Non c'è luce

Fandom: Doctor Who

Párosítás: Doktor/Rory
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: slash, kis cukormáz, de nem vészes
Tartalom: Rory és a Doktor szeretik egymást, és még ahhoz is van elég merészségük, hogy ezt ne csak szavakkal, de tettekkel is kifejezzék. Azonban a tér-idő szerkezete felborul, és Rory a múltban próbálja távol tartani magától azt az embert, akit a legjobban szeret a világon: a Doktort.  Azonban az érzései, és legfőképpen Amy közbeszólnak; rájön, hogy még a számára istenségnek tartott Doktor sem képes szembeszállni a megmásíthatatlannal.

Más megjegyzés: A Metamophosis Series Challange-re írtam ezt a novellát. Két kulcsot kellett beleépítenem: az egyik az Epikureus-paradoxon ("A gonosz létezése ellentmondásban van egy mindenható és gondoskodó isten létével"), a másik Andrea Bocelli - Con te Partiró című dala. Elég rendesen megizzadtam a feladattal, majd ti talán eldöntitek, mennyire lett jó a novella :)

A férfi lehunyta a szemét, amikor eljött a pillanat. Már nem érzékelt semmit, habár tompa tudata mélyén még utoljára felidézte a hajnali, párás levegő finom gőzét, és az édes, kábító fűszerillatot, amit a növények ontottak magukból ezen a különleges helyen. Végtagjai ernyedten feküdtek a friss, esőáztatta fűben; sohasem képzelte, hogy így fog véget érni az élete. Mindig azt hitte ugyanis, a halál fájdalmas és erőszakos dolog, most azonban megtapasztalhatta, milyen békesség áradt szét a testében és a tudatában. Isteni nyugalom szállta meg, és a nemlét puha takaróként lebegte őt körül, miközben az utolsó gondolatok is elhagyták.
Tudta persze, hogy csak a képzelete játszik vele. Ez a hely volt a legkedvesebb neki a világon, és most a tudatalattija ringatta őt ide, hiszen valójában a teste teljesen máshol haldoklik. Ő mégsem látott mást, csak azt a végtelen zöld eget, és azt a fölé hajoló valakit, aki abban a másik világban szólítgatni próbálta, és akinek a könnye most az arcát mosta. Az a Valaki ide tartozott. Mindketten ide tartoztak, valójában, ezért titokban megköszönte a tudatalattijának, mert ettől szebb helyet a halálra elképzelni sem tudott volna.
Végül is, nem bánta. Senkinek nem lenne szabad ilyen sokáig élnie, annak pedig főleg nem, aki megérdemelné. Hosszú élete során azonban most az egyszer fordult meg a fejében: csak még egy kicsit. Csak még egy kicsit tovább.

×××

Amy nevetése visszhangzott szerte a folyosón, és arca kipirult, ahogyan homlokából fáradtan kisimított pár tincset. Rory ereiben is pezsgett a vér, ahogyan mindig, mikor visszatérnek egy kalandról; a Doktor még a vezérlőteremben maradt, ők pedig már a hálószobájuk felé vették az irányt. Egy kívülálló számára talán részegeknek tűnhettek volna, ahogyan botladoztak és nevetgéltek. Ez volt az élet, az igazi élet, és mikor Amy kinyitotta az ajtót, Rory nem tudta elképzelni, hogyan képesek az emberek e nélkül létezni.
A szobába érve a lány sóhajtott, levetette magát az ágyra, majd vetkőzni kezdett, előkotorva az ágynemű alól hálóingjét.
- Kék, beszélő libák. El tudod te ezt hinni?! Libák. És beszélnek.
- Szerintem nincs ezzel semmi baj – vonta meg a vállát Rory.
- Engem kicsit megijeszt. – Kikapcsolta a melltartóját. - Mármint nem a libák, hanem a tény, hogy mennyi olyan dolog van a világegyetemben, amiről mi, földiek nem tudunk. Úgy értem, élünk a szürke kis világunkban, ami most olyan… olyan szűknek tűnik mindehhez képest. Te nem így gondolod?
Rory leült mellé az ágyra.
- Néha én sem értem, a Doktor hogy bírja ezt a rengeteg kulturális sokkot.
- Ő más, mint mi – rázta a fejét mosolyogva Amy. – Kilencszáz év alatt volt ideje hozzászokni.
- Végül is… kétezer év alatt nekem is. És nekem még azt is meg kellett emésztenem, hogy műanyagból vagyok.
- De most már nem vagy műanyagból – csókolta meg Rory homlokát, majd megsimogatta az arcát. Amy olyan szeretettel nézett rá, hogy Rorynak gombóc nőtt a torkában. – Hála a Doktornak, visszakaptam a drága férjem.
- Ha már a Doktor jött szóba…
- Ne mondd, hogy megint.
A férfi bocsánatkérő pillantással válaszolt.
- Ne haragudj, de már pár napja megbeszéltük.
Amy lebiggyesztette az ajkát, majd mégegyszer megpuszilta Roryt, a száján.
- Pedig már kezdtem azt hinni, teljesíthetem feleségi kötelességeimet. Ne maradj sokáig!
Mikor kiért a folyosóra, Rory megeresztett egy megkönnyebbült sóhajt, ahogy a Doktor hálószobája felé vette az irányt. Csak most vörösödött el, de szerencsére ezt Amy már nem láthatta; így is elég nehéz volt elhitetni vele, hogy ő és a Doktor szenvedélyes kártyabolondok, tekintve, hogy a felesége még egyszer sem látta őt lappal a kezében. Amikor először hazudta ezt neki, olyan ügyetlenül tette, hogy arca verítékben úszott, és a tenyere is izzadt – ám amint a Doktor jött és megerősítette ezt az állítást (sokkal meggyőzőbben, mint azt Rory valaha is képes lett volna), Amy látszólag nem kételkedett többé, és elhitte, hogy éjszakánként ártalmatlan pókerpartik szemtanúja lehet az a gyanútlan járókelő, aki ilyenkor betér az időúr szobájába.
Rory hangtalanul lopózott be az ajtón, de rögtön meg is torpant, amint meglátta, hogy a Doktor az ágyán ül búskomoran, lehajtott fejjel, és egy pakli kártyát kever a kezében, oda sem figyelve a lapokra. A férfi már az elmúlt néhány napban észrevette rajta, mennyire letört hangulatban van, de úgy gondolta, múló kis depresszió az egész, amit egy több mint kilencszáz éves földönkívüli joggal engedhet meg magának. Illetve, úgy döntött, ezt hiteti el magával.
Azért Rory leült mellé az ágyra, és kierőszakolt magából egy apró kis mosolyt.

