De Profundis - 4.fejezet

Castiel atyának mindene megvan a világon, amire valaha is vágyott. Egy kisváros káplánjaként rengeteg teendője akad, és hivatástudatát még az sem árnyékolja be, hogy nyalóka- és gumicukorfüggő plébánosával kell együtt laknia. Egy nap azonban különös férfival találkozik a városban, aki azt állítja, megbánta minden bűnét. 




Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel
Korhatár: 16 továbbra is

Műfaj: démon!Dean, pap!Castiel több fejezetes (akár regény, majd még meglátjuk) AU

1.fejezet
2.fejezet

3.fejezet

A Gabriellel folytatott ominózus beszélgetés óta Cas sokkal szórakozottabb lett, és a munkájára is nehezebben tudott koncentrálni. Több, mint három hete szinte minden reggel gyötrelem volt a számára, mert az erotikus álmai egyre vadabbak lettek, és nem hagyták őt nyugodni: esténként gyakran órákat töltött imádkozással, hogy kiűzze a fejéből a kellemetlen gondolatokat, reggelente pedig hideg zuhannyal kezdett. Dean illetlen megjegyzéseire - zavara miatt – kevésbé vehemensen reagált, amit a férfi természetszerűleg félreértelmezett, és pozitív visszajelzésnek értékelt: így hát Cas még jobban zavarba jött (különösen, mikor eszébe jutottak az álmai), még többet imádkozott, és még nehezebben tudta fegyelmezni magát, mikor Dean hozzáért. Magában sokszor mindennek elátkozta Gabrielt, amiért az felhívta a figyelmét Dean testi adottságaira, mert ezentúl gyakran kapta magát azon, hogy elidőzik a férfi szeme körüli ráncokon, vagy azokon a tökéletes szeplőkön.

Castiel ezen a kissé csípős, ködös reggelen (a hideg zuhany után, természetesen) fogta, beizzította a laptopját, és szorgosan nekiállt gépelni a következő szentbeszédét. A munka lassan ment és Cas szinte vért izzadt az első bekezdés végére; még szerencse, hogy gyakran napokkal előtte elkezdett dolgozni a beszédén, és ha hirtelen volt egy terméketlen napja, akkor nyugodtan pihentethette kicsit a munkát. Ő persze nagyon lelkiismeretes volt, példáit gondosan idézett bibliai mondatokkal támasztotta alá, és tényleg sokat fáradozott a megfelelő szófordulatok, hatásos elemek hozzáadásával. (Gabriel - talán a gyakorlat tette – sokkal praktikusabban dolgozott: lefirkantott néhány vázlatos mondatot egy szakadozott papírra, és többnyire fejből kezdte el mesélni a különféle történeteket, meséket, amik elsőre lehet, hogy nem kapcsolódtak a hithez és a Bibliához, de nagyon tanulságosak voltak mindenki számára. Igaz, ő sokkal jobban élvezte a hallgatóságot, mint paptársa; igazi extrovertált személyiség volt, és az is sokszor előfordult vele, hogy csak úgy spontán eszébe jutott valami, és úgy adta elő magát, mintha legalább egy hétig készült volna erre.)

A pap ezután – ráeszmélve, hogy ez most akkor se fog neki menni, ha egész reggel az üres képernyőt bámulja – kiment valami reggeliért a konyhába; vagyis kiment volna, ha történetesen nem látja meg a nappali fotelján tanácstalanul álldogáló Gabrielt, amint a férfi csípőre tett kézzel morfondírozik valamin. Mellette a kanapén legalább öt kibontott villanykörte hevert, Cas pedig kötelességének érezte, hogy rászóljon:

- Tudod, Gabe, az akkor se fog világítani, ha a város összes villanykörtéjét felvásárolod.

- Csak próbálkozom.

- Aha. Tegnap ugyanezt csináltuk másfél órán keresztül, és úgy emlékszem, megegyeztünk, hogy hívunk egy szerelőt. – Gabriel rezzenéstelen arccal paptársa szemébe nézett.

- Nincs szerelő. Nem ér rá.

- Gondolom, az eszedbe se jutott, hogy felhívd Samet. 

A plébános felhorkantott.

- Ugyan már, biztosan nem ért ehhez. Csak tönkretenné az egészet, aztán fizethetnénk egy vadiúj lámpát, meg egy koporsós temetést, ha szerencsétlent megrázza az áram.  Bár lehet, akkor már inkább hamvasztani kéne. Az övé lenne a legszebb szertartás a környéken… arról gondoskodnék.

Castiel várt egy darabig.

- Tudod, néha nem érzem magam biztonságban melletted. 

Gabriel felnézett a plafonra, majd:

- Megadom a számát, majd te felhívod.

- Gabriel.  – Cas alig hitte el, amit hall. Paptársa sosem volt félénk vagy szégyenlős, és legfeljebb az édesapja hívásainál szokta eljátszani, hogy nincs otthon; ővele ugyanis nem ápolt olyan jó viszonyt, mint ahogy illett volna. 

