De Profundis - 5. fejezet

Castiel atyának mindene megvan a világon, amire valaha is vágyott. Egy kisváros káplánjaként rengeteg teendője akad, és hivatástudatát még az sem árnyékolja be, hogy nyalóka- és gumicukorfüggő plébánosával kell együtt laknia. Egy nap azonban különös férfival találkozik a városban, aki azt állítja, megbánta minden bűnét. 




Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel, Sabriel
Korhatár: 16-18 között ingázva (nem azért, hogy már így a bevezetőben rögtön szétzúzzam a reményeket XD)

Műfaj: démon!Dean, pap!Castiel több fejezetes (akár regény, majd még meglátjuk) AU

1.fejezet
2.fejezet

3.fejezet

4. fejezet

Mikor Castiel atya finoman meggyömöszölte a földet az imént elszórt napraforgó mag fölött, igazán úgy gondolta, hogy Gabe legalább megemlíthette volna a dolgot. Már úgy igazán. A pap még azt sem igényelte volna, hogy társa napokkal ezelőtt beszámoljon neki az eseményekről, a ma reggeli kávé fölött elég lett volna egy hé, Cas, hoznak egy új asztalt a nappaliba, legyél már olyan szíves, hogy beengeded a szállítókat, amíg a kölyköknek gitározok. De természetesen Gabrielről beszélünk, aki már alaptermészete miatt is kedvelte a meglepetéseket – ez esetben azonban Castiel tudott még egy indokot arra, hogy mindig oly vidám lakótársa miért nem informálta őt az új bútor érkezéséről.
Mikor az idősebb pap megérkezett, Castiel rögtön a fűbe törölte földes kesztyűjét, majd felállva a sunnyogó Gabe-hez fordult:
- Samtől kaptuk az asztalt? – A hangja nem volt számon kérő, sőt, sokkal inkább színtelennek volt mondható. Gabriel csak sóhajtott, és megigazította a vállán csüngő gitárt. Egyszerű, kockás ingben volt és farmerban, Cas pedig nagyon is sejtette, hogy kinek a hatása ez.
- Mit szólnál ahhoz, hogy „szép napot, Gabriel atya, remélem, jól telt a reggeled”?
- Túl nagy befolyással van rád.
Gabriel felhúzta a szemöldökét.
- Most aggódsz, vagy féltékeny vagy? Nem mintha én tehetnék arról, hogy a múltkor úgy faképnél hagytad Deant.
- Ezt te nem értheted, Gabriel. – Cas a férfi nevének említésére is megborzongott. Napok óta keveset aludt, és esténként órákat töltött az elmélkedéssel; néha azt gondolta, hogy talán csak álmodta az egész démonos dolgot, és ha csütörtökön nem megy el a motelbe, Dean hiányolja majd, és fel fogja őt hívni. Aztán mikor elmúlt a csütörtök, és még egy csütörtök, Castiel egyre inkább magához tért, és úgy érezte, hogy olyasmivel találkozott, amit józan ésszel nem lehet felfogni. Valahol, a lelke mélyén örült a bizonyosságnak, hogy létezik túlvilág, létezik Isten, és igen – a Sátán is létezik. Nem mintha eddig nem lett volna erős a hite, de hinni egy dolog; most a saját bőrén tapasztalt olyasmit, ami sejtette, hogy csak nagyon keveseknek adatik meg. Nyilván nem sok ember mondhatja magáról, hogy találkozott egy démonnal, és túl is élte a hajmeresztő mutatványt. – Dean… ő más. És különben is, férfinak egy másik férfival bujálkodni bűn.
- Na mert nekünk nem teljesen mindegy, hogy nőről vagy férfiról van szó – horkantott fel Gabriel. – Ugyanúgy vissza kellene fognunk magunkat, akármelyikről van szó.
- Én mindig is visszafogtam magam. Hogy te miért nem teszel így, az számomra rejtély.
Cas, ahogy ezeket mondta, továbbra is egykedvű maradt. Felkapta az imént megtöltött locsolókannát, és elmélyült szemekkel hajolt a paradicsomai felé.

×××

Mikor Castielt még két menet Scrabble sem tudta felvidítani, Gabriel komolyan aggódni kezdett érte; nem is beszélve arról, hogy ő maga utálta a játékot, de mivel tudta, hogy Castiel mennyire odavan érte, csak miatta vette elő. A jegyes oktatáson részt vevő párok nagy része már megérkezett, és néhányan örömmel csatlakoztak hozzájuk. Az eper szőke Kate angol szakos egyetemi hallgató révén szép esélyekkel indult, és hamar le is alázta a napbarnított Davidet és annak rendkívül magas menyasszonyát, Leah-t. Egyedül Cas volt képes versenyben maradni a lánnyal, ő is csak azért, mert gyerekkorában, önszorgalomból sokszor olvasgatott szótárakat.
Gabriel egy növény mögött figyelte az eseményeket, és gyönyörködött az új asztal látványában. Miután sikerült hozzá illő székeket vásárolniuk, a nappali a lakás éke lett, és máris alkalmasabbnak bizonyult közösségi színtérnek. A férfi közben az óráját is szaporán nézegette, mintegy fél órán belül ugyanis megérkezett mindenki, kivéve Samet és Jessicát.

