2019. június 12., szerda

Ain't nobody loves me better 19. fejezet

Fandom: Iliász
Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint
Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: káromkodás
Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.




A férfi nyugodtan ült le szürke, kényelmesnek tűnő karossszékébe. A háttámla piros, skótkockás takarója üde folt volt az egyébként meglehetősen komoly, de viszonylag kicsi irodában; a karosszék mögött egy íróasztal állt, tele szépen rendezett mappákkal, néhány füzettel és egy apró kaktusszal. A könyvespolc nyilván csak mutatóban volt, mert nem úgy nézett ki, mintha azokat az ősrégi kötésű könyveket bárki is olvasta volna. A karosszék előtt egy hosszú, faragott fa dohányzóasztal, amögött meg egy többszemélyes, élénk sárga huzatú kanapé. Diomédész feszengett, ahogy helyet foglalt a méretes ülőalkalmatosságon, de próbált úgy tenni, mint aki a lehető legkényelmesebben érzi magát. Miután a táskáját egy hanyag mozdulattal ledobta a földre, szétterpesztett lábakkal hátradőlt az ülésen.

- Szóval, Diomédész, ha nem tévedek. - A férfi kezet nyújtott, amit Diomédész pár perc habozás után elfogadott. A férfi megigazította klasszikus, vastag keretes szemüvegét. Kissé zilált, barna haja volt, úgy a negyvenes éveiben járhatott, inkább talán ötven felé. Szakállat is viselt, mint valami bohókás egyetemi professzor. Diomédészben nem keltett túl sok bizalmat a kinézete. - Hívjon csak Jonathannek. Már ha megengedi, hogy én is a keresztnevén szólítsam.
- Persze.
- Egyik jó barátom, Tündareósz mesélt magáról - folytatta Jonathan közömbös hangnemben. Mintha észre sem vette volna a fiú kelletlen modorát. -  Elmondta, hogy Helené barátja.
- Igen, az vagyok.
- És miért jött el hozzám? 
Diomédész a szemeit forgatta, majd indulásra készen felkapta a táskáját.
- Tudja mit, rossz ötlet volt.  - Már éppen ott tartott, hogy feláll, amikor Jonathan félbeszakította:
- Mi a probéma?
- Semmi, csak nincs szükségem pszichológusra - fújtatott Diomédész. - Hülyeség volt eljönnöm. Helené erőltette, én meg… én meg nem is tudom. Sajnálom, hogy raboltam az idejét, természetesen a pénzt átküldöm online. 

Tüdeusz fia valahogy furcsán szomorúnak érezte magát, amint ezeket a szavakat kimondta; de ettől még alig várta, hogy kint legyen ebből az eukaliptusz-illatú, undorítóan rendezett és komoly irodából. Friss áprilisi levegőt akart szívni, és százszor is elátkozta magát, amiért múlt héten képes volt időpontot kérni ettől az embertől. Valamiért azt gondolta, Helené egy női pszichológus számát adja meg neki, de amikor az éltes férfihang beleszólt a telefonba, rögtön kiábrándult. És félt. A zsigereiben érezte a félelmet, amikor ez a férfi ott ült vele szemben, és biztos volt benne, hogy nem akar vele tölteni hatvan teljes percet. 

- Azért ha már kifizeti ezt az egy alkalmat, igazán beszélgethetünk egy kicsit - mosolyodott el a férfi, rendkívül barátságosan és jóindulatúan. - Még ha igaza is van, és valóban nincs szüksége rám. De tapasztalatom szerint sokan megijednek amikor először vannak pszichológusnál. Teljesen normális dolog, higgye el. Kiteregetni a legbensőbb titkainkat egy vadidegennek, az nem egyszerű dolog. 
Diomédész zavartan összefonta maga előtt a karjait.
- Nem ijedtem meg. Csak tényleg azt hiszem, hogy felesleges volt idejönni. Nem vagyok pánikbeteg, vagy depressziós, meg öngyilkos sem akarok lenni. Jó, vannak néha gondjaim a családommal, de kinek nincsenek.
- Egészen konkrétan milyen gondok? 
Diomédész ajkainak széle felfelé szaladtak.
- Már feldobtam a kedvét, igaz? Maguk pszichológusok biztos imádják az ilyen durva családi sztorikat, hallottam másoktól, hogy mindig ide lyukadnak ki. Biztos mindig van mit mesélni este a feleségének.
Jonathan újra elmosolyodott, de az előbbi nyugodt hangnemben válaszolt. 
- Mivel a titoktartás köt, nem mondok senkinek semmit. Efelől biztosíthatom. - Köhintett egyet. - Tehát akkor a családja. Hány éves is ön, Diomédész?
- Tizennyolc. 
- És milyen a viszonya az édesanyjával?

