Ain't nobody loves me better - 10. fejezet

Fandom: Iliász

Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint

Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 16+
Figyelmeztetés: droghasználat, káromkodás (bár ez azért már nem újdonság)

Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.

Megjegyzés #1: Az eredeti hármas a végefelé Odüsszeusz, nagy Aiász és Phoinix, de úgy gondoltam, ezen picit változtatok a történet kedvéért :)

A csütörtök délutáni fociedzés a szokásosnál is kiábrándítóbb volt. Az még hagyján, hogy Hektor és Aeneasz erejükön felül teljesítettek, és nyolc gólt is sikerült berúgniuk az ellenfél csapatának – Diomédészt ez is kihozta persze a sodrából, de az jobban zavarta, hogy kis Aiász állandóan úgy viselkedett a csapattal, mintha ő lenne a kapitány. Vörös fejjel osztogatta a tanácsokat játék közben: ki hova álljon, melyik irányból érdemes támadni a kolisokat, hogy lenne érdemes körbekeríteni őket.  Tüdeusz fia ugyan nem régóta játszott európai focit, de azt ő is rögtön levette, hogy kis Aiász tervei hatalmas nagy baromságok; csakúgy, mint a szintén kiabáló, szintén ideges Agamemnón ötletei. Diomédész tanácsaival ugyan sikerült pár gólt berúgniuk az utolsó tíz percben, de ez nem segített rajtuk sokat.

- Haver, nem azért mondom, de állj a sarkadra – tanácsolta Idomeneusz már az öltözőben. A srác törölközővel próbálta csillapítani izzadtságát, miközben másik kezével a sporttáskájába dobálta bele a levetett edzőruháját. – Mindenki leszarja, hogy csak nemrég kezdtél el focizni. Jó vagy, kis Aiász meg Agamemnón elmehet a francba, ha kötözködik veled. Szerintem mindenki téged akarna csapatkapitánynak.
- Egyetértek Idomeneusszal – közölte Antilokhosz is; ő már fel volt öltözve, az ajtónak dőlve éppen a telefonját nyomkodta. Kis Aiász ugyan már nem volt itt, de a nagy még igen, és ő szintén sűrűn bólogatva támogatta az ötletet:

- Nem lenne rossz, ha te vezetnél minket. Már feltételezve, hogy Akhilleusz nem jön vissza…

Mérionész – aki a kapus pozícióját foglalta el Patroklosz helyett, de mindenki tudta róla, hogy csak kényszerből – nagyot sóhajtott.

- Biztos nem jön vissza?

A körben álló srácok mind Diomédész válaszát várták, és a fiú hirtelen úgy érezte, nem tud erre mit mondani. Akhilleusz már hónapok óta nem vesz részt a meccseken, és nyilvánvaló, hogy így Patrokloszt sem várhatják vissza; Briszéiszt pedig pláne nem, hiszen a lány bőven el volt foglalva a matek korrepetálással. Ez utóbbit Diomédész – főleg most, ismerve az okokat- még meg tudta érteni, de a hisztis Akhilleusz viselkedése teljes rejtély volt számára. Ezek a lelkes, ügyes srácok annyira várták őt vissza. Látszott rajtuk, hogy elveszettnek érzik magukat a kapitányuk nélkül, és szükségük van egy vezető személyiségre, aki képes újra összekovácsolni ezt a meglehetősen színes csapatot. Az elmúlt időszakban a teljesítményükön is meglátszott, hogy nincs egy határozott hang köztük: alig nyertek meg pár meccset, főleg az elején, amikor még létszámhiánnyal is küszködtek. Diomédész azonban kételkedett: el tudná vajon foglalni Akhilleusz helyét csak így? Hiszen Akhilleusz le sem mondott hivatalosan a posztjáról. Oké, Diomédész eddig is eléggé úgy viselkedett, mintha kapitány lenne: a meccs elején általában ő vezette a taktikai megbeszélést, és közben is dobott oda pár hasznos tanácsot a társainak. Érezte, hogy a többiek tisztelték, és megbíznak benne… nem elég ez?

- Nem tudom, hogy visszajön-e – fejezte ki bizonytalanságát a fiú, ahogy körbejártatta tekintetét a csapaton. – Így hivatalosan… ne haragudjatok, de nem vállalhatom el a csapatkapitányi posztot. Nem akarok Akhilleusszal balhézni emiatt, ha esetleg mégis úgy dönt, hogy egyszer idetolja a képét. Meg aztán ti sokkal tapasztaltabbak vagytok az európai fociban… nem lenne célszerű engem vezetőnek választani.

Idomeneusz felhorkantott.

- De te okosabb vagy, jobban taktikázol. Segíthetsz nekünk győzni.

- Segíthetek – bólintott Tüdeidész magabiztosan. – És fogok is, tényleg. Ha mind egyetértetek, a csapat élére állok, és hozzáteszem a magam részét a játékhoz. De… ez maradjon köztük, jó?

A csapat ott lévő része ujjongásban tört ki, és hangosan helyeselt. Kifelé menet többen lepacsiztak Diomédésszel - a fiú melle csak úgy dagadt a büszkeségtől.

×××

- Hogyhogy nem voltál tegnap földrajzon?

Helené sűrűn pislogott, ahogy levetette válláról az iskolatáskáját. A lány arca eléggé kialvatlannak tűnt, és ezen még az élénkvörös garbó sem tudott sokat dobni, sem az eredeti bőre színéhez igen közel álló rúzs. Helené – miután szinte mindenki elhagyta a mindig oly borzalmas péntek délutáni állampolgári ismeretek helyszínét – ennek ellenére semmi jelét nem mutatta annak, hogy sietne haza. Sőt, még fel is ült a Diomédész jobbjára eső padra, és kíváncsian lóbázta lábát előre-hátra; a fiú mindeközben csak szótlanul pakolt hatalmas hátizsákjába.

- Csak. – A srác nem is nézett Helenére. – Nem volt kedvem.

Helené csintalanul elvigyorodott.

- Aha. Nem lehet ennek valami köze a múlt pénteki korrepetáláshoz? Nem is meséltél még róla, hogy ment? Ennyire durva volt, hogy most már egymás szemébe sem tudtok nézni? Láertiádészból kinézem.

Diomédész itt szinte megütközve meredt legjobb barátjára; nem tudta elhinni, hogy Helenét komolyan eddig ragadta a fantáziája. Pedig a lány általában sokkal szemérmesebb volt, mint ő, és kerülte a hasonló témákat társalgásaik alkalmával – vagy ha esetleg Diomédész mondott valami vad dolgot, akkor mindig elpirult. Most meg még kiderül, hogy rólunk fantáziált… hát beszarok ezen a csajon.

