Ain't nobody loves me better - 6. fejezet

Fandom: Iliász

Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint

Műfaj: regény/kisregény/nemtudommég, egyébként 21. századi High School AU
Korhatár: 16

Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.

Megjegyzés: Picit később jött ez most, mint szokott, de remélem a hosszúság kárpótol :)

A pénteki nap természetesen a várt eredményt hozta; Diomédész viszont komolyan nem gondolta, hogy ilyen jót fog szórakozni az egészen. Meneláosz, az a drága, mit sem sejtő, állig vörös sálba bugyolált és álmos képű Meneláosz remegő kézzel osztotta ki a dolgozatokat, aztán – ahogy azt mindig is szokta – leült a tanári asztalhoz, hogy merev háttal bámuljon maga elé addig, amíg a gyerekek el nem végzik a rájuk kirótt feladatot.

Hektor arcán jelent meg az első döbbenet; ez nem csoda, hiszen barátnőjével, Andromakhéval az első sorban ültek. Aztán egyre csak terjedt és terjedt a tanácstalanság, egyre szaporodtak a pusmogások, a hátrafordulgatások: a leghangosabb talán Párisz volt, akit egy idő múlva már a tanár is észrevett (igaz, ez beletelt neki jónéhány percbe), és igyekezett leállítani. De a pusmogás ekkor sem szűnt, ezzel pedig az amúgy vasidegekkel rendelkező Átreidészt is sikerült annyira felbosszantaniuk, hogy az random járkálni kezdett a tanteremben, és ki is szúrt két kollégistát, akik jobb híján a telefonjukról puskáztak. Rögtön elégtelent is kaptak – Diomédész pedig alig bírta visszafojtani a nevetését. Milyen gáz már, hogy pont Meneláosz, ez az ártalmatlan balfácán kapja őket el? A srác váltott egy mindenttudó vigyort Idomeneusszal, és megfigyelte, hogy ez a vigyor körbejárt a klikkük körében: végül elért Akhilleuszhoz, aki ugyan nem vigyorgott vissza Diomédészre, de elismerő biccentéssel, és egy félmosollyal jutalmazta osztálytársát.

Ezért még nem érte volna meg az egész. De az önelégült, pöffeszkedő Párisz arcán látni a megdöbbenés és a düh színtiszta, mulattató egyvelegét? Diomédész nem bánt meg semmit.

×××

A következő kedden Diomédész és Helené úgy döntöttek, nem is lehetne jobb megkoronázása a napnak, mint egy hamburgerezés a belvárosban.

- Azt gondoltam…

- Ne modoroskodj már – forgatta a szemét a lány. A haja meglehetősen kócos volt, idefelé jövet ugyanis fújt egy kevéske szél, és Helené nem ment ki a mosdóba, hogy megigazítsa; de hát még ez a meglehetősen lazán fonott, zilált haj is rendkívül illett hozzá. Az már kevésbé, hogy a tálcáján egy extra nagy hamburger, egy nagy kóla és egy rendkívül töménynek látszó sajttorta is helyet foglalt. – Feltételezem, most azt gondolod, hogy nem illik hozzám, hogy mekiben ebédeljek.

Diomédész védekezőn maga elé tartotta a kezét.

- Hé, csak annyit mondok, hogy nem igazságos. Tudod te, hogy én mennyit edzek sulin kívül is azért, hogy formában maradjak? Te meg csak így betömsz egy halom kaját, és mindenki bomlik utánad.

Helené nevetett.

- Mit csináljak, jó géneket örököltem.

Diomédész játékosan hümmögött neki valamit, de azért jóízűen ette a saját hamburgerét. Közben azon gondolkodott: vajon megemlítse Helenének, hogy mi jár a fejében előző csütörtök óta? Persze nehéz lenne elmondani az egészet úgy, hogy a megoldókulcs-kicserélős dolgot elegánsan kihagyja. De… köszönhetően néhány utóbbi álmának, amiben egy rendkívül jóképű, meztelen, szarvasgombás ételeket főző földrajztanár szerepelt, Diomédész fantáziája elszabadult. Nem kicsit. Például ma reggel is kihagyta az első két órát amiatt, mert… nos, úgy gondolta, jobb, ha nem megy be az amúgy is csatatérre hajazó osztályterembe jól látható merevedéssel és frusztráltan. De hiába rendezte le egyedül a dolgot; Odüsszeusz arca, és a rá szegeződő tekintete olyan kép volt, amit hiába próbált, sehogy sem volt képes kiverni a fejéből már lassan egy hete. Azok a kurva hormonok.

Diomédész letette a hamburgert, és hatalmas levegőt lett.

- Figyelj, Helené… elméletben, csak elméletben. Mit csinálnál akkor, ha lenne egy személy, akivel irtózatosan, nagyon, de nagyon kefélni akarsz, de ő azt hiszi, hogy utálod őt?

Helené megállt az evésben, és megzavarodva, vörös arccal pillantott fel a srácra.

- Mármint… most komolyan? Ez neked ebédtéma?

- Kérlek.

- Azt hittem, Meneláoszról már letettél – fintorgott a lány, és letette az ételt. Látszott rajta, hogy máris elment az étvágya. – Kipróbáltam. Nem ajánlom.

- Nem Meneláoszról van szó, hanem… - Diomédész itt maga is elvörösödött, és rögtön megbánta, hogy szóba hozta a témát. Még egy hete sincs, hogy véletlenül meglátta a szexistent Mr. Láertiádészban, ki tudja, talán pár nap múlva el is felejti az egészet… és akkor mi lesz vele? Ha most azt mondja Helenének, hogy mégsem utálja a tanerőt, akkor következetlen lesz. Úgy illene, hogy ha már eddig rendszeresen összeakaszkodtak a tanórákon, ezután is így legyen; Diomédésznek fent kellett tartania menő srác hírnevét, és ezt csak akkor lehetett, ha valamelyik tanárral nyílt összetűzése volt. Most mégis mit csináljon? Ha már ebbe belekezdett, muszáj volt befejeznie. Lehetőleg őszintén. – Mr. Láertiádész érdekel.

A lány nagyokat pislogott. Aztán hirtelen kitört belőle a nevetés.