- Most tényleg kártyázunk? – A Doktor felnézett, majd újra le a paklira.
- Gondolom.
- Nem akarod, hogy itt legyek. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. Rory szíve hevesebben kezdett verni, és máris megbánta előbbi mondatát. Nem akarta hallani a választ, nem, nem és nem, ha az azt tartalmazza, amitől a legjobban félt.
A Doktor felnézett, sokáig nézte őt; belefúrta Rory tekintetébe az övét. Szavai olyan örökösnek hangzottak.
- Ilyen még csak meg se forduljon a fejedben. Tudod jól, mit érzek irántad.
- Mégis eleged van – suttogta a férfi, majd megfogta a Doktor kezét. Jéghideg volt, és Rory érezte, hogy átmelegszik, amint ez a hűvös kéz maga felé fordítja a tenyerét, és lassan összekulcsolja az övével.
- Nem. Ne hidd, hogy nem akarlak jobban, mint bárkit eddigi életem során. Mert akarlak. De Amy…
- Már megint Amy, mindig csak ő! – bukott ki a férfiból sértetten. – Nem tudsz elszakadni ettől a témától, igaz? – sóhajtott. – Nézd. Nem érzem, hogy hibát követnénk el, mert ő is meg akart csalni veled.

- De én nem hagytam – vágott közbe a Doktor hidegen. – Azt akartam, hogy boldogok legyetek. Persze, tudnom kellett volna, hogy a házasságotok eleve kudarcra van ítélve, még akkor… és talán meg tudtam volna akadályozni.
- Most arra célzol, hogy meleg vagyok?
A Doktor nem szólalt meg jó pár pillanatig; a feszültség szinte már tapintható volt a szobában.
 - Nem várom el, hogy megérts, de tudod elég nehéz volt eldöntenem akkoriban, mit is akarok igazán. - Rorynak eszébe jutott, mennyire nem ide akart kilyukadni, de már nem bírta tovább szótlanul. - Szeretem Amyt teljes szívemből, de nem tudom úgy szeretni, ahogy téged, ha ez a problémád.
A Doktor habozott.
- Tudod, így utólag szégyellem magam, hogy belementem ebbe az egészbe. – A férfi gyengéden megfogta, és felemelte Rory állát. Egyenesen a szemébe nézett, Rory pedig nem győzte kigyönyörködni magát azokban a gyönyörű íriszekben. – Túlságosan szeretsz engem. Ezt nem akarom.
- Azt hittem, akkor tisztáztuk, ki mit akar. – Rory nagyon jól tudta, hogy a Doktor emlékszik. Egy különös bolygón álltak meg akkor éjszaka, amikor már mindenkinek aludnia kellett volna, mert a férfi szerette azt a kilátást. Messzi dombok, a távolban a horizontnál hegyek magasodnak az égbe, ahol magasan a hatalmas hold ragyogó zöldben pompázik, és apró fénycsóvákat lövell ki magából, hogy megvilágítsa az eget. A levegő idegen növények illatától terhes, és a virágok sosem hervadnak el. Roryt akkor valami ösztökélte, hogy kibújjon az ágyából, és végül a Doktor karjaiban találta magát, ahogy együtt figyelték a csillagokat, és a szemkápráztató holdat; szavakra nem volt szükségük, mégis kimondták őket, aztán amikor az ágyukat is megosztották egymással, mindezt be is bizonyították.
Rorynak küzdenie kellett, hogy visszatérjen a jelenbe, de a Doktor válasza kijózanította.
- Érdekes. Mindig úgy gondoltam, van valami annak az átkozott bolygónak a levegőjében, ami ellazítja az embert, megrészegíti, és bátorítja, hogy olyasmit tegyen, amihez egyébként nem lenne mersze. Talán ezért is szeretem annyira.
- Szóval ezért gomboltad ki olyan gyorsan a ruhám. - Rory viccnek szánta, de a férfi még csak el sem mosolyodott.
- Rory, én most komoly dolgokról szeretnék veled beszélni. A viszonyunk nem helyes, ezt mindketten tudjuk.
- Ezt nem mondhatod komolyan – hitetlenkedett.
- Attól tartok, mind meg fogunk halni.

Kis hatásszünet. A férfi először ledermedt, majd értetlenül meredt a Doktorra, de végül sikerült kinyögnie:
- Ez nem igaz. Te nem halhatsz meg.
- Halandó vagyok – felelte a Doktor szinte szórakozottan, és végre bujkált egy kis mosoly a szája szélén. – Nem isten.
- Nekem Isten vagy – szólalt meg Rory rekedten, amint végigsimította a Doktor arcát. – Eddig mindig megvédtél minket, akármi történt. Ha szükségünk volt rá, jöttél, ha baj volt, mindig ott voltál, hogy segíts. Ezt teszi egy jóságos isten, nem? Régebben néha tényleg elgondolkodtam azon, hogy vajon csak elhitetted-e velünk ezt az időuras-bolygópusztulásos mesét, vagy tényleg ugyanolyan vagy, mint mi, többiek. – Habozott. - De mindegy, a lényeg, hogy tudsz regenerálódni, már hogyan is halhatnál meg? És mi? Mit tudsz, amit én nem?
A Doktor tekintetében mintha több száz év halál, fájdalom és könny gyűlt volna össze. Rory beleborzongott abba, hogy egy ilyen istent szeret.
- Ez bonyolultabb annál, mintsem el tudnám neked magyarázni. – A Doktor lehajolt, hogy megcsókolhassa, Rory pedig örömmel hagyta, hogy a férfi szorosan magához vonja; azonban a csók hamarabb véget ért, mint arra számított. Kongó ürességet érzett, amikor ajkaik szétváltak, a Doktor pedig a homlokának támasztotta a fejét, hogy közelről suttoghasson neki, titokzatosan, mintha valaki kémkedne utánuk.
- Valami nincs rendben, Rory. Valami nagyon-nagyon rossz irányba halad, és félek, nem tudom megállítani; habár figyelmeztettek. Emlékszel a babákra, annak a kisfiúnak a szekrényében? Azt mondta, összetöröm őt. Összetöröm a lányt. Amy, te és én; a történet valahol elromlott, többé már nem róla szól, hanem rólunk. Istenem, hogy nem jöttem rá korábban – hunyta le a szemét a Doktor, majd folytatta. - Az idő fix pontjait megváltoztattuk, a jövőben nem történik meg, aminek meg kell történnie, és eltértünk attól az idővonaltól, amit még nem is ismerünk. Az idő megreped; mondtam, hogy túl veszélyes engem szeretni.  – Rory el akart húzódni, de a Doktor nem engedte, szorosan tartotta a fejét. Szinte hipnózisba vonta őt, Roryt pedig megijesztette ez a tekintet. – Csak a szemeimbe nézz, és ne pislogj. Valaminek most kellene megtörténnie kettőtökkel kapcsolatban, de nem fog, mert te velem akartad tölteni az éjszakát. Ha szólok, elfordítod a tekinteted, és ránézel az órádra. A legfontosabb, hogy ne ess pánikba, megértetted? Őrizd meg a hidegvéred, akármi is történik.
- De Doktor, miért…?
- Most.
Rory egy pillanatig habozott, majd az órájára pillantott. Először nem látott semmi különöset, aztán az óramutató hirtelen elgörbült, és kétszer akkorára torzult, a számok pedig belefolytak a szoba körvonalába, ahogy a tér többi része is furcsa geometriai táncot járt a szeme előtt. Csak ekkor vette észre, hogy a jeges félelem kígyóként kúszik fel a gerincén, és remegni kezdett, ahogy belekapaszkodott a még kivehető Doktor alakjába.
- M… mi történik? – rebegte kábán. A füle zúgni kezdett.
- Ne felejtsd el – hallotta a férfi hangját olyan távolból, mintha a szoba túlsó végében lenne. – Nem engedheted, hogy újra megtörténjen. Ments meg minket Rory… mentsd meg őt.
Rory lába alól elmozdult a talaj, és a körök, négyzetek és háromszögek egy nagy masszává mosódtak előtte. Azt azonban így is látta – inkább érezte -, hogy a Doktor szomorúan mosolyog.
- Te most…?
- Igen, éppen meghalok. Mindannyian haldoklunk.
Rory üvölteni szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Tagjai bizseregtek, a színes fraktál a szeme előtt fokozatosan elsötétedett. Végül behunyta a szemét, és nem küzdött tovább; hagyta, hogy elmerüljön a hatalmas feketeségben, és úgy aludt el, mintha egy puha takaró ölelné át a testét.