-  Neked nem kellene Párisz után menned? – forgatta a szemét Diomédész, miközben próbálta elhessegetni magától a kettejükről ábrándozó Helené képét. – Még a végén visszajön, és rám fogja, hogy megint zaklattalak.

A lány vállat vont.

- Hektor és Párisz most hazamennek Miamiba, és csak jövő szerdán jönnek vissza. Valami családi ügy, vagy mi… nekem nem beszéltek róla. – Itt hirtelen felcsillant a szeme. - Tudod, ugye, mit jelent ez?

- Öhm… nem?

A lány gyorsan, türelmetlenül legyintett; a másik ekkor vette észre, hogy a körmei fehér alapon piros pöttyösek.

- A szülinapod, Diomédész! Vasárnap lesz a szülinapod. Van már programod aznapra?

- Idomeneuszéknál házibuli lesz – ismerte be a srác kissé szégyenkezve. Mikor a focicsapat tagjai megkérdezték tőle két hete, hogy kivel fogja tölteni a születésnapját, valamiért teljesen elfelejtette, hogy ott van neki Helené is; így azt mondta, senkivel. Most már, a buli előtt két nappal bunkóság lenne visszaszívni a dolgot, de a fiú Helenét sem akarta megbántani. – Nem hinném, hogy érdemes lenne ott felbukkannod. Szombaton viszont ráérek… elmehetnénk arra a szuperhősös filmre, amit a múltkor említettél.

Helené elhúzta a száját.

- Hát… az igazság az, hogy azt már megnéztük Párisszal. Majd kitalálok valamit, jó?

- Jó, de ugye nem haragszol?

A lány nagyot sóhajtott, miközben hívogatóan széttárta a karjait. Diomédész – még az utóbbi hétben általános rosszkedve ellenére is – elmosolyodott erre; már egy ideje próbált hozzászokni ahhoz, hogy Helené nagyon szerette a testi kontaktust, így az ölelést is. Diomédész általában nem volt vevő az ilyesmire senki részéről, de Helené mindig olyan kiskutyaszemekkel nézett rá, és annyira kedvesen mosolygott, hogy a fiú nem tudta nem megtenni a kívánságát.

- Ha meg akarom tartani az egyetlen barátomat a világon, muszáj vajszívűnek lennem – nevetett Helené, ahogy leszállt a padról, és Diomédész kissé ügyetlenül átkarolta őt; a lány belesimult az ölelésbe.

- Az egyetlen barátodat? – csodálkozott Diomédész, ahogy kissé felemelte a fejét a lány válláról. Helené hajának kellemes jázmin illatát szinte rögtön megérezte. – És Andromakhé? Múltkor együtt kávéztatok, ha jól emlékszem.

Helené Andromakhé említésére szinte rögtön elhúzódott, és arcára valami furcsa, keserűséggel vegyes bűntudat kúszott. Összekulcsolta maga előtt a kezeit, és némi habozás után újra felült az előbbi padra; immár kissé lassabban, ügyetlenebb mozdulatokkal.

- Andromakhé… - lehelte a lány alig hallhatóan. – Igen, rendes lány. Túl rendes. Nagyon sokat beszélgettünk az egyetemről, a földrajzról, meg úgy általában az élet dolgairól. Még az is kiderült, hogy könyvekben nagyon hasonló az ízlésünk… kölcsön is akarja nekem adni az egyik kedvencét.

- Hát… ez jó, nem? – Diomédésznek éppen fogalma sem volt, miket beszélhetnek a lányok, amikor egyedül vannak; ő ráadásul még könyveket sem olvasott soha, nem volt türelme hozzá. De az egész dolog nagyon úgy hangzott, mintha Helenének szimpatikus lenne Andromakhé vidám, közvetlen személyisége.

És a lány mégis habozott.

- Öhm… igen. – Ahogy lehajtotta a fejét zavarában, egy vastag tincs az arcába hullott. – A legrosszabb az egészben az, hogy egészen szimpatikus lenne. El tudnám… el tudnám képzelni, hogy jóban legyünk, könyveket cserélgessünk, együtt kávézgassunk… csak ez a helyzet. Meg amúgy is, nem igazán vannak lánybarátaim. Mondjuk… semmilyen barátaim nincsenek.

Diomédész egy darabig hallgatott.

- Sosem volt legjobb barátnőd? Vagy legjobb barátod, vagy ilyesmi?

- De, általánosban volt egy lány – bólogatott sűrűn, de nem túl lelkesen Helené. – Olyan tizennégy-tizenöt éves korunkig nagyon jóban voltunk, mindent együtt csináltunk. Jó ég, egyszer majdnem felrobbantottuk a szobámat egy petárdával… és én tanítottam meg őt magassarkúban járni, meg sminkelni. Még közös karkötőnk is volt.

- És mi lett vele?

Helené kifújta a levegőt.

- Közölte, hogy szerelmes belém.

Ha valamire nem számított Diomédész, hát az ez volt. Döbbenten elhúzta a száját, és kissé gúnyosan, de elismerően tekintett osztálytársára.

- Már el is felejtettem, hogy milyen komoly problémáid szoktak adódni a kinézetedből.

- Igenis komolyak! – fakadt ki a lány, kezével pedig az arcát fogta kétségbeesésében. – Fogalmad sincs, milyen érzés, amikor nem tudsz találni egy épkézláb embert, aki nem a külsődért szeret…

- Köszi.

Helené türelmetlenül forgatta a szemét.

- Nem úgy értettem, hogy ronda vagy. Csak egyszerűen… te nem vagy lány. Nálatok az ilyesmi másképp megy… gondolom általában nem zúdulnak rád tömegében csajok, hogy feküdj le velük. Legalábbis nem úgy megy, hogy füttyentgetnek az utcán, meg beszólogatnak, ha rövid ruhát veszel fel… - Helené itt zavarában elpirult, és kisimított egy kilógó tincset a hajából. – Ezért hordok az utóbbi időben mindig hosszú nadrágot, lehetőleg farmert. De nem tudom, tavasszal mi lesz, nem lehetek akkor is hosszúban… Floridában nem. És sajnos így is bőven akad, aki rám akar mászni, még a suliból is. Tudják, hogy van barátom, de mégis próbálkoznak, te érted ezt? Nem normálisak. Aztán ha akad valaki, akivel jóban leszek, összebarátkozok, az is… hát, belém szeret. Én meg nem vagyok annyira önző, hogy magam mellett tartsak valakit barátként, ha tudom, hogy közben szenved.

Diomédész csöndben hallgatta a monológot; de a végén nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye:

- És Hektor tudja, hogy szenvedsz?

