Láncok nélkül

Fandom: Hetalia

Párosítás: Ausztria/Magyarország, Csehország/Szlovákia, említés szinten Litvánia/Lengyelország és Oroszország/Magyarország
Korhatár: 12
Tartalom: Magyarország sosem tudta végleg lezárni a múltat. Ausztria váratlan érdeklődése félelemmel tölti el őt, és a nő minden eszközzel menekülni próbál; egyszer már tönkretették, nem akar újra csalódni. Roderich azonban mintha egy teljesen más ember lenne; kérdés, hogy tényleg megváltozott, vagy újra csak uralkodni akar felette?

Megjegyzés #1: Valamilyen szinten a Solnyshko nevű ficemnek folyatása, de csak egyetlen utalás található ebben rá.
Megjegyzés #2: Mert Erzsébet és Roderich összetartoznak a fejemben. Nagyon hosszú lett a fic, mert nem tervezem hogy újra ezzel a párossal írok, és ezért a legtöbb Magyarország headcanonomat bele akartam sűríteni (pl. hogy Lengyelország a legjobb barátja, vagy hogy Erzsébet imádja a szexet és nem is szégyelli a szexuális étvágyát stb.) Ezzel az ő történetük számomra befejeződött; mindenesetre imádtam ezt írni. Remélem, nektek is tetszeni fog.

Erzsébet elfúlt sóhajjal, csöppet sem nőies módon lökte be maga előtt az ajtót. Ezt a mutatványt a könyökével kellett végrehajtania, két keze ugyanis tömve volt a legkülönfélébb gyümölcslevekkel és üdítőitalokkal - nagy megkönnyebbülés volt tehát, mikor az egész rakományt csak úgy hanyagul ledobhatta a nappali kényelmes kanapéjára. Mikor négyesével elkezdte ezeket a konyhába hordani, futólag eszébe jutott, hogy milyen jó, hogy alkohol legalább volt itthon… nem hiányzott volna, hogy még azt is cipelni kelljen a sarki éjjel-nappalosból. 

- Ezeket mind kivisszük? - pislogott nagyokat a konyhában Feliks. Erzsébet csak futólag pillantott oda, de máris látta, hogy nem kellett volna: a fiú ugyanis olyan horribilis mennyiségű piros aranyat nyomott a falatkákra, hogy a nő nem akarta elképzelni, milyen arcot fognak vágni a vendégei, mikor megeszik őket. Illetve Szlovákia arcát konkrétan el tudta képzelni, ezt illetően azonban nem érzett sajnálatot.

- Nem, dehogy, de nem akarom, hogy valamiből hiány legyen. 

Erre Lengyelország csak vállat vont; tovább hümmögött magas hangon valami régi dalt, majd folytatta munkáját a szendvicsekkel. Erzsébet még egyszer, utoljára kiment a nappaliba, hogy megnézze, minden a helyén van-e: filmek a tévé mellett készenlétben, a matracok behozva (alig lehetett tőlük lépni), ágynemű felhúzva, két tálca kókuszgolyó a bejárat felőli asztalon… sminkkészlet, körömlakkok kikészítve. Feliks az utolsó kifliket szeletelte, tehát az étellel sem lesz nagy gond – üdítő, alkohol pedig most már bőven volt.

Magyarország fáradtan lerogyott az egyik matracra, és azon gondolkodott magában, hogy vajon mi lesz ebből az estéből. Mert az rendben van, hogy ha külföldön van, és nőnemű ország a házigazda, gyakran szoktak csajos bulikat tartani: Erzsébetet gyakran meghívták ezekre, és a lány mindig csodálkozott azon, hogy ezek a több száz éves országok (ide értve magát is, aki ezer is elmúlt) úgy cseverésznek egymással és úgy osztanak jobbnál jobb sminkes és pasizós tanácsokat, mintha kiskamaszok lennének. De az megint más dolog, hogy ezúttal a saját otthonában fog ottalvós partit szervezni; nem is értette, hogyan merült ez fel benne, tekintve, hogy Lengyelországon kívül évtizedek óta egy ország sem járt a lakásában – ő is csak azért, mert a legjobb barátja, és Erzsébet vele mindent megosztott. Persze, a meghívott országok is nagyrészt a barátai, de… 

- Csengetnek! – kiabált vidáman Feliks a konyhából; mintha Magyarország nem hallotta volna tökéletesen az előszobától néhány méterre. Azonnal szaladt ajtót nyitni, és már éppen azon volt, hogy megigazítja a kontyát és a tükörbe néz, amikor beléhasított a felismerés, hogy felesleges. 

Erzsébet arcát forró mosoly öntötte el, ahogy az ajtót sarkig kitárva ráborult Ukrajna vállára. 

- Hé, hé, vigyázz, te – nevetett Katyusa, majd kissé felszisszent. – Tudod, hogy erősebb az ölelésed, mint legutóbb?

- Ne haragudj, mostanában gyakran járok edzeni – szabadkozott Erzsébet, aztán rájött, hogy Liechtenstein az a félénk teremtés Ukrajna háta mögött. Magyarország őt is gyorsan megölelte, majd beljebb tessékelte mindkettőjüket. 

- Nahát! Ez csodaszép – szólalt meg törékeny hangon a lány, miközben elhűlten körülnézett az egyszerű, de annál szebb hajlékon. Erzsébet még az ötvenes évek elején költözött be ebbe a régi, kívülről-belülről fehérre meszelt parasztházba; azóta többször felújították, de az eredeti, falusias jelleg megmaradt. A főnökei persze az utóbbi tíz-húsz évben többször is megpróbálták rávenni, hogy költözzön valami modernebb kialakítású lakásba, a nő azonban ilyenkor mindig a lehető leghevesebben tiltakozott. Értették is azok az egyszerű emberek, mit jelent egy ország számára a hagyomány, mit jelent a biztonságos, megszokott környék… mit jelentenek a piros muskátlik az ablakban, vagy milyen érzés kiülni a szellős tornácra egy magyar klasszikussal a kezében – mert különben a dedikált Jókai-könyveket sem adta volna semmiért. 

- Tudom, nem éppen a legelegánsabb lakás, de szeretném, ha otthon éreznétek magatokat - mosolygott meglehetősen piros arccal Erzsébet, és bár látta mindkét nő arcán az elragadtatást, nem igazán tudta, mit is kellene ilyenkor tennie. Szavakban sosem volt jó. A csengő azonban másodperceken belül megmentette őt: megérkezett három újabb vendég, ami azt jelentette, hogy teljes a létszám. Először Belgium suhant át légiesen a bútorok között, majd hamarosan belépett a lakásba a zajosabb Szlovákia és Csehország is. Magyarország ezek közül valójában jobb szerette volna inkább csak Csehországot meg Belgiumot meghívni. A szőke hajú cseh lánnyal viszonylag jóban volt, Belgiummal meg mostanában kimondottan szeretett hajápolási tippeket és recepteket cserélni. A gyerekes, idétlenkedő Szlovákiával azonban sosem kedvelték egymást különösen, és Erzsébet csak azért hívta őt meg, mert tudta, hogy ha Csehország eljön, Szlovákia sem fog elmaradni.

Erzsébetnek ideje sem volt körbevezetni a lányokat a lakásban, mert azok máris levetették magukat a fotelekbe és a matracokra; Magyarország éppen felajánlotta, hogy hoz nekik egy kis teát, Feliks azonban éppen ekkor jött ki a konyhából. Csehország meggyőzte őt, hogy maradjon – és mivel a többieknek se igazán volt ellenvetése, az ötlet sorsa eldőlt, Lengyelország pedig ugrott egy nagyot örömében.

×××

Mire a vendégek észbe kaptak, hajnal felé járt az idő. Valami bugyuta, közepes amerikai filmet néztek estefelé; Erzsébet azonban kivételesen nem bánta. Olyan ritkán volt része ilyen bensőséges társas összejövetelekben, hogy nagy örömét lelte abban, mikor többiek válogatott kommentekkel kísérték a képernyőn lévő szerelmes pár bénázásait. 

A film befejeztével azonban elfogyott a popcorn, és Feliks vállalta el azt a nemes feladatot, hogy pattogtat még. Miután a fiú kiment, Szlovákia újabb pohár pálinkát töltött Csehországnak – ez utóbbinak általában hamar megártott az ital, volt felesége azonban mindig belevitte a rosszba. Már a film alatt is jócskán kortyolgattak poharukból, és Erzsébet sejtette, hogy hamarosan egymás nyakába fognak mászni – de hát mégsem tehetett semmit, nem tilthatja meg vendégeknek, hogy igyanak. Hogy ne kelljen velük foglalkozni, előszedte a körömlakk készletét, és felajánlotta Ukrajnának, hogy kifesti a körmét.

Mindeközben Belgium és Liechtenstein próbáltak értelmes társalgást folytatni; ez alkalommal a lány a kertjében lévő virágok gondozásáról számolt be nagy lelkesedéssel.

-… persze nyilván sok locsolást igényelnek – fejezte be hosszú monológját a kis Liech, aztán elpirult. – Ausztria is vett tőlünk néhányat, de mikor múlt héten nála voltunk, mind el volt száradva. Meg is mondtam neki, mennyire szomorú vagyok, hogy egy lány kedvéért így elhanyagolja őket.

- Lány? – hitetlenkedett Belgium, Erzsi pedig a pillanat tört része alatt felkapta a fejét erre az információra.

- Randizik valakivel mostanában. Valami helyi lánnyal, nem országgal. De nem beszél róla senkinek. 

- Az az ország sem épelméjű, aki emberrel találkozgat – horkant fel Magyarország. – Annak sosincs jó vége.

Mindenki, még Feliks is, egy emberként bámult rá. Erzsébet elvörösödött.

- Most mi az? Nézzétek meg Franciaországot, mi lett vele Jeanne halála után. Az ilyesmi… az ilyesmi nem nekünk való dolog. Azt hittem, Roderich tudja ezt.

- Nem arról van szó inkább, hogy féltékeny vagy? – somolygott Belgium, Erzsi pedig e pillanatban jobban hasonlított egy tűzokádó sárkányra, mint egy emberre.

- Ne nevettessetek! Mégis hogy lehetnék féltékeny? Azok után, amin keresztül mentem a feleségeként? Azok után, hogy elbánt velem többször is? Nem, köszönöm, nem vagyok féltékeny. Feminista vagyok, és nem tűröm el, hogy megalázzanak. Vagyok annyira büszke, hogy ne adjam annál alább, mint amit megérdemlek. 

- Ezek mind nagyon szép szavak, de sajnos nem melegítik fel az ember ágyát esténként – somolygott Csehország.

Erzsébet csak a vállát vonogatta.

