Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel, Sam/Chuck ami ilyen bromance szintű
Korhatár: nem nagyon van, max egy 12-es a csúnya nyelvezet miatt
Műfaj: elég fluffos, főleg a vége
Műfaj: elég fluffos, főleg a vége
Tartalom: Chuck tényleg segíteni akar Dean és Cas problémáján. Ezért is jelenik meg a Winchesteréknél karácsony előtt pár nappal.
Megjegyzés #1: elég nagy SPOILER a 12. évad mondjuk első három részéig (ennyit sikerült megnézem eddig).
Megjegyzés #2: A Whose Line Is It egy létező műsor volt a kilencvenes évek második felében, részben ezen (is) alapszik a magyar Beugró. I did my research.
Ezzel a kis (nem is olyan kis) novellával szeretnék boldog karácsonyt kívánni az olvasóimnak, akik... hát, már majdnem hatvanan vagytok, ami elképesztő, és úristen, ez csak nemrég tűnt fel nekem? Köszönöm, hogy vagytok, hogy olvastok, hogy írtok az elkészült fanficeimhez. Idén már valószínűleg nem lesz újabb írás (imádom a viszgaidőszakot), de az Ain't nobody következő fejezetével még adós vagyok, és remélem, január elején-közepén az is elkészül. Szóval mindenkinek jó karácsonyozást, filmezést, forraltborozást, és ha (netalán) ti is vizsgáztok/érettségiztek/miegyéb hamarosan, sok szerencsét hozzá^^
- Egy idegen
palacsintát süt a konyhánkban. Ez… megszokott nálatok?
Mary Winchester tanácstalanul
cövekelt le Sam mellett, aki éppen könyékig benne volt a munkában. Már napok
óta semmi új információt nem sikerült kideríteniük erről az új ügyről, így a
fiatalabb Winchester azt gondolta, hasznos lesz, ha a bunker könyvtárából tényleg az összes idevágó könyvet
elolvassa; de legalábbis átfutja. A valóságban ez úgy nézett ki, hogy Sam feje
búbja éppen kilátszott ez ősrégi, porlepte kötetek fölött - ez pedig nem volt
kis dolog, tekintve a férfi százkilencven feletti magasságát. (Ami a tulajdon édesanyját
is zavarba hozta néhanapján, mikor meg akarta őt ölelgetni. Sam nem
panaszkodott – több, mint harminc évet töltött anya nélkül, jelenleg tényleg az
volt a legkisebb baja, hogy Mary néha a szuszt is kiszorította belőle. Persze,
ha Deannel tette ugyanezt, az szórakoztatóbb volt.)
Mindenesetre Sam már
órák óta képtelen volt bármi lényeges információt találni arra vonatkozólag,
hogy mégis miféle lény képes arra, hogy egy
haldokló ember bőréből konkrétan templomi esküvő díszítésére való virágindákat növesszen ki. (Szegény
hölgy pont az esküvőjére készült ráadásul. Hogy a laboros kéretlen és szexista
poénokat sütött el ezzel az egésszel kapcsolatban, az már Sam sokat látott
idegeinek is sok volt.) A férfinek lassan már mindene tele lett ezzel az üggyel,
és hálás volt bármiért, ami elterelte a gondolatait a nyomozásról: azaz hálás
lett volna. Amint Mary nekiszegezte a kérdést, összehúzta a szemöldökeit, és
úgy érezte, mintha transzból esett volna ki.
- Tessék?
- Egy idegen férfi van a konyhánkban, és azt
hiszem, egy nagyon furcsa, sündisznós karácsonyi pulóver volt rajta. Mármint a
sündisznó furcsa, mert kék színű és napszemüvege van – szögezte le a nő
gyorsan, a félreértések elkerülése végett. – Tudom, hogy nem voltam itt harminc
évig, de nyugtass meg, hogy a sündisznók még nem változtak meg.
Sam pislogott egy
darabig, majd felállt, és gyorsan ellenőrizte, megvan-e a pisztolya; aztán
elővett még egy tőrt is két szekrénnyel arrébbről.
- Utánanézek. Már az
idegennek.
- Veled megyek –
jelentette ki Mary határozottan.
Samnek eszébe jutott,
hogy tartóztassa, de tudta, hogy hiába lenne minden erőfeszítése; Dean úgy sem
volt itthon, Cas isten tudja, hol járt (talán szó szerint), és előfordulhat,
hogy szüksége lesz segítségre. Volt egy-két tippje, hogy ki jelenhet meg a
bunkerben csak így fittyet hányva mindenféle védővarázslatra: biztos persze nem
volt semmiben, és ha valamit megtanult eddigi élete során, az az, hogy sosem
lehet elég elővigyázatos az ember.
Sam egészen lassan
közelített a konyha irányába; már a folyosón érezte az átható palacsinta és
áfonyalekvár illatát, ami már csak azért is volt különösen figyelemfelkeltő,
mert nem is tartottak itthon áfonyalekvárt. Miután Mary nagy óvatosságában
többször is rátaposott a fia lábára, Sam suttogva meggyőzte őt, hogy engedje
egy kicsit előre menni: a konyha ajtaja nyitva volt, és míg Mary attól három
méterre várakozott felszegezett kézzel, Sam arrébb lopakodott, hogy vessen egy
pillantást magába a helyiségbe is. Már éppen sikerült volna belesnie, amikor…
- Sam, ugye tudod, hogy
nem kell így settenkedned? Látom, mit csinálsz, és nagyon szórakoztató.
A férfi egy sóhaj
kíséretében elmosolyodott, aztán belépett a konyhába; Chuck Shurley meg sem
fordult, neki háttal állva a világ legnagyobb nyugalmával éppen egy palacsintát
röpített fel a magasba, aztán azzal a lendülettel el is kapta azt egy tiszta
tányérral. Sam első gondolata az volt, hogy megkönnyebbült: elvégre nincs
veszély, csak Chuck van itt, minden a legnagyobb rendben. A második gondolata
rögtön a verejtékes terror volt: mi az, hogy csak? Amaz minden bizonnyal tud olvasni a gondolataiban, és…
- Én örülök, ha csak Chuck vagyok. – A férfi itt
megfordult, és széles mosollyal örvendeztette meg a Winchester fiút. Miután
letette az ínycsiklandó illatot árasztó desszertet a konyhapultra (Sam már
korábban is meg akarta kérdezni a receptjét, csak mindig elfelejtette), kitárta
a karját. – Helló, Sam, nem is volt olyan régen, ugye? Néha elvesztem az
időérzékem itt nálatok.
Nyilván azt várta, hogy
Sam megölelje őt, de az annyira össze volt zavarodva, hogy azt sem tudta, mit
kellene hirtelen csinálnia; így Chuck lassan, kissé elfelhősödött arccal
leengedte a karjait – elég kellemetlen szituáció volt. Minden bizonnyal vastag
csönd ült volna rájuk, ha Mary ekkor be nem jön, és hangosan rá nem csodálkozik
a párosra.
- Öhm… - A nő leengedte
a fegyverét maga mellé, de azért nem rakta el. – Ti ismeritek egymást?
Gondolom?
Sam, még mindig elég
zavartan, észbe kapott, és Chuck felé intett a kezével.
- Chuck, ő itt Mary
Winchester, az édesanyám. Anya, ő itt.. hát… Chuck.
Chuck jókedvűen
mosolygott fel a nőre, majd kissé bólogatni kezdett.
- Ismerek mindenkit,
akit valaha is teremtettem, nem kell nekem Maryt bemutatnod. – Itt elálmodozó
nosztalgiával a nő felé fordult. - Jól emlékszem rád, kicsi korodban egyszer
elkötötted a szomszéd kisfiú játékautóját, mert neked nem vettek olyat lány
létedre. Hatéves korodtól pedig, ha haragudtál rá valami miatt, rendszeresen
összekötötted apukád két cipőjén a cipőfűzőt, hogy reggel az vagy elessen
benne, vagy bosszankodjon rajta. Vagány kiscsaj voltál, tudod? Az ilyesmiket
megjegyzem.
Mary ajkai apró
résnyire nyíltak, és az arca halványan pirosas árnyalatot öltött;
tanácstalanul, kissé megrémülve nézett a fiára. Aztán Chuckra.
- Honnan…? – Aztán, úgy
tűnt, leesett neki Chuck legelső mondata. Nyelt egyet. – Úristen.
- A Chuck megteszi.
- Sam – fordult a fia
felé határozottan Mary. Aztán kissé feszülten felnevetett. – Vicceltek velem,
ugye? Az nem létezik, hogy… Ő itt van
a konyhánkban és palacsintát süt. Ez csak valami nagyon-nagyon furcsa,
szürreális álom lehet.
- Nézz a karórádra,
állítólag ilyenkor az segít – igyekezett oldani a hangulatot Chuck, miközben
visszatért a tűzhelyhez. A világ legnagyobb nyugalmával adagolta bele a
serpenyőbe az újabb finom palacsintát. – Úgy értem, ha ébren vagy, akkor
tisztán látod a számlapot az órán, de ha álmodsz, akkor az agyad nem képes azt
rendesen rekonstruálni, és egy elmosódott valamit látsz a helyén. Egy netes
cikkben olvastam.