×××

Puha, bársonyos forróság zárta őt a karjaiba, amint a felébredt. Először álmosan nyitogatta a szemét, és nem értette, hol van és mit csinál, majd nagy nehezen kitisztult előtte a kép. Jobban mondva, egy erkély selyemfüggönye, és az a mögött lévő fényes, mégis homályos látkép: egy város bontakozott ki a szeme előtt, a háttérben egy gyönyörűen ívelt toronnyal. Ahogy balra pillantva egy vörös hajzuhatag omlott a meztelen vállára, azonnal tudatosult benne, hogy hol is van, és mit csinál: újdonsült feleségével, Amyvel éppen a nászútjukat töltik Párizsban. Három egész hét a kötelességek, Anglia és a Doktor nélkül; ezt szigorúan kikötötték, mikor elindultak. Pár pillanatig a férfi átkozta magát, hogy hogy is felejthette ezt el, de gyorsan túljutott rajta, amint Amy mocorogni kezdett.
- Jó reggelt – mosolygott álmosan, félig elnyomva a szavakat, ahogy megpróbált máshogy helyezkedni. Végül egész testével Roryra nehezedett, fejét pedig a férje mellkasára fektette, mutatóujját érzékien végigfuttatva annak vonalán.
- Nekem már mindenképpen jó.
A lány huncut tekintettel pillantott rá, majd felemelkedett. Rory talán még sohasem látta szebbnek Amyt, mint most, ebben a késő reggeli napfényben: mahagóni-hajában játszottak a színek, karcsú teste olyan leheletkönnyűen nehezedett rá, hogy Rory szinte meg sem érezte, és hegyes kis mellei minden férfiszem örömére váltak volna. Egy pillanatig ő mégis helytelennek érezte, mintha nem volna ide való.
Pont ebben a pillanatban a szoba ajtaja hangos csattanással kivágódott, és egy vidám, túlságosan is élénk hang és tulajdonosa szökkent be. A Doktor arcán angyali vigyor terült szét, amivel elérte, hogy Amy elpiruljon, és egy másodperc alatt magára kapja a takarót – Roryval egyetemben.
- Á, Bonjour, Amy Pond és újdonsült férje, hogy aludtatok? Ne bámuljatok így, láttam már nőt meztelenül – majd Roryra pillantott -, meg férfit is. Nem tiportok bele a lelkembe.
- Te mit keresel itt?
Rory a férfira nézett, majd nyelt egyet.
- Ó, én csak beugrottam, pár… tudjátok – húzta el a száját – Croissant, azok a finom sajtok… és a macaroon. Imádom a macaroont. Na de a lényeg, hogy segítségre volna szükségem, mert ugye miközben véletlenül erre jártam, belefutottam egy csúnya, gonosz és mindenekelőtt borzasztó humorral bíró öreg pékbe, akiről aztán kiderült, hogy igazából a Blooua Nevá bolygóról jött, és…
- Nincs és – vágta rá Amy dühösen. – Doktor, Roryval nászúton vagyunk. Érted? Ezt az egy hetet kértük tőled, csak ezt az egyet, hogy had legyünk kettesben, úgyhogy légy szíves és menj el. Komolyan.
- De hát kettesben lesztek ezek után is, csak velem. – Az ezt követő arckifejezések láttán a Doktornak elment a kedve a mosolygástól. – Kérlek titeket. Gyerekeket mérgez meg, és olyan péksüteményeket készít belőlük, amiket aztán átszállíttat a saját bolygójára. Jól megy az üzlet, a Neván szeretik az emberhúst.
- Csak azért mondja, hogy menjünk vele – makacskodott Amy. 
- Nem, ez most komoly.
Rory sóhajtott, majd Amyre nézett. Váltottak egy lemondó pillantást.
- De a Tardisban franciaágyat kapunk – fenyegette meg a férfi.
Az időúr titokzatosan elmosolyodott, majd illedelmesen kiment a szobából, amíg a házaspár felöltözött.

