Pengeélen

Fandom: Nyugat
Párosítás: Kölcsey Ferenc/Szemere Pál/Szemere Krisztina

Korhatár: 12

Műfaj: kis angst

Figyelmeztetés:  említett slash-en kívül semmi komoly
Tartalom: A fiatal Kölcsey egy nyarat barátjánál, a frissen nősült Szemere Pálnál tölt Pécelen. A pár igyekszik otthonossá tenni számára a környezetet; Kriska különösen szorgos ezen a téren, amit a férje nem néz túl jó szemmel.

Egyéb megjegyzés: A 2014-es Nyugat Kihívás negyedik napjára készült a fanfic. A cím adott, a versem Adytól: Ruth és Delila.

Mikor Kölcsey belépett a fehérre meszelt falú vendégszobába, a nyitott ablaknál a szél meg-megrezegtette a vékony, egészen áttetsző függönyt. A helyiségben a lehető legegyszerűbb bútorok foglaltak helyet: fenyőből készült, plafonig érő kétajtós szekrény, egy apró íróasztal, valamint éjjeliszekrény és afelett ovális tükör, szintén fenyő kerettel. Az ágyon hófehér lepedő fénylett a tisztaságtól, és Ferenc nem tehetett róla, de észrevette az éjjeliszekrényen álló míves vázát, amit a házaspár minden bizonnyal a fővárosban vásárolt, és nem volt kétsége afelől, hogy méregdrága lehetett. A vázában pár szál rózsaszín tulipán illatozott, és különben minden friss volt és makulátlan – Kölcsey tudta, hogy barátjának a birtokok bevételéből elég jövedelem folyik be ahhoz, hogy ilyen szép és takaros háztartást tudjanak vezetni Budán és Pécelen is, mégis elámult a hatalmas vendégszereteten. Hálásan, félszeg mosollyal az ajkán pördült meg.

- Azt sem tudom, hogy köszönhetném meg a vendéglátást. Hiszen meg sem érdemlem.

- Ilyet meg se halljak – ugrott Krisztina a nyakába. Ferenc érezte a nő elbűvölő parfümjének illatát, azt a kissé savanykás szagot, amit az ember csak egy nyári réten tud magába szívni, ihletetten és boldogsággal eltelve. Azok a hosszú, göndör, világosbarna loknik szétszórtan hevertek Kölcsey vállán, a lágy bőr úgy borult a férfi vállához, mint egy puha kendő. – Pali annyit mesélt már önről, hogy nem győztem tenni-venni a házban, olyannyira vártam az érkezését. 

- De hát az esküvőn sem jelentem meg.

- Ugyan, mindenkinek közbejöhet valami az utolsó pillanatban - felelte Szemere, bár a hangja inkább volt semleges, mint megbocsátó. Az a fajta ember volt, akinek minden meglátszott az arcán, és barátja látta rajta, hogy még mindig nem békült meg teljesen. – Ha Bécsbe kellett utaznod, akkor hát Bécsbe kellett utaznod. Erről ne is beszéljünk többet.

Kriska ekkor fülig érő mosollyal, kedvesen megszorította a költő kezeit. 

- De mondja, ugye sokáig marad itt nálunk Pécelen? Igazán, szeretném, ha maradna. Körbekocsizzuk az egész várost, megmutatunk magának mindent, amit látni érdemes. Igaz, az időjárás most eléggé bolond, de…

- Elég már, kedvesem. Feri barátom minden bizonnyal szeretne lepihenni, hosszú utat tett meg idáig – szakította félbe a nőt gyengéden Szemere. Aztán mindketten a vendégre néztek. – Az ebédet fél egykor tálalják az ebédlőben, de természetesen, ha nagyon kimerültél, kihagyhatod, és legfeljebb később felhozatsz magadnak valamit. Csak csöngess hangosan, mert Mari egy kicsit nagyot hall.

- A világért sem szeretnék kellemetlenséget okozni – védekezett gyorsan a férfi. – Kipakolom a ruháim, és már megyek is. 

- Ahogy neked kényelmes. És még egyszer üdvözöllek, drága barátom – Pali röviden megölelte a férfit, nevetve megpaskolta a hátát, majd elhagyta a szobát. Szemere Krisztina ott álldogált még egy ideig; szája két végén apró gödröcskék jelentek meg, és valami ártatlan, kislányos báj játszott a hamvas, festetlen arcán. Kölcseynek különösen az tetszett, hogy Kriska nyitott szájjal mosolygott.

- Remélem, jól fogja itt magát érezni – csilingelt a lány hangja, Ferenc pedig szinte biztos volt abban, hogy nem volt több tizennyolcnál. – Ígérem, nem fogjuk zavarni, ha magányra vágyik. Talál papírt, tintát és tollat az íróasztal fiókjában, ha esetleg alkotni vágyna. És akkor is nyugodtan szóljon, ha nincs kedve kocsikázni velünk, mert nem szeretném, ha bármit is kötelességnek érezne.