Pár másodpercig, amíg
Sam oda nem ért megnyugtatni az édesanyját, csend volt. Mary suttogóra fogta,
nem mintha ez számított volna valamit is.
- Ő most komolyan…?
- Isten. Igen. – Sam
megforgatta a szemét, és nyugtatólag édesanyja vállára rakta a kezét. – Te csak
ne aggódj, minden rendben van. Azt hiszem. Múltkor elég sietősen távozott, és
igazából nem tudom, miért jött, de ha megkérd…
- Kicsit vakációzom –
kiáltotta oda nekik Chuck, aki el is pirult közben. Sam eddig nem tudta, hogy
Isten képes elpirulni. – Igazból… a nővérem javaslata volt. Tudom, alig pár
hónapja hagytunk itt titeket, de a mennyben máshogy telik az idő, és úgy
éreztük… vagyis hát Amara úgy érezte,
ideje kissé szocializálódnom. Másokkal is.
- De hát korábban is a
földön voltál, nem? – húzta össze a szemöldökét Mary. – A fiúk így mesélték.
- Igen – bólogatott
sűrűn Chuck, majd zavartan lehajtotta a fejét. – De senki nem tudta, ki vagyok
valójában. A nővérkém hozzám vágott jó pár dolgot, és… hát, azt mondta, az
emberek nem kedvelnek engem.
Sam elcsodálkozott.
- És ezért jöttél pont
hozzánk? Mert mi kedvelünk?
Chuck Samre nézett.
Nagyon hosszan. Sam nem akarta elszakítani a tekintetét – udvariatlanságnak
érezte volna, azt pedig mégsem merte megkockáztatni. Chuck tekintete amúgy is
elég bátortalan, elég zavart volt: a Winchester fiú egyáltalán nem ezt várta
volna az univerzum teremtőjétől.
- Ja – kapott észbe
végül Chuck. Visszafordulva a tűzhelyhez, rádobta az utolsó palacsintát is a
tányérra, majd egy csettintéssel tisztára varázsolta az edényeket. Sam annyira
leblokkolt ettől, hogy a férfi szavai csak másodpercekkel később tudatosultak
benne. – Nem, nem csak ezért. Amarának… khm, nagyon a szívéhez nőtt Dean, ha
még emlékszel. Persze leginkább azért, mert fel akarta őt használni a
bosszújához. Mindenesetre… Mary feltámasztása mindkettőtök ajándéka volt
tulajdonképpen, Amara viszont valami nagyon személyeset is adni akart Deannek.
Ezért kérte, hogy járjak közben a nevében, és segítsek ezen a Castieles
problémán…
- Milyen Castieles
problémán? – ráncolta a homlokát Mary. Sam arca viszont a másodperc töredéke
alatt elfelhősödött.
- Chuck, mi… mi nem
beszélünk erről.
- Ez baj – állapította
meg Chuck, ahogy leült a legközelebbi székre. Sam így egészen közel állt hozzá,
és kénytelen volt megállapítani, hogy az karácsonyi sünis pulcsi tényleg nagyon
ocsmány; de legalább melegnek tűnt. - Évek
óta ismerik egymást, de egyik sem lép. Sajnálom őket, tényleg, és már a múltkor
is megfordult a fejemben… de akkor annyi minden volt.
- Én nem avatkozok
közbe – jelentette ki szilárdan a Winchester. – Régebben, néha még utalgattam
rá, de már egy ideje feladtam. Tudod, hogy Dean nagyon makacs, nem hallgat
senkire.
Chuck kissé
előregörnyedt, és a fejét szomorúan a tenyerébe temette. Hosszasan elbámult a
semmibe.
- Én… annyira szeretem
mindkettőjüket. És Amarának igaza van. – A férfi megrázta a fejét, és felnézett
Samre. – Nem tudom tovább nézni, hogy elmennek egymás mellett.
A pillanatnyi csendet
kihasználva Mary Winchester ragadta meg az alkalmat, hogy közbeszóljon:
- Várjunk csak, jól
értem? Komolyan azt mondjátok, hogy Dean és Castiel… nincsenek együtt?
Sam megütközve nézett a
saját anyjára.
- Azt gondoltad, hogy
együtt vannak? Velünk vagy már több, mint három hete, és még egymás kezét sem
fogták meg soha előtted. Dean be sem mutatta őt hivatalosan.
- Ami egyértelmű, azt
nem kell bemutatni – védekezett Mary rögtön. – Esküszöm, én eddig abban a hitben
voltam, hogy együtt vannak. Láttam, hogy néznek egymásra. Minek kérdeztem volna
olyasmire, ami ennyire evidens? Azt gondoltam, hogy Castiel társaságban félénk,
és Dean ezt tiszteletben tartja.
- Valamit tennünk
kellene – tanácsolta Chuck. – Még azt nem találtam ki, hogy mit, de…
- Pár nap múlva úgyis
karácsony, lesz időnk gondolkodni – szólalt fel Mary, hirtelen nagyon
fellelkesülve az ötlettől. Chuck felé azonban még mindig kicsit bátortalanul
tekintett. – Öhm… szívesen segítek. Mindenképp úgy kell csinálnunk, hogy
lehetőleg ne legyen nagyon feltűnő, de mégis…
- Karácsony? – Chuck
hangja rekedt volt. A férfi nyelt egyet, majd felállt; tekintetét a világ
minden kincséért fel nem emelte volna a földről. Sam talán sosem látta még őt
ilyen… megrendültnek. – Ezt… ezt nem vettem számításba. Teljesen kiment a
fejemből.
Chuck teljesen úgy
tűnt, mint aki menni (vagy épp eltűnni) készül, így Sam gyorsan megragadt az
alkalmat, hogy megkérdezze:
- Baj?
- Á. – Chuck
kényszeredetten nevetett, miközben sután megvakarta a fejét. – Majd… legfeljebb
nem nagyon megyek ki a bunkerből. Az igazság az, hogy nem igazán vagyok híve a…
karácsonyosdinak.
Sam és Mary ezen nagyon
meglepődtek, de egyik sem akart többet hozzáfűzni. Gondolatban már készültek
arra, hogy milyen eseménydús
ünnepnek néznek elébe.
×××
December
huszonharmadikán, délután négy órakor Mary kerek perec kijelentette, hogy a
következő három napban nem hajlandó semmilyen üggyel foglalkozni: a jelenlegit
pedig szüneteltetik, hiszen közeleg a szeretet ünnepe.
- És mi lesz a
vőlegénnyel? Vagy Amanda öccsével? -
hitetlenkedett Dean, ahogy rendkívül férfiasan levetődött a nappali kanapéjára.
Földöntúli öröm ömlött szét az arcán, ahogy belekortyolt az imént kinyitott,
hűtőből kikapott sörbe.
- Hagyjuk őket
gyászolni – javasolta Mary kissé szomorkásan, és a telefonját sűrűn nyomkodó
Sam vállára tette a karját gyengéden. A férfi felnézett. – Had legyen együtt a
család. Mi is olyan régen voltunk így együtt, nem igaz?
- Ó, éljen – forgatta
meg a szemeit Dean kissé gúnyosan. Aztán ránézett a vele átellenben egy rozoga
széken zacskós levest szürcsölgető Chuck Shurleyre. – Végre egyszer csak a szűk
család.
Sam és Mary nem árulta
el Deannek, hogy Chuck jövetelének van egy kicsivel komolyabb oka is annál,
minthogy csak random vakációzzon egyet náluk. (Dean két nappal ezelőtt még
akadékoskodott és nem értett semmit, de Sam - fantasztikus retorikai
tehetségéről téve tanúságot - meggyőzte őt, hogy nagyon nem kéne Istent egy poros
motelbe dugni kétszáz mérfölddel arrébb. Mert oké, hogy Chuck rendesnek tűnik,
de csak el kell olvasni a Bibliát. Nem igazán éri meg kötözködni vele.) Chuck
azóta nem sok mindent csinált: kapott egy saját szobát a bunkerben, és a nap
nagy részét bezárkózva töltötte. Sam eleinte azt hitte, különféle terveket
eszel ki, amikkel segíthetne Dean és Cas egyre idegesítőbb – már a kívülállók
számára – problémáján. De aztán egyszer véletlenül benyitott, amikor a férfi az
ágyán fekve, alsónadrágban és kinyúlt melegítőpulcsiban a Doktor House-t nézte:
Sam bővebb érdeklődésére kiderült, hogy két teljes napja nem csinál mást, mint
zacskós levest eszik és sorozatot néz.
- Technikailag én is a
családhoz tartozom – húzta össze a szemöldökét Chuck, de Dean csak
felhorkantott, és újra meghúzta a sörösüveget. – Már… mármint én vagyok a Mennyei Atya. Atya,
szóval ez azt jelenti, hogy családtag.
- Ja. Egyébként
hogyhogy idekint vagy? Meguntad a Doktor House-t?
Dean kérdésére Chuck
rendkívül zavarba jött, és szemrehányóan nézett Samre; aki pedig nem értette,
mi baj van azzal, ha megoszt a saját bátyjával bizonyos információkat.