- Megvagyok egyedül, nem hiányzik a tartós párkapcsolat. Azt hiszem, kinőttem már a házasságosdiból… illetve abban sem vagyok biztos, hogy valaha is érett voltam rá. Nem való az ilyesmi nekem. Egyébként is, eddig az összes férfi csak tönkretett, pedig elég sokkal volt dolgom. 

- Akkor hagyni kell a francba a férfiakat – kacarászott idétlenül Szlovákia. Miután finoman cirógatni kezdte Csehország arcát, majd kisimított egy tincset a homlokából, Liech és Belgium is meglehetősen vörösek voltak már, és kétségbeesetten Magyarországra néztek. A két lány hajszálnyira volt attól, hogy egymásnak essen, és a többiek már inkább rájuk sem néztek.

- Ami a házasságot illeti – kezdett neki Lengyelország, mit sem érezve a szobában lévő feszültségből – egyetértek Erzsivel. Nem kell több férj, aki kihasznál, meg aki pokollá teszi az életünket. Én megfogadtam, hogy soha többé nem engedem, hogy bármilyen okból is áttapossanak rajtam. Tudom, hogy mindig nagyon könnyelmű voltam, és nem vettem komolyan senkit, de most teljesen új ember akarok lenni… mint a főnix, amikor újjá születik a hamuból. – A fiú hálásan, korábbi beszélgetésükre gondolva Magyarországra nézett. Nehézkesen felnevetett. – Talán még egy tetoválást is szerzek! De komcsi.

×××

Másnap délután Erzsébet kimerülten támaszkodott a térdére, majd miután megpihent, bekapcsolt egy új dalt az iPodján. A kis készüléket a trikójára tudta rögzíteni, így szabad volt a keze, mikor érezte, hogy rakoncátlan tincsei nem akarnak megmaradni a nemrég összegumizott laza kontyban. Miután megbizonyosodott arról, hogy a haja nem áll szanaszét, könnyű sétalépésben elindult kifelé a Margit-szigetről – innentől már nem akart futni. Mindig szerette megbámulni a belvárosba vezető úton a gyönyörű, régi időkre emlékeztető kávézókat, üzleteket, házakat. Más talán ilyen hosszú útra igénybe vette volna a tömegközlekedést, de hát Magyarországot kemény fából faragták; meg aztán nagyon kellemes volt az idő is, annak ellenére, hogy már szeptemberben jártak.

Dél lett, mire ki tudta tessékelni éjszakai vendégeit a lakásból. Erzsébet ezután gyorsan bekapott valamit, majd mivel tudta, hogy a négykor kezdődő konferencia estig el fog húzódni, elhatározta, hogy elmegy kicsit futni. Még szerencse, hogy magával vitte a telefonját: Lengyelország ugyanis útközben felhívta, hogy egyébként a tetoválás ötletét halálosan komolyan gondolta, és már ki is nézte egy szimpatikus budapesti szalon címét a netről, csak éppen bátorsága nem volt egyedül menni. Erzsébettel kettőre beszéltek meg találkozót a hotel előtt, ahol a konferenciára összegyűlt európai országokat elszállásolták – a lány azonban elképzelni sem tudta, hogy érnek így ötre vissza. Így ő már egy után nem sokkal megérkezett a kívánt helyszínre; nem várt Feliksre, hanem egyenesen a recepcióhoz akart sietni – ekkor azonban egy váratlan, rendkívül ismerős hang köszöntötte őt hátulról.

- Erzsébet?

Erzsi vagy egy másodpercig csak pislogott, aztán nyelt egyet. Megfordulva Ausztriával és Svájccal találta magát szembe; ez utóbbi, mint mindig, most is meglehetősen mogorva arcot vágott, Ausztria meg… hát, Ausztria a szokásos önmaga volt. A férfi hagyományos, világosbarna inget viselt, és egyszerű, kissé passzos méregzöld nadrágot. Az egyetlen modern dolog rajta az ingjére tűzött napszemüveg volt, azonban így is úgy nézett ki, mintha egy modellújságból lépett volna ki.

- Á, szervusztok! – köszönt rájuk magabiztosan a lány, azonban zavarba hozta az a tény, hogy a legócskább, legrégibb futótrikója volt rajta, meg valami kinyúlt, valaha szürke melegítőnadrág… a hajáról és az arcáról nem is beszélve. Sosem volt nagy barátja a sminknek, de jelenlegi megjelenése a legnagyobb jóindulattal sem volt ápoltnak nevezhető.

- Már a konferenciára jöttél? – kérdezte Ausztria semleges hangnemben. Svájc közben röviden köszönt nekik, majd otthagyta őket, és a lift felé vette az irányt.

- Ugyan, ebben a felszerelésben? – Magyarország idegesen felnevetett, de nem kerülte el a figyelmét, hogy volt férje meglehetősen látványosan végigmérte őt a hotel halljának kellős közepén. – Feliks hirtelen hívott fel, hogy szüksége van rám… ha tudtam volna, hogy futás helyett ilyen elegáns helyre jövök, normális ruhát veszek fel.

Ausztria csak mosolygott.

- Nem kell szégyenkezned. Ki lát meg téged ebben? Néhány ismeretlen, meg a volt férjed. 

Erzsébet ezen mondatnál zavarban érezte magát, és kissé el is pirult. Való igaz, Roderich látta már őt rosszabb kondícióban is; még amikor együtt éltek. De hát azóta annyi minden történt, és… és ez nem mehet így tovább. Magyarország érezte ereiben a gyors pumpálást, végtagjaiban azt az undorító, görcsös remegést, kezén pedig a nyirkosságot. Belül pánikolva, mégis hűvösen ennyit tudott kilehelni:

- Ha megbocsátasz, szeretnék felmenni a barátomhoz.

Ausztria értetlenül, lassan pislogott, azonban még éppen idejében felfogta a helyzetet. Határozott, mégis gyengéd hangon szólt Erzsébet után:

- Nem lenne kedved esetleg megenni egy süteményt? – A nő kétségbeesetten bámult rá. - Mármint… velem. 

Ahogy Roderich a következő pillanatban ránézett, Erzsébet csak nagyon nehezen állta meg, hogy fegyelmezze magát. Ott voltak a hall kellős közepén, pár méterre a recepciótól; Roddy pedig az összes elegáns vendég között a legelegánsabb, legtökéletesebb volt. Ahogy a csillár fénye rávetődött sápadt arcára, ahogy ajkai résnyire nyíltak a várakozásban… ahogy ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint mindig. Mert ő mindig nyugodt volt, vagy ha nem, akkor zseniálisan tettette.

Erzsébet ki akarta nyitni a száját. Minden erejével azon volt. Aztán egyszer csak megszólalt a zsebébe rejtett telefonja; a lány soha így mentőövnek még nem örült. Remélte, hogy valami fontos helyre hívják, így pedig természetesen azonnal távoznia kell. A képernyőn azonban csak a rózsaszín szívecskék közé illesztett Feliks név volt kivehető. Erzsi az ajkát harapdálta, és bocsánatkérően meredt Ausztriára.

- Ne haragudj, a főnököm hív.

És ezzel a nő Ausztria hallótávolságán kívülre sétált, és elfordult; mikor megtudta, hogy a lengyel fiú mégis berezelt a tetoválás ötletétől, és nem hajlandó sehová sem menni, hamar felkúszott az arcára a dühből és szégyenérzetből táplálkozó pír. És ezért kellett neki idejönnie? Ide, az elegáns hordárok és a csokornyakkendőt viselő recepciós közé a lehető legordenárébb ruhában? Ide, ahol az az Ausztria, aki a válásuk óta soha nem szólt hozzá két kötelező mondatnál többet, meghívja őt egy süteményre?

Észre sem vette, és szinte már kiabált Feliksszel. Az azonban nem kerülte el a figyelmét, hogy Roderich felé közelít – a nő nehézkesen nyelt egyet, és mielőtt a férfi látványától, meg az emlékektől teljesen kiszáradt volna a torka, magabiztosan belemormogott a telefonba:

- Igenis, uram. Máris ott vagyok. – Még mielőtt Feliks reagálhatott volna, Erzsi letette a telefont. 

- Nagyon sürgős?

- Rettentően. Ne haragudj, Roderich, de az ügy nem tűr halasztást.

Ausztria viszonylag messze állt tőle, de a férfi széles mosolya árulkodó volt. Lassan rágta meg a szavakat.

- Hmm, rendben van. Mikor tudnánk leülni kicsit a közeljövőben? Már ha… nem érzed tolakodásnak az érdeklődésem. 

Erzsébet levegőt venni is elfelejtett. Aztán belenézett Roderich szemébe. 

Nem kellett volna.

Tudta, hogy nem kellett volna.

××× 

- Hogy mit csináltál? – döbbent le Feliks, Erzsébet meg nyavalyogva belevetette magát barátja hatalmas, kényelmes ágyába. Remélte, hogy ha teljesen belenyomja a fejét a párnába, és megfullad, akkor soha többet nem kell azon gondolkodnia, mit is fog most csinálni tulajdonképp – de tudta jól, hogy egyrészt ez nem oldana meg semmit, másrészt valószínűleg amúgy is képtelen lenne meghalni. (Voltak pletykák arról, hogy egyes országok már megpróbálták. Mindegyik vége kudarc volt.)

- Teljesen leblokkoltam! Azt se tudtam, mi jön ki a számon. De… még lemondhatom a találkozót. – A lány összenézett Feliksszel, felnyögött, majd visszazuhant a párnák közé. – Vagy nem? Mégis mikor lett ilyen bonyolult minden? Utálom ezt az egészet. Utálom őt is.

- Ha nem akarsz vele találkozni, akkor nem kell vele találkoznod. Felhívod, megmondod, ennyi. 

- De a probléma az, hogy… hogy nem vagyok biztos benne, hogy nem akarok találkozni vele. – Erzsébet törökülésbe helyezkedett. Majd nagyot sóhajtott. – Tudom, furcsán hangozhat, és rajtad kívül senkinek nem merném ezt elmondani… de valójában kíváncsi vagyok arra, mi van vele. Hogy milyen az élete azóta, hogy elváltunk. Évtizedeket éltünk le együtt, és attól függetlenül, hogy egyikünk sem volt szerelmes a másikba, Roddy nagyon hozzám nőtt. A végére szinte barátok lettünk. Régen sokat és sok mindenről beszélgettünk, és élveztem a társaságát… már amikor éppen nem veszekedtünk. 

Feliks elmosolyodott.

- Hmm, most hogy így mondod én is emlékszem, mennyire szerettél mellette lenni, amikor zongorázott. Még magyar népdalokat is tanítottál neki, meg énekeltél. Én pedig néha, ha arrafelé jártam, csatlakoztam hegedűvel.

