2017. június 10., szombat

Ain't nobody loves me better - 11. fejezet


Fandom: Iliász
Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint
Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: 
Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.



- Ne higgye azért egy percig se, hogy megbocsátottam magának.
Odüsszeusz Láertiádész türelmesen sóhajtott egyet, miközben figyelmét a piros lámpáról Diomédész felé irányította. Diákja mogorván, karba tett kézzel ült mellette az anyósülésen, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy feszeng. A fiú igazán nem érezte jól magát a kocsiban, tekintve, hogy legutóbb valamivel kellemesebb emlékek fűződtek az Odüsszeusszal való autókázáshoz… ezt azonban megpróbálta ellensúlyozni azzal, hogy végig haragos szemeket meresztett a tanárára, és még csak véletlenül se nézett felé. 
- Inkább nekem lenne okom megsértődni – közölte Odüsszeusz nem kevés gúnnyal a hangjában. Nyilván bosszantotta, hogy a fiú nemhogy a szemébe sem néz, de még az ablakon is látványosan kibámul. – Miért nem szóltál, hogy mostantól nem akarsz hozzám görögre járni? Nem maradtam volna ott múlt héten délután. És földrajzra sem jársz be már két hete… ezt mégis hogy gondoltad?
Diomédész felhorkantott.
- Nem hiszem, hogy mindazok után, ami történt, még érdemes bejárnom. És amúgy is, mit foglalkozik maga velem? Most felvesszük ezt a Phoinixet, letudjuk az Akhilleuszos ügyet, és soha többet egy szót se szólok magához. Megköszönném, ha ez kölcsönös lenne… már csak pár hónap van az év végéig, és örülnék, ha békén hagyna. 
- Igenis foglalkozok veled, Diomédész – emelte fel a hangját Odüsszeusz, miközben egyik kezével kissé idegesen beletúrt sűrű, fekete hajába. Diomédésznek sosem okozott még ekkora nehézséget, hogy elhitesse egy ilyen vonzó emberrel azt, hogy egyáltalán nem vonzó. Legalábbis számomra. – Ez a munkám, hogy foglalkozzak a diákokkal.
- A maga munkája az, hogy leadja az óráit, meg leosztályozzon. Ezért kapja a fizetését, nem azért, hogy engem a földig alázzon. – Diomédész hitetlenkedve megrázta a fejét. – Undorító amit mondott, ugye tudja? Hogy nem süllyed a föld alá… bár gondolom, smárolni azért jó volt velem. 
Diomédész látta a másikon, hogy az legszívesebben hozzávágna valamit. Odüsszeusz szemei nyugtalanul cikáztak a lámpa, az utca és a kormány közt, és még csak véletlenül sem terelődtek a diák irányába. Végre elindulhattak, és Diomédész kissé meglepődve konstatálta, hogy a tanára ezután is csendben maradt; vagy tíz percet autókáztak még, mire elértek a kis külvárosi utca egyik egyszerű, de takaros házához. Akhilleuszék innen csak pár saroknyira laktak, a gazdagabb negyedben. Az ő birtokukat gyalog is meg lehetett volna közelíteni, de Phoinix már hetven körül járt, így megegyeztek, hogy Odüsszeusz és Diomédész elmennek érte kocsival. 
Mikor leparkoltak Phoinix háza előtt, mindketten meglátták az öreget szinte rögtön; haja már kevés volt, és kissé görbült háttal közlekedett, de úgy tűnt, bármilyen lassú is, nincs szüksége botra.
- Egyébként nem engedem meg, hogy ne járj be földrajzra – fordult Odüsszeusz Diomédész felé; még éppen azelőtt, hogy Phoinix kinyitotta volna az ajtót. – Az igazolatlan órákat mind továbbítom az igazgató úr felé. Csak hogy tudd, mihez tartsd magad. 
Diomédésznek kedve lett volna csípősen visszaszólni neki, és a nyelvén is volt a válasz, de Phoinix éppen akkor ült be a hátsó ülésre. Amíg Akhilleuszék felé autókáztak, Odüsszeusz megpróbálkozott kedélyesen elbeszélgetni az öreggel; Diomédészt ez cseppet sem érdekelte. Végig karba font kézzel ült, és látványosan magasról tett rá, hogy Phoinix most udvariatlannak gondolhatja őt. A tanár előbbi megjegyzése következtében a dühe egyre csak fokozódott, és csak remélni merte, hogy fél órán belül túl lesznek ezen az egészen. Különben még meg találja fojtani Odüsszeuszt ott helyben.

×××

Phoinix már szólt korábban Akhilleuszék házvezetőnőjének, hogy jönnek, így a kissé éltesebb, kövérkés, és meglehetősen kellemetlen modorú nő hamar beengedte őket. (Bármennyire is rühellte Diomédész a szituációt, a kocsiban kénytelen volt végighallgatni – hosszasan -, hogy Phoinix élete nagy részében Akhilleuszék családjának dolgozott, és úgy ismeri a birtokukat meg a házat, mint a saját tenyerét – az alkalmazottakról nem is beszélve.)
Mikor Akhilleusz lakosztályába felvezették őket, Diomédész már ismerősen tekintett végig a hatalmas nappali bútorain, elrendezésén. Péleidész saját hálószobájába azonban nem tudtak bemenni, mert a házvezetőnő közölte: a fiatalúrnak vendége van, és nem szereti, ha ilyenkor zavarják. Azzal a tanáccsal távozott, hogy az újonnan érkezők várják meg, amíg az előző vendég elmegy. 
- Én bekopogok – bocsátotta előre flegmán Diomédész, akinek nem volt kedve újabb félórát várni, mire Patroklosz (mert nyilván róla volt szó) méltóztat hazamenni. Egyébként is, mintha gitárhangokat vélt volna kiszűrődni az elegáns, magas ajtó mögül; már este fél hét volt, simán lehet, hogy Patroklosz Akhilleusznál marad estére. Akkor meg pláne tolódik az egész. 
Diomédész tehát határozottan bekopogott az ajtón többször is. Phoinix kortól meggyengült, rekedtes hangján éppen közbe akart vetni; még a karját is felemelte, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, ekkor azonban már késő volt. Egy fáradt arcú, kócos hajú Patroklosz nyitotta ki nekik az ajtót. Mikor meglátta, kik jöttek, a szemei rögtön tágra nyíltak, és még az ajkait is kicsit eltátotta. Szólni akart Akhilleusznak, de a fiú éppen ekkor  kezdett el játszani a gitárján egy újabb dalt. Patroklosz nagyot sóhajtott, de végül is rövid hezitálás után úgy döntött, beengedi a vendégeket.