Mindenesetre Chuck elég sértettnek tűnt, de igyekezett közömbös hangnemben
válaszolni:
- Nem, azt már
befejeztem. – Majd lehajtotta a fejét, és váratlanul elmosolyodott, mikor
érezte, hogy a telefonja rezegni kezd a fürdőköntöse zsebében. A férfi hamar
kivette azt, és belepötyögött valamit. – Még tegnapelőtt letöltöttem egy
ismerkedős alkalmazást a telefonomra, és most beszélgetek valakivel. Nagyon
édes lánynak tűnik.
Dean kis híján kiköpte
a sörét.
- Tinderezel?
- Mi a rossz abban? –
értetlenkedett Chuck, és csodálkozva nézett fel a többiekre, mit gondolnak.
Marynek nagyon sok fogalma nem volt az ügyről, Sam viszont legalább annyira
meglepett volt, mint Dean; össze is nézett a két testvér.
- Semmi, csak ide ne
hozz senkit – közölte szárazon Dean. – Mármint, ne érts félre, felőlem teljesen
oké, amit csinálsz. Csak lehetőleg ne nálunk.
- Dean úgy érti ezt –
javította ki gyorsan bátyját Sam -, hogy a bunker titkos. Nem lenne jó, ha
boldog boldogtalan tudna róla.
Chuck hallgatott egy
darabig, majd mikor felismerte, miről van szó, mélyen elvörösödött.
- Á, nem, nem arról van szó. – A telefon újra rezgett,
Chuck pedig újra belemosolygott. – Hosszabb távra terveznék. Olyan sokat voltam
egyedül, nem szeretek… hát, nem szeretek magányos lenni. Jó dolog, hogy
kitaláltam a szerelmet, nem? Néha vannak persze komplikációk, csavaros
történetek… - Chuck itt megviselt tekintettel Dean szemébe nézett. – De úgyis
mindig megtalálják egymást azok, akiknek meg kell találniuk egymást. Még ha nem
is hiszik el, hogy elég jók a másiknak.
Hosszú, zavart csend
telepedett a szobára; Mary és Sam feszülten várták az eredményt, Sam pedig
magában még meg is dicsérte Chuckot, amilyen faarccal és folyékonyan elő tudta
ezt adni. Dean nagyon furcsán nézett, mintha nem tudta volna hova tenni Chuck
hirtelen megjegyzéseit; azt meg pláne, hogy miért néz éppen rá.
- Találtatok már
valamit az ügyről? – hallottak mind egy mély hangot Dean és a kanapé háta
mögül. Castiel jelent meg, és a szokásos önmaga volt: az arca merev, tekintete
komoly, és mivel Deanen kívül más is volt a szobában, kissé feszengeni kezdett.
Éppen köszörülte a torkát, hogy mondjon valamit, de amikor meglátta Chuckot,
benne rekedt minden gondolat. - Öhm… én…
- Nahát, Castiel –
mosolyodott el jószívűen Chuck -, éppen jókor jössz, mivel…
- A Tinderről kezdtünk
beszélgetni – vágott közbe Sam, röviden vigyorgott, aztán gyorsan megölelte
Cast, még mielőtt az felfogott volna bármit is.
- A… miről?
- Ne aggódj, én sem
értek semmit abból, amit ezek itt összebeszélnek – sietett Castiel segítségére
Mary. A nő közelebb jött, és bár még nem voltak olyan jó viszonyban Casszel,
hogy megöleljék egymást, az angyal jóindulatúan rámosolygott; nyilván örült a
jelenlétének. Sam tudta, hogy az édesanyja és Castiel – köszönhetően annak,
hogy mindketten elég járatlanok a 21. század technikai vívmányaiban – igen jó
viszonyt ápolnak, és örült, hogy Marynek legalább van magához hasonló társasága.
- Jutottál valamire
Amanda öccsével? - érdeklődött Sam a nyomozásuk után, de Castiel csak fáradtan
lehajtotta a fejét.
- Nem igazán, de nem
hinném, hogy köze van a gyilkossághoz… ez a William rendes embernek tűnik.
Átkutattam a házát is.
- Akkor ennyi volt –
csapta össze a tenyerét elégedetten Mary. Mindenki megütközve meredt rá, kivéve
persze Chuckot, aki félpercenként felváltva szürcsölt és üzengetett a
telefonján. Hogy hogy nem borította magára közben azt a tál levest, az az
összes Winchesternek (és Casnek is) rejtély volt. – Mármint pár napig, utána
természetesen folytatjuk a nyomozást. Holnap mindenképpen el szeretnék menni
vásárolni, és ha már emberek közé megyünk, megvehetnénk a fát is, vagy esetleg…
- Fát? – húzta össze a
szemöldökét Dean, igen meglepetten. – Milyen fát?
- Öhm – szólalt meg
Chuck bizonytalanul, de segítőkészen. – Tudod, Dean, az emberek általában
vesznek egy fenyőfát karácsonykor, és feldíszítik gömbökkel meg fényfüzérekkel.
- Hű, tényleg? Mesélj
még.
- Általában nem
szoktunk karácsonyfát állítani Deannel – sietett közölni Sam, és ezt az
édesanyjának és Chucknak is szánta.
- Ó. – Mary Winchester
nagyokat pislogott, de a lelkesedése ettől láthatólag egyáltalán nem tört le,
sőt. – Hát, most már nem csak te és Dean vagytok, hanem itt vagyok én is. És…
Castiel is, aki természetesen a család része. – Mary zavartan Chuck felé
nézett. – És… Chuck is, jelen pillanatban, úgy tűnik. Vitatható, de most ez a
helyzet. Nem tudom bepótolni az elmúlt harminc karácsonyt veletek, fiúk, de az
kurva élet, hogy legalább megpróbálom.
×××
- Egy kicsit
drasztikusabb megoldásra lenne szükség – szögezte le Sam, ahogy Chuck és ő
lemaradtak a többiektől. Egy viszonylag nagy bevásárlóközpontban voltak, ami
telis tele volt aggatva giccses karácsonyi füzérekkel meg mézeskalácsra
emlékeztető, plafonról lelógó díszekkel – a pláza közepén lévő szökőkút környékén különösen vakító volt az
összkép, és Sam látta Chuckon, hogy az… hát, talán elveszettnek érzi magát?
Szomorúnak? Nem tudta megállapítani. De úgy döntött, jobb, ha inkább szóval
tartja a másikat.
- Mivel kapcsolatban?
- Dean és Cas. Amit…
amit tegnap csináltál, a finom kis célozgatások, na ezek teljesen hasztalanok.
Chuck arcán őszinte
értetlenség tükröződött.
- Nem tudom, Sam, miről
beszélsz. Én csak… - A férfi arca felderült. – Ja, hogy a társkeresős dologgal
kapcsolatban, amiket mondtam? Így visszagondolva… hmm, egész zseniális vagyok.
De az teljesen véletlen volt.
Sam megtorpant, és
elképedve meredt a férfira.
- Véletlen?!
- Őszintén? Fogalmam
sincs, mit kellene csinálnunk – vallotta be Chuck. – A twisteres trükk már
egyáltalán nem eredeti, és a fagyöngy… istenem, hát az is ősrégi. Annyiszor
láttam már, és nem mindig van jó vége.
Sam egy pillanatra
ledöbbent azon, ahogy Chuck csak így lazán beszúrt egy istenem szócskát a mondanivalójába. Hirtelen eszébe jutott Mrs.
Figgins, egy ősöreg takarítónő még Sam egyik általános iskolájából, aki
rendszeresen rászólt a gyerekekre, ha Isten nevét hiába vették… Sam először azt
gondolta, nem kérdez rá, de a kíváncsisága erősebb volt.
- Öhm… Chuck, te miért
mondod azt, hogy istenem? – Sam kissé el is pirult zavarában, ami nem volt rá
jellemző. De Chuck csak mosolygott.
- Hát, amióta itt
vagyok a földön, valahogy megszoktam. De csak úgy mondom, nem gondolok bele
igazán.
- Az emberek többsége
is így van ezzel, bár elméletileg nem szabadna… öhm… feleslegesen mondogatnunk.
Már a Biblia szerint.
- Ó. – Chuckban ez az
egész mintha most tudatosult volna igazán; a férfi láthatóan elgondolkodott. Aztán
bíztatóan, kissé félszegen a Winchester fiú szemébe nézett. – Te bármikor
mondhatod, ha szeretnéd.
Chuck ezután leszegezte
a földre a szemét, Sam pedig – egyértelműen beazonosítván a flörtölést –
leblokkolt pár pillanatra. Isten flörtöl
velem. Ez már az én idegeimnek is sok.
- Öhm… tudod mit, én
elmegyek megvenni anya ajándékát – igyekezett kimenteni magát villámgyorsan. -
Deannek és Casnek már vettem hetekkel korábban, de anya… hát, ő elég váratlan
meglepetés volt. Tudod.
- Persze, menj csak -
búcsúzott Chuck, majd pillantását a tőlük pár méterre lévő fabódéra emelte. –
Én addig lehet bedobok egy forralt bort.
