2019. május 2., csütörtök

Tücsökzene 12. fejezet - Epilógus

Fandom: Pál utcai fiúk
Párosítás: Boka/Csele
Korhatár: 12
Műfaj: AU
Figyelmeztetés: slash
Tartalom:
 
I. vh  AU történet, melyben a fiúk mindketten katonák az isonzói fronton. Váratlan megismerkedésüket követően a fess hadnagy és a bátor közlegény megtapasztalják a háború legmélyebb bugyrait; éhség, betegség, halál szegélyezi az útjukat, bármerre is mennek. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e  menekülés ebből a kilátástalanságból. És ha van is: vajon marad-e még katona, aki örüljön neki?





Kedves Jánosom!

Hatalmas örömmel és lelkesedéssel fogadtam legutolsó leveledet, és még órákkal az elolvasása után is olyan izgatott voltam, hogy Borcsa (talán még emlékszel, az új cselédünk) alig bírt velem; nem értette, miért táncolom körbe a szalont, és miért nevetek olyan fékezhetetlenül, mint valami lipótmezei félkegyelmű. Hát hazatérsz végre, Istennek hála! Köszönöm, hogy ilyen részletesen beszámoltál a Caporettónál* történő sorsdöntő győzelmetekről, még akkor is, ha te nem voltál ott. Nem is kívánnám persze, hogy ott legyél. Tudom, hogy András és te igen keményen dolgoztok
az ellátmányozási osztagban, és bevallom, én is szívesebben hallok arról, hogy a marhahúst porciózzátok ki, mint arról, hogy a csatában küzdötök életre-halálra. Bár az olasz fronton a harc tovább folytatódik, papa bizakodó - szerinte a németek segítségével, ha idén már nem is, de jövőre győzelmet arathatunk. Reméljük, igaza lesz.

Jaj, nagyon várom, hogy végre itthon legyél, Budapesten! Eljössz hozzánk, ugye? Annyiszor ígérgetted már, és persze én is megígértem a szüleimnek, hogy láthatnak. Rengeteget meséltem nekik rólad, hogy mennyire tisztességes és jó ember vagy, és hogy neked köszönhetem az életem. Persze nem mondtam el nekik mindent, ha érted, mire gondolok. Papus nagyon lelkes, és mindenképp meg akar téged jutalmazni azért, mert ilyen nagy szeretettel viseltettél irántam. Találj ki valamit, amit nagyon-nagyon szeretnél! Biztos vagyok benne, hogy nem fog nemet mondani az én drága édesapám.

Ne haragudj, annyira izgatott vagyok, hogy arról sem írtam, mi történt velem mostanában. Mama az egész rokonságot összecsődítette a huszonegyedik születésnapomra, bár megmondtam, hogy már a huszadik is túl sok volt nekem. De hát az előtt érkeztem haza nem sokkal, akkor megértettem, hogy ennyire elhalmoznak a szeretetükkel. Most nagyon zavart, hogy Albertina néni mindig csak a betegségeiről panaszkodott, és az unokatestvérem, az a sótlan Gábor és a neje pedig állandóan Lia kisasszonyról kérdezősködött. Pedig tudták nagyon jól, hogy hetekkel ezelőtt felbontottuk az eljegyzést, közös megegyezéssel. Miért kíváncsiskodnak ezek ennyit? Nem értem, miért érdekli őket ennyire az én dolgom. Nos, neked azért természetesen elmondom, mi történt. Legutóbbi levelemben említettem, hogy egyre inkább úgy éreztem, nem hazudhatok többet ennek a szerencsétlen leánynak. Találkára hívtam tehát, és őszintén elárultam, hogy bár a barátságát igazán értékelem, hiszen művelt és talpraesett beszélgetőpartner, nem kívánok vele házasságra lépni. Éppen ideje volt. A szüleink ki akarták tűzni a lakodalom időpontját, hiszen - mivel Lia is már huszonegy lesz idén - nem akartak tovább várni. Mindenesetre szegény teljesen összetört, és persze próbáltam vigasztalni. Hogy szeretem őt, nagyon szeretem - de képtelen lennék gyengéden hozzáérni, ezt pedig meg kell értenie. Ennek a miértjét nem fejtettem ki, de nem is volt szükséges szerencsére. Én azt gondoltam, egy ideig még bánkódni fog, aztán minden visszatér a régi kerékvágásba, és barátok lehetünk. Múlt kedden kaptam a hírt, hogy mérget ivott. Szerencsére a bátyja éppen idejében észrevette, és meg tudták menteni. Én egyszer látogattam meg azóta, a betegágyánál, amikor még nem volt magánál. Azóta a házuk környékére sem merek nézni. Istenem, Jancsi, el tudod ezt hinni? Ez a lány képes lett volna megölni magát, annyira szerelmes belém! Azóta aludni sem tudok, hiszen mardos a bűntudat. Miért is nem bontottam fel az eljegyzést már akkor, amikor hazajöttem? Miért hitegettem? Nem akartam vele játszadozni, őszintén mondom, hogy nem. És mégis megtettem. Vagy Lia miért nem pártolt el mellőlem, mikor megtudta, hogy gyakorlatilag megsüketültem? Ezt kellett volna tennie. Én mindenesetre úgy döntöttem, hogy küldök neki egy búcsúlevelet, de többet nem látogatom meg. Csak neki teszek rosszat azzal, ha találkozunk, mert így nem fog tudni elfelejteni.
Visszatérve kicsit a születésnapomra: képzeld, most találkoztam először a sógorom, Ottó nagynénjével. Csenge sok kedves dolgot mesélt róla: hogy mennyire szereti a kis Lackót, hogy előszeretettel vigyáz rá, és sapkát köt neki szabadidejében. Ennek ellenére velem igencsak udvariatlanul viselkedett; vagy csak én érzékeltem annak, nem tudom. Először nem is beszélt hozzám, és mikor egyszer felé fordulva megismételtem mama kérdését, döbbenten csodálkozott rá, hogy részt tudok venni a társalgásban. Én már ekkor elég mérges voltam, de Csenge szerencsére nyugodt természetű, így ő magyarázta el nagynénjének, hogy remekül tudok szájról olvasni. Azt el sem várom, hogy a néni megtanuljon jelelni, de némi tiszteletet azért mutathatna. Mégiscsak a családom része.

