Tücsökzene - 10. fejezet

Fandom: Pál utcai fiúk

Párosítás: Boka/Csele

Korhatár: 12

Műfaj: AU
Figyelmeztetés: slash
Tartalom: I. vh  AU történet, melyben a fiúk mindketten katonák az isonzói fronton. Váratlan megismerkedésüket követően a fess hadnagy és a bátor közlegény megtapasztalják a háború legmélyebb bugyrait; éhség, betegség, halál szegélyezi az útjukat, bármerre is mennek. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e  menekülés ebből a kilátástalanságból. És ha van is: vajon marad-e még katona, aki örüljön neki?

János még aznap átment a tiszti kavernába, hogy beszéljen Csabával. Csónakosnak ugyanis igaza volt - nem hitegetheti tovább a fiút. Mindannyiuk közös érdeke, hogy végre elengedjék egymást; ha a főhadnagy nem néz rá olyan reménykedve egész álló nap, talán neki is könnyebb lesz. Igen, szép volt vele az a pár hónap a Segeti táborban, és Boka biztos volt benne, hogy idős korában mosollyal az ajkán emlékszik majd vissza a történtekre - arra az időre, mikor egy ifjú, jóképű hadnagy kedvese volt, és boldogan ölelkeztek végig hosszú estéket. De tovább kellett lépni, hiszen ez már a múlthoz tartozott. János minden erejével megpróbálta kivetni a gondolataiból Csabát, még akkor is, ha érezte, hogy ez borzasztó nehezen megy. Csele kisfiús mosolya, csilingelő nevetése, bőrének érintése mind olyan emlékek voltak, amikbe a férfi minden idegszálával kapaszkodott. <i>Feri segít majd</i>, ötlött az agyába. Együtt túl tudunk lépni ezen. Képesek vagyunk rá. Jaj, bárcsak otthon lennénk már!

Csele valakivel éppen telefonozott, körülötte hangos és cigarettázó tisztek lézengtek. A fiú dühösen csapta le a kagylót, ám amikor meglátta Jánost, az arca teljesen kisimult.

- Főhadnagy úr, lennél szíves kifáradni velem pár percre? - kérdezte Boka kissé mereven. Magyarázott még valami védővonalról és magasítási tervről is; egészen hozzáértőnek tűnt, de Csele szemébe nézve egyértelműen tudatta vele, hogy egyáltalán nem a csata kapcsán szeretne négyszemközt diskurálni. A főhadnagy pedig értette is a célzást; követte Bokát, aki némán vezette őt egészen a kis, kőből vájt kápolna hátáig. 

- Ferit választom. Vele szeretnék lenni - közölte Boka minden felvezetés nélkül; Csabi csak ekkor torpant meg, szemei nagyra tágultak hirtelen. A fiú nyelt egyet, és csalódottan lehajtotta a fejét.

- Rendben.

- Rendben? - lepődött meg János. - Ennyi? 

- Mivel van szemem - gúnyolódott a főhadnagy -, képzeld, nem ért teljesen váratlanul a hír. Azt hiszed, láthatatlanok vagytok, vagy mi? Amúgy pedig elég megalázó, hogy a szemem láttára enyelegsz vele a lövészárokban. Szemernyi tekintettel azért igazán lehetnél rám.

Boka teljesen ledöbbent ezen az arcátlanságon.

- Ferivel nem is csináltunk semmit! - kiáltotta. - És egyébként meg pont ne az papoljon nekem szeméremről, aki csak úgy boldog-boldogtalannak kifecsegi a titkaimat, és lefekszik az első útjába akadó, kiéhezett katonával!

Csaba sóbálvánnyá meredt. 

- Nem feküdtem le senkivel.

- És a Csónakos? - vágta oda mérgesen János. - Akkor hazudik? Vagy honnan volt neki az a sok dohány?

- Jól van, hát az.... egyszeri alkalom volt. - Csele szégyenteljesen a földet bámulta; János látta rajta, hogy már megbánta az egészet. - És ... egyáltalán nem olyan volt, mint veled. Nem szeretkeztünk. Csak éppen akkor szükségünk volt egymásra. És Andris azért elég vonzó férfi, ismerjük be. Mit vártál, hogy szűziesen epekedek utánad életem végéig?! 