Helené zavartan nevetett, megrázta a fejét; a vonásai észrevehetően megfeszültek.

- Inkább hagyjuk ezt a témát.

- Nem, ne hagyjuk. Miért nem mondod el neki, hogy érzel iránta?

- Te elmondanád a helyemben?

A fiú szinte habozás nélkül közölte:

- Nem. – Ezzel fogta a székét, megfordította, és keresztbe ráült. Könyökével a támlának támaszkodott, úgy nézett fel határozottan, kissé talán csalódottan a lányra. – De én úgysem vagyok szerelmes sosem. Szerintem nem is vagyok képes rá. – Helené csodálkozva pislogott a reveláció hatására. – Na, de ne aggódj ennyire, ez neked csak jó, nem? Tuti, hogy nem leszek szerelmes beléd sosem, és így lehetünk barátok.

Helené agya itt kicsit kikapcsolt a hirtelen információ hallatán, de aztán újra visszatért a szemébe a lélekjelenlét.

- Ó. – És ezzel finoman megigazította farmerből készült, designeres hátizsákját a vállán. – Szóval ennek örülnöm kellene. Majd megpróbálom.

×××

Diomédész vasárnap este kicsit késve érkezett Idomeneuszékhoz; mivel szombaton Helené végül nem ért rá, vasárnap délután kellett valami szülinapi programot beszorítaniuk. Ez konkrétan annyiból állt, hogy elmentek Helené kedvenc pizzás helyére a városban, megettek két nagy pizzát (azaz Diomédész nem bírt a magáéval, de a nagyétvágyú Helené besegített neki), meg a srác két órán keresztül nyugtatgatta osztálytársát, hogy nem, semmiképpen ne töltse ébren a vasárnap hátralévő részét, még akkor sem, ha hétfőn derül ki, hogy elfogadták-e az egyetemi felvételijét. Diomédész ajándékot is kapott: Helené egy 21 Pilots cédét vett neki, és egy tábla laktózmentes csokit – a srác pedig még hálás is volt, hogy barátja nem költött rá sokat.

Mindenesetre a program eléggé elhúzódott, és Diomédész kutyafuttában tudott csak hazaérni, átöltözni, aztán behuppanni az autóba – mire rájött, hogy Batmant is meg kellene még etetni, és visszafordult. Este fél nyolc helyett így csak fél kilenc után ért Idomeneuszékhoz. Mondjuk arról igazán nem ő tehetett, hogy osztálytársa családjának a birtoka a város másik végén méltóztatott húzódni. A srác járt már itt korábban, és tudta, hogy nagyjából hozzájuk hasonló, szép, kertvárosi környéken laknak. A ház is maga elég illusztris volt: egy narancssárga, klasszikusabb vonalvezetésű épület, három emelettel és legalább hat fürdőszobával. Bár az óceán habjai alig száz méterre nyaldosták a partot a háztól, Idomeneuszék úgy gondolták, a nagy birtokra elfér még egy medence is; méghozzá akkora, hogy az úszást kedvelő család bármikor hódolhasson szenvedélyének.

Mikor Diomédész felmászott a súlyos, fehér lépcsőkön, és becsöngetett, egy számára ismeretlen valaki nyitott ajtót. Az ázsiai, rendkívül fiatalnak tűnő lány meglehetősen alacsony volt, és Diomédészhez képest eléggé csenevésznek tűnhetett volna egy kívülálló szemében; eléggé halk is volt, és Diomédész alig értette őt, főleg, hogy az ajtó mögül kihallatszódott a dübörgő zene.

- Szia, vártunk téged? – kiabálta a lány kissé zavarodottan. Diomédész csak most vette észre, hogy egyik kezében nagy söröspoharat szorongat.

- Hát, remélem te vártál – kiabálta vissza a srác, miközben bedobott egy elbűvölő mosolyt. – Elvileg én volnék az ünnepelt…

- Diomédész?! – Hirtelen Idomeneusz bozontos feje jelent meg az ajtórésen; a srác éktelenül vigyorgott, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki meg van sértve azért, mert későn bukkannak fel a buliján. Üdvözülten átkarolta a tőle úgy harminc centivel alacsonyabb, és negyven kilóval vékonyabb lányt. - Gyere be, most kezdődik csak a lényeg! Rendeltünk neked egy hatalmas tortát, de megvártunk vele, ne aggódj. Be fogsz szarni, ha meglátod a díszítést… ja és amúgy ő itt a barátnőm, Meda. Asszem még nem találkoztatok.

Ahogy beértek a nappaliba, Meda mosolyogva kezet fogott Diomédésszel.

- Hány éves vagy? – köhintett Diomédész, de a mondanivalóját meg kellett ismételnie, annyira hangos volt a rockzene mögöttük. Idomeneuszék nappalija elég nagy volt, és Diomédész már így rögtön észrevett pár ilionos diákot: kis Aiász például éppen a sütis tányérok felett álldogált elgondolkodva, míg Mérionész valami csajjal smárolt az egyik sarokban. Nagy Aiász is tiszteletét tette, meg Philoktétész és Antilokhosz is… nagyjából az egész focicsapat ott volt, Akhilleuszék kivételével. Mondjuk ezen Diomédész nem csodálkozott.

- Huszonhárom – közölte a lány közömbösen, mire Diomédész teljesen ledöbbent.

- Szivatsz?

- Nem szivat, tényleg annyi – kiabálta túl a tömeget Idomeneusz. Közben kedvesen magához vonta Medát, és megsimogatta annak vállát. – Tavaly végzett az egyetemen, most egy fordítóirodában dolgozik Miamiban… szóval ritkán találkozunk sajnos.

- Ha a szüleid görögök meg koreaiak, és még az angolt is anyanyelvi szinten beszéled, nem nehéz érvényesülni – mondta sejtelmesen a lány, miközben hátracsapta hosszú, fekete haját. Diomédész már csak a lány mosolyából megértette, hogyan ragaszkodhat Idomeneusz ennyire hozzá; bár még csak pár hónapja vannak együtt.

- Medát most itt is hagyhatjuk, gyere és nézd meg a bulit a medencénél – indítványozta Idomeneusz vigyorogva. Meda kicsit megorrolt rá, de a srác egy könnyed szájrapuszival kiengesztelte.