Rettentően várom az érkezésed! Tudom, már írtam párszor, de nem győzöm ismételgetni. A levélhez mellékeltem papa egyik vizitkártyáját, benne van a címünk. Van hol laknod Budapesten? Feltételezem, a régi lakásod már nincs meg. A szüleim azt mondták, nálunk maradhatsz, ameddig csak szeretnél. Ha jössz, és velünk akarsz lakni, írd meg kérlek, hogy melyik vonattal érkezel. 

Ölellek nagy-nagy szeretettel:
Csabád
1917. november 22. 

Boka sóhajtva dugta vissza a zsebébe a szanaszét gyűrögetett papirost. A vonat kattogása minden más zajt elnyomott, és kicsit a férfi gyomrát is összerázta - vagy csak a levél viselte meg ennyire?
- Nincs ezen a nyomorult vonaton egy büfékocsi se - ült le mellé mérgelődve az éppen ekkor érkező Csónakos. 
- Talán azért, András, mert ez nem egy turistajárat, hanem katonavonat?
Csónakos legyintett.
- Lárifári. Triesztben ettem utoljára, farkaséhes vagyok. - Hogy nyomatékot adjon a szavainak, korgó hasára tette a kezét. - Már csak pár órára van Budapest. Édesanyám azt ígérte, hogy töltött káposztával vár, el tudod ezt hinni? Rendes töltött káposzta! Rendes húsból, rendes káposztából, jó sok tejfellel! Nagy szelet kenyérrel!
Boka felsóhajtott, de azért az ő hasa is megkordult. Kinézett az ablakon. A mellettük elsuhanó erdőt bámulta.
- Hát nem tudom - sóhajtotta a fiú. - Én kicsit félek. 
- Cselétől? - nevetett fel hirtelen Csónakos. Erősen megpaskolta János térdét. - Én a helyedben nem kámpicsorodnék el így. Örülj, hogy hazaküldtek minket... otthon van már Richter is, meg Leszik és Kolnay. Weiszre még ugye szükségük van, de őt orvosként egyébként sem éri bántódás. Mind hazamegyünk, örülj már kicsit! 
- Örülök - hangsúlyozta Boka. - Rettentően örülök. Ha még hamarabb kiderült volna, hogy Rácz ezredes húgának a férje a bátyád legjobb barátja volt...
- Sokat köszönhetek Vilinek - sóhajtozott Csónakos, ahogy elzsibbadt lábát nyújtóztatta. - Ez igaz. Szegény még az orosz fronton esett el. Tudod, én is vágytam már haza, de láttam, hogy te... szóval, nem akarok faragatlan lenni, de... szóval eléggé szét voltál esve az utóbbi időben. 
- Érthető módon.
- Érthető - vonogatta a vállát a férfi, aztán halkabbra vette a hangját. Annak ellenére is, hogy csak ketten ültek a fülkében. - Nem is mondtam, hogy nem az. De tudod, másfél évig gyászolni valakit bőven elegendő. Nem azt mondom, hogy teljesen felejtsd el Ferit, de szerintem... Csaba levele igencsak árulkodó.
Boka felsóhajtott. Újra kivette zsebéből a papirost, és átfutotta a sorait. Ezerszer nyálazta már át, Csónakosnak is mesélt róla, de nem tudott dűlőre jutni. 
- Megmondtam neki még mielőtt elment, hogy nem akarok vele lenni. Szerintem csak barátságból ajánlotta fel, hogy lakjak nála. Tudja, hogy nincsen hova mennem. Én is megtenném ezt bármelyik barátomért.
Csónakos harsányan röhögött.
- Olyan naiv vagy. Amúgy pedig elküldted neki, melyik vonattal érkezel, nem? Velük fogsz lakni. Szerintem ráadásul nem is döntöttél rosszul. Ötszobás lakásuk van ezeknek a Palotanegyedben, fürdőszobával, teaszobával, saját cseléddel meg szakácsnővel... mesélt róla nekem is. Csabikának, akármit is akar tőled, jó sok pénze van. Én nem panaszkodnék a helyedben. 
Boka elszörnyedt.
- De nekem nem azért kell, mert sok pénze van!
- Tehát mégiscsak kell - mosolygott huncutul Andris. Boka bánatosan húzta el a száját.
- Nem tudom. Én... - Felsóhajtott. - Nem szabadna megint belebonyolódnom ebbe az egészbe.
- Ha a bűntudat hajt, azt szerintem felejtsd el. Te magad mondtad, hogy Feri azt akarta, hogy boldog legyél a főhadnaggyal - közölte a legény. - Amilyen örömmel kérdezgetted mindig, hogy kaptál-e levelet, és amilyen lelkesedéssel körmölted Csabinak a válaszokat... miért nem fogadod el, hogy még mindig érzel iránta valamit? Úristen, napok óta mást sem látok, minthogy Csele legutolsó levelét bújod éjt nappallá téve. Nem árulnád el Ferit, ha...
- De igen! De igen, elárulnám! - A férfi torka elszorult. - A legnagyobb fájdalmam az, hogy Feri nem tudta, mit érzek iránta. Meg volt győződve arról, hogy én már Csabát szeretem.
- És neked soha nem fordult meg a fejedben, hogy esetleg igaza volt?
Boka elhűlve meredt barátjára. El is gondolkozott azért egy pár percig.
- Nem - válaszolta végül. - És nem érdekel, ha nem hiszel nekem. Én tudom, mit éreztem akkor. Szerelmes voltam Feribe, viszont... az tény, hogy vele elég sok ideig voltam együtt a háború előtt. Ő maga volt a biztonság számomra. A Csabival való kapcsolatom nagyon gyorsan jött és nagyon heves volt. Utólag elismerem, hogy az érzéseim akkoriban talán erősebbek voltak Csabi felé, de meg voltam győződve róla, hogy az ilyen gyorsan jött szerelem hamar el is múlik. Ezért is választottam többek közt Ferit. Ha az ember az első komolyabb akadálynál elhagyja a párját, hogy lehet úgy tartós kapcsolatot kialakítani? Azt gondoltam, hogy együtt át tudjuk hidalni még ezt is. 
Csónakos komolyan bólogatott.
- Értelek. Figyelj... nem szólhatok bele a döntéseidbe, de én a helyedben kibékülnék Cselével. Rendes fiú az, és nagyon szeret téged. Jó társad lenne, papuskám, hidd el. Ha már a nők nem érdekelnek, ami, megjegyzem, nagy mulasztás...
- Nem is biztos, hogy ő akar tőlem bármit is - vont vállat szomorkásan János. - Én szakítottam vele, most meg vonjam vissza?
- Meglátod, mi lesz, ha odaérsz. Mindenesetre ha lesz náluk francia krémes, küldhetnél az én címemre is párat - kacsintott a férfi. - Csaba annyit mesélt erről a süteményről, hogy én is szívesen megkóstolnám.

