A próféta álma

Fandom: Nyugat
Párosítás: Petőfi Sándor/Szendrey Júlia

Korhatár: nincs

Műfaj: öhhm... angst. Pici.

Figyelmeztetés: nincsen
Tartalom:  Március 15-ére virradóra Petőfi Sándor nem tud aludni, és úgy érzi, meg kell osztania a kételyeit valakivel. 

Egyéb megjegyzés: A 2014-es Nyugat Kihívás harmadik napjára készült a fanfic. A cím adott, a versem Kosztolányitól a  Régi szerelmes levele. Előre is bocsánat, amiért ilyen kis rövidke lett, de elég kevés időm volt rá, így nem tudtam jobban kifejteni ._.

Sándor nem aludt jól. Hajnalban már fészkelődött az ágyban, és szorosan Juliskájához bújt, hátha úgy tud még pihenni kicsit. Felesége lassú szívverése, a paplan alatti törékeny test fel-le emelkedése öntudatlan mosolyt csalt az arcára; Petőfi arra gondolt, hogy mennyire nem így képzelte a dolgot akkor, mikor azon a megyebálon megismerkedett a lánnyal. Persze, eredetileg is a házasság volt a célkitűzése, de amennyi balul sikerült lánykérése volt eddig, nem reménykedett túlságosan. Júlia persze teljesen más volt, mint a többiek; miután az elkényeztetett úrilány szerepét sikeresen levetkőzte, nő volt ott, ahol nőnek kell lenni, és férfi ott, ami férfigondolkodást kívánt.
Most már végképp minden álom kiment Sándor a szeméből, ahogy az elfeküdt, barna hajcsomót nézte, és a finom fehér bőrt simogatta. Aztán rájött, hogy nem kellene felkelteni a feleségét, és úgy döntött, hogy kimegy a konyhába egy pohár vízért.

Egy vastag szál gyertya kíséretében sikerült kitalálnia az ebédlőig, és felvont szemöldökkel meredt az asztalon égő, négy lábú gyertyatartóra. Jókai mosolygott rá elnézően az egyik széken ülve.
- Hát te Marci, hogyhogy ébren vagy? – döbbent le a férfi.
- Gondolom, kicsit ideges vagyok – nevetgélt amaz erőltetetten, aztán a tűzhely felé bökött a fejével. - Feltettem egy kanna vizet. A tea talán megnyugtat… végül is, holnap lesz a nagy nap. Vagyis ma.
Sándor sóhajtott, majd kihúzta a Jókai melletti széket, és fáradtan lerogyott rá.
- Mit mondjak, nem így képzeltem ezt az egészet. – És hozzá bátran mosolygott, de Marci látta a férfi kezének alig észrevehető, apró remegését. – Azt hittem, erősebb vagyok.
- Ugyan, Sándor, teljesen természetes, hogy félsz. Egy forradalom nem ártatlan dolog, és elég egyetlen baklövés ahhoz, hogy az egész vérfürdőbe csapjon át.
- Köszönöm, most aztán megnyugtattál – gúnyolódott Petőfi.
Jókai, mikor meghallotta a sípolást a tűzhely felől, rögtön odasietett, és lekapta a tűzről a kannát, aztán két porcelánbögrét rakott az asztalra; egyet neki, egyet Sándornak. Petőfi a homlokát ráncolta, és láthatóan még sápadtabb volt, mint korábban.
- Megígértem Juliskának, hogy túlélem a forradalmat – suttogta a férfi. Marci elővette az említett asszony által készített teakeveréket, és szépen beleszórt pár csipetnyit a kannába. – Nem okozhatok csalódást. Azt is megígértem, hogy győzelemre vezetem a népem, ahogy arról mindig is álmodoztam. Most azonban nem vagyok bizonyos semmiben sem.
Marci csodálkozva bámult rá.
- Nem értelek, pár napja még olyan lelkes voltál. Mikor tegnap tudomást szereztünk a bécsi forradalomról, akkor is te érveltél a leghangosabban, hogy erre minél hamarabb lépnünk kell.

Jókai úgy gondolta, hogy barátja nagyon fáradt lehet, mert a következő mondata szíven ütötte.