Diomédész sosem látott még ilyen különleges szobát, mint az Akhilleuszé. A helyiség nagyjából akkora volt, mint az ő otthoni szobája – tehát elég nagy. Elfért benne az ajtó mellett egy hosszú, etno mintával szőtt vintage kanapé, egy falon rögzített LCD tévé, két hatalmas könyvespolc tele színes könyvekkel, és egy gyönyörű íróasztal is, ami előtt piros rongyszőnyeg tette a tanulós sarkot nagyon otthonossá és széppé. A legegyedibb megoldás azonban kétségkívül az a fa emelvény volt a szoba túlsó végén, ami úgy másfél-két méterrel nyúlt a padló fölé, és lépcsőn lehetett feljutni rá. Az emelvényen egy vastag matrac foglalt helyet, illetve egy nagyon hosszú, batikolt lepedő körben a falon. A lepedő felett végig fapolc húzódott, szintén tele könyvekkel és régi dobozokkal; a polcon ledes égő futott végig, és fehér fénnyel vonta körül a matracon üldögélő, lábát lelóbázó Akhilleusz alakját. 
Diomédész, Odüsszeusz és Phoinix csendesen leültek a vintage kanapéra; valahogy egyikőjüknek sem jutott eszébe félbeszakítani Akhilleusz énekét. Hiszen nem lehetett tagadni: a fiúnak nagyon kellemes hangja volt, és a gitárral is nagyon jól bánt. A zenén kívül azonban mindent kizárt; nemhogy az új vendégeit nem vette észre, de még az emelvény lépcsőjére leülő, elragadtatott arccal figyelő Patroklosz érkezésére sem figyelt fel. Istenekről és hősökről énekelt, valami olyan lágy és elragadtatott hangon, mintha tudná, mit beszél. Az akkordokat gyorsan, szaggatottan játszotta, ujjai néha már alig bírták az iramot. Nem érdekelte az sem, hogy göndör, szőke aranyfürtjei a homlokába hullnak - csak pengette a gitárt, és játszott a hangjával. Nem tudhatta, hogy mások elragadtatottan figyelik, és képtelenek levenni róla a szemét. Diomédész most kezdte érteni igazán, hogy miért is istenítik őt annyira a többiek az iskolában. Meg úgy általában az emberek. Elkényeztetett kiskirály, önző és bunkó szépfiú. Valamikor ezt gondolta róla, Antilokhosz meg kinevette érte. „Van benne valami, de ha megismered, rá fogsz jönni, hogy ő más. Nem az, amit elvárnál. Vagy talán az, de csak a felszínen. Ő annyi mindenre képes, amiről mi még csak nem is álmodhatunk… nem kell elhinned. Rá fogsz jönni. Én a helyedben félnék tőle.” Akkor Diomédész azt gondolta, Antilokhosz csak simán túlzásba vitte a rajongást, és azért van ennyire oda Akhilleuszért. Most már… kevésbé volt biztos magában.

Mikor a dalnak vége lett, Akhilleusz mintha transzból ébredt volna: lassan, pislogva meredt az újonnan érkezettekre, és szinte rögtön leugrott az emelvényről; a gitárját persze fent hagyta. Diomédésznek csak most tűnt fel, hogy a srác fehér pólóján egy hatalmas Serial Chiller felirat díszelgett.
- Tanár úr, maga meg…? És Diomédész? Meg Phoinix? – Hirtelen azt sem tudta, kihez beszéljen. Mindenesetre Odüsszeusz felállt, és előre ment, hogy kezet fogjon a diákjával. – Nem tudtam, hogy ilyen népszerű vagyok manapság. Minek köszönhetem ezt a látogatást? 
Akhilleusz hangja egyáltalán nem volt haragos, sőt, meglehetősen kedvesnek és szívélyesnek látszott ebben a pillanatban. Diomédész gyanította – és remélte – hogy megfelelő pillanatot választottak erre a kis beszélgetésre. Kezdésnek az mindenképpen jó pont, hogy nem utasította ki őket rögtön.
- Mi igazából azért jöttünk… - kezdte nagy levegővel Odüsszeusz, Akhilleusz azonban hirtelen a homlokára csapott.
- Elnézést, hogy ilyen udvariatlan vagyok, még csak meg sem kínáltalak titeket… öhm… önöket semmivel... mi még Patroklosszal nem vacsoráztunk, ha gondolják, csatlakozhatnak. És akkor azt is meg tudjuk beszélni, miért jöttek.

Diomédész elcsodálkozott azon, hogy osztálytársa milyen udvarias volt. Sosem hallotta még őt ilyennek. Mindenesetre Odüsszeusz köszönettel elfogadta a meghívást, és a házigazda a vendégeivel együtt átvonult Akhilleusz lakosztályának étkezőjébe. Ott egy kedves arcú felszolgálófiú várta őket – Diomédész úgy tippelte, a húszas évei elején járhat. Talán kicsit fiatalabb is volt, a szeme még lelkesen csillogott. Megkérdezte, elég-e az étel, amit hozott; neki ugyanis nem mondták, hogy több vendég is jön. 

Akhilleusz ekkor elgondolkodva végigtekintett a fehér terítős, rendkívül hosszú faasztalon. A kisebb-nagyobb edényekben csupa görög étel sorakozott: rakott padlizsán besamel mártással, bárányhús rizses körettel, paradicsomsaláta fetával, meg egy főtt makarónihoz hasonló valami. A görög mintás dísztányéron csodásan mutatott a szőlő és a barack; de volt más édesség is. Diomédész ízlésének már túl kommersz volt a galaktobúriko, azaz a krétai krémes: csak úgy tocsogott a mézben és a porcukorban. Bele se mert gondolni, mi lenne, ha kettőt is benyomna belőle – mint Helené pár hete az egyik városi tavernában. Lassan az is elég, ha ránézek, és már vihetnek is a kórházba. 
- Szükségetek van még valamire? – kérdezte egy apró mosollyal Akhilleusz. A vendégek a fejüket rázták. Amikor mindenki leült, Akhilleusz maga elé vette a rakott padlizsánt, és kiszedett magának egy jókora szeletet. Mintegy mellékesen még odavetette a felszolgálónak:
- Hozz fel valami bort is! De jófélét. 
Diomédész erre a megjegyzésre sűrűn pislogott, és rögtön ránézett a két felnőttre, aki éppen vele szemben ült: úgy tűnt, sem Phoinix, sem Odüsszeusz nem akadnak fenn azon, hogy Akhilleusz – kiskorú létére – bort hozat a vacsorához. Sőt, mintha mindketten a lehető legtermészetesebb dolognak vennék Akhilleusz döntését. 
- Ejnye, Akhilleusz, a tanár úr előtt bort inni?  - vonta kérdőre őt Diomédész, miközben szaporán vigyorgott, és fél szemmel Odüsszeuszra nézett. Mindig akkor problémázik, ha úgy viselkedem, mint egy felnőtt. Akhilleusznál ugyanezt persze magasan leszarja. – Nem túl bátor dolog ez?
Odüsszeusz a szemét forgatta.
- Miért lenne bátor? Görögországban tizenhat év a korhatár, de csak az alkohol vásárlásnál. Kóstolni bármilyen korban lehet. 
- Ja, és maga szerint ezt magyarázhatom a sarki boltosnak is? 
- Hát – szólalt meg csendesen Patroklosz, és mikor ránéztek a többiek, zavarában elkezdte a haját babrálni. – Igen, de felesleges lenne. Nem teljesen legálisan, de tizenhat éves kortól már kiadnak bármit a városban. 
Diomédésznek leesett az álla, és hitetlenül nézett körbe a többieken. 
- Ez teljesen komoly?
- Ne mondd már, hogy sosem vettél még itt piát – sóhajtotta Akhilleusz, miközben a villájára tűzött egy keveset a padlizsánból. Diomédész ettől rögtön éhesebb lett, és a báránysültes tányért maga felé húzta. Még az nézett ki a legtisztességesebbnek.
- De igen, hamis személyivel – köhintett Diomédész, és mindezt egészen halkan mondta. Akhilleusz így is vigyorgott, ahogy Patrokloszra nézett. 
Odüsszeusz, észlelve a kínos csendet, megköszörülte a torkát. 
- Mindenesetre köszönjük szépen, Akhilleusz, hogy vendégül látsz minket. Az éhségnél azonban kicsit nagyobb probléma az, amiért eljöttünk hozzád. 
Az aranyhajú srác felnézett. A bor éppen ekkor jött meg, és a felszolgálófiú mindegyikőjük poharát teletöltötte.
- Csupa fül vagyok.