×××

A pályaudvar díszes várójába volt megbeszélve a találkozó, és mikor Csaba meglátta a súlyos bőröndöt cipelő férfit, rögtön elébe sietett. A fiú éppen olyan délceg és jóképű volt, mint ahogy János emlékezett rá. Még a haját is úgy göndörítette, ahogy régen. Egyedül az volt furcsa, hogy nem katonai zubbonyban van, hanem (számára minden bizonnyal) hétköznapi, elegáns felöltőben és nadrágban. Még egy búzavirágkék csokornyakkendőt is felöltött a különleges alkalomra; János talán soha nem látta még őt ilyen csinosnak.
- El sem hiszem, hogy itt vagy! - Az egykori főhadnagy olyan hamar ölelésébe zárta Bokát, hogy az még levegőt is alig tudott venni hirtelenjében. A Csele mellett álló közepes termetű, fekete hajú, divatos bajszú férfi csak nevetett.
- Ugyan, Csabikám, hagyd szóhoz jutni!
- Nagyon köszönöm, hogy befogadtok - érzékenyült el János, ám Csabi alig mutatta be neki a sógorát, már húzta is el a karjánál fogva. Hamarosan autóba ültek, Bokát pedig végig szóval tartották: hol Csele mesélt neki az elmúlt hónapok eseményeiről, hol Ottó számolt be (hatalmas büszkeséggel) elsőszülött kisfiáról. Arról is mesélt, hogy Csenge megint várandós, és hamarosan újabb kisfiúval vagy kislánnyal bővül a Csele família.

János persze figyelt vendéglátóira, de fél szemét azért végig az úton tartotta. Egek, mennyire hiányzott neki a nagykörút zsibongása, az autómobilok dudálása, az apró kis rikkancsok kiáltozása az utcasarkokon...! Még a hangos és otromba villamos is hiányzott neki, a kávéházakból kiáradó cigarettafüst is. Talán kevesebb ember járkált az utcákon mint a háború előtt, és azok is valamivel szegényesebb ruhákban voltak, de a férfi akkor is azt érezte, hogy otthon van. Végre otthon van. Nem kell többé lövészárokban éjszakáznia a patkányok között, és várnia minden nap a halált; nem kell túlsózott konzervhúson tengődnie, nem kell koszos és büdös egyenruhában aludnia, nem kell állandóan lesnie a felettesei parancsát. János már úgy megszokta, hogy állandóan parancsolgatnak neki, hogy most egyszeriben furcsának tűnt számára a szabadság. Vajon hozzá tud szokni újra a valódi, hétköznapi élethez? Vajon lesz idő, amikor nem a barátai és Feri haláláról fog álmodni éjszakánként?
Nem volt benne biztos.