- De csak egyet –
csúszott ki Sam száján a kvázi parancs. A férfi emlékezett még évekkel
ezelőttről, hogy Chuck képes pár pohár borral is teljesen kiütni magát, szóval
elég rosszul bírja az alkoholt. Sam csak remélni merte, hogy van annyi méltóság
benne, hogy legalább a vásárló tömegben nem hagyja magát el. Nagyon.
Mindenesetre a
Winchester nem várta meg a választ, inkább gyorsan elsietett a mozgólépcső
felé.
×××
- Lehet, hogy letört
pár gally, de attól még ugyanolyan jó – érvelt Mary, Dean azonban már attól
kisebb szívrohamot kapott, hogy a rendkívül hosszú fenyőfa második felére nem
maradt csomagolóanyag, és a fa kis híján összegyantázta a Chevrolet Impala
csomagtartójának tetejét. Ekkorra már mind az öten ott álltak a bunker
garázsában az autó körül; Dean és Sam megpróbálták kiemelni lassan hátulról a
fenyőfát, de megfelelő csomagolás híján néhány ág megrongálódott, és két darab
le is tört róla.
- Mondtam, hogy ne
vegyünk ilyen nagyot! – háborgott Dean, szemét vádlóan a testvérére és anyjára
szegezve.
- Nyilván csodásan
nézett volna ki a három méteres belmagasságban egy kilencven centis fa –
forgatta a szemeit Sam, Mary pedig egyetértően bólogatott.
- Kell ez a magasság,
így fog szépen mutatni. Amúgy is, legyen hely az ajándékoknak alatta, nem?
- Akkor is, most ki
kell takarítanom az egész kocsit! – fakadt ki a férfi, majd a mellette álló
Castielre nézett. – Cas, te mit gondolsz?
Az angyal, ahogy Dean a
szemébe nézett, zavarba jött; összehúzott szemöldökkel egészen aprólékosan
megvizsgálta a kárt a kocsiban és a fenyőfában is, majd nagy nehezen kibökte:
- Nos, ami engem
illett… valóban elég rendetlen az autó, és nekem sem lett volna problémám egy
kisebb fával.
- Amíg mi megsütjük a
vacsorát, ti ketten kitakaríthatnátok a kocsit – vetette fel az ötletet Mary,
egy cinkos félmosolyt megeresztve Sam és Chuck felé. Sam próbált nem
vigyorogni, de közben magában adott egy pacsit az édesanyjának; kevéssé tudta
még ekkor, hogy a következő pillanatban Chuck mire készül.
- Nem szükséges,
megoldom szívesen. – Erre a férfi csettintett, és a következő pillanatban az
Impala csillogott a tisztaságtól: a letörött ágak eltűntek, és mintha az
üléshuzatokat is most mosták volna frissen. Sam igyekezett rezzenéstelen arcot
vágni, Mary azonban egy nehéz sóhajjal beletemette az arcába a kezét.
- Jól érzed magad? –
aggódott Castiel, de Mary megnyugtatóan, habár még mindig kissé feszülten
felmosolygott rá.
- Én? Persze, jól érzem
magam. Miért ne érezném jól magam?
Dean minden bizonnyal sejtette,
hogy valami nincs rendjén, mert Samra pislogott, aki viszont csak vállat vont,
jelezve, hogy ő sem tudja, mi történik. Vagy legalábbis próbálta ezt mutatni,
és úgy tűnt, meglepően jól sikerült: Dean mit sem sejtve vonult fel a bunkerbe
saját, nagyobb méretű szatyrával, és persze Mary két hatalmas csomagját is ő
cipelte.
- Felvihetnétek a
vacsorának valót, én addig megpróbálom belefaragni a fát a tartóba –
ajánlkozott Sam, közben pedig magában jót szórakozott azon, hogy Isten és az
egyik angyala személyesen felelnek azért, hogy a Winchester otthonban minden a
helyén legyen szenteste. – Anya biztos annak is örülne, ha besegítenétek a
főzésben.
Chuck szeme
felcsillant, ahogy bátorítóan megveregette a nyilvánvalóan zavart Castiel
vállát.
- Hmm, nem rossz ötlet.
Egy kis apa-fia program.
Samnek itt rögtön
eszébe jutott, hogy Cas eddig – amennyire ő tudta – nem tudott mélyebben
elbeszélgetni Chuckkal privátban, ami pedig egy nagyon sajnálatos mulasztás
volt, hiszen Sam személyes véleménye szerint Castielre igencsak ráfért volna,
hogy egy kicsit érezze: szereti őt valaki. Aztán a férfi azzal is tisztában
volt, hogy Casnek elég felemás érzései vannak az apjával kapcsolatban; persze
hibáztatni nem tudta őt, tekintve az angyal múltját. Mégis, igazán
megérdemelné, hogy végre tisztázhasson minden kérdést Chuckkal.
- Ha kész vagyok, felmegyek
én is – ígérte Sam. – Kezdek megéhezni.
×××
Mintegy három óra múlva
a leendő karácsonyfa épségben landolt a bunker központi részében, a
társalgóban. Sam és Dean hősiesen beleállították azt a
nemrég vásárolt karácsonyfatartóba, és ahogy a több mint két méteres fa teljes
magasságában ott állt előttük, mindkettőjüknek eszébe jutott az, hogy milyen
régen csináltak utoljára ilyesmit. Az apjuk sem volt nagy híve a
karácsonyozásnak, így kicsi koruktól kezdve nem sok részük volt benne; most –
Samet legalábbis – büszkévé tette a gondolat, hogy volt miért annyit küzdeni a
hazahozatallal, volt miért kínlódni a kifaragással, és lesz miért… hoppá.
- Dean - fordult a
bátyjához meglehetősen frusztráltan Sam -, gondolom neked sem fordult meg a
fejedben az, hogy nincs….
- Egy darab kurva
karácsonyfadíszünk sem? – érdeklődött Dean. – Nem, Sammy, nem fordult meg.
Sam felsóhajtott.
- Be kellene mennünk a
városba. Legalább a közelebbikbe. Mégsem lehet ilyen üres karácsonyfával…
karácsonyozni.
- Este fél hatkor,
szenteste? Egy normális bolt sincs nyitva ilyenkor. – A férfi megvakarta hátul
a fejét. Sam látta a testvérén, hogy az annyira nem lelkesedik ezért az egész
karácsonyfás ötletért, de az édesanyjuk kedvéért bármit megtenne. Samet ez
azért mégis jóleső melegséggel töltötte el. – Talán van néhány poros dísz
eldugva valahol valamelyik szobában, meg kéne keresni.
- Ha nincs, az sem baj
– jutott egy hirtelen ötlet eszébe a fiatalabbik Winchesternek. – Vettem a
múltkor pár narancsot, annak a héját leszáríthatjuk. Vagy papírból is lehet
díszeket készíteni.
- Ezt rád hagyom,
hercegnő – horkantott fel Dean, majd már éppen indult volna, mikor Sam
utánaszólt:
- Hmm, pedig anya azt
mondta, ma este még filmet is akar nézni velünk.
- Kizárt – szögezte le
Dean. – Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok vevő az ilyen Igazából szerelem-féle szarságokra.
- Mondd, Dean, hányszor
is láttad azt a filmet?
A férfi megtorpant, és
elhúzta a száját.
- Egyszer, de akkor is
csak azért, mert ha már felhívtam azt a csajt filmezni, valamit nézni is
kellett… az akció előtt. Huszonkettő
se voltam még talán, nem kell ítélkezni.
Sam nagy komolyan felemelte
a kezét, mintegy védekezésül.
- Ítélkezni? Dehogy. –
Majd tanácstalanul összefonta maga előtt a karjait. Szerencséjére Cas éppen ezt
a pillanatot választotta, hogy megjelenjen: az angyal most a szokásos
ballonkabátja helyett farmerben és kék, fenyőfamintás karácsonyi pulcsiban volt
(Amit, mint később kiderült, Marytől kapott előkarácsonyi ajándéknak.) Samnek
már sóhajtani sem volt ereje, mikor konstatálta, hogy Dean elég látványosan,
tetőtől talpig végigmustrálja Cast - akinek valószínűleg fel sem tűnt az egész.
- Mary küldött. Azt
kérdezi, szeretnétek-e ti is mézeskalácsot, mert ha nem, akkor nem süt
feleslegesen többet.
- Anya mézeskalácsot
süt, ezt már szeretem – vigyorodott el Dean, már ilyenkor a hasára gondolva. –
Persze, süssön csak sokat, kerülhet belőle a fára is.
- Igazából… apa ötlete volt – pirult bele Cas a
mondandójába; Sam és Dean egyszerre tátották el a szájukat.
- Várj, Cas – pislogott
Dean zavartan, majd közelebb lépett a feszengő Castielhez. – Te… apának hívod Chuckot? Mióta?
- Amíg főztünk és
sütöttünk, hát… elég sok téma szóba került, és… kicsit talán túl indulatosak is
voltunk, véletlenül le is sodortam az asztalról a levesnek valót. Mindenesetre
Chuck és én átbeszéltünk elég sok dolgot, és végül is arra jutottam, hogy az a
legtisztább, ha megpróbálom félretenni az ellenérzéseimet… vele kapcsolatban. És
mikor kibékültünk, azt mondta: szívesen venné, ha… ha apának hívnám. Még nem
szoktam meg, de előbb-utóbb talán menni fog.
