De Profundis - 13. fejezet, EPILÓGUS

Fandom: Supernatural

Párosítás: Destiel, Sabriel
Korhatár: 16

Műfaj: démon!Dean, pap!Castiel regény AU

Megjegyzés #1: Igen, tudom hogy nagyon sokáig tartott. Igen, tudom, hogy azt gondoltátok, nem is fog eljönni. Amióta néhány hónappal ezelőtt, egy elég kemény időszak után visszatértem az íráshoz, forgott a fejemben a gondolat, hogy befejezem ezt nektek, hiszen annyira ígértem és annyira akartam. Aztán eszembe jutott, hogy talán nem is fogja senki olvasni, mert több mint egy év telt el a történetet "lezáró" 12. fejezet óta. De úgy voltam vele, hogy nem érdekel, én tudni akarom mi a történet vége, így megírom magamnak. Aki olvassa olvassa, aki nem az nem, mindenesetre ennyivel tartoztam magamnak, mert az egyik kedvenc, saját magam által írt fanficem ez. Remélem, nektek is tetszeni fog, igyekeztem nagyon.
Megjegyzés #2: Igen, tudom. Nagyon hosszú. Még 1-2 oldalnyi szöveget ki is vágtam belőle, mert szerintem így is nehezen lehet együltő helyben végigolvasni. Hát, sok szerencsét.

Castiel Milton atya fejét a tenyerébe temette, és úgy bámult le keserűen az előtte heverő, elnyűtt jegyzetfüzetre. Mindig is gyűlöletes munkának tartotta az évi költségek kiírását és rendszerezését, bár kötelességtudatból elfogadta, hogy ezt is el kell végezni valakinek a parókián. Legalább évente egyszer. Hiszen nemcsak a feljebbvalóinak kell továbbítani a számítógépbe felvitt változatot, hanem számukra is jól jön, ha tisztában vannak az adatokkal, és tudják, mire költhetnek és mire nem.  A jelenlegi összesítésen a plébános már egy hete dolgozott, de egyszerűen mindig volt valami, ami elterelte a figyelmét. Ezen a borús kedd estén remélte, hogy befejezheti a munkát, és végre nekikezdhet annak a természettudományos műnek, amit a könyvtárból nemrégen kikölcsönzött. Az eső fürge, izgága pergése az ablakon azonban elvonta figyelmét aktuális feladatáról; Cas pedig kibámult az ablakon, és halkan nézte, hogyan hajladoznak a barna lombok a szél hűvös ölelésében.

- Kész vagy már vele? – Castiel annyira megijedt a hangtól a háta mögött, hogy egy hirtelen mozdulattal majdnem lesodorta a füzetet meg a ceruzát az asztalról.
- Alfie, hányszor megmondtam már, hogy ne csináld ezt? Miért nem hallgatsz rám sohasem? Ilyen engedetlen fiúkból sosem lesz jó pap.
Alfie csak vigyorgott, miközben nekiállt meghámozni néhány gyümölcsöt.
- Tudod, Castiel atya, már felszenteltek.  Hálistennek nem a te mércéd dönti el, hogy kiből lesz pap, és kiből nem. Akkor kihalna az egyház.
- Ez nem igaz – védekezett Cas, miközben becsukta a jegyzetfüzetét. Sejtette, hogy ma este sem lesz a költségvetésből semmi, így inkább kényelmesen hátradőlt, és nézte, ahogy a fiú módszeresen belepakolja a szépen felvágott gyümölcsöket a turmixgépbe. Alfie ugyan általában szeleburdi és öntörvényű fiú volt, de azt nem lehetett mondani rá, hogy nem precíz. Igaz, alig volt huszonnégy, így hibáit Cas fiatalsága számlájára írta. – Az én mércém egyáltalán nem magas. Sőt. Meglepődnél. Mindenesetre vannak bizonyos erények, amik egy papnál sokkal fontosabbak, mint egy átlagembernél. Az engedelmesség közéjük tartozik.
- És a szegénység és a szüzesség is. Tudom. – Alfie ekkor benyomta a turmixon a gombot, és türelmesen kivárta, amíg kedvenc barackos smoothie-ja nagy hangrobaj kíséretében elkészült. – Azért remélem, a szegénység nem vonatkozik arra a sok dvd-re a szobádban, meg a hatalmas tévére.
- Természetesen nem – vágott vissza Castiel. – Ha nem vásároltam volna ennyi filmet, mégis mit vetítenénk a fiataloknak a hittanos foglalkozásokon? Mégsem tölthetem le illegálisan őket. Pap vagyok.
- Nagyon elmés – fintorgott Alfie, majd lerakott egy pohár smoothie-t Castiel elé is. Ismét kiült az az üdvözült vigyor a szájára, és közelebb hajolt Cashez. – Ugye, a Trónok harca összes eddigi évada is pusztán a hittanosok miatt van meg? Hogy megmutathasd, hogyan nem szabad paráználkodni a saját nővéreddel. Vagy több nővel egyszerre.
Castiel csak a szemét forgatta erre a szemtelenségre. Szigorú hangnemben válaszolt, de ő is és Alfie is tudták, hogy nem gondol semmit komolyan.
- Atyám, figyelmeztetlek, ha nem leszel tisztelettudóbb, áthelyeztetlek máshová. Még csak két hónapja vagy velem, így eddig elnéző és türelmes voltam… de csak hogy tudd, vannak barátaim a püspöknél. És egyébként úgy tűnik, te is meglehetősen jól ismered ezt a szerinted erkölcstelen sorozatot.
Alfie éppen egy csípős választ akart erre visszadobni, de ekkor Castiel zsebében megszólalt a telefon. Mikor felpattintotta a tokot, csodálkozva vette tudomásul, hogy Gabriel hívja. Hiszen olyan régóta nem beszéltek telefonon, és még régebben találkoztak utoljára... igaz, interneten viszonylag rendszeresen tartották a kapcsolatot. De akkor is, Cas szívét kellemes melegség öntötte el, mikor meghallotta egykori plébánosa és lakótársa vidám hangját a másik oldalon.

- Hé, Cas, hogy vagy, öreg fiú? Régen hallottam a hangod.
Castiel nem tudott nem mosolyogni.
- Köszönöm, Gabriel, jól vagyok. És ti? Hogy mennek Samnek a vizsgái?
- Állandóan mondogatja, hogy meg fog bukni, ha nem hagyom tanulni. De most komolyan, Cas, te érted ezt? Ez van, amióta felvették a Stanfordra. Hazaér este nyolckor, aztán elvárná, hogy szűziesen üldögéljek az ágyamon, amíg ő az íróasztala felett gubbaszt a könyveivel meg a kávéfőzővel hajnalig. Én meg persze, hogy henteregni akarok vele. Ha már egyszer feladtam érte a papi hivatásom, az a minimum, hogy foglalkozik velem, nem?
Castiel megforgatta a szemét. Hát igen, öt év is eltelt azóta, hogy Gabe összejött Sammel, de ez idő alatt mit sem változott.
- Nos, tudod, hogy nem igazán vagyok tapasztalt ilyen téren, de szerintem adj neki egy kis időt. Legalább amíg a fontosabb vizsgái lemennek. Gloria hogy van?
Hosszú szünet a vonal túlsó végéről.
- Hát, igen, témánál vagyunk – vallotta be Gabriel. – Igazából… miatta hívtalak fel. Szeretnék egy szívességet kérni tőled.
Castiel gyomrában undok csomó keletkezett; de persze sejthette volna. Sejthette volna, hogy Gabe, egykori legjobb barátja, legközelebbi bizalmasa is csak akkor hívja fel, ha kell neki valami.
- Mondd csak, Gabriel.
- Tudod, van itt a házunktól pár utcányira egy templom, és oda járunk Sammel minden vasárnap misére. Illetve ugye négy hónapja, mióta Glory megvan, csak én megyek. Ő még túl kicsi hozzá, és valakinek vigyáznia kell rá… De a lényeg az, hogy lassan ideje lenne a drágámat megkeresztelni. És…
- Had találjam ki. A helyi pap nem hajlandó rá.
A vonal túlsó felén megint csönd volt.
- Ez van. Napok óta járok utána a dolognak, még Luke barátomat is megkértem, meg minden régi kapcsolatomat igyekeztem bevetni. De az igazság az, hogy azok ott az elefántcsonttoronyban utálnak engem. Nemhogy pap, ember sem vagyok a szemükben, azután, hogy kiléptem a rendből.
- Ez butaság. Egyébként is, nem is léptél ki a rendből valójában. Hivatalosan persze igen, de a szentség, amit felvettél… egy pap az egyház törvényei szerint mindig pap marad.
- Igen, tisztában vagyok vele. Ez is galibát okozhat. Persze azért a jelenlegi lelkipásztorunkkal nem közöltem a tényt, hogy amellett, hogy a férfi élettársammal gyereket nevelek, régen amúgy katolikus pap voltam. Így is láttad volna, milyen arcot vágott, mikor beállítottunk hozzá Sammel, hogy legyen szíves, és keresztelje meg a kislányunk.
- Ó, el tudom képzelni.
- Szóval akkor hajlandó vagy rá? Megkereszteled Gloryt?
Castiel nagyot sóhajtott, és Gabe messziről is levette, hogy a pap habozik.
- Figyelj, Gabe… nagyon szeretném. De… nem tehetek meg akármit. Gondolkodnom kell még rajta.
- Igen, persze. – Gabriel hangjában tisztán érződött a sértődöttség. - Most, hogy plébános lettél, nyilván fenn kell tartanod a jó hírneved. Már ha ennél is feljebb szeretnél jutni a ranglétrán, ami nyilván a terveid közt szerepel. Sok mindent lehet rád mondani, Cas, de azt nem, hogy nincsenek nagy ambícióid.
Castiel nagyon igyekezett, hogy ne vágjon vissza valami hasonlóan gúnyos megjegyzést. Elszámolt magában ötig, majd lenyugodva válaszolt:
- Természetesen szeretnék feljebb jutni, de nem a barátságunk árán. – Castiel itt hosszan elgondolkodott. -  Legyen akkor, megkeresztelem a kislányt. Ha számon kérnek fentről, majd… majd kitalálok valamit.
- Köszönöm, Cas. Nem tudod, milyen sokat jelent ez nekem.
Rövid búcsúzkodás után Castiel letette a telefont, és újfent tenyerébe temette arcát.

- Minden rendben? – érdeklődött kedvesen Alfie, ahogy kezében a nagy pohár smoothie-val levetődött a Cas melletti székre. Az idősebb pap felnyögött.
- Persze, csak… csak az egyik volt kollégám hívott. Gabrielnek hívják. Évekkel ezelőtt plébános volt itt, és a legjobb barátom. – Castiel nem értette, miért mondja el ezt mind Alfie-nak. Nem akarta, és mégis csak úgy ömlöttek belőle a szavak.
- És kilépett? Hallottam, mit mondtál a telefonba.
Castiel elhúzta a szája szélét.
- Nos, igen. Szerelmes lett egy férfiba, aztán hosszú fontolgatás, meg… meg egyéb dolgok után végül is úgy döntött, vele akar élni. Nem tartóztathattam, ő felelős a saját döntéseiért.
Alfie meglepett arccal hátradőlt a széken, majd egy darabig csak szívószálának szürcsölését lehetett hallani.
- Az szép. Én azért csodállak érte, Castiel atya, hogy még mindig kedves vagy, és tartod vele a kapcsolatot.
- Miért? – csodálkozott a másik. Alfie úgy nézett rá, mintha a világ legegyértelműbb kérdésére nem tudta volna a választ.
- Mi az, hogy miért? Hát gondolom megpróbáltad tartóztatni. – Cas itt elpirult. - A homoszexualitás a természet ellen való vétek, és Isten elfordítja az arcát az olyan embertől, aki ismerve az ő szavát, mégis az ellen cselekszik.
Castiel érezte, hogy a szíve gyorsabban kezd verni, és mire feleszmélt, úgy érezte, teljesen leizzadt. Szégyenteljesen lesütötte a szemét, de volt már annyira profi ebben, hogy egy kívülálló számára zavara nem szégyennek, hanem szomorúságnak vagy sajnálatnak tűnt. Hirtelen nem tudta, mit mondjon, de abban biztos volt, hogy saját maga meghazudtolására képtelen.
- Nézd… Isten nem ítél el senkit. Mi sem tehetjük meg tehát. Gabrielt én nagyon szeretem, teljesen függetlenül attól, hogy milyen életet él most.
- De akkor is – csóválta a fejét Alfie. – Lemondott az egyházról a szerelem kedvéért. Nincs olyan lány a földön, akiért megtenném ezt. Hogy volt képes rá?
Cas itt még vörösebb volt, mint az előbb, és torkában gombóccá formálódtak a hirtelen felkavarodott érzések. Kinézett az ablakon, ahol pont olyan vihar dúlt, mint… mint akkor.
- Alfie – mondta hirtelen határozottsággal Cas, de szemét nem vette le a kint tomboló ítéletidőről. – Huszonnégy éves vagy. Gabriel negyvenegy volt, amikor megismerkedett Sammel. Hidd el, neked is jönni fog majd valaki előbb-utóbb, akiért gondolkodás nélkül otthagynád ezt az egészet. Gabriel is kételkedett, meg mindenki más is, akit pappá szenteltek. De sajnos az ilyesmi nem válogat. Máshova figyelsz, nem vagy ott ahol lenned kellene, és máris benne vagy a bajban, beleszeretsz valakibe, onnantól pedig biztos a kudarc valamilyen formában. Mindenkivel megtörténik ez. Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik.
- Veled is megtörtént?
Cas torkában elakadt a szó. Gondolkodott, és közben azt várta, elementárisabb erővel csap le rá a már olyan jól ismert bűntudat és bánat egyvelege. De öt év sok idő. Castielnek még egy apró, ám színtelen mosolyra is futotta az erejéből. Felállt, majd játékosan megveregette Alfie vállát:
- Talán egyszer majd elmondom.

