2017. március 11., szombat

Ain't nobody loves me better - 9. fejezet

Fandom: Iliász
Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint
Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 16+
Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.
Megjegyzés: Picit sokára érkezett, de legalább itt van :) Remélem tetszeni fog!



- Egy mosolygós szmájli? – pislogott zavartan Helené. – Ennyi alapján döntötted el, hogy rámozdulsz Mr. Láertiádészra?
- Az a szmájli okkal van ott – okoskodott Diomédész, ahogy a kelletténél kissé erősebben kirántotta a suli folyosóján lévő szekrényének az ajtaját. Pár rendetlenül bepakolt füzet, könyv és toll éppen ki akart esni, de a fiú éppen idejében észbe kapott, és visszatömte az egészet a szekrény belsejébe. Nagy nehezen végül sikerült az óriási halom stóc alól kihalásznia az állampolgári ismeretek füzetét, meg némi íróeszközt és papírzsebkendőt is. – Azt írta: Boldog karácsonyt Diomédész, felkiáltójellel, és egy mosolygós emotikonnal. Mindez huszonötödikén volt, karácsony napján. Három percen belül válaszolt.
- És mi van, ha csak véletlenül ránézett a telefonjára? Ugyan már, mindenki netezik manapság, karácsonykor is. – Helené kissé feszengve sóhajtott, jobban magához szorítva a felszerelését. – Nézd, Diomédész, távol álljon tőlem, hogy le akarjalak beszélni erről az egészről. Csak… nem akarom, hogy csalódj, oké? Szerintem érdemesebb lenne valami finomabb eszközzel kipuhatolni, hogy…
- Hirtelen csak egy óvszert találtam tegnap, szerinted elég lesz? – morfondírozott hangosan a srác, ahogy bezárta a szekrénye ajtaját, és kérdően a lányra nézett. Azaz nézett volna; amikor ugyanis megfordult, egy elég negédes mosolyú, de szikrázó tekintetű Párisszal találta magát szemben. - Heló.
- Molesztálod Helenét? – szegezte neki a kérdést rendkívül lovagiasan Párisz, aki nyilván úgy tervezte, hogy most mint a nők védelmezője fog feltűnni barátnője, és az összes folyosón cseverésző lány szemében. Helené azonban csak a szemét forgatta, és mivel látta, hogy már többen őket nézik, kissé idegesen közölte:
- Párisz, komolyan… ugye beszéltünk erről? Diomédésszel csak barátok vagyunk.
Párisz gyanúsan méregette osztálytársát.
- Hmm, igen. De akkor is ellenség. És idegesít a pofája.
- Párisz! – pirított rá kedvesére Helené, mire Diomédész egy fintorral Párisz felé fordult.
- Ez kölcsönös, ne aggódj.
Éppen ekkor Hektor és Andromakhé közeledett feléjük; a lány már messziről integetett Helenének, aki kissé pirulva, de egy mosollyal viszonozta annak kedvességét. A szőke lófarkas, meglehetősen magas lány Hektor kezét fogta, és izgatottan előrehúzta őt, hogy minél hamarabb odaérjenek a kis csapathoz.
- Helené – vidult fel Andromakhé arca -, akkor áll még a délutáni kávézás?
Helené kissé elsápadt.
- Én… öhm…
- Elfelejtetted? – konyult le a másik lány ajka. Hektor kissé elcsodálkozott, ahogy a barátnője és Helené közt váltogatta a tekintetét.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagytok.
- Csak hallottam, hogy Helené is a Berkeley-re szeretne menni, és lenne pár kérdésem hozzá – hadarta Andromakhé, a lány felé fordulva.  – Tudom, hogy a tesztet már meg kellett írni, és le kellett adni a jelentkezést, de amúgy is szeretnék halasztani egy évet. Hogy kitaláljam, mi szeretnék lenni pontosan.
- Hát… nem szerveztem be semmit délutánra. Szóval találkozhatunk – bökte ki végül Helené, bár Diomédész látta rajta, hogy eléggé húzódozik a dologtól. Nem kellett pszichológusnak lennie ahhoz, hogy a srác kitalálja: Helené minden bizonnyal Hektor miatt nem szeretne közelebbi ismertséget kötni Andromakhéval. Bár nyilván nem utálta őt - Helené természetétől az ilyesmi távol állt -, de nem lehetett könnyű neki jó képet vágni akkor, amikor a boldog Andromakhé derekát hátulról átkarolta a barátja, és szorosan megölelte. Diomédész Helenére nézett, aki lesütött szemmel álldogált. A fiú szinte a saját torkában érezte a gombócot.

×××

Diomédész a szokottnál jóval vidámabban – de persze idegesebben is – szlalomozott a takarítónő által péntek délután ott hagyott felszerelések között; mivel a meglehetősen aszott arcú, de kedves néni mindig a negyedik emeleten kezdte a takarítást (ahol a kollégium volt), általában csak csütörtök-péntekre maradt a földszint, illetve az alagsori helyiségek. Most nagyon le lehetett maradva, mert éppen a földszinti tizenkettes terem előtt hagyta a felmosót, a seprűt és a különféle porolós szerszámait. A srácot azonban ez éppen annyira érdekelte jelen helyzetben, mint a bejárónőjük által szénné égetett tejszínes szedertorta maradványai az új esztendő első napján. (Tejszín. Komolyan. Nem elég, hogy az anyja nem tudja, mire érzékeny Diomédész, de még szegény Betsy sem, aki már kilenc éve náluk van? Kezdett a vicc kategóriájába átmenni ez az egész. )

- Jó napot, tanár úr – köszönt Diomédész kedélyesen, ahogy benyitott az ajtón. Odüsszeusz éppen egy vékonyabb papírhalmazba volt belemélyedve, így fel sem nézett a fiúra, csak bólintott. Mivel további utasításokat nem adott, Diomédész fogta magát, és az eddigi székét – ami Odüsszeusszal szemben, a hosszú asztal másik végén helyezkedett el – egy határozott mozdulattal áthelyezte éppen a férfi mellé. Így pont a sarkon ült.
- Ezek olasz dolgozatok? – kíváncsiskodott Diomédész, ahogy próbált belelesni az Odüsszeusz előtt lévő papírokba; a tanár nyilván észrevette, hogy Diomédész közelebb jött hozzá, de érdekes módon nem kommentálta a dolgot. Boldog mosoly áradt szét az arcán, ahogy büszkén felemelte a fejét.
- Aeneasz egy olaszországi egyetemre szeretne jelentkezni, és megkért, hogy nézzem át a mellékelt életrajzát, meg az eddig megjelölt egyetemek listáját. A római Sapienzára akar leginkább bekerülni, és ahogy így ezeket elnézem, megvan rá minden esélye.
- Róma elég messze van – ráncolta a homlokát Diomédész. Odüsszeusz röviden felemelte a fejét, és a szemei kissé elkerekedtek; mintha most döbbent volna csak rá, hogy a másik milyen közel ül hozzá. Ha kissé előrehajol, a kezeik talán pont összeérnek.
- Igen – ízlelgette a szót lassan Láertiádész, ahogy egy félmosollyal szépen összehajtogatta Aeneasz papírjait, és visszarakta őket a táskájába. – De sokat fog tanulni belőle. Nekem nagy bánatom, hogy nem sikerült bejutnom külföldi egyetemre… igaz, nem is próbálkoztam sokat, akkoriban ez nem volt annyira divatos dolog, mint manapság.
- Hol tanult? – kérdezte Diomédész, miközben előhalászta a saját hátizsákjából a görög szólistát és a füzetet. (Közben el is fordult kissé; nem akarta, hogy Láertiádész időnek előtte felfedezze a nem is annyira eldugott óvszert és síkosítót a srác táskájában.)
- Az athéni egyetemen, angol és földrajz szakon végeztem. Felvettem pár pedagógia órát, az igaz, de tanári végzettségem hivatalosan nincs – mosolyodott el Láertiádész kissé szomorkásan. – Megcsinálhattam volna, és akartam is, csak az édesanyám éppen ekkor halt meg, és apának szüksége volt rám. Tudod, a családom generációk óta állattenyésztéssel foglalkozik, és oliva ültetvényeink is vannak. Valakinek felügyelni kellett az egészet, és az édesapám nem volt olyan állapotban, így hazaköltöztem Ithakára.
Diomédész szavai elakadtak. Zavarban volt amiatt, hogy a tanára ilyen bizalmas információt oszt meg vele; rendben, ő kérdezte, de akkor is. Furcsa volt, hogy ennyire nyitott most felé. Persze, csak most kezdődött el a második félév, nyilván érzi még a karácsonyt, gondolta magában Diomédész. Nem is találhattam volna őt jobb hangulatban a mai tervemhez.
- Sajnálom – mondta őszintén Diomédész, Odüsszeusz viszont csak egy sóhajjal ránézett az elővett szólistára.

