2018. november 8., csütörtök

Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel

Fandom: Iskola a határon 
Párosítás: Medve/Bébé
Műfaj: nyári kis románc, avagy fogalmam sincs ez műfaj-e vagy sem
Korhatár: 18+
Figyelmeztetés: slash, illetve elég sok káromkodás
Tartalom:
Bébé az utolsó iskolaévük előtti nyáron vendégségbe hívja magához két legjobb barátját, Medvét és Szeredyt.  Ez azonban egyáltalán nem úgy alakul, mint ahogy a három fiú korábban számított rá.
Megjegyzés: Ez a könyv fanficért kiáltott, írtam egyet. Ottlik után nagyon nehéznek éreztem bármiféle folytatást /kiegészítést írni, és próbáltam nem felvenni annyira az ő stílusát, de teljesen eltérni pedig furcsa lett volna, szóval ez most ilyen kísérleti dolog lett. Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy nektek hogy tetszik, mindenfajta visszajelzésért szörnyen hálás lennék!
Megjegyzés #2: A cím a bibliai szeretethimnuszból van, itt lehet elolvasni.
Megjegyzés #3: Elég sok mindent felhasználtam az Iskola folytatásából, a Budából is, ebben szerepel például Lexi. (Ezt csak azért írom le, hogy ha valaki nem olvasta volna). 





  - Ez amúgy most kurvára nem rólad szól - mondta Medve, ahogy egykedvűen szájához emelte az előbb felsodort cigit. Másik kezével lazán tartotta a ceruzát és a kisnoteszt. - Ne vedd magadra. Egész egyszerűen nincs kedvem ilyen hőségben kimozdulni. Nem hallgatjátok meg inkább a legújabb versemet?
- Nem - felelte Szeredy sokkal hamarabb, még mielőtt egyáltalán kinyithattam volna a számat. Valamiért felháborított Medve sztoikus nyugalma, ahogy ült ott a monostori öreg tölgyfa tövében, cigarettával a kezében, egy ősrégi pokrócon. Pedig mi is ott lebzseltünk éppen szemben vele; Dani egy almának a szárát csavargatta unalmában, én meg fűcsomókat tépdestem a talpam körül. (Éva szólt is miatta később, hogy milyen nemtörődöm vagyok. Na meg persze hóhányó.) De Medvének igaza volt a hőség dolgában azért. A hőmérő a ház előtt harminchét fokot mutatott.
- Szomszéd kisváros - ismételtem megint. - Ne már. Biciklivel fél óra sincs, hamar megjárjuk. Isteni a fagyi a tónál.
Medve továbbra is csak nézett a távolba, Szeredy meg felhorkantott. (Azért amikor Gábor ránézett, elkapta a tekintetét). 
- Ezért megérte lejönni - dünnyögte félhangosan, mintha nem az ő kiváló ötlete lett volna, hogy ők ketten nálam töltsék ezt a hosszú, augusztusi hétvégét. Éppen a legutolsó évünk előtt. Persze előző nap, mikor a fiúk megérkeztek, még mindenkinek nagyon vidám kedve volt: jól beebédeltünk, társasjátékoztunk meg kártyáztunk egyet, aztán estefelé meg tettünk egy jó nagy sétát a faluban. Ittunk is egy kicsit, de a legjobb az volt, amikor Szeredy elővette a hátán cipelt gitárját. (Legalábbis nekünk ez volt a legjobb. A falu többi lakójának nem biztos.) Szóval hát énekeltünk, bohóckodtunk, nagy duhajkodva mentünk haza. Másnapra valahogy leült kicsit a hangulat, ezen akartunk most javítani. - De amúgy is csak két bicikli van, nem?
- De - ismertem be. Júlia nem igazán biciklizett, így tavaly eladta a sajátját; régi is volt már, de minőségi, legalább kapott érte egy kis pénzt. Megvontam a vállam, ahogy Danira néztem. - Majd elmegyünk te meg én. Őnagysága most biztos éppen a világbékéről ír. Meg persze az ő szőke vikingjéről.