Újabb húsz perc elteltével már nem lehetett tovább halasztani a dolgot, így Gabriel egy hangos kiáltással összeterelte a párokat - miután mindenki leült, a pap a többiekkel szemben kitolt egy széket, majd kinyitotta a Bibliáját egy vékony, kék könyvjelzőnél. Ekkor azonban megszólalt a csengő, és Kate szaladt is rögtön kinyitni az ajtót. Ahogy jött visszafelé, oldalán egy Sam Winchesterrel, Castiel önkéntelenül is felsóhajtott.
- Nahát, Sam, pontos vagy, mint mindig – jött az epés köszöntés Gabriel irányából, Cas azonban érezte az apró remegést a hangjában, és látta Gabriel arcát, amint az tettetni próbálja, hogy teljesen érzéketlen a Winchester fiú irányában. – És leendő oldalbordád?
- Elnézést kérek mindenkitől – túrt bele a hajába a férfi -, de úgy alakult, hogy Jessnek haza kellett utaznia a szüleihez, én pedig azt gondoltam, hogy egyedül inkább el se jövök. Aztán… - Futólag az idősebb papra pillantott. – Aztán valahogy mégis elhozott a lábam.
- Foglalj helyet – mondta előzékenyen Cas, mert látta lakótársán, hogy nehezére esne most megszólalni. Végül az nyelt egyet, és így szólt az egybegyűltekhez:
- Oké, fiúk-lányok, most a korinthusi levélből fogok olvasni egy részletet. Nagyon figyeljetek, és a végén majd megbeszéljük, ki mire asszociál, vagy mi jutott eszébe a hallottakról.

Két és fél órával, egy csúfondáros kártyavereséggel, és egy pohár vörösborral később már csak Castiel, Gabe és Sam ültek az asztalnál; Sam lassan és értőn ízlelgette a saját poharában lévő mennyei nedűt, Gabriel az átlagosnál is többet és nagyobb butaságokat beszélt, Castiel pedig egyszerűen csak nem érezte úgy, hogy meg akar mozdulni.
- Nonszensz, Winchester. Az a nyulaknak való.
- Pedig a Cézár-saláta igenis finom és laktató – vonta fel a szemöldökét sértetten Cas, aki maga is gyakran evett zöldségeket és salátát, különösen akkor, ha Gabriel nem volt otthon.
- Az ember azt hiszi, hogy a saláta ízetlen – folytatta Sam -, mert mindenki ezt mondja és ezt nevelték belé, de ha tudatosabban étkeznénk, Amerika nem tartana ott, ahol. A dolog odáig fajul, hogy az ember meg sem kóstolja a többség által elítélt ételt, pedig lehet ízlene neki, és talán nem halna meg negyven évesen szívinfarktusban a töménytelen cukortól és sótól. És ez különösen vonatkozik a férfiakra.
Gabriel mintha vérszemet kapott volna, és nyilvánvalóan kihívásként értékelte Sam gondolatait; a konyhából hamarosan egy, a kelleténél nagyobb, szivárványszínű nyalókával tért vissza. Élvezte, ha bosszanthatja Samet, így miután kibontotta a cukrot a csomagolásból, lassan becsúsztatta az édességet a szájába, és eltúlzott mozdulatokkal nyalogatni kezdte annak a tetejét.
Sam kissé áthajolt hozzá az asztalon.
- Mondd, máshol is ennyire élvezed, ha a plafonig tornászod az hangulatot?
- Nos, ez a partner hajlandóságától is függ. Többnyire igen.
- Szerintem én visszavonulok a szobámba – állt fel Castiel az asztalfőről paprika piros arccal. A másik két férfi egy emberként pillantott rá, Castiel pedig leginkább Gabe beleegyezésére várt; úgy gondolta, nem lenne igazságos itt hagyni barátját ezzel a… kísértéssel, ami Sam Winchester önmaga, de miután Gabriel kissé kétségbeesett, de határozott tekintettel bólintott, Cas távozott.

Sam megitta az utolsó korty bort is, és homlokát ráncolva meredt Gabrielre. Pár pillanatig némán bámulták egymást, várva arra, hogy a másik lépjen valamit; mikor úgy tűnt, a hangulat lassan eloszlik a semmibe, Gabriel egy vad mozdulattal áthajolt az asztalon, és kis híján leborítva mindkettőjük poharát, erősen megragadta Sam arcát, csak hogy közelebb húzva megcsókolhassa őt. A csók különben minden volt, csak nem szűzies és tiszta, és ahogy az asztalt megkerülve Sam átkarolta Gabe derekát, majd lecsúsztatta a kezét a férfi fenekére, nos, mindkettőjüknek komoly gondjai támadtak azzal, hogy még legalább egy kicsit várjanak, és ne teperjék le a másikat ott helyben az asztalon.
- Megmondtam, hogy nem fogod sokáig bírni. – Sam belemosolygott a csókba, és kis teret hagyott a másiknak, hogy az levegőt tudjon venni.
- És te még nem akartál ma eljönni.
- Igen, mert futólag eszembe jutott az, amit Castiel atya mondott nekem. Arról, hogy nyilván jól meggondoltad a dolgot, mikor szüzességet fogadtál… nem akartam tönkretenni mindent.
- Hát… - Gabriel kemény mozdulattal, röviden beleharapott Sam alsó ajkába. – Akkor még nem ismertelek téged.
- Majd most megismersz - vigyorgott Sam. – Bibliai értelemben is.