- Jól gondoltam akkor, mégsem utálod őt annyira…

- De utálom – kötötte az ebet a karóhoz a srác, majd szájába vette a kóla szívószálát. Nagy határozottságát és marcona arckifejezését elrontotta az, hogy a feje továbbra is a piros egészen változatos színeiben pompázott. – Furának hangozhat, de múlt csütörtökön egyszer csak… bekattant valami, érted? Izgat, bár még mindig nem bírom a pofáját. – Diomédész pupillái itt kitágultak, ahogy beugrott neki a felismerés. – Hát persze, pont ezért akarok szexelni vele! Hogy megmutassam, hogy nem is olyan nagy szám, hogy letöröljem azt a kaján vigyort az arcáról. Eddig fogalmam sem volt, miért kínlódok már vagy egy hete ezen a témán, de most már tudom… köszi, Helené!

Helené hitetlenkedve megemelte a szemöldökét.

- Nem is mondtam semmit.

- Mindegy, a lényeg, hogy ez így nem állapot, ahogy most van. – Diomédész rövid ideig hallgatott. Majd hirtelen ötlettől vezérelve felnézett a lányra. – Azt tudom, hogy kedvel, de ki kell derítenem, hogy úgy kedvel-e. Vagyis hogy vannak-e meleg hajlamai.

- Miért? Meneláosznál ez nem érdekelt. Te mondtad, hogy csomószor csak úgy random flörtölgettél vele.

- Meneláosz az más – horkant fel a fiú. – Ne haragudj meg, de közel sem lehet egy lapon említeni őket. Odüsszeusz túl okos, és ha esetleg úgy kezdek hajtani rá, hogy ő teljesen hetero, lehet, hogy gúnyolódni kezd majd velem. Akár órán is. Mindent kinézek ebből az emberből, és nem akarok olyan anyagot a kezébe adni, amivel árthat nekem.

Helené megitta az utolsó korty üdítőjét is, és egy nagy sóhajjal lerakta az üres poharat a tálcájára. Vágyakozóan meredt a sütijére, de még várt vele egy kicsit.

- Hát, annyit tudok róla, hogy felesége van, szóval szerintem nem meleg, maximum bi. Igazából ezzel kapcsolatban sosem mondott semmit, de én simán kinézném belőle.

Diomédész a második mondatra akart érdemben reagálni, de pont akkor esett le neki, hogy mi is volt az első mondat lényege. A srác megütközve, teljes döbbenettel az arcán bámult Helenére.

- Van felesége?! Ez komoly?

- Harmincöt múlt idén, mit gondoltál, hogy teljesen egyedül van?

A srác összefonta maga előtt a kezeit, és hátradőlt a széken. Megrántotta a vállát.

- Egy olyan pasi, aki a kutyájával videochatel esténként? Simán. A múltkor hallottam, hogy erről beszélnek Meneláosszal. Oké, említett valami Penelopét, de azt gondoltam, a testvére vagy az anyja lehet.

- Penelopé Görögországban lakik – hangsúlyozta Helené. – Ritkán látják egymást Mr. Láertiádésszel, gondolom azért, mert ő elég sokat utazik. Többet én sem tudok sajnos, pedig jártam is Odüsszeuszhoz korrepetálásra. Rendes volt, azt mondta, nyugodtan szólítsam a keresztnevén, ha kettesben vagyunk.

Diomédész felvonta a szemöldökét.

- Hmm, azt mondod, korrepetálás? Jó ötleteket adsz.

- Lecserélnél engem? – fintorodott el a lány, de a srác látta rajta, hogy nem sértődik meg komolyan.

- Hé, amúgy is azt mondtad mostanában, hogy sok a dolgod, és készülsz az egyetemi felvételire. Hátha Mr. Láertiádész elvállalja… jobb is ez így talán, elvégre ő tényleg anyanyelvi szinten beszéli a görögöt. Hasznom válhat belőle.

Helené ekkor vadul vigyorogni kezdett.

- Persze, el tudom képzelni.

- Nem is próbálsz meggyőzni, hogy hülyeséget csinálok? – lepődött meg Diomédész, mire a lány csak röviden legyintett.

- Miért tenném? Magamat se tudtam volna meggyőzni anno Meneláosszal kapcsolatban. Ennyi idő alatt meg kiismertelek már annyira, hogy tudjam, ha valamit tiltanak neked, akkor annál jobban akarod.

Diomédész meglepődött, hogy a lány ilyen lazán áll a dologhoz; de válaszolni már nem tudott, ugyanis elég halkan, de azért kivehetően megszólalt a hátizsákja mélyén a Teenagers. Szó se róla, Diomédész szerette sokáig úgy hagyni a telefonját, mert ez volt az egyik kedvenc My Chemical Romance száma, és csak nemrég állította be csengőhangnak; de amint elővette a mobilt, és látta, hogy Szthenelosz hívja, azonnal elhúzta a zöld csíkot a képernyőn.

- Hé, haver, hogy vagy? – köszönt bele a srác vidáman a telefonba. Pár napja beszélt a barátjával utoljára, és fogalma se volt, hogy az miért hívja őt ilyenkor. Rendszerint csak hétvégén szoktak beszélni, tekintve, hogy máshogy elég nehéz lett volna megoldani a több mint öt órás időeltolódást Florida és Görögország között. Diomédész gyors fejszámolással rájött, hogy Sztheneloszéknál úgy este tíz körül járhat az idő – fogalma sem volt, hogy mi lehet olyan sürgős, hogy a srác ilyenkor hívja. – Ugye nincs baj?

- Nem, dehogy. Sőt, ellenkezőleg. – Diomédész tompa puffanást hallott a vonal túlsó feléről, és összehúzta a szemöldökét.  – Na ne haragudj, csak a bőröndöm esett le az ágyról. Az van, hogy… szóval emlékszel arra a pályázatra, amiről a legutóbb meséltem? Na jó, nem legutóbb, kábé másfél hónapja. Az építészetes, ami középiskolásoknak szólt.

- Persze. – Diomédész elhűlt. – Csak nem megnyerted?

- Csak de. – Szinte hallani lehetett a vigyorgását a telefonon keresztül is. – Tudod, mennyire érdekelt mindig is az építészet, és most ez az egyetemi felvételinél is jól jöhet. Ráadásul kaptam egy rakat pénzt, először azt se tudtam, mit kezdjek vele… elmegyünk Evivel wellnessezni, ez persze tiszta sor volt. De aztán maradt még valamennyi, és van egy kis félretett pénzem is… csak úgy böngésztem a neten, és hát találtam egy oldalt, ahol last minute repjegyeket árulnak olcsón. – A srác tartott egy kis hatásszünetet. - Hajnali négykor indul a gépem, szóval készülj, mert holnap ott fogok toporogni a házatok előtt. Mit szólsz?