×××

Úgy hajnal fél három-három tájékán Diomédész kezdett fáradni. Az elmúlt hetekben – főleg az Odüsszeuszos incidens miatt – nagyon rossz kedve volt, és a szülinapi bulijára is eleve úgy érkezett, hogy lesz, ami lesz; legfeljebb pár pia meg a tortaszegés után elegánsan távozik. Végül mégis nagyon jól érezte magát. Még annak ellenére is, hogy elfelejtett fürdőnadrágot hozni, és rövid, vékony anyagú boxerben nyomta a medencés bulit, a körülötte lévő hölgyek nagy örömére. Nem mintha Diomédésznek annyira lett volna kedve csábítani, az az utóbbi hetekben valahogy nem szerepelt a legfontosabb teendőinek a listáján. Ha egy-két lány be is próbálkozott nála, egy unott, de kedves mosollyal átirányította őket Antilokhosz barátjához – Diomédész ugyanis tudta, hogy szegény Antilokhosznak nem igazán van szerencséje a lányoknál, hiába kedves és művelt. Mindig valahogy rosszul jönnek ki nála a lapok.

Mindenesetre miután az illusztris társaság telezabálta magát a tortával, meg túl voltak már pár felelsz vagy mersz játékon is, kezdtek lazulni az erkölcsök – nyilván az elfogyasztott italok számával párhuzamosan. Diomédész főleg evéssel, - mértéktartó – ivással és táncolással töltötte az estét, illetve volt egy fergeteges birkózóparti a medencében is, ahol Diomédész, és az ő vállán ülő Aigialeia nyerték a menetet. Aigialeia ebből fakadó örömében rövid puszit adott Diomédész szájára, aki ezt nem tette szóvá; csodálkozott magán, hogy kissé kellemetlenül érintette a dolog, bár nem is volt annyira ellenére. Miután Diomédész utálta, ha saját magán se tud kiigazodni, inkább felvette a medence melletti napozóágyra lehányt pólóját, és a nevetgélő, részeg osztálytársaival nem törődve visszament Idomeneuszék házába. Kis keresés után az egyik második emeleti szobában talált rá barátjára, aki a medencére néző erkélyen szívta éppen cigarettáját; Meda is mellette volt, de ő csak bámult felfelé, a csillagokra, miközben barátja kezét fogta. Odalentről tompán hallatszódott fel valami új popsláger, meg kis Aiász idegesítő, éktelen vihogása.

- Zavarok? – kérdezte Diomédész, de ekkor már rájött, hogy felesleges volt kérdeznie. Idomeneusz és Meda nyilván valami extra romantikus dolgot csináltak, amit Diomédész már csak jelleméből fakadóan sem érthetett; bár igaz, nem bámultak egymásra kiskutya szemekkel, még csak nem is beszélgettek nyálasan… szóval nem volt gyomorforgató a jelenet, mint azok a benyomások és képek, amiket Diomédész eddig az általa látott párkapcsolatoknál tapasztalt. Valahogy mégis meghitt volt, és olyan nyugalmas, hogy a fiú azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná a szavait, és leosonhatna csendben a többiekhez. Mintha nem is látta volna, amit látott. Jobb lett volna.

- Á, haver, te sose zavarsz – fordult a hang irányába Idomeneusz. Nagyon őszintének hangzott. Meda arca már kevésbé volt meggyőző, de azért igyekezett elviccelni a dolgot.

- Hát azért ha tíz perccel korábban jössz, lehet zavartál volna…

Idomeneusz nevetni akart, de csak valami köhögésszerű morgás jött ki a torkából; a srác valamiért azt gondolta, hogy egy újabb slukk erre jó megoldás lesz.

- Jól van már, te mondtad mindig, hogy akarsz még egy srácot bevenni… tessék, Diomédész szerintem még be is szállt volna.

Meda játékosan a szemét forgatta, de arrébb ment, hogy helyet adjon közöttük Diomédésznek. Idomeneusz minden bizonnyal látta a barátján, hogy valami bántja, és előzékenyen felajánlott neki egy cigit, meg még tüzet is adott hozzá; a srác, amint letüdőzte a füstöt, felnézett az égre. Kényelmesen a korlátra is támaszkodott, miközben sokáig csend volt körülöttük. (Már az alattuk dübörgő zenét leszámítva.)

- Attól tartok, ez most kevés lesz nekem – dörmögte Diomédész, ahogy újra a szájához érintette a cigarettát. Mostanában ő is tartott magánál egy-egy csomagot (már persze a rendes farmerjében, ami most a medencénél maradt), mert az elmúlt pár hétben rendszeresen csak ez, meg az Xbox tudta megnyugtatni. Talán Helené mosolya, de az nem járt neki olyan gyakran. Azért napi nyolc-tíz szál még csak nem függőség… meg amúgy is, csak szar a kedvem mostanában. Ennyit igazán megérdemlek.

- Ja, látom. Szarul is nézel ki mostanában.

- Na srácok, én asszem megyek aludni – nyújtóztatta ki a végtagjait a lány, és aranyosan még ásított is egyet.  Búcsúpuszit nyomott Idomeneusz arcára.  – Vagy egy órája készülök rá. Öreg vagyok én már az ilyen bulikhoz.

Meda ezzel vissza is vonult, minden bizonnyal Idomeneusz szobájába. Idomeneusz és Diomédész között sokáig csend volt; Diomédész nem gondolta, hogy Idomeneusz rá fog kérdezni a problémájára, elvégre sosem kérdezett rá. Igazából egyik fiú barátja sem. Helené valamikor azt mondta neki, hogy állítólag a lányok ezt megkérdezik egymástól, ha jóban vannak… Diomédész azért ezt nehezen hitte el. A lányok is emberek, és olyan rossz dolog bevallani valakinek, hogy ja, szarul vagyok mert ez meg ez történt velem… ki kényszerítené ilyen vallatásra a barátait?

- Ja, amúgy elfelejtettem mondani – fintorodott el Idomeneusz, ahogy elnyomta a csikket a korláton, majd egy hanyag mozdulattal elhajította azt a levegőbe. Diomédész csak remélte, hogy nem valakinek a hajába esik ott lenn a medencénél. – Péntek délután még órám volt, és mikor jöttem hazafelé, láttam, hogy Mr. Láertiádész éppen jön fel az alagsorból. Elég idegesnek tűnt… azt mondta, rád várt és te nem jöttél. Meg föcin se voltál, és érdeklődött, hogy beteg vagy-e.

- Várt rám? – Diomédész hihetetlenül ledöbbent. Meg sem fordult a fejében, hogy pénteken még ott maradjon órák után, és… mégis mit gondolt az az ember? Hogy ugyanúgy folytatják majd az órákat, mint eddig? A fiú elképzelni sem tudta, milyen motivációi lehettek földrajztanárának. – És te mit mondtál?

- Azt gondoltam, hogy csak szivatni akartad… hát elmondtam neki az igazságot, hogy amúgy jársz suliba, csak úgy tűnik, az ő óráira nem vagy hajlandó elmenni.