×××

- Nem, Diomédész. Próbáld újra.
- αστυνομία.
Láertiádész tekintete a plafonra szegeződött, miközben a homlokát is ráncolta. A férfi – füzetet tartó - keze kissé csalódottan leereszkedett, egészen a térdéig.
- Ez a rendőrség. Na még egyszer. Hogy lesz a tűzoltó?
Mivel Diomédész sosem ült még ilyen közel a tanárához, nem tűnt fel neki korábban, hogy annak ujjai milyen határozottan férfiasak, ahogy a széltében összefűzött papirost szorongatják elszántan; a srác öntudatlanul is arra gondolt, hogy hogyan tudnák ezek az ujjak átfogni őt, a másik testéhez vonni szorosan. Aztán célba venni a férfiasságát... Diomédész szinte már érezte a forró tenyeret maga körül. A finom, gyengéd, szaggatott nyomásokat. Odüsszeusz felajzott lihegését a nyakában. Odüsszeusz másik kezét, ami Diomédész hátát támogatja, egy percre sem engedve el őt. A hőt, az izgalmat… az egymásba kapaszkodást.  
A fiú tenyere nyirkos lett a képzelete hatására, és persze a nadrágja elején is kezdett lassan kitűnni, hogy túlságosan is jól érzi magát a korrepetáláson. Láertiádész persze olyan közel ült hozzá, hogy túl látványos lett volna, ha lenéz, de minden bizonnyal ő is érzett a szituációból valamit; ha mást nem is, hát azt, hogy Diomédész össze-vissza habog. Már zsinórban a negyedik szót rontotta el, pedig otthon minden más tantárgyát hanyagolta, hogy a szólistát tökéletesen tudja.
-  Nem tudom, tanár úr – lehelte végül, alig halhatóan. Láertiádész ajkai kissé szétnyíltak; Diomédész nem hitte, hogy sokáig bírja már ezt ép ésszel. – Nem mehetnénk tovább az anyaggal?
- Nem veszed komolyan a korrepetálást – hangsúlyozta Odüsszeusz. - Itt töltöm veled minden péntek délutánomat, te meg arra se veszed a fáradtságot, hogy megtanuld a minimumot. És ez már nem az első eset.  Nem érzed, hogy ez tisztességtelen velem szemben? – A férfi rendkívül csalódottnak tűnt, ahogy Diomédésztől visszafordult az asztal felé, és látványosan elkezdte összepakolni az eddig kirakodott felszereléseit. – Ha nem szeretnéd, hogy itt legyek veled, megmondhatod. Nem kötelességem korrepetálni téged, és nem sértődnék meg, ha azt mondanád, hogy jövő héten már ne találkozzunk. Nyilvánvaló ugyanis, hogy nekünk ez valahogy nem…
- θέλω να σε φιλήσω*– szakadt ki a hirtelen vallomás Diomédészből. Ezzel sikerült elérnie nem csak azt, hogy a tanára teljesen elhallgasson, hanem azt is, hogy az kérdően, ledöbbenve újra felé forduljon. Diomédész látta rajta, hogy az agya minden bizonnyal újra és újra az előző mondatot játssza vissza, és még ha csend is uralkodott a kis tanteremben percekig, az ő gondolatai között még mindig az előbb elhangzott kijelentés a leghangosabb.

A fiú tehát nem várt tovább. Odüsszeusz ajkait célozta meg először, de ahogy egyre közelebb és közelebb hajolt, két dolgon is meglepődött: az egyik az volt, hogy a tanár még csak nem is pislog. Ennyire lesokkolta talán? Mindenesetre ez volt a kisebbik probléma. A másik az, hogy bár Diomédész pontosan tudta, mit akar, valamiért az első, halvány és rövid csókot a férfi arcára adta, egészen közel persze az eredeti céljához. Fogalma sem volt, ezt miért tette. Mivel azonban ellenállást továbbra sem tapasztalt, a srác immár – kicsit felbátorodva – a férfi ajkainak egészen szélére nyomta sajátjait. Ez már kicsivel tovább tartott, mert Diomédész pár pillanatig maga is ledöbbent azon, hogy mennyire élvezi ezt az egészet. Ő sosem szeretett kimondottan csókolózni, alig párszor csinálta egész életében. Kimondottan körülményes és túl hosszadalmas előjátéknak tartotta, amihez sosem volt türelme. Ezt a lassú, kiváró, pattanásig feszülő játékot viszont imádta. A férfi kitáguló pupillái, ahogy Diomédész kissé elhajolt: tökéletesek voltak. Már csak azért is, mert tudták, mi fog következni.
A harmadik csók határozottabb volt, de még mindig benne volt az előző kettő játékossága, türelme. Odüsszeusz ajkai először mozdulatlanok voltak, de ahogy Diomédész finoman játszani kezdett velük, maguktól megnyíltak. És nem kellett sokáig várni ezután. Pár pillanat múlva Odüsszeusz átvette az irányítást, és sokkal nagyobb vehemenciával csókolt vissza, mint ahogy Diomédész kezdeményezett. A fiú itt már abszolút nem volt képben térrel vagy idővel, teljesen elvette az eszét az, ahogy Láertiádész a két tenyerével megfogta az arcát, és közelebb húzta magához. Aztán továbbra sem engedte el. Egészen sokáig csókolták egymást így, teljesen belefeledkezve a másikba; néha levegőért kapkodtak, néha elváltak pár másodpercre, de mindig visszatértek a másikhoz. Egy idő után Odüsszeusz hirtelen mintha kissé lefagyott volna; próbálta megtörni a csókot, és az eddig Diomédészt maga felé húzó kezei most mintha éppen ellenkezőleg, ellökni akarták volna őt.