×××

Látszólag nyugodt viselkedése ellenére Castiel aznap este keserves sírásra fakadt a szobájában. Hálát adott az égnek, hogy a falakat még Alfie beköltözése előtt megvastagította, mert nem akarta, hogy a fiú tanúja legyen annak, hogy olyasmit csinál, ami felnőtt férfihez és plébánoshoz – egyesek szerint legalábbis – nem méltó. Ő azonban csalódottan ébredt rá arra, hogy hónapok óta nem sírt, és Deanre is hetekkel ezelőtt gondolt utoljára; valahogy féltékenyen ragaszkodott bánatához az elmúlt években, és bűntudat ébredt benne, ha arra gondolt, hogy elfelejtette őt. Most azonban ez az átkozott, szeles-esős vihar eszébe juttatta a férfi temetésének napját, azt, mikor minden annyira szürreálisnak és valótlannak tűnt. Akkor még el sem tudta képzelni, hogy meg lehet élni a mindennapokat anélkül, hogy Dean ott lenne a közelében.

Napokba telt mire egyáltalán fel tudta dolgozni azt, hogy ez a tragédia tényleg megtörtént, és hiába megy vissza abba az undorító sárga falú motelbe, ő nem lesz ott. Cas hónapokig szinte a szobájába zárva élt, gyötrődve a kétségben és a bűntudatban; azt gondolta, hogy ha csak egy kicsivel ügyesebb vagy erősebb lett volna, képes lett volna megakadályozni azt, hogy Crowley megölje Deant. Többnyire feküdt az ágyán, esetleg hallgatott valami lehangoló zenét, és naponta háromszor kiment a konyhába enni. De a tekintete teljesen üres volt, és Gabriel, aki épp barátja állapota miatt nem merte otthagyni egyelőre a paplakot, nap, mint nap igyekezett őt jó kedvre bírni, illetve ki is szolgálta sokszor gondoskodásból. Cas tudta, hogy az egész plébánia igazgatása és minden mise meg gyóntatás Gabriel nyakába szakadt, de gyászában ez egyáltalán nem érdekelte. Majdnem minden este sírt a szobájában, és néha már ott tartott, hogy úgy érezte, legszívesebben elmenne a legközelebbi boltba és vásárolna magának egy csomag borotvapengét, pont úgy, mint régen; de annyira sem tellett, hogy addig elvonszolja magát. Egyedül az tartotta vissza, hogy Crowley megígértette vele, hogy nem lesz öngyilkos; a pap félt, hogy a démonok királya elvinné magával idő előtt az apját, azt pedig semmiképpen sem akarta.

Ebből az állapotából mintegy hét hónap után mozdította ki őt Charlie Bradbury. Gabriel számtalan módon próbált rá hatni korábban, de valahogy az nem jutott eszébe, hogy az erélyes fellépés lesz a leghatásosabb gyógymód. Egy esős, márciusi napon Charlie átjött hozzájuk, és mikor látta, hogy Cas ennyire lehangolt állapotban van még mindig, szinte kiabálva mondta meg neki a magáét. Hogy hogy lehet ilyen önző, hiszen látja, hogy Gabe egyedül csinál mindent, ráadásul még mindig vele lakik, annak ellenére, hogy már szívesebben költözne össze Sammel. És hogy Castiel azt hiszi, ő itt a királykisasszony, akinek a szavára mindenki ugrik. Ezek a kemény szavak felnyitották a pap szemét; pár nap után, mikorra kiengesztelődött, átment Charlie-hoz és közölte vele, hogy el fog menni egy pszichológushoz. Sam hamarosan ajánlott is neki valakit, akinek a családja vadász volt, így Cas őszintén elmondhatott neki szinte mindent – először ugyan nehezére esett, hogy megnyíljon egy szinte idegen előtt, de fokozatosan képes volt egyre tisztábban látni a dolgokat.

A terápia vége felé már képes volt várakozással és reménnyel felkelni reggel az ágyból, és mindenki látta rajta, hogy az állapota sokat javult. Újra elkezdett misézni és gyóntatni; Gabriel nehéz szívvel, de végül elköltözött onnan. Ezután Cas majdnem másfél hónapig maga vitte az egész plébániát: temérdek teendője miatt szinte csak aludni járt haza, de nem panaszkodott, mert a munkába belemenekülni nagyon kényelmes volt számára. Aztán odahelyeztek mellé egy idős, hetven feletti papot, akinek a bigottsága már Castielnek is sok volt. Rengeteget veszekedtek, és hosszas kérlelés után el is helyezték az idősebbet máshová. Ezután egy középkorú, basáskodó atya került mellé, aki csak pár évvel volt idősebb Castielnél, és hetente váltogatta a szeretőit. Casnek egy idő után abból is elege lett, hogy fogalma sincs, miféle hölgy ül mellette reggelizőasztalnál, és igyekezett ettől a paptársától is megszabadulni. Odafent ezután belátták, hogy Castiel minden bizonnyal megérett az egyházközsége vezetésére, és plébánosi kinevezést kapott: azóta pedig Alfie a harmadik fiatal pap, aki nála tölti első szolgálati évét.

Cas nem panaszkodott, hiszen imádta a plébániáját. Még mindig szeretett papnak lenni, a hívei ragaszkodtak hozzá. Örült volna annak, ha Alfie véglegesen is vele marad, hiszen nagyon jól kijöttek egymással, és Castiel jobban szerette őt, mint bárkit, aki Gabriel óta nála lakott. Tudta, hogy Alfie felnéz rá, mint tapasztalt, sokat megélt, jóravaló papra – ez pedig belül szégyenérzetet keltett benne. Az gondolta, nem méltó a fiú tiszteletére, hiszen akkor, mikor Dean még vele volt, képes lett volna a háta mögött hagyni mindent, csak hogy vele lehessen. De ennek ellenére már távolról sem volt depressziós: a terápia után lassan ugyan, de megváltozott minden. Mintegy másfél évvel ezelőtt döntötte el azt, hogy nem hajlandó még több évet elpocsékolni arra, hogy a múlton és Dean elvesztésén rágódjon. Ami megtörtént azt nem lehet megmásítani; azt gondolta, a legbölcsebb, amit tehet az az, ha megpróbálja élvezni az életet. Már nem vágyott nagy dolgokra: boldoggá tette a tudat, ha elültethetett egy új virágot, vagy elolvashatott egy jó könyvet. Mosolygott, mikor Alfie vagy a hittanosai viccelődtek vele, és azt gondolta: igen, így is tudok teljes életet élni. Néha, mint ezen az esős délutánon, még mindig előtörtek belőle a forró könnyek, és az az alattomos, bőre alá is bekúszó bűntudat sem hagyta békében – ilyenkor pont ugyanúgy érezte magát, mint gyászának első heteiben. Aztán másnap reggel felkelt, és folytatta tovább. Hittant tartott, feloldozta a híveket, és felkente az utolsó kenetet, ha hívták; hiszen ehhez értett csak, ezt csinálta a legjobban. Idegen lelkeket gyógyítani, ha már a magáét nem tudta.

×××

Pár héttel később Castiel békésen iszogatta délutáni teáját aktuális olvasmánya társaságában. Hétfő volt ugyanis, a szabadnapja; az utóbbi időben ugyanis úgy gondolta, hogy egy nap szabadság igazán jár neki, így már egy ideje önkényesen kivette a hétfőket. Ilyenkor általában olvasott, filmet nézett, illetve ha odakint jó idő volt, kertészkedett. Tél lévén most a lakás volt az egyedüli mozgástere, de ilyenkor sem unta magát soha. Ezúttal annyira belemerült Agatha Christie és a gyilkosság rejtelmeibe, hogy nem is hallotta, hogy valaki kinyitja a szobájának az ajtaját.

- Zavarlak? Kint van az ajtó előtt egy férfi, aki… hát, inkább nem ismétlem el, amit mondott, a lényeg hogy meg van győződve arról, hogy te vagy élete párja.
Castiel erre hangosan felnyögött, és a tenyerébe temette a kezét. Nem értette, egyszerűen nem volt képes felfogni, hogy mivel érdemli ezt ki a Jóistentől. Illetve volt némi fogalma, de akkor is. Volt egy bizonyos Jake nevű hittanos fiú az egyik csoportjában, aki már hónapok óta megszállottan üldözte őt; eleinte imponált Casnek a srác figyelmessége, és azért ő sem tudott afelett szemet hunyni, hogy a huszonéves Jake külseje nem abba a típusba tartozott, amit az ember csak úgy mellőzni tud. Egyszer a srác megcsókolta őt, és Cas egy darabig viszonozta is; aztán rájött, hogy igazából nem is akarja ezt az egészet. Maga sem tudta volna megfogalmazni, miért, egyszerűen nem. Közölte is aztán Jake-kel, hogy részéről ennyi volt, nem kívánja a kapcsolatukat elmélyíteni; ő azonban azóta is folyton üldözte. Cas már letiltotta a számát, de ez nem segített, mert már háromszor is felbukkant a paplak küszöbén. Castiel komolyan fontolgatta, hogy ha ez így megy tovább, szól a rendőrségnek.
- Ha Jake az, mondd meg neki, hogy nem kívánok vele társalogni.
- Jake? – lepődött meg Alfie. – A srác aki hónapok óta zaklat?  - Alfie nem tudott az ominózus csókról, Cas pedig nem akarta szétzúzni a fiúnak a róla szőtt ábrándjait. – Amúgy nem tudom, sosem láttam még ezt az alakot.
- Nem érdekel, küldd el. Nincs most energiám vele foglalkozni. – Cas ezzel lezártnak tekintette az ügyet, és visszatért a teájához.
- Pedig én a helyedben kimennék. Tiszta hideg van odakint, szegény halálra fagy… legalább egy teával megkínálhatnánk, ha már idejött.
- Egy teával? – kérdezte Cas a kelleténél kicsit hangosabban. – Én nem vagyok hajlandó teát főzni neki. Meg egyáltalán egy asztalhoz leülni vele, amilyen erőszakos egy ember.
- Akkor csak gyere ki, majd én főzök. Meg elsimítom köztetek az ellentéteket. Az unokatesóim azt mondták, jól tudok békíteni.