×××

Három finom kopogás. Ennyire tellett csak Jánostól, és még ekkor is félt, és többször körülnézett, nehogy esetleg a Csele család valamelyik tagja a környéken ólálkodjon. Nagyon nem lett volna szép, ha meglátják, hogy újdonstül vendégük - akit ráadásul igen nagy szeretettel fogadott mindenki - éjfél elmúltával kedves barátja hálószobájának ajtaján kopogtat. Persze, János elsősorban beszélgetni akart; ha már ő hiába várt a fiúra a saját szobájában, úgy gondolta, majd ő utána jár a dolognak. Úgy érezte, aludni is képtelen, amíg ezt az igencsak kényes ügyet - kettejük ügyét - nem tisztázzák. 

Boka várt és várt, majd rájött, hogy Csaba valószínűleg nem hallja a kopogást. Egy nagy sóhajjal tehát megpróbálta kinyitni az ajtót; csak remélni merte, hogy egykori kedvese nem tessékeli ki őt rögtön, mint kéretlen betolakodót.
- Szervusz - Boka félénken állt meg a küszöb előtt. Látta, hogy Csele az ágyán fekve, lámpafénynél olvas valami vörös gerincű könyvet. Még nappali ruhában volt. - Nem zavarok, ugye? Ha olvasni szeretnél, küldj ki nyugodtan. Nem akarlak... zaklatni.
Csabi arca már-már ijesztően kifejezéstelen volt, és pár másodpercig nem is válaszolt Boka szavaira. Minden bizonnyal János arcán érzékelhető volt a csalódottság, mire a másik rögtön összecsapta a kezében lévő könyvet.
- Nem tudom, mit mondtál, szóval közelebb jönnél kicsit? Nem ér el a lámpa fénye odáig. 
Boka elvörösödve közeledett a fiúhoz. Nem akart leülni az ágyára, de az egykori főhadnagy határozottan intett, hogy nyugodtan. Boka jelentőségteljesen a fiú szemébe nézett.
- Azt mondtam, hogy nem akarok zavarni.
Csabi végre elmosolyodott.
- Nem zavarsz. - Otthonosan felhúzta a térdét, majd átkarolta azt a karjaival. - Te sosem zavarsz. Mondd csak, hogy ízlett a vacsora? Ugye, milyen isteni húslevest tud főzni a szakácsné? Mondjuk Borcsát is tanítja már. Mindig azt mondja, hogy ha Borcsa újra férjhez megy, szüksége lesz erre a tudományra. Ki hallott olyan munkásasszonyról, aki nem tud levest főzni az urának?
Boka beharapta az ajkait.
- Hát igen. Szerintem mondjuk Borcsa éppen nem akarna most férjhez menni. Hacsak nem tehozzád. Ahogy körülötted sündörgött egész este.... 
Csaba nevetett.
- Ő a cselédünk.
- Harminc se lehet még. A férje a háborúban hunyt el, ugye? Azért keresett most munkát. Igen csinos fiatalasszony, szemrevaló - hangsúlyozta János, de ahogy kimondta a szavakat, máris érezte, hogy milyen féltékenyen hangozhatott mindez. - Ezt még én is látom. Nem csodálnám, ha szerelmes lenne beléd. Beléd mindenki szerelmes.
- De ez nem jó - pirult el a fiú. Piros arcával, göndör fürtjeivel és tapintható zavarával olyan vonzónak tűnt hirtelen, hogy János egy pillanatra le is fagyott. - Az is éppen elég, amit Liával tettem. Félek, nehogy Borcsával is ez legyen. Őt még ráadásul kerülni sem tudom, mert itthon van mindig. Bár... na jó, ezt hagyjuk. 
- Micsodát?
Csabi a haját kezdte igazgatni. Aztán felnyögött; odakúszott János oldalára, és leült mellé törökülésben. 