Odüsszeusz kiszedett magának egy kis rakott padlizsánt, és úgy beszélt, mintha főleg az ételre koncentrálna, nem is annyira a mondanivalójára.
- Hát igen, én éppen csak azon gondolkodtam a múltkor, hogy Hektor milyen jó játékos lett az utóbbi időben. Mikor tavaly idejöttem, emlékszem, nem volt az Ilion csapat ilyen összeszedett, ilyen… fegyelmezett. Aztán Agamemnón persze megharagudott rájuk, mind tudjuk miért, és azóta Hektor magára maradt a csapat edzésével. Ez végül is jót tett neki. Erősebb lett, gyorsabb és eszesebb. Amióta pedig te, Akhilleusz, nem játszol, Hektor duplán aratja le a babérokat. Szegény Diomédészék alig tudják felvenni az iramot, és…
- Hát azért ezt enyhe túlzásnak érzem – szúrta közbe Diomédész, Odüsszeusz szemei meg összeszűkültek.
- Jó, de azért azt ne tagadjuk, hogy nincs könnyű dolgotok. Őszintén szólva én az Akháj csapatnak mindig jobban szurkoltam, mégiscsak tőletek kerülnek ki a legjobb, legokosabb tanítványaim… - Itt a férfi bepróbálkozott egy mézes-mázas mosollyal. Diomédész nem tudta leolvasni Akhilleusz arcáról, hogy mit gondol. – Te vagy az igazi vezetőjük, szegény fiúk pedig teljesen el vannak kenődve, amiért távol maradsz a nagy összecsapásoktól. Már nincs olyan sok hátra az évből, és szerintem mind örülnénk neki, ha hajlandó lennél visszajönni… Patroklosszal együtt, természetesen.
Akhilleusz mélyet lélegzett, és egyik tenyerére ráhajtotta a fejét. Az arca vörösben úszott.  Diomédész ekkor már látta, hogy kezdi megbánni, amiért a házába fogadta őket. 
- Agamemnón küldött, ugye? – kérdezte halkan, haragtól elcsukló hangon. – Hogy dolgozzatok meg. Békítsetek ki.
- Agamemnón most már nagy ívben leszarja Briszéiszt – jelentette ki Diomédész, és megvonta a vállát. A tanár tényleg valami hasonlót mondott nekik a múltkor, bár talán kicsit szebben fogalmazott. – Azt mondta, a kedvedért ráveszi arra, hogy jöjjön vissza a csapatunkba. És még más játékosokat is tud szerezni, akár jobbakat is, ha kell. 
- Felajánlotta azt is, hogy új csapatruhát vásárol mindenkinek, neked pedig külön csináltat csapatvezetői mezt, meg cipőt meg egyebeket – folytatta a felsorolást Odüsszeusz. -  És az iskola aulájában is lesz egy külön tablótok, neked külön bekeretezett képed, mint az iskola büszkesége. 
Akhilleusz Patrokloszra nézett, akinek fülig ért a mosolya; ő még udvariasságból visszafogta magát, de Akhilleusz jóleső nevetésben tört ki.
- Ez komoly? Biztos nem komoly. Tíz kiló aranyat, fényes tálakat, díjnyertes lovat, meg hét ártatlan szüzet nem kapok? Le vagyok sújtva. Minimum azt vártam volna, hogy kedvemre válogathatok a szebbnél szebb lányokból. - A fiú ezután komoly arcot vágott, a hangja pedig csak úgy zengett a négy fal között. - Jó, akkor most elmondom, mit gondolok erről őszintén. Egyrészt (és ezt üzenjétek meg Agamemnónnak, a gyávának, aki képtelen volt a szemembe nézni) nincs olyan vágyam, amit ő meg tudna adni nekem. Másrészt, ha lenne is, előbb lógatnám fel magam az Ilion tetejére, minthogy tőle kérjek bármit is. 
- Nézd, Akhilleusz, megértelek, de…
- Nem tanár úr, nem ért meg! – dörgött Péleidész hangja. Minden bizonnyal Patroklosz is megérezte a feszültséget a levegőben, mert szorosan összekulcsolta az egyik kezét Akhilleuszéval; nyilván azért, hogy nyugtassa őt.  – Majd én eldöntöm, hogy akarok-e focizni a közeljövőben, ahogy azt is, hogy ha focizom, milyen ruhában és milyen játékosokkal teszem azt. 
- Ha téged nem zavar, hogy Hektor azzal kérkedik, sokkal jobb focista nálad, akkor nyugodtan.
Diomédész Odüsszeusz rezzenéstelen arcára nézett. Hogy tud úgy hazudni, mint a vízfolyás? 
Akhilleusz belekortyolt a borba.
- Ha nem vagyok ott a focimeccseken, könnyű azt hinnie, hogy le tud győzni. Mellesleg engem Hektor egyáltalán nem érdekel, mondtam már. Se Hektor, se Aeneasz, se senki. Agamemnónra még mindig rettentően haragszom, és nem is feltétlen Briszéisz miatt. Tudom jól, hogy Briszéisz önálló ember, és… - A fiú hangja megremegett. – És nyilván azt csinál, amit akar. De a matek korrepetálás Agamemnón ötlete volt, szándékosan akart megalázni a többiek előtt. Ezt nem viselem el se tőle, se mástól, és ezért nem fogadom most el az ajándékait. Előbb gondolta volna meg magát.
Diomédész éppen reagálni akart, de akkor még nem nyelte le a falatot a szájában; így hát az eddig csendben eszegető Phoinix szólalt meg halkan, de mégis határozottan.
- Akhilleusz, te tudod, hogy kisbaba korod óta ismerlek, és mindig a javadat akartam. – A férfi tartott egy kis hatásszünetet. – Tudod azt is, hogy mennyire hálás vagyok apádnak, amiért a szolgálatába állhattam akkor régen… rengeteg jót tett velem, hiszen befogadott, mikor a saját családomat el kellett hagynom. Gyerekkorodban én vigyáztam rád, iskola után én tanultam veled napestig, és ha valami bajod volt, mindig hozzám szaladtál először… és én nagyon megszerettelek ez idő alatt. Ezt nem felejthetted el.
Tüdeusz fia elhűlve konstatálta, hogy Akhilleusz szemei átnedvesednek; meg volt győződve arról, hogy kevés ember látta osztálytársát így elérzékenyülni.
- Phoinix…
- Csak hallgass meg, rendben? – sóhajtotta az öreg. –  Annyit kérek, hogy figyelj rám. Agamemnón Átreidész bőségesen kárpótolni szeretne téged azért, amit tett, és véleményem szerint érdemes lenne fontolóra venned mindazt, amit ajánl. Egyrészt, mert bőven többet ad, mint amennyi… kárt elszenvedtél, másrészt nem ilyennek ismertelek, tudod? Ha valaki, én tudom, hogy a lelked mélyén milyen tiszta és jószívű vagy. Hidd el nekem, mint tapasztalt, sokat megélt embernek, hogy a düh sosem jó tanácsadó! Nemsokára végzel a gimnáziumban, nem lenne szerencsés haraggal elválni az egyik tanárodtól. Agamemnónt, illetve az apját én személyesen is ismerem, és tudom, hogy nem akart neked szándékosan rosszat. Csak segíteni akart annak a szegény kislánynak, hogy felvegyék egyetemre. Jót akart, te pedig ezért bünteted. 
- Ha azt szeretnéd, hogy megutáljalak, nagyon jó úton haladsz afelé. Csak úgy mondom – vágott közbe Akhilleusz. Hiába került sírás közeli állapotba az előbb, Diomédész észrevette, hogy osztálytársának leesett: Phoinix a kettejük közti érzelmi köteléket próbálja kihasználni arra, hogy elérje a célját, és meggyőzze őt arról, hogy érdemes megbocsátani Agamemnónnak. Nyilván ez nem tetszett neki, és ezért torkollta le őt a kelleténél talán durvább hangnemben.