- Ismersz, rendszerint csak a szám nagy. Most pedig, hogy Juliska gyermeket vár, az én gyermekemet… - Nagyot sóhajtott. – Szeretném őt látni, ahogy felnő. Szeretnék játszani vele, részt venni a gyermekkorában, aztán ha lány lesz, sorra elhajtani a kérőket, ha pedig fiú, megtanítani őt az udvarlásra. Nézd, a haza még mindig fontos számomra, és Isten látja lelkem, nem félnék ölni érte. Ha ez kell a szabadsághoz, a kínhalált is készséggel vállalnám. Csak… csak nem akarom, hogy Juliska szenvedjen. Ő nem ezt érdemli. Nem akarom kitenni őt annak a gyötrelemnek, hogy miután elmegyek a harctérre, csak a koporsómat küldjék haza.
Jókai nyelt egyet, és üresen bámult az illatozó kannára. Jó darabig hallgattak, és Sándor csak akkor szólalt meg megint, mikor barátja a szűrő segítségével kitöltötte a két pohárba a kábítóan gőzölgő teakeveréket.
- Gyengének tartasz, ugye?
Petőfi nagy levegőt vett, és valami mérhetetlen megkönnyebbülés volt számára, mikor az émelyítően édes gyümölcsök szaga megcsapta az orrát. A meggy savanykás illatát érezte benne, narancsot és a rózsát. Talán egy csipetnyi fahéjat. Fenséges volt, mennyei, és Juliska jutott róla eszébe.
- Embernek tartalak – mosolygott Marci, ahogy leült, és maga elé húzta a saját bögréjét. – És őszintén szólva kicsit már kezdtem is kicsit aggódni attól, hogy te egyáltalán nem félsz. Ez azt jelentené, hogy nem fogtad fel az elkövetkezendő tetteink súlyát. De várjunk… - Marci szeme huncutul felcsillant. – Ezek szerint Sándor barátom megkomolyodott volna? A Jóisten segedelmével megírom ezt holnap édesanyámnak. Jót fog mulatni rajta, annyi szent.
Petőfi erre csak egy fintort vágott, majd hirtelen eszébe jutott valami, és visszarohant a szobájába. Egy megsárgult papírral tért vissza, és diadalmas mosollyal Jókai kezébe nyomta azt.
- Olvasd csak el, most este írtam. Úgy tervezem, hogy ha holnap elfoglaljuk a nyomdát, ez lesz a szabad sajtó első terméke. Mit szólsz?
Jókai olvasott, fél szemmel a lapot nézte, fél szemmel a bögréjét, hogy nehogy véletlenül kilöttyentse a teát. Sándor arca egyre élettel telibb lett, ahogy kedves barátját nézte.
- Ez… ez nagyon szép, Sándor. Sőt, több mint szép. Lenyűgöző. Az emberek imádni fogják.  – Petőfi már szélesen mosolygott. – Mi lesz a címe?
- Cím? – pislogott a férfi, mint hal a vízben. Jókai elnevette magát.
- Azt ne mondd, hogy a címről elfelejtkeztél.
- A Talpra magyar megteszi.
- Ennél valami magasztosabb kell, ha már ilyen nagy szerepet szánsz neki. – Jókai lassan, kimérten kortyolt egyet a teájából. – A Nemzeti dalhoz mit szólsz? Ennek már olyan forradalmas hangulata van.
Petőfi habozott a válasszal, de csak bosszantani akarta a másikat.
- Nos, igen… nem rossz. Határozottan nem rossz. Majd még meglátom.

Ezután teljesen hétköznapi mederben folyt tovább a beszélgetés, egészen addig, amíg Petőfi meg nem itta a teát. Jóízűen a kiürült bögrébe nézett, aztán hálásan mosolygott Marcira.
- Most megyek, visszaalszom még egy kicsit. Ha holnap is ilyen leszek, egész biztosan engem lőnek le először.
- Ilyenekkel ne viccelj – fintorgott Marci, aztán felállt, és szorosan megölelte barátját. Sándornak jólesett ez a közvetlen testi kontaktus, és homlokát a másik férfi nyakának támasztotta, úgy viszonozta a mozdulatot.

Mikor Petőfi visszatért a hálószobába, pillanatnyi habozás nélkül bekúszott az ágyba, majd csókokkal borította el a felesége arcát.
- Mmmh… Sándor – nyögte a nő félálomban, és kissé fel is nyitotta a szemét. – Miért nem alszol? – Aztán a másik oldalára fordult. A férfi azonban átölelte őt hátulról, és fejét bevackolta Juliska nyakának hajlatába, végtagjaikat pedig összekulcsolta. Olyan szorosan bújt hozzá, mint egy gyermek, aki azt kívánja, bár kerülhetne vissza édesanyja méhébe, abba a puha, biztonságos, meleg helyre, ahol nem les rá veszedelem, csak szeretet és törődés várja. Úgy érezte, mintha eddigi vágyai idegenek lennének, mintha a harcban elesni akaró lánglelkű prófétát csak álmodta volna; az egy ismeretlen, merész, Isten által ihletett férfi volt, nem egy védtelen gyermek, aki anya híján a hitvesét ölti fel páncélul. Mégis megnyugtatta őt a tudat, hogy pár óráig még biztonságban van; amíg Juliska mellette volt, nem lehetett másra gondolni, csak őreá. Nem lehetett sem a forradalmi tömegre, sem a szónokok érces hangjára, sem a távoli, kivehetetlen puskalövésekre figyelni – csak Juliska volt, semmi, de semmi más. Még a félelem is gyáván meghunyászkodott, és elhagyta a szobát, mikor Petőfi Sándor csendesen álomba merült.