×××

Persze a Doktor, mint mindig, most is eredményesen zárta ezt a kalandot. Amy aztán még hetekig nem hagyta békén őt azzal, hogy mennyire elrontotta - már megint - a nászútjukat; pedig Rory nagyon is jól tudta, hogy valójában nem haragszik rá. A Doktorra nem lehet neheztelni sokáig, egyszerűen képtelenség.
- Kárpótollak titeket – ígérgette mindig, és valószínűleg úgy is gondolta, mert sokszor hagyta őket kettesben Amyvel; nyilván szándékosan. Rory néha elgondolkodott rajta, hogy talán tényleg bűntudata van emiatt, de aztán el is hessegette rögtön.
- A gonosztevők sajnos nem alkalmazkodnak a fiatal házasokhoz – magyarázta egyszer, amikor Amy már a szobájukban tartózkodott, Rory pedig érdeklődéssel figyelte, amint a Doktor két vezeték között vacillál.
- Amíg te legyőzöd őket, addig mi is kibírjuk.
A férfi rámosolygott, Rory pedig furcsán kényelmetlenül érezte magát.
- Segítség nélkül nehezen menne. – Azért kedvesen visszamosolygott.
- Ugyan, ne tégy úgy, mintha egyedül nem bírnál el öt bolygónyi idegennel is. Tudjuk, mire vagy képes.
- Ne becsüljetek túl. – Végre eltalálta, a piros vezeték elégedetten kattant. – Ott segítek, ahol tudok.
Rory vállát barátságosan megpaskolta, majd a szemébe nézett. A férfi nem bírt mozdulni; csak álltak ott jó darabig, egymással szemben. Amy vidám nevetése zökkentette ki őket, aki a lépcső tetejéről kiáltott le nekik.
- Na, melyik fiúm kér palacsintát?
A Doktor kapta el először a tekintetét, majd a kezét is visszahúzta.
- Megint a konyhában garázdálkodott – súgta oda Rorynak, aki elvigyorodott. Az előbbi, szinte meghitt pillanatnak nyoma sem volt.
- Mit mondtál? – kiáltotta a lány sértetten. – Ha valami sértőt, akkor nem adok. Egyébként siessetek, mert kihűl! – Elsuhant, majd visszaszólt. – És Doktor, ha nem jönne, ráncigáld el! Nem kap később vacsorát.
Rory gyomra összeszűkült, és a szíve is nagyobbat vert, ahogy meghallotta az utolsó mondatot. Beletörődően sóhajtott, miközben elindult az ebédlőbe. Az utóbbi időben mintha kicsit túlságosan érzékenyen reagálna a férfi nevére, és néha azon kapta magát, hogy percekig őt bámulja. Valahogy furcsán ismerősnek tűnt, de nem tudta volna megmondani az okát – úgy érezte, mintha valami fontosat felejtett volna el. Valami olyasmit, amire muszáj lenne emlékeznie… de akárhogy törte magát, nem jutott eszébe semmi.

×××

Rory szeme egyszer csak kinyílt magától, és nem bírta lecsukni; bár már jóval elmúlt éjfél. A végtagjai bizseregtek, nyilván elfeküdte őket. Mégis úgy érezte, soha nem volt még élénkebb; valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Ahogy a szeme hozzászokott a sötétséghez, vetett egy pillantást a mellette békésen szuszogó Amyre, majd kitakarózott, és felállt. Úgy érezte – és minden logikus gondolata efelé terelődött -, az lenne a legjobb, ha kimenne egy kicsit levegőzni. Azt persze pontosan nem tudta, hol is vannak most (mindig nagy rejtély volt számára, hogy éjszaka hol szokta a Doktor leparkolni a Tardist), de a szobában rettentő hőség volt, még egy szál pizsamában is. Igen, határozta el, jobb lesz kint.
A vezérlőterembe érve nem talált ott senkit. Talán a Doktor is szeret levegőzni néha, gondolta magában, és megborzongott; habár ő sem tudta, miért. Kiérve a Tardisból friss szellő csapta meg az arcát. A levegő kellemes volt, egy kissé hűvös, de mégsem annyira, hogy Rory visszaforduljon. Tekintete rögtön az égre esett, ahol hatalmas zöld fénygolyó okádta a tüzet magából, és úgy égett, olyan szenvedéllyel, hogy a férfinak úgy tetszett, ilyen gyönyörűség nem létezhet a világon. Ameddig a szeme ellátott, végtelen dimbes-dombos táj, és a horizontot pár égbetörő hegcsúcs tette lélegzetelállítóvá. A Tardis maga egy nagyobb hegyen állt, jobban mondva egy hegynek a peremén; ahol véget ért, sok méter szakadék tátongott. A fű hatalmas szálai ringatózva hajoltak meg a szellő munkája nyomán, és a levegőben édes, kellemes fűszerszag terjengett.
- Ugye, milyen gyönyörű? – Rory összerezzent, aztán felfedezte a Doktort, aki pont a háta mögött állt, és titokzatosan mosolygott.
- Hol vagyunk?
- Ez a kedvenc helyem. – A Doktor Rory vállára helyezte a kezét. – Tudom, sok kedvenc helyem van, de ez különösen az. A hold látványával nem tudok betelni.
Rory mind közelebb és közelebb sétált a szakadékhoz, és a magasság megszédítette. Le kellett ülnie a fűbe, és a Doktor követte.
- Nem értelek – húzta össze a szemöldökét, majd sietett hozzátenni – Mármint valamilyen szinten igen, de ha a helyedben lennék, biztos nem pazarolnám az időmet arra, hogy kétszer ugyanazt nézzem meg. Olyan sok szépség van a világon, annyi sok ismeretlen, ami felfedezésre vár.
A Doktor sóhajtott.
- Én pont ezért járok ide vissza; ez a hely nem változik soha. Körülöttem emberek élnek és halnak meg, aztán újabbak, és újabbak, míg végül azt mondanám, már belefáradtam: de akkor rájövök, mennyire szeretem őket, és mennyire fontosak nekem.
Rory meggondolatlanul kiejtett egy már nagyon rég dédelgetett mondatot.
- Az istenek magánya.
A Doktor lehajtotta a fejét.
- Nem szabadna ilyet mondanod.
- Jobb, ha valaki elmondja neked, mielőtt azt hiszed, soha nem lehetsz boldog.

Hosszú csend telepedett rájuk. Valami idegen bogár döngicsélését hallgatták egy darabig, aztán Rory felnézett a Doktorra, akinek arcát a zöld hold szinte dicsfénybe vonta. Most közelről látta a vonásait, habár úgy tetszett, nem ez az első alkalom.
- Rory – kezdte sóhajtva. - Akár hiszed, akár nem, én boldog vagyok így. Kilencszáz év hosszú idő, és a múlt sok mindent megszépít… csak vissza kell emlékeznem. Nincs új a nap alatt, és én beérem a régi örömökkel; őrültség lenne azt gondolni, hogy ennél valaha is boldogabb lehetek.
- De mégis… nem vágysz valakire, aki mindig veled van? Tudom, hogy sok kísérőd volt már.
A Doktor üresen bámult vissza rá, majd szája szélén előbújt egy kis mosoly.
- Kétezer évet vártál Amyre. Szerinted létezik olyan, hogy mindig?
A Doktor hátradőlt a fűben. Rory hallgatott egy darabig, majd ő is így tett; a zöld fénycsóvák úgy világították meg az eget, mintha egy hatalmas lámpabura alatt feküdnének. Rory önkéntelenül is elgondolkodott rajta, vajon hány bolygónak lehet még piros, kék vagy akár ibolyaszínű holdja, hány olyan bolygónak, amit ő sohasem fog látni, még akkor sem, ha ezer évig utaznak a Tardis fedélzetén. Ilyen nagyszabású álmokhoz az univerzumot túl hatalmasra mérték.
Csak feküdtek ott, Rory pedig egyszer csak azt vette észre, hogy a Doktor felemelkedik, és közelebb érve elárnyékolja előle a fényt. Tekintetük összekapcsolódott, de a Doktor nem mozdult; ám Rory egyszerre hihetetlen késztetést érzett arra, hogy megérintse a férfi karját. Vagy az arcát. Érdekes módon ezek a gondolatok nem hatottak az újdonság erejével, mintha már megszokta volna őket; még egy csepp félelem sem volt benne aziránt, hogy a Doktor esetleg tiltakozna. Percnyi habozás nélkül kinyújtotta a karját, hogy végigsimíthasson a férfi arcán. Az rezzenéstelenül tűrte, és - bár Rory nem volt benne biztos – mintha valami nedves csillogna a szemében. Egy pillanatra a férfi megzavarodott, de aztán látta, hogy a Doktor felé hajol…
… és akkor látta az ajkait, és érezte a haja illatát.