Castiel gondolkodott pár pillanatig, de végül rábólintott. Alfie már ment is ma konyha felé, Cas meg kénytelen-kelletlen kiballagott az előszobába, hogy kinyissa az ajtót. Úgy döntött, lerendezi ezt az ügyet most és mindenkorra; csak reménykedni tudott abban, hogy a fiú nem lesz annyira erőszakos, és nyugodtan, értelmes emberek módjára meg tudják ezt az egész dolgot beszélni egy csésze tea mellett. Mikor azonban tövig nyitotta az ajtót, olyan látvány tárult elé, amitől évekkel ezelőtt majd meghalt volna a boldogságtól; most azonban leginkább döbbent volt és sűrűn pislogott, igyekezvén elűzni magától azt a képet, ami rémálmaiban újra és újra megjelent, majd soha nem látott kegyetlenséggel tűnt el.
- Helló, padre. Csinos a sálad.
Cas hirtelenjében nem tudta, mit tegyen, teljesen megállt benne az ütő. Dean teljes valójában állt ott az ajtaja előtt, az arcán azzal a szokásos sunyi, de mégis ellenállhatatlan mosolyával. Hányszor, de hányszor képzelte el Cas ezt a jelenetet magában? Ő sem tudta már. Egy idő után felhagyott ezzel a képzelgésével, mert tudta, sohasem fog beteljesülni. Talán most is csak hallucinál, vagy álmodik. A kezét azonban nem merte kinyújtani, hogy megérintse őt, hátha az emlékkép porrá válik és elviszi őt a hűvös szél magával – pont, mint ahogy azt a pap átélte az első gyötrelmes éjszakákon.
- Nem jöhetsz be. – Cas maga is elhűlt azon, ami elhagyta a száját. A hangja távolinak és hidegnek tűnt. Mintha egy idegenhez tartozna. – Nem tudhatom, nem egy démon vagy-e valójában. Talán csak így akarsz becsapni... talán Crowley küldött…
Dean – vagy az illető, aki Deannek adta ki magát – arcvonásai megkomolyodtak. Úgy nézett Casre, mint aki számított erre, és mégis végtelenül csalódott, amiért a másik nem ismeri meg őt.
- Nos, lássuk csak. Valóban démon vagyok. Egy pizzázóban találkoztunk réges-régen. A Madarakat együtt néztük meg a motelben. Én voltam neked az első. Egy rosszul sikerült vacsora után jöttél át hozzám, akkor szeretkeztünk először. Szeretsz olvasni, kertészkedni és B-kategóriás krimisorozatokat nézni. Azt mondtad valamikor, hogy szükséged van rám. Hát, itt vagyok.
Castiel már a monológ közepén érezte, hogy a szemét csípni kezdik az elfojtott könnyek. Mikor hátrébb lépett, Dean megeresztett egy megkönnyebbült félmosolyt, és miután az ajtót becsukva megpróbált hozzáérni Cashez, az megrezzent és kihátrált.
- Mi az? – ráncolta a szemöldökét Dean. – Mi a baj?
Cas sokkos állapotba került; már megszólalni sem tudott, csak állt ott. Az ajkai félig nyitva voltak, és teljesen elsápadt, a kezei jól láthatóan remegtek. Beszélni akart, de egy hang sem jött ki a száján. Dean ekkor megkísérelte megfogni azokat a vézna, halottsápadt ujjakat; Cas azonban megint elhúzódott. Ez alkalommal jéghideg félelemmel tekintett Dean szemébe.
- Ne érj hozzám, kérlek. – Cas szinte nyöszörgött. Úgy érezte, nem tudja lenyelni a torkában lévő gombócot, és ha nem kap vizet, hamarosan összeomlik. De nem volt képes egy tapodtat sem mozdulni, mintha ólomból lettek volna a lábai. – Ez most egészen olyan, mint a valóság. Nem akarok megint felébredni. Nem akarom, hogy elfújja a szél a poraidat.
Erre már Dean sem tudott reagálni, döbbenten álltak egymással szemben végtelennek tűnő percekig; a szemkontaktust azonban nem szakították meg. Végül a vidám Alfie jövetele szakította ki őket ebből a transzból; a fiú csak annyit akart kérdezni, hogy milyen teát kérnek, de ahogy megérkezett az előszobába, és Castielre nézett, rögtön megijedt.
- Atyám, jól vagy? Mi a baj? Nézz rám, Castiel, kérsz egy pohár vizet?
- Szerintem sokkos. Ültessük le – javasolta Dean, majd ketten, együttes erővel megfogták Cast két oldalról és a nappaliba vezették. Dean leültette őt, míg Alfie elszaladt vízért. Cas egy kortyra megitta az első, majd a második poharat is. Ekkorra már kezdett tisztulni a látása, és a keze sem remegett már annyira. Úgy érezte, a pulzusa is lassan normalizálódik.
- Kérlek, Alfie, hagyj magunkra – fordult a társához a pap. Alfie szemöldökét ráncolva, gyanakodva váltogatta tekintetét az ismeretlen és Cas között.
- Atyám, ha ilyen rosszul vagy, én nem mer…
- Majd én vigyázok rá – vágott közbe Dean, mire Alfie a kelleténél ingerültebben válaszolt:
- Már ne is haragudjon, nem tudom, kicsoda maga, de Cas maga miatt került ebbe az állapotba, és nem hagyom, hogy…
- Jól van, Alfie, menj nyugodtan – vágott közbe az idősebb pap. A fiú nagy nehezen felállt, aztán kelletlenül közölte, hogy úgyis a belvárosba akart menni, mert szüksége van színes papírokra és ragasztóra a következő ovis hittanos foglalkozáson.
- Ha már arra jársz, igyál meg egy kávét is valahol. Vagy kettőt. Sok megbeszélnivalónk van az atyával. – Dean vigyorától azonban Alfie nem érezte jobban magát, sőt. Vetett még egy utolsó, kérdő pillantást a plébánosára, aztán mikor az bólintott, egy sóhaj kíséretében elhagyta a lakást.

Dean és Cas sokáig csak bámulták egymást. Castiel már kezdett ráeszmélni, hogy ez igenis a valóság, és Dean tényleg itt van. Nem foszlik szét, ha hozzáér. De mégis jól esett csak nézni azokat a zöld szemeket, újra érezni azt az otthonosságot és kényelmet, ami régen akkor tört rá, ha a démon a közelében volt.
- Gondolom, van egy pár kérdésed azt illetően, hogy…
- Szeretlek. - Pár pillanatig csak pislogtak egymásra. Dean várta, hogy Cas folytassa, vagy megmagyarázza a szavai értelmét, de a pap percekig hallgatott. Ezalatt csöndben voltak, teljes csöndben, csak egymás lélegzetét hallották. Csak egymás szemét nézték. Castiel ezután összeszedte magát. – Tudod, amikor meghaltál, azt gondoltam: ha csak egy valamit mondhatnék neked, csak egyetlen valamit, amit magaddal vihetsz, az ez lenne. Sosem mondtam ki, sosem mertem szarkazmus vagy eufemizmus nélkül kimondani neked rendesen, hogy szeretlek. Most már tudod.
Dean meglepően megrendültnek tűnt, de ettől függetlenül Cas nem csalódott, mikor Dean terelni kezdte a témát.
- Hát igen. Ki gondolta volna, hogy itt fogok állni újra valamikor… igaz, azt sem hittem, hogy te még mindig itt vagy. Azt gondoltam, hogy már rég leléceltél egy helyes kis hittanosoddal, és nem is érdekel, mi van velem. De végül is úgy voltam vele, hogy próba szerencse.
Castiel a „helyes kis hittanos” említésére megborzongott; Dean kinyújtott kezét azonban elfogadta. Nagyon igyekezett nem arra gondolni, hogy hogy markolta ezt a tenyeret akkor, amikor Dean szeméből végképp szertefoszlott minden élet.
- Nos, egyrészt tudod, mennyire szeretem a munkám. Másrészt… azt gondoltam, meghaltál.
- Meghaltam – bólogatott a másik. -  Emberként. És a pokolba kerültem, ahogy arra számítottam. Crowley haragudott is rám sokáig, de végül úgy tűnt, híján van a jó alattvalóknak. Miután alaposan kínzott, beleegyezett, hogy újra démon legyen belőlem. Dióhéjban… ennyi.
Castiel elszörnyedve meredt a férfira.
- És Crowley? Mi van, ha rájön, hogy eljöttél hozzám? Istenem, Dean, nem akarom még egyszer átélni ezt az egészet.
- A szavamat adom, hogy nem fogod. – A férfi elég komolynak tűnt, Cas pedig meglepődött azon a bizonyosságon, ami a démon szeméből áradt. – Crowley nem fog minket zargatni többet. Egyezséget kötöttem vele, mondjuk úgy, van mivel zsarolnom. Hosszú történet, nem szeretnélek untatni vele. Talán egyszer. Most inkább örüljünk egymásnak, oké?
Dean ekkor közelebb akart hajolni, de a pap megállította. Gyanakodva nézett a démon szemébe.
- Dean, ne vicceld el a dolgot. Tudni akarom, mi történt.
- Jaj, Cas, ne aggódj már ennyire. Mondtam, hogy teljes biztonságban vagyunk. Miért nem hiszel nekem?
Castiel hosszan sóhajtott.
- Rendben, mondjuk azt, hogy hiszek. Viszont gondolom, nem szeretnél még egy emberré válásos procedúrán átmenni.
- Kihagynám, ha lehet. Crowley azt mondta, csak így áll az alku.
Castiel is szomorkásan lehajtotta a fejét, de Dean segített felemelni az állát. Egészen közelről a társára mosolygott.
- Ugyan, nem az számít, hogy mi vagyok. Vagy legalábbis nagyon remélem, hogy az iménti vallomásod nem attól függ, ember vagyok-e vagy sem.
- Dehogyis – háborodott fel Cas. – Ezen már rég túl vagyok. Már annyi szörnyűséget tettem és láttam, és… és tulajdonképpen nekem már mindegy, már hiába vigyázok az erkölcseimre. Eladtam a lelkemet Crowleynak.
- Tudom. – Dean itt tüntetőleg a padlót nézte. Cas azt várta volna, hogy Dean mérgesebb lesz, sokkal mérgesebb, de jól láthatóan inkább csak kellemetlen volt neki ez a téma. – Odalent sajnos értesültem róla. Talán nem volt a legbölcsebb döntés, de ha te így láttad jónak, ki vagyok én, hogy megítéljelek érte?
Castiel arcán most már teljes volt a döbbenet. Tényeg azt hitte, hogy Dean majd alaposan leteremti őt, amiért feláldozta a saját lelki üdvét az apjáért, de a démon tulajdonképp nem hogy megszidta érte, de még el is ismerte, hogy Casnek igaza lehetett ebben az ügyben. Nagyon, rettentően gyanús volt ez az egész, hiszen Dean egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy azt Cas elvárta volna. Mintha titkolna valamit.
- Hé, nagyon csendben vagy. Már meg sem akarsz csókolni?
Castiel annyira elmerült a gondolataiban, hogy mikor feleszmélt, mintha transzból esett volna ki. Ránézett Deanre, és rájött, hogy tulajdonképpen félre tudja tenni a problémáját egy kis időre.
- Dehogynem – suttogta a boldogságtól elfulladt hangon Castiel, majd két kezével megfogta Dean arcát, és maga felé húzva lágyan megcsókolta az ajkait. Mintha semmi nem változott volna, de mégis új volt az egész: öt év telt el, és Cas meglepődve konstatálta, hogy nem felejtette el, hogyan kell egy férfit csókolni. Igaz, ott volt az a kellemetlen kis közjáték Jake-kel, de így utólag visszagondolva a pap nem értette, hogy bírta olyan hévvel viszonozni a fiú ölelését. Deannel lenni, az ő kezeit érezni a tarkóján, az ő lélegzetvételét érzékelni a nyakán annyival másabb volt. Cas torkában rekedtek a szavak, ahogy Dean hátradöntötte őt a kanapén, és nem bírt betelni vele. Csókolta az arcát, az állát, a nyakát, ahol csak érte.
- Menjünk… menjünk be a szobámba – lihegte Cas, mikor végre szóhoz tudott jutni.
- Őexcellenciája nagyon kényes manapság – nevetett Dean, majd hosszú csókot nyomott a pap szájára. Castiel erre mintha kissé elpirult volna.
- Csak arról van szó, hogy a… a felszerelés a szobámban van.
Dean egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán leesett neki. Mondott is volna valamit, de Castiel nem hagyta szóhoz jutni, ugyanis az ajkaira tapasztotta a sajátját.