Diomédész beharapta az ajkait. Gyönyörű, kacskaringós mintás padló borította az egész helyiséget, a fiú pedig most leginkább csak ezt szerette volna tanulmányozni, ahelyett, hogy válaszol a kérdésre. Azért rövid gondolkodás után csak odavetette:
- Hát… ad nekem enni, meg kapok ajándékot az ünnepekkor. 
Jonathan pislogott, nyilván meglepődhetett.
- Ilyen választ még sosem kaptam, amikor a pácienseim családja felől érdeklődtem.
Diomédészből kibukott egy apró, keserű kacaj. 
- Ilyen kibaszott különleges vagyok én.
- És az édesapja?
A fiú a vállát vonogatta unottan.
- Pár havonta látom csak, hálistennek. A családom szőlővel, borokkal foglalkozik, a munka miatt pedig apa állandóan utazik, szinte sosincs itthon. De ha itthon van, azt is utálom. Állandóan kritizál és bánt, már nagyon elegem van belőle. 
- És miért kritizálja?
Diomédész már átkozta magát, amiért ezt a szót kiejtette a száján. Idegesen mocorgott a kanapén, kezével a kanapé hideg szövetét markolászva. Nyelt egyet, mielőtt válaszolt.
- Főleg a jegyeim miatt az iskolában. Pár tárgyból bukásra állok, de tudom, hogy be kell fejeznem a sulit, és most már próbálok felzárkózni, korrepetálnak matekból meg minden. Katona szeretnék lenni, oda ugye nem kell fényes bizonyítvány, csak a papír, hogy megvan a középiskola. 
- És a szülei tudják, hogy katona szeretne lenni? Nem akarják lebeszélni?
Tüdeidész rendesen meglepődött a váratlan kérdésen.
- Említettem nekik szerintem, de nem vették komolyan. Miért próbálnának lebeszélni?
Jonathan elhúzta a száját.
- Nem is tudom. Katonának lenni elég veszélyes, bárhova elküldhetik, bárhol meghalhat. Ha az én lányom vagy a kisfiam a jövőben katona szeretne lenni, biztos megpróbálnám visszatartani valahogy. Nem tudnék szüntelen aggodalomban élni, hogy vajon mi történik vele a csatatéren. 
- Maga biztos remek szülő. Az enyéimnek ilyesmi meg sem fordulna a fejükben, nem szeretnek annyira. 

Diomédész ezt olyan közömbösen és lazán mondta, hogy szinte látta, hogy a pszichológus arca beesik kissé. 

- Nézze, Diomédész. - Jonathan bizalmasan előrehajolt. - Minden szülő imádja a gyerekét. Ezt tapasztalatból mondom. Nemcsak abból a tapasztalatból, hogy magam is két gyereket nevelek, de rengeteg páciensem fordult már hozzám hasonló témában. Az általános észrevételem az, hogy nincs olyan szülő, aki ne menne el akár a világ végére is a gyereke kedvéért. Sokan azonban hajlamosak rosszul szeretni őket, vagy nem figyelni az apró jelekre, segélykérésekre. Ön próbált közeledni a szülei felé?
- Nem hiszem, hogy ez az én feladatom lenne, nem én akartam az ő gyerekük lenni. Ők akartak engem, ugye? És most le sem szarnak. De még ha akarnék is közeledni feléjük, apa most már tényleg utál engem. Nem tudnék neki olyat mondani, amitől megbocsátana, és azt hiszem, nincs is értelme próbálkozni. 
- Megbocsátana? Miért kellene megbocsátania az édesapjának?

Diomédész lehajtotta a fejét, ahogy nagyot sóhajtott. Most kell elmondani, bármennyire is rettegek. Ha seggfej lesz, annyi baj legyen, fogom magam és hazamegyek, többet pedig nem kell találkoznunk. Semmi baj, Diomédész, meg tudod csinálni. Ez nem egy Hektorék elleni focimérkőzés, csak ki kell mondani pár kellemetlen szót. Menni fog. Menni fog. Diomédész érezte, hogy végigfut egy enyhe remegés a bőrén, és legszívesebben hazáig futott volna. De Jonathan olyan átható, vizslató szemekkel nézett rá, mintha le tudná olvasni a gondolatait az arcáról.

- Mikor legutóbb itthon volt, elmondtam neki, hogy meleg vagyok. Vagyis ez így nem igaz, nem vagyok meleg, biszex vagyok. De ettől még jólesett ezt a fejéhez vágni, mert nagyon homofób, és provokálni akartam. 
- Értem.
Diomédész szemöldöke felfelé kúszott, ugyanis a pszichológus arca végig rezzenéstelen maradt. 
- De magának nincs ezzel problémája, ugye?
- Mivel?
- Hogy biszex vagyok. Csak mert kurvára lefáraszt hogy otthon és az iskolában is állandóan hallgatom hogy ilyen meg olyan buzi vagyok, és hogy ez mennyire nem normális. Nem szeretném itt is ezt érezni, ha már fizetek ezért a szolgáltatásért.
Jonathan képes volt sokadjára is elmosolyodni, ahogy újra megigazította öreges szemüvegét.
- Ne aggódjon, biztosíthatom róla, hogy nem fogok ítélkezni. Tekintettel arra, hogy férjem van, azt hiszem, képmutatás is lenne az ilyesmi. 
Diomédész pár pillanatig nem tudta feldolgozni a hallottakat. Aztán a szemei elkerekedtek. Azt érezte, hogy hihetetlenül megkönnyebbül, és valahogy máris szimpatikusabbnak, kedvesebbnek látta az előtte ülő, jókedvű pszichológust.
- Ó. Elnézést, én csak… na jó, be voltam rezelve alaposan. És ön nem éppen néz ki… khm… olyan embernek, akinek férje van. 
- Tudom - nevetett a férfi. - És feltűnt, hogy fél valamiért, ez okozza a kellemetlen légkört. De visszatérhetnénk kicsit az iskolához? Említette, hogy a társai… nem éppen szépkiejtési versenyre való szavakkal illetik önt. Próbálta már ezt jelezni valamelyik tanára, esetleg az igazgató felé? Sok iskolában az ilyen viselkedést szankcionálják, erről érdemes tudnia. 
Diomédész  legyintett egyet
- Á. Az egyik osztálytársamat egyszer felküldték az igazgatóhoz, de nem sok eredménye lett, pár napig segítenie kellett egy szertár kipucolásában. Utána ugyanúgy folytatta tovább, meg a többiek is. De nem nagy ügy - vont vállat beletörődően a fiú. - Megszoktam. 
- Szerintem pedig érdemes lenne ezzel is foglalkoznunk. Korábban is zaklatták az iskolatársai?
- Dehogy, nem engedtem - háborodott fel Diomédész. - A helyzet az, hogy sokféle iskolában voltam már, a szüleim évekig ide-oda küldözgettek, egyik államból a másikba. Általában népszerű voltam a többiek között, bár igaz, egész sokáig nem mondtam el senkinek, hogy bi vagyok. Csak a legjobb barátomnak, Szthenelosznak, de ő Görögországban él. A barátaim szerettek és tiszteltek, mindig benne voltam minden hülyeségben, így aztán amikor coming outoltam nekik, elfogadták, és nem cseszegettek. De az egész osztály előtt nem vállaltam fel magam soha, egészen mostanáig. És ez lett a vége. Igaz, most is van pár barátom az osztályban. De már az elejétől fogva sokan kinéztek, már csak azért is, mert nem tudtam görögül.
- De görög származású, igaz? 
- Igen, a szüleim görögök, de ők is második generációsak. Nem tudnak már úgy görögül, a nagyszüleim meg… na azt is jobb, ha hagyjuk. Édesapám meg a szülei úgy összevesztek valamin, hogy húsz éve nem beszélnek, nem is itt élnek, hanem Kanadában. Anyukám részéről a nagyapám rákban halt meg, aztán nem sokkal utána a nagymamám is, voltam vagy nyolcéves. 