Diomédész pár pillanatig meg sem tudott szólalni; az arckifejezése annyira mozdulatlan volt, hogy Helené már aggódni kezdett érte. Nem mintha Diomédész nem szerette volna, hogy Szthenelosszal találkozzanak – a görög srác sosem járt még Amerikában, Diomédész pedig szívesen elkalauzolta volna mindenfelé. De… de. Holnap órám lesz Mr. Láertiádésszel. Meg kell kérnem rá, hogy korrepetáljon engem görögből… ez csak várhat egy hetet, nem? Vagyis kettőt, mert az után szünet. Jézus, és mi lesz, ha totál felizgulva ébredek fel, és Szthenelosz látja majd? Meg kell oldanom ezt az egészet, minél hamarabb le kell feküdnöm Mr. Láertiádésszel. Csak akkor fog véget érni ez a rémálom.

 - Hát ez szuper! – próbált meg fellelkesedni a srác. Maga is meglepődött, milyen határozottnak hangzott. – Csak mondd meg, mikor érkezel, és elmegyek érted. Miamiba jön a géped, ugye?

×××

Diomédész nagyon élvezte, hogy végre hosszabb úton is vezethet. Azt még jobban, hogy lóg a suliból, de azért a vezetés se volt rossz.

- A szüleidnek amúgy szóltál arról, hogy jövök?

A srác csak hallgatott, figyelmét a kormányra meg a forgalomra összepontosította. Szthenelosszal persze nem hiába voltak kiskoruk óta legjobb barátok: az rögtön levette Diomédész modorából, hogy mi a helyzet.

- Anyát nem fogja érdekelni – vont vállat Diomédész, és nagyon zavarta, hogy Szthenelosz mellette lentebb csavarta az üvöltő rockzenét. Így, hogy a másik tényleg hallotta a hangját, tényleg meg kellett próbálnia koherensen és összeszedetten válaszolni. – Apa elvileg ma este hazajön, de mindig csak egy-két napig marad, aztán hetekig, rosszabb esetben hónapokig nem látom.

- Tudom, hogy apukád nem bír engem. Nem lesz gáz, hogy nálatok leszek? – Szthenelosz némileg bűntudatos arcot vágott. – Ne haragudj, tegnap este túl gyorsan döntöttem, nem gondoltam végig a dolgokat.

Diomédész megütközve meredt barátjára. Nem akarta hangosan kimondani, de tudta, hogy Szthenelosznak minden bizonnyal sok pénze elment erre a kis kiruccanásra: talán az összes, amit évek óta gyűjtögetett. Oké, ott volt az az az elég nívós pályázat, de ugyan mennyit fizethetnek egy középiskolásnak ezért Görögországban? Valószínűleg a srác elég sokat rakott hozzá saját pénzből. Mindezt azért, hogy egyszer meglátogathassa őt. Diomédész úgy érezte, minimum tökéletes házigazdának kell lennie, és ehhez hozzátartozott az is, hogy szegény barátja bűntudatát legalább kicsit megpróbálja csökkenteni.

- Nehogy magad okold, oké? Minden rendben. Itt leszel egy hétig, ez milyen királyság már? Elviszlek mindenfelé. A hétvégén akár New Yorkba is leruccanhatunk, Miamiból három óra az út repülővel. Van ott haverom is, akinél elalhatunk, ha bulizni támad kedvünk. Washington D.C. is szóba jöhet, bár én személy szerint már nagyon unom az ottani múzeumokat meg emlékműveket. Vagy akár…

- Rendes vagy, Diomédész – vörösödött el a srác. – De a helyzet az…. szóval nem igazán van ennyi pénzem.

Diomédész felnevetett, majd előhúzott a kocsi kesztyűtartójából egy kártyatartót, benne két hitelkártyával és egy bankkártyával.

- Ne aggódj, a ház számlájára megy minden.

- Diomédész.

- Mit gondoltál, mit fogunk csinálni? – húzta fel a szemöldökét Diomédész. – Meglocsoljuk a virágokat a kertben meg elmegyünk a helyi idősek otthonába pulcsikötő klubot szervezni? A jó dolgok pénzbe kerülnek. Nekem van pénzem, és innentől nem szeretném, ha ez téma lenne köztünk.

Szthenelosz már szólásra nyitotta a száját, de aztán elhallgatott, és megadóan hátradőlt. Diomédész pedig újra feltekerte a hangerőt: még több mint egy óra volt hazáig, és kár lett volna nem kihasználni ezt az időt arra, hogy éneklés címszó alatt eszméletlen hangerővel üvöltsék a Bohemian Rhapsodyt.

×××

A hétvége végül sokkal jobban alakult annál, mintsem Diomédész azt korábban elképzelte: egyrészt kezdődött azzal, hogy az apja mégsem érkezett meg csütörtök este, de még péntek este sem. A srácot nem lepte meg túlságosan, hogy Tüdeusz nem szólt, mégsem jön: nem foglalkozott ő semmivel saját magán kívül, mindig is úgy utazgatott össze-vissza a kontinensen, ahogy kedve tartotta. Diomédész emlékezett rá, hogy kiskorában mennyire hiányzott neki az apja… most már nagy ívben tett arra, mit csinál az öreg, kivel kufircol esténként és milyen ötcsillagos szállodákban alszik. Déipülét sem zavarta a tény, hogy férje nem szeret hazajárkálni: aznap, mikor Diomédész Szthenelosszal hazaért, fodrásznál volt a barátnőivel, aztán este meg vacsorázni ment valamelyik újgazdag szomszédhoz. (Vagy ki tudja. Diomédész sejtette, hogy az anyjának van valakije, mert csomószor ment el otthonról tökéletesen belőtt frizurával, sminkkel és elég merészen kivágott ruhákban, és ilyenkor csak hajnalban tért haza. A srác kezdetben még mérges volt rá, aztán… aztán valahogy már semmit nem érzett.)

A másik nagyon üdvös dolog, ami Diomédésszel történt, az az, hogy ez alatt a pár nap alatt alig jutott eszébe Odüsszeusz: mikor a hétvégén felkirándultak New Yorkba, Diomédésznek megfordult a fejében az, hogy az esti bulin felszed egy srácot, és végre megtapasztalja, milyen a saját nemével lenni. Aztán persze minden úgy történt, ahogy az összes korábbi bulin, amin a fiú részt vett: a lányok tapadtak rá, de egy normális srácot sem tudott hátravinni az épület mögé. (Hátravitt cserébe két nagyon készséges lányt, és azért az is szép teljesítmény volt.) Mire azonban visszatért a diszkóba, kisebb félreértés keletkezett pár tag között, és kitört a verekedés – Szthenelosz és Diomédész pedig még azelőtt elhúztak, hogy komolyabbá fajult volna az eset. Összesen három napot töltöttek az élénk városban, aztán Szthenelosz kérésére – aki tényleg szeretett múzeumokba járni – a fővárosba is ellátogattak. A következő hét keddjén érkeztek haza, tele élményekkel, újabb közös poénokkal és jókedvvel.