×××

Cas nem tudta türtőztetni magát, hangosan felnyögött. Csak remélni merte, hogy a falak elég masszívak, mert ha Alfie hazajött már, minden bizonnyal nem kíváncsi arra, hogy a másik szobában hogyan próbálnak egy öt éve összegyűlt feszültséget levezetni. Cas látta, hogy Dean szeme kikerekedik; a pap az első alkalmat kivéve sosem volt ennyire hangos együttléteik során, bár most hogy látta, milyen hatással van a nyögése a démonra, határozottan kezdte úgy érezni, újraértékeli magában ezt a dolgot.
- Megvagy? – kérdezte aggodalmasan Dean, miközben átfogta Cas csupasz derekát.
- Dean, az előbbi hang szerintem egyértelműen arra utalt, hogy megvagyok. Sőt. – És így is gondolta. Cas mosolyogva gondolt vissza arra, hogy első együttlétükkor mennyire hevesek voltak, hiszen Dean minden tapasztalata ellenére nem tudta őt felkészíteni elég jól arra, ami rá várt. Most Cas úgy gondolta, Dean fantasztikus munkát végzett; valójában fogalma sem volt, honnan jött az a vad ötlete, hogy meglovagolja a démont, de örült neki, hogy Dean rögtön felfogta, mit akar, és segített neki az előkészületben.
- Először lassan próbálj mozogni, talán úgy könnyebb… lesz. – Dean mondata egy kényszerű sóhajjal félbeszakadt. A démon elhűlve nézte, ahogy Cas, fittyet hányva a tanácsra, közelebb hajol hozzá, és miközben karjaival átfogja az ő nyakát, egyre gyorsabban és kihívóbban kezdi mozgatni a csípőjét. Ahogy Cas fel és le süllyedt, felsőtestük összeért, és a pap lihegve próbálta elkapni Dean ajkait újra és újra. Fantasztikus volt megint a démonnal együtt mozogni, együtt létezni. Érezni magában azt a valakit, aki olyan régóta hiányzik az életéből, és mégis annyira szerves része annak. Most, hogy így ölelkeztek, szerették egymást, Cas el sem tudta volna képzelni, hogy ez ne így legyen a jövőben. Hogy ne lássa Dean nyitott szemeiben a vágyat, mikor szeretkezés közben ránéz.
- Annyira hiányoztál – bukott ki Casből, de műveletét egy pillanatig sem hagyta abba, így esélyt sem adott Deannek a szólásra. A férfi némán simogatta a hátát, támogatta őt a mozgásban, és lehunyta a szemét. Egy idő után már nem csókolóztak, homlokuk azonban összeért; Castiel egyre gyorsabb és gyorsabb ütemre váltott, még akkor is, ha percek elteltével már alig bírta szusszal. Érezte, ahogy fokozatosan épül benne a feszültség, de egészen addig bírta, amíg Dean fel nem nyögött, és hátra nem hanyatlott a párnára. Castiel csak pár tizedmásodperccel később, szinte a démonnal egy időben érte el csúcspontját; lehunyta a szemét, és némán próbált összpontosítani arra a fenséges érzésre, ami körülvette őt. Percekkel később még mindig nehezen vették a levegőt; Dean a takaró alatt megragadta Cas derekát és egészen közel húzta magához.
- Cas... kérdezhetek valamit?
- Persze, bármit.
Deanen lesütötte a szemét és mindent megtett, hogy lehetőleg ne kelljen a pap tiszta, ártatlan tekintetét kiállnia.
- Tudod… nincs jogom féltékenynek lenni. Azután, hogy itt hagytalak… öt évig, azután nincs. De mégis érdekel, hogy hány emberrel voltál azóta, hogy elmentem.
Castiel arca erre a másodperc tört része alatt pirosra váltott, de a pap nem csak zavarban volt, hanem szemernyi düh is munkált benne.
- Senkivel, Dean. Mégis honnan veszed ezt? Szerinted amíg gyászoltam, pont arra volt energiám, hogy összefeküdjek a fél várossal? Csalódtam benned. Azt hittem, ismersz.
- Nos igen, de az a Cas akit én ismertem nem tartott síkosítót az éjjeliszekrényében.
- Az…. az nem azért van ott. – Castiel úgy érezte, az egész feje lángol, és le is sütötte a szemét. Hiába próbáltak már ki annyi mindent Deannel az ágyban, a testiségről beszélgetni még mindig kellemetlen téma volt számára. Csinálni jobban élvezte. – Vagyis de, persze, azért, de… csak én használtam. Egyedül. Mikor rád gondoltam.
Dean jó láthatóan meglepődött, de hamar vigyorgásban tört ki. 
- Nahát, miből lesz a cserebogár. Mindenesetre nagyon örülök neki, hogy máig én vagyok az egyetlen ember, aki látott téged szex közben.
- Igazából volt egy hittanos srác. Nagyon tetszettem neki, és bevallom, nekem is tetszett egy darabig. Csókolóztunk, de ennyi. Nem történt semmi több. Nem lett volna olyan, mint veled. – Itt már Dean is elmosolyodott. – És ha már itt tartunk, mi van a hancúrozás nagymesterével? Te… voltál valakivel azóta?
- Mikor gondoltad? – Dean görcsösen nevetgélt. – Mikor a forró üstben főztek, vagy amikor a falhoz kötözve inkvizíció-korabeli kínzóeszközöket alkalmaztak rajtam?
- Sajnálom. – Cas még jobban átölelte Deant. – Nem lett volna szabad felhoznom.
- Lényegtelen. És egyébként visszatérve rád… ha gondolod, bemutathatod nekem, hogyan szórakoztattad magad az éjjeliszekrényed folyékony tartalmával esténként. Égek a vágytól.
Castiel nem nagyon ellenkezett.

×××

Reggel hat óra tizenöt perckor Cas fáradt nyögést hallatott, ahogy a hangosan csiripelő ébresztőóra felverte őt mély álmából. Ahogy hátranézett az őt kellemes párnaként körülölelő férfira, legelőször is megkönnyebbült, hogy mégsem álom, vagy a képzelete szüleménye volt az egész tegnapi nap.
- Mi a francnak van ilyen koránra beállítva az ébresztő? – motyogta Dean, ahogy a félig felült Cast visszahúzta az ágyba. – Azt ne mondd, hogy misézned kell.
- Azt ne mondd, hogy fáradt vagy. Tudom, hogy nincs szükséged alvásra.
- Hát, nem is az alvás miatt szeretnék tovább ágyban maradni – vigyorgott a démon, majd kezei vándorlásba kezdtek Cas testének kevésbé illő tájain. A pap azonban kellően erősnek bizonyult, és eltolva magától Deant, felült az ágyban. Ahogy manifesztálódott agyában a felismerés, a férfi felnyögött.
- Ó, ezt nem hiszem el, mégis hogy felejthettem el? Gabrielék jönnek ma látogatóba, és tegnap még főzni akartam, hogy megvendégelhessem őket. De miattad teljesen elfelejtkeztem róla. Mit adok így nekik ebédre? – sopánkodott a férfi. – Rendben. Nyugalom, higgadtság. Még jó, hogy az ébresztő ilyen korán keltett. Még van időm összekutyulni valamit addig, amíg jönnek.
- Értem. Hát, ha gondolod, segíthetek, a mai napot teljesen kivettem.
Castiel csodálkozva nézett a férfira.
- Van szabadnap a pokolban?
- Aki élelmes, annak van.
Castiel már megint furcsállta ezt az egészet, és amíg felöltözött, pár pillanatra elgondolkodott azon, hogy mégis mivel zsarolhatja a démon Crowleyt. Egészen nyilvánvaló, hogy öt évvel ezelőtt semmi nem volt Dean kezében ellene, hiszen akkor használta volna a befolyását arra, hogy Crowley szabadon engedje őket elmenni. Az elmúlt öt évben viszont Deant Crowley felügyelete alatt kínozták, mégis hogyan tudott akkor zsarolási anyagra szert tenni? Egyszerűen nem fért a pap fejébe az egész.

×××

- Nem, Dean, azt a turmixba kell tenni, hogy sima pép legyen belőle. Megnéznéd a húst is, ha már ott vagy?
Dean benézett a sütőbe, és szélesen elmosolyodott, ahogy a steak mennyei illata megcsapta az orrát. Miután közölte, hogy minden rendben, kissé kevesebb lelkesedéssel beleöntötte a megfőzött krumplit és a zöldségeket a turmixba.
- Hát ez nem éppen étvágygerjesztő – fintorgott a démon, ahogy az össze-vissza szaladgáló, kötényes Castielt bámulta. A pap egyszerre próbált figyelni a pitére, a köretre és a mártásra, és kisebb dolga is nagyobb volt annál, mint hogy Dean kritikájával törődjön. – Mégis ki a franc eszi ezt meg?
- Az a gyereknek lesz, és légy szíves inkább azt nézd meg, hogy van-e még bor a kamrában.
- Milyen gyereknek? – lepődött meg Dean. A pap akkor egy pillanatra megállt, és lisztes kézzel a derekára csapta a kezét, miközben nagyot sóhajtott.
- Nem mondtam volna? Ne haragudj. Gabriel és Sam kislányáról van szó, aki még csak hét hónapos, és nem ehet szilárd ételt. Akkor megnézed a bort?
Dean rögtön nekilátott a feladatnak; két üveg jó évjáratú, drágának kinéző vörösbort hozott ki a kamrából.
- Ki nem néztem volna Gabrielből, hogy gyereket akar nevelni.
- Szerinted mikor megtudtam, hogy reagáltam? – Cas megforgatta a szemét, mert jól emlékezett még arra a hónapokkal ezelőtti e-mailre. Háromszor el kellett olvasnia az üzenetet, és utána még fel is hívta Gabe-et, annyira nem hitte el, hogy a férfi apa lesz. Nem mintha teljességgel felelőtlen ember lett volna, de Castiel sosem tudta volna róla elképzelni, hogy koszos pelenkákkal bíbelődjön. Persze, ahogy sejtette, Samtől származott elsősorban az ötlet, és két évvel ezelőtt, mikor beadták a kérelmet, fogalmuk sem volt arról, hogy egyáltalán sikerrel járhatnak-e valaha. – Egyébként pont azért jönnek ide Gabrielék, hogy Gloryt megkereszteljem. A városban, ahol laknak, a helyi pap nem hajlandó rá.
Dean itt jól láthatóan valami csípős válasszal akart hozzájárulni a beszélgetéshez, amikor a két férfi hallotta, hogy kinyílik a bejárati ajtó. Castiel hirtelen elsápadt, és megállt a pite díszítésében; sejtette, hogy Alfie jött haza, aki korán reggel elment megtartani a misét és a gyóntatást helyette. Még mielőtt Cas bármit tudott volna Deannek mondani, Alfie a konyhában termett, és döbbenten meredt a konyhában uralkodó káoszra; de leginkább a lenge pólót és boxert viselő Deanre.
- Alfie, ne haragudj, amiért nem szóltam, hogy vendégü…
- Itt aludt nálad, ugye? – A fiatalabb pap zavartan toporgott, és kérdően nézett a megszólalni képtelen Castielre. Közben mélyen elpirult. – Gondoltam.
- Figyelj, holnap majd megbeszéljük az egészet – nézett könyörgően Cas a fiúra. Aztán felmutatta a kezeit. – Látod, hogy nyakig benne vagyunk mindenben, Gabriel ugyanis a következő pár órában bármikor megérkezhet, és még alig van kész valami.
Castiel legnagyobb meglepetésére Alfie bólintott, majd miután sandán nézett Deanre, egy rövid köszönés után távozott a szobája irányába.
- Nem kedvel nagyon, jól gondolom? – vetette oda Dean, mire Cas csak legyintett, de az arca azért eléggé elborult.
- Minden bizonnyal nagyot csalódott bennem… beszélni fogok vele, de egyszerre egy probléma bőven elég. Betennéd légy szíves a pitét a sütőbe?

××× 

Mikorra az ételek – nagy sietséggel ugyan, de – kész lettek, Cas megnyugodva közölte Deannel, hogy nyugodtan elmehet, mert a nap további részében el lesz foglalva a kereszteléssel és a házigazdai teendőivel. Dean nagy nehezen beleegyezett, de előbb még közölte, hogy másnap visszajön, és együtt fognak ebédelni. Nagyjából fél órával Dean távozása után Castiel hangos fékcsikorgást hallott odakintről, és mikor kinyitotta az ajtót, még lélegzetet sem tudott venni, Gabriel máris a nyakába vetette magát.
- Cassie, de jó látni téged, nagyfiú!
- Én is örülök neked, Gabriel. – Casnek fogalma sem volt arról, hogy ennyire boldog lesz ettől a viszontlátástól. Öntudatlanul is felfelé görbült a szája, ahogy ránézett egykori paptársára. Gabriel nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint évekkel ezelőtt, talán picivel több ránca volt és növesztett egy kis borostát. De a szeme szakasztott úgy mosolygott, mint régen.
- Megköszönném, ha valaki segítene – kiáltott oda nekik Sam, aki még mindig a kocsinál állt, küszködve azzal, hogy biztosan tartson egyik kezével egy hatalmas piknikkosarat, másik kezével pedig a gyereket. Gabriel hamar visszament a kosárért, hogy aztán a jó meleg lakásban kifulladtan dobja le azt az előszobaszekrényre; láthatóan még mindig nagyon otthon érezte magát a paplakban. Sam – akinek a haja csak nőtt az évek múltával – karjában a pici Glory elszunnyadt, és feje édesapja vállán nyugodott, ahogy az a nagy kezeivel szorosan fogta őt.
- Beviszem őt lefektetni – suttogta Sam, mire Cas és Gabe csak bólintott; Castiel nem magyarázta el, hol van a vendégszoba, hiszen mindannyian ismerősek voltak a házban.
- Sütni nem volt időnk, de hoztunk egy szép nagy tortát. – Gabe kihalászott a piknikkosárból egy valóban elég méretes dobozt, majd Castiel kezébe nyomta. A tekintetét azonban nem tudta levenni róla; a pap sejtette, hogy exkollégája egész nap arra várt, hogy felszeljék végre azt az átkozott süteményt.
- Nagyon szép a kislányotok – bukott ki Castielből, és csak most ismerte fel, hogy mikor Sam behozta az alvó babát, kicsit féltékeny volt. Amióta az eszét tudta, sohasem vágyott gyerekre, hiszen mindig is papnak készült, és amúgy is, az iskolás hittanórákon találkozott pont elég kölyökkel ahhoz, hogy soha meg se forduljon a fejében az apaság. Most azonban nem tudott nem arra gondolni, hogy milyen lehet családot alapítani. Igazit.
- Tudom – vigyorgott büszkén Gabriel. – Még csak három és fél hónapja van nálunk, de már vagy ezer fotónk van róla.  Sam feltöltötte mindet egy internetes tárhelyre, majd elküldöm, ha lesz időm. Mondjuk… valószínűleg lesz.
- Nehéz vele otthon? – aggódott Castiel. Gabriel nagyot sóhajtott.
- Hát, végül is nem panaszkodhatok. Sam egyszerre pénzt keres és tanul, szegény mindig olyan fáradtan jön haza. Ezt nem csak azért mondom, mert így ritkán szexelünk, hanem amúgy is bánt. Mondjuk tényleg ritkán szexelünk, és akkor is többnyire én csi…
- Rendben, oké, megértettem – vágott közbe Cas. Gabe hiába lett otthonülő apuka, nem lett sokkal érettebb.
- Szóval nem könnyű – vette komolyra a férfi. - Összébb kellett húznunk a nadrágszíjat, hogy most az én keresetem is kiesik, de végül is annyi baj legyen. Van mit ennünk, van hol aludnunk, és a miénk ez a kisangyal is.  Néha inkább ördög.
Castiel ebben a pillanatban elérkezettnek látta az időt arra, hogy Dean megjelenéséről beszámoljon, és el is kezdte mondanivalóját; azt azonban hangos csöngetés zavarta meg, Cas így inkább elhallgatott.
- Biztos a keresztanya lesz – állapította meg Gabe, majd szaladt is ajtót nyitni. A pap továbbra is ott álldogált; de végül is úgy gondolta, bőven elég a szertartás után megkérdezni egykori kollégája véleményét erről a Dean-ügyről. Elvégre nem róluk szól ez a nap.