Miután percekig senki sem szólalt meg, Diomédész megette az utolsó falatot a tányérjáról, és leöblítette azt a maradék borral.
- Minden nagyon finom volt, köszönjük szépen. Szerintem mehetünk is – húzta hátrébb a székét a fiú, miközben a vele szemben ülő Phoinixre és Odüsszeuszra nézett. Azok elképedt arcot vágtak. – Most mi van? Győzködhetjük napestig, nem fog használni, legfeljebb feldühítjük megint. Ha Akhilleusz így döntött, így döntött. El kell fogadnunk. És Agamemnónnak is el kell fogadnia, mert mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.
Akhilleusz pupillái kitágultak.
- Végre valaki felfogja… kösz, Diomédész. – A srác itt szikrázó szemekkel meredt a két felnőttre; azok jobbnak látták, ha azonnal felállnak, és elköszönnek. Odüsszeusz és Phoinix már régen kimentek, de Diomédész még várt kicsit: a kést és villát szépen ráhelyezte a tányérjára, majd hatásosan felállt, és sokatmondó vigyorral Akhilleuszra meg Patrokloszra bámult. Aztán távozott ő is.

×××

Diomédésznek még vasárnap is az járt a fejében, hogy milyen kínos volt a látogatás Akhilleuszéknál; de főleg, hogy milyen kínos volt odafelé az autóút Odüsszeusszal. Az az ember komolyan képes volt azt mondani, hogy bemártja őt a hiányzásokért? Mikor mindkettejük közös érdeke lenne, hogy többet a büdös életbe ne lássák egymást? Hihetetlen. Valamit mindenképp ki kell találnia erre, hiszen ha halmozza az igazolatlan órákat, Priamosz könnyen felhívathatja magához. És akármennyire is utál tanulni, meg iskolába járni, el kell ismernie, hogy Odüsszeusznak igaza volt egyvalamiben: muszáj megszereznie az utolsó évi bizonyítványát, különben nem veszik fel a hadseregbe. Diomédész, amióta az eszét tudta, katona akart lenni: kiskorában sok háborús filmet néztek Szthenelosszal, és mindig nagyon tetszett neki, amikor a tisztek egyenruhában masíroztak, meg fegyvert fogtak a hazájuk védelméért. Sokukból hős lett, akiket mind bajtársaik, mind családjuk, mind az idegenek tiszteltek: és ki ne szeretne dicsőségesen, hősként hazatérni a frontról? Na meg az sem mellékes, hogy gyakran messzi tájakra küldik őket harcolni, és így megismerhetik a világot. Diomédész, bár keveset utazott eddigi életében, mindig rettentően vágyott arra, hogy más országokat és kultúrákat is megismerjen – mi sem egyszerűbb tehát, mint jelentkezni katonának, és összekötni a kellemeset a hasznossal. A jelentkezéshez viszont az kell, hogy tisztességesen viselkedjen az iskolában a tanárokkal, és ne hiányozzon sok óráról igazolatlanul; földrajzra tehát be kell járnia, akár tetszik, akár nem. Mondjuk… nem is muszáj az ő pofáját bámulnom. Majd legfeljebb firkálgatok órán, meg facebookozok a pad alatt. 

Azért becsületére legyen mondva, hogy megpróbált lazítani. A szokásosnál nagyobb köröket futott a környéken, így amikor hazaért, rendkívül elfáradt. Gyorsan lezuhanyozott, majd megtörölközött, és a törölközőt a fürdőszobában hagyva visszalejtett a szobájába – egy szál semmiben. (Ezt az utóbbi időben direkt csinálta. Pár hete ugyanis a szokásos módon törölközőben flangált zuhanyzás után, mikor az egyik női szomszédjuk éppen átjött az édesanyjához beszélgetni – Déipülé persze pirult, és közölte Diomédésszel, hogy lesz szíves nem egy szál törölközőben kijönni a fürdőszobából akkor, amikor vendég van a háznál. Diomédész nem avatta be édesanyját, hogy az illető szomszéd hölgy – aki nagyjából az anyjával egyidős volt - semmi újat nem látott, hiszen tavaly karácsonykor már sokkal intimebb helyzetben is megismerkedtek egymással. Mindenesetre az eset óta Diomédész inkább meztelenül mászkált a házban, biztos ami biztos alapon.)
Ahogy visszaért a szobájába, hallotta, hogy csörög a telefonja. A fiú gyorsan lehuppant az ágyra, majd félrehúzta a zöld gombot a képernyőn.