Boka kinyitotta a száját. Majd becsukta.

- Jól van - ismerte be. - Ne haragudj, nincs jogom tőled számon kérni ilyesmit. Csak... fáj egy kicsit, az az igazság. Mással... mással látni téged. 

Boka észre sem vette, hogy könnyek tolulnak a szemébe; csak Csabi karjait érezte maga körül, ahogy a fiú szorosan magához öleli őt.

- Andris nem jelentett semmit - suttogta a férfi fülébe egészen érzékien. János nyakán remegés futott végig. - Borzalmasan szeretlek, remélem, tudod. 

- Én is szeretlek - nyögte Boka. Finoman megsimította Csaba arcát. - De muszáj volt döntenem valahogy. Hárman mégsem élhetünk együtt.

- Miért nem? Ha Áts beleegyezne...

- Jó ég, főhadnagy úr, miket nem gondol! 

- Én komolyan mondom - erősködött Csabi. Pirult azért. - Sokat elmélkedtem ezen az elmúlt időszakban, és szerintem nem kivitelezhetetlen. Még kevésbé gyanús is, ha hárman élünk együtt. Ha... ha úgy gondolnád, én beleegyeznék, hogy egyszer Ferivel legyél, egyszer velem. Szeretlek annyira, hogy a te érdekedet nézzem.

- És pont ez a baj. - Boka sóhajtozva vette két tenyere közé a főhadnagy arcát. - Csaba, én tudom, hogy te ezt nem akarnád. Csak megalkuvás lenne, te pedig annál sokkal, sokkal többet érdemelsz. Neked egy kedves, figyelmes, okos fiúra van szükséged, aki csak téged szeret. Én ezt nem tudom neked megadni, úgyhogy jobb, ha elbúcsúzunk egymástól. Végleg.

×××

János lassan Ferinek is el akarta mondani, hogy őt választja, de erre egészen sokáig nem volt alkalma. A férfi hallotta ilyen-olyan pletykákból, hogy olyan kevés a katona, hogy a közeli Triesztben mulatozó és dorbézoló tiszteket is kezdik berendeli a frontra; nem mintha azok annyira értettek volna a hadászathoz, még Csele tudománya is profinak tűnt hozzájuk képest. Na de nem lehetett válogatni, minden emberre szükség volt, akár gróf, akár cipészmester. Ferit az - újból - megrepedt vízvezetékcső javítására rendelték vissza a lövészárokból, mely hetekig tartott. Boka pedig a pihenője után Pásztorékhoz került egy darabig, a hullák eltakarításánál segédkezett. A tetemek látványa lassan már egyáltalán nem érintette meg, és még örült is, hogy a lövészárok poklából elkerülve immáron "csak" a tömegsírok megásása volt a feladata. Legalább Csónakos, Kolnay és Leszik vele volt, ráadásul Cselét is csak nagyon ritkán látta. Ez utóbbi miatt persze sajgott a szíve; csak remélni merte, hogy a távollétében Csaba nem kezd el megint hősködni, mint legutóbb. De talán ha ő nincs ott, akkor a főhadnagy sem követ el ostobaságot.

1916 március elején az olaszoknak - minden feltartóztatási kísérlet ellenére - sikerült elfoglalniuk Görzöt*, mire a Monarchia gyors ellentámadásba lendült. Bokát, Csónakost és Lesziket - attól függetlenül, hogy megígérték nekik, hogy ezentúl másféle munkát bíznak rájuk - mégiscsak visszarendelték a lövészárok első soraiba. Bokának már elege volt mindenből, és néha azt érezte, hogy már azt sem bánná, ha ott pusztulna el a többi szerencsétlennel; vagy akár szándékosan meg is lövethette volna a kezét vagy a lábát, mint ahogy sok katona meg is tette, csak azért, hogy hazaküldjék. De János nem volt gyáva. Főleg akkor nem, mikor Ferit is visszaküldték hozzájuk.