Erre már Ferenc is mosolygott.

- Szólni fogok, kedves Kriska, de ha kérhetlek, tegezz nyugodtan. Csak huszonnégy éves vagyok, de ettől a formális szóhasználattól máris olyan öregnek érzem magam. 

- Erre már kezet kell fogni – kacagott a lány, és röviden megszorította Ferenc kissé nyirkos, forró tenyerét. Aztán elillant a férje nyomában, ezzel lehetőséget adva Kölcsey Ferencnek arra, hogy kieresszen egy hatalmas sóhajt.

×××

- Tehát – összegezte Kriska, egy pohár citromos limonádéval a kezében, miközben összehúzott szemöldökkel meredt Kölcseyre -, ezt értsem úgy, hogy sohasem voltál még szerelmes.

- Ilyet nem mondtam – pirult el zavarában Ferenc, miközben Szemere kíváncsiságból ki-ki pillantgatott az éppen olvasott könyvéből. A délutáni hőségben jól esett kicsit megpihenni az udvaron, különösen a hosszú, fárasztó kocsikázás után. Ferenc, Pali és Kriska ugyanis a délelőtt bejárták az egész birtokot, ezután a városban tettek egy nagy kört, hogy a Fáy kastélyt is megmutathassák újdonsült vendégüknek. Kölcsey az út során gazdagabb lett egy új csizmával és némi friss pletykával a Fáy család örököséről meg valami cselédlányról – de szerencsére még a legnagyobb hőség előtt visszatértek a fűzfák szelíd, hűvösséget adó árnyékába, és az ottani fagarnitúrákon pihentek azóta. Kölcsey ölébe még egy szépnek nem mondható, kövér, barna-fekete macska is odamászott, a férfi pedig akaratlanul is sorsközösséget érzett vele.

- Olvastam minden szerelmes versed, amit az uramnak küldtél, és bevallom azt hittem, van ihletője azoknak a bravúros soroknak. – A nő kérdőn a férje felé fordult. – Pali, majd te kiokosítasz. Évekig legjobb cimborák voltatok, és együtt jártatok sülve-főve… ne mondd, hogy a mi Ferencünk szíve mindvégig érzéketlen maradt a fehérnép iránt. Ó, csak ezt ne mondd, mert nem hihetem el.

- Konkrét személyről én sem tudok semmit – köhintett Szemere. – Nem emlékszem semmi félrelépésre, sőt. Kölcseynk maga volt a megtestesült szent, még akkor is mikor mulatni mentünk. Én éltem bele a vakvilágba, ő pedig… nos, ő többnyire vagy beszélgetett valakivel, vagy ivott. Miután megmutattam neki, hogy a tánc nem a Sátán találmánya, azt is előszeretettel művelte. De nők? – A férfi felhorkantott. – Nem jellemző.

Kölcsey válaszolni akart, mikor eszébe jutott a tánccal kapcsolatos emlék, és füle tövéig elvörösödött. Jól emlékezett a hegedű kesernyés sírására a fülében, a fürge ritmusra, és arra, hogy a lába akaratlanul is dobolt az asztal alatt; Pali nevetve megragadt a kezét, aztán némi üres hely felé húzta őt. Hiába védekezett, hogy sohasem táncolt még, és nem is akar, Szemere nem fogadta el a nemet válaszként. Hamarosan keringőzni is megtanította őt, azt már négyszemközt; megmutatta Ferencnek, hogyan kell átfogni egy nő lapockáját, és hogyan kell magasba emelni a kezét. Azt is elmagyarázta, hogy mindig a férfinak kell vezetni, és ha a nő hibázik, vagy rálép a lábára, az is az ő hibája, hiszen rosszul közvetítette felé az elkövetkezendő mozdulatot.  Persze, Pali sokat nevetett, Ferenc pedig többnyire csak elmélyedve, komolyan bámulta őt; magába akarta inni a pillanatot, mert sejtette, hogy lesz még olyan időszak az életében, mikor ez lesz az egyedüli vigasz, amiből táplálkozni tud majd.
- … nos?

Kölcsey sűrűn pislogott.

- Ne haragudj, Kriska, miről is volt szó? Elábrándoztam kissé.

- Észrevettem – nevetett az asszony, megigazgatva ezüst nyakláncát. – Az előbb azt mondtad, voltál már szerelmes. Esetleg most is az vagy?

- Kiforgatod a szavaim – dünnyögte Ferenc, miközben kétségbeesetten megsimogatta a macska füle tövét.  – Különben pedig teljesen mindegy mit éreztem régen. Huszonnégy éves, komoly férfiként már fentebb tárgyakért esdeklem, mint holmi nemi szenvedélyek és… a szerelem.