- Szia, Helené, hogy vagy?
A vonal túlsó felén a lány egy darabig nem szólalt meg; majd sóhajtott egy hatalmasat.
- Hát… igazából megvagyok, csak azt próbálom kitalálni, hogy mit pakoljak a kisbőröndömbe. Tudom, hogy északon hideg van így február elején, és van nekem egy szuper biztos téli kabátom, ami bírja a súlyos mínuszokat… csak az a baj, hogyha azt berakom, akkor csak két darab pulcsi fér el, az meg nem lesz elég öt napra. Te hogy pakoltál?
Diomédész értetlenül pislogott.
- Pakolni? Miért, megyünk valahova?
- Diomédész! – A srác hallotta, hogy Helené teljesen elképed. – Holnap van másodika, hajnalban indulunk a Yellowstone parkba! Nem emlékeztél?
Na remek. Diomédésznek igazság szerint teljesen kiment a fejéből a gondolat. Odüsszeusz még az év elején, az egyik földrajzon tartott egy mini tájékoztatót a tanulmányi útról - ami időközben öt naposra bővült négy helyett. Diomédész ekkor kifizette a teljes útiköltséget. Vagy két hete Odüsszeusz emailt is küldött, a részletes teendőkkel és a programmal. A srác ezt látta, de úgy volt vele, hogy majd megnézi később – ezután jól el is felejtette. Talán nem is akart emlékezni rá, azok után, hogy Odüsszeusz olyan otrombán visszautasította őt. Ennyit arról, hogy soha többé még csak rá se nézek. Most komolyan öt napot végig kell szenvednem az ő társaságában? Hogy lehettem ennyire balfasz? Nem lett volna szabad befizetnem az útiköltséget ennyire előre. Kurvára nem lett volna szabad. Most mit tudok csinálni? Maximum megpróbálok a legtávolabb ülni tőle az utazáskor, meg mindig a sor végén maradni, ha kirándulunk. Valahogy megoldom. Muszáj lesz.
- Nem, Helené. Rohadtul nem emlékeztem. 
- Ó. – Hallatszott, ahogy a lány összehúzta a bőröndjét. – Akkor még jó, hogy szóltam. De jössz, ugye?
- Nem akarok, de már befizettem a pénzt – nyögte a srác. Helené csak hitetlenkedni tudott.
- Mi? De hát egy hónapja még annyira lelkes voltál, úgy vártad a kirándulást! Én meg még Páriszt is rábeszéltem arra, hogy a repülőúton melletted ülhessek… nem hiszed el, de hetekig tartott, mire meggyőztem. Persze ő és Hektor mögöttünk fognak ülni, csak így engedte.
Diomédész – ha nem lett volna égetőbb problémája – most elkezdte volna ecsetelni barátjának, hogy mennyire nem ért (még mindig) egyet a párválasztásával. Gyakorlatilag azonban annyira el volt foglalva a saját problémáival, hogy inkább csak fáradtan lehunyta a szemét, és nem válaszolt erre érdemben semmit. 
- A kirándulással éppen semmi bajom, Láertiádésszal viszont annál inkább. – Itt álmosan megdörzsölte a szemeit, és minden mindegy alapon folytatta. – Az a faszkalap úgy megalázott múltkor, hogy megfogadtam, hogy inkább békén hagyom ezentúl. Ezért nem voltam mostanában földrajzon, meg görögre sem járok már hozzá. Reméltem, hogy soha többé nem kell bámulnom a pofáját, de most hogy lesz ez a kirándulás… hát, enyhén szólva parázok.
- Megalázott? – döbbent le Helené. Diomédész hallotta, hogy a lány lehuppan az ágyára. – Erről nem is meséltél.
A srác elhúzta a száját.
- Nem úgy volt, hogy azt beszéljük meg, hogy hány pulcsit vigyél az útra?
- Leszarom a pulcsikat. Mi történt, Diomédész?
A fiú habozott. Nem Helenén akarta kitölteni a dühét, viszont azt sem szerette volna, hogy összefüggéstelen ömlengés hagyja el a száját. Így telefonon valamivel talán könnyebb volt a saját gondolatairól, érzéseiről beszélni; de még mindig úgy gondolta, hogy nem kíván ebből rendszert csinálni. Most ez a dolog nagyon foglalkoztatja, elmondja tehát Helenének – talán megkönnyebbül, ha a lány is azt mondja, hogy a földrajztanár undorító és lelketlen. 
- Azon a bizonyos múltkori görögórán történt… tudod, amikor vittem óvszert meg ilyesmiket. Reméltem, hogy sikerül lefeküdnöm vele, de odáig sajnos nem jutottunk.
- Rögtön elutasított? Ugye nem? – vágott közbe Helené, a kelleténél talán kicsit izgatottabban.
- Hát… nem, épp ez volt az érdekes. Azt nagyon jól betippeltem, hogy vonzódik a pasikhoz, mert amikor megcsókoltam, szinte rögtön viszonozta. Egy darabig. Aztán több percnyi smárolás után közölte, hogy bocsi, de nekem feleségem van. Ja, meg azt is mondta, hogy pisis vagyok hozzá képest.
- Ezt így mondta!?
Diomédész drámaian a szemeit forgatta.
- Jó, nem pont így, de ez volt a lényege. – A fiú köhintett, és a hangja elhalkult. – Meg… szóval azt is a fejemhez vágta, csak úgy bónuszként, hogy apakomplexusom van, és csak ezért érdeklődöm iránta. Konkrétan azt mondta, hogy apát keresek magamnak, mert a sajátom nem szeret engem. Hát hogy lehet valaki ennyire érzéketlen és undorító?
A vonal túlsó felén jó darabig néma csend volt.
- Helené, itt vagy még?
- Ez durva – jelentette ki a lány elképedve. – Bocs, csak alig tudom elhinni, hogy tényleg ilyesmit mondott neked. 
- Pedig igazat mondok… legszívesebben tökön rúgtam volna ott helyben. Azzal a lábammal, amelyikkel a gólokat szoktam. Szerintem még most is ott feküdne. 
Helené gondterhelten felsóhajtott.
- És a csók milyen volt?
- Tuti, hogy ő élvezte – felelte határozottan Diomédész. Maga is meglepődött, hogy mennyire biztos volt a dolgában; de ezt biztos nem érthette félre. – Én magamhoz képest még elég visszafogott voltam, ő meg úgy csókolt vissza, hogy azt hittem, pár perc múlva már a nadrágomat fogja kigombolni. Meg… simogatott is, meg ilyesmi. Aztán egyszer csak leállt, totál hirtelen. 
- Aha. – A srác hallotta, hogy osztálytársa a kuncogását készül visszafojtani. Ez nagyon nem tetszett neki; ő itt kiönti a lánynak az egész lelkét, az meg nevet? – És te is élvezted?
- Ja, nem volt rossz. De elárulnád, hogy miért vagy ilyen vidám? 
Helené pár pillanatig nem válaszolt; nyilván azon gondolkodott, hogy fogalmazza meg a szavait úgy, hogy az még illendő maradjon. 
- Én? Jaj, ne haragudj, nem akartam… öhm… túlzottan lelkesedni. Csak… emlékszel? Már év elején megmondtam, hogy szerintem te és Mr. Láertiádész rettentően hasonlítotok. És hogy szerintem hozzád illik. Na, amióta mondtad, hogy tetszik neked, mindig az jár a fejemben, hogy mennyire örülnék neki, ha összejönnétek… a tanár úr olyan jóképű, meg tapasztalt is, sokat tudnátok egymástól tanulni. Közben meg kellően intelligens és van humorérzéke, ami tökre hasonlít a tiédhez. Biztos sokat veszekednétek, de az nem baj, megedzi a kapcsolatot… és ha vitatkoztok, utána süthet neked békülős palacsintát. Nekem még nem sütött senki, de a filmekben olyan romantikus tud lenni, főleg amikor…
- Helené, mikor szexeltél utoljára?
Diomédész szinte látta lelki szemei előtt, hogy a lány a fültövéig pirul, és hebegni-habogni kezd.
- Hát… van már vagy három hete is. Most ez hogy jön ide? 
- Három hete? – fagyott le Diomédész, kicsit még az ajkait is eltátotta. – Akkor nem csoda, hogy az én életem ennyire foglalkoztat. Te is emlékezhetnél, hogy megmondtam: nem akarok Odüsszeusz Láertiádésztől semmilyen párkapcsolatot, csak és szigorúan szexet. És nagyon örülnék, ha elfelejtenéd a cuki romantikus maszlagot, meg azt, hogy mennyire kiegészítjük egymást. Nem vagyok szerelmes belé, és pont.
Helené köhintett.
- És mi van, ha ő viszont szerelmes beléd?
- Azok után, amit csinált velem?
- Simán. Lehet, pont azért akart lerázni, mert rájött, hogy túlságosan kötődik hozzád, és félti a házasságát. Most ezen komolyan csodálkozol? Láttam már képet a feleségéről, és szerintem igazán különleges nő, de a külső nem minden. – A lány nyelt egyet. – Hiába jó a szex, ha minden más hiányzik. Lehet, rég kiszeretett már Penelopéból, 
- Ja, mert biztos belém tudna szeretni – horkantott fel gúnyosan Diomédész. Azon kapta magát, hogy a lábait felhúzza az ágyon, és körbekulcsolja őket a karjával. – A nagy eszemért, hogy a tantárgyak feléből bukásra állok. Meg az is tisztára ellenállhatatlan, amikor valaki csatak részegre issza magát, és részegen erőszakoskodik az osztálytársával… utána meg fiú létére a sulis vécében bőgi ki magát. Ne haragudj, Helené, de hülyeséget beszélsz. Te is tudod, én is tudom, hogy ha Odüsszeusz vonzódik hozzám, annak az egyedüli oka az lehet, hogy tizennyolc éves vagyok. Na meg talán a tudat, hogy tilosban jár, ha hozzám ér. De ennyi. 