- Papa nagyon régóta mondogatja, hogy vidékre akar küldeni. Tudod, akármennyire is jól megy a kommunikáció társaságon belül, a fővárosi élet... nem könnyű számomra. - Csele hangja megremegett. - Többször is előfordult, hogy majdnem elütött egy közeledő villamos vagy autó. Sajnos nem hallom, ha közelednek. Bárki rám támadhat, kirabolhat.
- Pedig Weisz azt mondta, javulni fog az állapotod.
- Hallok... valamit. Morajokat, apró duruzsolást. Örülök, hogy nem kell teljes csendben élnem - sóhajtozta. - De papa nem enged kíséret nélkül sehova, én meg ezt többször kifogásoltam. Erre közölte, hogy amióta hazaérkeztem, azon gondolkodik, hogy leküld vidékre. Egy gyönyörű kis falu mellett vannak földjeink, a nyarat néha ott töltjük. Csodás hely egyébként, a környező hegyekben rengeteget lehet kirándulni... de hát nem tudom, hogyan tudnék ott élni. Úgy hozzá vagyok szokva a nyüzsgéshez. És itt van a családom is, hiányoznának. 
Boka szíve elszorult. El tudta képzelni, hogy Csabi ritkán panaszkodó, könnyed levelei mögött valójában sokkal több fájdalom és nehézség húzódik meg, mint azt láttatni engedte. 
- Nos... édesapádnak igaza van. Én is féltenélek a helyében - suttogta. - Bár... sajnálnám, ha vidékre költöznél. Hogy láthatnálak akkor?
Csele elkapta a tekintetét, és szótlanul bámult maga elé. Hosszú percekig.
- A fiúk megvannak?
- Ó, igen - mondta János. - Majdnem mindenki itthon van már. Csónakossal megbeszéltük, hogy megiszunk egy sört a hétvégén. 
- Meghívhatod ebédre is valamikor. Mennyire érdekelte őt a francia krémes! Amint lehet, küldök is neki egy csomaggal. Tudod a címét?
Boka köhintett.
- Igen. - Kissé szemrehányóan meredt a fiúra. - De szerintem ne mellékelj hozzá kísérőlevelet. Vagy ne hosszút. Andris még a végén... félreérti.
Csele elcsodálkozott.
- Félreérti?
Boka felhorkant.
- Az egész vonatúton, amíg hazafelé jöttünk, azt hallgattam, hogy milyen szerencsém van veled. Andris azt mondta, a helyemben térden állva könyörögne azért, hogy visszafogadd.
- Hát - nevetett fel a fiú -, ez nem is olyan rossz ötlet. Ha ő borulna térdre, nem tudnám visszautasítani.
János elvörösödve állt fel.
- Jól van, szerintem én akkor vissza is megyek a... - Csele azonban még éppen idejében utána kapott a kezének. Felvont szemöldökkel meredt rá.
- Csak szórakozok, ugye tudod? 
Boka értetlenül ült le újra. 
- Szerintem nem érdemlem meg, hogy szórakozz velem. Tisztességes voltam, amikor elbúcsúztam tőled, és azt mondtad, nem haragszol.
- Nem is haragszom - vont vállat a másik. Gyengéden félmosolyra húzta a száját. - Csak hihetetlen jó mulatság számomra, hogy még mindig ennyire nem ismersz. És hogy még mindig nem tudod, mit akarok.
Némán bámultak egymásra egészen sokáig, Csabi pedig továbbra is János kezét szorongatta. Lassan közelítettek egymáshoz, centiméterről centiméterre, és Boka szinte észre sem vette, hogy már egészen közel van az arcuk. Olyan önkéntelen mozdultak egymás felé, hogy gondolkodni sem kellett rajta.
- Összezavarodtam. 
- Mivel kapcsolatban? - nézett bele kihívóan Csele a másik szemébe.
- Hát... állandóan a számat nézed. És nem tudom, hogy ez csak azért van, mert úgy tudod csak megérteni a mondanivalóm, vagy azért, mert... csókolózni akarsz velem.
Cseléből kiszaladt egy huncut nevetés. 
- Mindkettő nem lehet?