Jonathan elhúzta a száját.
- Igazán sajnálom. De akkor elmondhatjuk, hogy nem volt senki, aki megtaníthatta volna önt az örökségére. 
- Milyen örökségre? - horkant fel a fiú.
- Arra, hogy milyen görögnek lenni.
- Amerikai vagyok. - Pár pillanatnyi kínos csend követte Diomédész ezen kijelentését. A fiú kifújta a levegőt; nem tudta, miért érzi magát idegenül, amikor megállapítja a nyilvánvalót. De hiszen mindig is amerikaiként gondoltam magamra, nem? - De tényleg, nincs bennem semmi görög. Önállóan akarok csinálni mindent, imádom a hamburgert, és szar vagyok földrajzból. Már miért akarnék görög lenni? Csak nyaralni voltam ott, nem is éreztem magam másnak, csak egy turistának. Itt születtem, itt nőttem fel.
- Lehet amerikai és görög is, egyszerre.
- Faszság - forgatta a szemét a fiú, ahogy újra, immár félelem nélkül hátravetette magát a díványon. - A saját hazámban nem akarok bevándorló lenni. Ezt jelentené, ha görögnek vallanám magam. Hogy csak betolakodtam, hogy nem tartozom ide. 
- Gyakran érzi, hogy betolakodott valahova? Hogy olyan helyen van, ahol nem látják szívesen?
Diomédész kinyitotta a száját, majd gyorsan be is csukta.
- Erre most nem fogok válaszolni.
- Remek. - Jonathan elvette a kis noteszét a dohányzóasztalról, majd percekig némán jegyzetelt. A toll hangos sercenéssel suhant a papíron olyan sokáig, hogy Diomédész már-már megunta. Valamennyi idő múlva aztán a férfi összecsapta a füzetet. - Azt hiszem, lesz mit kiveséznünk a következő alkalmak során. Már ha úgy dönt, hogy megbízik bennem, és folytatjuk a terápiát.
- Ez úgy hangzik, mintha beteg lennék.
- Ezt nem mondanám. De mégis úgy érzem, hogy okkal jött el hozzám, és hasznos lenne, ha legközelebb is találkoznánk.
- Mindenkinek ezt mondja, nem? Maga ebből él. 
Jonathan nevetett, miközben felállt, és kezet rázott a fiúval.
- Jövő hétfőn akkor.

×××

- Hetvenöt százalék - hencegett Diomédész, amikor Helené és Glaukosz orra alá dugta a matekdolgozatát. Mindkét barátja elismerő tekintettel meredt rá, a fiú arcára pedig diadalmas mosoly ült ki. Remélte, hogy Odüsszeusz is látja ezt a katedra mögül; a férfi éppen a projektort és a laptopot szerelte szét, hogy óra után visszavigye azokat az elektromos eszközöknek fenntartott szertárba. Egy-két buzgó, lelkesen csacsogó és állandóan idegesítő kérdéseket feltevő lány persze feltartotta még őt, de ez teljesen megszokott volt, nem is figyelt rájuk szinte senki; kivéve talán Diomédészt, de ő is feltűnésmentesen csinálta. Általában igyekezett nem megbámulni a férfit a közös óráikon, de ez most más volt, mert Odüsszeusz eléggé levertnek meg még a szokásosnál is szétszórtabbnak tűnt az órán. 
- Nagy vagy, hallod - pacsizott le vele boldogan Glaukosz, Helené arcától meg elképzelni se lehetett volna büszkébbet. Rögtön megölelte a fiút.
- Tudtam, hogy menni fog! Briszéisz nevét meg imába foglaljuk. 
- Még ne, majd csak akkor, ha Átreidész szájából hallom, hogy átenged - köhintett Diomédész. - Nesztórral már beszéltem tegnap, eljött ugyanis megnézni az edzésünk. Rendes volt az öreg, és elmondta, hogy hajlandó átengedni töriből, ha a hátralévő időben látja az igyekezetet, és készítek neki egy pár oldalas esszét meg egy prezentációt. Szóval minden sínen van, már csak…