- Ezen nem vitatkozunk, tessék, itt van – Gabe felpattant, majd szorgosan pötyögött valamit a mobilján; ezután a képernyőt a másik férfi arcába tolta. – Én nem vagyok itt, el is megyek addig, veszek valami husit ebédre.

- Öhm… nagyböjt van. Múlt vasárnap épp te figyelmeztetted rá a híveket.

Gabriel vett egy nagy levegőt, és úgy magyarázott, mintha legalábbis egy öt évest oktatna ki arról, hogy miért nem szabad cukorkát lopni (és miért várja meg inkább, amíg felelősségteljes felnőtt ember lesz, és raklapnyi édességeket vehet a pénzéből).

- Castiel, attól tartok, totálisan el vagy tévedve, már ami engem, és azt a két méteres, hosszú hajú hippit illeti. Ha itt maradok, ahogy javaslod, nem ígérhetem száz százalékra, hogy nem fogok ráugorni, és igen, ezt most a komoly arcommal mondom. Tehát még mindig jobb, ha tizenöt deka húsos spagetti miatt kerülök egy egész kellemes, forró üstbe, minthogy egész testem a gyehennán égjen megközelítőleg három orgazmus és egy nyalókás előjáték után.

Castiel lehunyta a szemeit. Vakon az ajtó felé mutatott.

- Kifelé, te papok szégyene. Meg ne lássalak itt az elkövetkezendő két órában.

×××

Castiel végül nem a saját mobiljáról hívta Samet, sőt, nem is hívta, hanem Gabriel otthon hagyott mobiljáról küldött neki egy SMS-t – feltételezte, hogy ha alacsony lakótársa kéri sürgősen a segítségét, Sam sokkal hamarabb odasiet, és letudhatják ezt az egész lámpa dolgot. Persze nem állhatta meg, hogy az SMS előzményeket vissza ne nézze, és mi tagadás, a benne található flörtök – mit flörtök, az SMS-szex találóbb kifejezés rá – alaposan elpirították az arcát. Gyorsan le is rakta a telefont, majd végre elindult reggelizni; alig ette meg a másfél szelet vajas kenyerét, Sam már rá is feküdt a csengőre, de úgy, hogy mikor Cas ajtót nyitott, rögtön rászólt.

- Á, atyám, elnézést – pirult el Sam, vigyázba vágva magát, nagyon igyekezve azon, hogy arcáról eltűnjön a kaján vigyor. – Nem gondoltam, hogy ön is itthon van.

- Ami azt illeti, csak én vagyok itthon, Gabriel elment, hogy... ööö… bevásároljon. Az SMS-t is én küldtem az ő telefonjáról. 

Sam lassan bólintott, és látszólag csalódott is volt kicsit. 

- Így attól tartok, nem egészen értem, milyen segítséget is kér tőlem, Castiel atya.

- Valami baj van a nappali lámpájával, és hiába cserélgettük össze-vissza a villanykörtéket, semmi sem használt. – A pap ekkor megkönnyebbülten észrevette a Sam oldalán lógó szatyrot. –  De úgy látom, készült, úgyhogy semmi gond.

- Készültem?

- Nem segédeszközök vannak abban a szatyorban? – vonta őt kérdőre Cas, mire Sam – a pap ilyet se látott tőle még soha – mélyen elpirult. 

- Háát, segédeszköznek segédeszköz, de… khmm… megnézem a lámpát, és ha valami hiányzik, legfeljebb hazaugrom érte.

 Castiel látta a férfin, hogy az azt kívánja, bár nyílna meg alatta a föld, de mit volt mit tenni; Sam bejött, majd miután alaposan megvizsgálta a lámpát, bő fél óra alatt olyan ügyesen megszerelte azt, hogy Castiel nem győzött ámulni. Átlagos témákról beszélgettek végig, le is tegeződtek; és miután a pap kifizette a szolgálatait, meghívta őt egy kis kekszre és teára.

- Köszönöm, atyám, de az az igazság, hogy még lenne dolgom – jött a válasz Sam részéről.

- Értem, semmi gond – ült le Castiel a kanapéra, és elgondolkodva nézett körül. - Minden jogod megvan ahhoz, hogy elutasítsd a vendégszeretetem, de szeretném a tudomásodra hozni, hogy tisztában vagyok… nos, Gabriellel és veled. – Sam homlokán izzadtságcseppek jelentek meg, és a férfi pupillája kitágult. – Nem akarok ítélkezni, Sam, de azt meg kell értened, hogy ezt a dolgot nem nézhetem tétlenül köztetek. Itt van a gyönyörű menyasszonyod, Gabriel atyának a hivatása, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mégis mi vonzhat titeket egymás felé…

- Azt hiszem, atyám, hogy ezt nem veled akarom megbeszélni – Sam már indult is a bejárati ajtó felé, de Cas szavai bénítólag hatottak rá.

- Az istenért, Gabrielnek sohasem volt esze. Legalább neked legyen. 

Sam sokáig hallgatott, mintha nem tudná, megbízhat-e ebben a papi galléros, szűzies férfiban.