Medve felnézett.
- Nem szoktam Lexiről verset írni.
- Milyen volt szőkesége… - dudorászta Szeredy elmerengve, de a szeme azért vigyorgott. Mindnyájan emlékeztünk még arra az áprilisi napra, amikor Drágh nagy buzgalmában Juhász Gyula fenti versét kezdte valamelyik szünetben mormolgatni; egyesek tudni vélték, hogy egy Anna nevű lány után kesergett mindig, ezért szerette annyira a művet. Mindenesetre tudvalevő volt, hogy Medvének annyira megtetszett a vers, hogy saját átiratot készített belőle. Nem volt titok, kire gondolt közben. 
- Az teljesen más volt. Az eredeti vers előtti tisztelgés. De ha tudni akarjátok, Kornélnak nagyon is a kedvére volt.
Kornélnak. Már a szó is bántotta a fülemet. A Hilbertet mindenki csak Lexinek hívta,vagy legfeljebb Hilbertnek. A Kornél intim volt, túlságosan is intim és bizalmaskodó. Egyszeriben éreztem, hogy elvörösödök; már a másik két barátom tekintetét is magamon éreztem, de nem tehettem róla. Én szégyelltem magam Medve helyett, amiért ilyen egyszerűen ilyen…. bántóan bensőséges hangnemben idézte fel előttünk a Lexit.
- Tényleg, Bébé - köhintett Szeredy -, Hilbertet miért nem hívtad meg? Hiszen tagja a négyszer százasotoknak.
Haboztam.
- Sok barátunk van, ennyi erővel meghívhattam volna szinte mindenkit. Ti még az alreálból vagytok nekem, több a közös emlék. És amúgy sem férünk el annyian a szobámban… legfeljebb egymás hegyén-hátán. Azt meg legfeljebb csak a Medve élvezné, ugye?
Medve szikrázó szemekkel, sértődötten pattant fel.
- Elefes. 
- Ugyan már - álltam fel én is, majd poroltam le a ruhámat tettetett, gúnyos mosollyal. - Tizenkét évesek lennénk megint? Mondd csak ki, nyugodtan. Civilben vagyunk. Nagyok vagyunk. Minek titkolózzunk egymás előtt? Meg minek ez az alakoskodás? Pontosan tudja mindenki, hogy milyenbe is vagytok ti Lexivel. Azzal az édes, szépfiú Lexikével. Szerinted az egész főreál ennyire hülye, vagy mi?
Medve pár pillanatig képtelen volt bármit is hozzászólni érdemben. Lefagyott, akárcsak Szeredy, meg a levegő hármunk körül. 
- Elmész te a picsába - felelte Medve.
- Nem, oda te mész el. Hülye kis buzi.
- Te vagy a hülye buzi.
- Mindketten hülye buzik vagytok. - Szeredy gyorsan odalépett kettőnk közé, még mielőtt tettlegességre került volna a sor. Megfogta a vállam, megfordított, majd a kapu melletti biciklitároló felé kezdett tolni. - Menjünk csak, édes Bébé, mert lemaradunk a fagyiról. Te akartál fagyit enni, nem?

×××

A fagyi aztán mégsem ízlett annyira, de elengedtem a dolgot. Az évek során sok mindent megtanultam elengedni. Szeredy mondjuk éppen kellemes útitárs volt; bár tudtam, megvan a véleménye az előző kis közjátékról, nem tette azt szóvá, amiért nagyon hálás voltam. Nem voltam kíváncsi az értetlenkedésére, főleg, mert én magam sem tudtam volna megmagyarázni, miért kellett ezen a szép, augusztusi napon belekötnöm Medve Gáborba. Tudja fene. Vagyis persze, állandóan egymásba kötöttünk, de azok olyan kis semmiségek: mindkettőnk tudta, hogy sértőnek tűnő szavaink éppen a szeretet (a legmélyebb szeretet) kifejezésére szolgálnak. Most úgy éreztem, hogy tényleg megbántottam Medvét, és mindenáron próbáltam elterelni a figyelmem erről. 

Danival fagyiztunk, közben pedig tettünk egy nagy sétát a tó körül. Leültünk az ingatag lábakon álló, poros, náddal körülölelt famólóra, hátunkra rátűzött a perzselő napsütés. Barátom a legújabb lányról mesélt nekem, valami komoly, fekete szépségről, aztán meg a leendő futóversenyekről (vajon ki lesz az első négyszázas bajnok szeptemberben?), meg persze az olvasmányokról, amiket egyikünk sem fogott kezébe a nyáron (Medvén kívül.) Úgy nevettem, olyan hosszan és olyannyira magamon kívül, hogy a fagyi vékony csíkban lefolyt kezemen. 
Csak az éhség csalogatott haza, már valamivel délután három után. A Szeredyvel még mindig nagyon nevettünk valamin, aztán versenyt rendeztünk, hogy ki tud hamarabb elérni Monostor határáig a biciklivel; nem kellett volna. Egy egyenetlen útpadka következtében Szeredy jó nagyot esett, kezeit lehorzsolta, az egyik lába meg beakadt a biciklibe. Nagyon fájlalta, így miután hazatámogattam, Éva azt mondta, nem ártana megnézetni egy orvossal. Persze telefonozott Szeredy anyukájának, aki ragaszkodott hozzá, hogy barátunk hazamenjen; Dani fancsali képet vágva integetett tehát, miközben a vonat iszonytató sípolással életre kelt. 