Sam őszintén
elmosolyodott, és megölelte Castielt.
- Örülök nektek –
szólalt meg a férfi, mikor elhúzódott, és látta, hogy Cas szintén mosolyog. Ha
nem is annyira örömtelien, mint ő maga, de mosolyog.– Mi éppen azt beszéltük
Deannel, hogy nincsenek karácsonyfadíszeink, és nem lenne rossz készíteni egy
párat. Tudjátok mit? Én bemegyek a konyhába, Cas, szívesen felváltalak. Ti csak
csináljatok díszeket a fára, mindegy, miből.
- Felkutatom az egész
bunkert – közölte Dean. – Akár a feje tetejére is állítom, de találok díszeket
elrejtve.
- Hogyne.
×××
Szükségtelen is mondani
talán, de Dean nem igazán járt sok sikerrel. Vagy az őseik sem szerettek
karácsonyozni, vagy olyan nagy becsben tartották a dekorációt, hogy a titkos
bunker legtitkosabb szobáiban a legtitkosabb padlómélyedésekben rejtették el
őket; ezt már sosem fogják megtudni. Dean mindenesetre tényleg minden zugot
felforgatott, és végül diadalmasan tért vissza egy pókhálós kis dobozzal: volt
benne egy elég szép, fa tetejére való piros csillag, és négy darab kis piros
gömb. Castiel meglehetősen hosszas körmondatban kifejtette véleményét,
miszerint ennyi talán nem lesz elegendő egy két és fél méteres fa
feldíszítéséhez; Dean makacskodott egy kicsit, de aztán végül is Cas sikeresen
meggyőzte őt arról, hogy milyen szép lenne, ha Marynek tetszene a karácsonyfa –
ő ugyan nem ért az ilyen dolgokhoz, de tudja, hogy az emberek valamiért
szeretik, ha egy fenyőfa tele van aggatva színes dekorációval.
Dean tehát megnyitott
az interneten egy viszonylag egyszerű origami csillag tutorialt, és nagy
morogva megpróbált előkeríteni némi papírt. Ebből volt bőven szerencsére:
ugyanabból a szobából, ahonnan a kis doboz volt, Dean kihozott két hatalmas
stóc, harmincas-negyvenes évekbeli újságot. Neki is álltak a munkához
mindketten. A hajtogatás nem volt nehéz, így még Cas is viszonylag hamar
ráérzett az ízére. Mintegy fél óráig nem is nagyon szólaltak meg: bár egymás
mellett ültek a hosszú asztalon, még csak a másik munkáját sem figyelték, két
külön stóc papírból dolgoztak. Végül Cas törte meg a csendet, egy kissé
váratlan kérdéssel:
- Miért nem szerettél volna karácsonyfadíszeket készíteni? Ez nem teljesen
világos számomra. – Az angyal jól láthatóan gondolt valamire, de nehezére esett
a szavakat összefűzni, érthető formába önteni. Dean megforgatta a szemét.
- Utoljára általánosban csináltam ilyet, és amúgy sem illik hozzám. Ez
nőies dolog.
Cas nagyokat pislogott.
- Ó. – És újból a homlokát ráncolta. – Én… nem teljesen értem, hogy van ez.
Vannak nőies dolgok, amiket a férfiaknak nem szabad csinálni, és… férfias
dolgok is vannak, amiket a nőknek nem szabad? De akkor Sam miért kért meg arra,
hogy készítsünk díszeket? Össze vagyok zavarodva.
Dean teátrálisan felsóhajtott, majd megpaskolta az angyal kissé merev
vállát.
- Elég régóta itt vagy már, Cas, de még mindig van mit tanulnod. – Dean itt
véletlenül átpillantott Castiel oldalára, oda, ahol a már meghajtogatott
csillagok voltak. A férfi a szája szélén somolygott, majd gondolkodás nélkül
átnyúlt Castielhez. – Hé, azt felfelé kell hajtogatni.
Cas ujjai még a papíron voltak, ahogy Dean megpróbálta kijavítani a hibát;
a kezük összeért pár pillanatig, amíg az idősebb Winchester befejezte a
műveletet. Dean végig a saját kezét és a papírt bámulta, de érezte Castiel
porhüvelyének szapora szívverését egészen közelről; ezt nem tudta mire vélni
teljesen. Mikor Dean ugyanebben a pozícióban felemelte a tekintetét (olyasmit
akart mondani, hogy na látod Cas, így
kell ezt csinálni), Castiel szemeivel találta magát szemben egészen
közelről.
Mindketten sűrűn pislogtak.
- Öhm… - Cas zavartan elfordult. Arrébb rakta a Dean által meghajtott
csillagot, és újabb újságpapírt vett ki a többi közül. – Köszönöm, most már azt
hiszem, menni fog.
A Winchester, mintha mi sem történt volna, visszafordult a saját munkái
felé, és a szokott gondtalan vigyorával újra elkezdett hajtogatni. A gondolatai
leghátsó zugából azonban mégsem sikerült száműznie az imént történteket, és
arra jutott, hogy nem lenne rossz egy kis mellékzaj, miközben dolgoznak.
- Benyomok egy Deep Purple albumot, oké? Hamarabb telik az idő.
×××
- Nem hiszem el, hogy Dean ilyenkor is képes Deep Purple-t hallgatni –
sóhajtotta Mary. – Én is imádom, de mégiscsak karácsony van.
Sam a homlokát ráncolva nézett fel az édesanyjára, de különben nem szerette
volna kommentálni a dolgot. A rockzene (amit Sam fel sem ismert először) olyan
hangos volt, hogy a konyháig is simán elhallatszott, és Sam sejtette, hogy a
zenét Dean már megint elterelésnek használja: vele is rendszeresen csinálta
ezt, főleg régebben, ha az Impalában voltak, és nem akart hozzászólni. Csak
felcsavarja a hangerőt, és máris minden rendben van…
- Igazad van – mondta szomorkásan Chuck, ahogy lekonyuló ajkakkal eldugta a
nadrágja zsebébe a telefonját. Amíg Sam a mézeskalácsok díszítésén fáradozott,
és igyekezett a lehető legprecízebben megfesteni azt cukormázzal, Chuck
keresztben ült egy széken, és… hát, a telefonozáson kívül eddig semmi különöset
nem csinált. - Borzalmas, amit Deanék művelnek. Hiába célozgatunk, meg hagyjuk
őket magukra, valami… drasztikusabb kell.
Sam igyekezett túllépni azon a tényen, hogy Chuck már megint a fejében
turkált; fogalma sem volt, hogyan hozhatná fel a témát udvariasan, így hát a
következő lényegi dologra koncentrált.
- Te… öö… látod, most mit csinálnak?
- Én minden látok – közölte rendkívül diplomatikusan Chuck, de ettől még
mindig nem tűnt túl vidámnak. Sőt, mintha jobban el lenne kenődve, mint eddig
bármikor.
- Chuck, jól vagy? – Mary letette az utolsó tepsi forró mézeskalácsot a
konyha asztalára, majd letörölte a homlokát. Őszintén aggodalmasnak tűnt, ahhoz
képest, hogy alig pár napja ismerte Chuckot; hiába, csak édesanya volt. Még ha
pillanatnyilag nem is a fiára pazarolta empátiáját, hanem az univerzum
teremtőjére.
Chuck ügyetlen félmosolyt eresztett meg, de látszott rajta, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne. Kissé el is pirult.
Chuck ügyetlen félmosolyt eresztett meg, de látszott rajta, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne. Kissé el is pirult.
- Sheila azt mondta, inkább hagyjuk az egészet. – A férfi a tenyerébe
temette a fejét. – Én… olyan kellemetlen ezt így bevallani, de… nem vagyok
annyira oda a szexért. Néha én is élvezem, néha mások kedvéért megteszem, de….
valahogy nekem az nem fontos annyira. Az egyik volt pasim azt mondta, hogy ez
természetellenes, és ne reménykedjek abban, hogy valaha is találok valaki…
hasonlót.
Sam nem mert az anyjára nézni, de sejtette, hogy Mary is legalább annyira zavart
és tanácstalan, mint ő. Éppen elég volt
neki a saját és a bátyja elégtelen szexuális életét elviselni, igazán nem tudta
mit kezdjen most még Chuckéval is.
- Nézd… - szólalt meg barátságosan Mary, majd Chuckhoz ment, és kedvesen
megsimogatta annak a vállát. – Megértem, hogy ez problémát okoz, de… te vagy az
Úr. Nem tudnál valakit teremteni magadnak?
- Ó, én már régóta nem csinálok hasonlót. Berozsdásodtam – nevetgélt kicsit
a férfi, de még mindig piros volt. – Meg aztán… az idegeimmel is vannak
problémák, és mikor még a földön voltam hosszabb ideig, megpróbálkoztam
pszichológussal. De neki meg ugye nem mondhatok el bármit, és így nem ér semmit
az egész. – Chuck mosolyogva felsóhajtott. – Ne haragudjatok, nem azért vagyok
itt, hogy az én problémáimon merengjünk. Deanéknek kellene segíteni.