- Tudod – kezdte rekedten –, ennek az egésznek már rég vége lett volna, ha Gabriel akkor rám hallgat, és elintézzük a dolgot gyorsan. Négyszemközt már megmondtam neki, hogy idővel csak rosszabb lesz.

- Nézd, ő csak hű akar maradni a szent esküjéhez. Az lenne a baj, ha nem így cselekedne.

Sam egyenesen Castiel szemébe nézett, és mérgesen összeráncolta a homlokát. Még a hangja is kicsit ingerültebben hangzott a szokásosnál, és gyorsabban is beszélt.

- Castiel atya, nem akarlak megsérteni, de voltál már valaha is hasonló helyzetben? Vágytál már annyira valaki testére, hogy amikor csak látod, minden porcikád beleremeg a gyönyörűségbe, és legszívesebben a puszta kezeiddel tépnéd le róla a ruhát? Ha nem, akkor nem várom el, hogy megértsd, min megyek most keresztül. Csak arra kérlek, hogy senkinek ne szólj egy szót se.

Castiel nagyon hosszú ideig néma volt. Azután is csak ennyit lehelt erőtlenül:

- Tehát nem akarod felbontani az eljegyzésed.

- Eszemben sincs – hüledezett a férfi. – Nagyon szeretem Jessicát, és sosem tudnék lemondani róla. Igaz, elismerem, rettentő kellemetlen, hogy… khm… nos, hogy pont egy pap után vágyakozok ennyire, de hamarosan Gabrielnek is be kell látnia, hogy ha egy kísértést sokadik alkalomra se tudunk legyőzni, akkor valamit muszáj lépni. Vagy így, vagy úgy, de túl kell jutnunk ezen a dolgon, hogy mindketten visszatérhessünk a normális kerékvágásba.

Cas ezen az utolsó mondaton olyan mélyen elgondolkodott, hogy beletelt pár másodpercbe, mire fel tudta emelni a tekintetét; összehúzott szemekkel, zavartan intézte a mondanivalóját Samhez:

- Olyan… olyan nyíltan beszélsz a szexualitásról, mintha csak arról lenne szó, hogy milyen sonkát vegyél a boltban. 

- Azért, atyám – vonta meg a vállát Sam – mert ez nem is nagyobb dolog annál.

Castiel éppen hangot akart adni nemtetszésének, mikor a telefonja csörögni kezdett; a helyi temetkezési vállalat kereste, és Cas egy pillanat alatt kénytelen volt papírt és tollat előkeríteni. A pap meg is lepődött magában, mert rendszerint a hozzátartozók szokták kérni a temetéseket, kivéve akkor, ha az elhunyt egyik rokona sem élt már, vagy ha a rendőrség is be volt avatva az ügybe – jelen esetben ez utóbbi állt fenn, ahogy Cast hamarosan tájékoztatták. A pap elborzadva hallgatta a részleteket; pár napja egy teljesen szétmarcangolt, különben már rendesen bomló holttestre bukkantak az egyik szupermarket mögötti zöld területen elásva. Egy kutya talált rá teljesen véletlenül, aztán mikor bevitték az emberi maradványokat elemzésre, kiderült, hogy a DNS egyezik egy bizonyos helyi, nemrég eltűnt prostituált, Lily Cole korábban levett mintáival. A vizsgálatok, hogy vajon ki és miért ölhette meg a lányt, jelenleg is folyamatban vannak.

- Atyám, ott van még?

Castiel felvette a kezéből az imént kiesett tollat, és próbálta összeszedni a hangját.

- Igen, elnézést, öhm… gondolom urnás temetés lesz. Legkorábban jövő hétfőre tudok időpontot adni, addig értesítsék a hozzátartozókat.

Még pár jelentéktelennek tűnő részlet megbeszélése után Castiel letette a telefont, és lesokkolva, elhűlten meredt a mobil kijelzőre.

Agyában össze-vissza kergették egymást a képtelenebbnél képtelenebb ötletek: hiszen jól emlékezett még arra a hidrogén szőke, magas nőre Deannél, akit szintén Lilynek hívtak, és szintén prostituált volt... ráadásul a lány pont három hete tűnt el – tehát valószínűleg nem sokkal utána, hogy vele találkozott. A papot nem hagyta nyugodni a gyanú, hogy Deannek köze lehet a gyilkossághoz, bár az okát nem igazán sejtette. Gyenge, Dean mellett szóló érvei nem voltak stabilak, és ezzel ő is tisztában volt; ahogy azzal is, hogy ha esetleg ártatlanul gyanúsítja meg őt, akkor talán örökre elveszítheti a férfi bizalmát. Azonban most hiába fegyelmezte magát; a düh, a sértődöttség mind-mind ott dolgoztak benne, és hirtelen úgy érezte, hogy egyes-egyedül van az egész világon.

De azonnal cselekedett.

- Sam, megkérhetnélek egy hatalmas szívességre?