- Diom… - A fiú belefojtotta a szót egy újabb hosszú, mély csókkal. Odüsszeusz másodpercek múlva tudott csak elszakadni megint. Ezúttal végleg; Diomédész a férfi arca után nyúlt, de a hirtelen öntudatra ébredő tanár lefogta annak kezeit. – Ne csináld. Nem engedem, hogy ezt csináld. Elég volt.
A fiút mintha áramütés érte volna, automatikusan elhúzódott, és visszaült rendesen a székére. Tudta, hogy Odüsszeusz az ő kipirosodott arcát, ajkait bámulja ilyen zavart tekintettel, sőt, még lentebb is vetett egy rövid pillantást. De ez most abszolút nem érdekelte őt, magyarázatot várt.
- Miért? – nyögte ki hirtelen a srác, tudva, hogy még pár másodpercig képtelen lesz ennél kidolgozottabb mondatalkotásra. Odüsszeusszal csókolózni olyan intenzív élmény volt, olyan hihetetlen, hogy az agya még mindig nem tudta feldolgozni, hogy vége.
 Odüsszeusz, ha hasonlóan is gondolta, mégis elborzadt.
- Mi az, hogy miért? – hitetlenkedett. – Hány nyilvánvaló okot kellene felsoroljak, hogy megértsd?
- Csak a legfontosabbakat szeretném hallani, ha már ennyire hülye vagyok, hogy nem értek semmit – forgatta a szemét Diomédész, pedig látta a másikon, hogy nem tetszik neki ez a szemtelenség. Odüsszeusz, hogy nyomatékosítsa, mennyire nem óhajtja folytatni az előbbi tevékenységüket, visszafordult az asztal felé.
- Mert… - Felsóhajtott. – Éretlen vagy még ehhez, és kész. Ennyi nem elég? Neked a kortársaiddal kellene foglalkoznod, nem egy lassan középkorú férfival. Komolyan, Diomédész. Nekem otthon feleségem van, talán ezt nem mondtam még. Penelopé okos és gyönyörű nő, miért cserélném le éppen egy kisfiúra?
Diomédész nagyon próbált úgy tenni, mint akit nem zaklatnak fel az elhangzott mondatok, de képtelen volt magában tartani egyre jobban növekvő dühét, csalódottságát.
- Nem vagyok kisfiú! – makacsolta meg magát, habár tisztában volt vele, hogy ezzel a kifakadásával talán éppen az ellenkezőjét éri el. De hát Odüsszeusz már megint úgy nézett rá, ahogy közvetlenül a csók előtt… miért zavarja így össze, ha egyszer azt mondja, nem akarja őt? Egyáltalán miért csókolt akkor vissza, ha most közli, hogy nem lehet ebből semmi? – És nem is akarok holtomiglan-holtodiglant. Nem vagyok naiv.
Láertiádész lassan megforgatta a szemét.
- De igenis kisfiú vagy. Azt hiszed… - A férfi szavai itt elakadtak pár pillanatra, mintha benn rekedt volna a tüdejében a levegő. Azokat a nagy, sötét szemeit, amiket Diomédész annyira szeretett, lesütötte. Minden bizonnyal szégyenből. – Azt hiszed, nem vettem le már hónapokkal ezelőtt, hogy mit akarsz tőlem? Tudom, ez az én hibám is, előbb kellett volna elmondanom, hogy felejtsd el ezt az egészet. Sajnálom, ha félrevezettelek, ha esetleg hamisan azt sugalltam, hogy érdeklődöm irántad. Mármint érdeklődöm, persze, de csak, mint tanítvány iránt. – Itt Odüsszeusz felemelte a fejét, és nagy bátorságról véve tanúbizonyságot, egyenesen a fiú szemébe nézett. – Azt is bánom, hogy visszacsókoltam. Tudod, mióta húszévesen elvettem a feleségem, nem csókoltam férfit. Talán kicsit elragadott a gyeplő.
Elragadott a gyeplő. Hát tényleg ez lenne ő a tanárának? Egy kibaszott nosztalgia, ami a fiatalságára emlékezteti? Mankó, hogy ne érezze annyira öregnek magát? Diomédész azt gondolta, sosem volt még ennyire dühös életében. Érezte, hogy a feje már teljesen vörösben úszik, és ezúttal nem a vágytól. A srác szinte azonnal felpattant, és nagy hévvel elkezdte visszapakolgatni a felszerelését a táskájába.
- A gyeplő? Komolyan? – A fiú idegesen felnevetett. – Elárulok egy titkot: sosem feküdtem le fiúkkal. Még csak nem is csókolóztam velük. De magának bármit megtettem volna, tudja? Bármit.
Láertiádész mintha nehezen nyelt volna egyet, de Diomédészt már ez egyáltalán nem érdekelte. Amíg a másik hosszan hallgatott, ő teljesen telepakolta a hátizsákját, és éppen a vállára vetette azt, amikor Odüsszeusz száraz torokkal megszólalt:
- Előbb-utóbb rá fogsz jönni, hogy nem érdemlem meg a haragod. Csak jót akarok neked, ugye tudod? Egyedül a te érdekedet tartom szem előtt.
- Fejezze be ezt a hülyeséget! – kiáltotta Diomédész indulatosan. – Apám is mindig ezzel jön, hogy így jót akar nekem, meg úgy… tőle még elviselem, sosem szeretett egy fikarcnyit sem. De maga nem az apám, oké?
- Igen, nem vagyok az apád! – vágott vissza hasonló hangnemben Odüsszeusz, ami rendkívül meglepte a fiút. A tanár nyilván észrevette a fiú reakcióját, így szinte villámcsapászerűen elhalkult a hangja. Diomédésznek az az érzése támadt, hogy a mindig olyan zseniálisan előadó tanár híján van a megfelelő szavaknak. – És nem is akarok az lenni, tudod? Nem fogom engedni, hogy rám vesd magad, csak mert…
Odüsszeusz elhallgatott.
- Mert? – sürgette a választ Diomédész, bár sejtette, jobb lenne, ha nem lenne kíváncsi a mondat végére. De muszáj volt megtudnia.
- Mert… - A férfi nagy és mély levegőt vett. – Mert az apád nem szeret, és szükséged van valamiféle pótlékra.

A fiú csöndesen emésztette a szavakat egy ideig. Az ajkait beharapta, ahogy mindig is szokta, amikor kezd elérzékenyülni – de ezúttal nem adja meg ennek a mocsoknak az örömet, hogy sírni lássa. Tudta vajon Láertiádész, hogy milyen iszonyat mélyre hatnak a szavai? Hogy volt képes ilyesmit Diomédész fejéhez vágni? Ilyet lelketlen, undorító emberek mondanak, akik élveznek mások lelkébe gázolni. Ő is ilyen lehet. Hogy mennyire rohadtul félreismertem. Odüsszeusz, aki eddig annyira sármos és vonzó volt, egyszeriben visszataszító lett a fiú szeme előtt. Még azok a nagy, komoly, barna szemek is. Nem ér semmit az ilyen külső, ha belülről rothad.
- Diomédész… - Láertiádész feje eddig le volt hajtva, de mikor látta, hogy a diákja szó nélkül megindul az ajtó felé, el akarta kapni. Diomédész azonban visszaverte a férfi karját, méghozzá olyan hatalmas erővel, hogy az rögtön lemerevedett.
- Ha hozzám mer érni, letöröm azt a kibaszott csuklóját, megértette?
Láertiádész mintha pár pillanatig az esélyeit fontolgatta volna; igaz, ő sem volt pehelysúlyú, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy a fiatalabb fiú némileg erősebb, és sokkal jobb kondícióban van; valószínűleg bármikor képes lenne állni a szavát. Az erőbeli fölényének hiánya nyilván lesújtotta a tanárt, ezért hagyta, hogy Diomédész dühöngve kiszaladjon, majd akkora erővel bevágja maga után az ajtót, hogy az majdnem kiszakadjon a helyéről.

×××

Természetesen Diomédész képes lett volna napokig magában dühöngeni; egyáltalán nem volt kíváncsi sem az izgatott Helenére, aki valami új filmre hívta moziba, sem Sztheneloszra, aki meg a barátnőjéről panaszkodott vagy fél órát. Sőt, ez utóbbi annyira felbosszantotta a fiút, hogy le is üvöltötte szegény barátját a telefonban – nem akarta, de valahogy így sikerült. Diomédész sosem volt az az ember, aki (ha valami felidegesítette, vagy elszomorította) elsírta a bánatát másoknak. Elmondta, ha kérdezték, de jobban szerette megtartani magának a legbensőbb gondolatait. Minek taglalja? Úgy se érdekel senkit másnak a nyomora, ezt megtanulta már jól.  Az emberek a legritkább esetben gondolják komolyan, amikor azt mondják: hát igen, megértem, sajnálom. Valójában mindenki leszarja, mi van  másokkal, legfeljebb csak azért kíváncsi rá, hogy a saját elcseszett életét kicsivel fényesebben lássa.
Ettől a gondolatmenettől eltekintve azért a fiú megpróbált mindent, hogy lekösse valamivel a figyelmét. Péntek este persze hiába csinált bármit, képtelen volt koncentrálni - ezért eldöntötte, hogy elmegy futni. Hat kilométert tett meg a szokásos idejénél hamarabb. Annyira jól esett neki belebújni a kedvenc melegítőjébe, feltűzni a trikójára az Ipodot, hogy amíg az adrenalin a fülében zúgott, amíg a kora esti friss levegő megcsapta a tüdejét, az sem zavarta, hogy szinte már teljesen besötétedett, és alig talál vissza a villájukhoz.

