üvöltve.
 Bele sem mertem gondolni, hogy az arcomra száradt könnyekkel milyen szánalmasan festhettem.  Csak az ő arcát néztem. Más nem létezett. Tudtam, hogy hiába hívnám az orvost, ő sem tudna mit tenni.
Arthur nem tudott válaszolni, sem sértegetni, sem leszidni, amiért olyat mondok, amiről magam is tudom, hogy csak hazugság.

De a szemembe nézett, még utolsó perceiben is…
És mikor a szeme lecsukódott, a keze elernyedt az enyémben, és végképp eltávozott belőle minden, amit életnek lehet nevezni, még percekig nem tértem magamhoz. Újra zúgott a fülem és az egész kórtermet fényesen izzónak láttam… hirtelen olyan hidegnek éreztem azt a tenyeret az enyémben, mint még soha. De az én testem és kezeim még forrottak.
Hiszen én még élek.
Ő pedig meghalt.

Jöttek a nővérek és jött az orvos. Egész sereg ember nyüzsgött néhány perc múlva mellettem, de képtelen voltam rájuk figyelni.
A fejem zsongott és csak döbbentem álltam… néztem, ahogy újra akarják éleszteni, láttam a kétségbeesést a nővérek arcán, és a félelmet.
Egy ország meghalt.
Nincs többé.
Hogyan lehetséges?!

Siettek, mind el voltak foglalva. Már megint nem törődtek velem.
Hirtelen azt éreztem, elviselhetetlen a meleg. Megpróbáltam néhány lépést tenni, kifelé, ki az ajtón… nem törődve azzal, hogy még nem végeztek. Élhet megint? Lehet úgy, mint ahogyan rég volt?
Annyira fáj a tudat, hogy állni is alig bírok. Hogy tudnék ezzel együtt élni!? Mit tettél velem…? A súly, ami eddig a te válladat nyomta, most az enyém lett. El tudnám bírni örökkön-örökké?
Rád mégsem haragszom. Hiszen megérdemelted, hogy nyugalomra lelj… tudom, hogy mióta vágytál erre.

Saját kiáltásom hangja idegennek hat.
A kintről jövő napfény nem ér el a szívemig.
Talán a nevedet… talán azt üvöltöm bele a terembe, ahol a holt falakról hirtelen zúduló esőként pereg le a hangom. A padlón tócsába gyűlik, de nincs ami felszárítsa.

×××


Alfred F. Jones zihálva ébredt fel reggel. Izzadt volt mindene, és kapkodnia kellett a levegőt, hogy magához térjen.
Pár perc múlva, amikor már feleszmélt az álom okozta sokkból – és abból, hogy még mindig érezte azt a halálfélelmet -, magára kapott valami tisztességes ruhát.
Aztán elindult a kocsija felé.
Útban Arthur Kirkland háza felé eleredt az eső; Alfred jóleső mosollyal nyugtázta ezt.