Medve nem ment el. Furcsálltam, hogy maradni akar, mert egyébként is hazament volna másnap, és legalább felkísérhette volna a sántikáló Szeredyt Pestre. Nem. Neki maradni kellett. Éva persze mákos gubát igért vacsorára, ami Medve egyik kedvence volt - de nem feltételeztem, hogy ez elegendő ok lett volna. Próbáltam nem gondolkozni ezen sokat. Este hét felé hazaértünk a vonatállomásról, épphogy lebukott a nap a narancssárgás fénybe burkolózó látóperemünkön. Még mindig meleg volt, ezért a teraszon vacsoráztunk; Medve többször is repetázott, Éva is. Gábor ajkainak szélén megbújt egy kis mák, amit nem vett észre, de mivel éppen anyámmal folytatott elmélyült beszélgetést, nem hoztam szóba. Mikor Éva bement a házba egy kancsó vízért, Medve felém fordult, rámmosolygott, aztán hosszú percek múlva - mert hát egyiken sem tudtuk elengedni a másik tekintetét - fogott egy szalvétát, és megtörölte a szája sarkát.
- A másik oldalon van - közöltem a lehető legsemlegesebben, pedig az arcom már égett. De miért is? Talán az zavart, hogy Medve nemhogy nem volt rám mérges (a délelőtti vita miatt pedig lehetett volna), de még szemmel láthatóan örült is a jelenlétemnek. Nem, nem örült neki. Élvezte. Zavarba akart hozni, szándékosan. Hát én akkor sem fogok odanyúlni a szájához egy szalvétával, elmehet a francba. 
Szerencsére pár pillanattal később Éva megjelent, és megmentette a helyzetet. Medve elkapta rólam a tekintetét, és egy lemondó sóhajjal megtörölte a bal ajka szélét. (Eltűnt a mák.)

×××

Aznap este kissé félve öltöztem át pizsamába. Persze önmagában az a tény, hogy Gáborral kell egy szobában aludnom, nem volt új - évek óta egy hálóteremben aludtunk az iskolában, de persze akkor nem csak ketten voltunk. És akkor sem, amikor szabadságon néha meglátogattuk egymást; szinte sosem maradtunk estére, ha meg igen, mások is voltak ott, Szeredy legalább. Kínos csend ereszkedett ránk, amikor - olyan tizenegy körül - leoltottam az ágyam melletti olvasólámpát, és bebújtam az ágyam langyos puhaságába. Kicsit kitakaróztam, mert szörnyen meleg volt; a lábam biztos kidugtam az ágynemű alól. Medve - aki a matracán ült törökülésben az ágyam mellett alig valamivel - csalódottan nézett fel; a lámpám fénye erős volt, ő is tudott eddig olvasni, de most már neki sem jutott elég fény. Bár be voltam fordulva a fal felé, mikor hallottam, ahogy leteszi Ady verseskötetét a régi, körtefa komódra, majd lefekszik ő is. Sokáig igazgatta magán a takarót, engem már-már idegesített a neszezése. Sosem szokott ilyet csinálni.
- Hé, Bébé - hallottam egy idő után. Félig már aludtam, de Medve hangja határozott volt, szinte sürgető. - Alszol?
- Találd ki.
- Ha tényleg kíváncsi vagy, mi van Lexi és köztem, elmondom. - Gyorsan kipislogtam az álmot a szememből, miközben éreztem, hogy a pulzusom megint szórakozni kezd velem. Már megszokta a szemem a sötétséget, így amikor Medve felé fordultam, pont egymásra tudtunk nézni úgy, hogy láttuk is egymást. - Igazad volt a délelőtt. Barátok ilyesmit nem titkolnak egymás előtt.
Zavartan nyeltem egyet. Nem akartam hallani, amit mond, de mégis akartam hallani.
- Örülök, hogy beláttad.
- Egyébként nem annyira komoly, mint gondolod. - Medve felnézett a plafonra, miközben nagy levegőt vett.- Az ő részéről legalábbis. Csókolóztunk párszor, mert kedves volt, hagyta magát.  Élvezte is, csak valahogy sosem akart tovább menni. Merthogy ő nem tudná fiúval, érted. Ami meg egy jó nagy baromság, mert láttam, mit váltottam ki belőle testileg. Szerintem ez csak kifogás, és még annak is szar. Mondja azt, hogy csak szórakozott velem, és elfogadom. 