Először képek jutottak eszébe, majd ezek a képek elevenné váltak: a szeme előtt végigpörgött minden egyes élmény, amikor ők együtt voltak, amikor szerették egymást, és semmi mással nem törődtek. Aztán rájött, mit is keres itt, és hogy meg kell akadályoznia ezt a kapcsolatot minden áron; erre a gondolatra a torkában gombóc nőtt. Szüntelenül átkozta magát. Hogyan felejthette el? Hogy volt rá egyáltalán képes?
De a Doktor nem csókolta meg, egy pillanat alatt mintha kővé dermedt volna; ugyanabban a pillanatban, amikor a másik rájött az igazságra. Rorynak szüksége volt az érintésre; arcát a Doktor arcához érintette, ajkaival finoman súrolva annak bőrét.
- Rory… - suttogta a Doktor, és lehunyta a szemét. Pár pillanat múlva már képes volt elhúzódni.
- Te is emlékszel? – csuklott el a hangja.
- Megígérted.
Rory alig volt képes megszólalni.
- Szeretlek. Ezt nem kívánhatod tőlem.
A Doktor két tenyere közé vette az arcát.
- Rory, ne tedd még nehezebbé a dolgot. Nekem is fáj, hidd el, de túllépünk majd rajta. Képesek vagyunk rá.
- Figyelj… figyelj – vett egy mély levegőt Rory -, biztos van valami megoldás. Akármi, de nem ez.  A Doktor hirtelen és erőszakosan rátapasztotta a száját az övére, de ez csak pár másodpercig tartott.
- Most jól figyelj rám. Ez volt az utolsó, de tényleg a legutolsó eset, hogy engedtem, hogy ilyesmi megtörténjen. Nézz rám. – Rory arcát erőszakkal maga felé fordította. Mégis, a hangja remegett. – Kérlek Rory, könyörgöm, gondolkodj. Mindannyian meghalunk, és Amy életét nem teheted kockára miattam. El kell döntened a fontossági sorrendet.
- Már eldöntöttem.
A Doktor felállt, majd felnézett a holdra. Ha nem ismerné jobban, Rory még azt hihette volna, a sírás határán van.
- Szeresd őt, kérlek. Megérdemelné, hogy a csillagokat is lehozd neki az égről. – És ezzel visszasétált a Tardisba. Rory még ott maradt egy darabig gondolkodni.

×××

- Te is emlékszel?
- Megígérted.

Amy úgy szorította az ökleit, hogy már szinte fájt. Mindene remegett, ahogy a Tardis ajtójának egy kis résén át szemlélte a zöld holdfényben úszó jelenetet; már átkozta, hogy felkelt az előbb, akármennyire is hiányzott mellőle Rory.
Most azonban nem értett semmit. Azt sem, mivel érdemelte ki, hogy Rory megcsalja, és azt sem, hogy a Doktor hogy lehet ennyire képmutató. A férje, és a saját példaképe… a lelke szilánkosra tört.
Nem kellett volna felkelnie. Nem, nem és nem. Soha szörnyűségesebb pillanatot nem élt még át, és azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld. A halál is ezerszer kegyesebb lenne ennél. A két férfi, akiket a legjobban szeretet ezen a világon; és most ráébredt, hogy ő, Amy Pond csak egy felesleges kolonc a nyakukon. Bár nem értett minden egyes szót a beszélgetésből, de amikor a Doktor megcsókolta a férjét, halkan visszaosont a szobájába. Nem akart többet látni.
Leült az ágyra, majd körülnézett. Először nem jutott eszébe semmi; sírni sem tudott. Most már nem. Hang nélkül levett a közeli polcról egy poharat, majd a titkos italszekrényből, ami a padló alatt volt, egy üveg vörösbort. Roryval ketten tartogatták különleges alkalmakra, de el kellett rejteniük, mert a Doktor ki nem állhatta az alkoholt.
- Talán ezt is elmondta neki – jegyezte meg dühösen. – Ha már annyira jóban vannak.
Egy pillanatra meglepődött, mert nem szokott magában beszélni, de aztán gyorsan túllépett rajta. Remegő kézzel nyúlt a kitöltött alkohol felé.
×××
Rory hetekig nem bírt másra gondolni a Doktoron kívül. Ha ébren volt, ha álmodott, ő járt a gondolataiban egész nap; néha sikerült elkapnia egy-egy pillantását, de ilyenkor a férfi mindig elfordította a tekintetét. Tudta ő, hogy nehezen viseli a Doktor is, de nem mert négyszemközt beszélni vele; egyébként is nagyon elfoglaltak voltak mindketten. A Doktor sokszor a segélyhívó jeleket próbálta befogni, vagy éppen a Tardis belsejében bütykölt valamit, amit létfontosságúnak tartott, Rorynak pedig éppen elég volt a felesége hangulatingadozásait eltűrni, amik újabbak elég gyakoriak voltak. Valamiért Amy hűvösebben és merevebben viselkedett vele, mint eddig, de igazából a férfinak sejtelme sem volt, miért.
Hacsak rá nem jött arra, súgta egy apró hang a fejében. De aztán elaltatta a hangot azzal, hogy ez lehetetlen, mert egyrészt nem történt – ebben az idősíkban legalábbis - köztük semmi a Doktorral; másrészt pedig ugyan miért is kelt volna fel Amy éjnek idején? Vagy ha igen, mégis mit látott és hallott volna? Pár szót és néhány homályos célozgatást? Nonszensz.
De azért mégiscsak aggódott. Egyszer Amerikában jártak, és miután a Doktor sikeresen visszaverte a Dalekok újbóli támadását, az elnök rendfokozatot és ki tudja hány címet kínált neki; a tiszteletére rendezett ünnepségen Rory pedig nem mert rá megesküdni, de mintha egy vodkásüveget látott volna becsusszanni Amy táskájába. Épp csak futólag pillantott oda, és az sem biztos, hogy vodka volt az, lehetett víz is; de a nő mozdulata olyan idegesnek hatott, miközben elhúzta a táska cipzárját, hogy Rory nem tudott nem kételkedni. Ittasan persze még nem látta őt, de reggel sokszor előfordult, hogy fejfájással és karikás szemmel ébredt. A szobájuk-béli titkos alkoholos szekrényt a férfi mégsem merte megnézni, ahhoz túl gyáva volt.