×××

Gloria, a szülei és a jelenlévők nagy meglepetésére szinte majdnem végigaludta a keresztelési szertartást. Csak akkor ébredt fel, amikor Castiel megkente a kicsi homlokát az olajjal; a kislány keserves sírásra fakadt. Minden bizonnyal ekkor sikerült neki konstatálni, hogy egy számára idegen ember kezébe helyezték. Charlie mosolya végig fülig ért, Cas pedig végül is magában elismerte, hogy nem bánja, hogy nem ő lett a kislány keresztapja. Keresztelni és keresztszülőnek lenni egyszerre elég nehéz lett volna, és végül is talán tényleg jobb, ha nem teszi magát céltáblának az egyházban azzal, hogy egy azonos nemű pár gyerekének a keresztapja lesz. Charlie Bradbury láthatóan imádta a kislányt, és Casnek nem volt kétsége afelől, hogy komolyan is fogja venni keresztanyai feladatait.

- Ez a kislány nagyon szerencsés – állapította meg somolyogva Charlie, mikor a szertartás után a paplak nappalijában ült a társaság, egy kis nassolnivaló és némi üdítő társaságában. Glory az ölében terpeszkedett, és teljes erővel kapaszkodott a lány félhosszú hajába. Nagy, kék szemeit érdeklődően függesztette a keresztanyjára. – Két olyan apukája van, akik nagyon törődnek a lelki üdvével. Mármint, az a bigott pap nem akarta megkeresztelni őt, és elhoztátok Cashez. Kitartóak és tökösek vagytok, ez tetszik.
- Én úgy emlékszem, Gabe azt mondta, hogy nem vagy vallásos – húzta fel a szemöldökét Sam, mire Charlie csak megvonta a vállát.
- Hát, köszönhetően nektek, megtudtam, hogy léteznek démonok, szóval nem kellett nagy ész ahhoz, hogy rájöjjek, akkor valamiféle isten is létezik.
Hosszú, néma csönd szállt a jelenlévőkre. Castiel közben végig úgy érezte, hogy most tennie kell valamit; fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá, vagy egyáltalán hogyan fogalmazza meg a gondolatait, és még mielőtt szólni tudott volna, a társalgás iránya teljesen másfelé terelődött. Még vagy másfél órát üldögéltek ott, és mindenféle kellemes témáról beszélgettek; ezután Charlie áthívta őket magához, mert meg akarta mutatni, hogy milyen az új, leértékelten vásárolt házimozi berendezése. Gabe, filmrajongóként kapva kapott az alkalmon, Sam azonban hamar közölte, hogy épp ideje megetetni a kislányt, ezért ő a paplakban marad. Castiel nagyon megörült a fejleményeknek; gondolta, elég, ha Sammel beszéli meg a problémáit, ő ex-vadász révén talán többet is tudhat a pokolban folyó dolgokról, mint Charlie vagy Gabriel.

×××

Negyedórával később Sam a szomszédtól kölcsönkért etetőszéken próbált Gloryba egy kis ételt szuszakolni, ám az minduntalan ellenállt és vagy összezárta a száját, vagy kiköpte az ételt. Castiel, miközben a vacsorához szükséges étkészletet varázsolta elő a szekrényből, oda-odasandított, és szüntelen győzködte magát, hogy ennél jobb alkalom nem igazán fog adódni. Így hát egy határozott mozdulattal Sam felé fordult és kibökte:
- Sam, szükségem van a segítségedre.
A férfi megemelt szemöldökkel nézett a papra.
- Az én segítségemre? Mégis miben?
- Deanről van szó. Tegnap… tegnap egyszerűen megjelent a küszöbömön, alig tudtam elhinni.
Sam egy pillanatra zavartan összehúzta a szemöldökét, mintha nem értene semmit. Pár másodperc csend után Cas pontosítani szándékozott. - Dean, emlékszel, a démon, aki…
- Igen, tudom, az ember ritkán feledkezik meg olyasvalakiről, aki miatt majdnem halálra verték a párját. Igazából magam sem értem, miért vagyok ennyire meglepve, sejthettük volna, hogy ha emberként meghal, a pokolba jut, és onnan idővel vissza tud jutni a földre… gondolom, vele akarsz élni.
- Ez pontosan a gondom. Nem tudom, mit akarok – sóhajtotta Cas lehangoltan. – Tegnap nem hoztam fel a témát, mert nem szerettem volna, hogy rögtön veszekedjünk. Mindenesetre nagyon gyanús az a történet, amit a visszajutásáról elmondott. Azt állította, hogy Crowleyt zsarolja valamivel, és az ezért engedi neki, hogy megint… látogasson engem. De én ezt nem hiszem el. Ez így túl egyszerű.
Sam elgondolkodott. Ekkor Gloria kihasználta a pillanatnyi csendet arra, hogy visításával felhívja mindkét jelenlévő figyelmét arra, hogy az előző hisztijével ellentétben jelen pillanatban mégis enne valamit. Sam tehát elkezdte kanalazni belé a zöldséges pépet, és közben csak a vállát vonogatta.
- Hát, Cas, nem tudom. Nekem hihetőnek hangzik. Mármint… ezt kellett volna tennie évekkel ezelőtt is. Valahogy fogást találni Crowleyn, és elérni, hogy ne zaklasson titeket. Akkor elkerülhető lett volna az az egész cirkusz.
- Arra gondoltam, hogy hátha esetleg hallottál valamit erről… mármint vadász voltál, és gondolom, tartod még a kapcsolatot a régi ismerőseiddel. Dean nekem régen azt mondta, magas rangú démon, így nem elképzelhetetlen, hogy páran ismerik őt. Úgy általában nagyon érdekelne, milyen a helyzet most a pokolban.
- Nos, ha szeretnéd, körbekérdezősködhetek – ajánlotta fel Sam készségesen. – Hálistennek én már nem vagyok benne a bizniszben, de tényleg van pár ismerősöm.
Castiel arca ellágyult.
- Nagyon hálás lennék érte, köszönöm.
- Azért adnék egy kéretlen tanácsot, ha elfogadod. – Sam itt ellépett a kislánytól, és Castielhez közelebb húzódva lerakta az üres edényt az asztalra. Aztán komolyan a pap szemébe nézett. – Cas, te jó ember vagy, Dean pedig még mindig egy démon. Vagyis, már megint. A lényeg, hogy ne engedd, hogy olyan dologra vegyen rá, ami ellenkezik az elveiddel. Csak azt csináld, amit magad is jónak látsz, ne alkudj meg.
Cas megeresztett egy pici mosolyt.
- Tudom, ez lenne a leghelyesebb. De Deannel lenni… nos, az maga megalkuvás számomra. Ha az állandóan őrlődő lelkiismeretem nem elég, itt van ez a másik pap is, aki reggel látta, hogy Dean itt aludt, és most ötéves módjára a szobájában bujkál amióta csak hazajött.
- Az a szőke fiatal srác? Mikor délelőtt lefektettem Gloryt, futólag találkoztam vele a folyosón. Emlékszem, még gondoltam is, hogy milyen helyes fiút találtál magadnak, de nem is köszönt, csak mogorván nézett rám, mintha fel akarna nyársalni a tekintetével.
Castiel a feltételezésre rögtön elvörösödött.
- Csak tudnám, miért hiszi mostanában mindenki azt, hogy titokban… ilyen nagy az étvágyam. Ráadásul Alfie majdnem húsz évvel fiatalabb nálam!
- Hát, a körkülönbségtől függetlenül én és Gabe elég jól megvagyunk – vonta meg a vállát a férfi. – Tényleg, Gabrielnek… elmondhatom?
- Egyelőre ne, legalábbis amíg ki nem találom, mi legyen.
- Rendben, te tudod.
Castiel már nem volt ilyen biztos ebben.

×××

- Alfie, lassan négy napja csinálod ezt. Kérlek, gyere ki a szobából és beszéljük meg.
Cas azonban még csak nemleges választ sem kapott, hiába dörömbölt a kollégája ajtaján. Várt még pár másodpercig, aztán megint kopogtatni kezdett. Újból csak halotti csönd volt a válasz.
- Hagyd, majd megbékül – adta a hasznos tanácsot Dean, Castiel azonban csak megforgatta a szemét.
- Talán nem kellett volna egy szál törölközőben kimenned reggelit készíteni, akkor nem rémült volna szegény halálra. Most ha kijön, akkor bocsánatot fogsz kérni tőle.
Dean erre jól láthatóan megsértődött.
- Már ne is haragudj, de miért az én hibám, ha minden hang nélkül beoson a konyhába? Te mondtad, hogy szándékosan kerül téged, gondoltam akkor rám ez hatványozottan igaz lesz. És amúgy sem értem mi a félelmetes bennem félmeztelenül. Te meztelenül látsz, és mégsem ijedsz meg tőlem.
Cas már készült volna a retorzióra, de válaszát félbeszakította először is a pirulása, másodjára pedig a faajtó hirtelen és azonnali feltárulása. Alfie az ajtófélfának támaszkodott; pizsamájában és a maga köré tekert vastag pléddel, na meg a vörös arcával és a forró teával a kezében nem keltette éppen makkegészséges ember benyomását. Castielben benn rekedt a szó, pár pillanatig csak pislogni tudott.
- Én… ne haragudj, nem tudtam, hogy beteg vagy.
- Miért, mit hittél? – kérdezte szipogva a fiatalabb pap, és furcsán váltogatta a tekintetét a két férfi között.
- Hát azt hitte szegény, hogy duzzogsz és féltékeny vagy, amiért Cas egy ilyen jóképű fickóval huncutkodhat esténként.
- Jézusom – temette a kezébe a fejét az említett pap, és szégyenteljes sóhajjal elfordult.
- Most miért, mit mondtam? – háborgott Dean, Alfie azonban kissé zavartan csak ennyit felelt:
- Jó, hát gondoltam, hogy nem dominózni szoktatok…
- Kérlek, Dean, magunkra hagynál minket? – fordult szinte teljesen vörösen az idősebb pap a démonhoz. Az elhúzta a száját, majd miután gyors csókot adott Cas arcára, elindult az ajtó felé - Castiel ugyanis pár nappal ezelőtt a lelkére kötötte, hogy Alfie miatt az elkövetkezendő időkben lehetőleg az ajtón keresztül legyen szíves távozni, hogy ne legyen gyanús. Épp elég volt azt elmagyarázni, hogy miért folytat viszonyt egy férfival, ahhoz már nagyon nem volt kedve és türelme, hogy a démon részt is megossza kollégájával.
Ahogy Dean elment, Alfie beinvitálta Castielt a szobájába.
- Remélem, voltál már orvosnál – aggódott Cas. – Jobbulást.
- Még nem. Éppen mélyen aludtam, amikor sikerült felzörgetnetek. – Alfie azonban a legkevésbé sem látszott bosszúsnak, csak komolyan összehúzta a szemöldökét. Castiel tisztában volt azzal, hogy kollégája valamilyen értelmes magyarázatot vár erre az egészre, az idősebb pap azonban – bár eltervezte korábban ezt a beszélgetést részletesen – csak pár pillanat múlva szedte össze magát annyira, hogy értelmes mondatokat tudjon összefűzni.
- Nézd, Alfie… nagyon sajnálom, hogy nem szóltam előre Deanről. De hidd el, fogalmam sem volt. Majdnem hat évvel ezelőtt találkoztam vele először, és… nos, elterveztük, hogy kilépek az egyházból és vele fogok élni. De bizonyos dolgok közbejöttek, és Deannek el kellett mennie messzire. Kérlek, ne kérdezd, mi volt ennek az oka, egyszer talán el fogom mondani, de szerintem egyelőre így is lesz mit feldolgoznod… tehát azt hittem, sosem látom többé, de pár napja felbukkant csak úgy, a semmiből. Azért kaptam sokkot, fogalmam sem volt hirtelen, mitévő legyek.
- Azért elég gyorsan kitaláltad… úgy értem, itt aludt aznap este.
Castiel zavarában lehajtotta a fejét, nem mert a másik szemébe nézni.
- Még mindig ugyanúgy érzek iránta. De kérlek, bocsáss meg, ha csalódást okoztam neked. Sajnálnám, ha kérnéd, hogy helyezzenek át máshová, de ha úgy érzed, nem bírod ezt… szóval engem és Deant elfogadni, akkor nem foglak hibáztatni.
- Ilyesmit egyáltalán nem terveztem - jelentette ki a fiú, majd nagyot sóhajtott. Kissé el is pirult. – Igaz, mérges voltam rád, mert… hát, lehet gáz így beismerni, de kicsit a példaképem is lettél, amióta ide kerültem. Nagyon tetszik az, amit csinálsz, és nem hiszem, hogy valaha is olyan szépen tudok majd prédikálni, mint te. És mindig annyira tudod, mit kell csinálni, kinek milyen penitenciát kell adni, még azt is, hogy hogyan kell a hitről beszélni a korombelieknek… és nem fogom tagadni, hogy nagyot csalódtam. Így egy erkölcsös pap nem viselkedhet, ahogy te. Tudod, hogy Isten nem helyesli ezt az életmódot.
- Igazad van. – Castiel arca beesett. Annyira sejtette, hogy ez lesz… és Alfie ráadásul még nem is tudja az egészet. A pap el se merte képzelni, arra hogyan reagálna. – Nem vagyok méltó arra, hogy felnézz rám. Ezt megértem. Viszont… azt mondtad, nem akarsz innen elmenni.
Alfie bólintott.
- Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban, és arra jutottam, hogy megérteni nem tudlak, de el tudom fogadni ezt a helyzetet. Csak a minimumot kérem, hogy előttem ne… szóval, érted. Deannel meg nem leszek bunkó, ne aggódj. Mindenesetre reménykedem, hogy minél hamarabb rájössz arra, mekkora butaság ez az egész, és visszatérsz a helyes útra. És most magamra hagynál kicsit? Szeretnék lepihenni.