- Valaki igazán segíthetne elvinni ezeket - emelte fel a hangját kissé bosszúsan Láertiádész, amint a berakta dobozába a projektort, valamint a kábeleket és külön táskába a laptopot. A tanár hamar felkapta a hatalmas szatyrot, amit hozott (érdekes kacatok és csecsebecsék Grönlandról), a másik keze meg olaszdolgozatokkal volt tele. - Diomédész! Ha jól tudom, még nem döntöttem el, mi lesz az év végi jegyed. 
- Άι γαμήσου* - jegyezte meg hangosan a fiú, amint feltekintett bosszúsan a plafonra. (Még korábban egyeztek meg Odüsszeusszal arról, hogy ha már így kezdték az évet, így is fejezzék be. A többiek azt hiszik, utálják egymást, hát igazán nem árt, ha ez így is marad. Titokban élvezte azért.) - μαλάκας.
- Na látom, volt értelme a görög korrepetálásnak. - Odüsszeusz, megjegyzése ellenére sem tűnt úgy mint aki vicces kedvében van. Rezzenéstelen arccal, szigorú hangon folytatta. - Diomédész, nem mondom kétszer. Légyszíves, segíts.
Diomédész kelletlenül felállt, majd odament a tanári asztalhoz, és felemelte a súlyos dobozokat.
- Egyáltalán mi a fasznak kell ezt mindig hordozni?! Az összes többi terem normális, van beépített projektor meg laptop.
- Inkább a lábad járjon, jó?

A srác fintorgott egyet, de követte a tanárt, amikor az kilépett a folyosóra és elindult a szertár felé. Egy darabig nem beszélgettek, mert elég sok csellengő diák szaladt el mellettük, szünet révén mindenki a tantermek mellett lézengett. A szertár viszont két emelettel lentebb volt, a földszinten, ahol csupán a folyosó végi nagy, üres mosdó felé igyekvők haladtak el mellettük; ez alig pár gyereket jelentett. 
- Kicsit túlzásba viszed a beszólogatást - szólalt meg bizalmas hangon Odüsszeusz, ahogy lelassította lépteit. Így éppen beérte Diomédészt. - Bár van egy olyan sejtésem, hogy még élvezed is.
Diomédész vigyorgott.
- Naná. 
Amikor odaértek a szertárhoz, Odüsszeusz éppen elő akarta venni a kulcsot; meglepetten konstatálta aztán, hogy az ajtó résnyire nyitva van. A férfi vágott egy furcsa fintort, és összenézett Tüdeidésszel, aki meg erre megrántotta a vállát. Tanácstalanul vártak pár pillanatot, majd Odüsszeusz úgy döntött, benyit. Diomédésznek már éppen a nyelve hegyén volt, hogy talán ez mégsem a legjobb ötlet, de akkor már késő volt. 

A szertár poros, dohszagú kis helyiségében annak az igen meghitt jelenetnek lehettek tanúi, hogy Akhilleusz és Patroklosz a pillanat tört része alatt szétrebbennek. Akhilleusz a szoba közepén lévő rozoga asztalon ült, egészen közel préselődve osztálytársához, aranyhaja pedig zilálva állt szerteszét, nyilván a másik fiú kutató kezétől. Mindkettejük arca olyan piros volt, mint a rák, és Akhilleusz alsó ajka vérzett egy kis ponton. Diomédész leginkább azt a pillanatot szerette volna elfelejteni, amikor Patroklosz zavartan kihúzta a kezét Akhilleusz nadrágjából. 

- Mi… öhm… - kezdte zavartan Patroklosz, Odüsszeusz viszont közbevágott:
- Azt ne mondd, Menoitiádész, hogy ez nem az aminek látszik. 
- Ne áruljon be, tanár úr! - kérlelte őt kiskutyaszemekkel Akhilleusz; aki, miután megigazította a meggyűrt ingjét, máris méltóságteljesebbnek érezhette magát. Leugrott az asztalról, és ellágyuló arccal közelített Odüsszeusz és Diomédész felé. - Nagyon szépen megkérjük. Nem csináltunk semmi rosszat. Még óráról sem lógtunk, elvégre szünet van. 
Láertiádész látszólag maga sem tudta, mitévő legyen. Nehezen sóhajtott.
- Nem szabadna itt tartózkodnotok felügyelőtanár nélkül. Ezt ti is tudjátok. Ráadásul amit csináltatok… hát ahhoz is minden bizonnyal lenne az igazgató úrnak egy-két szava. - A tanár felnézett a plafonra. - Komolyan, fiúk. Tudjátok, mennyire… konzervatív. Az iskola területén belül még a csók is tiltott, nemhogy az, amiben az előbb nagyon is benne voltatok. 
- Igen - bólogatott Patroklosz is, ahogy odaért Akhilleusz mellé. Egymásra néztek, majd mosolyogva megfogták egymás kezét. Ezek szerint kibékültek végre-valahára. Ideje volt. - Tudjuk. De kérem, Mr. Láertiádész, ne áruljon be minket. Hallottuk, hogy Priamosz igazgató úr tavaly is mennyire kiakadt, amikor két végzős srác együtt járt. Nagyon nem szereti a melegeket. 
Odüsszeusz aggasztóan sokáig hallgatott. Nyilván a tanár énje rettenetesen viaskodott a magánéletbeli énjével. 
- Most az egyszer - jelentette ki megadóan, mire a két srác elvigyorodott. - De megígéritek, hogy nem nyúlkáltok többet egymáshoz iskolaidőben, főleg nem a szertárban. És péntek délután segítetek Meneláosz tanár úrnak kipucolni a sakkszakkörös teremben a szekrényeket. 