Ez a jókedv pontosan addig tartott, amíg Diomédész fel nem fedezte a villájuk előtt leparkolt sötétkék Lamborghini alakját.

Ekkor sarkon is fordult.

- Haver, hova mész? – ragadta meg Szthenelosz a karját. – Itt van az apád kocsija, és? Mi van akkor?

- Csak sétálok egyet… tudod, lélekben felkészítem magam az állandó lecseszésre és szemrehányásra, amit tőle kapok.

A másik kimerülten sóhajtott.

- Én fáradt vagyok, több órát repültünk ma is. Szeretnék pihenni, lezuhanyozni.

Diomédész lamentált pár pillanatig, de végül a barátjára nézett, és nagyon megsajnálta. Igazság szerint ő maga sem nagyon vágyott másra, mint egész nap filmezni meg videójátékozni az új Xbox játékaival, csak hát az apja… ahhoz aztán kell lelkierő. Mégsem lett volna szíve hagyni, hogy Szthenelosz egyedül nézzen szembe a szüleivel, így Diomédész bólintott egyet, és a villára bökött a fejével.

Mikor beértek a tágas előszobába, Batman (aki eddig nagyon kényelmesen az ajtó melletti csodásan bélelt cicakosarában ült) rögtön észrevette gazdája érkezését, és hangos nyávogással figyelmeztette azt, hogy eléggé üres a gyomra.

- Ez a macska mindig nyávog – állapította meg Szthenelosz, miközben Diomédész felkapta a súlyos, de annál bolyhosabb állatot a kosarából. Közben megindultak a konyha irányába.

- Igen, mert anyám rendszerint elfelejti etetni. Most is, hogy majdnem öt napig távol voltunk, ki tudja, hányszor kajált ez a szerencsétlen… ilyenkor annyira, de annyira mérges tudok rá lenni – horkant fel Dimédész. – Mármint anyára. Hogy engem leszar, azt még meg tudom érteni, mindig is ilyen volt, de legalább az állatot ne bántaná! Előbb vásárolná fel az itteni pláza összes rúzskészletét, minthogy szóljon a bejárónőnek macskaalmot illetően.

- Pedig ő rúzs nélkül is nagyon csinos – csusszant ki a mondat Szthenelosz száján, Diomédész pedig elszörnyedve és értetlen tekintettel bámult rá. – Ne haragudj meg, na, de ez az igazság. Te is belátnád, ha nem ő lenne az anyukád.

Diomédész csak forgatta a szemét. Az undorérzete csak fokozódott, mikor beértek a konyhába: az anyja tökéletesen rúzsozott ajkakkal, házi köténykében sürgölődött a sütő körül, az apja meg némán ült a konyhaasztalnál, és éppen a vacsoráját fogyasztotta – természetesen öltönyben. Diomédész arra gondolt, hogy az ötvenes években talán ez a kép idillinek tűnhetett; aztán meg arra, hogy akkor is minden bizonnyal csak képmutatás volt az egész. Déipülé, ha a férje nincs itthon, a keze ügyébe nem venne még csak egy sajtreszelőt sem, nemhogy tortaformát… a srác sejtette, hogy csakis Sztheneloszra való tekintettel játsszák itt a nagy háziasszonyt meg üzletembert. (Egyébként pocsékul.)

- Ó, drágáim, máris itthon vagytok? – borult Diomédész nyakába az anyja. Megpróbált jókedvűen mosolyogni, de a fia látta rajta, hogy csak erőlteti az egészet. – Gyertek, maradt még az ebédről étel, és nemsokára kész lesz a torta is!

- Köszönöm, de ettől a jelenettől máris elment az étvágyam – fintorodott el Diomédész, majd elővette a macskatápot és a vitaminokat Batmannek. Tekintve, hogy a konyhában csak a legritkább esetben esznek (az anyja még reggelire is az ebédlőben teríttet meg), a macskának volt ott két kistálkája szükség esetére: Diomédész tudta, hogy az apja mennyire pedáns, és hogy utálja, ha egy légtérben eszik vele egy állat. Csak azért is itt etette meg Batmant.

- Én szívesen megkóstolom a tortát. – A srác úgy nézett Sztheneloszra, mintha az elárulta volna. De a hangulatot így sem tudta oldani, mert Tüdeusz szinte azon nyomban felcsattant:

- Muszáj ennek a macskának itt ennie?! Diomédész, vidd ki innen.

- Ez a konyha, nem? Arra van, hogy együnk benne.

- Az emberek, nem az állatok. Azonnal vidd ki, értve vagyok?

Diomédész felhorkantott.

-  Vidd ki te, ha nagyon akarod. Én inkább visszamegyek a szobámba és nézek valami nagyon hardcore pornót, hogy egy életre kiverjem a fejemből ezt a traumatikus, idilli képet. Még a végén felébresztem Sztheneloszt az éjszaka közepén a rémálmaimmal.

Az említett az orra alatt káromkodott görögül egy csodaszépet. Már éppen követte volna a barátját, amikor Tüdeusz összehúzott szemöldökkel, a kelleténél szigorúbban és hangosabban megkérdezte:

- Miért aludtok egy szobában? – Aztán a férfi az eddig csöndben sütögető asszonykájára nézett. – Déipülé, meg tudod ezt magyarázni? Van öt vendégszobánk.

A nő csak hebegni tudott, meg a köténykéje szélét markolászni nagy restelkedve. Diomédész nagyjából ekkor érezte, hogy kezd felmenni benne a pumpa. Már úgy igazából.

- Miért, mi a baj azzal, hogy Diomédész szobájában alszok? – csodálkozott el őszintén Szthenelosz. Aztán, ahogy leesett neki a dolog, zavarba jött.  – Mármint… raktunk be egy pótmatracot.

Diomédész a barátjára nézett, és némán próbált neki üzenni: ez nem fog sokat segíteni a helyzetünkön. És milyen jól sejtette.

- Amilyen erkölcstelen fiam van – kezdte Tüdeusz -, nem csodálkoznék, ha hirtelen kiderülne, hogy túl közeli barátok vagytok. Az én fedelem alatt ilyen ocsmány hajlamokat nem tűrök, megértettétek?