- Aztán?

Idomeneusz vállat vont.

- Aztán vágott egy ilyen Diomédész-elmehet-a-picsába fejet, de nem fejtette ki bővebben. Hallod, amúgy mit kavarsz már megint? Szerintem ne akaszkodj össze Láertiádésszel, rafkós egy ember az. Én csak francián vagyok nála, de amiket mesélt… hát, nem lennék az ellenségei helyében.

- Csak hazudozik összevissza – köpte a szavakat a srác. – Azt hiszi, hogy csak mert jóképű, meg okos, meg dumagép, el tudja adni magát nekünk… ja, a lányok tapadnak rá, meg lesz egy jó jegyük föciből, de amúgy mi egyéb eredményt tud felmutatni? Még csak tanári végzettsége sincs, ő maga mondta. – Diomédész köhintett. – Már Helenének, tőle tudom. Fel sem szabadna venni egy gimibe. Menne vissza Görögországba a nyomorult kutyájához, azok mindenkihez odahízelgik magukat, akármilyen csaló vagy undorító ember a gazdájuk.

Idomeneusz elhúzta a száját.

- Hű, ide tényleg valami erősebb kell. Akarsz beszélni róla?

Diomédész összehúzta a szemöldökét.

- Miről?

- A problémádról. Amit Láertiádészen töltesz ki elég látványosan.

De a srác csak lemondóan legyintett.

- Le van szarva minden és mindenki.

- Így gondoltam. Mindjárt hozok neked valamit.

Idomeneusz úgy öt perc múlva vissza is ért, két kis zacskóval a kezében. Diomédész kissé furcsa szemekkel vizsgálgatta csomagot, amit Idomeneusz immár neki adott: alig pár grammnyi fehéres-szürkés-zöldes por volt az alján, és nagyon nem úgy nézett ki, mint azok a szerek, amiket Diomédész eddig próbált.

- Sosem szívtál még semmit? – kérdezte Idomeneusz türelmesen, ahogy meglátta barátja csodálkozó arcát.

- Füves cigit nagyon sokszor, Szthenelosszal tizenöt évesen nagyon rákaptunk… azóta ritkábban. Próbáltam az LSD-t is, de annyira nem jött be, meg utána is szar volt. Meg egyszer valami fura porított gombát… az nem volt rossz, de nem emlékszem a nevére. Haverjaimnál is sokfélét láttam már. Ez egyikre sem hasonlít.

- Ja, ez valami új cucc – Idomeneusz a homlokát ráncolta, mintha emlékezni akart volna a drog nevére; végül persze nem sikerült, így inkább hagyta az egészet, és kinyitotta a saját csomagocskáját. – Őszintén, fogalmam sincs, miből van. De jó. Nagyon jó. Nem partidrog, nem fog annyira felpörgetni, de rohadt jó érzés, amikor hatni kezd. Ettől hátha kicsit vidámabb leszel.

Diomédész nem gondolta, hogy bármi legális szer képes lenne őt jobb kedvre deríteni, szóval minden mindegy alapon felnyitotta a kis zacskót, és pillanatnyi habozás után rászórta annak tartalmát a kézfejére, és egyenletesen eloszlatta azt rajta.

- Szegény Meda, jó hogy elment aludni – kuncogott Idomeneusz, ahogy pár pillanat alatt felszívta a saját kis zacskója tartalmát. – Nem szereti, ha ezt csinálom. De mi van abban, ha kicsit jól akarjuk érezni magunkat?

Diomédész nem válaszolt, helyette mélyen belélegezte az apró szemcséket.

×××

A dolgozatból még mindig teljes tíz perc volt hátra, és Diomédész úgy érezte, ő már ennél igazán nem tud többet tenni. Hátravetette hát magát a székén, és kedélyesen összekulcsolta a tarkóján a kezét; Nesztór nem szokta hamarabb beszedni a lapokat, így a srácnak meg kellett várnia, amíg mindenki elkészül. A tanerő kissé mogorva volt aznap, és így Diomédészre is kissé csúnyán nézett – de tudta ő azért jól, hogy az öreget vajra lehet kenni. Általában nem foglalkozott a görögül írandó dolgozat helyesírási és mondatszerkesztési hibáival, tekintve, hogy a legtöbb diákja nem anyanyelvi szinten beszélte a görögöt. A hasonló verselemzéseknél a jó ötleteket díjazta, na meg persze azt, ha látta a dolgozat íróján, hogy a görög- és világirodalomban igazán otthon van. Diomédész lelkét ez a módszer annyira nem érintette meg, főleg, hogy így még puskázni sem tudott. Pedig mindig ott volt zsebében az okostelefonja, hogy ha bármi kell, bele tudjon nézni – Nesztórnál az egész halott ügy volt. Így a srác általában kapott egy kettest, néha hármast, és teljesen meg volt elégedve magával.

Diomédész tehát felkészült még jó tíz perc unatkozásra. Helené ült nem sokkal mellette, de ő még szorgalmasan körmölt; tudta a lányról, hogy a földrajz mellett az irodalom a kedvenc tárgya, bármily hihetetlennek is hangzott ez Nesztór tanár úr mellett. Diomédészen kívül igazság szerint egyedül Andromakhé, Hektor és Patroklosz fejezte be a munkát – az osztály legszorgalmasabb tanulói, nem is volt tehát ezen csodálkoznivaló. Ennek ellenére Diomédész mégiscsak bunkóságnak érezte, hogy Párisz Hektor dolgozatát másolja szorgalmasan. Ő biztos nem engedné meg ezt, még a saját tesójának sem. Nem mintha lett volna valaha is tesója.

Hirtelen kinyitódott az osztály ajtaja, és a vörös hajú, vörös arcú Meneláosz lépett be rajta, nyakán az elmaradhatatlan sállal (ami most tél lévén kicsit vastagabb volt, és barnásszürkében pompázott). A férfi hóna alatt egy határidőnaplót, meg két vastag halom papirost szorongatott. Amúgy nyakig be volt bugyolálva vastag, idétlen mintás pulóverbe.

- Diomédész Tüdeidész – jelentette be Meneláosz, kissé bátortalanabbul, mintsem szerette volna. Diomédész ereiben ennek ellenére így is éppen eléggé megfagyott a vér; az igazgatóhelyettes nagyon hivatalosnak hangzott, és még csak el sem mosolyodott. – Kérem, fáradjon velem.