Akhilleusz meg Patroklosz szaporán ígérgetett, majd a táskájukat felkapva gyorsan kiviharzottak a szobából. Éppen idejében, ekkor ugyanis felharsant a csengő a folyosón. Odüsszeusz fáradtan Diomédészre meredt, aki éppen csak lepakolta a felszerelést az asztalra.

- Menj nyugodtan, nehogy lekésd a következő órádat. 
- Lyukasom van, ne aggódj. - Tüdeusz fia ekkor visszament az ajtóhoz, majd bezárta azt a kulccsal. Szélesen, csibészesen elmosolyodott. - Meg hát… gondolom valami oka csak volt, hogy engem kértél meg a projektor cipelésére.
- Volt - ismerte be kissé szégyenlősen a férfi. Diomédész odabújt hozzá, és egyik karjával átölelte Odüsszeusz vállát, másikkal belemarkolt a fenekébe. A fülébe kezdett érzékien suttogni:
- Azért ez elég izgi, tudva, hogy Akhilleuszék mit csináltak előttünk. Leszophatlak? Légyszi, már nagyon régóta akarom. Csak erről fantáziálok eskénként, hogy a számba veszlek, és a csúcsra juttatlak. Nem bírok várni péntekig. - Mivel a fiú semmi reakciót nem kapott, elhúzódott kissé, és meglátta Odüsszeusz sápadt arcát. Zavartan pislogott. - Öhm… rossz időzítés? Nem ilyesmit akartál, ugye?
- Hát nem. 
Diomédész figyelmes arckifejezéssel ült fel az asztalra, tisztes távolságra a tanártól.
- Bocsi.
- Semmi baj, nem tudhattad. Figyelj, beszélni szerettem volna veled, kettesben.
- Ez elég szarul hangzik.
Odüsszeusz várt egy kicsit. Majd nagy levegőt vett, és egyenesen a másik szemébe nézve közölte bejelentését.

- Az történt, hogy kaptam egy állásajánlatot, Athénból. Még tavaly ősszel adtam be a jelentkezésem hozzájuk, de mivel az egyik legjobb középiskola, felvettek mást a helyemre. Ma reggel telefonáltak, hogy ha érdekel, szükségük lenne egy új angoltanárra. És persze földrajzot is taníthatok, mint eddig. 
Diomédész úgy érezte magát, mint a felfújható figurák a strandon, amikor leeresztik őket. Maga sem várta, hogy ez a hír ennyire megrendítse, de hirtelen fogalma sem volt, hogyan reagáljon. 
- Oké. - A csalódottság olyan szinten eluralkodott rajta, hogy képtelenség volt, hogy a másik ne vegye észre. Márpedig a fiú nem akarta, hogy észrevegye. Diomédész széttárta a kezeit, mintha semmi sem érdekelné már a világon. - Semmi baj. Mikor mész?
- Csak nyár végén. Szeptember elején már ott kezdek. Tudod… amikor beadtam a jelentkezésem, arra gondoltam, hogy így legalább közel lehetek a családomhoz. Most viszont… nem tudom, mi legyen.
A srác csak pislogni volt képes.
- Nem akarsz már menni?
- Megszerettem ezt a várost. És nyilván itt a fizetés is sokkal több. Azt mondtam nekik, hogy még gondolkozok - csúszott ki a férfi száján. Odüsszeusz reménykedve nézett a fiúra. - Szerinted mi lenne a helyes döntés?
Diomédész meglepődött kissé.
- Tőlem várod, hogy eldöntsem, maradj-e vagy sem?
- Szeretnéd, hogy maradjak?

A fiú kénytelen volt félrenézni, annyira zavarta a másik kutató tekintete. Diomédész kissé sértődötten keresztbe fonta a karját. Bő két hónapja, ennyi ideje tartott a viszonyuk. Hogyan mondhatnám neki, hogy menjen nyugodtan? Hogy nem bánom? Nyilvánvaló hazugság lenne. Ilyen rövid idő alatt is úgy meg tudtuk szokni egymást. Csütörtökök Odüsszeusz földrajza nélkül? És nem mehetnék át hozzá soha többet? Nem tudom elképzelni se. Diomédész érezte, hogy elönti a veríték a homlokát, és a keze is nyirkos lett. Nem is a szexről volt már szó, Diomédész tudta, hogy régóta nem azért jár a férfihoz. Illetve nem csak azért. Egy bátorító ölelés vagy egy jóindulatú mosoly sokszor sokkal jobban feldobta napját, mint egy vad szex a fürdőszobában. Az utóbbi időben Diomédész a legtöbb hétvégén ott aludt nála, sőt, volt hogy hétközben is átugrott. Előfordult, hogy egy kiadós filmezés után már csak aludni volt kedvük, vagy hogy Diomédésznek szar napja volt az iskolában, és Odüsszeusz gyengéden megvigasztalta. Nem csinált mást, csak karjaiba vette a fiút, és bátorító szavakat suttogott felé. Belecsókolt a füle mögötti érzékeny bőrbe is, amitől Diomédész gyakran megremegett. (Persze neki is voltak kedvenc részei Láertiádész testén. A háta közepének izmos, mégis finom hajlata? Számtalanszor simogatta ott a fiú, ami mindig élvezetes sóhajt váltott ki a tanárból.)
Nem tudok hazudni. Már nem.