- Menj előre, fedezlek majd! - kiáltotta Feri egy különösen heves csata alkalmával, János azonban meg sem hallotta kedvese szavát. Ez egyrészt a heveny puskadörgésnek volt köszönhető, másrészt annak, hogy Csele ott állt mellettük nem sokkal, és Jánost teljesen lekötötte az, hogy a Nemecsekkel beszélgető fiút bámulja. - Jancsi, figyelj már rám, jó?

Boka megrázta a fejét.

- Ne haragudj! - ordította vissza. - Mit mondtál?

- Menj előre, azt mondta! - tette János vállára a kezét Csónakos. Hihetetlen volt, hogy a férfi feje felett ott röpködtek azok az ádáz golyók, és az mégis ilyen mindenttudó tekintettel tudta bámulni két társát. - Megyek veled, papuskám! Megmutatjuk ezeknek a rohadt digóknak!

Boka még fel sem ocsúdott, Csónakos már húzta is magával felfelé a falon, Boka pedig éppen idejében kapott a puskájához. Furcsállta, hogy Feri hátramarad, mert eddig mindig vele harcolt; Csónakos a balján, Áts a jobbján, így volt a megszokott. De nem jutott idő arra, hogy ezen olyan sokat töprengjen, mert alig haladtak pár métert a védővonalon túl, máris heves ellenállásba ütköztek. András üvöltve szedett le egy Bokára célzó katonát, és ha már ott tartott, a mellette lévő három társát is; Boka elsősorban a könnyű célpontokat igyekezett megtalálni, bár ez elég nehéz volt úgy, hogy az előttük haladó társaik hulláján kellett áttaposni. Boka szívében sebesen száguldott a vér, betöltve egész testét és egész tudatát. Nem nézett hátra, hogy Feri jön-e, mert egy óvatlan félrepillantás is könnyen a halálát okozhatta. Bízni mert csak benne, hogy Áts kellően lemaradt, és nem látja azt az öldöklést, ami az első sorokban zajlik. Leszik például alig furakodott előre, megbotlott az egyik társa holttestében; a fejét beütötte, kicsit zavartnak is tűnt, de Andris azonnal letérdelt hozzá, és a tetemek takarásában sikerült megvédenie bajtársát. Kolnay hamarosan szintén ott termett, és segített feltápászkodni Lesziknek.

János csak fél pillanatra tekintett rájuk; Csónakos és Kolnay elszánt arcát látta, meg Lesziknek, annak a mindig okoskodó, de kedves Lesziknek a véres halántékát. Aztán a következő percben hatalmas dörgés rázta meg a csatateret; a honvédek mind a földre lapultak, János még a tarkójára is illesztette a kezét, ahogy tanulta. Remegő térde alatt érezte, hogy megmozdul a föld. Alig halt el a zaj, újabb és újabb csattanások ütötték meg János fülét, aki képes volt elkövetni azt a hibát, hogy hátranézett. 

Nem kellett volna.

A lövészárok, ahol oly sok barátjával hónapok óta küzdöttek, már csak egy füstölgő pont volt a férfi látómezején. Fullasztó por szállt fel a levegőbe az ágyúzás nyomán; Bokának arra sem maradt azonban ideje, hogy egy könnycseppet megejtsen, mert újra a földre kellett húzódnia. Számolta a becsapódásokat, de egy idő után feladta. Az agya tökéletesen képtelen volt bármiféle történést feldolgozni, egészen addig, amíg - ki tudja, mennyi idő elteltével - a dörejek elhaltak. János még mindig ott feküdt a földön, kezei-lábai remegtek; és síri csönd volt.

Még a tücskök sem szóltak.