×××

Castiel maga sem tudta, örülnie kellene-e vagy sem, hiszen Alfie reakciója meglehetősen vegyes volt. Egyik fele örült, hogy a fiú továbbra is vele marad, másik fele viszont szomorú volt, amiért beigazolódott a sejtése; Alfie valóban elítéli őt azért, amit csinál, még ha látszólag hajlik is arra, hogy kiegyezzen a helyzettel. Persze, Cas örült annak, amije van, és egyelőre csak forgatta a fejében azt a gondolatot, hogy mi lenne, ha ezúttal tényleg ott hagyná az egyházat, és összeköltözne Deannel. Valójában azt várta, hogy a másik hozza fel ezt az ötletet, de Dean közel sem utalt ilyesmire… és, az igazat megvallva, Castiel azt gondolta, meg tudna barátkozni azzal az ötlettel, hogy Dean alkalmanként eljöjjön hozzá, de ne éljen vele. Elvégre így, hogy majdnem minden nap látják egymást, nem elvetendő a dolog: hiszen Alfie is rábólintott, Castiel pedig így megtarthatná a hőn szeretett állását.
Castiel, amint visszaért a szobájába, csodálkozva konstatálta, hogy öt nem fogadott hívása van Samtől. Azonnal vissza is hívta őt; amint meghallotta a férfi hangját a telefonban, rögtön érezte, hogy felgyorsul a szívverése.
- Én is jól vagyok, köszönöm. Szóval, megtudtál valamit Deanről?
Hosszú szünet a másik oldalról.
- Öhm… igen, de nem biztos, hogy tetszeni fog. Tulajdonképpen a vadász barátom, akitől mindezt hallottam, megdöbbent, hogy mindezt nem tudom, mert most mindenki erről beszél.
- Ne idegesíts, Sam, mondd már!
- Rendben. – A telefonon keresztül is hallatszott, hogy Sam mély levegőt vesz. – Szóval jól gondoltad, nem volt teljesen őszinte az a történet, amit Dean beadott neked. Annyi igaz, hogy Crowley tényleg nem tud már ártani nektek, de nem azért, mert Dean zsarolja. Hanem mert halott.
Castiel lehunyta a szemét; érezte, hogy a szíve legmélyén megkönnyebbül. Crowley annyit ártott már nekik, és Castiel annyi éjszakát töltött el a haragjától titokban rettegve; és most végre vége ennek az egésznek.
- Istenem, ez fantasztikus hír. Köszönöm, Sam.
- Annyira ne örülj, még nincs vége. Mikor Dean a halála után lekerült a pokolba, jó ideig kínozták, Crowleynak azonban esze ágában sem volt újra démonná tenni őt. Hagyta volna ott megrohadni, ha rajta múlik. Közben azonban egy nagyobb, démonokból álló klikk puccsot tervezgetett, meg akarták dönteni Crowley uralmát. Ehhez erős csapattagokat toboroztak, és nekik érdekükben állt, hogy Deant kiszabadítsák. Ezt meg is tették csellel, Dean pedig csatlakozott hozzájuk, legalábbis látszólag.
- Látszólag? Hogy érted azt, hogy látszólag?
Sam itt nyilvánvalóan habozott, de végül folytatta.
- Nos, mikor Dean azt mondta neked, hogy magas rangú démon, nem túlzott. Egészen addig, amíg miattad kegyvesztett nem lett, ő volt a második ember a pokolban. Nyilvánvalóan nem tetszett neki az új királyjelölt, és csak addig használta ki a klikket, amíg meg nem erősödött újból. Miután együttes erővel végleg legyőzték Crowleyt, Dean a hónapok óta gyűjtögetett maroknyi csatlósával megölte a lázadókat. Egyre többen és többen pártoltak át hozzá, bár mondjuk ez annak is köszönhető volt, hogy mindenkit meggyilkolt Crowley és a klikk hívei közül. Mindenesetre a lényeg annyi, hogy ezen események után nem sokkal Dean elfoglalta a trónt, és most itt tartunk. Dean a pokol királya.
Castiel csak Sam monológjának végén vette észre, hogy a tenyere teljesen nyirkos, és mintha minden erő kifutott volna a tagjaiból. Már a felénél sejtette, érezte, hogy mi lesz a történet vége, de az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy mégsem igazak a feltevései. Ült, mégis úgy érezte, mintha bármelyik pillanatban cserben hagyhatnák a lábai. Lehunyta a szemét, miközben elkeseredetten igyekezett rávenni magát, hogy mélyeket lélegezzen, ezzel lenyugtatva alaposan felzaklatott lelkiállapotát.
- Itt vagy még, Cas?
- Igen. – Cas nem tehetett róla, de érezte, ahogy a kétségbeesés lassú tébolyát fokozatosan kezdi felváltani a mértéktelen düh és a csalódottság. Sammel azonban nem akart kiabálni, így egy gyors köszönöm után lerakta a telefont. A következő percekben csak némán ült az ágyán, próbálta feldolgozni a hallottakat; nem akarta, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Dean nem mondott neki igazat, és egy ilyen fontos dolgot elhallgatott előle. Mégis mit gondolt, mit képzelt magáról?!

A következő dolog, amit Castiel észrevett, az az, hogy immár áll, dühösen felszegett fejjel Dean nevét kiáltja, és követeli, hogy jelenjen meg neki most azonnal. Valójában fogalma sem volt, hogy működik az ilyesmi; Samtől már hallott arról, hogy útkereszteződéseknél szokták megidézni a közönséges démonokat bonyolult rituálé és hozzávalók segítségével, és nem volt biztos benne, hogy csak így egyszerűen működni fog-e a dolog. De reménykedett, és többször is megismételte az igen határozott parancsot.
- Ne ilyen hangosan, még Charlie is meghallja a szomszéd házban. – Cas megpördült a tengelye körül, és megkönnyebbülve, de ugyanakkor félve tetőtől talpig végigmérte a démont. Minden ugyanolyan volt, rajta: ugyanaz a simogató zöld szem, ugyanaz a rendetlen farmering, amiben ma látta, ugyanaz a magabiztos, mégis laza testtartás. És mintha mégis más lenne. Castiel pupillái kitágultak, ahogy tekintete megtalálta Deanét; hát egy király tekintete ez? Egy hataloméhes királyé, aki mindenkit megöl azért, hogy diadalmaskodhasson?
Dean szélesen mosolygott, és játékosan magához akarta húzni Castielt; a pap azonban mintha forró vashoz ért volna, nagy hirtelenséggel elrántotta a karját, és elborzadtan hőkölt vissza.
- Ne merj hozzám érni. Dean, komolyan, te… te ennyire hülyének nézel engem!? Azt hitted, nem fog kiderülni, hogy hazudtál nekem? Samtől megtudtam mindent. Tudom, hogy te vagy a pokol királya.
Cas remélte, hogy Dean fel fog háborodni. Hogy őrjöngeni fog, hogy azt mondja, szemen szedett hazugság az egész. De ő csak beharapta az alsó ajkát, és úgy nézett Casre, mintha készült volna erre az egész jelenetre. Még csak le sem hajtotta a fejét, nem mutatott szégyenérzetet. Castiel rosszul volt ettől az egésztől.
- Castiel. – Dean szinte sosem használta a rendes nevét. – Megértem, hogy haragszol, de én…
- Mégis mi a kifogásod erre, mondd!? Sam szerint szabályos mészárlást rendeztél a pokolban, mindenkit megöltél, aki nem volt hajlandó hozzád csatlakozni. Mit tanítottam neked, Dean? Miért ültem veled annyi gyónást végig?
- Istenem, Cas, ezek csak démonok voltak! – háborodott fel Dean, és ezúttal Castiel arcát akarta a tenyerébe fogni. Az ellenállt, és egészen az ajtóig hátrált. – Az utamban álltak, sosem szolgáltak volna nekem. Nem melengethetek kígyót a keblemen, értsd meg, hogy csak a bajt hozták volna rám.
- Csak démonok!? Csak démonok, Dean? Te is az vagy! – kiabálta Cas szinte őrjöngve. – És ki tudja, hány hozzád hasonló Dean volt köztük, akiknek volt egy Castiel a háttérben, és… ennyire nem érint meg téged mások halála? Hogy tudsz ilyen hideg maradni!?
Dean nyelt egyet, és Castiel mintha… igen, mintha tényleg látott volna egy kis zavart a szemében. De csak pár másodpercig.
- Kegyetlen voltam az alattvalóimmal, és most is az vagyok, mert annak kell lennem. Crowley elég nagy rendetlenséget hagyott maga után, az uralkodása utolsó pár évtizede hatalmas káosz volt. Én eltökéltem, hogy rendet rakok, kerüljön bármibe is. Mert akár tetszik neked, Cas, akár nem, a pokolnak működnie kell; ez a dolgok rendje. Menny és pokol, nem létezhet egyik a másik nélkül.
- Ó, szóval te magadra vállaltad azt a nehéz és fáradtságos feladatot, hogy király legyél – élcelődött a pap. – Mondd, miért pont neked kell rendet tenni? Nem bírtál volna meghúzódni, a háttérben maradni? Nem vagyok elég neked?
Dean döbbenten széttárta a karját.
- Komolyan azt akarod, hogy válasszak közted és a pokol között? Ez a munkám. Nem fogom otthagyni a poklot csak azért, mert neked így szottyan kedved.
Castiel érezte, hogy most kellene abbahagyni ezt az egész beszélgetést. Most, még mielőtt megszakad a szíve. Sértés sosem fájt még neki ennyire, mint most Dean szájából.
- Tudod… - A pap lehunyta a szemét; akaratlanul is könnyek gyűltek a szemébe. – Én otthagytam volna érted mindent. A hivatásomat, a családomat, a barátaimat. Elmentem volna veled messzire, ha úgy hozza a sors. Mert te ezt kérted.
Cas szinte látta, hogy Dean torka elszorul.
- Igen, és hiba volt. Nem várhatom el tőled, hogy elhagyd miattam azokat a dolgokat, amiket szeretsz. Istenem, Cas, látom, mennyire imádod ezt a munkát, és bár hidd el, nem vagyok képes felfogni, mit szeretsz ennyire rajta, de tiszteletben tartom. De akkor te is tartsd tiszteletben, hogy én meg a saját munkámat szeretem. Ezen kívül azt is nagyon jól tudod, hogy én sosem voltam az az irgalmas szamaritánus, akinek te elképzeltél. Emberré váltam, de csakis miattad. Engem nem érdekel az üdvösség, már nem, magasról teszek rá. Ez a vonat számomra már régen elment. Te mégis meg akartál változtatni, jóvá akartál tenni, és ezt értékelem. De én ilyen vagyok. Vagy így szeretsz, vagy ne szeress sehogy.
Castiel megdöbbent. Dean talán soha nem beszélt vele ilyen mélységben, ilyen tisztán; utolsó pár mondata annyira felzaklatta, hogy semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy mérges, haragszik, üvölteni akar. Mennyit küzdött Deannel, mennyit, de mennyit gondolt arra, hogy jó emberré, erkölcsös emberré teszi őt… erre most a férfi pont azt vágja a képébe, hogy ő soha nem akart ilyen lenni. A pap mindig is úgy tekintett Deanre, mint munkájának egyik legnagyobb eredményére - de erre a vallomásra nem számított. Vagyis, talán számított, talán tudta ezt a lelke mélyén valahol, de sosem akarta beismerni.
Hosszú ideig bámulta Cas a földet, és érezte, hogy ha nem akar Dean előtt elérzékenyülni, sürgősen tennie kell valamit.
- Kérlek, menj el.
A férfi közelebb lépett, és a tekintete pillanatok alatt megszelídült, ahogy Casre nézett.
- Cas, engedd, hogy…
- Nem akarlak látni. Menj el.
Ezzel Cas egyedül maradt a gondolataival.