Diomédész szavai elakadtak. Az egy dolog, hogy a szüleinek sosem coming outolt – mert hát felesleges nyűgnek érezte. És az megint egy másik, hogy soha nem hallott még ilyen durván homofób szöveget a saját apjától. Ez szíven ütötte. Jobban szíven ütötte, mint bármilyen mocskolódás és szidás, amit eddig kapott tőle.

- Uram, én…

- Hagyd, Szthenelosz – intette le őt csalódottan Diomédész, aki ekkor egyenesen Tüdeusz szemébe nézett. – Tudod, apa, nagyon sajnállak. Őszintén. El sem tudom képzelni, milyen lehet a te kis egysíkú, előítéletes világodban élni… még jó, hogy csak ritkán vagy itthon.

Diomédész ez utolsó gondolattal, úgy hitte, megadta a kegyelemdöfést: ha az apja vérig sértette őt, hát most ő is vérig sértette az apját. Legalábbis nagyon remélte, hogy Tüdeuszban van annyi kis lappangó szeretet iránta, hogy megbántódjon.

×××

- Átköltözhetek egy másik szobába – jelentette ki Szthenelosz másnap délután, miközben Diomédész szaporán gyilkolta a háborús ellenségeket a tévéképernyőjén. Annyira bele volt merülve a játékba, hogy pár másodpercig még nem dolgozta fel a barátja szavait; majd mikor ezt mégis megtette, megrökönyödve fordult Szthenelosz felé.

- Mindig is egy szobában aludtunk.

Szthenelosz nyilvánvalóan zavarban volt, de ezt nem akarta mondani. Tegnap óta igyekeztek ugyan elkerülni Diomédész apját, de ebéd közben mégis sikerült valahogy összefutniuk vele; az pedig nem állhatta meg, hogy még egy pár építőnek szánt – de inkább leépítő – kommentet hozzáfűzzön egyrészt Diomédész tanulmányaival kapcsolatban, másrészt… másrészt Szthenelosszal kapcsolatban. Ami elég kellemetlen volt. Újfent.

- Nem akarom, hogy az apukád haragudjon rád miattam. Idejövök, és nem csinálok mást, csak fogyasztom a pénzeteket meg felidegesítem a szüleid… - Szthenelosz letette a konzolt, és törökülésbe helyezkedett. Végig a földet bámulta. – Tudom, már csak egy napig maradok, de szívesen átköltözök az egyik vendégszobába ma estére.

- Apám miatt ne – vágta rá azonnal Diomédész. Majd eszébe jutott valami, és sűrűn pislogni kezdett. – Vagy… ha miattam érzed kellemetlennek, akkor persze…

Szthenelosz pár pillanatig nem fogta az adást; aztán igen élénken tiltakozni kezdett.

- Ugyan, Diomédész, csak nem gondolod komolyan? Te vagy a legjobb haverom. – Aztán a srác megpróbálta oldani kicsit a hangulatot, és elvigyorodott. – Nem is hinném, hogy rám fanyalodnál esténként… tekintve, hogy milyen eszméletlenül gyönyörű csaj tanít görögül.

- Neked barátnőd van, ugye jól emlékszem? – heccelte őt Diomédész, miközben barátságosan Szthenelosz vállába bokszolt. – Egyébként mondtam már, Helenével csak barátok vagyunk.

- Na, de azért ha lenne lehetőséged…

Diomédész ezen komolyan elgondolkodott. Úgy két percig, amíg ölébe nem vette a laptopját, hogy lecsekkolhassa, mi történt az elmúlt fél órában a facebook-on és instagramon. Mialatt a srác az előbb említett oldal főoldalát görgette unott arccal lefelé, sikerült kiböknie:

-  Nem tudom. Az a vadbarom pasija minden bizonnyal most sem venné észre, ha kavarnánk, de… ismerem Helenét, ő a párkapcsolatok híve, nekem meg az ilyesmihez nincs energiám. – Diomédész arca földerült, amint megállt a görgetésben. – Hé, Szthenelosz, nincs kedved elmenni ma este bulizni? Tudom, hogy holnap délután már megy a géped, de van egy klub a városban, ahol még nem voltam, de azt hallottam, elég jó. Két itteni haverom, Idomeneusz és Antilokhosz is visszaigazolt a ma esti eseményen… mehetnénk akár négyesben is, ha nem gáz.

- Búcsúbuli? – A görög srác mosolya kiszélesedett. – Jól hangzik, csapassuk!

××× 

A föld nagyon, de nagyon hideg volt. Diomédész feküdt még egy darabig. Már felébredt, eszméleténél volt, de sehogy sem akaródzott neki megmozdulni. Az egy dolog, hogy valami nagyon kemény és piszkos dolgon feküdt, és hogy a nyaka és a lábai teljesen elzsibbadtak; a fejfájás azonban ekkor olyan elemi erővel hasított bele a fiúba, hogy az egyik kezét – amelyiken nem feküdt – rögtön a homlokához kapta, és ki is adott valami furcsa, nyöszörgés és sóhajtás keverékéhez hasonlító hangot.

- Haver, megvagy?

Diomédész újfent nyöszörgött, és ekkorra már sikerült erőt merítenie ahhoz, hogy kinyissa a szemeit. Mindenütt csak sarat látott, és lehullott leveleket, bokrokat.  Pár kutyagumit, amik jelenleg fényesebben festettek, mint ahogy Diomédész érezte magát. A srácnak fogalma sem volt, mi történt vele – a legutolsó, amire emlékezett, az az volt, hogy… a kurva életbe. A kurva, kurva, életbe.

- Mi…? – köhögte fel a srác, majd megpróbált feltápászkodni. Egyszerre két kéz is alányúlt, miközben figyelmeztette, hogy legyen óvatos: az egyik határozottan Antilokhosz volt, a másik pedig Szthenelosz. Mikor végre sikerült felállnia, a fejfájás olyan erővel tört rá a fiúra, hogy elgondolkozott rajta: talán mégis jobb lenne visszafeküdni a hideg földre, a levelek közé. Legalább pár napig, amíg újra ember lesz belőle. – Mi a faszt kerestek a partin Hektorék?

- Szóval emlékszel – állapította meg Antilokhosz, miközben aggódó pillantást cseréltek Szthenelosszal. Mindkettőjükön látszott, hogy eléggé ziláltak és másnaposak voltak; Szthenelosz minden bizonnyal szintén a földön aludt, mert az ő hajában volt egy pár kósza falevél is. Igaz, egyik sem volt annyira nyilvánvalóan elázott, mint Diomédész.