Csak meredtem magam elé a semmibe. 
- És te… téged ez nem zavar?
- Hogy szórakozott velem? Persze, hogy zavar. Az úristenit, Bébé, hogyne zavarna?! Meg tudtam volna halni érte. Érte, meg a kék szemeiért. 
Ezen a nyíltságon szörnyen zavarba jöttem; már ha ez még egyáltalán lehetséges volt. 
- Az a csoda, hogy nem kaptak titeket rajta. Jobb is, hogy vége, mert így legalább nem sodrod magadat veszélybe.
Medve vállat vont.
- Mindig ügyesen csináltuk. Az iskolában csak egyszer, mikor elküldtek minket Lexivel a földrajzszertárba. Meg lehet oldani, Bébé, hidd el. Többet is meg lehetett volna. Aztán persze a legjobb az volt, mikor felvittem magamhoz az egyik tavaszi szabadságon.
Megütközve könyököltem fel.
- Felvitted magadhoz… estére? És édesanyád?
- Nem nagyon érdekelte. - Medve elhúzta a száját. - Na jó, elég csúnyán nézett, mikor másnap reggel kimentünk Lexivel a konyhába reggelizni. De nem szólt. Nem is lett volna jogos, amúgy is csak annyi történt, hogy együtt aludtunk. Persze nem rajtam múlt.
Haboztam kicsit, nem tudtam eldönteni, mit válaszoljak erre.
- Sajnálom - böktem ki végül, pedig egyáltalán nem sajnáltam. - Tudod, nekem Sárival volt az első csókom, és az sem alakult… vagyis hát alakul nagyon fényesen. Szomorú dolog ez.
Medve nevetett kicsit.
- Nekem nem a Lexi volt az első, de egyetértek.
- Hát akkor ki…?
Barátom gondolkodott kicsit, majd odajött hozzám, és nagy bizalmaskodva leült az ágyam szélére. Halkra vette a hangját.
- Tibor. De ne mondd el senkinek, kérlek. Még Szeredynek se. 
A pupilláim kitágultak.
- A Tóth? Az alreálból?! - Ez azért nagyon meglepett. Azt persze tudtam, hogy Medve igencsak kitüntette figyelmével akkoriban Tóth Tibort, de az a fiú annyira szenteskedő és undok volt, hogy én sosem kedveltem, és nem is feltételeztem, hogy akár csak a kezét engedte volna megfogni bárkinek is. Főleg nem a Medvének, aki annyira egyértelműen és nevetségesen rajongott érte. - Te csókolóztál vele?!
- Egyszer - vallotta be, mintha ez enyhítene az imént elmondottak súlyosságán. - Felmentünk utolsó évben a toronyórához, ahol ti is lófráltatok Merényiékkel. Nem ezért, de adódott az alkalom. És hát Tibor hiába volt olyan ártatlan képű, nagyon is készségesen fogadta a közeledésem. Még akkor én szóltam rá, hogy ne nyúlkáljon ide-oda, mert mindjárt vacsora, és ha belefeledkezünk itt egymásba, biztosan büntetést kapunk, amiért elkésünk. 
- Tizennégy évesek, ha voltunk - képedtem el, az undorom meg egyre nőtt. - És ráadásul pont ő nyomta fel a Merényiéket, valami egészen hasonló váddal… téged is bemárthatott volna, könnyen. 
Medve picit mintha elmélázott volna a következő válaszán.
- Nem gondoltam erre akkor. 
- Hát persze, hogy nem. - Alig fejeztem be a mondatot, barátom halkan felnevetett. - Mi van?
- Csak eszembe jutott, hogy máshogy is alakulhatott volna. Megtörténhetett volna… mással is. Az első csókom. 