×××

Hetek teltek el, és Alfie nem tett megjegyzést; Castiel több, mint hálás volt érte. Viszont azt az idősebb hamar észrevette, hogy a fiú az utóbbi időben mintha szélesebben mosolyogna rá, és beszélgetéseik már szinte visszatértek a régi kerékvágásba. Minden bizonnyal a fiatal pap örült annak, hogy Deant ilyen régóta nem látta a paplak környékén, és elkönyvelte magában, hogy példaképe ismét példaképhez hasonlóan viselkedik, visszatért a helyes útra. Cas valóban mindent úgy csinált, mint korábban: rendesen eljárt misézni, gyóntatni, hittanokat tartani, és a gondolatait többnyire megtartotta magának. Egyedül Charlie-nak mesélt az egész incidensről, aki azonnal közölte vele, hogy Cas nem normális, ha ilyesmi miatt szakítani akar Deannel. Igaz, eltitkolta előle, hogy milyen magas rangra tett szert a pokolban, de nyilván csak azért tette, mert nem akarta rögtön elrontani a viszontlátás örömét.

- Szerelmes beléd – győzködte a vörös hajú lány a barátját, miközben Cas frissen sütött mézeskaláccsal kínálta őt.
- Nem tudom, Charlie. Sosem mondta.
- Castiel Milton, neked mindent a szádba kell rágni ahhoz, hogy megértsd?!
Cas azonban továbbra is bizonytalan maradt.
- Haragszom rá, és Alfie sem kedveli túlságosan az ötletet, hogy Dean mindig hozzám járkáljon. Az pedig egyértelműen kiderült, hogy Dean nem akar velem élni. Mégis mit tehetnék ebben a helyzetben?
Charlie megforgatta a szemét, majd kedvesen leült Cas mellé, és a vállára helyezte a kezét.
- Tudom, nem szeretsz érte, hogy mindig megmondom neked az igazat, de meg kell tennie valakinek. Figyelj, te Deant mindig is valamiféle kísérleti alanynak tekintetted. Be akartad bizonyítani, hogy jó pap vagy, és egy démont is jó útra tudsz téríteni. Egyáltalán nem foglalkoztál azzal, hogy ő mit gondol, vagy mit érez. Önző voltál, már megint.
- Én mindig, mindent csak miatta csináltam – fakadt ki Cas. – Azért akartam emberré tenni, hogy üdvözülhessen. Mi nagyobbat adhattam volna neki, mint azt, hogy segítek neki a mennyországba kerülni?
Charlie nagyot sóhajtott, és ivott egy kortyot abból a hatalmas bögre teából, ami a keze ügyében volt.
- Dean téged akar, nem a mennyországot. Te is tudod nagyon jól.
Castiel torkában bennrekedt minden kimondatlan szó, minden kimondatlan gondolat. Némán a reggelizőasztal lapjára roskadt, és végül is kimondta azt, ami csak az utóbbi pár napban fordult meg igazán a fejében:
- Tehát azt mondod, bocsássak meg neki.
- Én azt gondolom, ez lenne a helyes döntés.
A pap bánatosan kortyolt egyet a saját italából. Tudomásul vette, hogy nehéz napoknak néz elébe.

×××

Hiába kapott egy megfontolandó tanácsot Charlie-tól, Cas napokig alig bírt aludni, egyre csak Dean járt a fejében. Dean, aki az ominózus beszélgetésük – vagy inkább veszekedésük – óta nem is írt neki és meg sem próbálta felhívni. Ez számára arra utalt, hogy a férfi talán mégsem érdeklődik iránta annyira, mint mondja – régen talán kedvelte őt, talán még szerelmes is volt belé, de a pokol királya mégis miért kezdene egy pappal? Köznevetség tárgya lenne a pokolban, Cas pedig minden kezdeti haragja ellenére még mindig túlságosan szerette Deant ahhoz, hogy rosszat akarjon neki. Azt persze elismerte, hogy elsőre kicsit túlreagálta a helyzetet; talán ha nem rögtön Sam hívása után beszél Deannel, átgondoltabban s higgadtabban tudta volna őt kérdőre vonni. Igaz, a pap idővel – ahogy a kedélyei lecsillapodtak – belátta, hogy valójában nem is azért mérges Deanre, mert ő lett a pokol királya; az volt a legrosszabb, hogy hazudott, és nem mondta el neki őszintén, hogy miket művelt odalent. Illetve, hogy a fejéhez vágta, hogy Cas valójában nem is azért szereti őt, amilyen, hiszen mindig meg akarta változtatni. Castielnek ez egészen idáig meg sem fordult a fejében. Ő mindig csak jót akart másoknak, mert erre tette fel az egész életét: segíteni azoknak, akik nem tudnak segíteni magukon, akik Isten kegyelmére szorulnak. Természetes volt tehát számára, hogy még egy démont is meg lehet téríteni. Dean azonban mindig is túl makacsnak bizonyult; most pedig végképp kimutatta a foga fehérjét. Eddig Castiel annyira el volt foglalva a külső ellenségekkel, hogy ideje sem volt figyelembe venni azt a tényt, ami azóta zavarta őt, hogy rájött, szerelmes a démonba: ez pedig az volt, hogy mennyire különbözőek egymástól.
Castiel álmatlanul forgolódott jobbra-balra, és egyre csak az járt a fejében, hogy milyen lenne tényleg elengedni őt. A hideg borzongott a hátán a gondolatra; elvégre öt éven keresztül nem volt jobban dédelgetett kívánsága annál, hogy Deant épségben és egészségben visszakaphassa. Hogyan mondhatná neki azt, hogy vége? Ráadásul Cas most először gondolt bele abba is, hogy Dean nem öt évig szenvedett érte, hiszen odalent gyorsabban telik az idő. Évtizedeken keresztül kínozhatták őt, mire a démonok kiszabadították. Annyi sok kimondhatatlan szörnyűséget elviselt, aztán meg amilyen gyorsan csak tudta, rendezte a dolgait, és sietett hozzá. Nem, semmiképpen sem mondhatja azt, hogy vége a kapcsolatuknak, ennél ők többet érnek. De hát akkor mégis mi lenne a bölcs döntés?

December 21-én Castiel fáradtan kullogott ki a konyhába kávét főzni. Máskor ilyen tájban már előre ideges volt, hogy hogy fog sikerülni a karácsonyi műsor, elég szép és ünnepélyes lett-e a szentestekor előadandó szentbeszéd, megérkezik-e időben a templomba a karácsonyfa, és a többi. Most azonban megint elpocsékolt egy éjszakát arra, hogy Deanről gondolkodjon, így táskásak voltak a szemei, és végtelenül elgyötört a tekintete. Ahogy így egyedül ült a konyhában reggel hatkor, a kávépörkölő jellegzetes hangját hallgatva, furcsa áhítat kerítette őt hatalmába. Minden csendes volt – már a háztartási gépen kívül; a konyhaablakból Castiel rálátott a ház külső udvarára, ami nagyon vékonyan porhanyós hóréteggel volt betakarva. Béke és nyugalom lengte körül a piciny konyhát, mintha megállt volna az idő.
Castiel ekkor olyat tett, amit korábban sohase. Mindig is babonás dolognak gondolta, laikusok buta, sorskísértő játékának, de most úgy érezte, mintha különös, természetfeletti erő hatotta volna át a szobát. Butaság? Meglehet. Hiszékenység? Minden bizonnyal. De nem számított.

A pap kétségbeesetten felnézett a plafonra, és jelért fohászkodott.

Jelért, hogy Isten mondja meg neki, mit tegyen. Charlie-nak, Deannek, Gabrielnek igaza volt: gyűlöli, ha önálló döntést kell hoznia. Először a szüleitől, majd az egyháztól készen kapta a válaszokat: és be kellett ismernie, imádta, ha megmondják, mit tegyen. Előbb-utóbb ugyanis kiismerte mind a szüleit, mind az egyházat, és tudta, mik lesznek a kérdéseire a válaszok. A tudás pedig biztonság volt számára, menedék. A nemtudás, a bizonytalanság félelmetes volt, és Castiel őszintén bevallotta magának, hogy gyáva.
A pap várt és várt, hosszú percekig; már kezdett megbizonyosodni arról, hogy az Úr tényleg elfordította tőle az arcát, mint ahogy Alfie mondta korábban. Ekkor azonban hirtelen halk, nehezen kivehető, de határozott dallamot hallott. Csodálkozva fedezte fel, hogy a telefonja szól a másik szobában; gyorsan átszaladt érte, és szinte alig vette fel, Gabriel máris kiabált a fülébe:
- Ezt mégis hogy képzelted, Cas, miért nem mondtad el nekem, hmm?! Miért Samtől kell megtudnom, hogy Deano megint tiszteletét tette nálad? Annyira örülök nektek, hogy el se tudom mondani! Öt év után, jó ég, el se tudom képzelni, hogyan reagáltál, amikor…
- Gabriel, elég lesz! – Castiel vett egy nagy levegőt. Tényleg Isten sugallta arra exkollégáját, hogy felhívja őt? Ez elég kétségesnek tűnt. – Ugye Sam azt is elmondta neked, hogy Dean… hogy ő lett a pokol királya?
- Igen, persze. Sose gondoltam volna, hogy ilyen sokra viszi… tényleg, milyen érzés egy királlyal kufircolni?
Castiel úgy döntött, ez utóbbi kérdést bölcsen elengedi a füle mögött.
- Nem tűnsz nagyon… feldúltnak.
- Miért lennék feldúlt? – döbbent meg Gabe. – Eddig se volt egy nagy szent. És amúgy ez neked jó hír, nem? Ha elfoglalja magát az alvilági munkájával, nem az embereket bántja. Úgy értem, ha be kell gyűjteni a lelkeket, szerinted a király végzi a piszkos munkát?
A pap csak ráncolta a szemöldökét; erre nem is gondolt korábban.
- Jó, az emberekkel nem foglalkozik. De a pokolban lévő szegény bűnösöket bánthatja, illetve a démonokat is.
- Rendet kell tartania, ez érthető. De miért zavar ez téged ennyire? Ugye… Cas, mondd, hogy nem vesztél össze vele emiatt!
Castiel egy ideig nem szólalt meg.
- Most le kell tennem, ne haragudj. Délután visszahívlak, megígérem.
Gabriel még méltatlankodott a telefonban, amikor a pap letette azt.

Végül is… jelet kért. Gabriel pedig pont ugyanazt sugallta, mint Charlie; igaz, ő nem tudott a másik dologról, ami miatt a pap megsértődött. Viszont talán nem is volt akkora butaság az észrevétele: Dean minden bizonnyal nem fog olyan apró-cseprő ügyekkel törődni királyként, mint amikkel régebben megbízták őt. Kiossza azokat a beosztottjainak, ő pedig tulajdonképpen sokkal szabadabb lesz, mint régen. Talán több időt is tudnának eltölteni így.
Cas még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy Gabrielnek és Charlie-nak igaza van, de végül is remegő kezekkel elővette a mobilját, és elkezdte pötyögni a szöveges üzenetet.