Ahogy hazaért, lőtt egy nyakban-törülközős, izzadt arcú szelfit Instagramra, és büszkén posztolta ki, hogy már megint edzeni volt. Közben persze nem tudta megállni, hogy meg ne nézze a főoldalát is. Volt ott pár kép Antilokhoszról és Akhilleuszról, akik – péntek este lévén nem túl meglepő módon – éppen buliztak a szomszéd város legmenőbb helyén. Aztán lentebb megjelent egy új frizurájú, frufrus Andormakhé, egy elég művészies kép a gitárját pengető Páriszról (amit Hektor készíthetett), és persze Meneláosz, akinek az Instáját Diomédész pár hete fedezte fel: főleg unalmas tájképeket és Starbucksos italokat posztolt, de néha azt is kiírta, ha Agamemnónnal volt valahol, vagy esetleg Odüsszeusszal.
Odüsszeusz. Diomédész gúnyosan felhorkantott, és úgy érezte, nagyon meg fogja bánni, ha megnyitja azt a bizonyos képet; de megnyitotta. Meneláosz és Odüsszeusz összekarolva bámultak a telefon előlapi kamerájába. Mindkettő nagyon szélesen mosolygott, a háttérből ítélve egy koncerten voltak – Diomédész talán nem is látta még a fiatalabbat így örülni valaminek. Legjobb barátok vagytok, mi? Hogy letörölném azt a vigyort Láertiádész arcáról. Ha megint elkezdhetném az elejéről a tanévet, ezerszer inkább Meneláoszt csábítanám el. Lehet, hogy nem olyan belevaló, vagy eszes, de legalább nem volt gyáva megszerezni Helenét. Láertiádész meg mit csinált velem? Nemcsak elutasított, de ridegen, undorító módon még belém is rúgott egyet.

Diomédész tudta, hogy felesleges marcangolnia magát, de valahogy nem tudta megállni. Mivel a földrajztanárnak nem volt Instagramja, felment annak Facebook-jára, és végignézte a képei egy részét. Miért érzem ilyen szarul magam? A fiú másodpercekig lélegezni is elfelejtett; csak azokat a véletlenül elkapott fotókat bámulta, és a már sok álmában visszaköszönő tekintetet, arcot, ravaszkás félmosolyt. Még ő sem tudta nem észrevenni, hogy a szíve eddig sosem tapasztalt ütemben ver. Máskor is utasítottak már vissza. És amúgy is, csak szexet akartam. Mondjuk… smárolni alapvetően nem szeretek, de vele eszméletlen jó volt. Talán azért, mert újdonság volt számomra, hogy nem csajjal vagyok? Igen, biztos ez lehet az oka. Ez mindennek az oka, hogy lassan tizennyolc évesen egyetlen pasit sem sikerült soha befűznöm. Bár… most már leszarom az egészet. A lányok is olyan csinosak, és velük legalább tudom, hogy kell viselkedni. Meg sem érdemli ez a szarházi, hogy a péntek estémet azzal töltsem, hogy az ő flancos fotóit nézegetem.
Diomédész gondolatai itt azonban megakadtak, mert hallotta, hogy az ajtaja kinyílik: édesanyja lépett be rajta, szokatlanul kevés sminkben, viszont elég merészen dekoltált, derékban szabott kék ruhakölteményben. Talán a smink hiánya, talán az ismeretlen terület miatt, mindenesetre sokáig habozott.
- Mit akarsz? – mordult fel Diomédész, fel sem nézve a monitorból. A Facebook ablakát azért gyorsan becsukta, és visszaváltott az Instagram főoldalára.
- Csak… - A nő nyelt egyet, és fél kézzel az ajtófélfának támaszkodott. – Néhány barátnőmmel koncertre megyünk ide a közelbe. Autentikus görög zene.  Lizzy viszont nem ér rá, és gondoltam, ha már úgyis nálam vannak a jegyek…
Diomédész felnézett rá, hogy nem viccel-e. Aztán elfintorodott.
- Nem.
Déipülé arca mintha leeresztett volna. Diomédész nem is értette, miért: nyilván számított a válaszra, hiszen ő eddig élete majdnem tizennyolc éve alatt egyszer sem ment el közös programra az édesanyjával - hacsak azt a borzalmas balettelőadást nem számította hét éves korában, amit az apja egyik üzlettársa kedvéért kellett az egész családjával végigülnie. Azóta is visszajön rémálmaiban Csajkovszkij.
- Biztos? – kérdezte alig hallható, remegő hanggal az édesanya. – Azt gondoltam… talán nem lenne rossz egy kis időt együtt tölteni. Mint anya és fia. Ha a koncert nem is érdekel, vagy most nem érsz rá, tudod, karácsonyra ajándékutalványt adtam neked. Szívesen elmegyek veled bevásárolni, akár be is ülhetnénk utána valahová. Ha… ha van kedved.
Diomédész viszont bántó hangossággal vágott vissza:
- Örülök, hogy ennyi év elteltével eszedbe jutott, hogy van egy gyereked is, de ne strapáld magad, oké? Ha az első tizennyolcban nem voltál ott, a következő tizennyolcban sem érdekelsz.
Déipülé tekintete a földet súrolta, és mikor Diomédész fél pillanatra rátekintett, azt hitte, az anyja menten elsírja magát. Ami furcsa volt, és egyáltalán nem vallott rá; régen, mikor Tüdeusz gyakrabban volt itthon, sokat kiabált vele, és ilyenkor többször is látta őt sírni. De ez már évekkel ezelőtt történt, és mióta Tüdeusz kialakította ezt a másfél-havonta-egyszer-benézek-hozzátok attitűdöt, a felesége szemmel láthatóan kivirult: bár a fiával még mindig nem törődött, mindenféle puccos társadalmi eseményre járt, márkás ruhákat vett és drága ékszereket – ez mintha felvidította volna. Ettől persze Diomédész még ugyanúgy undort érzett iránta, és nem tudta szánni. Akkor sem, ha mindjárt pityeregni kezd.
- De Diomédész, édesem, én csak azt szeretném, ha…
- Menj ki a szobámból! – mordult rá hirtelen támadt dühvel Diomédész. – Nem érdekelsz, nem hallottad?
Déipülé hallgatott pár másodpercig, majd némán kisétált az ajtón, be sem csukva azt maga után. A fiú vissza akart térni a közösségi oldal tanulmányzásához, de egyszerűen képtelen volt. Odüsszeusz kegyetlen mondatai még mindig ott égtek az agyában, ráadásul most még az anyja is idegesíti… jól van, lehet csak a mai nap eseményei miatt ilyen ingerült, de teljesen mindegy, az anyja megérdemelte, amit kapott. Még akkor is, ha olyan ártatlan szemeket meresztett rá. Vajon hogy jutott eszébe ilyen hirtelen az, hogy van egy gyereke? morfondírozott Diomédész magában. Most már legalább tudja, hogy elkésett. Mindennel.

×××

Az este akkor lett volna igazán tökéletes, akár tévédrámába illő, ha Diomédész kellően kiszomorkodja magát aznap; lehangoló zenét hallgat a fülesét keresztül, miközben némán megvacsorázik, este pedig órákig fetreng az ágyában teli lezáratlan kérdésekkel és kielégítetlen gondolatokkal. Erről azonban már a vacsorakészítés közben le kellett mondania; az édesanyja, úgy tűnik, annyira készült erre a görög zenés koncertre, hogy teljesen elfelejtette megkérni a bejárónőt, hogy vásárolja tele a hűtőt. Nem volt már müzli, sem toastkenyér, sajt vagy tojás. Ez utóbbit Diomédész különösen fájlalta, mert már a futás óta nagyon éhes volt, és edzés után mindig sajtos omlettet szokott enni – alapanyag azonban ehhez nemigen volt, így a fiú hatalmas dühvel csapta be a hűtőajtót. Benézett a konyhapult feletti szekrénybe is, és mikor rájött, hogy mogyoróvajból is már csak egy három hónapja lejártat tudna kibontani, megelégelte a dolgot. Gyorsan lezuhanyzott, majd felkapott magára valami értékelhető ruhát; tisztában volt vele, hogy a hozzájuk legközelebb eső nagyobb szupermarket este fél kilenckor zár, így alig negyven perce maradt arra, hogy összeszedje magát és elintézze a dolgot.