- Nem mindenre. Az eleje megvan… tök jó volt a buli, táncoltunk egy csomót, meg ittunk is egy kicsit. – Diomédész a homlokát ráncolta, hátha visszatértnek az emlékei. Nem jött be. – Aztán… egyszer csak ott volt Hektor meg Párisz. Párisz a szokásos önmaga volt, felcseszte az agyam, mert… azt mondta, hogy nem bírom meginni azt a nála lévő fél üveg vodkát tisztán. Jézusom.

Szthenelosz felsóhajott, majd lesöpört magáról még pár falevelet. Kezet nyújtott régi barátjának.

- Ha megengeded, elsőként szeretnék gratulálni. Mármint úgy elsőként, hogy emlékszel is rá.

- Legalább megmutattam annak a balfasznak, kivel is húzott újat – vont vállat Diomédész, de az orra alatt mosolygott. – Remélem, a nézők azért megtapsoltak.

Antilokhosz elvigyorodott.

- Naná, főleg akkor, amikor a sok alkohol után kicsit túlfűtött hangulatba kerültél, és lesmároltad Páriszt.

Diomédész nyelt egyet, de nem idegesítette fel magát. Görnyedt volt a testtartása, az igaz, és az arca is minden bizonnyal elég gyűrött lehetett, de azért a méltóság mégis méltóság.

- Nem mondasz igazat.

- Persze, hogy nem, csak tesztelni akartalak – heccelte Antilokhosz, és hátba paskolta a megkönnyebbült Diomédészt.

Szthenelosz köhintett.

- Igazából Hektort smároltad le.

Diomédész szemei elkerekedtek; döbbenetében Antilokhoszra nézett, majd Sztheneloszra, majd váltogatta a tekintetét kettőjük között. Érezte, hogy a pulzusa megemelkedik, és még az az átkozott fejfájás sem tudta elvonni a figyelmét annyira, hogy az agya ne kezdjen pörögni azon, hogy mostmiafrancmostmiafranc.

- Srácok, mondjátok, hogy csak vicceltek – nyögte Diomédész, ahogy megpróbált tenni pár lépést a barátai felé. Elesett volna, de Antilokhosz és Szthenelosz szinte egyszerre kaptak a hóna alá.

- Hazaviszünk téged, oké? – kérdezte Szthenelosz, majd aggódva nézett le meglehetősen másnapos és megviselt ábrázatára. – A diszkó mögötti nagy parkban vagyunk, öt perc séta innen a kocsi.

- Tényleg lesmároltam Hektort? – bukott ki a srácból, aki az előbbi témától képtelen volt elszakadni. Közben már kiértek a parkot körbefutó járdára; ahogy Diomédész felnézett az égre, látta, hogy a nap még most kezd csak feljönni. Megnyugtatta a tény, hogy normális ember ilyenkor még nem járkál az utcákon, így senki nem látja meg őket ilyen állapotban.

- Konkrétan az ölébe ültél és olyan gyönyörűen ledugtad a nyelved a torkán, hogy azt a prostiknak tanítani kellene – összegezte Antilokhosz meglehetősen frappánsan a történteket. – Mindenki le volt persze döbbenve, Hektor talán a legjobban. Párisz már indult volna, hogy leszedjen téged róla, de Idomeneusz visszatartotta őt… hát, véletlenül úgy behúzott neki, hogy a gyerek orra vérezni kezdett. Rohadt nagy pillanat volt. Aztán a biztonságiak emiatt kirakták őt, de ha engem kérdezel, totál megérte.

- Majd megköszönöm neki. – Diomédész összeráncolta a homlokát.

A másik kettő hallgatott egy darabig; majd a zavart Szthenelosz szólalt meg.

- Igazából lehet jobb lett volna, ha Idomeneusz nem szól közbe.

- Mert?

- Mert elég gáz volt, ahogy ezután viselkedtél – ismerte be hezitálva Antilokhosz. – Mikor Hektor rájött, mi történik, felállt és ellökött magától, de te rámásztál újra és újra. Olyanokat motyogtál, hogy biztos ő is akarja a dolgot, meg ilyenek. Nem fogtad fel, hogy elutasított, és fogdosni kezdted mindenhol. Na, ekkor már mi is kezdtünk besokallni, és amíg Párisz azzal volt elfoglalva, hogy próbálta összekaparni magát, Szthenelosszal ketten kivonszoltunk téged a levegőre, hogy beszélgessünk kicsit.  

Szthenelosz apró nevetést hallatott, ahogy visszaemlékezett a történtekre.

- Antilokhosz egész szentbeszédet intézett hozzád, te meg egy idő után elvágódtál, mint egy faág. Gondolom megtette az a sok vodka a hatását. Talán az elfogyasztott pár üveg sör miatt én is jó ötletnek tartottam lefeküdni a földre, aztán Antilokhosz is csatlakozott.  

Diomédészt azonban még ez se nagyon derítette fel; halálra vált arccal – ami nem volt nehéz ilyen másnaposan – folytatta útját a másik kettővel karöltve a járdán. Sokáig annyira sokkos volt, hogy megszólalni sem tudott, csak bámult maga elé elkeseredetten.

- Jól vagy?

- Nem – felelte őszintén a fiú, majd fájdalmas arckifejezéssel lehunyta a szemeit. – Én… nem hiszem el, hogy ilyeneket csináltam. Oké, Hektor mondta el mindenkinek, hogy bi vagyok, és emiatt haragszom rá, de józanon…

- Hektor? – lepődött meg Antilokhosz, majd megállt, hogy megpihenjen kicsit. Diomédész tudta, hogy nem éppen pehelysúlyú, és sajnálta mindkét barátját, hogy így támogatniuk kell őt hazafelé; de közben hálás is volt nekik szörnyen. Ő a helyükben biztosan undorodna olyasvalakitől, aki akár részegen is, de szexuálisan zaklat másokat. - Lehet, hogy tévedek, de én azt hiszem, ő nem mondott semmit. Még a tanév elején, az egyik vitakultúra órán került szóba a melegség, és Helené volt az, aki megemlített téged név szerint.

- Mi van? – fakadt ki Diomédész, és a bűntudata egyre erősebb lett: ha Hektort nem hibáztathatta Dolón és Szarpédón múltkori beszólásaiért, akkor most duplán fájt neki a tudat, hogy erőszakoskodott a fiúval. Mégis mi rosszat tett ő Diomédésszel? Hektor kedves volt. Hektor jó volt. Hektor nem érdemelte azt, amit tőle kapott.