- Viszek nekik egy tál süteményt, megnézem, mi van velük. – Sam kapva
kapott az alkalmon, hogy kissé kiszellőztesse a fejét.
Szüksége volt rá.
×××
Ahogy azonban megérkezett a nappaliba, rájött, talán mégsem lett volna rá
szüksége. A következő kép tárult ugyanis elé: Cas és Dean a hosszú asztal előtt
álltak közvetlenül, Cas ujjai pedig lágyan Dean tenyere köré fonódtak; a két
férfi olyan közel állt egymáshoz, és olyan elmélyülten kapcsolta össze a
tekintetét, hogy bárki azt hitte volna róluk, hogy együtt vannak. Castiel még
kissé ki is pirult, főleg, mikor meglátta a hirtelen betoppanó Samet.
- Elvágtam a kezem az egyik újsággal – közölte Dean, majd olyan lazán
vigyorgott Samre, mintha minden teljesen rendben lenne. Az öccse sajnos ismerte
már ezt a nézést, és tudta, hogy nem, nincs minden rendben. Távolról sem. – Még
jó, hogy van egy házi angyalunk.
- Persze – ment bele mosolyogva Sam a játékba. Még alig tette le az
asztalra a mézeskalácsot, Dean máris lekapott a tányérról kettőt. – Nem is
gondoltam, hogy simán csak megzavartam a szerelmes turbékolást. Ha ilyesmiről
akarnék fantáziálgatni, csak felmennék a netre, és elolvasnék pár fanficet.
- Nagyon vicces vagy, Sammy – köhintett Dean, de Castiel ettől még
ugyanolyan zavart volt.
- Hogy… micsodát?
- Vagy egy tonna giccses történet van fent a neten rólunk – magyarázta Dean
azonnal, még mielőtt Sam kinyitotta volna a száját. A szemét is forgatta hozzá,
hogy mindenki lássa: ő ugyan magasan az ilyen bugyuta dolgok felett áll.
- Chuck könyveket írt a Winchesterekről, ha még emlékszel – folytatta Sam,
Castiel felé fordulva. – És azok az emberek, akik olvasták, meg vannak győződve
arról, hogy te és Dean egy pár vagytok. Írtak erről szóló történeteket is. És
ne nézz így rám, Dean, tudom, hogy te is olvastál párat.
Dean rögtön kinyitotta a száját. Aztán becsukta.
- Tényleg… vannak ilyen történetek? – csuklott el Cas hangja, és szinte
lehetetlen volt nem meghallani egy bizonyos szintű lelkesedést ebben.
- Nem lehetne, hogy inkább a karácsonyfát díszítsük? – méltatlankodott
Dean.
A fiatalabb Winchester egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy meglépje-e
azt, ami az első reakciója lett volna erre, de végül – egy pillanat leforgása
alatt - úgy döntött, megteszi.
- Ugyan, Dean – vont vállat Sam, aztán a keresztbe tett karú angyal felé
fordult. – Ki tudja, talán Cas titokban szerelmes beléd, és még élvezne is
Destielt olvasni. Megtagadnád tőle ezt az örömet?
Sam nagyjából jól spekulált. Castiel ujjai idegesen babráltak a
nadrágjával, arcából pedig minden szín kiment. Dean láthatóan köpni-nyelni nem
tudott, de Sam éppen elég régóta ismerte már őt ahhoz, hogy tudja: ez a földre
szegeződő tekintet, ez a látszólag bátor félvigyor, meg az ajkak beharapása –
ez mind azt jelezte, hogy Dean félt.
- Nem tudom, honnan veszed ezt az információt, de tévedsz – vörösödött bele
a mondanivalójába Castiel. Annyira
egyértelmű volt az egész szituáció. Sam
tudta, hogy Dean is tudja, hogy – még az a naiv és ártatlan - Castiel is tudja.
Mindenki tudta, mi történik, a félrekapott tekintetekből és zavart mimikákból le
lehetett szűrni. Sam éppen ezért nagyon dühös lett, mikor Dean görcsösen
nevetgélve, mosolyogva hátbaveregette Cas vállát.
- Ugyan, Sam csak viccelt. Tudom, hogy a valóságban nincs ilyen jó ízlésed,
ne aggódj.
×××
Az este további részében sikerült egész szépen kidíszíteniük a
karácsonyfát. Dean és Mary pár pillanatra összeszólalkoztak azon, hogy milyen
zene is menjen ezen művelet alatt, de végül Chuck szerény közbeszólása
eredményeképp valami teljesen noname indie rockzenekar két évvel ezelőtti
albuma szólalt meg. Nem mondhatni, hogy ennek (Chuckon kívül) bárki is örült
volna, de háttérzajnak elment; és amúgy is voltak kisebb problémák a díszítés
körül. Például Cas már majdnem teljesen feldíszítette az egyik oldalt a saját
maga által készített papírcsillagokkal, amikor Mary és Sam elsárgult arccal
kérte meg az angyalt, hogy legyen már szíves és ne rakjon olyan díszeket a
fára, amiknek az elején Hitler vagy Mussolini arca szerepel. (És persze ez is
Dean hibája volt, hogy nem válogatták ki azokat a francos újságokat.)
Szerencsére csak három-négy darab hasonló kaliberű csillagot találtak, és így
nem lett hiányos az az oldal: ahol még esetleg híját érezték, kipótolták
egy-egy cérnára fűzött mézeskaláccsal. Chuck – csak ő tudja, honnan –
előkerített valahonnan diót is, és pár darab gyufa meg fonál segítségével azok
is felkerültek az immár egyre szebb karácsonyfára. Égőjük ugyan nem volt, amit
körbetekerhettek volna, de Mary meggyújtott néhány szép nagy gyertyát az
asztalon, és máris ünnepibb volt a hangulat.
Tekintve, hogy Dean már díszítés közben is elcsent jópárat a fára felrakott
mézeskalácsok közül, Mary kicsit haragosan (de azért persze megpróbált
uralkodni magán) felvetette, hogy akár játszhatnának is valamit. Dean ezúttal
nem tiltakozott olyan hevesen, mint szokott, azt viszont kikötötte, hogy
mindenki felejtse csak el a Cluedót, a Monopolyt vagy az Unót. És tekintve,
hogy a pókeren kívül csak ezek a játékaik vannak…
- Van egy ötletem – csapta össze a tenyerét Mary Winchester. – Múltkor
láttam a tévében egy nem is olyan régi műsort, a címe Who’s Line Is It. Volt ebben egy játék, aminek az volt a lényege,
hogy két ember kapott egy szituációt, és improvizálniuk kellett rá egy
dialógust. Közben mindkettőjük zsebében ott volt pár darab cetli, amiken vicces
mondatok voltak. A lényeg, hogy mikor a játékvezető megállította a szituációt,
az éppen sorra következő egyénnek ki kellett venni egy cetlit a zsebéből, és a
rajta szereplő mondattal kellett folytatnia a beszélgetést.
- És ez hogy szórakoztató? – gúnyolódott Dean, de Mary csak vállat vont.
- Én is ismerem a sorozatot, láttam az összes évadot – csúszott ki Chuck
száját a mondat, majd mikor mindenki egy emberként nézett rá, a férfi mintha
összezsugorodott volna. – Hát… már eleve a szituációk is viccesek, és főleg ez
adja meg az egész élét.
Mary tovább bólogatott.
- Ehhez nem kell más, csak pár szelet papír meg akaraterő. Meglátjátok, jó
lesz! Már eszembe is jutott egy jó kis sztori. Dean, Cas, van kedvetek
elkezdeni?
Dean felhorkantott, és elhúzta a száját.
- Miért pont mi?
- Castiel, van ellenvetésed? – szegezte a kérdést az angyalnak Mary.
Castiel kissé elveszettnek és tanácstalannak tűnt, de mégis válaszolt a
kérdésre:
- Nem igazán értem egyelőre a játékszabályokat, de szívesen, ha ezzel
örömet okozok neked.
Ezzel el is lett döntve. Dean és Cas el lettek zavarva mintegy öt percig,
amíg Mary, Chuck és Sam megírják a mondataikat.
- Ezt eltervezted, ugye? – harapta be az ajkait Sam, miközben összehajtotta
az első kitöltött cetlijét. Chuck pár percen belül kész volt a saját két darab mondatával, Mary azonban még
mindig a filctoll hegyét rágta. – Remélem, tudod, mit csinálsz.
- Fogalmam sincs, kisfiam – mondta Mary Winchester, majd végül egy nagy
levegővétel után felírta az utolsó mondatát is, és összekeverte az előtte lévő
papírcetlik halmával. – De ha ezzel nem törjük meg a jeget, akkor semmivel. Itt
már csak az Úr segíthet.
- Nem vagyok biztos abban, hogy jók lettek a mondataim – motyogta Chuck, de
azért bíztatóan nézett Maryre és Samre. Sam felé még egy kacsintást is
megengedett; azt egy kicsit kirázta ettől a hideg. – De mindent megpróbáltam.
×××
- A szituáció a következő – emelte fel a hangját Mary. Dean a hosszú
íróasztal előtt állt, míg Castiel az asztalfőn ült, meglehetősen
várakozásteljes arccal. – Van egy házaspár, akiknek nemrég született gyerekük.