Odakint persze már teljesen sötét volt, és mivel későre járt, szinte alig volt forgalom az úton; talán csak pár kisgyerekes család ment a szomszéd városban aznap estére meghirdetett vándorcirkuszba, néhányan esetleg arra a görög estre, ahova Diomédész édesanyja is - de ezen kívül tényleg kevesen jártak odakint. Miután a fiú sikeresen leparkolt, igyekezett a lehető legrövidebb idő alatt megvenni mindent, amire szüksége van: berakott a kosarába két karton tojást, némi sajtot és egy doboz mogyorós gabonapelyhet. Mogyoróvajat is vagy három üveggel, hogy biztosan ne hiányozzon a jövő heti uzsonnájából; ha pedig már itt tartott, vásárolt rendes vajat és mozzarella, illetve camambert sajtokat is – ezek voltak a kedvencei azok közül, amiket még az ő gyomra is bírt. Éppen a teljes kiőrlésű kenyereket nézegette (már amik még voltak ilyen későn), amikor észrevette, hogy nem más, mint Briszéisz álldogál éppen mellette: az osztálytársa csinos, térd felé érő ceruzaszoknyát viselt, ami igen szépen kiemelte az átlagtól vaskosabb, de formás alakját. Az egyszerű, sötétkék blúz szintén nagyon jól állt neki, és egy szürke kardigánnal kombinálva az öltözete éppen megfelelő volt ehhez a január közepi időjáráshoz Floridában.

- Tiéd lehet az a szélső, ha szeretnéd – szólalt meg Diomédész, miközben maga is meglepődött, milyen udvarias volt a lánnyal. Nem gondolta volna, hogy ma még képes lesz - nem kiabálva - beszélgetni valakivel. Briszéiszből persze mindig is valami megfoghatatlan derű áradt. A lány nagyon aktív és hangos volt, mindig élen járt az iskolai programok szervezésében és a sportban is; a nem kollégisták csapata, élükön Akhilleusszal, mindig is szeretett vele lenni, mert mindenkit felvidított a jelenléte. Diomédész is nem egyszer volt tanúja annak, hogy valaki szakított valakivel, vagy kapott egy rosszabb jegyet a kedvenc tárgyából - Briszéisz pedig sziporkázó humorral hárított el minden negatív gondolatot a barátai látóteréből. Most, péntek este nyolc tájékán kissé fáradtnak látszott, de így sem mulasztott el megereszteni egy pajkos félmosolyt Diomédész felé.
- Á, nem is biztos, hogy veszek. Igazából utálom a teljes kiőrlésű cuccokat, a bátyám cukkol mindig, hogy a fehér kenyértől csak még kövérebb leszek.
A fiú cseppet sem leplezetten tetőtől talpig végigmérte Briszéiszt.
- Hmm, az lehet. De neked biztos nem válna károdra az sem.
Briszéisz ajkai még szélesebb mosolyra húzódtak, és a lány lassan beletúrt a hajába. Diomédész csak ekkor vette észre, hogy szemüveget hord, méghozzá nem is akármilyet: a kerete divatosan vastag volt, és türkizszínű. Az iskolában minden bizonnyal kontaktlencsét használ, pedig kár: a szemüveg világos kerete rendkívül jól illett Briszéisz csokoládészínű bőréhez, szinte fekete szemeihez.
- Köszönöm – buktak ki belőle a szavak. – Te vagy az első, aki egy hasonló kijelentésre nem úgy reagál, hogy á, nem is vagy kövér. Tudom, hogy az vagyok, és utálom, ha valaki ilyen jópofizással akar bevágódni. Oké, nyilván a fiúk a farkuk után mennek, de akkor is… mondják azt, amit gondolnak, nem érdekel a rizsa.
Diomédész is elmosolyodott, miközben zacskóba rakta azt a megmaradt kenyeret. Mire észbekapott, Briszéisszel együtt már a mélyhűtött részlegnél voltak; türelmesen kivárta, amíg a lány két csokis keksz ízű jégkrém között vacillált.
- Van pasid?
A lány felnézett rá - volt köztük vagy húsz centi különbség.
- Na ez már igen, őszinte beszéd! – Itt kissé féloldalasan Diomédészre kacsintott. – Egyébként nincs, és nem is akarok. Nem nekem való a párkapcsolat. Egyszer próbáltam, de az a szerencsétlen balfasz megcsalt… aznap, a délutáni úszóedzésen valaki titokzatos módon kilopta a ruháit a kabinból. Fürdőnadrágban kellett hazamennie, de sajnos nem derült fény a tettesre. – A lány színpadiasan sóhajtott, és mindkét fajta édességből dobott egyet-egyet a kosarába. – Amúgy kóstoltad már ezt a fagyit? A legfinomabb dobozos fagyi a világon. Volt egy idő, hogy nem lehetett kapni még a nagyobb szupermarketekben sem, de aztán visszahozták.
Diomédész megvonta a vállát.
- Laktózérzékeny vagyok, szóval nem igazán ehetek normál fagyit.
- Ó, pedig nagyon finom az is, amit itt nyaranta a parton árulnak – lendült bele a mesélésbe a lány. – Akhilleusszal mindig nagyon megéhezünk, ha lemegyünk úszni egyet… szegény Patroklosz meg sosem kér pénzt a szüleitől, azt mondja, így is kiteszik a lelküket érte. Szóval általában csak mi fagyizunk Akhilleusszal, és… - Itt a lány arca kissé elsötétedett; rájött, hogy a következő nyara már egyáltalán nem olyan lesz, mint az előzők. – És ő mindig három gombóc pisztáciát kér, akármi történjék is.
A két osztálytárs némán haladt egymás mellett, amíg meg nem érkeztek az önkiszolgáló kasszákhoz; mivel lassan záróra volt, gyorsan sorra kerültek, és az egymás melletti kasszáknál kezdett kínossá válni a csönd. Szerencsére azonban nem volt sok holmijuk: mintegy tíz perc múlva mindketten kint voltak már a friss esti levegőn, kezükben súlyos csomagokkal.

- Na jó, hát én szerintem a másik irányba megyek – bökött a fejével Briszéisz a parkoló mögötti útra.
Diomédész meglepődött.
- Itt laksz a közelben? Én is. Nem tudtam, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz.
- Á, nem itt lakom, hanem Palm Harborban – magyarázta a lány, közben kissé fáradtan egyensúlyozva a két hatalmas szatyrot. – Busszal járok haza, és arra van a buszmegálló.
Ha a fiú eddig meglepett volt, most egyenesen ledöbbent.
- Busszal jársz?
- Igen, tudod nem mindenkinek telik Volvóra – forgatta meg a szemeit Briszéisz. – Szoktam látni, amikor reggelente jössz suliba. Egyébként nincs olyan messze, olyan ötven perc busszal, bár csak óránként vannak járatok ilyenkor estefelé.
- Ötven perc az sok – hebegett Diomédész. – Miért nem vagy kollégista?
Briszéisz letette az egyik szatyrot, és összehúzta magát kissé a kabátot. Egy fintort azért eleresztett Diomédész felé.
- Hát, mondanám, hogy azért, mert én nem keveredek az ellenféllel… de hülyeség lenne, mert egyáltalán nem ez az oka. A helyzet az, hogy ösztöndíjjal kerültem a suliba, főleg a matekos eredményeim miatt. Ez azt jelenti, hogy a havi tandíjat nem kell fizetniük a szüleimnek, de kollégium nem jár hozzá, pedig az szintén… hát, nem olcsóság. Kétágyas szobák, három szobához egy közös fürdőszoba, modern bútorok… otthon rosszabbul élünk. Komolyan.
Diomédész egy kis lelkiismeret-furdalást érzett az utolsó mondatok után; hiszen ő beleszületett a jóba, a szülei zokszó nélkül fizették eddig mindegyik magánsuli tandíját, ahova járt. Briszéisz nyilván nagyon keményen dolgozott azért, hogy támogatást kapjon, és a legjobb középiskolába járhasson a környéken. Be kellene fejeznem azt, hogy mindenkiről automatikusan azt gondolom, van pénze. A fiú nyelt egyet; közben pedig eszébe jutott másvalami is.
- Várj csak. Honnan tudod ennyire részletesen, hogy néz ki a koli? - Briszéisz mélyről jövő sóhajt hallatott, és úgy nézett Diomédészre, mint aki egy olyan titkot akar elmondani, amit nagyon nem illene, de mégis hajlik rá. – Hazaviszlek kocsival, ha elárulod. Üzlet?
Briszéisz egy pillanatig sem gondolkodott.
- Üzlet – motyogta fáradtan, de örömtelien.