Mindketten sokáig csendben voltak. Diomédész várta, hogy Helené válaszoljon valamit, de még csak egy szomorú sóhajt sem hallott a másik vonal végéről. A lány – nyilvánvalóan – nem akarta őt hamis közhelyekkel felvidítani; ismerte már annyira barátját, hogy ne tegye. Amúgy sem tudnak semmi biztosat Odüsszeusz gondolatairól és érzéseiről - ezeket csak Odüsszeusz lenne képes elárulni, de őt úgysem fogják megkérdezni. Diomédész tehát úgy döntött, megpróbálja biztonságosabb talajra terelni a témát. 
- Visszatérve az utazásra… szívesen elviszlek holnap hajnalban, úgyis felétek esik a főút. Jól emlékszem, hogy a gépünk reggel kilenckor indul?
- Jól – helyeselt a lány. – Mr. Láertiádész azt írta, hogy két órával előtte legyünk Miamiban a reptér előtt, ott találkozik a csoport. Ha odáig még három óra autóutat számolsz, akkor hajnal négykor kellene elindulnod. Én viszont már itt vagyok Miamiban, tegnapelőtt jöttem. 
Diomédész a homlokát ráncolta. A hallottakon elgondolkodott kicsit; már nagyon fáradt volt, és szeretett volna minél előbb lefeküdni.
- Ja, tényleg, Páriszék ott laknak. Szóval akkor péntektől ott vagy, és azóta nem szexeltetek?
- Imádom, hogy mindig a legfontosabb infó ragad meg benned – forgatta a szemeit Helené. – Tudod, nem mindenkinek a szex a legfontosabb. Egy párkapcsolatban ugyanolyan, ha nem fontosabb tényező a gyengédség, a figyelem, és a gondoskodás.
Diomédész harsányan felnevetett.
- Ja, gondolom én. De Hektorra azért rávetnéd magad, ha nem lenne ott az öccse. 
Helené nem emberi (és nem is nőies) hangokat hallatott.
- Diomédész! – fakadt ki. -  Én téged annyira, de annyira…
- Tudom, nagyon szeretsz, mert őszinte vagyok veled – vigyorgott a srác. – Na de nehogy azt hidd, hogy hibáztatlak! Szerintem nagyon jó ízlésed van, ha csak Meneláoszt és Hektort veszem figyelembe. Jó, Meneláosz kicsit teszetosza, de jól áll neki. És még mindig tökösebb, mint a jelenlegi pasid.
Helené felsóhajtott. Talán még a homlokát is a tenyerébe temette.
- Jól van, befejezhetnénk végre ezt a témát? Ezerszer elmondtad már, hogy utálod Páriszt, pedig elsőre is felfogtam. - A lány hangja itt kissé megbicsaklott, mintha egy torkán akadt gombócot igyekezne visszafojtani. – Végül is még az a szerencse, hogy ő az én pasim, és nem a tiéd. Nem neked kell szeretned.
Diomédész legszívesebben rávágta volna, hogy te sem őt szereted, hanem inkább a bátyját, de nem akart így a kirándulás előtt összeveszni a lánnyal. Mit ért volna el azzal? Csak eggyel kevesebb ember lenne a csoportban, akivel jól kijön. A kirándulásra ugyanis nem jelentkezett sem Idomeneusz, sem Antilokhosz – ezen két srácon kívül Diomédész pedig maximum Patroklosszal volt beszélő viszonyban, de a legutóbbi Akhilleuszos fiaskó után nem volt benne biztos, hogy olyan jó ötlet lenne szóba elegyedni a sráccal. 
- Ne haragudj, Helené. Igazad van – közölte Diomédész, de azért a szemeit forgatta. Osztálytársa úgysem látta a telefonon keresztül. – Most viszont megyek, mert nemrég edzettem, és már hulla vagyok… holnap reggel akkor a reptéren találkozunk.


×××

Az éjszakai alvás nem segített sokat a srác helyzetén. Az Odüsszeusszal kapcsolatos ügyét annyira nem tudta kiverni a fejéből, hogy nagyjából három órát sikerült aludnia – már hajnali kettőkor talpon volt, és gyorsan bedobálta a legnagyobb sporttáskájába azokat a holmikat, amire szüksége lehet a Yellowstone parkban. Nem kellett sokat gondolkodnia: betett öt pólót, egy váltófarmert, meg egy vastagnak tűnő kabátot (Floridában nem sűrűn használt ilyeneket, de északabbra is járt már suliba; csak remélni merte, hogy belefér a két évvel ezelőtti kabátjába.) Gondolkodott azon, hogy berak még egy váltó kapucnis pulcsit, de az már nem fért volna be; meg kell elégednie tehát azzal az eggyel, ami rajta van. Ezen kívül bepakolt még pár darab vastag zoknit is, biztos, ami biztos – Diomédész gyűlölte a hideget, és nehezen is viselte. Sokáig morfondírozott rajta, hogy a laptopját vigye-e, de az nem fért volna bele a táskába, és amúgy is, valószínűleg nem igazán lesz ideje netezni, maximum útközben. Végül is úgy döntött, megelégszik a - többnyire futáshoz használt – Ipoddal, na meg a majdnem hat colos képernyőnyű telefonjával. Mielőtt összezárta a kézitáskát, belecsempészett még némi aszpirint, illetve egy darab fogkefét is. Úgy gondolta, ezzel el is készült.

