Ain't nobody loves me better 25. fejezet

Fandom: Iliász

Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint

Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: káromkodás

Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.

- Hát… most nézek egy gyilkosos sorozatot. Az előző részben pont így kezdődött mindent. 

Diomédész várakozóan meredt Odüsszeuszra; abban reménykedett, hogy a levegőben lévő feszültség oldódhat kicsit, mert ezt már tényleg nem bírta tovább. A férfi az utat bámulta kifejezéstelen, már-már szórakozott arccal, pár másodperc után azonban mintha felfogta volna a hallottakat. Lassan a fiú felé fordította a fejét, és az ajka pici mosolyra rándult.

- A gyilkos kocsival szedte fel az áldozatát?

- Aki a diákja volt a suliban - köhintett a srác. - Elég pszichopata volt az a pasas. Egy szamurájkarddal vágta le a diák végtagjait, majd elásta őket. 

- Ígérem, hogy nincs nálam szamurájkard. - Láertiádész röviden végigtekintett a fiún, majd a figyelmét újra a körforgalomra összpontosította. - És a végtagjaidat is jobban szeretem a helyükön. 

- Az a sorozatbeli férfi is ilyen behízelgő volt. 

Odüsszeusz erre már nem tudott mit mondani, nevetett.

- Nem szereted a meglepetéseket, jól sejtem?

Diomédész vállat vont, bár tudta, hogy a másik is tudja: tényleg nem. Egész délután liftezett a gyomra, és utálta magát, amiért Odüsszeusz ilyen hatással tud lenni rá. Állandóan csak arra tudott gondolni, hogy mi történhetett vele otthon, Görögországban - mert nyilván történt vele valami, azért viselkedett ilyen furcsán azóta. Akhilleusz véleménye nem ment ki a fejéből, főleg, mert korábban neki is megfordult a fejében, hogy a férfi talán Penelopé miatt hanyagolja őt el. Hiszen mégiscsak a felesége. És Diomédész nem volt velük ott, fogalma sem volt, mit műveltek több ezer kilométerrel arrébb. Amikor erre gondolt, mérhetetlen súlyt érzett a lelkére nehezedni. Néha csak feküdt az ágyán hosszú percekig, a féltékenység görcsös hullámokban ereszkedett rá, és mozdulatlanná bénította őt. Tudta, hogy ez nem normális. Hogy egy rendes kapcsolatban Láertiádésznak nem szabadna okot adnia arra, hogy Diomédész így érezze magát, ilyen tehetetlennek és szánalmasnak. És mégis hagyta a férfinak, hogy eluralkodjon felette és az érzésein. Diomédész a végén már leginkább csak önmagát hibáztatta.

És mégis eljött a hívására. Ott ültek mindketten Odüsszeusz fényes, szép kocsijában, és a várost lassan elhagyták maguk mögött. Diomédész még egy darabig látta a város magjában összesűrűsödött épületek és utcák fényeit, aztán úgy döntött, inkább előre fordítja a tekintetét. A főúton haladtak még egy darabig, majd egy jó tizenöt perc múlva lefordultak az egyik eldugottabb, erdőtől övezett partszakasz irányába. Diomédész sosem járt még itt. A kisváros leghíresebb strandja a Howard Park Beach volt, amely egy hosszú és keskely földnyelven keresztül volt megközelíthető; valóságos kis sziget volt a szinte fehér homokjával és égbe nyúló pálmafáival. Legtöbben vagy ide, vagy a romantikus Sunset Beachre jártak nyaranta, és a fiú is ezeket ismerte leginkább. Bár a Sunset Beach kevésbé volt forgalmas, Odüsszeusz nyilván mégsem akart kockáztatni, és inkább egy kevésbé ismert, növényzettel sűrűn benőtt partszakaszt választott. Diomédész nem aggódott emiatt; igaz, sosem mutatkoztak még nyilvános helyen együtt, de itt valószínűleg nem kell tartaniuk a kellemetlen lelepleződéstől. A srácnak Idomeneusz mesélte, hogy ő is hozott errefelé pár lányt, amikor úgy hozta a szükség. Csendes, a várostól távol eső, elzárt kis hely volt ez.