- Igaz, nem ismerem a srácot – bocsátotta előre Szthenelosz. – De abból, amit tegnap este láttam, az jött el, hogy nem dühös rád nagyon. Meg azért ő is ivott a sörből elég rendesen, lehet, nem is fog emlékezni semmire.

- Majd Párisz emlékeztetni fogja – horkantott fel pesszimistán Diomédész. Még mindig nem fért a fejébe, hogy hogyan történhetett mindez… tényleg ennyire kiéhezett lenne, hogy még Hektorra is rá kellett másznia? Oké, Hektor jóképű volt, de komolyan annyira nem bírt a vágyaival, hogy az első normális kinézetű pasira rávetette magát? Meg persze Hektor mégiscsak az ellenséghez tartozik. És barátnője is van. Annyira gáz ez az egész, hogy megyek így hétfőn suliba? A kolisok darabokra szednek majd, és minden joggal. Akhilleuszék is meg fognak utálni, elvégre Páriszt is azért utálták meg, mert erőszakos volt Helenével. Gratulálok, Diomédész, még azt az egy sulit is sikerült elcseszned magadnak, ahova már tényleg kezdtél egészen beilleszkedni…

- Próbáld a pozitív oldalát nézni – erősködött a mindig jókedvű, de most azért mégis kissé lelombozott hangulatú Szthenelosz.

- Ha elárulod, mi ennek a pozitív oldala, esküszöm, megpróbálom.

- Ennél lentebb már nem süllyedhetsz. Már az iskolai státuszod szemszögéből - állapította meg Szthenelosz nagy bölcsen, Antilokhosz azonban hirtelen megtorpant.

- Igazából, de. Nézd csak, ki jön ott.

Diomédész felnézett. Aztán el is sápadt rendesen. Két dolog jutott hirtelen eszébe: az egyik, hogy el kéne most gyorsan szaladni. Tekintve, hogy a lábai nem igazán voltak használhatóak, és két barátja is a fogásában tartotta őt, ez nem tűnt kivitelezhetőnek. A másik dolog nem cselekvéssel kapcsolatos gondolat volt, hanem sokkal inkább értetlenség, csodálkozás. Ennyi véletlen még ezen a kurva világon sincs.

Odüsszeusz Láertiádész, mikor meglátta őket, lassítani kezdett a futásból; ahogy odaért hozzájuk, felhúzott szemöldöke jól látható aggodalmat rejtett. Diomédész igyekezett nem ránézni, de ez lehetetlennek bizonyult: a szürke edzőtrikó rendkívül jól illett a férfi természetesen barnás bőréhez, a fekete melegítőnadrág pedig kellően rásimult az alakjára annyira, hogy Diomédész percekig ne tudja levenni róla a tekintetét. (Alapvetően is pocsék volt az önkontrollja, de részegen és másnaposan aztán végképp.)

- Minden rendben, srácok? – kérdezte Mr. Láertiádész, ahogy kihúzta a füléből a fülhallgatót. Nyilván költői kérdésnek szánta, de Antilokhosz legalább vette a poént, és elvigyorodott.

- Hogyne, tanár úr. Láthatja, Diomédész olyan jó formában van, hogy legszívesebben kétszer is körbefutná önnel ezt a parkot.

- Maga meg mit keres itt? – bukott ki Diomédészből a szó, mert nem bírt magával. Már megint. Odüsszeusz igen meglepetten nézett rá; nyilván a múltkori este óta azt gondolta, sikerült összebarátkoznia Diomédésszel annyira, hogy ne kössenek egymásba legközelebb, mikor találkoznak. A férfi jól láthatóan csalódott volt, mert az arca elfelhősödött pár pillanatra. Aztán ismét sikerült valami kedélyes maszkot magára húznia.

- Minden másnap eljárok futni hajnalban, és történetesen ez a park van a lakásomhoz a legközelebb. Remélem, a tevékenységem nem sérti a hatásköreidet.

Diomédész hatalmas levegőt vett.

- Tudja mit, maga… - Itt a srác a szájához kapta a kezét; a hányinger olyan erősen tört rá, hogy alig bírt magával; szerencsére még idejében sikerült elérnie az egyik bokorhoz, így egy fokkal kevésbé volt gázabb a történet. Diomédész arca mindenesetre égett; ahogy felöklendezte magából az előző éjszaka piáit és megbánásait, végig csak az futott a fejében, hogy hogyan lehet ennyire szerencsétlen; kezdődve a tegnap esti bulitól egészen Odüsszeusz hirtelen felbukkanásáig. Most aztán tuti meglátja bennem az ellenállhatatlan szexszimbólumot, gondolta a keserűen. Ha bármi esélyem is lett volna nála, annak tuti annyi. Mit is mondana most Szthenelosz? Ja igen, nézzük pozitívan, legalább nem Mr. Láertiádész cipőjére hánytam. Jézusom, ezek után biztos undorodni fog tőlem. Én is undorodok magamtól.

- Ha gondoljátok, felírok neki egy receptet, ami nagyon jó másnaposságra. – Diomédész nem fordult hátra, de szinte hallani vélte Odüsszeusz mosolyát. Meglepődött rajta, de tudta, milyen a hangja, amikor mosolyog. – Higgyétek el, én is voltam fiatal, nekem mindig használt.

Miután Diomédész nagyjából összeszedte magát, megtörölte a száját zsebkendővel, és amennyi méltósága még maradt, megpróbálta bevetni. Pont akkor ért vissza a többiekhez, amikor Láertiádész visszaadta Szthenelosznak a telefonját.

- Megcsinálom neki, amint hazaérünk – ígérte Szthenelosz, bár nem tűnt különösebben felvillanyozottnak az ötlettől. Nem is nézett Odüsszeuszra, hanem helyette újból Diomédész hóna alá nyúlt.

Mikor tovább álltak, Diomédész azt gondolta, a tanár rajta tartja a szemét hátulról is. Aztán megfordult egy rövid ideig, de hűlt nyomát találta a férfinak.

×××

Diomédész dél tájékán kelt fel újra, ezúttal legalább a saját, puha ágyából. Az ágy mellett a matrac bevetetlen volt, így a srác sejtette, hogy Szthenelosz is aludt pár órát, ahogy hazajöttek. Tizenkettő környékén azonban már nagyon is aktív volt: mivel Tüdeusz előttük nem sokkal elutazott (üzleti útra ment, természetesen), Déipülé pedig a szobájában lustálkodott, a srác kiment a konyhába, hogy készítsen maguknak valami ehető kaját.