Medve oldalra billentette a fejét, és szerencsétlen kis mosolya, na meg arcán a piros kis virágok egyértelműen jelezték számomra, hogy nem csak úgy kiszaladtak a szájából a szavak. Nem. Egyenként, féltő gonddal gyúrta őket egybe, és talán tervezte is. Én egy ideig nem szóltam, az arcom is kifejezéstelen volt. Reméltem, azt gondolja, hogy elfelejtettem már azt a bizonyos napot a kórházban; én is ezt szerettem volna leginkább. De persze nem így volt. A kórházi ágy fehérségének érdes tapintása, az otromba tájképek a falon, az éppen olvasott könyvem a kisasztalon, meg Medve tekintetének nyíltsága, tüze amikor közelről felém hajolt - ez mind-mind olyan mélyen volt bennem, hogy ezt elfelejteni olyan lett volna, mint a tulajdon anyámat vagy apámat elfelejteni. 

Nem mondtam semmit, de az arcom elárult. Pipacsszín volt a bőröm, a tekintetem káprázott. Halványan érzékeltem csak azt, hogy Gábor (Gábor) ujjai közé fogja az ujjam, és kérdően, mintegy megerősítésre várva pillant fel rám. Közel volt már ekkor, egészen közel; részletesen láttam vastag szempilláit, tömzsi orrát, kamaszfiúsan sima és szép arcát. Tekintete mélybarna volt, a velőmig látott.
- Hát…  - duruzsolta mélyen, hangjára kissé megremegtem -... ha nem is az első… 
Csak egyszer kellett lopva, vágyakozva a szájára tekintenem, és elég volt neki. Medve tudta. Medve érezte, csak egy icipici bátorítás kellett neki, éppen annyi, hogy átlépje azt a vékony kis küszöböt, amit majdnem négy évvel ezelőtt nem mert. Beleolvadtam az ajkaiba, ő meg csak húzott és húzott maga felé, két kézzel gyengéden tartva a nyakamat, államat. Csiklandozta kicsit az érzékeny bőrt, de ez tetszett a legjobban. Meleg volt a szája, puha és otthonos; úgy dőltem az ölelésére, úgy csókoltam, mintha csak játszanánk, már megint játszanánk, törékeny volt az egész. Áttetsző érzés, súlytalan. Hihetetlen. Medve is csak kóstolgatott, végtelenül alaposan, fontolgatva, teljesen elmélyedve a pillanat aprócska pontjában. Mintha fontos lennék. 

Ennél a gondolatmenetnél muszáj volt megszakítanom a csókot.
- Ne… ne csináljuk. - Lehajolva még éppen érintette az orrom Gábor nyakán a hűs ereket. Fanyar volt az illata, de olyan kellemes, hogy legszívesebben odaszorítottam volna az arcom a bőréhez. Végigcsókoltam volna minden pontját. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy megundorodok magamtól. - Nem én kellek neked.
- De te kellesz.
- És a Lexi?
Medve arca beesett. 
- Ő már nem számít semmit sem. Mármint… ilyen értelemben. Barátok maradunk, ennyi. 
- Pótlék vagyok, mert nem kapod meg azt, akit akarsz.
- Nem vagy pótlék. - Felnéztem rá. Érdekes volt ilyen megdöbbentően közelről látni a finom ráncokat a szája szélén, a szeme alatt. Azt hittem, ismerem már, hogy néz ki, és mégsem. - Veled minden más, Bébé.
Olcsó közhely volt ez, és nem akartam hinni neki. De közben pedig folyton az előző csókra gondoltam, a gondolataim elszálltak; lélekjelenlétem utolsó jégszilánkjai tartottak még, de csak idő kérdése volt, hogy mikor olvadnak meg. Nem akartam vízbe fúlni, de tudtam, elkerülhetetlen. Aki egyszer megérezte Medve nyakának puha tömörségét, bódító aromáját, hogy képes utána nélküle élni? Nem értettem Lexit, de őszintén csodáltam, amiért nemet bírt mondani. 