Szemere nem tehetett róla, de az utóbbi mondatnál már nyíltan bámulta őt. Kölcsey lesütött szemmel fejezte be a mondanivalóját, a meghökkent Kriskára még csak rá se nézett… de a hangsúly, ahogy a szerelem szót kiejtette a férfi, nem tetszett Palinak.

- Igen? – kérdezte a lány kihívóan, ahogy előrehajolt. Szemei csordultig teltek pajkossággal és kíváncsisággal. – És mik lennének azok a fentebb tárgyak, ha szabad megkérdeznem?

Kölcsey habozott.

- Egyelőre még nem tudom, sok minden érdekel. Mostanában leginkább a haza és a magyarság gondolata foglalkoztat, de nem állíthatom, hogy ez a jövőben nem fog változni. Különben sem szeretnék megrekedni egy témánál, hitem szerint az nem egészséges. 

-  Nos, sok szerencsét hozzá – szólt közbe Pali a kelleténél hangosabban, mire mindketten ránéztek; Kriska kissé félredőlt, értetlen fejjel, Kölcsey csak bambán. A férfi felállt. – De ne feledd, barátom, hogy ígéretet tettünk. Sürget az idő, és most már tényleg ideje lenne elkezdeni azt a választ az ortológusoknak.

Ferenc ettől kissé kiábrándult; letette a saját limonádéját az asztalra, és egy utolsót simított a macska hátán, mielőtt szépen a fűre helyezte a cicát. 

- Jaj, ne – biggyesztette le Kriska az ajkát. – Ugye nem akartok máris leülni dolgozni? Olyan kellemes itt az idő, és a limonádé is isteni. Azt hittem, beszélgetünk még egy kicsit.

- Ugyan, drágám, Ferit biztosan nem érdeklik olyan kisvárosi dolgok, mint Fáyné új kalapja, vagy a tyúkok megemelkedett ára a piacon. Elfelejted, hogy másodsorban végül is írni jött ide.

- Én szívesen maradnék beszélgetni veled, drága Kriska – mosolyodott el halványan Ferenc. – De ha Pali dolgozni akar…

- Én ugyan nem erőltetek semmit – szólt közbe kissé ingerült hangsúllyal Szemere. Íriszei őrült módon cikáztak a felesége és a barátja között. – Ha akartok, nyugodtan beszélgessetek, és legfeljebb majd este nekiállunk írni. Én viszont visszamegyek a házba, van még egy-két elintéznivalóm… remélem, megbocsátotok.

Ezzel elviharzott, Kriska pedig megemelt szemöldökkel bámult utána. Feri, jó szokása szerint csak mélyen elpirult.

×××

Lassan egy hónapja vendégeskedett náluk Kölcsey, Kriska pedig egyre inkább kivirult ez idő alatt. Végre volt egy pajtása, akivel megbeszélhetett minden olyan ügyet, ami a férjét untatta volna; olvastak egymásnak Catullust és Csokonait a fűzfa alatt nevetgélve, lovakat etettek és pár naponként elmentek friss virágot szedni a kúria vázáiba; ilyenkor esetenként órákat töltöttek odakint, néha bújócskát játszottak, de általában csak jót szórakoztak egymáson és a vicces történeteken, amiket egymásnak meséltek. Egyszer, mikor az istálló felé igyekeztek, egy arra haladó kocsis úgy lefröccsentette Kölcseyt, hogy Kriska majd megpukkant a nevetéstől; Ferenc csurom vizesen és sáros csizmában trappolt a lépcsőig, és mikor Pali meglátta őket, rögtön belilult a feje. 

Egy délelőtt Szemere beszélgetni hívta őt, Ferenc pedig dobogó szívvel követte barátját egy távolabbi lugasba, abba, amelyik a háztól a legtávolabb esett. Ide senki nem jött téblábolva; tökéletesen elhagyatott helyszín volt, legfeljebb a rózsaszín, kék és sárga tulipánok suttogtak össze a titkokat őrzők lába alatt.

- Ha az írásunkról van szó, ne aggódj, már elküldtem Kazinczynak átolvasásra. A címe az lesz, hogy Felelet a Mondolatra, és ha minden rendben megy, jövő héten már meg is jelenhet.

- Ennek igazán örülök, de nem erről szerettem volna beszélni veled. – Itt Pali nagy levegőt vett, és kissé félve meredt barátjára. – Kriskáról van szó. Látom, mennyire kedveled őt.

- Krisztina egy csodálatos nő, persze, hogy kedvelem őt. Becsüld meg őt nagyon.

- Szerelmes vagy belé?