- De jó lesz a feleségednek, kezdem irigyelni – nyögte Diomédész, és hálásan vette el a fatálcát, amit a barátja ágyba hozott neki. Diomédész feje még mindig istentelenül hasogatott, bár már kicsit kevésbé szédült, és gyanította, hogy az étkezőig azért el tudna menni.

- Mire valók a barátok? – forgatta a szemét Szthenelosz, majd leült Diomédész íróasztalához, és a saját tálcáját lévő grillezett melegszendvicset kezdte majszolni. – Idd meg a detoxturmixot is!

Diomédész beleszagolt a halványzöld, habos furcsaságba, és elfintorodott.

- Mi van benne?

- Jobb, ha nem tudod, csak hajtsd le. Én már megittam, igaz, csak egy fél adagot, de egy órán belül szinte teljesen helyrepakolt.

Diomédész visszaemlékezett a kora reggel történtekre, és azt érezte, hogy legszívesebben visszabújna a takaró alá.

- Valami baj van? – kérdezte Szthenelosz. Túl jól ismer már engem. – Remélem, nem a Hektoros dolgon agyalsz még mindig.

- Nem, én csak… - Diomédész sokat töprengett azon, vajon megossza-e a barátjával a Mr. Láertiádészhez kapcsolódó terveit. Oké, eddig egy csomó kalandjáról beszámolt neki, de most valahogy… nehezebb volt szavakba öntenie, mit is akar, mit is remél. Valahogy nem tűnt helyénvalónak csak így feltárulkozni Szthenelosz előtt; és ugyanakkor mégis azt érezte, nem bírja tovább. Nem bírja magában tartani ezt az egész mindenséget, különben felrobban. – Kibaszottul akarom Mr. Láertiádészt, érted? Mikor először láttam őt a suliban, utáltam. Mindig csak beszólt nekem, és én is azon törtem a fejem, hogyan tudnék egyre jobban kicseszni vele. De aztán…. egy bizonyos esemény hatására, amit hosszú lenne elmagyarázni, teljesen megváltozott róla a véleményem. És nagyon gáz volt ez a ma reggeli dolog, meg… meg hogy kis híján őt is lehánytam. Most biztos undorodik tőlem.

Szthenelosz elég meglepettnek tűnt a hirtelen vallomás hatására. Diomédész mindig csak a lányokkal kapcsolatos kalandjairól mesélt neki eddig, és bár tudta, hogy a barátja biszex, Diomédész elég ritkán tett erre utalást beszélgetéseik alkalmával. Félt, hogy ez a zavar fog majd tükröződni Szthenelosz arcán, mint most: természetesen megérti őt, de mégiscsak fura szituáció, hogy a fiú legjobb barátjának egy másik hímnemű lényről áradoz.

- Ha zavar a téma, akkor…

- Nem – tért magához hirtelen Szthenelosz, majd felállt, és leült Diomédész hatalmas ágyára törökülésben. Diomédész értékelte, hogy a közelségével azt akarta sugallni a másik: megbízom benned, nem ítéllek el. – Tízévesen megfogadtuk, hogy tesók vagyunk, emlékszel? Elmondhatsz nekem mindent, mintha a bátyád lennék. Amúgy is benne volt a pakliban, hogy egyszer egy férfiba leszel szerelmes, szóval volt id…

- Szerelmes? – Diomédész őszintén megrökönyödött, még a száját is eltátotta. – Ne sérts meg, oké? Nem vagyok szerelmes belé.

Szthenelosz értetlenül pislogott.

- Hát akkor?

Diomédész kissé kényelmetlenül fészkelődött; Helenének könnyebb volt elmondani. De most már, ha egyszer nekikezdett, végig kell csinálnia. Nagyot sóhajtott, majd bátorításként belekortyolt a detoxikáló turmixba. Nem is volt olyan tragikus íze.

- Én nem is akarom ezt az egészet, de testileg teljesen kikészít az a hapsi. Már pár hete állandóan csak az jár a fejemben, hogy le kell feküdnöm vele, különben nem bírom ki… pedig nincs is tökéletes teste, nem is olyan magas, meg kicsit tömzsi az álla, de mégis, valamiért nagyon vonzódok hozzá.

- Nem zavar, hogy a tanárod? Vagy hogy ennyivel idősebb nálad?

- Az jobban zavar, hogy házas – vallotta be őszintén a fiú. – Így is okoztam épp elég galibát ebben a tanévben, nem kell, hogy még tetézzem is azzal, hogy tönkreteszek egy házasságot. Már abban az esetben ugye, ha feltételezzük, hogy Láertiádész nem hetero. Amire így alapból elég kevés az esély, és amilyen szerencsés vagyok a fiúkkal, biztos nem így lesz.

- Nyugodj meg, biztos nem hetero.

Diomédész csodálkozva bámult a barátjára.

- Honnan veszed?

- Amíg te el voltál foglalva azzal, hogy közelebbről is megismerkedj a bokorral – forgatta a szemét a srác -, ez a te Mr. Láertiádészed kért egy telefont, hogy felírhassa a turmix receptjét, papír ugyanis nem volt nála. Mikor odaadtam neki az enyémet, olyan alaposan végigmért engem tetőtől talpig, hogy az nagyon… hát, elég kellemetlenül éreztem magam.

- Azt akartad mondani, hogy nagyon buzis volt – állapította meg Diomédész. – Mondd csak nyugodtan, nem sértődök meg.

Szthenelosz zavarában a térdét bámulta.

- Aztán mikor visszaadta a telefont, összeért a kezünk, és kicsit tovább tartotta ki, mint ahogy az normális lenne. Nem tetszett, ahogy ekkor rám nézett, de nem említettem volna amúgy.

Diomédész sokáig habozott, őrlődött magában.

- Biztos vagy ebben? Nem lehet, hogy az egész csak véletlen volt? És a nézést meg félreértetted? – Itt Sztheneloszra nézett. Legjobb barátja középtermetű, arányos testalkatú srác volt, rövidebb szőkésbarna hajjal és egészen kék szemekkel. Diomédész sosem nézett rá lehetséges partnerként, így sosem esett le neki, hogy Szthenelosz amúgy egészen jóképű. 

- Tudom, mikor néznek rám úgy, Diomédész. Szerintem a tanárod minimum biszexuális, de nem kell hinned nekem, ha nem akarsz.

Diomédész felsóhajtott. Most már tényleg kezd érdekes lenni ez az egész.