János ezek után nem tudta volna megmondani, melyikük kapott hamarabb a másik után. Hamarosan már csak arra eszmélt, hogy egykori főhadnagya szorosan átöleli a nyakát, és olyan lelkesen csókolja őt, hogy levegőt is alig kapnak. Boka majdnem hanyatt vágódott, ahogy a fiú az ölébe vetette magát, és igen határozottan rászorította combját János lábára. A férfiből önkéntelenül is kiszaladt egy nyögés, és ő sem sokat habozott: karjaival szorosan átfogta a fiú derekát, és annál fogva húzta őt közelebb magához. A csókjaik egyre vadabbak lettek, Csaba többször is beleharapott János ajkába, közben pedig felhozta annak kezeit a saját combjára. János elragadtatva tűrte a finom erőszakot, és miközben Csabát simogatta, meglepve tudatosult benne, hogy az már hátra is döntötte az ágyon.

- Csabám, várj már... - Bokából akaratán kívül bukott ki egy kis izgatott nevetés, ahogy a másik a nyakát borította el nedves, szenvedélyes csókokkal. Csele felnézett egy pillanatra. - Te... ezt tényleg akarod? Akarsz... engem? Azok után, hogy visszautasítottalak?
- Az nagyon régen volt, Jancsi. Felejtsük el, jó? Már nem a fronton vagyunk. Kezdjünk tiszta lappal. Már... ha te is szeretnéd. Nem akarok semmit ráderőltetni. 
János elérzékenyülve húzta le magához a fiút egy lágy csókra.
- Nagyon szeretném. - Kicsit eltolta magától Csabi arcát, hogy alaposan szemügyre tudja venni. Azok a barna tekintetek izgatott csillogással fúródtak az övébe, és János nem bírta ki, megsimogatta a fiú rendkívül puha arcát. - Viszont... még egyszer bocsánatot kérnék. Minden alkalomért, amikor megbántottalak. Rettentően fontos vagy nekem, és... hát... mikor elküldted a legutolsó leveledet.... reméltem, hogy nem csak a barátságodat akarod felajánlani. 
A fiú nevetve vetődött le János kellé az ágyra. Szorosan odabújt a férfihez, és megfogta a kezét.
- Hát igen. Bevallom, nem tudtam, hogyan közvetítsem a szándékaimat. Féltem, hogy rossz néven veszed őket. De azért mégiscsak jelezni akartam, hogy nem felejtettelek el. Egy percre sem. 
Boka rendkívüli módon meghatódott.
- És akkor most mi lesz? - Megszorította kedvese kezét. - Nem szeretnék sokáig vendégeskedni nálatok, legfeljebb amíg munkát nem találok. Nehéz lenne eltitkolni azt, ami köztünk van.
- Ne aggódj, meghallani biztos nem fognak minket éjszakánként. Mama és papa is legalább olyan süketek, mint én - kacagott Csaba, János viszont csúnyán nézett rá. Hihetetlen volt, hogy ilyesmivel képes viccelődni. - Jól van, na, csak oldani akartam a hangulatot. Egyébként én már gondoltam valamire, csak nem tudom, te mit szólnál hozzá.
- Ha elmondod, kiderül.
- Szóval említettem vidéket - pirult bele a fiú. - Eddig nem akartam menni, egyedül legalábbis nem. De ha esetleg eljönnél velem, lakhatnánk együtt a villánkban. Van ott munka bőven, az intéző az orosz fronton esett el alig pár hónapja. Az a fickó amúgy is elég részeges volt, bár tudom, halottról van jót, vagy semmit.... mindenesetre teljes káosz, amit a birtokok nyilvántartásával művelt. Ha segítenél rendberakni, papa minden bizonnyal nagyon hálás lenne. 
- Egy birtok ügyeit intézzem? - csodálkozott el János. - De hát nekem még csak kertem sem volt sose. Az állatokhoz sem értek.
- Lesznek beosztottaid, meg segítőid, ne aggódj. A főkertészünk, Jocó bácsi már vagy százéves is megvan, mindenre megtanít - nevetett Csaba. - Még engem is rávett kiskoromban, hogy kertészkedjek, szóval azzal nem lesz gond. Az állatok körüli munkát is csak felügyelni kellene, hogy mindenki végzi-e a dolgát rendesen. A papírokhoz meg úgyis értesz. Egy kis levelezés, egy kis számolás... egykori osztályelsőként ez neked bagatell. Hamar beletanulsz.
Boka elgondolkodott. 
- Nem tudom. És mi lesz veled? Hogy bírod majd társasági élet, meg színház, meg mozi nélkül?
- A társasági élet egyre inkább hidegen hagy. Színházba értelemszerűen már nem tudok járni, mozi pedig tudtommal arrafelé is van, csak kicsit autózni kell hozzá. És Budapest három órára sincs - hangsúlyozta. - Tudom, furcsa ez tőlem, hogy pont én erősködöm annyira. De tudod... a háború sok mindent átértékelt bennem. Nem biztos, hogy a nyüzsgő főváros boldoggá tenne engem hosszú távon. 
- Értelek, de nem hiszem, hogy édesapád pont rám bízná a vidéki birtoka vezetését. Semmilyen képzettségem nincs erre vonatkozólag.
- Papa nagyon hálás neked, amiért megmentetted az életem. Bármit kérhetsz tőle, mondtam. 
- Feri mentette meg az életed, tudod? Elmondtam az egész családodnak. Ők is tudják most már.
- De a te segítséged is kellett - állította a fiú. - Ha nem viszel le engem az ápolókhoz a válladon cipelve, elvérezhettem volna. Hidd el, papa nagyon kedvel téged. Ha azt kéred cserébe, hogy megkapd az intézői állást, nem fog nemet mondani. Nem tud persze rólunk, de nem is kell, hogy tudjon. - Csabi kacsintott. - Még ha meg is látogatnak néha, az idő nagy részében kettesben leszünk. Szerintem ennél jobb megoldást nemigen találunk.
János felsóhajtott.
- Alszom rá párat, ha megengeded.

×××

A hatalmas, földig érő ablakok csupaszon is gyönyörűek voltak. János szerint legalábbis. A férfi nagy örömmel nyitotta ki őket, mire a szalonba igencsak hűvös, de friss, kora márciusi levegő áradt. Jól esett csak így dologtalanul álldogálni, mialatt a nap felkelt, és sárgás derengéssel töltötte meg a villa - egyik - legfőbb helyiségét. Boka elégedetten szorongatta kezében a kis csésze tejeskávét, mely már majdnem kihűlt. Az ablak alatti kertben ugyanis már éppen meg lehetett csodálni az éppen csak nyiladozó ibolyákat, kankalinokat, na meg néhány korai tulipánt. A színük rózsaszín volt, méghozzá olyan szemkápráztatóan tiszta rózsaszín, melyet a férfi még soha életében nem látott.