- Azok a régi békeidők – nosztalgiázott Erzsébet szomorkás mosollyal az ajkán. – ’48-ban azt hittem, sosem bocsátok meg neki. Néhány évtized kellett csak, és látod, elfelejtettem. Elfelejtettem mindazt a szörnyűséget, amit tett. 

- Amit Ferenc József tett, úgy érted. Ausztriának semmi köze nem volt hozzá.

Erzsébet megrázta a fejét.

- Nem tudom, mit higgyek.

Hosszú csönd, közben kopogtattak az ajtón. Feliks hozatott fel két nagy tál csirkepaprikást meg némi süteményt, hogy ha már tetoválása nem is lesz, legalább tele legyen a hasa a találkozó előtt. Erzsébet nagyon hálás volt, amiért a lengyel fiú neki is rendelt; észre sem vette futás közben, hogy mennyire megéhezett. Miközben az ételt kanalazták szorgosan, Erzsébet még megkockáztatta:

- Szóval szerinted elmenjek vele sütizni?

- Hát ha szeretnél, szerintem semmi rossz nincs benne. De azért tisztességesebb, ha közlöd, hogy csak barátilag érdeklődsz iránta, mert ki tudja, neki mik járnak a fejében.

Erzsébet nem válaszolt.

×××

Ausztria tehát nem utazott haza a budapesti meeting után, hanem maradt még három napig a fővárosban. A sütizést – amire Erzsébet nem szívesen aggatta volna a randi nevet, tekintve, hogy az romantikus töltetet feltételezett volna – az utolsó napra sikerült beszorítani. Mikor telefonon beszéltek, Erzsi váltig bizonygatta, hogy ha Roderich nagyon siet, akkor lefújhatják az egészet és megbeszélhetik máskorra, de úgy tűnt, Ausztria nem siet sehova. Egy pár éve megnyitott, barátságos kis francia pékségbe beszélték meg a találkozót. Erzsébet ugyan sosem járt még ott, de jókat hallott róla; és különben is, a kedvenc helyeire nem akart menni, nehogy egy esetleges rosszul sikerült találkozó után megutálja őket. Maradt tehát a semleges helyszín, na meg a délután három óra.

Erzsébet, mint mindig, most is pontos akart lenni – talán mert tudta, hogy Ausztria is mindig pontos. Fintorgott, mikor eszébe jutott, hogy talán róla ragadt ez rá. Mindenesetre szépen kicsinosította magát az alkalomra: egyszerű, fehér blúzt vett fel bordó színű, elegáns nadrággal és oxford cipővel. Vagy százszor megnézte magát a tükörben, hogy nem lóg-e ki a blúz, nem kenődött-e el az a minimális szemhéjtus, amit felhúzott. Végül úgy eltelt az idő, hogy a haját már nem volt idő megcsinálni, így egy gyors fésülés után már rohant is a villamosra. Sosem járt autóval, mert mindig szerette a népét megfigyelni; mindig, kivéve most. Állandóan az óráját nézte, és nyirkos kezeivel idegesen szorongatta a szoknyája ráncait. Miért nem tud gyorsabban menni ez az átkozott csotrogány? Olyan sokat fog késni a végén, hogy Ausztria meg sem várja majd, ő meg kulloghat haza egyedül ilyen csinos ruhában. Ezért készülődött annyit? Mégis miért nem tudta hamarabb elkezdeni az egészet?

Végül nem egészen öt percet késett. Igyekezett persze lazának tűnni, mint akit kicsit sem érdekelnek az olyan világi dolgok, mint a késés; Ausztria pedig csak mosolygott, látszólag egyáltalán nem sértődött meg. Mikor le akartak ülni egy ablakra néző asztalhoz, lovagiasan kihúzta a nő előtt a széket.

- Köszönöm – ámult Erzsi, habár igazán nem kellett volna. Ausztria mindig is gentleman volt a nőkkel, amióta őt ismerte. Ex férje maga volt az udvariasság és a kedvesség, sokszor már olyan mértékben, amit nehezen lehetett tolerálni. 

- Egy eclair fánkot szeretnék kérni – válaszolt a pincérnő kérdésére Roderich. Az szorgosan jegyzetelt, majd Erzsébet felé fordult:

- És önnek hölgyem?

- Egy créme brulée-t legyen szíves. 

Miután a nő elment, csönd telepedett a kicsiny asztalra, Erzsébet pedig a stílusos, kockás abroszt bámulta. Remélte, hogy ennél kicsivel könnyebb lesz majd társalgást kezdeményezni, de sejthette volna, hogy ennyi év külön egymástól nyomot hagy a kapcsolatukon. Pár másodpercet még hallgattak, majd egymást szavába vágva folytatták:

- Szóval, mi újság mos…

- Kíváncsi vagyok, mi tör…

Egyszerre elmosolyodtak. 

- Kezdd te – ajánlotta fel Erzsi lovagiasan, mert éppen akkor kapta meg a süteményét. Rendelt mellé még egy mocacchinót is. 

- Csak az érdekel, mi történt veled mostanában. – Ausztria hangja lágy volt, és amennyire Erzsébet meg tudta ítélni, nem a kötelező udvariassági körök miatt érdeklődik. Szemeiben őszinte aggodalom tükröződött. – Jól érzed magad? Milyen a főnököd? Sok a munkád? Még mindig megvan az a díszkiadásos Jókai összes?

Erzsi akaratlanul is felnevetett.

- Sok a kérdés egyszerre, nem gondolod? De lássuk csak. Egészen jól érzem magam mostanában, bár a hobbijaimra kevés idő jut, mert nagyon sokat dolgozom. Most is csak azért tudtam elszabadulni, mert vasárnap van, egyébként általában még szombaton is benn tartanak abban a poros irodában, vagy estig a parlamentben poshadok olyan ügyek miatt, amiket normális helyeken pár óra alatt megvitatnak. És köszönöm kérdésed, a Jókai összes még mindig megvan, és gyakran olvasom.

- Ennek örülök – mosolygott Roderich is. – És a vezetőség?

Erzsébet, miközben a mocacchinót kavarta, sóhajtva megvonta a vállát. 

- Volt rosszabb. 

- Ne haragudj, ha kellemetlen a téma, nem volt szándékos. 

A nő megvonta a szemöldökét, de megerőltette magát, és mosolygott.

- Evezzünk akkor kellemesebb vizekre. Hallottam, hogy randizol egy lánnyal az országodból. Kedves lány lehet, mi a neve?

Ausztria jól láthatóan meglepődött; bár felemelte a kávéscsészéjét, nem ivott belőle, hanem pár másodperc múlva letette.

- Szóval hallottad. Azt gondoltam, kicsit… nos, hogy kicsit mérgesebb leszel majd.

- Mérges? – Erzsi felnevetett. – Mire lennék mérges? Ugyan, Roddy, mintha valaha is házasok lettünk volna. Úgy értem, valójában.

Ausztria minden bizonnyal nem várta, hogy Erzsébet felhozza ezt a témát, mert a férfi még zavartabban kezdett babrálni az ingje ujjával. Magyarország is meglepődött kicsit magán; túlságosan jól emlékezett még arra az estére, amikor összeházasodtak. Természetesen az egész világ tisztában volt azzal, hogy a házasságuk csak névleges, hiszen a nő akkor már nagyon régóta Roderich házában lakott, és nem is ápoltak valami fényes viszonyt; csupán kötelességből voltak együtt. Az országok közötti házasságokat – mivel gyakran azonos nemű országok között került rá sor – sosem volt kötelező elhálni, bár férfi és női országok között ez gyakran megtörtént, főleg vezetői nyomásra. Erzsébet is csupán ezért döntött úgy a nászéjszakán, hogy a frigyük teljesülni fog – és mert már nem igazán érdekelte semmi. Mikor Ausztria belépett a szobába, Erzsébet teljesen meztelenül, hasára feküdve várta őt a franciaágyon. Még talán mosolygott is kicsit, mikor felkelt onnan, és odasétált Roderich elé. Nem mondott semmit, de úgy gondolta, nem is kell; tudta magáról, hogy vonzó nő, szép a melle és formás a csípője, hiszen sok férfival hált már korábban. Nem tudta elképzelni, hogy a férje nemet mondjon neki. És mégis megtette; az osztrák még csak el sem pirult, kőkemény arccal elvett az ágyról egy takarót, és odanyomta Erzsébet kezébe, miközben közölte, hogy nem akarja, hogy megfázzon. Ausztria tíz percen belül már aludt, a nő pedig kénytelen-kelletlen lefeküdt mellé – bár égett az arca a szégyentől. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy egy ágyban aludtak, onnantól külön szobában laktak.

- Igen, talán igazad van. – Roderich arca csak egészen kicsit lett vörösebb a kelleténél. – De olyan szép volt. A végére mindenki elhitte, hogy tökéletes házaspár vagyunk.

Erzsébet itt már látványosan is feszengeni kezdett; remélte, Ausztria veszi az adást, és kihátrál a témából. Belül azonban valahol sejtette, hogy egész végig ez volt Roddy célja, és ha már így megszervezte ezt a kávézást, nem fogja ejteni a témát ilyen könnyen.

- Nézd. – Erzsi letette a csészéjét, és megpróbálkozott egy féloldalas mosollyal. - Én ezen már túl vagyok. Régen volt, ne hánytorgassuk fel a múltat.

- Mondd, Erzsébet, van most udvarlód?

Magyarország állát a padlóról kellett nagyjából felvakarni; a nő megütközve nézett Roderichre, és másodpercekig nem szólalt meg, annyira nem tudta mire vélni a dolgot. Vagyis persze, tudta, és érezte, hogy valahol imponál is neki kicsit a kérdés, de nem engedhette, hogy az érzései megint gátat vessenek közé és a józan esze közé. 

- Igen, ami azt illeti, van. Lengyelországgal járok, de nem régóta. – A nőnek fogalma sem volt, honnan szülte ezt a választ; de nem csak ő, hanem Ausztria is rendkívül meglepődött ezen. A férfi sűrűn pislogott, és Erzsébet… igen, mintha egy kis csalódottságot vélt volna felfedezni ex férje arcán.

- Khm… értem. Jómagam mindig úgy hittem, hogy Feliks a férfiakat találja vonzónak. 

Erzsébet felvonta a szemöldökét. Roddyt ő mindig elég prűdnek képzelte, nem gondolta volna róla, hogy csak így felhoz egy ilyen kényes témát.

- Mint kiderült, nem csak azokat.

- Értem. 

- Mit akarsz tőlem?

Erzsébet kétségbeesetten nézett farkasszemet egykori férjével. Utálta, amiért semmi érzelmet nem tud leolvasni az arcáról, és így kénytelen a szavaira hagyatkozni.