×××

Castielnek szemtől szembe nem volt mersze találkát kérni; főleg, hogy maga sem döntötte el még, mit is vár a beszélgetésüktől. Mindenesetre eltökélte magában, hogy ez egyszer nem lesz önző: végig fogja hallgatni Dean mondanivalóját, méghozzá olyan nyugodtan és figyelmesen, ahogy csak tőle telik. Remélte, hogy képesek lesznek kulturált emberek módjára megbeszélni a problémáikat. Azért, hogy ezt elősegítse, Cas semleges helyszínt javasolt: Dean küldött neki egy városbeli utcát és házszámot, azt állítva, hogy egy étteremről van szó. Mikor Cas délután megérkezett a helyszínre, döbbenten ébredt rá arra, hogy ez az a pizzázó, ahol legelőször találkoztak; kissé habozott, mikor rátette a kezét a kilincsre, de végül is meggyőzte magát, hogy valamit tenni kell. Akármi is lesz ez a… valami.
Cas nem találta benn Deant, ezért leült az egyik asztalhoz és türelmesen várt. Mikor már tíz teljes perce bámult kifelé a hatalmas üvegablakon, a pap tekintetét az étlapra szegezte; mikor onnan pár másodperc múlva felnézett, ismerős zöld szemekkel találta szembe magát.
- Emlékszem, akkor legelőször kukoricás-szalámis pizzát rendeltél. Olyan sok mindent elfelejtettem veled kapcsolatban, amiket sajnálok. Ez bezzeg megmaradt.
Castiel nem tehetett róla, felszaladt az ajkán egy gyors mosoly. Aztán amint észrevette magát, igyekezett komoly arcot vágni.
- Dean.
- Beszélni akartál velem.
Castiel feszülten hallgatott. Szándékosan nem tervezte el a mondanivalóját, remélte, hogy jönni fog az, aminek jönnie kell.
- Igen, mert úgy döntöttem, hogy meg akarom hallgatni, akármilyen mondanivalód is van számomra. A múltkor… - Cas lesütött szemmel sóhajtott. – Nem lett volna szabad, hogy így elragadjanak az indulataim. De értsd meg, nagyon haragudtam, amiért hazudtál nekem. Mégis miért nem mondtad el már az elején?
- Mert féltem, hogy rosszul fogsz reagálni. Ami meg is történt – szögezte le a démon. Minden bizonnyal nem találta rangjához méltónak, hogy lesüsse a szemét, ezért zavarában kibámult az ablakon, mintha az étterem előtt parkoló autók sokkal érdekesebbnek bizonyultak volna a beszélgetésnél. – Cas, én… szükségem van rád, már mondtam. Ha elmondom az elején, hogy én vagyok a pokol királya, talán be sem engedsz a küszöbödön.
A pap mindent értve bólintott, és igyekezett tárgyilagos maradni.
- Értem. Mivel jár ez a tisztség, mégis hogyan kell elképzelnem? Kell… embereket ölnöd?
Dean a komor hangulat ellenére is kissé felnevetett.
- Azzal jár, amivel én akarom. A pokol nem demokratikus intézmény, én mondom meg, mi hogy van, és ki mit csinál. Úgy általánosságban véve viszont a királyok legtöbbször csak a magasabb rangú démonokkal érintkeznek, az egyszerű bűnösökkel nem foglalkoznak. Természetesen, ha engedetlen egy-egy alattvalóm, akkor meg kell büntetnem, de ezen kívül nem bántok senkit. Sajnos sok a papírmunka is. Én eddig is, és ezután is biztosra fogok menni, hogy mindenki olyan büntetést kapjon, amilyet megérdemel.
Castiel itt kissé elpirult.
- Szóval, amikor megtudtad, hogy eladtam Crowley-nak a lelkem…
- Ha meghalsz, biztosan a pokolba fogsz jutni – felelte nyugodtan Dean. Aztán lágyan, sokáig Cas szemébe nézett. –, és az nekem csak jó, mert én is ott vagyok. Ezért nem voltam mérges.
A pap megremegett.
- És engem… engem is…
- Dehogyis – szörnyülködött Dean, Cas pedig csodálkozott, hogy a férfi fél szavából is kitalálta, mire gondol. – Eszemben sincs téged bedugni egy sötét katlanba a forró üstök közé. Természetesen velem élsz majd.
Cas lehajtotta a fejét.
- Tudod, ez így szép és jó. Csak azt nem veszed figyelembe, hogy én sosem akartam a pokolba kerülni. Hogy prédikáljam a szószékről Isten országát, ha tudom, hogy oda sosem fogom betenni a lábam? Nem lenne az képmutatás? Nézd, gondolhatsz engem ostobának meg bolondnak, de a temetésed után… nos, találkoztam egy lánnyal, aki szerintem egy angyal volt. Azt mondta, hogy ha elég erősen akarom az üdvösséget, még úgy is üdvözülhetek, ha eladtam a lelkem. A Biblia is a megbocsátást hirdeti, logikus is lenne.
Látszott Deanen, hogy hirtelen rengeteg gondolat fut át az agyán; végül egyet kiválasztva hitetlenkedve közölte:
- Ez hülyeség. Mégis hogy gondoltad ezt az egészet? Szakítasz velem, aztán visszamész élni a remeteségbe, és halálod napjáig szorgalmasan böjtölsz, hogy talán, esetleg, Isten majd úgy dönt, hogy odavesz téged maga mellé? Fogadd már el, Istent nem érdekli, mi van velünk.
Cas már nem is volt mérges, csak egy kis kellemetlen csomót érzett a gyomrában Isten említésére. A pap, mivel a téma elég kellemetlen volt számára, halkabban folytatta a mondanivalóját, és szüntelenül csak az asztal kopott terítőjét bámulta.
- Azt kéred tőlem, hogy feladjam az elveimet.
- Nem, nem azt kérem. Azt kérem, hogy fogadd el: különbözőek vagyunk, és ez így van jól. – Dean még mindig csak feszengett, de végül elszánta magát. Nyelt egy nagyot. – Talán pont ezért szerettem beléd. Annyira más vagy, mint én, annyira… tiszta. Még mindig. Különbnek tartalak magamnál, az az igazság. És tudom, hogy önző vagyok; de nem akarom, hogy a mennybe kerülj, mert akkor nem látlak majd többet. Te kibírnád azt, Cas?
A férfi döbbenten meredt maga elé, mert pár pillanatig el sem hitte, amit Dean mondott. Talán pont ezért szerettem beléd. Castiel próbálta lenyugtatni a légzését, de érezte, hogy pulzusa egyre gyorsabb és gyorsabb ütemre vált, és az arca is égett. Válaszolni nem tudott egy darabig; a pincérnő persze pont ezt a pillanatot választotta, hogy felvegye a rendeléseket, de Dean gyorsan elhajtotta.
- Nos. – Cas nagyon próbálkozott, hogy összeszedje magát, de a hangja is remegett. Ezúttal nem a dühtől. – Gondolom, ezt az aduászt szándékosan nem játszottad ki eddig.
Dean ekkor megfogta Castiel karját; egy szempillantás alatt mindketten a paplakban, Cas szobájában találták magukat. A pap ezúttal nagyon hálás volt, mert nem akarta volna, hogy az étteremben lévő többi ember lássa, ahogy sír; ezúttal képtelen volt megállítani azt a pár könnycseppet, ami vékonyan szánkázott le az arcán.

- Már korábban el akartam mondani, de gyáva voltam. – Dean felnézett a plafonra. – Démon létemre azt hittem, hogy ha kimondom neked, mennyire szeretlek, az valahogy… nem is tudom, gyengít engem. Hogy ha valaki megtudja odalent a pokolban, nem fognak tisztelni, sőt, gúnyolódnak majd rajtam. Egy démon, aki szerelmes? Régen én is röhögtem volna saját magamon. Meg aztán azt is gondoltam sokáig, hogy egyértelmű, mit érzek irántad, és felesleges mondani.
- Istenem, miért ilyen bonyolult ez az egész? – Castiel meg akarta ölelni Deant, hogy az ne láthassa, hogyan záporoznak egyre jobban a könnyei; a démon azonban fél mozdulatából is kitalálta, mire készül, így még idejében megállította a papot azzal, hogy két tenyerébe fogta Castiel arcát.
- Sírj előttem nyugodtan.
- De…
- Nem, Cas, nem engedem, hogy elbújj. Nem vetlek meg azért, mert sírsz, elfogadlak így. Elfogadlak téged.
A pap még csak nem is gondolkozott, szó nélkül megtalálták az ajkai Deanét. Cas dühösen, kétségbeesetten csókolta őt, miközben Dean térdére ülve szorosan hozzásimult annak mellkasához. Pár túlfűtött pillanat múlva Cas elcsuklott hanggal húzódott el, és homlokukat összeérintve rekedten súgta:
- Nem téged utállak, Dean. Magamat gyűlölöm, amiért így érzek, amiért neveltetésem, és egész eddigi életem ellenére jobban akarlak téged, mint az üdvösséget. Mégis hogy éljek ezzel együtt, mondd?
- Segítek. – Dean megcsókolta Cast, lágyan és mégis bátorítóan. – Ahogy te is segítettél nekem. Megoldjuk együtt.
Castiel sokáig nem válaszolt, csak őrlődő tekintettel bámult bele Dean hatalmas szemeibe. Az agya még tiltakozott volna, de a démon közelsége mindig is olyan hatással volt rá, hogy nehezen tudott bármilyen észérvet logikusan végiggondolni a jelenlétében.
- Jól van. - Dean szélesen elmosolyodott, Castiel pedig arra a néhány másodpercre teljesen elfelejtette, hogy hogyan is tudott korábban arra gondolni, hogy véget vet ennek a kapcsolatnak. – És nagyon sajnálom, amiért úgy érezted, hogy nem szeretlek téged úgy, ahogy vagy. Esküszöm, hogy nem próbállak meg többet megváltoztatni, én… én is elfogadlak téged.
- Ez az én Casem – vigyorgott Dean, és már éppen Cas felé hajolt, amikor az elhúzódott.
- De ez nem jelenti azt, hogy nem fogok szólni, ha valami olyat teszel, ami nekem nem tetszik.
- Ebben nem is kételkedtem – jegyezte meg pici éllel a hangjában a démon, de utána rögtön játékosabbra vette a hangnemet. Megragadta Cas derekát, és egyetlen rántással az ágyra döntötte mindkettejüket; a férfi ezúttal nem ellenkezett, engedelmesen átkarolta Deant, és hagyta, hogy az a hátára fordítsa őt, aztán felé magasodjon. Dean egészen hozzápréselte mindenét, és ajkaik szinte csatát vívtak; percnyi levegővételt sem engedélyeztek a másiknak, így hosszú idő után mindketten kifulladva, vörös arccal és duzzadt ajkakkal váltak el egymástól. A pap még fel sem ocsúdott, a következő pillanatban azt vette észre, hogy Dean lentebb csúszott, és már az ő farmerjének övét babrálja. Ekkor villant be agyába a vészjelző.
- Talán bezárhatnánk… az ajtót – javasolta lihegve Cas, Dean azonban felnézve csak huncutul kacsintott egyet.
- És akkor hova lesz az izgalom, padre?
Castiel fel akart állni, hogy elvégezhesse az imént említett műveletet, Dean azonban ember feletti erejével lenyomta őt az ágyra. Pár pillanatig még megfordult a pap fejében, hogy ha Alfie bejön, a sokktól netán elájul, de miután a démon az alsónadrágját is sikeresen letornászta róla, elfelejtett minden mást, ami nem ez a szoba, ami nem Dean érintése, és ami úgy egyáltalán: nem Dean.

×××

 - És most komolyan ez a vége?
Dean eszeveszetten vigyorgott. Ugyan fél órával korábban sikerült két popcornos zacskót is szétszórniuk Cas ágyán, egyikük sem sietett túlságosan, hogy rendet tegyen; még Cas sem, aki bár gyűlölte, ha kosz és rendetlenség van a szobájában, mégis túl kényelmesen feküdt a démon karjai közt ahhoz, hogy akár egy tapodtat is mozduljon. Fejét Dean mellkasán nyugtatta; a film első negyed órájában kicsit furcsa volt számára, hogy a kedvese egyáltalán nem lélegzik, de végül is sikerült megszoknia.
- Idegesítő, ugye? Én azt mondom, hogy csak álmodta az egészet. A pörgettyű megállt volna, ha ébren van.
- Ez nem idegesítő, ez dühítő – húzta össze a pap a szemöldökét, miközben megigazította körülöttük a takarót. – Ne értsd félre, tetszett a film, de most gondolj csak bele, milyen szörnyű lehet az ilyesmi? Mi lenne, ha egyszer felébrednék egyedül ebben a szobában, és kiderülne, hogy végig csak aludtam, és sosem találkoztam veled igazából? El se akarom képzelni, borzalmas lenne.
Dean megcsókolta Cas feje búbját.
- Hmm, ehhez képest azért délután elég morcos voltál. A békítőszex sokat segített. - Castiel csak megforgatta a szemét. – De, tényleg. És örülök, hogy elkezdtünk megint filmezni, megtarthatnánk ezt a szokást.
- Hát, tényleg nem lenne rossz minden napot így zárni. – Cas beharapta az ajkát, de azért felnézett Deanre. – Mármint, ha nem is filmmel, de… úgy, hogy itt vagy velem.
A démon nagyot sóhajtott.
- Sajnos ezt nem tudom megígérni, sok munkám van odalent. De gyakran jövök majd, ebben biztos lehetsz. Ezt a pár évtizedet kibírjuk, ha pedig velem leszel odalent, miénk a világ összes ideje.
Cas úgy döntött, ezt ajánlatnak veszi, és hosszú, örömteli csókot nyomott felhajolva Dean ajkaira.
- Szavadon foglak.