Odüsszeusz kérdése óta nem igazán szóltak egymáshoz, még akkor sem, amikor végre kiszálltak az autóból, és végre letelepedtek a parton. A homok kellemesen hűvös volt, a pálmafák körülöttük fenségesek és kissé ijesztőek. Odüsszeusz leterített egy hosszú, kockás plédet mindkettőjük alá. Körülöttük az este csendes volt, sötét, csak a Howard Park Beach kivilágított félszigete derengett valahol a távolban, na meg a telihold. Diomédész úgy érezte, már-már bántóan zavarja ez a világosság, hiszen így meg tudta vizsgálni Láertiádész feszült arcát; nem tetszett neki amit látott, de leginkább az nem, amit érzett. Sosem volt még ekkora távolság kettejük között, bár alig fél méternyire ültek egymástól. 

- Elhozhattál volna ide hamarabb is - tűnődött el a fiú, és szinte észre sem vette, hogy hangosan mondta ki a gondolatait. Odüsszeusz, aki eddig szintén magába volt merülve, és a Mexikói-öblön tükröződő holdat bámulta, felkapta a fejét. - Mármint, ez kurva romantikus lehetne. 

- Most nem az?

- Ugyan már, te is érzed, hogy valami nincs rendben. És elsősorban nem miattam.

Odüsszeusz hallgatott. Sokáig. Majd a tenyerébe zárt némi homokot, és lassan, finoman kipergette azt az ujjai közül. Diomédész idegei közben már pattanásig feszültek, így elővett egy majdnem üres csomag cigit a táskájából. Jóideje nem gyújtott már rá, de most úgy érezte, nem bírja nélküle. 

- Ugye nem baj, ha rágyújtok? - Odüsszeusz a fejét rázta, de közben vágyakozó pillantást vetett a dobozra. A srác ezen meglepődött; sosem látta még őt dohányozni. - Kérsz egyet?

- Hálás lennék érte. - Odüsszeusz kivett egyet a pakkból, majd hagyta, hogy Diomédész meggyújtsa először az övét, majd a sajátját is. A tanár élvezettel fogta a két ujja közé a vékony rudat, majd mélyen beszívta a füstöt. Érződött, hogy nem először és nem is másodjára dohányzik, mozdulatai bevett szokásról árulkodtak. 

- Mikor tetted le?

- A házasságom után nem sokkal. - A férfi elegánsan, lassan fújta ki a füstöt. - Penelopé nem bírja a szagát.  

- Ó. Nem tudom, erre mit mondjak. Mármint, hogy sajnáljam-e, vagy sem.

- Nem kell sajnálni, örülök, hogy már alig nyúlok hozzá. Nem volt ritka, hogy egy-két doboz elment naponta. Görögországban ez amúgy is normális, az unokatestvérem mindig azzal viccelődött, hogy nincsen görögebb reggeli egy kávénál és egy ciginél  - köhintett a férfi, majd láthatóan elgondolkodott. - Nem is emlékszem, mikor gyújtottam utoljára rá. Évekkel ezelőtt lehetett. Azóta legfeljebb az alkohol van, vagy néha a fű. Jó, tudom, megrekedtem tizenöt éves szinten.

Diomédész maga sem hitte volna, de nevethetnékje támadt. A jókedvnek ez az apró, halvány jele mosolyt csalt a férfi arcára is. Néhány másodperc múlva ismét ő szólalt meg, igencsak bűntudatos hangon.

- Nagyon távoli voltam mostanában, tudom. Ne haragudj. Azért hívtalak ide, hogy bocsánatot kérjek. És hogy elmondjam, mi volt ennek az oka. Csak… borzasztó nehéz erről beszélni. 

- Mi történt?