×××

- Párisz csempészett be aznap este – kezdte a beszámolóját a lány, miután elhagyták a kisváros fényeit. Diomédész nem kapcsolta fel az elülső a villanyt, így tehát teljes sötétben ültek a kocsiban; ő vezetett (csak az útszéli jelzők fényére hagyatkozva), mellette ült Briszéisz az anyósülésen. – Mármint a csempészett durva szó, nyilván egy ilyen magas színvonalú magánkoliban nincs olyan nagy szigorúság. Elég volt az ügyeletes nevelőt lehívni valakinek cigizni. A lényeg: Párisz kefélni akart velem, én meg mondtam, hogy oké. Ugye a probléma ott kezdődött, hogy kétágyas szobák vannak, és Párisz Hektorral lakik együtt. Én felajánlottam, hogy csináljuk hármasban, mert nagyon tetszett, hogy két tesóval… - Briszéisz itt kissé mintha elpirult volna. Diomédész nehezen látta a sötétben. – Valamiért nekik ez az ötlet nem volt nyerő. Mindenesetre Párisz jól trükközött, és beadta Aeneasznak, hogy Hektor valami apró hülyeségért nem tud a saját ágyában aludni, és így elérte, hogy Aeneasz legyen nálunk aznap este, Hektor meg az övében. Szegény Aeneaszt szerintem egy életre traumatizáltuk akkor.
Diomédész hangosan nevetett.
- És Hektor belement ebbe a cserébe? És én még azt hittem, hogy jámbor…
- Hektor? – Briszéisz beharapta az ajkait, hogy ki ne törjön belőle a nevetés. – Mielőtt kitört ez a háború az osztályban, sokat beszéltem vele, elsőben mellette is ültem az egyik órán. Nagyon jófej srác, és tényleg szerénynek meg illemtudónak tűnik, de belül elég hiú és büszke. Csak nem mutatja, mert jól nevelt.
- Hektor hiú? – hitetlenkedett a srác, ahogy kissé lassított. Kisebb faluba értek, de még mindig volt vagy tíz perc hátra az útból; mindenesetre a harminc perc így is kevesebb mint az ötven, és Briszéisznek nem kellett másokkal együtt kényelmetlenkedni egy koszos, fűtetlen buszon. Ez is valami. – Nem gondoltam volna, de elhiszem. Lehet átgondolom még ezt a hugrabugos besorolást… viszont. Visszatérve rád. Csak úgy lefeküdtél Párisszal?
- Kedvem volt – magyarázta Briszéisz, de a hangjából hallatszott, hogy kissé meg van sértve. – Ha én akarok valamit, azt megteszem. És semmi jónak nem vagyok elrontója amúgy sem. A párkapcsolat nem nekem való, igaz, de szexelni szeretek. Miért ne csinálhatnám ezt? Te is megcsinálhatod.
Diomédész egyik kezét elvette a kormányról, és védekezően maga elé helyezte.
- Oké, de én fiú vagyok. Amúgy ne értsd félre, nincs ezzel bajom, csak meglepődtem. Sosem ismertem olyan csajt, aki csak így elmondta volna, hogy szórakozásból szexel emberekkel. Bátor vagy. És okos. És csinos. – Diomédész sokáig hallgatott. – Akhilleusz egy faszkalap.
Briszéisz nagyot sóhajtott, és kibámult a sötét ablakon.
- Egyébként nem az. A lelke mélyén jó ember, csak szociálisan egy katasztrófa. Tudod… Palm Harborban jártam általános iskolába. Akhilleusz valami magánsuliba járt már akkor is, de egy matekos versenyen találkoztunk. Szegény nem nagyon értett a matekhoz, csak azt ígérték neki, hogy lesz büféebéd, meg lóghat suliból – Briszéisz itt félig elmosolyodott. – Először idegesített, de aztán valahogy megkedveltem. Oviban és általánosban ki voltam közösítve az osztályból az alkatom miatt, senki nem szeretett… az önbizalmam meg ehhez mérten a béka segge alatt volt kettővel. Akhilleusz jó volt hozzám, jó barátok lettünk, de aztán mikor mindketten bekerültük az Ilionba, úgy érezte, kizárólagos jogot formálhat rám. Mert ő emelt ki a népszerűtlenségből, ő lett az egyetlen barátom.
- Ezért beszél veled úgy, mintha csak az övé lennél – mutatott rá Diomédész, aztán elfintorodott. – Ez undorító.
Briszéisz elhúzta a száját.
- Ő is magányos volt, hidd el. Az apja hiába gazdag, hiába vették őt körbe világ életében milliomos csemeték, egyikkel sem tudott bármiféle baráti kapcsolatot kialakítani. Ahogy anno én belé kapaszkodtam, ő belém. Csak most már túl büszke ahhoz, hogy ezt elismerje mások előtt is. Arról nem is beszélve, hogy egyébként is neheztel rám Patroklosz miatt.
Diomédész nagyon megdöbbent.
- Patroklosz miatt? Úgy érted, hogy te…?
- Nem volt köztünk semmi – sietett közölni a lány, de Diomédész a sötét ellenére is látta, hogy elpirult. - Még ha tetszett is első környékén. Olyan aranyos volt, hogy zavarban volt, ha ránéztem, és remegett a keze, amikor tollat kértem tőle kölcsön… belezúgtam egy kicsit. Na jó… nagyon. Aztán persze észrevettem, hogy Patroklosz egyedül azért van zavarban a közelemben, mert nem nagyon van lány ismerőse akivel beszélgethet. Az borzalmas volt, rengeteget sírtam heteken keresztül. – Briszéisz itt lenézett, és a szoknyája szélével babrált zavarában. Látszott rajta, hogy már megbánta, hogy elkezdte ezt a történetet; visszaszívni persze már nem tudta, így rövid hezitálás után a folytatás mellett döntött. – Persze egy idő után észrevettem, mennyire egy hullámhosszon vannak Akhilleusszal, és nem akartam közbeavatkozni. Gondoltam, majd összejönnek maguktól… ez még most sem történt meg. Az a fatökű Akhilleusz azt hiszi, azért vagyok annyit Patroklosszal, mert még mindig szerelmes vagyok belé… és fél, hogy elveszem őt tőle. Tekintve, hogy Patroklosz melegebb, mint az otthoni ősrégi radiátorunk, ez elég nehéz lenne. Most már csak barátként gondolok rá, és imádom őt, de szerintem azt se tudná, mit kell csinálni egy lánnyal.
Itt már Diomédész is elmosolyodott.
- Hmm, értem. Igazság szerint már régóta furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lehet köztetek.
Briszéisz cseppet sem nőiesen felhorkantott.
- Gondoltam.
- És egyébként milyen Agamemnón meg a matekkorrepetálás? – érdeklődött Diomédész.
- Semmi extra. Agamemnón elég bunkó tud lenni, de azért négyszemközt segítőkész. Mindenféle programba belerángat, hátha kapok valami ösztöndíjat valamelyik egyetemre a matekeredményeim miatt, de eddig még nem jártunk sikerrel. A szüleim nem tudják a tandíjat fizetni, szóval valószínűleg lőttek a továbbtanulásomnak. – Diomédész itt épp nyitotta a száját, hogy sajnálkozását fejezze ki, de Briszéisz még idejében közbevágott. – És nem kell a részvét. Palm Harborban van egy Starbucks ahol egész jó fizetnek, még abban reménykedem, hogy pár év alatt össze tudok kaparni annyit, hogy egy közepes egyetemen megcsináljak valamilyen mérnöki alapképzést. Max vállalok még egy munkát, de nem adom fel.
- Hű, neked aztán vannak céljaid – fejezte ki csodálatát elképedve a fiú. Briszéisz újra csak mosolygott.
- És belőled mi lesz, profi focista? Már az európai is egész jól megy.
- Dehogyis – forgatta a szemeit amaz. – Katona szeretnék lenni, de ahhoz nem kell egyetem. Ahogy megvan a bizonyítványom év végén, beadom a jelentkezésem a hadsereghez, és ott pár hónap alatt kiképeznek.
- Katona, hmm? Ha az ellenségeket fele olyan erővel rúgod seggbe, mint a labdát szoktad edzésen, már megmenekül a hazánk.
Diomédész szélesen vigyorgott.