×××

- Nincs elég hely ahhoz, hogy kinyújtóztassam a lábam.
Diomédész igyekezett nem tudomást venni az előbb elhangzott kijelentésről; ölében már készenlétbe helyezte a zenelejátszót, hogy amint elindul a gép, fel tudja rakni, és ki tudja zárni a külvilágot. Párisz nyávogására Helené azonban rögtön hátrafordult, és nyájas szavakkal próbálta kiengesztelni barátját:
- Nyugodj meg, drága, most már úgysem tehetsz semmit. Gondolj inkább arra, hogy ha megérkezünk, az első dolgunk az lesz, hogy a hotel éttermében eszünk egy jót… - A lány álmodozóan mosolygott. -  Ez biztos el fogja majd feledtetni veled a kezdeti nehézségeket. 
- Amúgy simán lehet olyan kedvezményt venni, amivel nagyobb lábteret tudsz biztosítani magadnak – közölte Diomédész mögött Hektor. A srác nem nézett hátra, de szinte látta, ahogy a fiú lesajnáló tekintettel bámul az öccsére. – Mondhattad volna korábban Mr. Láertiádésznek, és akkor tud segíteni.
Párisz felhorkantott, és keresztbe fonta a karjait. 
- Honnan tudhattam volna, hogy ilyen kis vacak ez a gép? Meg az ülések is borzalmasak. Öt perce ülök benne, de már fáj a hátam. 
Diomédész úgy döntött, nem várja meg a gép felszállását. A fülhallgatójának egyik dugaszát berakta a fülébe, és kényelmesen hátradőlt az ülésen. Már éppen belemerült volna a pörgős dalba, amikor Odüsszeusz megjelent közvetlenül mellettük, és egyik karját a Diomédész előtti ülés fejtámlájára rakta. Körbenézve gyors fejszámolást végzett. 
- Jól van, akkor mindenkinek van helye – állapította meg csak úgy magának; majd, mintha csak most vette volna észre az előtte lévő Diomédészt, sűrűn pislogni kezdett. Te sem emlékeztél, hogy jövök, mi? Micsoda kéjutazás lesz ez. Mindenesetre a srác annak nagyon örült, hogy reggel kiderült: nem egyedül Láertiádész lesz felnőtt a csoportban, hanem Meneláosz Átreidész is elkíséri őket az úton. Így ha esetleg valami kérdése vagy problémája akad – és neki mindig akad – nem muszáj, hogy rögtön Odüsszeuszhoz forduljon. 
- Tanár úr, ugye a hotelben csak este kilenc körül vacsorázunk? – vetette fel a kérdést kíváncsian Helené, ahogy Odüsszeusz felé hajolt. A lány előtt kinyitva hevert a repülőgép büfés prospektusa. 
Odüsszeusz tanácstalanul dörzsölte az állát. Furcsán, kissé idegenül nézett Helenére.
- Hát az attól függ, mikor érkezünk meg. Elméletileg kilencre ott kell, hogy legyünk, de a hotelig kisbusszal megyünk, függ a forgalomtól is.
- Jó. – Helené nagyot sóhajtott, ahogy lenézett a prospektusra. Majd a kistáskájára. Majd megint a prospektusra. – Ugye hoztam két szendvicset ebédre, meg csomagoltam anya csokis sütijéből is. De nagyon úgy érzem, hogy most meg fogom enni azt a két szendvicset, és akkor nem marad semmi ebédre. – A lány ezúttal Diomédész felé fordult. – Szerinted jól néz ki ez a hamburger a prospektusban? Lehet, veszek mellé meggyes pitét is. 
- Most komolyan, hogy bírsz mindig a kajára gondolni? – szaladt ki Diomédész száján a mondat. Helené ajkai csalódottan lekonyultak; Odüsszeusz azonban – kissé talán színpadiasan - felnevetett.
- Ugyan, nincs ebben semmi rossz. Az én nővérem például állandóan diétázik, a férje pedig ki nem állhatja, hogy állandóan zabkását meg nyers dolgokat kell ennie. Szerintem az a jobbik eset, ha az ember barátnője szeret enni.
- Helené nem a… barátnőm – mutatott rá a tényre vörösödő fejjel Diomédész, mire Párisz még rákontrázott hátul:
- Helené az én barátnőm!
- Mindenki tudja, nem kell kiabálni – sóhajtozott Hektor. 
- Öhm… elnézést – szabadkozott Láertiádész hirtelen, miközben tekintetét szüntelen váltogatta az egymás mellett ülő Diomédész és Helené között. Ez az egész pillanat nagyon szürreális és furcsa volt Diomédész szemében; lehetséges, hogy a tanár nem tudta korábban, hogy ő és Helené legjobb barátok? Illetve honnan is tudhatta volna, senki nem mondta neki. A földrajzórákon Helené mindig Párisz mellett ült, és szinte sose beszélgetett Diomédésszel… de miért is beszélgetett volna? Helené a kolisok csapatához tartozott, elvileg semmi közük nem lehetett volna egymáshoz. Talán nem is annyira hihetetlen, hogy Odüsszeusz azért hitte őket egy párnak, mert látta, hogy a reptérre érkezés óta nagyon bizalmasan beszélgetnek egymással, és egy sorba is ültek. De minek kérdezett rá ilyen rejtett módon? Semmi köze nincs ahhoz, Diomédész kivel jár, vagy nem jár. 

Miután a tanár visszament a helyére, Diomédész és Helené csendben voltak egy darabig. Aztán a lány beharapott ajkakkal, vigyorogva Diomédész felé fordult; hangját azért lehalkította, nehogy a hátuk mögött ülő két srác bármit is kihallgasson.
- Akarsz esetleg az előbbiről…?
- Csak zenét hallgatnék. Már ha megengeded. 
Ezzel Diomédész bedugta mindkét fülhallgatót. Lehunyta a szemét.

4 komment:

  1. Juj, ez egyre izgalmasabb! Bevallom, elsőre idegenkedtem a tanár-diák románc részétől, de pillanatok alatt magába szippantott a sztori, annyira, hogy két hete mindennap csekkoltam, mikor jön az új rész :D Helénének igaza van, nagyon illenek egymáshoz, mikorjönnekmárössze :D Egyébként hány részesre tervezed? -Fanni :) (kicsit fan vagyok) (nagyon)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Fanni!
      Nagyon boldoggá tett a kommented, de komolyan 😀 A tanár-diákok részt megértem, én is sokat gondolkodtam, hogy be merjem-e vállalni, de hát így pattant ki az ötlet a fejemből még a tavaly előtti karácsony körül, és nem nagyon szerettem volna rajta változtatni. Ugye az volt a biztos hogy egy modern AU-t akarok írni a föcit tanító Odüsszeuszról, és akkor még megfordult a fejemben, hogy Diomédészt is mennyire szeretem, lehetne ő is egy tanár, ha már shippelem őket. Végül úgy gondoltam, több a dráma meg picit izgalmasabb is, ha Diomédész diák. És még szép hogy Helenének igaza van 😀😀 Bevallom, először azt gondoltam kb. 8-10 fejezetet sztori lesz, de aztán rájöttem, hogy több Iliászos karaktert is szeretek, és őket is kifejteném bővebben. Ez még mindig nem biztos, de azt gondolom, hogy most járunk a sztori kb. felénél, huszonvalahány fejezet van jelenleg tervben összesen. Plusz szeretnek írni egy epilógust is (a történet váza maga megvan, csak nem tudom mennyi minden jut meg pluszban eszembe XD). Meg egyszer köszi hogy írsz, remélem a későbbi fejezetek is tetszeni fognak 😄