Tüdeusz sarja eddig meg volt győződve róla, hogy a baj forrása minden bizonnyal a férfi Penelopé iránti mély kötődése lehet. Talán szerelme. De most, ahogy Láertiádész olyan meggyötört arccal ránézett... már közel sem volt ebben olyan biztos.

- Az édesapám - nyögte ki végül a férfi. A hangja félúton elgyengült; nem sírt, viszont az igen megdöbbentő volt, ahogy a máskor erőtől duzzadó, energikus Odüsszeusz a két tenyerébe temeti az arcát. Diomédészben (bár később bűntudata volt miatta) még utoljára felmerült, hogy talán színészkedik, de végül is arra jutott, hogy ilyesmit eljátszani még a tettetés nagy mesterének is nehezére esne. - Eddig is voltak bajok a szívével. Pont megérkeztem Görögországba, amikor jött a hír, hogy bevitték az intenzívre, súlyos infarktusa volt. Gondolhatod, azonnal szálltam egy másik gépre, és indultam Ithakára. Szerencsére túlélte, bár elég súlyos volt az állapota. Már éppen jobban volt, amikor a kórházban valami fertőzést is elkapott, és napokig újra kétséges volt az állapota. Nagyon megviselt, Diomédész. Valami csodával határos módon felépült, múlt héten engedték ki, de persze a nővérem beköltöztette magukhoz Korfura. 

A fiúnak fogalma sem volt, mit mondhatna. A fejében cikáztak a lehetetlenebbnél lehetetlenebb válaszok, de valahogy egyik sem tűnt akár kicsit is megfelelőnek vagy vigasztalónak. Valamit mégis mondania kellett, mert érezte, hogy Odüsszeusznak nem volt könnyű így feltárnia előtte az őt aggasztó gondokat. 

- Nagyon sajnálom, hogy ezen keresztül kell menned! - Diomédész elnyomta a csikket a hűvös homokban, majd gyengéden felvitte a kezét Odüsszeusz térdére, és megszorította a kedvese kezét. - Úgy szeretném, ha… ha elvehetném a fájdalmadat.

Odüsszeusz szemei elkerekedtek. Egyértelműen meglepődött a válaszon, és őszintén, Diomédész is meglepődött saját magát. Zavart csönd állt be pár pillanat erejéig.

- Azt hittem… - motyogta a férfi - Szóval azt hittem, hogy majd most is kényelmetlenül érzed magad, és rám fogsz szólni, hogy megint az érzelmeimről beszélek.

Diomédész mellkasában mintha érezhetően süllyedt volna valami. A fiú nagy levegőt vett, majd közelebb húzódott Odüsszeuszhoz. Közvetlen közelről az arcába nézett, tekintetük puhán simult össze.

- Te tényleg azt gondolod, hogy nem tudom elviselni, ha megosztod velem a gondjaidat?

- Eddig leginkább a te gondjaidról beszélgettünk. Meg a közös örömeinkről. A szerelmi vallomásom elég kellemetlenül érintett, azt hittem…

- De csak mert apám egy seggfej - vágott közbe a fiú hevesen. Odüsszeusz értetlen arcot vágott. - Csak gondolj bele. Kisfiú korom óta arra tanított, hogy ne mutassam ki az érzelmeimet, hogy ne sírjak, ne legyek érző ember. Ezért van az, hogy megrémítenek a saját érzelemeim, a mások érzelmei meg főleg. De Jonathannel dolgozunk a problémán, és most már legalább tisztán látok ebben az ügyben. Sajnálom, ha eddig úgy érezted, hogy nem oszthatsz meg velem mindent.

Odüsszeusz viszonozta Diomédész kézszorítását, és hagyta, hogy Diomédész a vállára hajtsa a fejét, és egészen közel húzódjon hozzá. Tüdeusz gyermeke tényleg bocsánatkérésnek szánta ezt, bár arra nem volt képes, hogy a másik szemébe nézzen közbe. Továbbra is azt gondolta, hogy a tettei és a mozdulatai ezerszer többet árulnak el az érzéseiből, mint a szavak. 

- De van még valami.