×××

Castiel összekulcsolt kézzel ráhajolt az imazsámolyának könyvtartó részére, de hiába hunyta be a szemét, nem volt képes mellőzni a szomszéd szobából származó zavaró tényezőket; az meg pláne nem segített a dolgon, hogy Gabriel ágya pont Cas imazsámolya mögött helyezkedett el a különben papírvékonyságú fal másik oldalán. A ház időtlen idők óta paplakként szolgált, még ha időközben fel is újították, így nyilván nem volt szükség nagyon vastag falakra – Cas azonban mélységesen megbánta, hogy a renoválás során (tekintve paptársa természetét) nem erősítették meg őket. A rázkódás még hagyján, de a túlsó oldalról kivehető nyögések is teljesen tisztán áthallatszódtak, sőt, Cas még azt is meg tudta volna mondani, hogy melyik kitől jött.

Tekintve az imazsámoly előnytelen helyzetét, Cas inkább az átellenes sarokban lévő fotelbe ült, és elővette a Bibliáját, hátha el tudja terelni a figyelmét a – számára legalábbis - egyre kellemetlenebb eseményről a másik szobában. Kedvenc zsoltárához akart lapozni, mikor az egyik lap élesen végigszántott a mutatóujján, a férfi pedig erősen felszisszent. Ragtapasz után keresgélt, de mivel sehol se talált, kiment érte a fürdőszobába. A hatalmas tükörben tisztán látta, ahogy az élénkpiros vér finoman átszemerkél a kelleténél hosszabb vágáson; Castiel egy pillanatra megtorpant, de addig is, amíg a szekrényben kotorászott, a szájába dugta az ujját. Ahogy a fájdalom az ujjbegyében enyhült, mintha valami mérhetetlen üresség költözött volna belé; mikor előbb a sajgó sebre, és csakis a sajgó sebre koncentrált, elfelejtett minden Deannel kapcsolatos dolgot, csak azzal tudott törődni, hogy ez a valami benne lüktet, és fáj, és hogy életben van. Nem volt kellemes érzés ez sem, de mindenképpen jobb volt annál, mint mikor a férfira – jobban mondva démonra – gondolt. Deanhez való furcsa kötődése nem hagyta nyugton, és mivel az idő nagy részében ő járt a fejében, megváltás volt számára ez a pár pillanat, amit nem sajnálkozással és lelkiismeret furdalással töltött.

Mindenesetre Castiel gyorsan betapasztotta az ujját, aztán visszatért a szobájába. Gabriel és Sam még mindig igen virgoncnak bizonyultak, és ez alkalommal Sam nyögéseitől zengett szinte az egész helyiség. Cas megpróbált még olvasni, de pár perc után feladta, és a villanyt leoltva lefeküdt az ágyába. Lehetetlen volt kizárni a zajokat, és folyton az erotikus álmai jutottak eszébe: Dean fölötte, alatta, és még ezerféle pozícióban amit csak tapasztalatlan, ám rendkívül találékony fantáziája el tudott képzelni. Mikor az élénk képek hatására férfitagja nyugtalankodni kezdett, szinte azonnal mozgósította magában a bűntudatot, amit a felett érzett, hogy egy démont engedett a közelébe. Mégis hogy nem ébredt rá előbb? Így visszagondolva annyi apró meg apró jel volt, ami alapján legalább megsejthette volna… de nem. Ilyet a legmerészebb álmaiban sem tudott volna megsejteni, annyira abszurd a dolog. Egyébként sem szabadott volna ennyire közel engednie magához bárkit is, tudhatta volna, hogy micsoda veszélyekkel járhat ez egy magafajta pap számára. Nincs más szó rá, felelőtlen volt. A szűzies Castiel, aki mindig annyira büszke volt az önmegtartóztatására, és titkon néha lenézte azokat a kollégáit, akikről tudta, hogy bűnbe estek… nos, pont ő keveredett most ebbe a hihetetlenül nevetséges és ironikus szituációba. Ahogy arra gondolt, hogy ő sem különb a többitől, elpirult az arca szégyenében.
Ekkor jött csak rá, hogy már megint min elmélkedik, mikor pedig az előbb eltökélte, hogy lehunyja a szemét és aludni fog – elkeseredetten próbált valami fogódzkodót keresni, amivel végre kizökkentheti ezeket az egysíkú gondolatokat, és lecsendesítheti az agyát. Mivel semmi jobb ötlete nem akadt, és hirtelen mintha a falat is érezte volna rázkódni, egy határozott mozdulattal letépte az ujjáról a sebtapaszt, aztán két körmével megpróbálta elmélyíteni a szelíd vágást az ujja végén. Castielnek össze kellett szorítania a szemét a hamarosan jelentkező fájdalomra, de eszébe sem jutott abbahagyni; ellenkezőleg, még mélyebbre vájta a sebet, olyannyira, hogy észre sem vette, mikor a vékony patakban lecsorgó vér összefogta a lepedőjét.