- Ha… ha marasztallak - nyelt nehezen Diomédész -, ha azt mondom, ne menj… az jelent valamit. Az egy állítás. És én nem akarok semmit állítani. Augusztus még olyan messze van, nem? Bármi történhet addig. Megunhatjuk egymást, megutálhatjuk egymást. 
- Téged soha nem tudnálak megunni - jelentette ki lágyan a férfi, ahogy megfogta Diomédész kezét.  - És megutálni se. 
Diomédész hallgatott egy darabig. Érezte, hogy elhomályosul a látása, de még így is erős tudott maradni, ahogy felnézett, egyenesen Odüsszeusz Láertiádész szemébe. 
- Szeretsz engem?
Odüsszeusz nehézkesen elmosolyodott. Talán ez volt az egyik legőszintébb dolog, amit valaha látott tőle a fiú.
- Már nincs vesztenivalóm, ugye? 
- Annyira kurvára tudtam. 
Odüsszeusz csak úgy ragyogott. Boldogan, a lehető legboldogabban simogatta meg a fiú arcát, de azért nem tudott visszafojtani egy vigyort.
- Úgy tűnik, mégsem én vagyok a megtévesztés nagy mestere.
- Ezt most felvettem volna a telefonomra, ha szólsz előre - forgatta a szemeit Diomédész, de a hangja elcsuklott. Próbálta azért megőrizni a lazaságát. - Istenem, beállítanám ébresztőhangnak.
Odüsszeusz nevetett.
- Mióta? - kérdezte a fiú, mire a tanár elgondolkozott.
- Azóta tudom, hogy először együtt vacsoráztunk. Emlékszel? Meneláosz javítókulcsait akartad átcserélni, mert azt mondtad, hogy a kollégisták meg akarták őt téveszteni. Hát persze tudtam én, hogy te sem az eredetit akarod visszacsempészni, ennyire hülye azért nem vagyok. De… khm… úgy voltam vele, hogy legalább kicsit veled lehetek, kettesben. Legalább az autóban. Aztán a vacsorát azt nem terveztem előre, de nagyon boldog voltam, hogy csatlakoztál hozzám. És hogy úgy tűnt, mégsem utálsz annyira, mint amennyire földrajzon tapasztaltam. Pedig nekem már a legelejétől tetszettél - ismerte be. - Amikor az első órán bementem a terembe, nem volt rajtad póló. Soha életemben nem érdeklődtem úgy egyik tanítványom iránt sem, de akkor megmozdult bennem valami, azt hiszem. És nagyon sokáig bűntudatom volt miatta, de nem tudtam leállni, mindig csak te jártál a fejemben. Irgalmatlanul nehéz volt visszafognom magam, amikor megcsókoltál, de hát muszáj volt. Nem akartalak bántani. 
- Nem bántottál - nyugtatta meg őt Diomédész.
- De igen. És most is azt teszem. És a legjobb az lenne, ha elengednénk egymást, tudom. Csak…  - Odüsszeusz hangja megremegett. Diomédész ritkán látta őt ilyen gyengének, ezért megesett rajta a szíve kicsit. - Csak nehezen megy. De én tényleg visszaköltözök Athénba, ha te is azt gondolod, hogy jobb, ha befejezzük. 
- Én is? - döbbent le Tüdeusz sarja. A homlokát ráncolta, mert már egyszerűen semmit sem értett. - Ne haragudj, de nem tudlak követni. Azt mondtad, elmész. Aztán meg jött ez a…  vallomás. Ha így érzel, miért akarsz elmenni?!
- Azért - emelte fel a hangját a tanár -, azért, Diomédész, mert ezt én így nem tudom folytatni. Ha itt maradok, akkor igenis ki kell mondanunk, hogy ez egy kapcsolat, hogy nem csak szexelni jársz hozzám hetente. Még ha titokban tartjuk, akkor is. Penelopét különböző okok miatt, amiket, kérlek, most ne firtassunk, nem fogom elhagyni. És néha meg fogom látogatni. De ettől még… ettől még lehetünk együtt. Ha te is akarod.
Diomédész tanácstalanul a földre szegezte a szemét.
- Miért nem jó úgy, ahogy eddig volt? 
- Mert nekem fáj. Tényleg ennyire nem érdekel, hogy én hogy vagyok?
- Dehogynem érdekel - vágta rá azonnal a fiú. Nem akart Odüsszeusz szemébe nézni, ezért odament hozzá, és szorosan átölelte őt. Az arcát a férfi nyakhajlatához szorította pár pillanatig. Mélyeket lélegzett, hogy sose felejtse el ezt az illatot. - De most ez nekem kicsit sok. Baszki, fogalmam nincs, mit akarok vagy mit érzek. Adj egy kis időt, hogy eldöntsem, jó?
Odüsszeusz felsóhajtott.
- Hát, ez is pozitívabb válasz, mint amit reméltem, szóval oké. De addig is… nem vagyunk haragban, ugye?
- Csak akkor, ha nem kapom meg a kettest év végén.

×××


- Mikor mondtam én valaha is olyat, hogy beleegyezem ebbe?! Emlékeztess, kérlek. 
Helené azonban csak kuncogott, és a telefonját előkapva lőtt egy képet a zavart fiúról. Diomédész ki akarta tépni a kezéből, de Helené ügyesebb volt, és gyorsan elrejtette azt a táskájában, sűrű nevetés közepette. A srác mérgesen összefonta maga előtt a karját, ahogy még egyszer belenézett a földszinti fiúmosdó nagy tükrébe. Péntek délután révén már szinte senki nem volt az iskolában, kivéve persze a tánctanulásról hazaigyekvőket. 
- Ha valaki meglát ebben, felkötöm magam.
- Megszólalt a drámakirálynő  - köhintett finoman a lány. - Szerintem nincs semmi baj a ruhával. A legfinomabb alapanyagokból készült, Párisz nagyon figyelt erre a rendelésnél. Pech, hogy hozzám küldette a cuccot, és közben szakított velem. De hát így járt.