- Erzsébet, te nagyon okos nő vagy. Nyilván magad is rájöttél, miért hívtalak meg erre a süteményre.

- Az igazat megvallva nem, nem jöttem rá– szögezte le amaz. – Miért, miért most? Azt mondtad, randizol egy lánnyal. 

Roderich kimérten megtörölte az ajkai szélét a szalvétával, majd a legnagyobb nyugalommal közölte:

- Nos, ami azt illeti, ez nem teljesen igaz. Mondhatnám, semennyire.

Magyarország döbbenten meredt a férfira.

- De hát Liech…

- Én mondtam neki, hogy terjessze el ezt a hírt, és mondja el neked. Kíváncsi voltam, hogyan fogsz reagálni.

Erzsébet ebben a pillanatban döntötte el, hogy ő most rögtön feláll az asztaltól és hazamegy. Felállni felállt, Roddy azonban egy határozott, az ő gyöngéd modorához képest szokatlanul erős kézmozdulattal Erzsébet tenyerére tette a kezét.

- Maradj még, kérlek. Csak hallgass meg.

- Eressz el, Roderich. Én nem akarok részt venni ebben a beszélgetésben, és az is hatalmas hiba volt, hogy egyáltalán eljöttem. 

Roderich erre pár percig nem tudott reagálni, csak bámulta a nőt. Erzsébet tudta, ilyenkor egy átlagos férfi percekig könyörögne a kegyeiért, és elmagyarázná neki, mekkora hiba volna az, ha félbehagynák ezt a beszélgetést. Ausztria azonban mindig is finom úriember volt - már egyáltalán az is furcsa volt tőle, hogy megragadta Erzsi kezét. A nő a délután folyamán sokadjára döbbent meg azon, hogy az a Roderich, akit eddig ismert, mennyire nem ez a férfi, akit most maga előtt lát.

Magyarország sóhajtott egyet, és helyet foglalt. Le akarta zárni az ügyet egyszer és mindenkorra; és nem akart a férfi szemébe nézni, semmiképpen sem akart, mert félt, hogy nem lesz ereje kimondani azokat a megsemmisítő szavakat.

- Nézd, Roddy, nagyra értékelem az igyekezeted, de ezzel… ezzel az egész süteményesdivel elkéstél. Legalább százötven évet. Azt hiszed, nem él még bennem elevenen, amiket tettél velem, mert olyan régen volt? Azt hiszed, nem jut eszembe az, amikor rám küldted Oroszországot és úgy megvert, hogy hetekig nyomtam az ágyat? Amikor szabad akartam lenni, de te nem tudtál mást, csak erőszakkal magadhoz láncolni?

Roderich minden bizonnyal számított erre, csak bámult csendesen maga elé. Ahogy a nő ránézett, szinte megsajnálta; de ki kellett adnia magából ezt. Úristen, milyen rég vágyott arra, hogy ezt az egészet a fejéhez vágja… most végre sikerült, de valahogy mégsem érezte azt, hogy ez jogos elégtétel lenne számára.

- A végén – szólalt meg Ausztria remegő hanggal, és leszegte a fejét -, a végére... azt hittem… összebarátkoztunk.

- Az egy kényszerhelyzet volt. Igaz, eléggé jól megszoktuk az együttélést, de elfelejted, hogy nekem nem volt más választásom. – Erzsébet habozva folytatta; Roderich, a mindig oly összeszedett, elegáns úri fiú rendkívül szánalomra méltó látványt keltett, ahogy csalódottan magába zuhant. -  És nem voltunk igazi barátok. A barátok megosszák egymással a titkaikat, és segítik egymást. Te sosem segítettél nekem semmiben; elvártad, hogy főzzek és mossak és takarítsak rád, és nem engedted, hogy az országom irányításában aktívan kivegyem a részem. És még így is, ha hazaértél a mindenféle ülésekről és gyűlésekről, többnyire hozzám se szóltál, csak leültél olvasni vagy zongorázni. Ha bármiféle barátságról is beszélhetünk közöttünk, az nekem köszönhető, mert én próbáltam nyitni feléd. Ki akartam hozni abból a lehetetlen helyzetből a legjobbat. De te elzárkóztál, nem méltattál arra se, hogy a legfontosabb ügyeket megvitasd velem. Ilyen férfi nekem többet ne vásároljon süteményt és ne vigyen el sehova, boldogulok én magam is. Nem kell felesleges kolonc a nyakamra.

Erzsébet érezte, hogy nemcsak a férfit, de saját magát is sikerült felzaklatnia a hirtelen felbukkanó, mélyről jövő mondatokkal. Életének ezt a részét szorgalmasan igyekezett elfelejteni, és nem is gondolt rá mostanában sokat; pár nappal ezelőtt Roderich meghívása viszont annyi mindent felébresztett benne, és fogalma sem volt, hogy mit kezdjen ezekkel a furcsa, melengető, de mégis valahol félelmetes érzésekkel. Persze okos nő révén megfordult a fejében, hogy talán szerelmes a volt férjébe – ha még csak erről lett volna szó, azt tudta volna kezelni, nagy tapasztalata volt már ugyanis abban, hogyan nyomja el magában az érzéseket, ha szabad utat semmiképpen nem engedhet nekik. De ez a valami Roddy és közte valami egészen más volt, sokkal több; maga sem tudta volna megfogalmazni, hogy mi. Sosem érzett még ilyet, és ez rettegéssel töltötte el. 

Mivel az osztrák továbbra sem kívánt szólni, Erzsébet felállt, és a kijárat felé vette az irányt.

- Megértettem, amit mondtál. – A nő megfordult, és csodálkozva meredt a nyilvánvalóan lesújtott férfira. – Igazad van, Erzsébet. Mindenben. Rengetegszer hibáztam, és nem érdemlek tőled bocsánatot. Szégyellem magam. Viszont azt tudnod kell, hogy én soha, semmikor sem akartalak téged személyesen bántani, és nem is adtam parancsot erre senkinek. Ha van valami, amit tiszta lelkiismerettel mondhatok neked, az ez. 

Erzsébet beharapta az ajkát. Már csak egy dolgot akart tudni, mielőtt távozik.

- De mégis miért pont most?

Roderich vett egy nagy levegőt.

- Pár hónapja, Németország és Olaszország esküvőjén elbeszélgettem kicsit Ludwiggal. Azt mondta, sosem szabad feladni, ha az ember igazán akar valamit. Én személyesen is tudom, mennyi harc és szenvedés és borzalom után jutottak el oda, hogy összekössék az életüket. Reméltem, hogy ha nekik sikerült, számunkra is van még esély. Van egy friss lap, amit elkezdhetünk. 

- Nos, tévedtél.

A következő pillanatban Erzsébet már kint állt a kis francia cukrászda előtt. Addig sétált, amíg ki nem ért Roderich látótávolságából.

Aztán futni kezdett.

×××

Feliks ajkai lekonyultak, ahogy késő délután unatkozva kapcsolgatta varsói lakásában a tévét. Volt pár sorozat amit - ha ideje engedte és kedve szottyant rá – szívesen megnézett a hasonló, szürke estéken, most azonban valahogy egyikhez sem volt kedve. Tulajdonképpen semmihez sem volt kedve igazából… és sejtette, hogy ez nem csak a sűrű eső miatt van így. Hiába beszélte meg Erzsébettel pár napja a Litvániás dolgot, úgy érezte, nem tudja kiverni fejéből a fiút. Akárhol volt, akármit csinált, csak ő járt az eszében, és mindig oda lyukadt ki gondolatban, hogy fáj, amiért a másik mellőzi őt; persze tudta, hogy felejtenie kellene. Alapvetően könnyen felejtett sérelmeket, sebeket, mindent – hiszen ha nem teszi, fél Európával szóba sem állna a mai napig. Litvánia azonban valahogy más volt. Teljesen más.

Szokatlanul mély gondolataiból sűrű csengő riasztotta ki a lengyel fiút. Feliks az ajtó kinyitása után döbbenten meredt a kissé zihált megjelenésű, lihegő Héderváry Erzsébetre.

- Remélem, nem zavarok, én csak…

- Ugye nem hullát kell elásni? – Fél perces néma csend. – Persze abban is segítek, tutira. Csak nagyon esik, és felverne minket a sár.

A nő csak idegesen nevetgélve forgatta a szemét; mikorra beértek a nappaliba, Erzsébet otthonosan levetődött a bézsszínű bőrkanapéra, ami a nappali fő ékességének számított. (Már persze a vitrinekben tartott lengyel népművészeti alkotásokon kívül, amikre Feliks nagyon büszke volt, és a világ minden kincséért se adta volna őket senkinek.) Feliks gyorsan elszaladt egy száraz törülközőért, a nő haja ugyanis csatak vizes volt.

- Miért nem szóltál, hogy jössz? Csináltam volna neked fincsiségeket. 

Erzsébet erre látványosan zavartabb lett. A törülközőt azért köszönettel elfogadta.

- Én sem tudtam. Egy vagyonért vettem a repülőjegyet pár órával az indulás előtt, és annyira siettem, hogy arra sem volt időm, hogy megnézzem, kell-e hozni esernyőt. Csak bedobtam pár cuccom a hátizsákba, és jöttem is. Senki nem tud róla, a kormányom meg pláne nem. 

Feliks ekkor vette először Erzsébet hátán a jókora, szinte hegymászó méretű hátizsákot, és felvonta a szemöldökét.

- Öhm, nem azért, hogy nem akarlak itt látni, de…

- Itt tervezek maradni nálad egy pár napig. Ha nem gond.

A lengyel leült Erzsébet mellé a díványon. 

- Erzsi. Mi a fenét csináltál már megint?

A nő direkt nem nézett Feliks szemébe, mert nem akarta, hogy az gyengének lássa őt. Csak nyelt egyet, hogy a torkában lévő gombóc feloldódjon kicsit.

- Emlékszel… - A hangja nagyon labilis volt. Erzsébet gyűlölte, amiért nem tud uralkodni az érzelmein. – Ausztria, mikor múltkor találkoztunk, meghívott egy szelet sütire. Randira, mint kiderült, de ó, istenem, annyira sejthettem volna… és nem sikerült túl jól. 

Feliks várt még kicsit.

- Ennyi? Frankóra ezért akarsz itt bujdosni?

- Én nem bujdosok – háborodott fel a nő, mintha még a feltételezés is sértő lenne. Aztán halványan elpirult. – Csak… csak összezavart ez az egész. Roderich.  Nem akartam telefonon megbeszélni ezt veled, mert… én annyira… jaj, Feliks, én annyira szerencsétlen vagyok…

Erzsébet idegei a mai nap eseményei és a sietés miatt is pattanásig feszültek, és most szakadt el az a bizonyos cérna. A lány úgy, ahogy volt, vizesen és szerencsétlenül Lengyelország nyakába vetette magát. A fiú csak sóhajtozott, miközben gyengéden átkarolta Erzsit, és mikor az egyre hevesebben sírt, meg is simogatta bátorítóan a hátát. 