×××

Castielből mintha minden visszafogottság, minden udvariasság lepergett volna a motelbe vezető út során. Miután megköszönte Samnek a fuvart, teljes erejéből elkezdett dörömbölni Dean szobájának az ajtaján; nem érdekelte, hogy szombat reggel van, és a férfi esetleg el lehet foglalva mással, talán nincs is itthon. Válaszokat akart - minden választ, amit eddig nem kapott meg: Deannel kapcsolatban, a bűneivel kapcsolatban, és ha már itt tartunk, az egész nyomorult várossal kapcsolatban, ami eddig maga a béke szigete volt, most meg hirtelen hullák kezdtek potyogni az égből. Cas átkozta magát, amiért korábban nem jött rá a nyilvánvalóra: az összes furcsa haláleset azután történt, hogy Deannel találkozott – és ő pedig annyira el volt foglalva a segítőkészségével és a nem-ítélem-el-a-másikat elv gyakorlati kivitelezésével, hogy észre sem vette, mi történik körülötte. 

- Hé, hé, haver, azért az ajtó marad a helyén – dugta ki a fejét Dean, szikrázó szemekkel. Mikor azonban észrevette a gyóntatóját, felhúzta a szemöldökeit, és meglepetten meredt Castielre. – Padre? Mit keresel te itt ilyenkor?

- Azt akarom megtudni – nyelte indulatait az atya, bár még így is hangosabb volt a kelleténél -, hogy te ölted-e meg azt a Lily nevű prostituáltat?

Dean nem szólt semmit, csak körülnézett a folyosón, hogy hallja-e még őket valaki; Cast szinte undorította az a nyugodtság, ami a másik férfiből áradt. Aztán Dean kinyitotta az ajtót, és betessékelte a papot.

- Kérlek, atyám, foglalj helyet.

- Nem, Dean, eszemben sincs helyet foglalni, amíg el nem mondod, mi a pokol folyik ebben a városban – fakadt ki a pap. – Majdnem három hónapja, hogy ide jöttél, és azóta annyi ember halt meg a környéken, amennyi máskor egy év alatt! Persze, Lily kivételével egyik sem volt erőszakos haláleset. Ezért, amilyen naiv vagyok, eddig meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg közöd lehet hozzájuk, de most… 

- De most?

- Őszintén? Nem tudom. 

Dean komoly arccal keresztbe fonta a karjait, aztán némi gondolkodás után felsóhajtott.

- Ha kapok tőled egy csókot, mindenem a tiéd. – Cas halálra vált arcát látván Deanből kitört a nevetés. – Jaj, ne vágj már ilyen savanyú képet, csak vicceltem. Már megmondtam, atyám, hogy a saját érdekedben szeretnélek megkímélni… na jó, nem hazudok, nekem is van belőle hasznom. Ha megtudnád az igazságot, többet a motel környékére sem néznél, és nem látnám a csodás fenekedet sem ebben a szűk reverendában.

- Nos, akkor sem jövök többet, ha titkolózol előttem – felelte a pap kitárt karokkal, kissé agresszívabban, mint szándéka volt. Dean előbbi megjegyzése az arcának is adott némi pírt; de ez a dolog most nem számított, Castiel egyszerre egy dologra koncentrált. – Tehát, te ölted meg azt a lányt?

Dean szemrebbenés nélkül válaszolt:

- Igen. 

Castiel bólintott, és próbálta emészteni a hallottakat.

- És mit tett szerencsétlen pára, hogy erre a sorsra jutott? 

- Na ezt már nem osztom meg veled. Valami nekem is maradjon.

Cas arca ezúttal a dühtől lilult el teljesen.

- Mégis mit képzelsz te rólam?! Hétről hétre eljárok hozzád, hogy segítsek neked leküzdeni a korlátaidat, minden este imádkozom azért, hogy Isten szánjon meg és könyörüljön rajtad, erre te csak még jobban elmerülsz abban a mocsárban, amiből én ki akarlak húzni! Fikarcnyi erőfeszítést sem teszel azért, hogy jobb irányba változzon az életed, ezért inkább a kényelmes megszokásba menekülsz, minthogy bármi újat kipróbálj… azt hittem, erős férfi vagy, de egy erős férfi nem ilyen. Annak van tartása, és gerince.

A férfi a villámnál is gyorsabban Castiel előtt termett, és kezeivel erőszakosan megragadta annak arcát.

- Hát nem fogod fel végre, hogy csak téged akarlak megvédeni? - A szorítás itt kicsit enyhült, de Cas nem tudta elszakítani magát a férfi furcsa, gondoskodó tekintetétől; Dean sohasem állt még hozzá ilyen közel, és Castiel elpirult, mert eszébe jutottak az illetlen álmai. – Az a szajha nem ért annyit, hogy elveszítselek miatta. Ha a főnökömhöz elér a hír, hogy ilyen… intim kapcsolatot tartok fenn egy pappal, szerinted mennyi esélye van annak, hogy megéled a következő negyvennyolc órát? Mint már mondtam, a mi világunkban magas rangban állok. Crowley általában rendkívül jól informált, nem engedhetem meg magamnak a… - Dean nyelt egyet, és lenézett, majd megint Cas szemébe – csatolmányokat. 