Helené megvonta a vállát, mintha semmiség lenne az egész, de a fiú tudta, hogy nem így van. Pár nappal a vallomása után kapott egy hívást Párisztól, miszerint a kapcsolatuk ennyi volt, majd lecsapta a telefont. A srác sejtette, hogy mást is mondhatott még, mert Helené elég zaklatott volt azóta, de nem akart egyelőre rákérdezni, talán jobb ülepedni hagyni a dolgot. Még talán ezt a tradícionális görög táncruhát is el tudja viselni magán, a piros sapkát, a bő, fehér inget és a fehér szoknyát harisnyával, a vastag fekete övet a derekán. A legundorítóbb a bojtos cipő volt, de - Helené legalább mosolygott egy kicsit. 

- Még mindig nem hiszem el, hogy tényleg rábólintottam erre a táncolósdira. 
- Nyilván Párisszal együtt iratkoztunk fel, de ő világosan a tudtomra adta, hogy nem akar velem táncolni többet. Olyan szuper vagy, hogy be tudtál ugrani helyette! És a ruha is szinte teljesen illik. Na jó, a harisnya eléggé feszül a lábadon… 
- Az izmaim ilyen nagyok!
- Persze, persze - szabadkozott a másik. - De ne aggódj, a végzős bálig lesz időd másikat beszerezni. A legtöbb embernek még csak most varrják a ruháját, nem vagy lekésve semmiről. Az enyém is csak jövő héten lesz kész, egyelőre csak a fejkendő van meg. 
Diomédész fintorgott. Kihúzta magát, úgy méregette a tükörképét.
- Na jó, végül is minden fiú ilyen béna ruhában lesz… nem fogok kitűnni. Vagyis de, mert szerintem tök jól áll nekem a szoknya. Szerinted nem? 
- De igen. - Helené hallgatott egy darabig. Nyilván mondani akart valamit, mert jelentőségteljesen Diomédész szemébe nézett; ennek ellenére másodpercekig nem jöttek szavak az ajkára. - Ne haragudj, csak tegnap kaptam egy hírt, és nem tudom, hogy mondjam el neked. A helyzet az, hogy beszéltem Klütaimnésztrával…
- Szoktatok beszélgetni? 
A lány a szemét forgatta. 
- Nem igazán, de amióta többször is házhoz hozta nekünk az idősebb Átreidészt, kezdtem besokallni. Szerencsére Meneláosz sosem ért rá, de hát egyrészt mi van ha legközelebb ráér, másrészt Agamemnón tanár urat is szeretném biztonságos távolságban tudni magamtól.
- Ezzel nem csak te vagy így, nyugi - biztosította őt Diomédész.
- Na a lényeg az, hogy tegnap este felhívtam a nővérkémet, és közöltem vele, hogy felőlem azzal randizik meg él együtt akivel akar, de Agamemnón a tanárom, és ráadásul nem is kedvelem, szóval nem szeretném, ha többet hazahozná. Legalább akkor ne, amikor én otthon vagyok, érted. Panaszkodott egy sort, aztán valahogy a vitatozásunk közben elkottyintotta, hogy tudja, hol lakik most apa.
Diomédész elcsodálkozott.
- És hol?
Helené habozott.
- Atlantában.
Diomédész gyors fejszámolást végzett.
- De hát az nincs is annyira messze! Kocsival olyan 6-7 óra körül tippelem. Nyolc, ha nagy a forgalom.
- De nem tudok vezetni - sóhajtotta az osztálytárs. -  És amúgy abban sem vagyok biztos, hogy… hogy tudnám, mit kell mondani, amikor először meglátom őt. 
- Én a helyedben elmennék és megmondanám neki, hogy elmehet a kurva anyjába. 
- Én kérdezni akarok tőle - bukott ki a lányból. - Annyi mindent. Hogy szerette-e anyát. Hogy engem szeretett-e valaha. És hogy ha igen, miért hagyott el, miért nem hívott soha, vagy látogatott meg. Tudom, hogy ez nagyon régi történet, és a jelenre kellene koncentrálnom, de azt érzem, muszáj megtalálnom őt. Nem tudom ezt a részt lezárni magamban addig, amíg nem beszélek vele.
Diomédész elgondolkodott.
- Tudod, mit? Szívesen elmegyek veled, felajánlom a sofőri szolgálataimat is. Ha holnap korán elindulunk, odaérünk délutánra, megkereshetjük őt, aztán másnap még szétnézni is lesz időnk, mielőtt hazajövünk. 
- Az a baj, hogy vasárnap délután kóruspróba van, és mivel jövő héten fellépünk, muszáj, hogy ott legyek. Megígértem anyának. 
Diomédész a csípőjére illesztette a kezét. 
- Tudod mit? - vigyorodott el. - Menjünk most. Most rögtön. 
- Tessék?!
- Van bármi egyéb programod az estére? 
- Ami azt illeti....
- Az ágyban netflixezés és nutellazabálás nem program. 
Helené készen állt megvédeni az álláspontját, hogy de igenis az, amikor egy random Akhilleusz megszólalt a hátuk mögött: 