Aggasztotta az is, hogy hiába próbált a feleségéhez közeledni, semmi nem használt. Egyik este szeretkezni akart vele, de Amy elfordult, és mérgesen magára húzta a takarót.
- Fáj a hasam.
- Mindig fáj a hasad.
Amy nem mozdult.
- Figyelj, ha van valami baj, mondd el – simogatta meg Rory a haját.
- Nincs baj, csak álmos vagyok, fáj a hasam és nincs kedvem.
Rory ettől az egy mondattól rá nem jellemző módon dühbe gurult. Egyből felállt, majd az ágy előtt leguggolt a földre, hogy kinyithassa a szekretert; Amy, mint aki rugóra jár, felpattant, és harciasan ráállt a felemelhető lécre.
- Feküdj vissza az ágyba – zihálta. A szeme csillogott. – Itt nincs semmi, a Doktor rájött és kiüríttette. Elfelejtettem mondani, ne haragudj.
- Állj félre.
- De édes, mondtam, hogy nincs se…
Rory egy határozott mozdulattal félrerántotta a nőt, majd kinyitotta a szekrényt. Odabent félig megtelve vagy éppen üresen sorakoztak a boros, whiskys és vodkás üvegek, sőt, pár egészen különleges, idegen bolygókról származó ital is ott hevert a többi mellett; nem is kevés, amik ráadásul egy vagyont érhetnek. A férfi hátratántorodott, és csalódottan meredt Amyre.
- Miért csinálod? – kérdezte halkan, félve. A nő a padlóra függesztette a tekintetét, mire Rory gyengéden megfogta a kezét. – Kicsim, ez így nem mehet tovább. Segítségre van szükséged. A Doktor talán…
- Nem – kiáltotta Amy, kiszakítva a tenyerét. – Nem kell a segítségetek. Egyikőtöké sem.
Mielőtt a férfi felfoghatta volna mi is történik, a felesége gyorsan kikapott a padló alól egy vodkásüveget, és ott helyben inni kezdte, mint a vizet. Rory habozás nélkül megragadta az üveget, majd ráncigálni kezdte, de ő nem engedte el a kezéből. Szemeiben őrült fény csillogott; Rory gyanította, hogy a nap folyamán nem most először ivott. Addig-addig harcoltak, amíg a férfi egy erős rántással megszerezte az üveget, ám akkora erőt mért rá, hogy az azonnal kettétört. Egy pillanat múlva érezte, hogy szilánkja a kezébe hatol, és éles, égető fájdalom járta át a tenyerét. Elejtette a maradékot, és megütközve meredt Amyre, aki immár néma volt.
Pár másodpercig csönd támadt.
- Bocsáss meg. Nem… nem volt szándékos. Hadd segítsek. - Amy szemébe könnyek szöktek, és nyúlt volna a férje felé, hogy segítsen neki, de az undorodva elfordult.
- Mi lett belőled, Amy? Te nem ilyen voltál. Nem… nem ez a szörnyeteg – fejezte be suttogva, majd kiviharzott a szobából.
Amyből kitört a zokogás, és a térdei felmondták a szolgálatot.
- Menj csak! – üvöltött utána, majd leroskadt az ágyra. – Menj csak a Doktorhoz, egymáshoz illetek!
Egészen sokáig úgy sírt, mintha minden remény elveszett volna. Végül utolsó mentsvárként kihúzott a szekrényből még egy nagy üveg alkoholt, majd úgy kezdte dönteni magába, mint még soha azelőtt.

×××

A férfi keze még mindig vérzett, és tele volt üvegszilánkokkal; útközben nem egyszer felszisszent a fájdalomtól. Tudta, hogy most csakis a Doktor segíthet rajta. A pillanatnyi düh elvakította, habár tudta jól, hogy a szíve mélyén nagyon szereti Amyt – és azt is, hogy ez kölcsönös. Minden bizonnyal a nő most összeomlott, de jelen pillanatban nem tudta érdekelni.
A Doktor először meglepődött, amikor benyitott hozzá, de látva, mi történt, kérdezés nélkül leültette az ágyára – és már hozta is az elsősegélydobozt. Mikor visszaért, letérdelt Rory elé, majd úgy helyezkedett, hogy jobban hozzáférjen a sebhez. Rory engedelmesen kinyújtotta a kezét, és még ebben a helyzetben is csak arra tudott gondolni, milyen jól esik a férfi érintése.
- Húzd fel a pizsamád ujját – utasította, majd Rory így is tett. Fájt, ahogy a Doktor egyesével kicsipkedte a szilánkokat a tenyeréből, de nem tudta megállni, hogy ne őt bámulja. A Doktoron persze nem látszott, hogy kényelmetlenül érezte volna magát. Talán hosszú élete alatt már megtanult felejteni – Roryból azonban újra előtörtek azok az érzések, amiket hónapokkal ezelőtt megpróbált eltemetni magában; különösen, hogy Amy ennyire megbántotta. Talán soha nem vágyott még ennyire a férfira, mint most, és soha nem érezte még ennyire enyhének azokat a bűnöket, amiket együtt követtek el.
- Meg sem kérdezed, mi történt?
- Gondoltam, majd elmondod, ha akarod. – Rory felszisszent, de már a vége felé jártak.
- Amy teljesen elhidegült tőlem mostanában.
A Doktor nem reagált.
- Hozzád vágott egy vázát?
- Egy vodkásüveget akartam kitépni a kezéből.
Erre azonban már felnézett. Egy darabig Rory szemeibe bámult, majd bánatosan lehajtotta a fejét.
- Szóval volt elrejtve ital.
- Nem is lepődsz meg? – hökkent meg.
- Sok kísérőm nem bírta az alkoholmegvonást, amit a Tardisban vezettem be. Már régóta tudom, hogy abban a szobában van egy léc, ami alá szekrényt építettek, de egészen eddig úgy voltam vele, hogy amíg csak néha-néha veszik elő, addig nem háborgatom őket… végül is, nem vagyok senkijük, hogy csak úgy utasítgassak kényem-kedvem szerint.