      Törlés
  2. Ez szerintem eddig a kedvenc fejezetem, de ahogy leírtam, rögtön az az érzésem támadt, hogy ezt körülbelül MINDEN. EGYES. hozzászólásomba beleírtam, és kezdek unalmas és kiszámítható lenni><:D Úgyhogy mielőtt sikítva elrohansz, megpróbálom leírni a lényeget, tehát hogy miért:
    1. Feltűnően jó volt az üteme?? Nem azért, mert a többivel baj lett volna, általában - szerintem - az a jó, ha nem veszi észre és egyáltalán nem gondol rá az olvasó, itt viszont meg kellett néha álljak, mert minden mellé még nem csak hogy természetes, de külön esztétikai örömöt keltő volt ahogy váltotta egymást a leírás és a dialógus, hogy nem akartam még akkor sem siettetni semmit, amikor türelmetlen voltam, hogy mi történik. Hülyén hangzik, de így van:D
    2. Tudom, tudom, a lányokról ömlengek egyfolytában, de annyira szeretem a 'lányaidat'*-*
    'A vonal túlsó felén a lány egy darabig nem szólalt meg; majd sóhajtott egy hatalmasat.
    - Hát… igazából megvagyok, csak azt próbálom kitalálni, hogy mit pakoljak a kisbőröndömbe.'
    Imádom:D Ahogy ezt az őszinte, mély bizalmat is közöttük, meg ahogy 0.2 másodperc alatt meg tudnak feledkezni a maguk problémájáról a másikért, legyen az akármilyen kicsi vagy nagy. A mai gyönyörű heteronormatív világban olyan sok külső akadálya van egy egészséges fiú-lány barátságnak, hogy különösen melengeti ez a szívem~
    Ja, meg aztán a repülőtéri dilemma, annyira magamra ismertem:D 'Igazából elméletben kibírnám ennyi kajával, de á, inkább veszek még egyszer ennyit, a biztonság kedvéért' <3
    3. Meg az egész kirándulás-hangulat minden jellegzetességével. Emlékszem, még anno az első HP-s éránkban is a kirándulós fejezeteidhez tértem először vissza egy újraolvasásnál, ahhoz képest, hogy íróilag meg egy rémálom mindenkit egyfolytában 'cselekedtetni' és emlékezni ennyi részletre. De abszolút megéri ngl.
    4. Akhilleusz szobája, és ahogy Patroklosz ül és nézi (oké, meg a többiek). De Patroklosz </3. És a konyhában, ahogy mellette áll (...ül) és támogatja - annyira párhuzamban volt a fejemben a kánon és az együtt-megyünk-háborúba ._.
    5. Ha már itt tartunk, nagyon tetszett annak a jelenetnek a váltott nyelvezete? Olyan szépen visszaad egy archaikus hangulatot, de a modern jellegét is 'Egyrészt (és ezt üzenjétek meg Agamemnónnak, a gyávának, aki képtelen volt a szemembe nézni) nincs olyan vágyam, amit ő meg tudna adni nekem' vs 'Tíz kiló aranyat, fényes tálakat, díjnyertes lovat, meg hét ártatlan szüzet nem kapok?'. Szeretem, amikor a modern AU-k ezt csinálják^^
    6. Bár tbh a karakterekkel is kezdhettem volna annál a jelenetnél, annyira szépen tündököl mindenki a maga eredetiségében - ahogy Phoinix gyengéd, de Akhilleuszt nyilvánvalóan bántja, hogy ezt a szeretetét képes 'ellene fordítani', még ha csak jót akar neki. Odüsszeusz híres pókerarca és hízelgése, de a hibája is, hogy túl türelmetlen tud néha lenni, és a kis gesztusaival elárulja magát (nem csak itt ( ͡° ͜ʖ ͡°)) Annyira ÉRTELME van az egésznek, és lehet hogy ez nem kellene ekkora dolog legyen (és csak nekem tűnik annak fél évnyi modernizmusos nem-mindig-tudom-mit-akar-mondani-a-karakterem-én-csak-az-író-vagyok után), de nekem az.
    7. Diomédész pakolási logikája, mert attól a falnak akartam menni. *anyuka hang* PERSZE HOGY MINDIG PROBLÉMÁD VAN, HA NEM PAKOLSZ BE FONTOS DOLGOKAT. De annyira TIPIKUS, holnap este szerintem ugyanez a mondat fog elhangzani a számból az öcsém pakolását látva.
    8. az utolsó előtti jelenet, azt annyira el tudtam ilyen text post formában is képzelni
    Odüsszeusz: *próbál laza és nemtörődöm lenni* figyelj tök cselesen és diszkréten beékelek ide egy jó kis megjegyzést, amiből majd később le tudom szűrni, hogy ti most együtt vagytok-e, olyan Zseniális(TM) terv, csak én találha-
    Diomédész: ...nem, Odüsszeusz, nem kell féltékenynek lenned Helenére
    Odüsszeusz: ó, az jó, NEM MINTHA ÉRDEKELNE.
    9. És Hektor kis megjegyzése, én kitartóan fogom shippelni Helenét azzal a viszonzott szerelemmel:(

    VálaszTörlés
  3. Semmi baj, amíg minden újabb fejezetnél azt gondolod hogy ez a kedvenced, az azt jelenti hogy még mindig nem fogytam ki a szuszból, és valamit jól csinálok 😀
    1. Ennek örülök, hogy így érzed... mondjuk erre azért szoktam figyelni valamennyire, hogy pl. ne legyen túl sok leírás. En sem szeretem ha felesleges köröket fut egy író, ha éppen nem a környezet a lényeg. A párbeszéd leírásainál és közbevetéseinél viszont rendszeresen nehezemre esik visszafogni magam, már csak azért is, mert én mindig filmszerűen képzelem el az egyes jeleneteket, és nehéz, hogy minden olyan mimikát megjelenítsek, amit magam előtt látok. Tudom, nem mindegyik szükséges, meg egy ember sem fogja pont ugyanúgy elképzelni a jelenetet, mint én -ennek pedig nagyon örülök, legyen csak meg mindenkinek a saját interpretációja. De akkor sem könnyű, na. És nagyon szuper, ha ilyesmiről is kapok visszajelzést.
    2. Én is szeretem őket sajnos, túlságosan is. Azért majd próbálok nem kesztyűs kézzel bánni velük 😃 Helené és Diomedesz barátsága már a regény elejétől fogva az egyik kedvenc dolgom az egészben, és azóta is örülök, hogy ezt így kitaláltam. (Mondjuk a következő fejezetben megint földhöz vágom egy kicsit a szíved, ha nem baj. Élvezem. Nagyon.)
    3. NE IS MONDD. 90% sosem tudom eldönteni, hogy szeretek-e kirándulásos fejezeteket írni, vagy sem. Utólag lehet szeretem őket, de mindig megggyűlik a bajom velük, főleg az utánajárás miatt. Mondjuk a HP korszakban éppen nem izgatott, hogy a 2. vh környékén Olaszországba repültessem kedvenc varazslóinkat, ilyen hibát nem szeretnék még egyszer elkövetni 😂
    4. Ez a jelenet éppen teljesen kánon, és annyira megtetszett hogy muszáj volt bele raknom 😍
    5. Az is örök dilemma, hogy mennyire illene eltérnem az eredetitől - már az Akhilleuszos cselekményszálat illetően. (Mikor egy-két egyetemi barátnőmnek meséltem a ficről, mindnek első kérdése az volt, hogy ugye hexameterben írom? Elképzeltem, milyen lenne hexameterben, és muszáj volt nevetnem.) Az ilyen apróságokat viszont nagyon szeretem belerakni, mert ilyenkor mindig érdekel, hogy ki mennyire ismeri a kánont, és kapok-e olyan kommenteket, hogy ezt meg ezt felismertem 😀
    6. Az érdekes az, hogy azon a jeleneten sokat gondolkodtam. Ez az egész meghívlak-vacsira-ha-már-itt-vagy dolog annyira természetesen jön az eposzban, itt meg a tanár-diák szituáció miatt picit nehézkesebb volt számomra. De örülök, ha végül is hihetőnek hangzik, meg azonosulni lehet a karakterekkel.
    7. Ezt mondjuk nem volt nehéz átéreznem, én is úgy pakolok mint egy fiú. (Na jó, én még bedobok mellé egy pici neszeszert is, de tényleg ennyi.) Egyébként annyira nevettem most ezen, de mennyire igazad van xDD
    8. 😂 Ez egy szuper átirat, 100% támogatom.
    9. A következő fejezetben is lesz neked egy kis morzsa. Egyébként azt kell mondanom, hogy abszolút át tudom ezt érezni. Shippelni Helenét egy érzelmileg felnőtt, nem önző és végtelenül jóindulatú sráccal, aki tényleg megérdemli és tiszteli őt? Hihetetlen. Nem tudom, a Trója című filmet láttad-e, de ott is van benne egy Helené/Hektor szál félig meddig. Talán az egyetlen értelmes dolog, amiért érdemes volt elkészíteni a filmet. (Jó, a lovak is aranyosak voltak.)


    Említettem már, hogy mennyire imádom, amikor ilyen hosszan kommentelsz? Csak mert akkor említem mégegyszer 😀

    VálaszTörlés

 
Design by Casandra Krammer