Castiel ajkai megremegtek, és hangja cérnavékony volt.

- Miért tettetted akkor, hogy megbántad a bűneidet? – Ez volt az a kérdés, ami már nagyon régen foglalkoztatta őt. És a válasz sem lepte meg igazán:

- Szerettem volna látni azt, ahogy kegyelemért könyörögsz alattam. Kíváncsi voltam, hogyan néznél ki csókoktól duzzadtan, verejtékezve, meztelenül az ágyamban, miközben behunyt szemmel, kéjelegve nyögdösöd a nevemet. – Dean kissé hátrahúzódott, és hagyta, hogy hassanak a szavai. – A legelső alkalommal még csak szórakozás volt az egész, aztán valahogy mégsem tudtam rávenni magam arra, hogy elcsábítsalak. Van benned valami, ami… elriaszt engem.

- Természetes, hiszen pap vagyok.

- Nem, Cas – vett egy nagy levegőt Dean -, nem az zavar, hogy pap vagy. Hanem az, hogy ember vagy.

Castiel a szemöldökét ráncolva nézett fel a férfira.

- Ezt meg hogy érted?

Dean ajkain pár pillanatig kicsit sem leplezett keserűség bujkált. Aztán a férfi fogta magát, odasétált az ebédlőasztalhoz, majd felkapta onnan a sótartót. Nem nézett Castielre, csak leült a kanapéra, és intett a másiknak, hogy jobb, ha ő is helyet foglal, mert nem egyszerű beszélgetésnek néznek elébe.

- Talán jobb is, ha meggyűlölsz – jegyezte meg Dean szarkasztikus mosollyal az ajkain. – Ha távol maradsz tőlem, ha félsz, ha undorodsz, ha elátkozol: addig biztonságban vagy. 

- Nem értem, minek az a sótartó. Nem értek semmit.

Dean megforgatta a szemeit, majd a rákulcsolta a pap ujjait az említett tárgyra. Cas meglepődött, amiért a férfi keze most egy árnyalatnyit melegebb volt a szokásosnál. 

- Mit tudsz a démonokról?

- Ők a Sátán szolgái – válaszolta Cas zavartan. – Gonosz, alattomos teremtmények, Lucifer a saját képére formálta őket, miután azok kiestek Isten kegyelméből. A Bibliában számtalan példát találhatunk arra, hogy ártatlan embereket szállnak meg, és…

- Jól van, padre, a lexikális tudásod példaértékű – vágott közbe a férfi türelmetlenül. – De ezt eddig is tudtuk. Én arra vagyok kíváncsi, hogy van-e saját tapasztalatod ez ügyben.

Castiel ekkor már komolyan nem értette, mire megy ki a játék, és nem bírta ki, muszáj volt megmosolyognia Deant.

- Tudod, nagyon nagyra értékelem, hogy így érdekelnek a természetfeletti lények. A Biblia egy nagyszerű könyv, sőt, nem csak könyv, hanem útmutató, hogyan élhetsz Istennek tetsző, boldog életet. De sosem szabad elfelejtenünk, hogy az abban szereplő motívumok, mint ahogy a példabeszédek is, elsősorban a tanító jellegre koncentrálnak, nem pedig természetrajzi leírást adnak. 

- Szóval ezt vegyem úgy, hogy nem hiszel a démonokban? Az angyalokban sem?

- Természetesen hiszek bennük – szögezte le Castiel. – De nem gondolom, hogy ezek a szent, vagy éppen átkozott lények ilyen közvetlenül gyakorolnak hatást világunkra. Régen, a bibliai időkben esetleg, de ma nem. 

- Akkor szedd össze most magad, padre – dőlt hátra Dean hanyagul. – Mert éppen egy démonnal beszélsz.

Castiel némán pislogott. Értetlen arccal fürkészte Dean vonásait, hogy kitalálja, az vajon mire akar ezzel célozni, de nem járt túl sok sikerrel. 

- Attól félek, még mindig nem igazán értelek.

A férfi kieresztett egy lemondó sóhajt.

- Atyám, tudom, hogy foglalkozási ártalom, de nem kell mindenben a metaforát keresni. Az az igazság, hogy démon vagyok, és a főnököm, akiről meséltem, a pokol királya. Mivel Lucifert évezredekkel ezelőtt bezárták egy gyakorlatilag kinyithatatlan, biztonságos ketrecbe, rendszerint egymást váltják a pokolban az önjelölt királyok; most éppen Crowley van hatalmon. Kicsit durva fickó, de egy idő után egész rendesen ki lehet vele jönni… egyetlen problémája, hogy önző. Nem nézi jó szemmel, ha bárkihez is ragaszkodunk, aki nem közülünk való. Sőt, sokszor még azt se, ha közülünk való.

- Te tényleg azt várod, hogy elhiggyem ezt a kifacsart történetet? – hitetlenkedett Castiel, kis csalódottsággal a hangjában. – Végre azt reméltem, hogy őszinte leszel hozzám és elmondasz mindent, de csak rontottál a helyzeten. Ilyen dolgokkal nem szabad viccelődni, hogy nem szégyelled magad…

- Vajon miért sejtettem, hogy ez lesz? – nyögött fel Dean, miközben feltűrte az ingujját. Castielre nézett, majd a pap kezében lévő sótartóra. – Már meg sem kérdezem, tudod-e, mit jelképez a só abban a drágalátos, szent könyvetekben.