A srác egy pillanatig mintha nem is hallotta volna meg a kérést. Csak akkor tudatosult az agyában, mit akar Meneláosz, mikor az egész osztály (plusz Nesztór) egy emberként rábámult. Páran sugdolózni kezdtek, és Diomédész biztos volt benne, hogy nem a verselemzéses ötleteiket cserélgetik ki. Mikor az Átreidész megismételte a parancsot, Nesztór odament Diomédészhez, és némán elvette tőle a dolgozatot – legalább nem kommentálta a jelenetet.

Diomédész és Meneláosz némán haladtak egymás mellett a lépteiktől kongó, egyébként üres folyosón. A fiúnak nem kerülte el a figyelmét, hogy Meneláosz a szokattnál jóval hűvösebb és távolságtartóbb vele. Még csak nem is nézett rá azóta, hogy kijöttek a teremből.

- Megkérdezhetem, hogy hova megyünk? – kockáztatta meg a kérdést Diomédész, mire Meneláosz szenvtelenül, mintha nem is ott járna az agya ahol kellene, csak ennyit válaszolt:

- Az igazgatóiba.

Diomédész érezte, hogy a pulzusa egyre csak emelkedik, és egyszerűen nem hitte el azt, ami vele történik. Persze rengeteg dolog miatt idézheti őt magához Priamosz igazgató; sok mindent csinált már a suli berkein belül is, ami nem teljesen etikus, meg általában a felnőtteknek is szeretett beszólogatni. Talán az egyik tanár látta, mikor múlt csütörtökön eldobott pár frissen elhasznált csikket a kémia szertár előtt, vagy amikor két napja Briszéisz orálisan kielégítette őt a fiúmosdóban. Nincs ebben semmi különös, számtalanszor volt már igazgatói megrovásban része hasonló kis piti dolgok miatt. Olyan nincs, hogy az a féreg Odüsszeusz bemártson. Ha ezt tenné, magát is be kéne mártania… ja, egy diák zaklatta, ki veszi ezt be? Ő nem állított le időben, ő hagyta magát. Meg amúgy sem erőszakoltam rá magam, csak egy csók volt az egész, amit még viszonzott is… ennyire aljas még ő sem lehet, hogy emiatt kirúgasson az utolsó évemben.

Végre odaértek az igazgatói ajtajához. Diomédész tavaly szeptemberben látta utoljára a férfit, de nem vágyakozott iránta túlságosan. Priamosz, mikor benyitottak, a számítógépén kattintgatott valamit, miközben a mobilján görögül diskurált valakivel. Ahogy azonban meglátta őket, rögtön elköszönt, majd letette a telefont.

- Á, Tüdeusz ifjú sarja… - Priamosz negédes hangnemén nem sokat segített, hogy a férfi visszafordult a monitor felé, és ezután feléjük se pillantott. - Édesapád hogy van mostanában? Még mindig készítitek azt a száraz félédeset, amit tavaly karácsonyra kaptam tőle?

- Ezért vagyok itt? – tört ki Diomédészből a megkönnyebbülés. Aztán ezt hamar követte a kiábrándultság és a düh. – Tudja, hogy utálom az apámat.

- Nem, nem ezért vagy itt.

Diomédész sokáig csendben volt, csak a földet bámulta. Nyugi. Nyugi, nyugi, nyugi. Nem leszek ideges, nem fogom neki megadni azt az örömet, hogy kétségbeesve lásson.

Ekkor újra nyílt az ajtó.

- Ne haragudj, Priamosz, nagyon siettem, de muszáj volt befejezni azt a prezentációt – lihegett Odüsszeusz Láertiádész, és még így is dögösen nézett ki. A szokásos farmerja volt rajta, egy szürke pólóval és egy hosszú ujjú, bő szabású farmerdzsekivel. A nagy rohanásban a pólójának alja kissé felgyűrődött, így a férfi sebtiben megigazította. – Miért is hívt…?

Odüsszeusz ekkor Diomédészre nézett. Majd vissza Priamoszra. Diomédész érzékelte, hogy a fiatal tanár megpróbált teljesen átlagosan viselkedni, még egy lezser mosolyt is megeresztett a főnöke felé – de aki tudta, mit keressen, észrevehette Odüsszeusz szemének ide-oda cikázását, és nehéz lélegzetvételét. Szóval ő sem tudott róla. A férfi, látszólag nyugodtan, a derekára tette egyik kezét.

- Örülök, hogy mindketten itt vagytok – köhintett Priamosz, és kettejükre nézett. – Kérlek, fáradjatok be a belső társalgóba.

Miért nem lehet itt intézni? Essünk már túl rajta, a kurva életbe. Diomédész csodálkozva követte a két tanárt az igazgatóiból nyíló kicsi, de annál kényelmesebb helyiségbe. Egy nagy bőrkanapé vett körül egy kisebb, fonott fa dohányóasztalt; volt még a szobában két páfrány is, a sarkokban. A kanapéhoz tartozó fotelen ott ült Agamemnón, egy csésze kávéval a kezében. Pedig már délután negyed kettő van.

- Én nem is zavarok akkor – tette maga elé védekezően a kezét Priamosz, ahogy félig becsukta a társalgó ajtaját maga mögött. – Átmegyek a tanáriba ebédelni. Majd szólj, ha végeztetek.

- Mivel? – bukott ki a kérdés Diomédészből. Kissé agresszívabban, mint tervezte; Agamemnón letette a csészét az asztalra, szépen, módszeresen megigazította, majd felnézett. Az igazgató közben rájuk csukta az ajtót. Félelmetes csönd lett.

- Üljetek le. – Odüsszeusz és Diomédész mindketten haboztak; végül a tanár erőt vett magán, és helyet foglalt Agamemnónnal szemben, a kanapén. A két kezét a térdére rakta, és mikor Diomédész leült mellét - a lehető legtávolabb -, csak ő látta, hogy a férfi ujjai idegesen babrálnak.

Agamemnón úgy sóhajtott, olyan mélyen, mintha percek óta nem vett volna igazán levegőt.

- Elég… bizalmas dolog miatt hívattalak titeket ide. Az igazgató úrnak nem mondtam, miről van szó konkrétan, csak azt kértem, adjon egy termet vagy szobát, ahol beszélhetek veletek. – Itt némi hatásszünetet tartott. Diomédész érezte, hogy pattanásig feszült idegei már nem bírják sokáig. – Talán sejthetitek is... Akhilleuszról lenne szó.

Diomédész sűrűn pislogott.

- Akhilleuszról? – Erre azért ő sem számított. Agamemnón sosem volt valami nyugodt ember, de így is kínos volt a jelenet, amikor megpróbálta felemelni a kávéscsészéjét, de annyira remegett a keze, hogy véletlenül magára öntött belőle egy kicsit. A férfi elfojtott egy görög káromkodást.