- De gondolom, egyikük sem vált alkoholistává.
- Az alkoholista erős szó. Kész.
Rory nem akarta elhúzni a kezét, ezért a Doktornak kellett elengednie, hogy a fertőtlenítőért nyúlhasson.
- Miért, te minek hívsz egy embert, aki nem bír meglenni ital nélkül?
- Legrosszabb esetben is megtévelyedettnek – nézett a szemébe jelentőségteljesen, amit Rory nem tudott mire vélni. – Segíts rajta, ahelyett, hogy nekem panaszkodsz.
- Nem panaszkodom – háborodott fel a férfi. – Miért, te mit tennél ebben a helyzetben?
- Magamhoz ölelném, csókokkal borítanám el, és azt mondanám, „Ne aggódj, minden rendbe jön.”.
- Tényleg?
- Nem. Kivéve, hogyha a te helyedben lennék. Rám más szabályok vonatkoznak.
Rory összeráncolta a homlokát.
- Olyan szabályok, amiket te magad találtál ki.
A Doktor jó alaposan megkötözte a sebet, majd leült mellé az ágyra.
- Nem én találtam ki őket, hanem az idő igazolta a feltevéseim.
Miután végzett, egy darabig csend támadt. Rory tudta, a Doktor azt várja, hogy megköszönje az ellátást és elmenjen, de ő már csak azért sem volt hajlandó. Nem akart Amyvel egy újabb jelenetet, ki tudja, melyik testrésze bánná legközelebb.
- Doktor, kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Sosem szerettél volna ember lenni?

A férfi lefagyott, és Rory rájött, hogy nem kellett volna ilyesmit kérdeznie.
- Ne haragudj, ha tudtam volna…
- Semmi baj – mosolyodott el a Doktor szomorúan. – Ez az én örök tragédiám. Az emberek olyanok akarnak lenni, mint én, én pedig olyan akarok lenni, mint ők. Ha ember lehetnék, már ezerszer boldogan megházasodtam volna… nem értem, mi a vonzó ebben a céltalan életben.
Rory sóhajtott.
- Hát, nem is tudom. Én szívesen bolyonganék itt veled céltalanul. Néha talán még célunk is lenne – És megpaskolta az ágyat, amin ültek, méghozzá olyan komoly arccal, hogy a Doktor nem állotta meg, hogy el ne mosolyodjon. – Emlékszel arra, amikor először voltunk együtt?
- Zavarban voltam.
- Én is – nevetett fel Rory, majd közelebb hajolt a Doktorhoz, és kisimított az arcából egy hajszálat. A férfi ránézett, majd lesütötte a szemét.
- Rory. – Az említett finoman csókolgatni kezdte a haját.
- Nem múlik el – suttogta. – Olyan régóta próbálkozom, de egyszerűen nem megy, sajnálom.
Egy idő után a Doktor ellökte magától, majd komolyan a szemébe nézett.
- Emlékszel, hogy nem mondtam el neked, milyen esemény miatt borult fel az idő rendje? Most elmondom. Akkor kellett volna megfogannia a lányotoknak, Rivernek. Ez valamiért fix pont az időben, bár nem tudom, miért.
A férfi bólintott.
- Megígértem, hogy teljesítem a kötelességem.
- Szépen kérlek, hogy utána menj el.
- Mi? – döbbent le Rory, és egy pillanatig nem hitt a fülének.
- Ezt én így nem bírom tovább – csuklott el a hangja. – És nem is tisztességes Amyvel szemben. Ha elmész, attól ő még utazhat velem… eredetileg úgyis csak Velencéig akartalak téged vinni.
- És ha ő dönt úgy? És ha Amy azt mondja, félreáll?
- Elment az eszed – nézett rá a Doktor megütközve. – Ő a feleséged!
- És szeretem őt teljes szívemből. Csak képzeld el! Együtt utazhatnánk, bejárhatnánk az egész világmindenséget, amíg…
-… amíg meg nem öregszel, meg nem halsz, és aztán megint egyedül maradok.
- Hogy lehetsz… hogy lehetsz ennyire önző? – bukott ki belőle. – Miért van az, hogy mindent le tudsz győzni, ha másokról van szó, de ha rólunk, akkor inkább menekülsz?
- Nem tudok mindent legyőzni. – Habozott. – Az időt meg főleg nem.
Rory pár pillanatig hitetlenkedve bámulta a Doktort, majd rájött, hogy felesleges minden beszéd.
A Doktor soha nem fogja felfogni, mit is jelent ő az egyszerű embereknek.
- Mégis milyen időúr az, aki nem tud parancsolni az időnek? – gúnyolódott Rory, de a Doktor már nem is reagált, csak nyugodtan ennyit mondott:
- Bekötöztem a sebed, most már minden rendben lesz. Menj vissza Amyhez, és béküljetek ki.
- Nem akarok visszamenni. Nem aludhatnék itt? Ha már úgyis elküldesz, teljesen mindegy.
- Megértem, hogy haragszol rá – szögezte le a Doktor. – De ez nem megoldás. Szegény biztos halálra emészti magát.
- Én nem vagyok olyan jó, mint te! – fakadt ki Rory. – Igazán sajnálom, de nem tudok neki megbocsátani. Jelenleg nem, talán majd holnap. Most az egyszer túl messzire ment.
 - Ha te nem mész, megyek én.
 - Doktor, kérlek, ne! – szaladt Rory az ajtó elé. Tekintetével szinte könyörgött. – Hagyd ránk ezt. Az előbb mondtad, hogy nem szoktál beleszólni a kísérőid magánéletébe… most se tedd. Ha elül bennem ez a harag, biztosan képes leszek neki megbocsátani.
A férfi megadóan sóhajtott.
- Nagy dolgot kérsz. Itt akarsz maradni? – Rory bólintott. – Akkor tiéd az ágy.
- És egész éjjel figyelni fogsz? – A férfi tudta, hogy a Doktornak nincs szüksége annyi alvásra, mint nekik, embereknek.
- Már régóta nem aludtam, szóval jól esne egy kis pihenés.
- Kifordulok majd – biztosította. – A föld nagyon kemény.