- Dehogy vagy te szerencsétlen! Te vagy a legvagányabb, legtutibb csaj, akit valaha is ismertem! 

- De gyenge vagyok, nagyon gyenge! – hüppögte a nő. – Nézd meg, itt sírok… mint egy kisgyerek. Szánalmas vagyok, a helyedben kinevetném magam. 

- Eszembe sincs ilyesmi! Még a végén megharagszol rám, és nem sütsz nekem többet somlóit. 

Erzsébet sírása kicsit enyhült, ahogy felfogta a humort, és nagy, vörös szemekkel felnézett Feliksre. Az szinte ki tudott olvasni belőle mindent; nem hiába voltak legjobb barátok időtlen idők óta. 

- Szerelmes vagy belé, ugye? 

- Nem tudom. Talán. Én… - Magyarország szipogva törölgette a könnyeit. – Őszinte leszek. Úgy érzem, tudnám akarni őt. Testileg minden kétséget kizáróan, a lelki tényezőben azonban nem vagyok ennyire biztos. Sosem volt különösebben jó hozzám… hát igaz, én sem voltam egy szent, de kötelességtudóan otthon ültem, és a feleségeként még másik férfival sem voltam… pedig semmi nem volt köztünk igazából. Nem tudom, most működhetne-e ez a dolog köztünk normálisan. Annyi sebet adtunk már egymásnak.

Feliks egy kis ideig csak bámult maga elé.

- Hmm. Hát, olyan is van, hogy csak szex.

Erzsébet kissé csodálkozott, hogy ilyet hall Feliks szájából, azonban saját pirulása elvonta figyelmét.

- Á, az nem ő lenne. Roderich a végletekig konzervatív, és egyértelművé tette számomra, hogy ő párkapcsolatot szeretne. 

- Nézd, Erzsi, nem kell semmibe belemenned, ha nem vagy biztos benne, hogy az jó neked. Ha nem akarod, hogy a pasid legyen, csak mondd meg neki, és meg fogja érteni.

- De az a probléma, hogy nem vagyok benne biztos, hogy nem akarom.

Feliks fáradtan felnevetett.

- Nehéz eset vagy.

Erzsi, már picit vidámabban, megdobta őt egy párnával.

- Az lehet, de ma te alszol a kanapén. 

×××

Három nappal és tizenhat órával később Erzsi és Feliks a nappaliban ültek, és mintegy tíz perce filmeztek; kettejük között egy hatalmas popcornos doboz volt az elválasztó, meg persze az a két doboz sör, amit Feliks nemrég hozott a sarki kisboltból. 

Mikor megszólalt Lengyelország telefonja, a fiú habozott a magyarországi hívószám láttán – Erzsébet csak ránézett, és már közölte is:

- Fel ne vedd.

- De… aggódnak érted.

- Nem érdekel, megüzentem nekik, hogy pár napra személyes okokból elhagyom az országot. Miért nem hagynak békén, nincs ezeknek jobb dolguk? Mondjuk Magyarország jólétéről gondoskodni? – A nő nyelt egyet, mikor rájött szavainak kétértelműségére. Makacsul keresztbe fonta a mellkasát. – Mármint, én jól vagyok. 

- Persze. 

Feliks természetesen nem gondolta így, de volt annyira udvarias, hogy nem hozta fel a témát. Elvégre filmeztek, és amúgy is: a lengyel fiú az utóbbi pár napban mindent megtett azért, hogy Erzsébet jól érezze magát nála, és igyekezett nem említeni az Ausztriás dolgot. Gondolta, Erzsinek most mindenekelőtt egy kis kikapcsolódásra van szüksége; a tatár meg elég régóta nem hajt már.

Mintegy negyed óra elteltével a két barát teljesen belemerült a filmbe, és Erzsi egy hangos horkantással kommentálta azt, mikor a saját telefonja a zsebében megszólalt. 

- Nem hiszem el, hogy nem hagynak békén. – A nő unottan elővette a mobilt, majd csodálkozva meredt a képernyőre. – Roderich hív.

Pár másodpercig elgondolkodott rajta, hogy kinyomja a telefont, de valamiért nem akarta, hogy Roddy emiatt csalódott legyen. Tény, hogy érezte a pulzusa emelkedését, és az arca is kissé elfehéredett; fogalma sem volt, hogy a múltkori viharos randi után hogyan viselkedjen az osztrákkal a telefonban. De hát elvégre még mosolyognia sem kell, és bármikor lerakhatja, ha nem tetszik neki a beszélgetés. Sokkal könnyebb, mint élőben.

A lány elszántan benyomta a zöld gombot a telefonján. Egy sziával köszönt, mire a meglepett Roderich csak pár pillanat múlva tudott válaszolni:

- Szép napot, Erzsébet. Köszönöm, hogy felvetted, én… ahogy hallottam, hogy eltűntél, azonnal aggódni kezdtem, és… 

- Hallottad? Kitől?  – szakította őt félbe döbbenten Magyarország. 

- Nagyjából fél órája beszéltem valami magyar hivatalnokkal, a nevét nem is mondta. De azt megtudtam, hogy a kormányod a fél világot körbetelefonáltatta az elmúlt két napban, hátha rájönnek, hogy merre vagy. 

Erzsébet nevetett.

- A pénzügyeimhez nem férnek hozzá, de nyilván pontosan tudják, merre vagyok. Mintha annyi barátom lenne…

Erre a megjegyzésre Roddy valószínűleg elvörösödhetett. 

- Mindegy, tulajdonképpen… nem csak ezért hívtalak. Szeretnék bocsánatot kérni a múltkori viselkedésemért.

Erzsébet agya mintha lefagyott volna; pár pillanatig meg sem tudott szólalni, majd gondolkodás nélkül kibökte:

- Én… én szeretnék bocsánatot kérni. Kicsit túlreagáltam a helyzetet, nem lett volna szabad, hogy csak úgy otthagyjalak. 

- Akkor is az én hibám. Minden bizonnyal tolakodó voltam, még ha én ezt nem is érzékeltem. - A férfi felsóhajtott, és a hangja mintha elvékonyodott volna. – Feliks nagyszerű fiú, nyilván jobban megérdemel téged, mint én. - Erzsébet szinte észre sem vette, hogy a torkában gombóc keletkezett. Szinte érezte Roddy hangjában a keserűséget, és csak azon vette észre magát, hogy nem akarja. Nem akarja ilyennek hallani őt. 

- Kérlek, Roderich. – A nő összeszorította a fogait; Feliks látta rajta, hogy csak a könnyeit igyekszik visszatartani. – Ne hívj többet, és ne keress. 

- Rendben, Erzsébet. Csak annyit akartam mondani még, hogy szeretném, ha tudnád: hozzám bármikor jöhetsz, éjjel vagy nappal, akármilyen problémád adódik. Még csak szólnod sem kell előre; bármikor megjelenhetsz a küszöbömön egy váltás ruhával, piszkosan és csapzott hajjal, én akkor is örülni fogok neked. Csak… gyere, és sütök neked süteményt, zongorázok, és beszélgethetünk bármiről. Tudom, hogy valószínűleg sosem jössz, de ha szükséged van egy barátra, én mindig a rendelkezésedre fogok állni. Csak emlékezz erre, rendben? És add át Feliksnek az üdvözletem.

Roddy már le is tette, Erzsébet pedig magára maradt. Bár Feliks ott volt mellette, mégis úgy érezte, hogy végtelenül magányos.

×××

Pár nap múlva Erzsébet kicsit szomorkásan, de mégis valamennyire boldogabban, visszarepült Magyarországra. Mosollyal az arcán szagolt bele Budapest késő esti, fanyar levegőjébe, és az elkövetkezendő hetekben nem tudott nem arra gondolni, hogy nagyon jót tett neki ez a kis mini nyaralás Feliksnél; többet kellene ilyet kitalálnia. A fiúval rengeteget filmeztek, beszélgettek, társasjátékoztak, és ez mind csodás elterelés volt a nő számára. Ausztriát azóta nem hívta, és az sem hívta őt; Erzsébet pedig azt hitte, jobban fog örülni annak, hogy a férfi véglegesen is kikerült az életéből. Talán túl nagy hatással volt rá az a legutolsó telefonbeszélgetés. Roderich újabban mintha nem önmaga lenne; nem az a férfi, aki a csigaházába bújva senkivel nem foglalkozott saját magán kívül. Magyarországban azt gondolta, hogy az osztrák csak azért hízeleg és azért viselkedik értelmes férfi módjára vele, mert meg akarja őt szerezni. Amint újra összejönnek, ez a gonddal megmunkált, gyönyörű álomkép összeomlik; a férfi újra rideg lesz és lekezelő. Ezért jobb, ha még csírájában elfojtja az egészet. Viszont néha-néha elgondolkodott azon is, hogy mi van akkor, ha Roddy tényleg megváltozott. Vajon – persze csak elméletben – képesek lennének úgy élni egy fedél alatt, hogy ne a múlt makacs darabkái jöjjenek velük szembe újra és újra? Tényleg létezne az, hogy az osztrák figyelmes vele szemben, és megosztja vele a benső gondolatait is? Tényleg ilyen idilli lenne ez az egész, vagy csak ő képzel túl sokat bele?

Mindenesetre Erzsébet, bár el-elábrándozott néhanapján, nem tett semmit az ügy érdekében. Úgy döntött, biztosra megy: Ausztria sokszor megbántotta már, nem lesz megint céltábla. Akkor sem, ha van némi esély arra, hogy javult a helyzet. Egyszerűen vannak dolgok, amiken nem lehet túllépni.

×××

Átlagos csütörtöknek indult az egész. Erzsi késő délután jutott haza a munkahelyéről; ahogy a házába ért, fáradt robajjal levetette magát a díványra. Miután kicsit megpihent, bekapcsolta a tévét, és főzött magának rántottát vacsorára. Magyar népdalokat dúdolgatott, amíg a tojást bekavarta – nagyon boldog volt, ugyanis péntektől vasárnapig teljesen szabad volt, kivételesen nem kellett dolgoznia. A szomszéd lánnyal elég jó barátságot ápolt, és már meg is beszélte vele, hogy elmennek közösen bulizni; Erzsébetnek mindig nagyon fájt, hogy Feliks olyan messze lakik tőle, ezért kezdett el barátkozni a szomszéd, huszonhat éves Rékával – akinek persze folyton hazudnia kellett a munkájáról, de végül is ez az országok sorsa. Ezen kívül kinézett egy nagyon ígéretesek tűnő, bonyolultabb csirkés receptet, tehát holnap nagybevásárlásnak nézett elébe. Ettől függetlenül úgy tervezte, sokáig alszik, és teljes mértékben kiélvezi az előtte álló hosszúhétvégét. 