- Igen, igen, Akhilleuszról. Mint azt tudjátok, Akhilleusz és én… khm… már egy pár hónapja nem igazán jövünk ki jól.

- Finoman fogalmazott – jegyezte meg epésen a diák, mire Odüsszeusz csak türelmetlenül megforgatta a szemét. (De azért ő is jól láthatóan megkönnyebbült.)

- Ne haragudj, Agamemnón, de mi közöm van nekem Akhilleuszhoz? Csak heti egyszer találkozok vele, földrajzon. Jóformán alig ismerjük egymást.

- Végighallgatnátok? – morgolódott az Átreidész, szúrósan nézve mindkét félre. Hozzá kell tenni, hogy egyre vörösödő fejével, remegő ajkaival nem tűnt éppen tiszteletet parancsoló tanerőnek. Máskor pedig mindig annyira büszke volt arra, hogy a diákok félnek tőle matekon meg tesin – még ha nem is volt éppen jó pedagógus, azért magas, testes alkata, lassan őszbe forduló fekete haja tiszteletet parancsoló külsőt kölcsönzött neki. Most úgy nézett ki, mint valami öregedő színész, aki borzasztó rosszul próbál egy lélekfacsaró nagyjelenetet előadni. – Tudjátok, hogy nem ezt érdemlem tőle. Mit meg nem tettem eddig a focicsapatért, mennyi munkám és fáradozásom benne volt abban, hogy értékelhető játékosokat faragjak ezekből a gyerekekből! A szabadidőmben is mindig bejöttem, ha kellett, késő estig játszottuk a hosszabbításokat… erre ez a hála. Idejön ez a szemtelen kis úrifiú, és megaláz mindenki szeme láttára… ennél nagyobb szégyent még nem értem. Azt hiszi, az ő szavára ugrik mindenki, meg hogy ő a nagy menő gyerek az osztályban…

- Ő is – bólogatott Diomédész; tudta, hogy Agamemnón nem fogja leteremteni komolyan a viselkedése miatt, ahhoz most túl dühös másvalakire. És imádta, hogy pimasz lehet kvázi következmények nélkül.

- Az most lényegtelen. Az év utolsó meccse április végén lesz, és azon ott szoktak lenni a szülők is, testvérek is, és az egész tanári kar. Meg kell mutatnom, hogy jó edző vagyok, hogy el tudom simítani az ellentéteket. Na meg képes vagyok olyan csapatot kiképezni, amelyik győz.– Agamemnón látszólag nehezen tudta kimondani a következő szavakat, de valahogy csak kipréselte őket. – Vissza kell szereznem Akhilleuszt, de egyedül ez nem megy. Ezért van szükségem… rátok.

Hosszú csend.

- Ránk – ismételte hitetlenkedve Odüsszeusz.

- Nesztórral már megvitattam a dolgot – bocsátotta előre Agamemnón. – Én azt mondtam, biztos nem megyek oda hozzá én magam könyörögni. Nesztór erre azt javasolta, hogy köztes megoldás lenne, ha küldenénk egy békítőcsapatot. Jó barátom bizonyos Phoinix, aki Akhilleusz apjának dolgozott sok ideig, Akhilleusz szinte a nagyapjaként szereti. Ő biztos tudna hatni rá, ő lenne tehát az egyik. Odüsszeusz, rád azért gondoltam, mert… - A férfi itt hümmögött; sosem volt szokása magán kívül másokat dicsérni, de most kénytelen volt. – Mert mindenki tudja a tanárok és diákok között is, hogy nagyon csavaros az észjárásod. Hozzád Akhilleusz ráadásul nem kötődik érzelmileg úgy, mint Phoinixhez, szóval talán jobban figyelembe veszi az észérveidet.

Diomédész finoman köhintett.

- És én? Nem várhatja, hogy én is részt vegyek abban, hogy a maga szarát eltakarítsam. Mikor pár hete az apámat ócsárolta, még egyet is értettem… de régóta aláás focin is, ócsárolja a technikáimat meg a csapatstratégiát, amit én találtam ki. És még meri ezek után az én segítségemet kérni? Hát van bőr a képén.

Diomédész a szeme sarkából látta, hogy Odüsszeusz kissé, csak a szája szélében, de elmosolyodott. Mondjuk tényleg elég vicces volt, ahogy Agamemnón ajkai tágra nyílnak; a férfi arca már lassan minden színben játszott, és olyan erősen szorította a csészéjét, hogy az majdnem összetört. Aztán persze nyilván rájött, hogy most nem azért van itt, hogy újabb diákjával összevesszen – kényszeredett vicsort erőltetett magára, és előrehajolt, egyenesen Diomédész felé.

- Nyugodj meg, Tüdeidész, nem te lettél volna az első választásom. Még csak az utolsó előtti sem. Nesztórral mindketten arra gondoltunk, kellene még valaki a focicsapatból is, és először nagy Aiászra gondoltunk, Telamón fiára. Ma akartam őt hívatni, de hallottam, hogy pont most utazott el messzire, valamelyik rokona beteg. Megkérdeztem tehát néhány csapattagot a folyosón, és sajnos, vagy nem sajnos, mindenki azt mondta, hogy téged küldjünk. Egyrészt, mert úgy viselkedsz az edzésen, mintha már te lennél az atyaúristen, másrészt mert neked is van valami fikarcnyi eszed. Már szerintük.

- Nem úgy viselkedek – háborodott fel a fiú -, hanem a többiek akarják, hogy én vezessem őket! Ami magáról éppen nem mondható el.

Odüsszeusz gyorsan közbevágott, még mielőtt valami káromkodás hagyta volna el az idősebb tanár száját:

- Szóval jól értem? Azt akarod, hogy én, Tüdeidész meg ez a Phoinix együtt odamenjünk Akhilleuszhoz, és bírjuk őt jobb belátásra?

- Úgysem fog sikerülni – dőlt hátra Diomédész unottan.  – Én már próbáltam őt rábeszélni arra, hogy jöjjön vissza a csapatba, nagyjából nulla eredménnyel. Halott ügy az egész. Miért nem próbálkoznak Patroklosszal? Azok egymáshoz vannak nőve. Ha valakire, rá Akhilleusz biztosan hallgatna.

Agamemnón már éppen válaszolt volna, amikor Láertiádész egyenesen Diomédész felé fordult, és annak szemébe nézett.