Én nem voltam ilyen erős. Elég volt egy gyengécske, valamiféle szeretetet (szerelmet? remélni sem mertem) sejtető félmondat, és nem bírtam többet magammal. Betöltöttem a kettőnk közt táguló űrt, amikor szorosan hozzásimultam barátom mellkasához, és követelőzően rányomtam ajkaim az övére. Vad voltam, és Medve visszacsókolt. Vadul. Borzasztóan kívántam már őt, és ez megijesztett. A szívem ütemére alig ismertem rá, de bújtam, öleltem őt, még a nyelvem is megérkezett egy idő után - Gábor felnyögött, a gerincoszlopomon futótűzként terjedt az élvezet. Tetszett, hogy miattam nyög. Hogy felizgatom. Valamennyi idő múlva felhoztam kezeit az ingem alá, tenyere nyirkos volt és kissé bátortalan. De azért értette a célzást. Lassan haladt lefelé a mellkasomon, simogatta a feszes bőrt, még sohasem éreztem ehhez hasonlót. A nadrágom gombjánál aztán megállt, nem mert tovább menni csak úgy.
- Lehet? 
- Lehet.

Láttam, hogy Medve kicsit meglepődött újonnan jött bátorságomon, de azért joviálisan összenéztünk. Elmosolyodtunk. Mintha csak egy éppen aktuális viccen nevettünk volna az iskolában, amit a Szeredy mondott, vagy a Zsoldos, vagy a Rodriguez. Egyikünk sem fogta fel, hogy ez most komoly, hogy ez nem játék. Félig már vártam is, hogy barátom azt mondja röhögve: Na jól van, Bébé, édes öregem, ökörködök csak, méghogy te meg én, hát viccnek is rossz. Egyáltalán nem ez történt. Medve becsúsztatta ujjait a nadrágomba, én felsóhajtottam. Kicsit kellemetlennek éreztem, hogy ilyen kevés előzmény után ilyen keményen állt már, de nem tehettem róla; tizenhét voltam, szinte semmi tapasztalattal. Medve pedig ügyes volt, nagyon ügyes. Értően mozgatta a kezét fel és le, néha gyengéden, néha erősebben. Volt, hogy csak simogatott, alig érintve érzékeny testrészemet - a kín olyan édes volt, és olyannyira magamon kívülre hozott, hogy beleharaptam kicsit Gábor nyakába. Ő -  cseppet sem odaillően - felnevetett, de nem szólt semmit. 
Egy ponton, nem is emlékszem, mikor, hátradöntött az ágyon. A péniszem továbbra is nagyon tetszett neki, el nem engedte egy pillanatra; kezének mozgása egyre gyorsabb lett, én pedig szaggatottan kezdtem lélegezni. Lázban égett a fejem, ahogy kezdtem ráébredni, hogy ez bizony mindjárt véget ér; nehezen tudtam visszatartani az élvezetet, de még éppen sikerült benyúlnom Gábor nadrágjába. Meglepődtem, mennyire nedves. Alig simogattam meg duzzadt férfiasságát (ami nagyon szürreális és nagyon izgató érzés volt egyszerre), már el is ment, egyenesen a tenyerembe; én is követtem a példáját hamarosan. Olyan intenzív, tökéletes, tiszta érzés kerített hatalmába, hogy meg kellett kapaszkodjak Gábor derekában; úgy  szorítottam magamhoz, hogy már-már féltem, megfullad. Szorosan összesimulva lihegtünk, ő a (nyár óta frissen felserkenő) hajamba, én a nyakhajlatába. 
- Látod - kezdtem vékony hangon, mert még mindig alig tértem magamhoz -, most bebizonyítottad, hogy igazam van. 
- Miben is?
- Hogy hülye buzi vagy.
Medve arcán széles mosoly terült szét, és csak az előbbi ölelkezésünkre való tekintettel nem nevetett ki. Jókedvűen megsimogatta a hajam.
- Szeredynek volt igaza. Mindketten hülye buzik vagyunk. 

×××

A reggeli olyan volt, mint bármelyik átlagos reggeli. Éva málnalekvárt készített, mézet, kalácsot, teát. Egy kis sonka is volt, meg pirítós, és persze a szokásos narancslé. Már javában eszegettünk anyámmal a teraszon, amikor Medve mérgesen, kissé álmos szemekkel megjelent a küszöbön.
- Baszd meg, Bébé, lehetne, hogy ne a szoba küszöbére rakd a papucsot? Kibaszottul bevertem a kislábujjam. 
- Nyasgem.
Éva lemondó sóhajjal kente meg a kalácsát, és már a szemét sem forgatta. Tudta ő, és megszokta, hogyan beszélgetek a barátaimmal, már (elég régen) a szánkat sem akarta kimosni szappannal. Most is csak unottan nézte, ahogy Gábor odasétál hozzánk, majd leveti magát a velem szemben lévő székre, és tölt magának egy kis narancslét. (Nem mindennapi anya volt, annyi szent). 
Békésen, semleges témákról beszélgetve költöttük el a reggelit. Én kicsit hamarabb befejeztem a pirítóst, így már a második pohár teámnál tartottam; Medve még elszöszmötölt kicsit a kalácsok megkenésével és összerakásával. Anyám egy ponton felállt, összeszedte a koszos tányérokat és poharakat, majd visszavonult a konyhába mosogatni. 