A rántottázás közben egyszer csak megszólalt a csengő. Erzsébet fél kezében a rántottás tányért és a kulcsot vitte, másikban a villát – azt gondolta, hogy Réka jött át, tegnap ugyanis nála felejtette a kardigánját. A lány egy laza rántással kinyitotta az ajtót; megdöbbenve tapasztalta, hogy Ivan Braginsky áll vele szemben. 

- Szép estét – köszönt a férfi hidegen, majd Erzsébet felé nyújtott egy adag paksamétát. – Tudom, hogy a főnöködnek kellene odaadnunk, de holnap állítólag nem lesztek bent. Benne van minden, csak alá kell írni. 

- Köszönöm, átadom majd – sóhajtotta Erzsi, majd megpróbálta valahogy a hóna alá gyürkészni a mappát. Azok a papírok tényleg fontosak voltak, nem hiába utazott ide pár napja Ivan és a főnöke. De Erzsébet azért még mindig nem tudott túllendülni azon, hogy a férfi a házában látogatja meg őt. – Honnan tudtad, hogy hol lakom?

- Ötven évvel ezelőtt itt laktál. Gondoltam, megpróbálom.

Hosszú csend. 

- Megkínálhatlak valamivel? – Erzsébet maga sem hitte el a szavakat, amiket kiejtett a száján. De hát olyan jól érezte magát, és régebben is elég sokat volt együtt Oroszországgal, nem igaz? 

Ivan arcán nem látszott meglepettség, igaz, úgy általában semmi nem látszódott rajta. 

- Nem akarok zavarni.

- Nem zavarsz, úgyis főztem egy kis teát. 

Mikor rövid hezitálás után Erzsébet bevezette őt a konyhába, már meg is szólalt a kis vészcsengő a fejében. Mi a francnak kell nekem ilyeneket felajánlani? Igaz, Erzsébet nem rettegett annyira Ivantól, mint mások – hiszen évtizedeken keresztül „barátok” voltak -, de azért mégsem ő volt a legkellemesebb beszélgetőpartner a világon. A nő ráadásul már a testi erejét is megtapasztalta; mindenféle értelemben. Hagyom, hogy megigya a teát, aztán mehet isten hírével.

A nő kissé remegő kézzel tette le a konyhapultra, az orosz elé a teáscsészét.

- Nem rossz – konstatálta Ivan. Ezután kivett a kabátja oldalzsebéből egy kis üveg vodkát, és beleöntött valamennyit a teába. Vidám mosolyából ítélve így máris jobban ízlett neki.

Erzsébet emlékezett még rá, hogy Oroszország rendkívül szereti a csendet, és nem kell őt mindenáron szóval tartani. Így hát nekilátott meginni a saját teáját, illetve elfogyasztani a vacsora maradékát. Több percig ültek így némán egymással szemben, mire Ivanból hirtelen kiszaladt:

- Köszönöm, hogy beengedtél a házadba.

Ez olyan furcsa megjegyzés volt pont tőle, hogy Erzsébet megrökönyödött.

- Miért ne engednélek be? Szívességet tettél nekem.

- Azt hiszitek, én nem tudom, mit gondoltok rólam. Nagyon is tudom. Még a hozzád hasonló, régi barátaim is elfordulnak tőlem. 

A nőből majdnem kiszaladt egy sosem voltunk barátok felkiáltás, de szerencsére idejében vissza tudta fojtani. Ki tudja, milyen fegyverek rejtőztek Ivan hatalmas kabátja alatt – Erzsébet bele sem akart gondolni. Mindenesetre a férfi mondanivalója még a közömbös, kissé talán keserű tónus ellenére is hatással volt rá. Lehetséges lenne, hogy Oroszország magányos? De nem. Biztosan nem. Ő egy gép. Hideg, érzéketlen, nem törődik senkivel se magán kívül. Még Ausztriától is rosszabb, pedig Erzsébet aztán nem szívesen mond ilyet senkire. 

- Hát… minden bizonnyal félnek tőled. És nem is lehet őket hibáztatni. – Oroszország erre olyan tekintetet vetett rá, hogy Erzsébet rögtön elvörösödött, és leszegte a fejét. – De nem nehéz új barátokat szerezni. Csak kedvesnek kell lenni, és nem… nem megfenyegetni őket.

Ivan pár pillanatig csak bámult, Erzsébet pulzusa pedig rögtön az egekbe emelkedett. Végül az orosz csak szélesen, gyermeki örömmel elmosolyodott.

- Így elmondva egyszerűnek tűnik. De nekem nem fog sikerülni. 

- Ugyan. Nekem is vannak barátaim; igaz, nem sok, de vannak. Pedig még én is nehezen viselem el magamat – horkant fel a nő, miközben a szemét forgatta. – Tudod mit? Ausztria biztosan szívesen barátkozna veled. Pár hónapja legalábbis nagyon barátkozós kedvében volt. Úgyis sok a közös vonásotok.

Mindketten imádtok kínozni engem, jegyezte meg magában szarkasztikusan a lány. Igaz, Ivan kegyetlenebb volt mindig is, mint a régi Roderich, de legalább kevésbé volt sótlan. Mikor még régebben Erzsébet megkívánta őt, Ivan nem kérdezett semmit, nem is habozott, hanem tette, amit bármelyik férfi megtett volna a helyében. Csupán két alkalommal fordult elő az egész, és mindkettőjük tudta, hogy csupán a testi szükségleteiket elégítik ki. Erzsébet most elgondolkodott: talán pont ezért érez ilyen furcsán Roderich iránt, mert ő azon kevés európai országok egyike, akit még nem kapott meg. Pedig a férje is volt. Milyen ironikus. 

- Nem hinném, hogy jó ötlet. – Ivan hangja olyan hirtelen szakította félbe az elmélázó Erzsébetet, hogy annak kellett pár másodperc, mire rájött, hogy mit is javasolt korábban. – Sosem kedvelt engem túlzottan.

- Ahhoz képest mégis téged hívott segítségül, amikor kitört nálunk ’48-ban a forradalom.

Ivan szemöldöke furcsán megemelkedett.

- Hogy jön ez most ide?

Erzsébet ennél már nem tudta lejjebb hajtani a fejét, de megtett volna bármit, hogy elrejtse, a sírás határán van. Hónapok óta próbálja Ausztriát kiverni a fejéből, de a férfi mindig visszakúszik valahogy, alattomosan és gyötrően; mintha lenne egy házi bejáratú szelleme, aki mindig kísérti őt, és nem hagyja aludni, még éjszaka is csapkodja az ajtókat és az ablakokat. A különbség sajnos csak az volt, hogy Roderich nem volt szellem. Élő férfi volt, akihez bármikor elrepülhetett volna, hogy behajtsa rajta az ígéretét. A nő gyűlölte, mikor azon kapta magát, hogy elgondolkodik: milyen lenne tényleg elmenni. A nyakába borulni. Vagy az ajtó előtt megvárni, hogy Ausztria még egyszer bocsánatot kérjen mindenért, és könyörögjön érte. Olyan egyszerű lenne csak odamenni, és megcsókolni, és azt mondani, hogy minden rendben lesz. Így szokták az amerikai filmekben. Magyarország azonban túl sokat élt már ahhoz, hogy hinni tudjon a buta vígjátékoknak, és egy percig sem remélte, hogy az együttélésük zökkenőmentes lenne. De mi van, ha tényleg meg tudnánk oldani? Nem lenne jobb elbukni úgy, hogy legalább megpróbáltam? 

Nem. Ostobaság. Az ilyesmi nem illik egy erős jellemhez, a nő legalábbis erről győzködte magát folyamatosan. Ahogy lenyelte a gombócot a torkában, elszántan Ivan szemébe nézett.

- Roderich azt akarja, hogy menjek vissza hozzá. De nem fogok. Mindig is csak bántani akart, a rabszolgájává tenni. Én több vagyok ennél. Megesküdött persze, hogy nem akart nekem rosszat sose, de nem dőlök be neki. 

Ivan letette a kezéből a csészét. Minden bizonnyal nem szokott hozzá, hogy valaki így rázúdítsa a legbensőbb érzelmeit, de Erzsi azt gondolta, most az egyszer nem baj, ha önző lesz.

- Nos. – Oroszország felsóhajtott, de az arca rezzenéstelen maradt. – Ausztria igazat mondott.

Erzsébet erre a válaszra abszolút nem számított. Csak pislogott.

- Mi? Hogy érted ezt? Honnan tudhatnád?

- Jól emlékszem a szavaira – válaszolta a férfi. – Amikor segítségül hívott engem 1848-ban. Edelstein mindig is… erőtlen volt. Az igazat megvallva, sosem néztem sokba. De mikor idehívott akkor úgy beszélt velem, hogy… eléggé meglepett. Dühös volt a császárra, de még inkább rám. Közölte, hogy csak a magyar csapatokkal harcolhatok, neked a hajad szála sem görbülhet, különben keservesen megbánom. Megdöbbentem. Velem nem szoktak ilyen tónussal beszélni.

Erzsébet alig tudott szóhoz jutni a meglepetéstől. Kellett pár perc, mire megemésztette a hallottakat; ezalatt Ivan felhajtotta a maradék teáját, és az üres csészét eltolta maga elől. Erzsébet csak ült, mint egy zsák, és fogalma sem volt, mit gondoljon most az osztrákról. Ivan elmondása szerint kvázi megfenyegette őt, olyan felháborító modorral, hogy az orosz még mindig jól emlékszik rá. Pedig – ahogy azt Magyarország is tapasztalta már – ha az ember ország, elég könnyen elfelejt minden jelentéktelen ügyet, hiszen több száz, ezer évnyi emléket nem lehet maradéktalanul megőrizni. Ivan mégis emlékezett. Erzsi még annyit sem mert megjegyezni Oroszországnak, hogy lehetőleg a küszöbön vegye le a sáros cipőjét, Roddy azonban – már ha Ivan igazat mond – nyíltan szembement a nagyhatalommal, mindezt Erzsébetért. Ennyire ostoba lenne Ausztria, vagy ennyire vakmerő? Mégis miért tette? Tényleg ennyire törődne vele? Talán meg akart őt óvni, még akkor is, amikor a saját császára és vezetői rétege ellenséget látott Erzsébetben? Erre nincs más magyarázat. Egyszerűen nincs. Hacsak…

- Ha esetleg Ausztria küldött – kezdte Erzsébet megbicsakló hangon, de aztán összeszedte magát -, akkor mondd meg neki, hogy átlátok rajta.