Kölcsey eddig jókedvű vonásai egyszerre beestek, az ajkai kiszáradtak, és mintha egy hatalmas vasrudat döftek volna bele a hasába, úgy érezte magát. Tudta, hogy elvörösödött, és azt is tudta, hogy úgy ver a szíve, hogy képtelenség lenne letagadni bármit is; ujjai betegesen remegtek, és félt, hogy ha most nem szólal meg, kiszárad a torka, és mindörökre néma marad. Odabent azonban egyre csak üvöltött, nem bírta felfogni, mi történik vele.

- E...Ezt hiszed? – És nyelt egyet, hátha könnyebb lesz. Nem lett, ezért inkább leült, és megvárta, amíg Pali is helyet foglal mellette. – Szégyelld magad, Pali. Mélységesen szégyelld magad.

- Tehát tagadod.

Ferenc egyenesen a szemébe nézett. Nem volt biztos magában, de így is pengeélen táncolt már, ahogy pengeélen táncolt egész életében. Úgy gondolta, most már ugyan mindegy.

- Ha azt kérdezed, hogy szerelmes vagyok-e Kriskába, igen, tagadom. Én mindeddig azt hittem, hogy zseniális ember vagy, de ha kettőt meg kettő nem tudsz összeadni, arról nem én tehetek. Nem az én hibám, hogy te még mindig azt hiszed, hogy őt szeretem, nem pedig téged. 

Szemere Pál szemében mintha megtört volna valami. Feri egyenesen ránézett, mert tudta, hogy életének egy nagyon fontos része most fog eldőlni; csak várt, hagyta hatni a szavait, mikor észrevette, hogy a férfi, akit eddig a barátjának tartott, elsápadt. Sőt, nem csak elsápadt, az arca kísértethez volt hasonlatos.

- Tudod… valamikor régen sejtettem. Pár pillanatra. De aztán elnyomtam magamban, ahogy azt mondogattam, hogy te nem lehetsz olyan. Iszonyatosan hinni akartam benne, és sikerült is.

- Most mérges vagy, ugye?

- Annak kellene lennem, de… – sóhajtotta fel a férfi.  – De nem tudok. Rád nem tudok haragudni, ahhoz túlságosan is szeretlek.

Ez utolsó mondatot Kölcsey bátorításnak vélte, és finoman Pali ujjaira csúsztatta a tenyerét; az úgy kapta el onnan a kezét, mintha égő parázsba markolt volna. A férfi ijedten hátrahőkölt.

- Jézusom, Feri, nem úgy értettem. Egyáltalán nem. Én… én szeretlek téged, de csak mint egy barátot. Talán mint egy testvért. De úgy nem tudlak szeretni, ahogy arra neked szükséged van, mert nekem Kriska a mindenem. 

Ferenc pirulva sütötte le a szemét.

- Annyira sajnálom.

- Ne sajnáld. Nem te tehetsz róla, hogy ilyen vagy, és én nem neheztelek rád.

Kölcseynek eszébe jutottak azok az idők, mikor Palival minden nap találkoztak, együtt reggeliztek, együtt járták a fővárost, és ilyenkor a férfi néha szájon csókolta őt, amúgy üdvözlésképpen. A pesti ifjak körében ez szokásos formája volt a szeretet és a barátság kimutatásának, ha a társaság jól érezte magát, ővele azonban madarat lehetett volna fogatni olyankor, mikor Pali forró ajkai az ő szájára kulcsolódtak.

- Tudod – lehelte halkan -, az esküvődet is igazából ezért hagytam ki. Végül nem mentem el Bécsbe sem, csak otthon gubbasztottam egész nap, és rettegtem. Nem mertem kitenni a lábam az utcára, mert akárhova mentem, mindig te jutottál az eszembe. Az, ahogy sírsz, ahogy nevetsz; amilyen csúnya vagy mikor morogsz rám, és amilyen szép vagy, mikor velem együtt örülsz valaminek. Eszembe jutottál gonoszan, például mikor kicsúfoltál azért, hogy nem tanított meg még senki táncolni, és eszembe jutottál angyalszárnyakkal, mikor átkaroltál és keringőztél velem. Száz és száz alakban nap mint nap elém tűnsz, csak azért, hogy aztán soha ne lehess az enyém. Mondd meg nekem, ki ne kívánná ezek után, hogy bárcsak érne véget az a nyomorúságos élete? Kinek hiányoznék egyáltalán?

Hosszú csend következett, és Kölcsey nem volt biztos benne, hogy a tulipánok nem roskadnak össze ennyi istentelen titok súlya alatt. Végül Szemere egészen rekedt, mégis szilárd hangon megszólalt:

- Nekem. Nekem és Kriskának. Kérlek, Feri, nagyon kérlek, vigyázz magadra. 

Ferenc nem szólalt meg, de kissé elmosolyodott, mikor a korábbi hatalmas, barna-fekete macska beszabadult a lugasba, és apró mancsai alatt összezúzott egy pár rózsaszín tulipánt.