×××

Mikor másnap reggel Cas kiment a konyhába, kivételesen friss volt az elméje; több mint kilenc órát aludt, és tekintve, hogy egészen délutánig nem volt hivatalos dolga, nem is zavartatta magát emiatt. Mikor közömbösen leült a gabonapelyhet kanalazó Sam mellé, jót mulatott magában azon, hogy a fiú mennyire meglepődött a rezzenéstelen arcán.
- Jó reggelt, Sam – köszöntötte kissé élénkebben a szokásosnál, majd ő is kényelembe helyezte magát, miközben elvette a félmeztelen Sam jobbján található csokis gabonapelyhet. Gabriel kedvence volt.
- Neked is, atyám – hangzott a bizonytalan válasz. – Meg sem lepődsz azon, hogy még mindig itt vagyok?
- Nem igazán, mert… nos… elég vékonyak a falak. – Kicsit hagyta hatni a mondatot. – Különben Gabriel hol van?
- Mindenképpen omlettet akart nekem sütni, úgyhogy elszaladt a boltba baconért meg tojásért. Pedig mondtam neki, hogy szeretem a gabonapelyhet – vonta meg a vállát Sam, és kissé aggódva a tányérjába tejet öntő Casre nézett. Ekkor vette csak észre, hogy a pap jobb kezének mutatóujja egészen a tőig be van sebtapaszozva, de nem akart kommentálni. Fontosabb dolgokra volt most kíváncsi. - De ugye tudtál tőlünk aludni?
- Megkockáztatom, hogy évek óta nem aludtam olyan jól, mint most – felelte vidáman a férfi, bár ahogy jobban belegondolt, ez nem jött ki túl jól. Sam még a végén azt hiszi, hogy fura fétisei vannak. A teóriát megerősítendő Sam pislogott egy darabig, aztán:
- Akkor jó. Nem akarom, hogy miattam felboruljon a béke nálatok, én… - Beleharapott az ajkába. – Igazán nem szeretnék zavarni.
- Ugyan, ezt az egy alkalmat kibírtam. Többről pedig úgy sincs szó.
- Igen… persze. Egy alkalom.

Sam kissé elmerengve folytatta a reggelijét, Castiel valamivel ügyesebb volt nála; félig meg is ette a gabonapelyhet, mikor megszólalt a csengő.
- Gabrielnek nincs kulcsa? – húzta össze a szemöldökét a fiú.
- De van, de nem is ő lenne, ha nem felejtené itthon – forgatta meg a szemeit Cas, aztán kiment, hogy bebocsássa a lakótársát. Legnagyobb megdöbbenésére azonban nem Gabriel jelent meg egy szatyor baconnel és tojással a kezében, hanem egy piszkosszőke hajú, magas férfi reverendában. Castiel egészen a színét vesztette, és kis híján rosszul lett, mikor arra gondolt, hogy Sam ott van a konyhában.
- Á, Luke atya – kiáltotta Castiel jó hangosan, hogy lehetőleg egészen a konyháig elhallatszódjon. – Minek köszönhetem a látogatásod?
Castiel hamarosan beinvitálta a papot, aki felhúzott szemöldökkel, egészen finnyásan nézett körbe a paplak előszobáján. Cas remélte, hogy Sam elbújt valahova, mert nem igazán tetszett neki az a – fejében pár másodperc alatt lejátszódó – jelenet, amiben sűrű magyarázkodások közepette füllent valamit arról, hogy miért is van egy félmeztelen, izmos férfi a paplak konyhájában délelőtt fél tizenegykor.  Bár Luke atyáról és kérdéses viszonyáról a házvezetőnőjével gyakorlatilag mindenki tudott a környéken (nem is beszélve a korábbi nüanszairól nőkkel és férfiakkal vegyesen), és meglehetősen erkölcstelen életmódja miatt a rosszmájú egyháziak csak Lucifernek hívták őt, mégis elég kockázatos lett volna elé tárni Sam és Gabriel kis ügyét.
- A püspök küldött – felelte a férfi hidegen, Castiel pedig egy pillanatra megmerevedett. Akármit is pletykáltak Luke-ról, mégiscsak ő volt a püspök jobb keze és közeli barátja, ezt pedig senki nem merte figyelmen kívül hagyni. – Az excellenciás úr úgy döntött, hogy végre megkaphatjátok a pénzt a nagyobb kivetítőkre, és az orgona felújítására.
- De hát ez nagyszerű – ragyogott fel Castiel arca. Egészen a nappaliig kísérte a papot, aztán mikor az leült, és percekig kényelmetlenül hallgattak (mindig Gabriel tárgyalt Luke atyával, és különben is, neki sokkal jobb volt a beszélőkéje), Castielnek eszébe jutott, hogy talán meg kellene őt kínálnia valamivel.
- Luke atya, megkínálhatlak egy kis üdítővel vagy harapnivalóval?
- Egy pohár vizet azt megköszönnék – sóhajtotta a férfi, ahogy felállt, Cas viszont kicsit túl gyorsan, védekezőn maga elé emelte a kezét. Valamennyire el is vörösödött.
- Ugyan, nyugodtan maradj itt, nyilván hosszú volt az utad reggel. Pihenj csak, majd én hozok neked vizet.