- A tisztaságot.

- Bizony – bólintott Dean. – Gyerünk, padre, ne kímélj. Szórd rám a sót, és meglátjuk, mi történik.

- Ne viccelődj velem.

- Mitől félsz, Castiel? 

A pap lesütött szemmel üldögélt jó ideig. Aztán végül felemelte a sót tartó kezét; Dean, hogy könnyítsen a dolgán, közelebb húzódott, és Cas ölében nyugtatta a tenyerét, aki öntudatlanul is rákulcsolta az ujjait az övére. Aztán a másik kezével erőteljesen megrázta a tartót; mikor az apró szemcsék sisteregni kezdtek Dean bőrén, az felszisszent; Cas rögtön lerakta a tárgyat, és szinte kővé meredve bámulta a Dean karján maradt piros foltot. 

- Látod már, atya, miért mondtam azt, hogy rajtam nem tudsz segíteni? – lehelte Dean, ahogy íriszei zöldből egy pillanat műve alatt feketévé változtak. Egyik ujjával finoman felemelte Castiel állát, hogy az egyenesen a szemébe nézzen. A pap falfehérre sápadt, és Dean szinte szégyellte magát, amiért olyan élvezettel nézte azokat a sokkos, mégis kívánatos ajkakat. Pillanatnyit hezitált, mielőtt odahajolt, és megcsókolta Castiel kiszáradt szája szélét. Apró kis csókokkal aztán egyre közelebb haladt a céljához, míg végül kissé hevesen teljesen rányomta ajkait az övére; Dean nem számított nagy ellenállásra, de mégis meglepte, hogy Castiel mennyire öntudatlanul, mennyire természetesen simult a karjaiba. Így hát maga felé húzta Cas derekát, míg alsó ajkát a fogai közé biggyesztette, és gyengéden játszott vele. Annak ez rendkívül tetszhetett, hiszen kieresztett egy hangos, vágyakozó nyögést; a következő pillanatban azonban – talán saját hangját ismerte fel, és ez rémisztette meg – leoldotta Dean erőteljes ujjait a derekáról, és hirtelen akkorát lökött a férfi mellkasán, hogy az majdnem hanyatt esett. Cas azonnal felpattant a helyéről, és az undortól elcsúfított arccal egészen az ajtóig hátrált. Védekezőn maga elé emelte a két kezét.

- Ó, Uram, hogy nem jöttem rá előbb – kezdte rekedt hanggal, szemei pedig mintha kétszer akkorára dagadtak volna. – Meg ne próbálj közelíteni! Isten próbatétel elé állított, hogy megbizonyosodjak a hivatásom értelméről… - Fanyarul nevetett. – Persze, hiszen mindig a számára legkedvesebbek kapják a legnagyobb kihívásokat. Bár sosem a szűziesség volt a legnehezebb számomra, Ő mégis egy csábítót küldött nekem… nem értem miért, de gondolom, nem is szükséges megértenem. Mindenesetre felszólítalak arra, pokolbeli teremtmény, hogy azonnal hagyd el ezt a várost, és soha többé ne térj vissza, a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében. 

De Dean csak kajánul vigyorgott.

- Bocsi, de ez a duma nem használ, csak ha latinul mondod. Az ajtóval pedig ne próbálkozz, felesleges. Addig nem mész el innen, amíg el nem mondok neked mindent, amit szeretnék.

Ez utóbbi mondatára Castiel abbahagyta a kétségbeesett kilincs nyitogatást, és görnyedt háttal, félve nekidőlt a faajtónak. Kisebb szívroham érte, mikor a következő pillanatban Dean ajkai a fülét súrolták, és a férfi ezt suttogta neki:

- Azért pokolbeli teremtmény létemre elég erősen felizgattalak, amint az előbb észrevettem. Jó tanács: legközelebb ne dörgölőzz olyan szorosan nekem, ha nem akarod, hogy az ajánlatodon fogjalak. 

A pap ekkor ébredt csak rá, hogy Dean hátulról átkarolta őt; ám hiába próbált szabadulni, Dean hideg karjai úgy tapadtak rá, és olyan erősen fogták a derekát, hogy képtelen volt leráncigálni magáról.

- Engedj el! – követelte Castiel, de közben kiverte a jéghideg veríték. Úgy félt, mint talán még soha életében, és sajnos nem tudta ezt elrejteni a másik elől.

- Ugyan, Cas, mi vagy te, tinédzser? Kicsit megszorongatlak, és máris olyan kemény vagy, mint más egy kiadós előjáték után. Csak nem gondolod, hogy…

Castiel azonban nem gondolt semmit, csak egy jól irányzott rúgással célba vette Dean férfiasságát. Az meg se mukkant, de azonnal elengedte őt; Castiel diadalmasan szembefordult vele.