- Megmondtam Erzsikének, hogy reggelre már legyen fenn az új függöny. - Boka csak ennyit hallott, a következő pillanatban pedig azt érezte, hogy Csaba határozott karjai a dereka köré fonódnak. A fiú szorosan hozzábújt hátulról, megölelte, majd maga felé fordította őt. - Persze tegnap nem ért rá.
- Így is csodaszép a szalon, legalább van kilátás. Végül elég lett a csipke, amit múlt héten vettem?
- Ma mindenképpen kiderül - forgatta a fiú a szemeit. - Erzsi nyolcra megy a varrónőhöz, remélem, nem lesz az anyaggal probléma. Nem szeretem, amikor utolsó pillanatra hagy mindent. Hát hogy mutatnak így az ablakok, mit szólnának édesanyádék, ha ezt látnák? Mire jönnek, mindennek kész kell lennie. 
Boka csak nevetett ezen az igazán csabis felháborodáson.
- Csak tudnám, a régi függönyök miért nem feleltek meg! Elég lett volna alaposan kimosni őket. 
- Vörös függönyök? - szörnyülködött a fiú. - Az már régen nem divat. Almazöld matéria, az igen. Nagyon csinos lesz, meglátod. A szüleidnek leesik majd az álluk, hogy milyen helyen laksz. 
- Én is pont ettől félek. - Boka kissé bűntudatos arcot vágott. - Mármint... nagyra értékelem, hogy ennyire ki akarsz tenni magadért. Csak tudod, eléggé félek, mit szólnak majd anyáék. Alig érkeztem meg Pestre, már költöztünk is le vidékre. Mikor édesanyám azt írta, hogy szeretne meghívni ebédre engem és Ferit...
Csabi édes csókot nyomott a kissé szomorú szemű párja ajkaira.
- Nem tudhatta, János. 
- Tudom - remegett meg a férfi hangja. - De azért rossz érzés volt. Fogalmam sincs, hogy magyarázzam el nekik, hogy a hazaérkezésem után ilyen hamar találtam magamnak valaki mást. És éppen akkor, amikor már a szüleim is kezdtek megenyhülni Feri irányában! Vagyis persze csak anya, ő már a háború alatt is irogatott, és a bocsánatomat kérte. Gondolom, a bűntudat hajtotta. Elméletileg csak ő jött volna, de mikor apa megtudta, hogy egy birtokon lettem intéző, és egy valóságos kis kastélyban élünk, úgy döntött, ő is meglátogat. Ha valaha is elfogad minket, az csak azért lesz, mert sok pénzed van.
Csabi felhorkantott.
- Na és? Ha végre kibékül veled, engem nem érdekel, miért. Éppen ideje, hogy a fiuk bocsánatáért esedezzenek. Nagyon nem szép, ahogy veled bántak. Igenis kóstolják végig az ötfogásos menüt, Takácsné isteni csokitortáját, az uborkás limonádét, és nézzenek körbe a házban, a birtokon. Had lássák, milyen jó dolgod van, és had lássák, hogy... szeretve vagy. 
- Ilyen téren tényleg nincs okom panaszra - mosolygott Boka, ahogy karjaiba fogta a fiút. Egészen hosszan csókolóztak, most csak lágyan, finoman ízlelgetve a másik kávéízű ajkait. Csele persze olyan lelkes volt, hogy János alig tudta őt leállítani. A fülébe suttogott. - Viszont egy kicsit óvatosabban, jó? Ez nem a hálószobánk, Erzsike vagy Takácsné bármikor bejöhet.
- Tudod, szerelmem, fogalmam sincs, hogy mit mondtál. Feltételezni merem csak, hogy a szemérmetlen viselkedésemet kritizáltad.
Boka nehézkesen fújta ki a levegőt. Visszahajolt, hogy egy vonalban legyen Csaba arcával. 
- Bocsánat. Mindig elfelejtem. Nem lenne jobb, ha megtanulnám én is a jelnyelvet?
- Ezt már megbeszéltük. Nem akarom... ráderőltetni a dolgot. 
- Nem erőlteted - erősködött a férfi. Finoman megpuszilta Csaba ujjait. - Neked is könnyebb lenne, tudom. Fárasztó lehet mindig szájról olvasni. 
Csabi vállat vont.
- Már egészen megszoktam. Csak remélni merem, hogy a szüleid... szintén elfogadnak így. Istenem, olyan jó lenne újra, csak mára, ismét teljesen egészségesnek lenni! Hogy erőfeszítés nélkül beszélgethessek a szüleiddel. Hogy ne izguljak ennyire, hogy valamit elrontok. Na és persze előhozatnám a pincéből a gramofont is! Olyan csodás lemezeink vannak. Rengeteg táncmulatságot rendeztünk itt, mikor még gyerek voltam. És táncolnék... veled is. Már ha akarnád.

János mélyen elpirult. Eszébe jutott az a bizonyos alkalom - az utolsó alkalom, mikor esélye lett volna Csele Csabával kart karba öltve táncolni. 1915 karácsonyán volt mindez, mikor még ott volt majdnem mindegyik barátja vele együtt a lövészárokban: a kis Ernő Hektorral, Richter ép lábbal, na meg Feri. János elutasította Csaba felkérését; akkor még ő sem tudta, hogy később ezt mennyire bánni fogja. 
- Akarom. Akarom most is. - János rákacsintott kedvesére. - Nem táncolunk egy kicsit?
- De hát nem hallom a zenét.
- Viszont emlékszel a ritmusra, a dallamra. Például ott van a Kék Duna keringő. - János letette a kávéscsészét a közeli dohányzóasztalra, majd elegánsan a kezét nyújtotta Csabinak. - Felkérhetem, fess fiatalember? 
Csabi kimért hangon válaszolt:
- Természetesen! Bár nem ígérem, hogy nem fogom letáncolni uraságodat. 
Boka nevetve karolta át a fiút, és illesztette egyik kezét a lapockájára, másikat pedig a derekára. János fülében bársonyos hangon szólalt meg a Kék Duna keringő, ahogy egyik lábát mozdította a másik után, tökéletes összhangban Csaba mozdulataival. Érezte a fiú pihegését a nyakában, a sűrűn dobogó szívverését a saját szíve környékén, és persze a gyengéden belé kapaszkodó kezeket is a vállán.
Nem gondolta, hogy ilyen boldogság megadathat még neki ebben az életben.