×××

János csak azt érzékelte egészen sokáig, hogy megy le a nap. És hogy a föld egészen puha, talán sosem volt még ilyen kényelmes. Aztán valahogy mégis feltápászkodott; kiköpte a szájában felgyülemlett port, és letörölte homlokáról az izzadtságot. A füle zúgott. Lomhán csapta a puskáját a hátára; már nem volt minek sietni. Valamiért azt hitte, hogy a fiúkkal egészen távolra nyomultak, és csodálkozva tapasztalta, hogy a teljesen lerombolt védővonal alig pár méterre fekszik tőle; félve kúszott tehát fölé, torkában talán sohasem volt még ilyen erős a szívdobogása. Ügyetlenül esett vissza a romos lövészárokba, kőtörmelékeken és széttépett emberi darabok között lépdelt. Egyesek még éltek és a félig betemetve gyöszörögtek, de a férfi tudta, hogy most nem foglalkozhat velük. Fejében csak az visszhangzott, hogy ez nem lehet igaz. Ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz. Talán egy órája sincs, hogy együtt nevettem Ernővel, hogy Csónakos megveregette a vállam, hogy Feri olyan kedvesen simított végig a karomon. Egy órája sincs, hogy Cselével komolyan összenéztünk a gombolyaggal játszó Hektor felett. Egy órája sincs, és... hol vagytok, fiúk? Hol hagytatok engem? Hogy lehet ilyen kevés idő alatt mindennek vége? 

Nem tudta elhinni, kétségbeesetten mászott tovább. Az sem érdekelte, hogy a durva törmelék felsebzi a tenyerét, vagy hogy a torkát kegyetlen kézzel szorítja össze a sírás. Kúszott, amíg csak bírt, pihenni sem mert; végül ijedten pillantott meg egy elmosódott alakot nem is olyan messzire tőle. Ahogy közelebb ért, felismerte Áts - a Feri! - görnyedt alakját, amint egy katona testét szorítja magához keményen, mintha az élete múlna rajta. Boka szívét elöntötte a forró öröm; hiszen Feri egyértelműen él, lélegzik, nincs baja! Már csak oda kell érni mellé, már csak végig kell simítani a férfi sápadt, meggyötört arcán, és akkor...

- Csabi! - Boka a szája elé kapta a kezét, ahogy odaért Feri mellé. A főhadnagy nyúlánk teste tehetetlenül hevert a földön, vértől áztatott fejét Áts tartotta a mellkasának döntve szorosan. Feri arca teljesen koszos volt, csak a már megszáradt könnyei húztak egy-egy tiszta vonalat a két szeme alatt. Boka már nem beszélt, hanem üvöltött. - Csabi! 

Áts vigasztalóan simogatta meg szabad kezével János tarkóját.

- Még lélegzik - suttogta a férfi rekedten. - Érzem. 

- Mi történt veletek? - nyögte János, de már csak Cselével törődött. Piszkos haját, arcát simogatta szinte hisztérikusan. - Hol vannak a fiúk, hol van Nemecsek, hol van...? Hol van mindenki?

- Csónakos és Leszik a gyengélkedőre mehettek - lehelte Áts alig hallhatóan. - Amennyire innen láttam. Lesziknek eltörhetett a lába, vagy meglőhették, András és Kolnay kísérte őt. Én csak... én Cselével beszélgettem, azért maradtam hátra. Ez az idióta fiú annyira boldog volt azután, amit mondtam, hogy előre akart rohanni a csatába, hozzád. Szerencsére utána kaptam, még éppen idejében. Ha nem teszem, telibe találja a védővonalat célzó ágyúgolyó.

- Te... megmentetted őt? - csúszott ki János szájából a kérdés. - Pont őt?

- Jancsi, mondd, minek nézel te engem? - Feri köhögésbe fulladt jópár másodpercig. - Ez csak... csak egy gyerek! Persze, hogy megmentettem! Sajnos... az ágyú mellette csapott be, látod, megsérült az oldala és a válla is. Bár ő még így is jól járt.Túlélheti, ha most azonnal leviszed Weiszékhez. Nemecsek...

- Mi van vele?!

Feri fájdalmasan lehunyta a szemét, és a lövészárok szomszéd kanyarulata felé bökött.

- Ráczék egységéhez ment át gyógyítani, de ők... ők teli találatot kaptak. Biztosan nem élte túl. János én... nagyon sajnálom. 