- Nahát, Isten szolgájától az ember többet várna udvariasság terén. Különben remélem, tudod, hogy ez nálunk nem működik – bocsátotta Dean előre, Castiel pedig könyörgőre fogta a dolgot. Még a hangja is remegett.

- Miért játszol velem, mondd? Szándékosan kergetsz az őrületbe, élvezed, hogy annyira félek tőled, mint még talán soha senkitől ezen a világon? És egyáltalán, mit akarsz tőlem? 

- Castiel, megmondtam már az előbb is, hogy nem a szórakoztatásomra kellesz. Legalábbis… nem csak arra. – A férfi egy pillanatig habozott, hogy beszéljen-e tovább. – Őszinte választ akarsz? Rendben, tessék: nem tudom, mit akarok tőled. Először abba a hitbe ringattam magam, hogy jobb, ha először játszadozok veled egy kicsit, majd miután alaposan megdugtalak, egyszerűen kitekerem a nyakad. Te csak egy törékeny, halandó ember vagy, azt teszek veled, amihez éppen kedvem szottyan. 

Cas lehajtotta a fejét.

- Akkor ölj meg most azonnal. Minek előtte a hajcihő, ha úgyis erre megy ki a játék? 

- Éppen ez az, amiben hibádzik a dolog. Még mindig nem érted? – horkant fel Dean. – Nem tudom, hogy képes lennék-e arra, hogy bántsalak valaha is. Gyűlölöm beismerni, de úgy érzem, hogy valamiért… szükségem van rád. Szükségem van rád, Cas.

Castiel várt egy kicsit, majd mérhetetlen undorral köpte a szavakat:

- Hogy lehet valaki ennyire önző, mondd? Csak a jóléteddel törődsz, és azzal, hogy te kielégítsd a szükségleteidet. Ha étvágyad támad, eszel, ha megkívánsz valakit, azonnal megkapod, és hozzá vagy szokva ahhoz, hogy minden a tiéd, mert megvan rá a hatalmad, hogy megszerezd. Fikarcnyit sem érdekel, hogy én mit akarok, természetesnek tartod, hogy mindenki úgy ugrál, ahogy te fütyülsz. De az biztos, hogy én akkor sem hódolok be neked, ha most rögtön meggyilkolsz; engem nem lehet félelemmel megtörni, Dean. 

A férfi közelebb lépett, és finoman meg akarta érinteni Castiel vállát, de a pap résen volt, és azonnal lecsavarta annak kezét magáról.

- És most hagyj elmennem.

- Castiel, kérlek, had magyar…

- Azonnal nyisd ki az ajtót – üvöltötte Castiel magából kikelve. Aztán magát is meglepte, milyen bátran közel merészkedett Deanhez, és pár centiméterre annak arcától folytatta. – És tűnj el innen, minél hamarabb. Menj vissza a pokolba az undorító fajtádhoz, ott van a te helyed… nehogy még egyszer meglássalak a templom, vagy a lakásom környékén.

Dean nem szólt semmit, csak bámult bele Castiel égszínkék szemeibe. Cas ezután elfordult, és nyitva találta az ajtót.

- Azért jó tudni, hogy mindenki megmenthető, ugye, drága padre?

Dean gúnyos szavai még akkor is ott zengtek Castiel fülében, mikor az dühösen végigcsörtetett a motel folyosóján.

×××

A nap hátralévő részében Cas nem érezte jól magát. A délutáni esküvő alkalmával többször is hányingere támadt, és még a tanúk meg a vőlegény is megjegyezte, hogy milyen sápadt volt; de mosolygott, mint mindig, és kötelességtudóan végezte a munkáját. Tudta, hogy ez nem az összeomlás ideje, mert amíg a hívek látják, nem okozhat nekik csalódást – hiszen ő, Castiel atya az, akinek a dolga a világosság hirdetése, még akkor is, mikor az emberek szívében a sötétség uralkodik.

Egyeztetett még az énekkarral, megtartotta az elsőáldozók felkészítő óráját, aztán mikor magára maradt az üres lakásban, úgy érezte, nem bírja elviselni a hirtelen jött süket csöndet. Szinte megfájdult tőle a füle. Kétségbeesetten beszélni akart valakivel, rázúdítani egy másik szerencsétlenre a saját, hordozhatatlan terheit, így hirtelen ötlettől vezérelve elindult a templomba. Tudta, hogy Gabriel most gyóntat, így – a többi bűnbánó nagy meglepetésére – beállt a gyóntatószék előtt kígyózó, meglehetősen hosszú sorba. Mikor végre beesett a fülkébe, gyorsan hadarta:

- Szeretném meggyónni bűneimet a mindenható Istennek, és neked, lelki atyám. Utolsó gyónásom óta ezeket…

- Hé, hé, Castiel, te meg mit keresel itt? – hallotta a farácson át paptársa megilletődött hangját. 

- Vétkeztem, atyám, feloldozást kérek.

- Ejnye, mibe keveredtél már megint? – zsörtölődött Gabe. – Azt hittem, a múlt héten lerendeztük a szokásos, havi gyónásunkat.