VÉGE






* 1917 októbere és novembere között a Monarchia és Németország haderői együttes erővel áttörték az olasz frontvonalat, és megindultak Olaszország belseje felé. Ezt a XII. isonzói csatának is nevezik. Az olasz fronton a háború egyébként 1918 őszéig kitartott, és végül a Monarchia vereségével zárult. 

4 komment:

  1. Végre volt időm elolvasni ezt tőled, régóta szemeztem ezzel a történeteddel, a nyáron szerintem az Iliász ficed is bepótolom. (Meg aztán a verseidnek is egy részét végig nyálaztam, hát húúúúú *-* hát jajj *-* hát azok... jah nem tudom összeszedni a szavaimat most per pillanat. )
    Na de visszatérve Bokáékhoz. El az első Pál utcai fiúk fanfic, amit olvastam :D Amiért elkezdtem, az nagyon tetszett, hogy a világháború idejébe helyezted el őket, én szeretem az ilyen történeteket, és meglepett, hogy mennyire bele is tudtad helyezni őket, hogy a történelmi eseményekhez azért igazodtál, nem csak úgy bumm az isonzói csatába. Kár, hogy csak 12 rész, valahogy többet is tudtam volna ebből olvasni :D keserédes volt, mindig vitt valami tovább, gördült a történet.
    Köszönöm az élményt, nekem nagyon tetszett! Majd még visszanézek :3
    További szép napot! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Mindig szuper jól esnek az ilyen visszajelzések, köszönöm :) Majd tervezek a közeljövőben pár új verset is feltölteni, szóval ha érdekelnek, nézz majd vissza a blogomra :)
      Első PUF fanfic amit olvastál, te jó ég! Remélem, meghoztam a kedved hozzájuk, a Merengőn sokfélét találhatsz. Mindenképp igyekeztem figyelni arra, hogy történelmileg minél hitelesebb legyen a történet, és őszintén én is meglepődtem a visszajelzéseken, hogy mások is hitelesnek látják az egyes részleteket. A 12 fejezetet nagyon hamar írtam meg, talán azért is mert tényleg imádtam a sztorit :) Nagyon örülök hogy tetszett, és nagy szeretettel várlak a többi.írásomhoz is!

      Törlés
    2. Mindenképp visszanézek :3 Vagy egy különleges hangulatod.
      Igen :d meg is fogom nézni a Merengőt, meghoztad a kedvemet. Régebben is láttam, wattpadon is pár történetet, de valahogy kicsit idegen volt, hogy feldolgozza valaki ficnek... hát, tévedtem, ezt belátom :D
      Vissza fogok térni :3

      Törlés
  2. A nevem Pitrikné Széll Ágnes, forma, Budapest, Magyarország 12 éves házasság után én és a férjem egy vagy több veszekedésben voltak, amíg végül elhagyott engem, és Kaliforniába költözött, hogy egy másik nővel legyenek. Úgy éreztem, hogy véget ért az életem, és a gyerekeim azt hitték, hogy soha többé nem fogják látni apájukat. Csak a gyerekekkel próbáltam erős lenni, de nem tudtam ellenőrizni azokat a fájdalmakat, amelyek gyötörték a szívemet, a szívem fájdalommal és fájdalommal tele volt, mert igazán szerelmes voltam a férjembe. Minden nap és éjjel gondolok rá, és mindig azt akarom, hogy visszajöjjön hozzám. Nagyon ideges vagyok, és segítségre van szükségem, tehát online kerestem segítséget, és találkoztam egy weboldalon, amely azt sugallta, hogy Dr. Osagiede segíthet az ex gyors visszatérésében. . Szóval úgy éreztem, meg kell próbálnom őt. Felvettem a kapcsolatot, és ő mondta nekem, mit tegyek, és megtettem, aztán szerelem varázslatot tett nekem. 48 órával később a férjem tényleg felhívott és azt mondta, hogy annyira hiányzik tőlem és a gyerekektől, olyan elképesztő !! Szóval így jött vissza ugyanazon a napon, sok szeretettel és örömmel, és elnézést kért a hibáért, valamint a fájdalomért, amelyet nekem és a gyerekeknek okozott. Ettől a naptól kezdve a házasságunk erősebb volt, mint amilyen volt korábban, Dr. Osagiede köszönhetően. annyira hatalmas, és úgy döntöttem, hogy megosztom a történetemet az interneten, hogy Dr. Osagiede valódi és hatalmas varázsló-bíró, aki mindig imádkozni fogok, hogy hosszú ideig éljek, hogy segítsen gyermekeinek a baj idején, ha itt vagy, és szüksége van az Ex-re vissza vagy a férjed egy másik nőhez költözött, ne sírj tovább, vegye fel a kapcsolatot ezzel a hatalmas varázslógombával. Itt található a kapcsolattartó e-mail címe: doctorosagiede75@gmail.com vagy a whatsapp a +2349014523836 telefonszámon.
    vagy viber +2349014523836

    VálaszTörlés

 
Design by Casandra Krammer