Ahogy kiment, Medve millió dolláros mosolyt villantott meg felém. Kicsit megböködött az asztal alatt a lábával, és azt éreztem, hogy megint kezd felidegesíteni.
- … na és most? Mi lesz?
Körülnéztem az idilli tájban.
- Gondolom, sétálunk egyet. Délben hazajövünk ebédelni.
- Nagyon jól tudod, hogy nem erre gondoltam. 
Az arcom kissé elsápadt, és nem mertem Medvére nézni. Este, azon bizonyos történések után még együtt aludtunk, félmeztelenül (Medve vette le először az ingjét, mert melege volt, aztán én is követtem a példáját). Elég kényelmetlen volt egy egyszemélyes ágyon ketten összekuporodni, de Gábor forró mellkasa mögöttem úgy fogott közbe és ölelt át, mint a jeges télben egy pohár forró, mézes tea. Még a kezeimbe is tette a sajátját, ettől akkor egy kicsit megnyugodtam. Viszonylag hamar elaludtunk, reggel pedig korán keltem. Lementem Évához, és segítettem neki összekészíteni a reggelit; meg is lepődött alaposan a figyelmességemen, de reméltem, hogy nem jegyezte meg. 
- Hagyjál - közöltem végül kissé ellenségesen. A hangom azért halkabbra vettem. - Kérlek. A tegnap este elmúlt, ne feszegessük tovább.
- Remélem, ez nem azért van még mindig… szóval nem a Kornél miatt. 
Dühösen felpattantam az asztaltól. Még éppen megtöröltem a szám egy szalvétával, de már indultam is volna befelé, a házba; Gábor azonban elém állt, megragadta a csuklómat. 
- Mi a fasz bajod van?
- Neked mi a bajod? - támadtam neki hirtelen. Értetlen tekintete még jobban fekorbácsolta az indulatom. - Hmm? Éveken keresztül hallgatom, hogy a Lexi így, hogy a Lexi úgy, hogy a kék szemei ilyen szépek, meg hogy micsoda tökéletes tanuló, tökéletes barát… előtte meg a Tóth Tiborral volt ugyanez. Szerinted ez nekem milyen érzés?!
Gábor csak pislogott. Tényleg meglephettem.
- Azt hittem… kedveled Lexit. Komolyan.
- Kedvelem őt, lehet egyáltalán nem kedvelni? Csak az idegesít, ahogy áradozol róla. Éjjel-nappal. És hogy nem tudod kiverni a fejedből.
- Már megmondtam, hogy annak vége - állította komolyan. Egyenesen a szemembe nézett. - Nem érdekel más, csak te. Igazából, már jóval régebben is csak te érdekeltél. Még Tibor előtt. De azt persze észre sem vetted, annyira el voltál foglalva saját magaddal. 
Elgondolkodtam. Hosszan.
- Utállak - jelentettem ki az eredményt, ahogy morcosan összefontam magam előtt a karom. Gábor odalépett, és vigyorogva megsimogatta az arcom.
- Én is téged, Bébé.
- Senki sem tudhatja meg.
- Rendben.
- És Lexinek levágom a tökét, ha egy ujjal is hozzád mer érni.
- Rendben.
Valamiért igen megkönnyebbült lélekkel sóhajtottam fel. A nemrég felkelt nap sugarai vékony kis fénycsóvát vetítettek Medve arcára, amin -  valamilyen rejtélyes okból - most valami eredendően ismerős vonásokat véltem felfedezni. Olyan volt, mintha még sosem láttam volna az igazi arcát.
- Tekerjük körbe a falut - javasoltam halkan. - Ebédre galuska lesz. 
Medve mosolygott. 