Erre Cas megfordult, és szorosan összeszorította a száját meg a szemeit. Kisurrant a konyhába, majd miután ellenőrizte a kamrában bujkáló Samet (akinek különben elég nagy problémái voltak az alacsony plafonú helyiségbe való beféréssel), kissé remegő kezekkel nyújtotta át Luke-nak a pohár vizet. A férfi egy kortyra felhajtotta az egészet és udvariasan kért még egy pohárral, de ekkor hirtelen kivágódott a főbejárat ajtaja; egy másodperccel később Cas legteljesebb rémálma lejtette be a nappaliba egy karton tojással, egy zacskó baconnal a hóna alatt, és két doboz rikító színű óvszerrel a kezében.
- El se hinnéd, gyönyörűségem, de három boltot kellett végigjárnom azért, hogy minden megkapjak, amit ígértem. Miután este kifogytunk a munícióból, köszönhetően többnyire nekem, vettem közepes és extra méretű óvszert abból a másik fajtából, majd meglátjuk mennyire…
Gabe arcáról lefagyott az öröm, mikor belépett a nappaliba. Castiel elkeseredetten megpróbált kibámulni az ablakon, és azt gondolta, hogy valószínűleg ez volt, és ez is lesz egész életének legkínosabb eseménye. Luke atya szemöldöke finoman megemelkedett, ahogy a tekintete váltakozott Gabriel, Castiel és az óvszer között; pár percig olyan csöndben voltak, hogy azt is meghallhatták volna, ha valaki leejt egy gombostűt. Mikor Castiel újra Luke atya arcára mert nézni, Gabriel már ott állt mellette.
- Most mondhatom azt, hogy a kölyköknek vettük demonstrálás céljából?
- Nem, Gabriel, nem mondhatod – közölte Luke atya metsző ridegséggel. – Ifi hittanon nem adunk óvszert senkinek. Épp ellenkezőleg, arra próbáljuk rávenni őket, hogy csak házasság után éljenek nemi életet.
- Ó, akkor nem tépem a szám feleslegesen - fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Gabriel, amint leült a kanapé karfájára, Luke atya mellett. Castiel nagyon csúnyán nézett rá. – Mi van? Luke atya nem hülye, és nem is süket. Felesleges tagadni bármit is.
Lucifer újra Castielre nézett, majd az óvszerre, és a fiatalabb pap nagyjából ekkor kezdett kapcsolni. Ő persze végig tudta, hogy Sam ott bujkál a kamrában, de mivel Luke atya nem mondhatott magáénak ekkora nagymértékű tudást, így nyilván egészen más következtetést vont le abból, hogy egy pap óvszerrel tér haza a vásárlásból abba a lakásba, ahol egy másik pap lakik.
- Nézzétek – szólalt meg Luke egy végtelenségnek tűnő perc után. Hangja már kissé lágyabb és bensőségesebb volt, mint korábban. – Nekem semmi kifogásom nincs ellene, akármit is csináltok, de legközelebb jobban vigyázzatok a privát kis életetekre. Nem tüntethetitek fel az egyházat rossz színben, és akárki lehetne itt most helyettem.
Gabriel felhorkant, ismerve a papot, akitől a tanácsot kapta; Castiel azonban megpróbálkozott egy apró közbeszólással:
- Egyébként én és Gabriel nem…
- Ugyan, Castiel, legalább ezek után ne próbálj meg átverni – húzta el a száját Luke atya. – És ne hidd azt, hogy ti vagytok az egyetlenek. Viszont ismeritek az íratlan szabályokat, ha bármi kiderül… nem tudnánk megvédeni titeket. Sem én, sem a püspök. És nem is fogunk.
- Ezt tudjuk – forgatta a szemeit Gabriel, és finoman végigsimított Cas karján. A fiatalabb papnak a szemei a kétszeresére tágultak; alig hitte el, hogy Gabe rá akar játszani erre az idióta történetre. – Engem sem ma szenteltek fel.
- Különben az az egy szerencsétek, hogy Michael atya megbetegedett, és engem küldtek helyette. Ha ő ül itt most helyettem, még ma repültök, abban biztos vagyok – állt fel a férfi. – Castielnek egyébként már elmondtam, miért jöttem, majd ő tájékoztat.
Gabriel habozott.
- Nagyon köszönöm, Luke.
A férfi legyintett.
- Szóra sem érdekes. Különben… - Luke atya rápillantott az óvszeres dobozokra, és Gabriel felé hajolva némileg halkabban folytatta -… én inkább azt a kék szegélyűt ajánlom, a közepes elég szokott lenni. A nevére sajnos nem emlékszem, de az ára is kedvezőbb, és kényelmesebb is.