- Egyrészt a nutella túlértékelt, másrészt… mentek valahová?
Diomédész felvonta a szemöldökét. Igaz, látta Akhilleuszt nemrég a táncpróbán, de azt gondolta, régen hazament. Na már csak ez hiányzott. 
- Semmi közöd hozzá, bocsi. Minek vagy itt egyáltalán? 
- Pisilnem kellett. - Akhilleusz beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót. - De egy kicsit még tudok várni. Hallom, Atlantába mentek, és ez tök izgi. Patroklosz meg én csatlakoznánk. Régóta megígértem neki, hogy elviszem az ottani botanikus kertbe, mert sokat lelkendezett róla. 
- Biztos, hogy nem - horkantott fel a srác. - Egyébként meg hallgatóztál?!
- Nem csak most - ismerte be amaz. Bizalmaskodva közelebb lépett Diomédészhez, és finoman a füle felé hajolva suttogott. - Tegnap véletlenül a szertárban hagytam a táskámat, a földön, az asztal mellett. Patroklosznak órája volt, de én visszamentem érte. Csak egy pillanatig lepett meg, hogy még mindig a ti hangotok szűrődött ki onnan, de aztán amikor felfogtam, mit beszéltek a tanár úrral… jobbnak láttam nem benyitni. Mit mondjak, belőle nem néztem volna ki… 
Diomédész a füle tövéig sápadt, és érezte, ahogy a szívverése egyre szaporább ütemet ver. Helené is teljesen ledöbbent.
- Szóval gondolom, most már semmi akadálya nem lesz a kis kirándulásunknak, ugye? - pislogott édesdeden az aranyhajú fiú. Majd mintha először látná Diomédészt, mustráló tekintettel mérte őt végig. - Amúgy csini szoknya.

×××

Diomédész végig a plafonra szegezte a tekintetét, miközben Léda ezredjére is elmagyarázta nekik, hogy óvatosan vezessenek, és ne felejtsék este a hotelajtót bezárni. Helené anyukája persze nem tudta, hogy úgy nagyjából hét órát terveznek utazni az éjszaka kellős közepén; a mese az volt, hogy egy közeli, tengerparti üdülőhelyre mennek kikapcsolódni, ahonnan csak vasárnap reggelre érnek vissza. (Máshogy biztosan nem engedi el a lányát.) Helené megölelte őt, és biztosította többször, hogy ne aggódjon, visz naptejet, és szúnyogriasztó spayt, és tartalék esőkabátot, hátha. 
- Annyira hirtelen jött ez a kirándulás  - aggodalmaskodott az asszony, ahogy megpuszilta Helené haját. - Biztos, hogy nem lesz semmi bajotok?
- Anya, három fiúval utazok - méltatlankodott Helené. - Ha bárki rámtámadna, a sulicsapat legjobb focistái védenek meg. 
Tündareósz kissé kétkedő arcot vágott, ahogy a konyha ajtófélfájának támaszkodott.
- A mi időnkben nem engedték meg az iskoláslányoknak, hogy csak úgy elmenjenek ottalvós programra fiúkkal, az biztos. Nem is tudom…
- Akhilleuszék melegek - horkantott fel a lány. - És együtt is vannak. Nehogy már tőlük féltsetek! Ráadásul felnőtt vagyok már.
Tündareósz elmélkedett még egy kicsit, de végül is odament ő is, és megölelte mostohalányát. Megsimogatta az arcát. 
- Akkor is a mi kislányunk maradsz, tudod. - És folytatta ezt a gondolatmenetet tovább is, mindenféle jótanáccsal ellátva Helenét. Diomédész azonban ezeket már nem hallotta, mert Léda fontoskodó mozdulatokkal jelezte, hogy szeretne vele négyszemközt beszélni. A konyhába mentek, ahol minden citromtorta illatú volt, és egy félig elkészített limonádé virított a munkaasztalon.

- Nézd - kezdte komolyan az asszony, közelebb húzódva a fiúhoz. A hangját suttogóra vette. - Nagyon örülök, hogy elviszed Helenét valahova, ráfér most a szakítás után egy kis kikapcsolódás. Szegény általában ki sem jön a szobájából, és állandóan sír. Meg nutellát eszik. 
Diomédész fáradtan sóhajtott.
- Tudom. 
- De a tablettáit már értelemszerűen nem szedi, szóval jobb vigyázni. - Léda elővett egy picike doboz óvszert a zsebéből. Odanyomta Diomédész kezébe. - Kérlek, nagyon kérlek, hogy védekezzetek.
Diomédész hirtelen azt sem tudta, hogy reagáljon. 
- Ööö… köszönöm, de mi… mi nem…
- Ugyan, nekem is voltak ennyi idősen fiúbarátaim - legyintett a nő. - Én azt vallom, hogy sosem lehet tudni. Gyönyörű dolog a barátság, de férfi és nő között ugye… 
- Azt hiszem, mennünk kell - sietett a válasszal Diomédész, mert éppen ebben a pillanatban hallatszott meg az autó dudája. Villantott egy tündéri, százwattos mosolyt, majd az óvszert letette a konyhapultra. - A srácok már nagyon türelmetlenek lehetnek. Köszönöm, hogy így vigyáz Helenére, de mi tényleg nem szexelünk, és nem is fogunk. A további viszontlátásra.


×××

Diomédész betette maga után a vezetőülés ajtaját. Ahogy belenézett a visszapillantótükörbe, gyorsan konstatálta, hogy Akhilleusz és Patroklosz a helyükön vannak, és Helené is ott ül mellette, jelenleg  pedig éppen a GPS beállításával bíbelődik.
- Hát úgy érzem, ez lesz életem legjobb roadtripje - jegyezte meg némi éllel  a hangjában. - Akkor irány Atlanta!












**Baszd meg magad. Seggfej.



0 komment:

Megjegyzés küldése

 
Design by Casandra Krammer