- Erzsébet – állt fel Oroszország, miközben megigazította a sálját. A nőre mosolygott. – Ismersz. Túl jól is. Engem nem lehet olyanra rávenni, amit nem akarok. 

Magyarország mintha összeomlott volna. Szája elé rakta a kezét, nehogy a másik lássa, hogy remegnek az ajkai. Beharapta őket, hogy erősebbnek láttassa magát, és szüntelenül csak a fakó kék abroszt bámulta. Mivel percekig nem válaszolt (úgy érezte, sírás nélkül nem menne), Ivan folytatta. – Szeretnéd, ha itt maradnék éjszakára? 

Erzsébet kissé csodálkozva felnézett. Ivan láthatóan teljesen komolyan gondolta az ajánlatot; a nő tudta, hogy az orosz nem igazán ért a vigasztaláshoz. Minden bizonnyal ez egy sajátos módja volt annak, hogy a szánalmát kimutassa felé, Magyarország egy pillanatig pedig még fontolgatta is az ajánlatot. Jó kis bosszú lenne Ausztria ellen, az biztos. Lefeküdni egy férfival, akit elméletileg még nálánál is jobban gyűlöl. De a nő már fáradt volt, és semmi mást nem akart, csak sírni, és begubózni az ágyába egy zacskó zsebkendővel.

- Köszönöm, Ivan, de nem. Pihenni szeretnék.

- Rendben. – Erzsi várta, hogy az csalódott lesz, de egyáltalán nem úgy tűnt. Ivan még mosolygott is rá egy kicsit, mikor a nő kikísérte az ajtóhoz. – További szép estét.

- Neked is.

Erzsébet még egy darabig nyitva hagyta az ajtót. A hűvös esti levegő mintha kijózanította volna; őrült ötlet fordult meg a fejében, és pár pillanat alatt leszavazta magában. Azonban miután becsukta az ajtót, és vissza akart térni a teájához és a vacsorához, hirtelen üresnek tűnt minden. A lakás, a tea, az ízetlen rántotta. A hideg ágy. Erzsébet úgy érezte, idegen tőle ez az egész. Újra eszébe jutott az előbb nevetségesnek tűnő terve. Végül is… úgy tűnik, nem tud szabadulni tőle. Hát miért nem próbálhatná meg? Most már, hogy mindez kiderült, miért ne? Talán lenne értelme. Bármi jobb lenne ennél a jelenlegi helyzetnél. Bármi jobb a bizonytalanságnál. 

Héderváry Erzsébet leült a laptopjához. Ahogy böngészgetett, sóhajtott egyet. Ha valamikor, most aztán szüksége lesz minden felhalmozott szívességre és zsarolási anyagra.

×××

Mikor a nő kiszállt a magánrepülőből, hajnali fél kettő volt, Erzsébetnek pedig fogalma sem volt, hogy merre induljon.  Amennyire Erzsi emlékezett, Roderich legutóbb egy flancos belvárosi lakásban lakott; bár igaz, megvolt annak már hatvan-hetven éve, hogy utoljára járt nála, és akkor is csak kötelességből. Ez alkalommal hiába vitette magát az ismerős társasház elé taxival, a névtáblán nem talált semmiféle Roderich Edelsteint. A nő azonban nem esett kétségbe, azonnal telefonálni kezdett. Végül Németország kissé morcos és álomittas hangja közölte, hogy Roderich pár évtizede kiköltözött Bécs egyik külső, kertvárosi részébe. Miután Erzsébet ezerszer megköszönte a szívességet, fél óra sem telt bele, és a nő Ausztria háza előtt találta magát.

A kertváros Bécs egyik rendkívül csendes részének tűnt így első ránézésre, bár tény, hogy hajnal felé máshol sem igen aktív a lakosság. Mindenesetre rengeteg fa szegélyezte az utakat; Roderich háza egy kisebb domb tetején állt, és hosszú kőút vezetett fel a főúttól egészen a garázsig. Maga a ház klasszikus vörös téglából épült, és nagy fehér ablakai mögül semmiféle fény nem szűrődött ki. Ahogy Erzsébet felsétált az ösvényen, észrevette a garázstól a bejárati ajtóig húzódó gyönyörű virágágyást, és bár a színeket nem tudta kivenni, nem győzött gyönyörködni abban, hogy ilyen nagy és szépen fejlett kertje van a férfinak. A ház körüli udvarhoz tartozott még néhány jól megtermett gesztenyefa is, amik Erzsébet alakját árnyékbe vonták, amint a nő fellépet a bejárati ajtó előtti lépcsőre. A nő szíve kihagyott pár ütemet, mikor rájött, hogy mire is készül valójában; de hát már itt volt, már nincs visszaút. Minden befolyását bevetette, hogy ezen a küszöbön álljon, és nagyon remélte, hogy megéri majd.

Erzsébet egy nagy sóhajjal erőt merített az éjszaka hűvös levegőjéből, majd megnyomta a csengőt. 

Pár percig semmi nem történt, még csak mozgolódás sem hallatszott. Ezért Erzsébet megpróbálta még egyszer, ezúttal hosszabban. Magában azért fohászkodott, hogy Roderich ne legyen itthon - talán elment egy üzleti útra, igen, minden bizonnyal ez történt… és akkor még a lelkiismeret sem bánthatja többé, hiszen megpróbálta, eljött hozzá éjnek évadján. És így már nyugodtan hazamehet, nem gyötrik többet a férfi kegyetlen, de igaz szavai. A lány éppen megkönnyebbült, és meg akart fordulni, amikor látta, hogy nagy lassan világosság gyúl az emeleti ablakok mögött, majd a földszinten is. Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire a bejárati ajtó kinyílt; Erzsébet ezután egy igen kába és álmos Roderich Edelsteinnel nézett farkasszemet.

- Szia. 

Erzsi nem igazán tudta, mit mondhatna még ezen kívül. Betolakodónak érezte magát, mikor a szemüveg nélküli, álmából hirtelen felébresztett férfira nézett, és még mindig megfordult a fejében a menekülés lehetősége. Roddy azonban, mire felfogta, mi is történik vele – és eltűnt a döbbent arckifejezés az arcáról – előzékenyen elállt az ajtó elől, és miután Erzsébet belépett a házba, becsukta mögötte az ajtót.

- Ne haragudj, hogy ilyen későn… - kezdett szabadkozni Erzsébet, Ausztria azonban - még mindig kissé meglepetten, de láthatóan boldogan – közbevágott:

- Ugyan, én mondtam, hogy bármikor jöhetsz. Ha megengeded, felveszek magamra valami illő öltözéket, aztán körbevezetlek a házban. Szeretnél egy csésze kávét? Esetleg teát? Üdítőt nemigen iszok, így az nincs itthon, de gyümölcslé talán akad.

- Nem szükséges miattam átöltöznöd – vörösödött el a nő, mert ekkor vette csak észre, hogy egykori férje milyen ruhában is van. Együttélésük alatt sohasem látta az éjszakai öltözékét, mert Roderich csak egészen későn öltözött át, és utána nem jött ki a szobájából. A nő úgy képzelte, hogy Ausztria mindig elegáns hálóöltözékben alszik, így most eléggé meglepődött az egyszerű, sötétkék pólón, és a térdig érő, szürkéskék melegítőn. Roderich felsőteste nem volt túlzottan izmos, de kimondottan szép látványt nyújtott így is a feszes pólóban. Magyarország lentebb már nem is mert tekinteni.

Miután Roderich gyorsan megmutatta neki az egyszerűen, de ízlésesen berendezett házat, a nappaliba invitálta a nőt, majd bement a konyhába kávét főzni. Erzsébetnek végre alkalma nyílt alaposan is végigmérni a helyiséget; az előszobával egybenyitott nappali tágas és otthonos érzetet keltett benne, köszönhetően a mentazöld falaknak és a szép rattan bútoroknak. Az asztalon hatalmas gerberák álltak egy üvegvázában; mintha Roderich várta volna őt. De ezen kívül is számtalan növény kapott még helyet a szobában, például két hatalmas fikusz a tévéállvány két oldalánál. A plafonról meglepően modern rizslámpa ontotta a fényt, a függönyök pedig egyszerű fehérségükben szolid összhatást eredményeztek. Mindenhol rend volt és tisztaság, igaz, a nő nem is várt mást. Az egész nappali, sőt, az egész ház úgy nézett ki a modern és fabútorok keverékével, mintha egy lakberendezési újságból húzták volna elő. Magyarország kissé még irigykedett is, mert az ő kis parasztházikójában szinte egész nap rendetlenség uralkodott, köszönhetően a hosszú munkaidőnek és a munkán kívüli teendőinek. De hát Ausztria az Ausztria, mindig pedáns és mindig tiszta.

- Röstellem, de nem emlékszem, hogy szereted a kávét – tért vissza a férfi egy tálcával a kezében, amit hamarosan lerakott Erzsébet elé a kisasztalra. – Tegyél bele, amit csak szeretnél.

Erzsébet visszafogta magát, és nem említette meg, hogy ez minden bizonnyal azért van így, mert régen mindig ő főzte a kávét, és ő szolgálta ki a férfit. Inkább szelíden mosolygott, és az egyik kistányérra mutatott.

- Mióta szoktál muffint sütni?

- Ne érts félre, még mindig az osztrák konyhát szeretem a legjobban – mosolyodott el Roddy is -, de gondolhatod, nekem is elég szoros az időbeosztásom manapság. Az este későn értem haza, de ettem volna valami édeset, így sütöttem egy adagot ebből. Minden volt hozzá itthon, és gyorsan megvan.

Erzsébet megköszönte, majd elkezdte elkészíteni magának a kávét. Ezalatt kínos csendben ültek, Ausztria ugyanis egy darabig nem szólalt meg. Nyilván álmodni sem mert arról, hogy csak így beállítok hozzá, gondolta a nő magában. 

- Ne haragudj, hogy így felébresztettelek – bukott ki belőle hirtelen. – Biztosan nagyon fáradt lehetsz. És holnap dolgozol.

- Ez legyen a legkisebb problémád. Remélem, ízlik a kávé, és a sütemény is.

Erzsébet mosolygott, ahogy megkóstolta a muffint. Tele volt aszalt gyümölcsökkel és magvakkal, az íze kicsit a karácsonyi gyümölcskenyérre emlékeztette a lányt. Nem is Roddy lett volna, ha nem javítja fel Amerika hizlaló süteményeit egészségesre. A kávé is nagyon finom volt, és áldás a nő elcsigázott idegeinek. 

- Ha nem sértelek meg, Erzsébet… megkérdezhetem, hogy miért jöttél?

A nő felsóhajtott, majd letette a kávéscsészét a kezében tartott csészealjra.