5 komment:

  1. Mindenekelőtt szeretném azt leírni, mennyire vágytam erre. Még anonimra is írtam egy kérést talán két hónapja, azt remélve, hátha lesz valaki, aki megszán, de persze semmi (ezt be lehet tudni annak, hogy viszonylag kevesen ismerik a regényt és világát, ez vonatkozik rám is, a végzős évem előtt szinte soha nem hallottam róla). Amióta a Budát befejeztem, úgy érzem, szükségem van még erre a történetre.
    Szóval most érzelmektől nagyon is túlfűtve kezdtem el olvasni, de még így is azt tudom mondani, hogy pont valami ilyesmire vágytam annyira. Maximálisan benne volt a te stílusod, de nem ütött el Ottlikétól sem, nagyon illett a szereplőkhöz - mondhatni, hoztál valami újat, mégsem volt szokatlan vagy idegen.
    A monostori környezet, Éva, Rodriguez, Zsoldos és természetesen Lexi említése nosztalgikus volt, visszakerültem tőlük a két regény világába, nem is tudtam úgy végigolvasni, hogy ne fűztem volna hozzá szinte minden jelenthez valami megjegyzést magamban :D
    Abszolút élénkítő élmény volt olvasni, bár én mindig többet képzeltem Lexi és Medve közé, mint kamaszkori kíváncsiság és kalandozás, de persze ott van a kórházi ágyas jelenet, ami már önmagában tálcán kínálja a slash lehetőségét Bébé és Medve Gábor között... Mindig mondtam én, hogy medve egy queer icon :D
    Nem tudom elégszer megköszönni, hogy megírtad, és remélem, hogy a jövőben is születnek majd műveid ebben a "fandomban" (lehet ezt egyáltalán fandomnak hívni?).

    Hanna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Azt hiszem láttam azt az anonimos kérést, de akkor még nem ismertem a fandomot, szóval nem nagyon tudtam hozzászólni a témához. Érdekelt persze, de akkor még nem. Aztán most úgy alakult, hogy egyetemen több órámon is szó volt arról, hogy az Iskola mennyire fontos könyv, és elvileg kötelező is valamelyik vizsgához. De a végső lökést az elolvasáshoz a kőszegi kiránduláson volt, amiről talán írtam is twitteren :) Szóval muszáj volt elolvasnom, és akkora potenciált láttam benne, hogy fanficet is muszáj volt írnom.
      Nagyon örülök, hogy a stílust nem érezted elütőnek, emiatt nagyon féltem. Többször is átírtam az elejét, mert eredetileg nem Bébé szemszögéből akartam ezt láttatni, de vègül úgy voltam, most az egyszer hű maradok a könyvhöz, ha már az eredeti időt is meghagytam.
      Jaj, örülök, hogy a helyszín is tetszett :D És hogy fel tudtam benned eleveníteni a regényt. Egyébként ma olvastam ki teljesen a Budát (mèg volt egy kicsi belőle), és értem abszolút azt, amit Lexivel meg Medvével kapcsolatban írsz. Gondolkozok is egy modern AU-n, ahol Lexi és Medve együtt vannak, de nem ígérem, hogy nem csúszik be egy kis Medve/Bébé is, mert imádom a dinamikájukat. Egyébként nem tudom mennyire fandom ez, de most le lett rakva az “alapköve”, remélem mástól is születnek írások még a közeljövőben :)
      Nagyon köszi, hogy írtál, és borzasztóan örülök, hogy így tetszett a fanfic :D

      Törlés
  2. Most mindenkinél ilyen kommenteket fogok hagyni, úgy látszik, de úr isten, miről maradtam én le az alatt a 3 alatt, mióta nem jártam blogspoton? Gyakrabban kéne fölnéznem, még ha nem is írok már ficet magyarul. Nagyon-nagyon sokat jelent nekem ez a páros, és majdnem róluk írtam a szakdolgozatomat, csak aztán betojtam, és nem mertem felvetni a témát :D De ez a fic többet mondott, mint a meg nem született szakdolgozatnyi elemzésem. Csak.. csak köszönöm. <3

    VálaszTörlés
  3. Casino Queen - San Juan Hotel - Mapyro
    Casino 서귀포 출장샵 Queen is San Juan's most luxurious resort. Whether you stay at the 밀양 출장샵 Casino Queen 김뿡 얼굴 or 경주 출장안마 you stay at the 인천광역 출장마사지 Golda-River Casino at San Juan

    VálaszTörlés

 
Design by Casandra Krammer