Fülig szerelmesek egymásba, nagy a boldogság, ecetera ecetera. Az egyik viszont
úgy sejti, hogy a kórházban véletlenül kicserélték a gyereküket egy másik gyerekre,
és azt mondja a párjának, hogy ez így nincs rendjén, vissza kell cserélni őket.
- Komolyan, anya, ennél hülyébb szituációt nem tudtál kitalálni? – vonta
fel a szemöldökét Dean, Cas pedig újfent kényelmetlenül feszengeni kezdett.
- Öhm… és nekem mit kell pontosan csinálnom? Választanom kell egy szerepet?
Mary kifújta a levegőt.
- Igen, Cas, jól látod. Te leszel mondjuk az a szülő, aki nem tud a
dologról. Dean megpróbál meggyőzni, hogy rossz babát hoztatok haza. Na, ne
izgulj így, csak mondd, ami először eszedbe jut.
- Nem vagyok biztos benne, hogy akarom ezt – szögezte le Dean így mindjárt
az elején, de Chuck és Mary is lehurrogták. Miután a papírcetliket fele-fele
alapon eljutatták a két főszereplő zsebébe, a többiek hátrébb vonultak, hogy
teret adjanak a játéknak. Miután Mary szájából elhangzott a kezdhetitek szócska, Castiel megrémült.
Továbbra is az asztalfőn ült, kezeivel feszülten babrált, tekintetét a semmibe szegezte.
És akkor Dean bejött oldalról.
- Hé, drága – vigyorodott el a férfi, amint közelebb ment Cashez; annyira
azért nem közel, hogy hiteles legyen a játéka, de láthatóan azért próbálkozott.
Még Cas vállát is megszorította. – Milyen volt ma itthon a kicsivel? Ugye evett
rendesen?
Castiel sűrűn pislogott, és tanácstalanul Maryre nézett.
- Öhm... igen?
- Király. – Dean itt lehajtotta a fejét, és még a fejét is megvakarta
hátul, hogy ezzel mutassa: kellemetlen dolgot szándékozik bevallani. – Szóval
az van, hogy az egyik ápoló a kórházból… hát, elég furcsa, hogy kórházból
hoztuk a gyereket, na mindegy. Tehát a lényeg, hogy az egyik ápoló felhívott
ma, és azt mondta, hogy lehet, hogy véletlenül elcserélték a kisfiunk… valaki
más kisfiára.
- Ó. – Cas sokáig hallgatott, majd kétségbeesetten felnézett Deanre. – Pedig
már éppen megszerettem… őt. Akármi is legyen a neve. Nem lehetne, hogy így
maradjon minden?
Dean már éppen nyitotta volna a száját, mikor Mary leállította, és
utasította, hogy vegyen ki egy cetlit a zsebéből. A férfi lehunyta a szemét
fájdalmában, de azért kimondta:
- Ma reggel egy zöld elefánttal
teáztam.
Castiel elragadó ártatlansággal válaszolt:
- Én azt hittem, dolgozni voltál. – Aztán mélyen elpirult. – Mármint, az
emberek dolgozni szoktak reggel, aztán hazajönnek délután.
- Ne haragudj, Cas, ma nehéz napom volt. Valakik – nézett Dean
jelentőségteljesen a percek óta vigyorgó öccsére – sikeresek felbosszantottak.
Mindenesetre, ami a babákat illeti, vissza kell cserélnünk őket. Mindenkinek
joga van a saját gyerekéhez.
Mary itt ismét jelzett, most Castielen a sor, hogy húzzon egy cetlit.
Castiel arca még vissza sem tért a normális színéhez, ismét kapott egy kis
löketet.
- Dean. - A férfi felállt. – Hát ennyit
jelent neked a kapcsolatunk?
Deanben egy pillanatra mintha bent rekedt volna a levegő; csak egy
pillanatra.
- Nem a kapcsolatunkról beszélek, annak semmi köze ehhez. Csak…
- Cetli! – kiáltotta be Mary, mire Dean kelletlenül előhúzott egy újabb
papírost. A Winchesternek minden vér kifutott az arcából, mikor meglátta, mi van
ráírva. Gyorsan körbenézett, hogy felmérje a lehetőségeit; Sam látta rajta,
hogy iszonyatosan őrlődik azon, mit tegyen. Rosszabb, vagy jobb lesz talán, ha
felolvassa a cetli tartalmát? Vagy esetleg ezen a ponton már minden mindegy?
- Szerelmes vagyok beléd. – Dean hangja
alig észrevehetően megremegett az utolsó szónál, és ezután a férfi nehezen nyelt egyet. A levegő mintha megfagyott volna a szobában; Sam és Mary (talán Chuck
is) lélegzetvisszafojtva várták, hogy Cas majd megdöbben, meghatódik, képtelen
lesz a beszédre. Persze, ez csak egy játék, de… mégsem csak egy játék. Most már Casnek is rá kellett jönnie erre.
- Hát – mosolyodott el hitetlenül, kissé gúnyolódva Cas. – Nem éppen így
viselkedsz velem. Ha… ilyen érzéseket táplálnál irányomban, talán kicsit
figyelembe vennéd azt is, én mit akarok. Szégyellsz engem még a családod előtt
is, ez szerinted hogy esik nekem?
- Ó, igen, mert te vagy az egyetlen itt, aki tökéletes - tárta szét a
karjait felmérgesedve Dean. – Mindenki más hozzád képest senki, ugye? A
makulátlan, erkölcsös angyal, akinek sosem lehet leolvasni az érzelmeit az
arcáról. Aki mindig csak áll, mint egy faszent, és állandóan hallgat, de lépni
azt nem mer. Aki több ezer évet vár egyáltalán arra is, hogy valaki elvegye a
szüzességét.
- Kitaszítottak a mennyből – suttogta Cas megbántódva, és nagyon
igyekezett, hogy ne látszódjék az a pár könnycsepp a szemei szélén. Látszódott.
– Miattad.
- Nem én kértem, hogy vállald a kiűzetést értem, ugye? Ne kend rám azt, ami
egyértelműen a te hibád. Ha még mindig ezen dilemmázol, magadra vess, nekem
nincs közöm hozzá. – Dean talán azonnal felismerte, milyen sértő az, amit
mondott; de már késő volt. Cas a következő másodpercben eltűnt, anélkül, hogy
bármit is válaszolt volna, a többiek meg ott maradtak ledöbbenten, szavak
híján. Mary láthatóan le volt sokkolva, mert a tenyerébe temette a száját, és
képtelen volt bármit is hozzáfűzni az elhangzottakhoz. Chuck csak lefelé meredt
bánatosan, láthatóan nem is járt igazán köztük; így Sam volt a legelső személy,
akihez Dean dühösen oda tudott fordulni:
- Ez rohadtul nem volt véletlen, ugye. Mármint ez a szituáció. Meg az
elmúlt nap eseményei.
- Dean, nyugodj meg! – próbálta Sam csitítani a bátyját, de az ettől csak
még jobban kiabálni kezdett.
- Mégis mi közötök van nektek az én életemhez?! Mondjátok, mi alapon
szóltok bele abba, hogy mit kezdek magammal, hmm?
- Nézd, Dean - fordult Mary a fia felé, miközben próbált higgadt maradni. –
Nevetséges, amit Castiellel csináltok. Mi csak segíteni szerettünk volna…
- Segíteni?! – fakadt ki Dean. – Segíteni? Tönkretettétek az egészet. Én…
én nem akartam ezt Casszel, mert… túl bonyolult lenne. És… és nem is vagyok
meleg.
- Bátyám – tette Sam a testvére vállára a kezét, és még a szemébe is
nézett. – 2017 lesz nemsokára. Kérlek, hagyjuk már magunk mögött ezt a témát.
- Castiel nagyon szeret téged – tette hozzá az eddig csöndben üldögélő,
most bőszen mosolygó Chuck. Mindenki ránézett. – Menj utána, és beszéljétek meg
a dolgot kettesben. Nem ment messzire, csak a saját szobájába. Várja, hogy
bocsánatot kérj.
Dean felhorkant, de azért látszott rajta, hogy húzódozik a feladat elől.
- Nagy pöcs voltam, ugye?
- De ki tudod javítani – hangsúlyozta Sam. – Csak menj utána.
×××
Chuck megpróbálta még jobban belebugyolálni magát a puha takaróba, de
tekintve, hogy az egyik kezében egy távirányítót, a másikban egy bögre forró
kakaót tartott (pillecukrokkal a tetején), ez elég nehézkesen ment. Unottan
kapcsolgatta a tévé csatornáit, amíg Sam oda nem ért hozzá, és le nem vetődött
mellé a kanapéra. Mellé, de azért úgy egy méterrel arrébb.
- Kitaláltátok már, milyen filmet nézünk?
Sam megrázta a fejét, és kinyitotta a dobozos sörét, miközben kényelmesen
elterpeszkedett a kanapén.
- Nincs sok DVD-nk Deannel, szerintem kapcsolgatjuk a tévét, és amit
találunk. – A férfi ekkor ránézett a tévé képernyőjére, és mosolyogva
konstatálta az eredményt. – Á. Még jó, hogy Dean és Cas el vannak foglalva.