- Nem sértesz meg. Tulajdonképpen fogalmam sincs.

- Fogalmad sincs?  - hökkent meg amaz.

- Egy kósza ötlet volt az egész. Oroszország járt nálam az este, és… kicsit felkavart az a beszélgetés. Üresnek, szánalmasnak éreztem magam, és úgy éreztem, nem tudok megmaradni a házamban.

- Értem.  – Ausztia mintha kissé csalódott lett volna, de ez nem nagyon látszott az arcán, csak a hangtónusából hallotta ki a nő. – Miért nem Lengyelországhoz mentél? Azt mondtad, ő a kedvesed.

Erzsébet meghatódva nézett a férfira, közben kissé meglepetten is. Az előbbi azért volt, mert elég kevesen használták a „kedvesed” kifejezést, de annyira Roderichre vallott. Az utóbbi pedig azért, mert Magyarország már teljesen elfelejtette, mit mondott az osztráknak, és emiatt kissé zavarban is volt.

- Hazudtam neked, Roddy. Lengyelország a legjobb barátom, de semmi nincs köztünk, nem is volt soha. Csak nem akartam, hogy azt hidd, nincs életem rajtad kívül.

- Tudom, hogy van életed rajtam kívül – csodálkozott a férfi. – Nem is vártam, hogy feladj mindent értem. Tudom, hogy erős és független nő vagy, és nagyon szereted a munkád. Még ha néha panaszkodsz, akkor is. 

Erzsébet nem tudott elfojtani egy mosolyt.

- De régen nem ilyen voltál. 

- Kérlek, ne emlegessük fel a múltat.

Magyarország ettől a gyáva megjegyzéstől rögtön mérgesebb lett.

- De igen, Roderich, fel kell emlegetnünk a múltat. Nekünk fel kell emlegetnünk. Tisztába kell tennünk, ez létfontosságú. Nem kertelek: egészen eddig azt gondoltam, hogy mindig is gyűlöltél engem. Konokságból és kapzsiságból a feleségeddé tettél több évszázadnyi együttélés után, de sosem éreztem, hogy tisztelsz, vagy egyáltalán becsülsz engem. – Erzsébet ezután akadozva, a könnyeivel küszködve folytatta. – Oroszország azt mondta nekem, hogy te sosem akartál bántani. Hogy mikor behívtad az országba, hogy verje le a szabadságharcot, megfenyegetted őt, nehogy bántani merjen engem személyesen. 

Ausztria sokáig nem válaszolt.

- Így volt. 

- Akkor miért nem mondtad a múltkor? – támadt neki a nő, miközben érezte, hogy nedves könnyek csípik a szemét. A hangja meg-megremegett. – Miért nem mondtad, hogy törődsz velem?

- Hittél volna nekem?- jegyezte meg csendes keserűséggel Roderich. Aztán kissé közelebb húzódott a nőhöz, és félve, szinte szelíden, de végtelen sok szeretettel megfogta Erzsébet kezét. – Nem akartalak kényszeríteni. Reméltem, hogy te is rendbe akarod hozni, amit régen elrontottunk. Én már más ember vagyok, láthatod, megváltoztam. Beláttam, hogy begubózva és keserűen nem lehet élni. Még pár barátot is szereztem, és a kollégáimmal is szervezek közös programokat. Egyedül élek, és ellátom magam a legjobb tudásom szerint. Főzök, mosok, takarítok. Hidd el, ha azt mondom neked, hogy nem házicselédet keresek. Így élek évtizedek óta, és megszoktam, nem derogál nekem a munka. És Isten a tanúm, nem veszlek feleségül újra, ha nem akarod. 

A meglepően világos vallomás után Erzsébet szava egy pillanatra elakadt. Nem remélt ilyen egyenes szavakat.

- Nem akarom, hogy miattam megváltozz – jöttek ajkaira a szavak, pedig legszívesebben visszaszívta volna őket. De már nem volt mit tenni. – Én is látom, Roddy, hogy már más ember vagy. De nem tudhatom, hogy ez-e az igazi éned, vagy csak elnyomod magadban a régi Roderichet azért, hogy elnyerd a tetszésemet. 

Erzsébet heves bizonygatást várt, pirulást és könyörgést, de semmi ilyesmi nem történt: a férfi némán ült, kezeit összekulcsolva a térdén nyugtatta, miközben megemelte a szemöldökét.

- Minden tisztelettel, de nem miattad változtam meg, hanem magam miatt. 

- Tudod, annyira szeretném, ha igazat mondanál. 

A nő szégyenkezve lehajtotta a fejét, és pár pillanat múlva megérezte, ahogy Ausztria vékony, hosszú ujjai megtalálják az övéit. Erzsébet nem szólt, de nem is húzódott el; kíváncsi volt, meddig megy el a férfi. Roderich azonban nem úgy tűnt, mint aki bármelyik pillanatban ráveti magát, inkább csodálattal vegyes tisztelettel bámulta őt.

- Nem vagyok olyan, mint amilyennek képzelsz.

- Tessék? – döbbent meg Ausztria, ahogy szabad kezével lassan, kissé félve megsimogatta Magyarország arcát. 

- Nem vagyok erkölcsös vagy rendezett. Néha nagyon lusta vagyok, rendetlen és sokszor akaratomon kívül is megbántok másokat. Fél Európa kurvának mond engem, mert nagy a szexuális étvágyam, és rengeteg kalandom volt már. 

- Tudok róla.

- És még így is képes vagy szeretni? Én nem szeretem magam.

Erzsébet könnyei megállíthatatlanul folytak, mert mikor Ausztria finom mozdulattal odahajolt hozzá, és rányomta az ajkait az övére, végre rájött arra, hogy miért is habozott eddig. Ő mindig is olyan nő volt, aki könnyedén szerezte meg magának azt a férfit, akit akart, és nem törődött a következményekkel. Ha megszólták, hát megszólták, mit érdekelte őt. Roddy esetében azonban bizonytalan volt. Azt hitte, ha eltaszítja magától férfit, megkímélheti magát a jövendőbeli csalódásoktól; hiszen iránta mindig is többet érzett, mint azt a büszke női öntudata valaha is elviselte volna, és ezt sosem bocsátotta meg neki. Most, ahogy a férfi lassan, szinte vigasztaló kedvességgel csókolta őt, Erzsébet arra is rájött, hogy bár számtalan férfival volt már, nem is emlékszik, mikor volt ilyen szerelmes utoljára. Talán sohasem. 

Ausztria egyik karjával gyengéden szorította Erzsébetet magához, és amíg azzal volt elfoglalva, hogy másik kezével a nő könnyeit törölje le az arcáról, Erzsi ráérzett az ölelkezés ízére, és átvette az irányítást. Két karját átvetette Roderich vállán, és annak nyakába kapaszkodva csókolta őt egyre lelkesebben és szenvedélyesebben. 

- Tudod – szólalt meg Roddy, ahogy ajkaik elváltak –, nem fogok tudni segíteni neked abban, hogy jobban megszeresd önmagad. Hidd el, van tapasztalatom ebben a témában. Ez a te feladatod. Viszont… ha engeded, segítek neked, hogy kevésbé legyél magányos. És nagyon foglak szeretni. 

Erzsébet kipirosodva, örömittasan bólintott.

- Tudom.

- És akarod?

- Akarom, Roddy. A vezetőim darabokra cincálnak majd, de annyi baj legyen… túléltem már rosszabb időszakokat is.

Roderich erre szemmel láthatóan kivirult. A pupillái kitágultak, és az arcán olyan széles mosoly jelent meg, hogy a nő nem is tudta, mosolygott-e így valaha rá. Másra talán igen, de rá sosem. Erzsébet – ha tudat alatt is, be nem ismerve – mindig is vonzó férfinak tartotta Roderichet, a maga régi vágású úriember módján. De az új Roddy, akit nemrég ismert csak meg, még rátett erre egy lapáttal: a kifinomult modor mellé önérzetesség és alázat is szorult. Ha a múltbeli hibáit nem vette számításba, Roddy pont olyan férfi volt, amilyet Erzsébet el tudott képzelni élettársául. Talán férjéül is, ha egyszer képesek lesznek túllépni a kellemetlen emlékeken. 

Miközben Roderich szorosan átölelte őt, és apró csókokkal halmozta el az arcát, a nőnek eszébe jutott még valami, és hirtelen elhúzódott.

- Valami baj van? – felhősödött el Ausztria arca, majd kissé arrébb ült. – Ne haragudj, nem akartalak így lerohanni. Van vendégszobám is, ha nem akarsz velem lenni ma este.

- De – szaladt ki a nő szájából túlságosan is hirtelen. Erzsébetben a hormonok túlságosan is jól működtek, és igazából már vagy fél órája arra várt, hogy mikor mennek fel a hálószobába. De volt még egy tüske benne, egy nagyon régi tüske, amit nem hagyhatott ott, különben félő, hogy megfertőz mindent. – Csak lenne még egy kérdésem: a nászéjszakánk. Több mint másfél évszázada kínoz a gondolat, mert azóta sem tudom mire vélni a viselkedésed. Nem találsz testileg vonzónak? Ezért utasítottál el, ugye? 

Ausztria arca egy rémisztő pillanatig teljesen kifejezéstelen maradt, és a nő attól félt, hogy Roddy mindjárt igazat fog neki adni – hogy azt mondja, tényleg nem kívánja őt. A következő másodpercben a férfi összeráncolta a homlokát.

- Te tényleg ezt gondoltad? Hogy nem talállak vonzónak? 

- Sosem utasítottak még el ilyen hidegen.

Roderich finoman Erzsébet térdére tette a kezét, és a nő szemébe nézett.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Sőt, éppen az ellenkezője volt a célom. Azt gondoltam, hogy csak azért akarsz velem hálni, mert a vezetőid ezt parancsolták neked. Mikor ott álltál… meztelenül, nos, nagyon nehéz volt visszafognom magam, de megtettem. Nem tudtam, hogy tényleg akarod-e, vagy csak kötelességet akarsz teljesíteni.

- Akartam – bukott ki Erzsébetből. – Azt hiszem. Nem tudom. Szóval tényleg vonzónak találsz?

- Ha felmegyünk a hálószobába, megmutatom, mennyire.

Erzsébet nevetett.

- Téged kicseréltek. Hol van az a visszafogott, pirulós kis osztrák, aki a férjem volt? Amúgy pedig készülj fel, nem vagyok egyszerű eset az ágyban. Szeretem az izgalmakat.

Ausztria felsóhajtott.

- Sejtettem. De azt hiszem, ezzel meg fogok tudni birkózni.

Erzsébet huncutul elmosolyodott.

Aztán hagyta, hogy Roddy egy hosszú, túlfűtött csók után kézen fogva felvezesse őt az emeletre.