Cas, mint az utóbbi hónapokban jó néhányszor, nem értette, hogyan lehetséges az, hogy ő kisgyermekként azt gondolta, a papok világa valami misztikus fehér fényben úszik, és mindenki tiszta meg erkölcsös, és ezek a szent bácsik meg bírják állni, hogy ne egyenek meg négy tortaszeletet egymás után. Így utólag visszanézve egyik elképzelés sem bizonyult igaznak. 

Miután Luke-ot kieresztették, és Cas becsukta az ajtót, Gabrielből ott helyben kitört a röhögés.
- Szerinted ez vicces? – dühödött fel Cas.
- Hát az arcodon nagyon jót szórakoztam, az biztos. Egyébként  ne legyél már ennyire negatív, szerintem Luke egész jól viselte. Ő sem egy szende szűz, és igazából azon jobban meg voltam lepődve, hogy nem ajánlott fel egy édes hármast.
Castiel már csak az ötlet gondolatától is émelyegni kezdett.
- De jöhetett volna Michael atya is. És akkor kész, tönkretetted magadat, meg engem, és a hívek is kiábrándulnak belőlünk, és… - Cas megtorpant. – Várjunk csak. Minek hoztál… abból? Nem úgy volt, hogy egyszeri alkalom?
Gabriel először csak bámult, majd lenézett az óvszerre.
- Ja, ez… khm…. lehet, hogy Sammyvel tervezünk még egy visszavágót. Szigorúan egyet.
- És ahhoz kell két dobozzal.
- Castiel, egyetlenem, lazítsd kicsit, oké? Felnőtt ember vagyok, tudom, mit csinálok.  – Gabriel hangjából olyan végtelen nyugodtság áradt, hogy Cas egyszerre irigyelte őt és mérges lett tőle; ez utóbbi mondatát pedig őszintén kétségbe vonta.

Épp ekkor értek be a konyhába, Cas pedig bekopogtatott a kamraajtón, és közölte Sammel, hogy most már kijöhet.
- Ne haragudj – sóhajtotta Gabriel, Sam azonban féloldalasan elmosolyodott.
- Ugyan, egyébként is menni akartam már. Csak felöltözök, és már itt sem vagyok… különben köszönöm a reggelit, időtlen idők óta nem ettem csokis gabonapelyhet. - Miközben kifelé ment, gyengéden végigsimította Gabriel arcán. A két férfi ott álldogált egy darabig, elmélyedve a gondolataikban, amikor újfent csengő hasított bele a nyugodt lakás csendjébe.
- Csak nem Luke atya jött vissza? – rémült meg Cas, de Gabriel nyugtatóan megrázta a fejét.
- Á, nem hinném. A kocsiját hallottuk volna.
Castiel kissé mogorván nyitott ajtót, de csak egy megilletődött Charlie Bradburyvel nézett farkasszemet. A vörös hajú lány látványára Cas tekintete kissé enyhült, de még mindig nem tudta kiheverni a ma reggeli sokkot (meg talán még az éjszaka eleje is belejátszott).
- Így nyitunk ajtót egy hölgynek? – biggyesztette le az ajkát Charlie, ahogy beljebb lépett.
- Ne haragudj, de ma már kellő sokkban részesültem ahhoz, hogy a miután több évnyi élelmet felhalmoztam a kamrában, a lehető leghamarabb három zárat és két bőrszíjat szereltessek az ajtóra, és csak akkor engedjek be rajta valakit, ha pizzát vagy előfizetett újságot hoz.
- Nem hinném, hogy Gabe-nek tetszene ez a remeteélet - vigyorgott Charlie, és ekkor megpillantotta az előző napi ruhájában feszítő, kócos hajú Samet Gabriel kíséretében. Elismerően csettintett a nyelvével, ahogy felnézett rá. – Hé, te aztán magasra nőttél. Gabriel barátja vagy?
Sam kinyitotta a száját, aztán újra becsukta.
- Mondhatjuk úgy is.
- Igen intim barát – szúrta közbe Cas rosszmájúan, és Charlie ekkor végre fogta az adást.
- Óóó, értem. – A lány összehúzta a szemöldökét. – Mondták már neked, hogy úgy nézel ki, mint Jézus?
Castiel lehunyt szemmel sóhajtott, míg Gabe pupillái kitágultak.
- Köszönöm, Charlie. Most már mindig ez fog eszembe jutni.
- És te, szintén…. öhm… barát? – próbált valami értelmeset reagálni Sam, ahogy Cas és Charlie közt váltogatta a tekintetét.
- Igazából nem, férfiakra csak akkor van szükségem, ha le kell csapni azt a fránya pókot – fintorgott Charlie, de aztán mosolyogva kezet nyújtott. – Charlie Bradbury. A srácok szomszédja vagyok, és elméletileg a barátjuk is.