×××

- Biztosan erre laksz?
Diomédész ezúttal felkapcsolta nemcsak a belső villanyt, de az autó reflektorát is, hogy jobban lásson. Briszéisz egy olyan kis zsákutcába vezette őket, ahol még utcai lámpa sem volt, a túlsó oldalon pedig már egy nagyobb, dombos erdőség kezdődött. Az egész soron talán három-négy düledező viskó volt, de vagy százötven méterre már azokat is elhagyták; az út végén nem volt semmi, csak por, bokrok és néhány árnyékos fa.
A lány nem nézett ki, hanem magában kuncogott kicsit. Diomédész ezt még mindig nem tudta mire vélni, ezért Briszéisz – miközben a fiú szemébe nézett végig – lassan fentebb húzta a bordó, így is elég sokat mutató szoknyáját.
- Tudod, nem lenne baj, ha kicsit később érnék haza. Anyáék tudják, hogy ilyenkor késő délutánig korrepetáláson vagyok.
A fiú pupillái szinte azonnal kitágultak; eddig sem mondható, hogy teljesen közömbös volt neki Briszéisz, de erre azért nem számított. Az kétségtelen, hogy a lány nagyon vonzón festett így, tövig felhúzott szoknyával, kissé széttárt lábakkal; tudta, hogy bármikor máskor adódott volna ez a helyzet, valószínűleg habozás nélkül lehámozza róla a szoknyát, na meg persze az egyéb kellemetlen ruhadarabokat. Most viszont még mindig élénken éltek benne a délutáni események, és ne tudta eldönteni, mitévő legyen.
- Ez csak egy ajánlat – közölte rögtön Briszéisz, ha kissé csalódottan is. – Elutasíthatod. Nem fogok megsértődni rád. Ha gondolod, kiszállok… itt lakom a szomszéd utcában.
Diomédész elgondolkodott; már amennyire tudott ilyen kiélezett helyzetben. Még mindig rettenetesen dühítette őt az, hogy Odüsszeusz ilyen hidegen bánt vele azután, hogy szenvedélyesen smároltak; mert az szenvedélyes volt, nem tudja máshogy nevezni. Vele akart lenni, vele akart smárolni, szexelni, meg sok minden egyebet csinálni. Még az a francos vacsora is hiányzott neki, a szarvasgombás tagliatellével. Hogy juthattam idáig?
- Másra gondolsz – állapította meg nyugodtan Briszéisz.
- Zavar?
A lány csak egy pillanatig habozott, aztán felsóhajtott.
- Gondolom, illene, hogy zavarjon. De tudod, az a helyzet, hogy kicsit sem érdekel. Már mondták páran, hogy hidegszívű kurva vagyok… mert nem tudok érezni, csak felhasználok másokat azért, hogy szexuálisan kielégítsenek. És igazuk is van.
Diomédész itt nyelt egyet; önkéntelenül is arra gondolt, hogy Briszéisz, ez a szomorkás szemű Briszéisz nem is annyira különbözik tőle.  Pár pillanatig némán egymás szemébe néztek, és szavak nélkül is tudták, hogy megértik egymást.
- Nyisd szét a lábaid – lehelte Diomédész vágytól elködösült tekintettel. Briszéisznek pedig nem kellett kétszer mondani: a lány a vezetőülés felé fordult, magasba tárta vastag combjait, és szétnyitotta őket. Téged is kielégíthettelek volna ma. Akartad volna. Tudom, hogy akartad volna… remélem, ma este szenvedsz majd miatta. Én nem fogok. Diomédész elakadt lélegzettel masszírozni kezdte a lányt a fehérneműn keresztül. Briszéisz mosolyogva hátrahajtotta a fejét. Remélem kemény leszel, és hiába csinálsz bármit, nem tudod a csúcsig vinni magad. Aludj el úgy, hogy megbánod, amit tettél velem. Aludj el úgy, hogy csak rám gondolsz.
Diomédész igen változatos technikáival az egekig tornászta Briszéisz lélegzetvételét, aki egy szót sem szólt, nem is nyögdécselt; csak némán, lehunyt szemmel élvezte a kényeztetést. Végül a fiú úgy érezte, nem bírja tovább: Briszéisszel közösen lehúzták a bugyit, Diomédész pedig a lány combjai közé vetette az arcát. Briszéisz, amint megérezte osztálytársa finom, kutató nyelvét magában, képtelen volt visszatartani egy vágyakozó sóhajt. Diomédész agya teljesen elborult a vágytól; az utolsó, amit érzékelt az az volt, hogy Briszéisz követelőzően beletúr a hajába, és maga felé tolja őt.
Briszéisz fogja érezni azt, amit neked tartogattam. Minden az övé lesz, érted? Ez az én bosszúm. Még ha nem is tudod, még ha nem is sejted. Briszéisz sosem fog elfelejteni. Sosem.




*θέλω να σε φιλήσω= Meg akarlak csókolni.

5 komment:

  1. Ajaj, hát amikor megláttam a 16-os besorolást, már vigyorogtam. :D Annyira jó fejezet volt, tetszett, hogy Odüsszeusz nem vetette rá magát D-re (haha, pun intended), az nem lett volna túl életszerű, bár megfejeltem volna azért, amiket mondott neki. És az meg pláne tetszett, hogy görögül mondta neki, hogy meg akarja csókolni, én meg így kb felsikítottam, hogy ÚRISTEN NEM TUDOK GÖRÖGÜL MOST MIT MONDOTT MI VAN már nyitottam a Google fordítót aztán a nagy eszemmel észrevettem a csillagot. Briszéiszt meg imádom, olyan kis aranyos.
    Na, de most csak ennyit tudok kihozni ebből a kommentből, mert zsongok össze-vissza, meg aztán írnom kéne már nekem is, az a Dragon Age fic nem fogja megírni önmagát :D Változatlanul várom a következő fejezetet, meg mindenkinél kampányolok, hogy olvassák ezt a csodát :D :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, gondoltam hogy az a 16-os karika mosolyt fog csalni pár arcra, bár kicsit becsapós, mert... gondolom nem teljesen erre számítottál. A görögön amúgy sokat gondolkodtam, hogy most megcsillagozzam vagy mit kezdjek vele, mert hát elég hosszú a fejezet... de azért látható és észrevehető a csilag, ennek örülök :D Remélem közben sikerült neked is folytatni a ficed... én is tudom, mennyire el lehet időzni egy-egy fanficnél, aztán az agyam már nem is ott jár, ahol kellene XD És szörnyen aranyos vagy, köszi hogy emellett is még mindig kommentelsz :D

      Törlés
  2. TEHÁT.
    Az első koherens(ebb) gondolatom az volt, hogy én ebből most már tényleg nagyon filmet akarok csinálni.. de szerencsére ez nem lehetséges, nyilván, így csak arról álmodozom, hogy valaki, akinek tehetsége is van hozzá, egy nap megalkotja (az engedélyeddel, persze :D). Addig is kitartóan mentegetem le a képeket, ami ez az Esztétika, bár elég eklektikus a mappa, mert átlag húszezer dolog jut eszembe fejezetenként, és vice versa;)
    Jaj fiam, Diomédész <33 Mindig megdöbbent, hogy egyszerre mennyire kamaszfiús, önző és bunkó, és akkor a maga módján ugyan, de olyan édes Briszéisszel (akinek a gondolatmenete és a logikája pedig fájdalmasan realisztikus, meg akarom verni az összes fiút, mert francokat hidegszívű kurva, annyira lehet szeretni) - mi az, hogy OTP ennél a ficnél hahaha ¯\_(ツ)_/¯ De visszatérve Diomédészhez, nagyon érdekes, hogy úgymond a 'legváratlanabb' pillanatokban töri kezét-lábát az igyekezettől, hogy segítsen az embereknek, és tipikusan nem veszi észre, de olyan kedves tud lenni - a kontraszt pedig még szerethetőbbé teszi a karakterét. Aki miatt egyébként is vérzik a szívem, mert annyian tudnának segíteni neki, közben meg tudom, hogy nem 'csak úgy' mondja, duzzogva, hogy megszokta már, hogy mindent egyedül kell megoldania - ezen a ponton valószínű, hogy génmélyen él benne minden rossz tapasztalat, és fizikailag képtelen máshogy dönteni. Lényegében boy needs theraphy *pszichoanalízis vége*