Szerencsére már mindketten hálóruhában voltak, úgyhogy nem kellett még egy kényelmetlen jelenetet végigjátszaniuk. A Doktor végül beleegyezett, hogy mindketten az ágyban aludjanak, de olyan messzire helyezkedtek el egymástól, amennyire csak lehetséges; Rory pedig örömmel idézte fel magában a Doktor párnájának illatát, amit már annyiszor szagolt azelőtt. Bár a keze fájt, és Amy is csalódást okozott neki, mégis boldogan aludt el, tudva, hogy a férfi, akit szeret, ott van mellette.
×××
Hajnalban mindkettőjüket csörömpölést verte fel. Rory csak annyit tudott kivenni a sötétben, hogy a Doktor ott ül felette, és az ajtó alatti keskeny fénycsíkot bámulja. A folyosón fel volt kapcsolva a villany, és tompa puffanás, majd üvegek törése hallatszott odakintről; a férfi szíve gyorsabban kezdett verni.
-  Dok…?
De nem tudta végigmondani. Olyan hirtelen, mint ahogy felébredt, az ajtó kivágódott, és az első, amit a férfi meglátott, egy nagy, kusza lobonc volt. Aztán a villany felkapcsolódott.
Rory torkából felszakadt egy elborzadt sikoly. Amy állt ott előttük, össze-vissza szakadt hálóingjében, a karja és a ruhája is vérfoltokkal volt teli. A mozgásából rögtön lerítt, hogy a földig itta magát. Az arca sápadt volt, mint egy halotté, és a szeme úgy cikázott körbe a szobán, mintha megbolondult volna; végül őrült tekintete megállapodott a Doktoron. De a legfélelmetesebb a bal kezében lógó fegyver volt, amit úgy szorongatott, hogy bármelyik percben elsülhetett volna. Hogy honnan szerezte, az rejtély.
A Doktor azonnal cselekedett, míg Rory mozdulni is képtelen volt. Lassan felállt, két kezét előre nyújtotta, majd óvatosan közeledni kezdett a nőhöz.
- Nyugodj meg, Amy… semmi baj, minden rendben lesz. Add ide azt a pisztolyt.
Rory mintha távolról hallotta volna a jelenetet. A füle zúgott, és nem tudta elhinni, hogy ez vele történik.
Amy ugyanolyan harciasan tekintett feléjük, mint az előbb. A Doktor lassan megpróbálta kivenni a kezéből a pisztolyt, de akkor a nő felemelte, a Doktor pedig hátratántorodott.
- Amy, semmi baj – ismételte a Doktor megnyugtató hangon. – Csodás Pond. Ez nem te vagy.
- Tönkretettetek – sírta, majd futó pillantást vetett a férjére. Elvigyorodott. – A férjem. És a gyerekkori példaképem. Komolyan azt hittétek, hogy nem veszem észre?!
A Doktor lehunyta a szemét, és várt egy kicsit.
- Semmi nem történt köztünk.
- Undorodom tőletek! – sikította hirtelen, majd felemelte a pisztolyt, és egyenesen a Doktorra szegezte. – Tudom, hogy részeg vagyok. – Hisztérikusan felnevetett. – De nem érdekel. Máskülönben nem lenne bátorságom ilyesmit tenni.
- Meg akarsz ölni? – kérdezte keserűen a Doktor.
- Nem. Azt akarom, hogy szenvedj, hogy fájjon, de ne halj meg. Éld át azt, amit én éltem át. Kislánykoromban vártam rád, de nem jöttél. Aztán eljöttél, és megint itt hagytál. – A nő most már egyenesen a férfira szegezte a revolvert. Ahogy felcsúszott a hálóingje, kisebb-nagyobb vágások csúfították el a csuklóját. – Annyit szenvedtem miattad, hogy el sem tudod képzelni. – Újra nevetett. – A saját kis istenem voltál, úgy imádtalak, de folyamatosan csalódást okoztál. Most pedig a férjemet is… őt is elvetted tőlem. Már semmim nincs, úgyhogy nem félek tőled többé.

A Doktor lehajtotta a fejét. A hangját alig lehetett hallani.
- Nagyon szeretlek, Amelia Pond. Sajnálom, ha csalódást okoztam neked, de nem akarom, hogy bármi őrültséget is elkövess. Le kell tenned a pisztolyt.
- Elég! – üvöltötte, és Rory azonnal magához tért, amint a nő ujjai a ravaszra kulcsolódtak.
Az egész egy pillanat műve volt, és Rory számára mintha lassított felvétel lett volna. Egy kiáltással kirohant, és elkötelezett szándéka volt, hogy kiszakítja a felesége kezéből a pisztolyt; ezt a férfit senki sem bánthatja. Senki, amíg ő él. Messziről hallotta, hogy a Doktor a nevén szólítja, de akkor a már bevágott kettejük közé, és elsült a fegyver.
Rory a mellkasához kapott, amint elült a robaj. Amy részeg volt, és bár nem akarta megölni a Doktort, véletlenül mégis a szívére célzott; Rory azon nyomban összerogyott. Egy nyomasztó, vészterhes tizedmásodpercig a nő és a Doktor egymásra néztek. Amy elejtette a pisztolyt, és szinte sóbálvánnyá meredt.
Rory immár tisztán hallotta, hogy a Doktor az ő nevét mondja. A férfi lehajolt hozzá, majd vadul elkezdte szaggatni a ruháját, habár semmi szükség nem volt rá; nyilvánvalóan látszott, hogy a szívébe, vagy ahhoz nagyon közel kapta a golyót.
- Doktor – nyögte, és elkapta a férfi ruhájának szélét.
- Ne aggódj, túl fogod élni. – Se Rory, sem Amy nem látták még a Doktort valójában sírni. Soha. Az arca most is rezzenéstelen volt, és a hangja erős maradt, de patakokban folyt a könny az arcáról.
Rory elbűvölten nézte a férfit. A Doktor tudta, hogy már elveszett minden, de mégis őrülten próbálta felitatni a mellkasából szivárgó vért. Rory úgy döntött, itt az ideje annak, hogy megkérdezzen valamit. Valamit, amit már nagyon régóta szeretett volna.
- Akkor… amikor az idő megzavarodott… miért mondtad, hogy é…én akadályozzam meg? Minket.
A Doktor megállt.
- Féltem, hogy én nem leszek elég erős hozzá.
Rory köhögni kezdett, és nehezen kapott levegőt.
- M-mi lesz… Amyvel? És…River?
- Ne aggódj – simította meg a homlokát a Doktor, majd Amyre pillantott. – A feleséged már terhes. Minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell.
 A szoba egy hatalmas folttá mosódott össze, mint a legutóbb; Rory azonban tudta, hogy most nincs menekvés. Nem próbálhatja meg újra nem szeretni a Doktort. De talán jobb is így.
- Mégsem… nem l-lesz… semmi az álmaimból.
A férfi megsimította az arcát, a könnyei pedig Rory arcára csorogtak. Csak ők ketten voltak a szobában, Amy fojtott sírása pedig földöntúli erővel zengett mögöttük. Motyogott valamit, hogy nem akarta, bocsássanak meg neki, de senki sem figyelt rá.
- Együtt bejárhattuk volna az univerzumot – mosolyodott el a Doktor a könnyei között is. – Egyszer én is veled leszek. Megígérem, hogy utánad megyek, és akkor majd megtesszük együtt.

Rory elmosolyodott.
- Vi… vigyázz rá.
És akkor lehunyta a szemét.