Most már Boka arcán is sűrű patatokban folytak a könnyek. Pár percnyi néma csendnél azonban nem tölthetett több időt a saját gyászával; Feri itt volt még neki, és Csabi is lélegzett. Ráér Ernőt később is megsiratni, most a legfontosabb az, hogy a főhadnagyot megfelelő ellátásban részesíthessék.

- Gyerünk! - Boka piszkos egyenruhájának az ujjával törölte meg könnyes arcát és orrát. - Segíts, Feri, emeljük fel őt! 

Áts arca elborult.

- Én nem... János, én nem megyek.

- Igenis jössz! - dörrent rá Boka, aki szempillantás alatt felölelte Csabát; éppen a vállára akarta rakni az eszméletlen fiút, amikor meglátta a Feri oldalán tátongó, pirosan csillogó vérrel szegélyezett sebet. Csabi az előbb eltakarta a férfit, így Boka most látta csak, egészen megdöbbenve, hogy kedvese egyenruhája tiszta vér. - De hát... ez hogyan...?

- A nagy ijedtségben ráestem Csabára, akinek meg ott volt a töltött... a.... a fegyver a kezében. Mondtam neki pedig, hogy ne szorongassa olyan nagyon. - Áts képes volt kuncogni. A sebére tette a kezét. - Véletlen volt. De nem érhetett fontos szervet. Nem haltam meg azonnal.

- Leviszlek téged is! - erősködött Boka, ahogy Feri felé nyúlt, az azonban kedvesen, de határozottan eltolta őt magától. 

- Felesleges. Nézd... János... - A férfi újból csak köhögött, a szeme véreres volt a nagy fájdalmak közepette. Úgy nézett a párjára, hogy annak majd megszakadt a szíve. - Egyszerre csak egy embert bírsz el. És a Csele... ez a te Csabád... neki sokkal nagyobb esélye van. Őt kell vinned.

Boka kétségbeesetten rogyott össze.

- De téged akarlak! - kiáltotta. - Te kellesz Feri, én téged akarlak...! Nem hagyhatsz itt!

Áts mosolygott. Boka egy pillanat alatt letette - finoman - Csabi fejét a kőtörmelékre, és odakúszott Feri mellé. Hátát ugyanúgy a fal maradványainak vetette mint amaz, és gyengéden megszorongatta Áts véres kezét.

- Amennyi vért vesztettem, Weisz se tudna velem mit csinálni - suttogta a férfi, ahogy remegő kezeivel megsimogatta kedvese arcát. - Ne sírj már, Jancsi, az istenedet! Én boldog vagyok.... jaj, borzasztóan örülök, hogy engem.... hogy engem...

- Téged választottalak.

- Igen - remegett meg Feri hangja. - Még akkor is, ha nem mondtad ki nyíltan. Én tudtam. És úgy tetted ezt, hogy... hogy most már Csabába vagy szerelmes. Ne tagadd, kérlek, mert láttam. Amikor az a fiú kirohant a macska után.... ahogy utána vetetted magad, meg ahogy ránézel... egyértelmű. Nem is biztos, hogy boldog lettél volna... mellettem.

- Boldog lettem volna, Feri. Én tudom.

- Mindegy most már - nevette el magát Áts, de a közlendője végén felszisszent a fájdalomtól. Még utoljára belenézett Boka mélybarna, fájdalomtól eltorzult tekintetébe, majd egy utolsó szorítással elengedte a kezét. - Menj, vidd el a fiút! Mondd meg az apjának, hogy Áts Ferenc honvéd mentette meg őt. És kérlek... kérlek, Jancsi... legyél vele boldog. Ezt akarom.

János ellenkezni akart, de ránézett Csabára, és elszorult a szíve. Aztán dacos tekintettel emelte fel a fejét.

* 1916. március 9-én indult meg a harc Görz (vagy olasz nevén Gorizia) visszafoglalásáért, ezzel pedig kezdetét vette az ötödik isonzói csata. (Összesen egyébként tizenkettő volt, köztük kisebb-nagyobb szünetekkel.) A bátortalan olasz támadásra a Monarchia erőteljesen válaszolt, így március végére visszafoglalták a térséget.