- Értelmetlen felvetés. Ha össze vannak nőve, mégis hogy tudná Agamemnón, vagy bárki más megközelíteni Patrokloszt? Ráadásul ha Patroklosz esetleg elkottyantja Akhilleusznak, hogy mi küldtük rá, akkor Akhilleusz csak még dühösebb lesz, és Agamemnón végképp lemondhat arról, hogy Péleidész a csapatában játsszon áprilisban. – Ezt mind egy levegővel mondta végig. Itt mélyet lélegzett, és visszafordult Agamemnón felé. – Nesztórnak igaza van, elmegyünk hozzá hárman, és elintézzük a dolgot.

Diomédész kissé mérges volt, hogy a földrajztanár ilyen ellenségesen válaszolt neki; meg aztán ez az egész dolog nem tetszett neki. Pont ahhoz volt kedve, hogy ezzel az utálatos, bunkó Odüsszeusszal kart karba öltve átlibegjen Akhilleuszékhoz, hogy térden állva könyörögjenek a bocsánatáért… ha már egyszer Átreidész cseszte el, miért nem ő megy utána? Hatalmas nagy faszság az egész, ebben tuti nem veszek részt.

- És ha azt mondom, hogy nem vállalom? – ráncolta a homlokát Diomédész.

- Megbuktatlak matekból. – Agamemnón fáradtan felnézett a plafonra, és kényelmesen hátradőlt a foteljában. – És felőlem aztán mehetsz panaszkodni Priamoszhoz is akár, nem fogja elhinni, hogy ezzel zsaroltalak meg. Hogy hinné el? Amilyen jegyeid vannak, már az előző szemeszterben meg kellett volna, hogy buktassalak. Csak a jóindulatomon múlott, hogy nem tettem.

Diomédész erre felpattant a helyéről, és eltorzult arrcal jól láthatóan képes lett volna arra, hogy máris válogatott szitkokat és káromkodásokat szórjon a tanár fejére. Láertiádész azonban szintén felállt, és - nyilván abból a célból, hogy megelőzze a tettlegességet – hirtelen Diomédész vállára tette a kezét. A fiú meglepődött, hogy az érintés nem zavarta annyira, mint amennyire szerette volna, hogy zavarja.

- Menjenek mindketten a picsába! – mennydörögte Diomédész, miközben úgy lázta le magáról dühösen Odüsszeusz karját, mint valami förtelmes, undorító bogarat szokás. Diomédész először az egyik, aztán a másik tanárára nézett. – Leszarom, ha megbuktat, akkor sem fogok részt venni a maga hülyeségében! Vagy azt gondolja, a diákokkal szabadon rendelkezhet, mert mindenki úgy ugrik, ahogy maga fütyül? – Diomédész gúnyosan felnevetett. – Tudja mit? Akhilleusznak volt igaza. Mindenki fényesre nyalja a maga seggét, hogy ilyen jó tanár, meg olyan jó, közben meg…

- Diomédész! – harsogta túl a fiú hangját Odüsszeusz. Mikor Diomédész ránézett, meglepődött, hogy a férfi szemei milyen határozottak, követelőzőek voltak. A hangja azonban sokkal finomabb és lágyabb volt, mint bármikor máskor. – Menjünk ki, beszélgessünk.

- Nem fogok magával sem…

Láertiádész egyszerűen megfogta Diomédész karját, és kirángatta őt az igazgatóiba. Diomédésznek persze eszébe juthatott volna ellenállni, kiszabadulni a fogásból, de mire észbekapott, Odüsszeusz már becsukta mögöttük az ajtót, és dühét leplezve megpróbált nagyokat lélegezni. A fiú érezte, hogy a férfi érintése nyomán bepirosodik a karja; nem gondolta volna, hogy ilyen erős.

Diomédész félig elcsukló, félig nevető hangon reagált:

- Mi a faszt…

- Tönkre akarod tenni a jövődet, Diomédész? – esett neki a férfi, ahogy mérgesen elkapta Diomédész vállait, és egészen közel húzta magához őt. – Mondd, komolyan ezt akarod? Ha Agamemnón megbuktat, nem ő lesz az egyedüli. Azt hiszed, nem láttam a jegyeidet az online naplóban? A tantárgyaid negyedéből siralmasan állsz, és egyedül azért nem buktatott meg eddig senki, mert ez egy magániskola. Amennyi pénzt fizetnek a szülők, mindenkit átengednek. Szerinted ha Agamemnónt felbosszantod, mennyibe fog kerülni neki, hogy másokat is meggyőzzön, buta és semmirekellő vagy? – Diomédész már éppen megszólalt volna, de Odüsszeusz sziszegve megelőzte. – És persze, most mondhatod, hogy te leszarod ezt az iskolát, úgy sem mész egyetemre… de szerinted hova fognak felvenni ilyen bizonyítvánnyal? Talán valami alja gyárba, három műszakba. Dolgoztál már valaha is? Tudod, hogy milyen irdatlan sok munkával lehet éppen annyit megkeresni, hogy egy egyszobás lakásra meg kenyérre fussa?

Diomédész érezte, hogy a szívverése egyre csak erősödik, és fogalma sem volt, hogy Odüsszeusz szavai, vagy Odüsszeusz közelsége hatott rá ennyire. Talán nem is akarta megtudni.

- Én… - A hangja rekedt volt és vékony. De a tekintete nem tudott elszakadni a másikétól. – Én nem fogok megalázkodni egy ilyen puhapöcsűnek. Van büszkeségem.

- Néha engedni kell, Diomédész – suttogta Odüsszeusz, és most mintha még közelebb lett volna. Arcaik között alig volt néhány centiméter, és Diomédész érezte, hogy hiába minden korábbi ellenkezés, saját magát sem tudja meggyőzni arról, hogy nem vágyik még mindig erre a férfira. Mikor Odüsszeusz karjai lecsusszantak a fiú felsőkarjára, és finoman megszorították őt, az egész csak még rosszabb volt; a földrajztanár Diomédész füle mellé hajolt. – Muszáj engedni, érted? Ha van valami, amit ebben az iskolában megtanultál, az ez legyen. Ne a matek, ne a földrajz. Néha muszáj engedni a büszkeségből, különben az élet nagyon fájdalmas lesz.

Diomédész hosszú másodpercekig hallgatott.

- Jó, de csak egyet ígérjen meg. Ne nézegesse a jegyeimet a naplóban!

Ezt annyira durcásan, annyira kisfiúsan hangzott, hogy Odüsszeusz majdnem felnevetett; de megígérte. Jókedvűen húzódott el a fiútól, és Diomédész meglepődött, de maga is mosolygott egy kicsit. Ezután mindketten visszamentek a belső társalgóba. Agamemnón feje még mindig elég vörös és frusztrált volt, ujjai meg türelmetlenül az asztal lapján doboltak.

- Mindketten vállaljuk – jelentette be örömteli hangon Odüsszeusz.