Miután Sam egy sokat sejtető arcra puszival elköszönt Gabe-től, majd a többiektől, Castiel megkérdezte a lánytól, hogy tulajdonképpen miért is jött.
- Csak meg akartalak hívni titeket holnap vacsira – vakarta meg a lány a tarkóját. Különösen Castielt próbálta megnyerni magának, ezért könyörgő szemeket meresztett rá. – Úgy értem, nem mintha én olyan konyhatündér lennék, a muffinon kívül nem sok mindenhez értek, de Alice sokáig szakácsnak készült, és… gondolom, ő össze tudna kotyvasztani nekünk valami finomat.
Castiel Alice nevének említésére kissé megmerevedett. Gabriellel ugyan mindketten tudták, hogy Charlie összejött a kolléganőjével, de eddig inkább jótékonyan nem vettek róla tudomást (Gabriel azért, mert nem akart összetűzésbe kerülni Castiellel, a fiatalabbik pap pedig azért, mert lett volna egy-két megjegyzése a dologhoz, de Gabe már figyelmeztette, hogy fogja vissza magát, és viselkedjen rendesen.) A vacsora nyilván békítő szándékkal, és főleg Cas kedvéért lett kitalálva, a férfi pedig, bármennyire is elítélte a lány életmódját, nem akart neki szomorúságot okozni.
- Ott leszünk, ne aggódj – nyugtatta meg a lányt Gabe, arra gondolva, hogy jobb lesz, ha Cas előtt válaszol. – Különösen, ha lesz desszert is.
Castiel csak sóhajtott. Egyik barátja sem volt az erkölcsösség mintaképe, de mégis szokatlan otthonosság töltötte el, ahogy rájuk pillantott; gondolta, ilyen érzés lehet, ha valakinek vannak testvérei.

×××

- Muszáj még itt is viselned a gallért? – Castiel feleslegesnek találta a kérdést, tekintve, hogy már a Bradbury-ház küszöbe előtt álltak, várva bebocsáttatásra. A pap mindenesetre keményen a lila inget és farmert viselő Gabriel szemébe nézett. – A helyedben nem kísérteném a sorsot.
- Miért ne viselném? Jogom van hozzá, pap vagyok. – A férfi köhintett, Gabe azonban már nem tudott válaszolni erre, mert az ajtó nyitódott, és egy kerek arcú, szőke lány nyitott ajtót.
- Á, helló, ti vagytok Charlie barátai, igaz? – kérdezte mosolyogva, ám szeme akkor Cas gallérjára siklott. Gabe oldalba bökte a férfit.
- Ő itt Cas, én pedig Gabriel vagyok – mutatkozott be a hölgynek. – Feltételezem, te lennél Alice?
- Öhm… igen. Fáradjatok csak beljebb.
A Bradbury-ház ebédlője tágas volt és világos. Charlie vékony, sötétkék pöttyös függönyöket aggatott az ablakra, és az ellipszis alakú asztal igazán fenségesen volt megterítve; a függönyhöz passzoló szalvéta, a porcelán evőeszköz készlet már készen várta őket. Még egy hófehér, elképzelhetetlenül hosszú gyertya is égett középen. Az egész nagyon takaros és tiszta benyomást keltett, habár Cas ismerte Charlie azon szokását, hogy rendszeresen széthagy mindent, és a házában is sokszor rendetlenség uralkodik. Most, talán Alice-nek köszönhetően makulátlan rend volt mindenhol, és az evőeszközök is csillogtak.
- Jaj, fiúk, de örülök, hogy eljöttetek – lépett ki Charlie a hálószobából, és látszott az arcán, hogy egészen meghatódott. Minden bizonnyal nem merte elhinni, hogy Cas tényleg hajlandó lenne elfogadni a vacsorameghívást.