    /Elfelejtettem, hogy mennyire utálom a blogspot kommentrendszerét, de ez a 'maximum 4096 karakter lehet' tök jól emlékeztetett rá - szóval ez még nem a vége:D/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És akkor a másik jómadár, nahát, nahát.. nem, Odüsszeusz, ha transzparensekkel villognál, akkor se lehetnél feltűnőbb, te jó ég. Nagyon megkönnyebbültem ettől függetlenül, hogy leállította Diomédészt, és hogy beismerte, hogy ő is 'hibás', mert bár eddig is lehetett érezni a bűntudatot (akármilyen megbízhatatlan narrátor is Diomédész - illetve pont az, hogy néha ösztönösen megérti a lényeget, és nagyon explicit, valahol pedig.. nem; ez a paradoxon egyébként a stílusod számomra egyik kedvenc ismertetőjegye), azért örülök, hogy Diomédész is hallotta nyíltan; előbb-utóbb remélhetőleg el is gondolkozik rajta, és nem csak azon, amiben nem volt igaza Odüsszeusznak - így az apa-komplexus. Őszintén szólva nem vagyok benne biztos ezen a ponton, hogy Odüsszeusz tudja-e, hogy nem ez a helyzet, bár abból, amit eddig megtudott Diomédész családjáról, lehet, hogy nem. Odüsszeusz helyében valószínűleg én is erre a következtetésre jutnék, és sejtem, hogy ez nem kevés angstot fog még okozni:'))))))) (Oké, nem panaszkodom, mert abszolút megéri. Tényleg. <3)
      Ha már angst, nagyon tetszik, ami Helenével történik mostanság - ami azt jelenti, hogy egyfolytában a földhöz vágja a szívemet a kiscsaj, de nagyon szeretem, hogy közben egyre többet tudunk meg róla, és egyre bonyolultabb karakter. Mint mindenki tbh. HOGY csinálod, hogy ennyi türelmed van, és hogy sikerül megállnod, hogy egyszerre mondj el mindent róluk.. (╯°□°)╯
      Annyi minden történt ebben a fejezetben, hogy szinte fel se tűnt, hogy Hektor úgymond 'alig van' benne (a fejezethez képest nem, csak ugye önmagához képest), és EZ nagy szó:D Nagyon szeretem, és hát persze, hogy hiú mélyen, láttad már a tesóját~~
      Random dolgok még: a szmájlik kommunikációs jelentősége az smsezésben (annyira nevettem, annyira tipikus, chill már, Diomédész),"Tekintve, hogy Patroklosz melegebb, mint az otthoni ősrégi radiátorunk" ez így, meg maga a görög vallomás, jaj<3 Valahol szomorú, hogy aféle 'walk of shame' volt rájönni, hogy én nem tudom, hogy mit jelent ez, és legörgetni a lap aljára, de sokat elmond az is, hogy utána tök jól ki tudtam elemezni benne az igét. Nagyon hasznos a való életben az ún. 'nyelvtudásom', mint látod :DD

      Valahol azt szerettem volna, hogy az előbbi fejezeteket egyben taglalja, úgy, é r t e l m e s e n ez a komment, de gyakorlatilag megint csak arról hadováltam, hogy mennyire imádom. Megint. Azért remélem, legalább egy kicsit vissza tudtam adni az élményből, mondjuk motiváció formában - habár hál'Istennek nagyon jól motiválod magad, mármint: egyetem és írás? Micsoda idealista koncepció (de most már nem lehet kifogásom)

      Jó, de mi a francot csinálok az életemmel a következő fejezetig.

      Törlés
    2. Most megpróbálok egy kommentben válaszolni erre, aztán meglátjuk, mennyire sikerül :) Amúgy szerintem is szerencsés hogy esély sincs rá, hogy ebből filmet csináljanak, mert biztos egyáltalán nem olyan lenne a végeredmény, mint amilyenre számítunk... és a fogadtatása is kétes lenne. (Bár azért azt az Akhilleusz dala filmet megcsinálhatnák már...)
      Diomédész. Szegénnyel annyit kínlódok mindig, mivel nem vagyok 17 éves kamaszfiú (szerencsére), és... néha így belegondolok, hogy ha élőben találkoznék egy ilyen sráccal, minden bizonnyal nem lenne szimpatikus. És nyilván nem csak nekem. Nehéz úgy megírni, hogy az legyen, de kitartóan próbálkozok rávilágítani az ő belső érzéseire és motivációira - így azért még a nagyon ellenszenves karakterek is szerethetővé tudnak válni. Briszéiszről nagyon határozott elképzeléseim voltak már a regény kezdetétől, szóval rajta mondjuk nem alakítgattam annyit, mint Helenén - igaz, Helenének több tere is van, jobban jelen van Diomédész életében. A Briszéisz-Akhilleusz-Patroklosz szálat viszont mindenképp fontos szerintem kibontani; ez mégiscsak Iliász fanfic, és velük majd nyilván a jövőben még többet fogok foglalkozni. (Most megint csapongok.)

      Visszatérve Diomédészre: teljesen nyilvánvalóan magányos és elhanyagolt és szeretethiányos a srác, ebben igazad van. Ezért is félek picit a fő szerelmi szálunktól. Tudom, én írom a történetet, nekem éppen nem kellene félnem... de azért ez mégiscsak egy tanár-diák szál bő 18 év korkülönbséggel, ráadásul Diomédész még kiskorú. (Egyelőre.) Nagy felelősség volt ezt kitalálni, megírni még nagyobb lesz. A sejtésedről most nem írnék, mert spoiler lenne, de nyilván terítéken lesz még ez az apakmplexus-dolog. (Amin viszont meglepődtem a kommentedben: rögtön rámondtad, hogy nem, ez nem apa-komplexus, pedig te is megjegyezted, hogy Diomédész elég megbízhatatlan narrátor. Most így éjfél előt húsz perccel nem másznék bele Freudba, de az ilyen dolgok sokszor tudatalattiak. Nem mondom, hogy Diomédésznél azok, csak gondoltam felvetem, meg szeretlek összezavarni :D) Most annyira kedvem lett volna egyébként Odüsszeuszt is kielemezni, meg reagálni érdemben arra, amit mondtál, de Odüsszeusz motivációi és érzései szépen lassan ki fognak derülni, és nem akarok semmit előre elárulni.

      Hektor: nekem is ő talán a kedvencem, és mikor szakirodalomban megláttam vele kapcsolatban a hübrisz szót, az eléggé szíven szúrt >< Persze van benne valami, néha talán hajlamos vagyok őt túlidealizálni. Mondjuk Akhilleuszhoz vagy Odüsszeuszhoz képest... nem csoda. Az emotikonokkal meg szerintem mind így vagyunk, egy szomorúbb/mosolygós fej már rögtön hatással van ránk, még ha nem is akarjuk :P Görög: komolyan mindig félek attól, hogy hülyeséget írok és majd kijavítasz; bár építő kritkának venném, és nyilván örülnék neki XDD

      (Az egyetem és írás tényleg nagyon idealista, bár én hozzácsapnám még a kollégiumot is, főleg úgy, hogy elég hangosan gépelek, és a szobatársaim fél 11-11 környékén már alszanak. ÍGY havi egy frissítés tényleg elég bátor vállalkozás, de annyira szeretem ezt a ficet, meg titeket is (NAGYON), hogy muszáj megírnom. (És még mindig imádom a kritikáidat, mert annyi motivációt tudnak belém önteni :)

      Törlés

 
Design by Casandra Krammer