- Nos, lehet, hogy ezentúl hetente szeretnék járni.

Csend a másik oldalon.

- Halljam csak.

- Megkísértett a gonosz – suttogta a férfi. Ahogy így térdelt a kemény fapadlón, és kezeit imára kulcsolta, minden erejével küzdött az ellen, hogy lehunyja a szemét. Képzeletében így is elég élénken jelentek meg Dean zöld, majd éjfekete szemei, és végül az a csók, amiből végül is kihátrált, de ösztöne most is azt kívánta, bár ne tette volna. – Reggel Deannél jártam.

- Csak nem lefeküdtél vele? – döbbent le Gabe.

- Dehogyis, még csak az kéne – szörnyülködött a férfi, remélve, hogy semmi nem hallatszik ki a beszélgetésből. Egy pillanatig fontolgatta, hogy elmondd Gabrielnek mindent, démonostól és gyilkosságostól együtt, de aztán úgy gondolta, nem lenne értelme. Egyrészt megijesztené lakótársát, másrészt mi a garancia arra, hogy az hinne is neki? Talán azt hinné, hogy Cas, amilyen mazochista, csak kitalálta az egészet. – De mondott valami egészen megdöbbentőt, mire én teljesen lesokkoltam, és már csak azt vettem észre, hogy… nos, hogy megcsókol.

Gabriel várt egy kicsit még, nyilvánvalóan az izgalmas részletekre.

- Ennyi, ez a bűnöd? Ezt még csak nem is te csináltad, miért éreznél miatta bűntudatot? – Csalódottan sóhajtott. – Pedig már azt hittem, legalább a szüzességed bánta.

Cas bosszankodva vett egy nagy levegőt, és elszámolt magában tízig.

- Gabriel, kérlek, csak egyszer, egyszer az életben viselkedj úgy, mint egy római katolikus pap! Hálásan köszönöm. Egyébiránt nem az a problémám, hogy Dean megcsókolt, hanem az, hogy egy darabig viszonoztam a csókot. Akárhonnan is nézzük, ez már az én hibám.

- Egy darabig? Mert utána mit csináltál?

Castiel az ajkába harapott.

- Hát…

- Cas, könyörgöm – sírt Gabriel szája – azt ne mondd, hogy jelenetet rendeztél, és ott hagytad. 

- Mi mást tehettem volna!?

- Az ilyesmit nem így kell lerendezni, nagy tudású barátom. Meg kellett volna mondanod neki higgadtan, hogy ez a dolog kettőtök között nem lehetséges, mert cölibátust fogadtál, és különben sem vonzódsz felé. – Gabe itt elhallgatott. – Már úgy értem, ha tényleg nem…

- Tényleg nem – vágta rá Cas azonnal, majd, bár tudta, hogy Gabe nem látja az arcát, nyugalmat erőltetett a vonásaira. 

- Szóval csak azt akarom ezzel mondani, hogy Dean ebből az egészből csak annyit fog leszűrni, hogy dühös vagy magadra, amiért őt ilyen közel engedted magadhoz. Talán még az is eszébe jut, hogy belé szerettél.

Cas felnézett a plafonra.

- Nem találkozok vele többet, teljesen mindegy, mit gondol. 

- Cas…

- A francba is, nincs szükségem a tanácsaidra, Gabriel, csak add már azt a nyomorult feloldozást! – harsant fel Cas hirtelen, majd lehajtotta a fejét. Szinte látta, ahogy paptársa unottan megvonja a vállát, aztán áldásra emeli a kezét.

- Ezennel feloldozlak téged, Castiel, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Penitenciaként azt javaslom, hogy hallgass egy kis nyugtató zenét, hogy lehiggadj végre, és írj Deannek egy bocsánatkérő SMS-t. Ennyivel tartozol neki, hogy ha elváltok, legalább ne legyetek haragban egymással.

Cas vékonyra préselte az ajkait.

- Atyám, én inkább imádkozni szeretnék. Adj valami mást.

- Imádkozol te így is eleget. – Cas szíve hirtelen hevesebben kezdett verni. – Igen, tudok arról, hogy esténként sokszor órákig fenn vagy, és egyre csak a miatyánkot mondod. Egyszer kimentem csokit enni hajnalban, és hallottam a szobádból kiszűrődő hangokat.

Cas idegesen másfelé terelte a témát.

- Különben Sam megcsinálta a lámpát.

- Tudom, voltam otthon. Kérdezett valamit felőlem?

Casnek már a nyelvén volt a válasz, mikor Gabriel oldaláról finom kopogás szűrődött be a gyóntatófülke csendjébe.

- Inkább megyek, nem tartom fel a sort. Majd este megbeszélünk mindent. – Ezzel keresztet vetett, elköszönt, és már ment is.

Castiel immár valamivel könnyebben távozott a templomból, de még mindig érezte azt a vad lüktetést a szíve tájékán. Azzal a tudattal tért haza, hogy most az egyszer, kivételesen, nem teljesíti a rá kirótt penitenciát.