Miután szorosan megölelte a két papot, és leültette őket, rövid beszélgetés után Charlie és Alice felváltva szolgálták fel az ínycsiklandó finomságokat: külön Gabe kedvéért készítettek baconbe csavart csirkét, hozzá rizst és krumplit; Castiel maga inkább a friss ráksalátát részesítette előnyben. Mikor Alice kihozta desszertként a brownie-t és a gyümölcsös felfújtat, Gabriel lemondó sóhajjal hátravetette a fejét.
- Ennyi, kész, nekem végem van. Ha majd kétszáz kiló leszek és csak gurulva jutok el a szószékig, megmondom a híveknek, hogy egy boszorkány vagy, Charlie.
A lány nevetett, és megfogta Alice kezét.
- Mintha az én érdemem lenne.
- Mi az, Castiel? – próbálta szóra bírni Gabe a mellette egész este csendben üldögélő papot. – Most nem prédikálsz a torkosság bűnéről, ahogy mindig szoktál?
- Szerintem az utóbbi pár napban estél te nagyobb bűnbe is annál, úgy gondolom, az én szavam innentől nem sokat jelent neked.
A következő pillanatban néma csend telepedett az asztalra, és Gabe villája a brownie fölött egy pillanatra bűntudatosan megtorpant. Charlie beleharapott az ajkára, Alice pedig értetlenül nézett barátnőjére. Cas érezte a szavai nyomán támadt feszültséget, de őszintén, nem igazán érdekelte. Sőt, titokban még egy kis elégtételt is érzett, hogy ő az egyetlen, aki tudja ebben a szobában, hogy mi a helyes, és mi nem.
A kellemetlen csend után Alice végül megpróbálkozott egy hangulatoldó témával:
- Charlie mondta, hogy nagyon szerettek filmet nézni.
- Szeretnek? – vigyorgott Charlie – Gabrielnek nagyobb gyűjteménye van DVD-kből, mint az egész házsornak együtt véve. Beleértve engem is.
- Hallottatok már erről az új ördögűzős filmről, ami most megy a moziban?
Cas örült, hogy csak narancslét kért, mert igazán nem lett volna szép egy pohár borban vagy pezsgőben megfulladni. Az arca szinte rögtön elsápadt, és miután kicsit állandósult a lélegzete, és megszűnt a köhögés, diszkréten megtörölte a száját a szalvétával.
- Bocsássatok meg neki, nem szereti a horrorfilmeket – forgatta meg Gabe a szemét, és finoman hátba veregette paptársát. – Gondolom, túl véresek a számára.
- A vérrel semmi bajom sincs - szögezte le Cas lesütött szemmel. – De ezeknek a filmeknek általában nincs értelmük. Levágnak pár végtagot, meg sokat sikítanak benne, és ennyi. Valóságalapjuk is csekély.
- Azért gondolod így, mert nem láttál még igényes horrort – tűnt fel egy félmosoly Alice ajkán. – Az ördögűzős filmek pedig külön kategória. Vannak nagyon rosszak belőle, de vannak nagyon jók is… ezt az újat csütörtök este nézzük meg Charlie-val, ha gondoljátok, csatlakozhattok.
- Hé, ez nem is hangzik rosszul – gondolkodott el Gabe, majd Castiel felé fordult. – Van kedved, Cas?
- Nincsen.
- Ugyan, biztos nem olyan félelmetes – bocsátotta előre Alice. – Csak tizenhatos korhatár van rajta.
- Nem érdekelnek hasonló ostobaságok.
- De Castiel…
- Mondtam, hogy nem akarok menni – csattant föl a férfi hirtelen, és behunyva a szemét összekulcsolta a hasán a kezét. Olyan halkan folytatta, hogy a többiek alig értették. – Nem érzem jól magam, úgyhogy ha megengeditek, inkább hazamennék.
- Máris? – konyultak le Charlie ajkai - De hát még be sem fejeztük a desszertet.
- Tényleg sápadtnak tűnik – morfondírozott Gabe. – Minden rendben, Cas? Hazakísérjelek?
- Köszönöm, de egyedül is elboldogulok a szomszéd házig – állt fel a pap az asztaltól, majd miután elköszönt a házigazdáktól is, rövidesen a paplak felé vette az irányt.

Tényleg kicsit rendetlenkedni érezte a gyomrát, de sejtette, hogy ez sokkal inkább az idegesség műve, mint az emésztéséé. Cas ahogy hazaért, megnézte magát a fürdőszoba tükrében, és hideg vízzel fellocsolta az arcát. Mikor végre a haját is a helyére simította, látta már, mire célzott Gabriel: szinte áttetsző volt a mennyezeti villany halvány fényében, és ajkai is sokkal fakóbban voltak a máskori sötét rózsaszínnél.
Összeszedte minden erejét, és próbált rájönni, hogy miért remeg ennyire. Furcsa mód azóta, hogy két hete nem látta Deant, valahogy még többet gondolt rá, talán még annál is többet, mint mikor rendszeresen eljárt hozzá beszélgetni – és ez nagy szó.  Félelmetes volt belegondolni: akkor, abban a szobában alig pár hajszál választotta el őt egy halálos bűn elkövetéséről (és ha hozzátesszük, hogy Dean még egy démon is, Castiel nem merte elképzelni, mekkora büntetést kapna érte a túlvilágon). A gyermeki hit érdekesen megrekedt ebben a papban, és hiába küzdött, ágált ellene, önkéntelenül is felrémlettek benne a kénben forrongó tüzes kemencék, amiket az apjától kapott gyerekbibliában látott. Dean azt mondta, nem teljesen ilyen a pokol, de miért bízna meg benne, pont a Sátán egyik szolgájában? A vesztét akarja. Egész biztosan a vesztét akarja.
Ahogy egyre élénkebben elképzelte Dean erős, hozzá valamiért mégis gyengéd ujjait a hajába fonva, és a férfi leheletét az ajkán, a pap pár pillanatig a tenyerébe temette az arcát, és nehezen lélegzett.
Le kellene állnia.
Tudta, hogy le kellene állnia.
Hiába nyitotta volna ki a szemeit, a zöld szemű férfi ott volt mindenhol. A vágy a kínzó üresség után olyan hatalmas volt, hogy dühösen rácsapott a mosdópultra, aztán elszaladt a szobájába. Mikor visszatért, szinte kéjesen figyelte alkarján a vékony, erekkel átszőtt bőrt, ahogy a tű lassan megsebzi ezt az érzékeny hártyát. Mikor már több piros vonal húzódott a nemrég még napbarnított bőrön, Cas mindent elfelejtett; csak az a fémes csillogás volt, ami a bőrét szántotta, csak az az éles fájdalom, ami elborított mindent: csak az létezett.
- „A mélységből kiáltok hozzád, Uram – idézte a férfi hangosan, hangja azonban megbicsaklott a hirtelen fájdalomtól –, hallgasd meg szavamat, Uram.”
Pirosan buggyant ki a vér a megsebzett bőrből, Castiel pedig mosolygott.