Dean megmondta még a délután, hogy mennyire utálja az Igazából szerelmet… bár szerintem csak azért mondta, mert ezt
tartja férfiasak. Hihetetlen, hogy még itt tart.
- Szerintem csatlakozni fognak hozzánk nemsokára. – Itt Chuck egészen közel
húzódott Samhez, majd mikor úgy érezte, Sam kicsit lazít, annak vállára
hajtotta a fejét. – Igaz, több mint másfél órája lamentálnak a dolgon, de már
minden rendben van. Smárolnak egy kicsit aztán jönnek is, nem kell aggódni. –
Itt a férfi kissé csalódottan felnézett Samre. – De te nem is emiatt aggódsz,
ugye?
A fiatalabb Winchester fiú zavartan bólintott. Félre akart húzódni, de
Chuck megtette helyette; a fiúnak őszintén bűntudata támadt, ahogy a másik
ránézett.
- Én…
- Nincs gáz, Sam – nevetgélt kissé szerencsétlenül Chuck, majd kortyolt
egyet a kakaóból. Egy kis hab ott maradt a szája szélén, és így kicsit
komolytalanul festett ilyen komoly témához. – Tudom, mik járnak a fejedben.
- Sajnálom – vallotta be Sam őszintén, majd (meglehetősen vörösen) elfordította a
fejét. – Úgy értem… úgy kilencven százalékban hetero vagyok, így gondolok
magamra. De nem ez a probléma.
Chuck beharapta az ajkait.
– Tudod… én érted még meg is tettem volna. A… szexet. Nagyon kedvellek,
Sam. Különleges vagy.
Samnek hirtelen annyi minden jutott eszébe, de annyira össze volt
zavarodva, hogy hirtelen fogalma sem volt, mit reagáljon. Az is nehezére esett,
hogy koherensen gondolkodjon.
- Oké. – Nyelt egyet. – Chuck. Lehetek őszinte?
- Megkérlek rá.
- Én is kedvellek téged, nagyon – kezdte egy nagy sóhajjal a Winchester. – És
szívesen barátkozok veled. Ha bármikor bármi problémád van, meghallgatlak, ha
szeretnéd. De… a testi rész nem menne. Nem azért, mert… nem tudnék vonzódni
hozzád – Sam itt már szinte teljesen vörös volt. – Ez az istenes dolog nekem viszont sok. Ez menne állandóan a
fejemben, és nem tudnék veled olyan… felszabadult lenni, mint szeretnék. Még
mindig nehéz megemésztenem, hogy itt vagy velünk, hogy beszélhetek veled, és…
kérlek, Chuck, ne tedd ezt még nehezebbé.
- Oké. Ez világos volt. – A másik nyelt egyet. – Talán igazad van. Lehet,
tényleg nagyobb szükségem van most barátokra.
Sam rámosolygott, ekkor azonban betoppant mind a három hiányzó családtag:
Mary az utolsó megmaradt tál mézeskalácsot és a saját pillecukros kakaóját
hozta, míg Dean és Cas… hát, ők csak magukat hozták. De azt elég vidáman.
- Tudjátok, fiúk – szólalt meg Mary, amint végre levetette magát Sam és
Chuck közé, Deanék pedig a mellettük lévő kanapét foglalták el -, most már nem
kell úgy ülnötök, mint akik karót nyeltek.
Dean nem mozdult meg, de Cas mosolyogva annak vállára hajtotta a fejét,
majd belesuttogott valamit a nyakhajlatába. Az idősebbik Winchester kissé
zavartnak tűnt a rá irányuló szemektől, de azért betakarta kettejüket
egy nagyobb takaróval, és az alatt összekulcsolta a kezüket is. Megcsókolni Castielt
talán még nem merte mindenki előtt, de Sam remélte, ennek is eljön majd az
ideje.
- Borzalmasak vagytok. Borzalmasabbak, mint ez a film – bökött Dean fejével
rosszallóan a képernyő felé, de mindenki csak mosolygott rajta.
Tudták, hogy nem gondolja komolyan.
Szia!
VálaszTörlésNagyon régóta olvaslak és csak rávettem magam,hogy írjak végre egy megjegyzést. Nem az én stílusom, de most kötelezem magam. Imádom, ahogy írsz!!!!!! Olyan jól át tudod adni az érzéseket. A megfogalmazás tökéletes. Beleszerettem a történeteidbe. A nyugatos párosításod egyedi és szerethető. Destiel meg ahwww. Az Iliászos műved egyszerűen fenomenális. Nem tudok ezzel a bloggal betelni. Köszönöm, hogy írod!!
Szeretettel egy titkos hódoló!
Szia!
TörlésJaj köszönöm, nagyon felvidítottad most az estémet :D Hidd el, mindig iszonyatosan jól esik mások véleményét olvasni, úgyhogy csak bátorítani tudlak, hogy másoknak is kommentelj! A Nyugat fandom nagyon a szívügyem, mivel én voltam az egyik elindítója, szóval ezzel kapcsolatban különösen örülök minden jó szónak. Persze a többit is szeretem nagyon, de na :P Én köszönöm, hogy olvasol, és hogy írtál! *-*
Halihó!(^ω^)
VálaszTörlésEmlékszem, milyen nagyon hangulatcsináló kis csemege volt ez nekem karácsony környékén, főleg mert abszolút nem volt ünnepi feelingem, de ezzel sikeresen meghoztad - amiért nagyon hálás voltam; most meg, hogy mosott szharnak érzem magam a suli miatt, az idő pedig sem őszies, sem tavaszias, mihez kezdhet az ember délután fél ötkor? Karácsonyi ficet olvas, ofkorsz.
Komolyan sajnálom, hogy akkor nem kommenteltem, de most behozom az egészet, mert legalább annyira élveztem, mint első alkalommal.
Először is, őszintén sajnálom, hogy az "igazi", sorozatbéli Mary nem ilyen. De közel sem. Még ha már kedveli is Cast... Sokkal, de sokkal jobban örülnék az általad alkotott verziójának, Isten biz', az sem zavarna, ha vadászna mellette. Csak törődjön a gyerekeivel, akiknek sosem volt igazán édesanyjuk. Legalább akkor valaki (Casen kívül, aki meg természetesen nem mindig lehet ott) úgy törődne Deannel, hogy ő nem neheztel rá miatta, nem érzi magát gyengének.
Aztán ott van a Chuck/Sam dolog, ami még mindig annyiiiira tetszik. :3 Sosem shippeltem őket, de ez... Ah, mostanáig az sem esett le, mennyire hiányzik Chuck is, és komolyan láttam magam előtt az egészet. Nézd, miket váltasz ki belőlem. :D
Szóval igen, napestig sorolhatnám, hogy mit imádtam benne, de az a valóság, hogy mindent. Első és második alkalommal is. Mary próbálkozásait, Cas édes naivságát, Dean töketlenkedését, a szuper zenéket, Chuck és Sam kínos beszélgetéseit és, hogy még március közepén is hallottam lelki füleimmel a karácsonyi zenéket, éreztem a mézeskalács illatát, láttam a díszeket a fán... azt éreztem, hogy minden megvolt, ami egy ficet fantasztikussá tehet. (☆^ー^☆)
Szuper vagy!
Sziaa :D
TörlésJaj nagyon boldog vagyok, hogy valakinek tetszik ez a novellám, komolyan *-* Emlékszem, nagyon kész akartam lenni karácsonyra, és le voltam maradva, ezért a végét pár nap alatt írtam meg ; akkor meg voltam elégedve az eredménnyel, most így visszaolvasva viszont furcsa, mert nem teljesen így akartam ezt megírni, mikor még elterveztem az egészet XD A márciusban olvassunk karácsonyi sztorikat mondjuk abszolút átérzem, a karácsonyi feeling valahogy mindig a nyár közepén kap el engem is xD
Mary: ugye azt írtam, hogy az új évadból csak az első 2-3 epizódot láttam, szóval annyira nem tudtam még elkapni az ő karakterét. Abban nyilván igazad van, hogy nem ártana a srácoknak egy normális szülő, akire tényleg rátámaszkodhatnak, és én így még az évad elején remélni merem/mertem, hogy Mary ilyen lesz, ezért is írtam bele az ő karakterét :) Meg hát mondjuk ugye Chuck az egyik főszereplő, és róla csak a 11. évad végén derül ki, hogy Isten, szóval mivel a sztori ez után játszódik, nem is nagyon hagyhattam ki Maryt. Még ha ez az én kis idealizált verzióm is róla :D
A Chuck/Sam dologhoz nekem annyi elég volt, hogy Sam meghatóan édesen zavarban volt, amikor Chuckkal beszélgettek a 11. évad végén, meg amikor Chuck megsérült, Sam hordozta mindenfelé :) Igazából nincs mentségem, ez bekattant és ez volt a fic alapötlete. De hát a Destiel még mindig az egyik legszebb ship a világon, és muszáj volt, hogy ők is benne legyenek :P
Te vagy szuper, hogy írtál, és remélem máskor is örömödet fogod még lelni a ficben :D