Diomédész csüggedten nézett fel rá.

- Penelopé. - Nem is kérdezett már, és nem is volt szükséges, hogy a férfi bólintson, vagy máshogy megerősítse a feltételezéseit. Diomédész látta a szemében, hogy a megérzései helyesek voltak. A szívének üteme felgyorsult, és tudta, hogy el kellene húzódnia a férfitól. De hát olyan kényelmes volt így.

- Nem feküdtünk le - szögezte le Odüsszeusz. Habozott még, fogalma sem volt, hogyan fogalmazza meg a mondanivalóját. - Tudod, iszonyú volt az a másfél hét otthon, főleg, mert apa miatt Ithakán töltöttük azt. Minden gyerekkori emlékem visszajött, hiszen abban a házban nőttem fel. És… igaz, apa nagyon nehezen viselte, amikor azt hitte, meleg vagyok, de ezen kívül mindenről tudtunk beszélni, és sokáig nagyon közel álltunk egymáshoz. Ambivalens érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy haldoklik, és ezért iszonyat bűntudat emésztett. Nem ettem, nehezen aludtam. Penelopé, mentségére legyen szólva, mindent megpróbált. A kedvenc ételeimet főzte, sokszor megölelt, vigasztalt. Bevallom, örültem ennek, mert nagyon… nagyon magam alatt voltam.

- Miért nem hívtál fel engem? - kérdezte elkeseredetten a fiú. Odüsszeusz beharapta az ajkait.

- Nem tudom. Azt hiszem… nem akartalak ilyesmivel fárasztani. Olyan fiatal vagy még, nem kellene ilyen dolgokkal foglalkoznod. Penelopé pedig a feleségem, akkor is, ha már nem vagyok szerelmes belé. Azt gondoltam, hogy teljesen rendben van az, hogy támogatni akar és kedves velem... de azt hiszem, ő úgy gondolta, hogy itt az idő, hogy megjavítsuk a házasságunkat. És… az egyik este, amikor vigasztalni próbált, megcsókolt. Én meg viszonoztam.

Diomédész most már tényleg elhúzódott. Langyos szellő kezdett fújdogálni, ő mégsem érezte a melegét. Felhúzta a két térdét, és védekezően átkarolta őket. Szeretett volna minél távolabb kerülni a férfitól, és az esze azt súgta, hogy ne hallgasson a másik magyarázkodására. Itt kellene véget vetni mindennek. Nem először fordul meg ez a fejemben, ez pont elég jel kellene hogy legyen. Valahogy mégis Odüsszeusz felé mozdult a tekintete.

- És akkor gondolom örüljek neki, hogy a szexre nemet mondtál.

A férfi a fejét rázta.

- Nem is akartunk szexelni. Egyszerűen… nem olyan volt a hangulat. Értsd meg, Diomédész, hogy az apám súlyos betegen feküdt a kórházban. Nem szexre vágytam egyáltalán. 

- De hát ez még rosszabb! - fakadt ki a fiú hirtelen. Legszívesebben megrázta volna a másikat, vagy megütötte volna; bár Odüsszeusz sokszor felidegesítette már, amióta az Ilionba jár, sosem akarta tettlegesen bántalmazni. Miért is akarta volna, mikor az utóbbi időben ő volt az első gondolata reggelente, és az utolsó gondolata lefekvés előtt. De most úgy érezte, nem bírja tovább ezt a sok felgyülemlett haragot és erőt magában tartani; legalább kiabált, ha már mást nem tudott tenni. - Miért nem érted?! 

- Rosszabb?

- Ha lefeküdtél volna vele, azt sokkal könnyebben megbocsátanám, mert tudom, hogy csak azért tetted, mert szenvedtél. És én persze nem voltam ott veled. De… - A fiú tehetetlenül a tenyerébe temette a fejét. - Meghitten összebújtatok beszélgetés közben. És csókolóztatok. Ez… intim dolog. 

Odüsszeusz várt pár pillanatot.

- Én nem éreztem annak - jelentette ki határozottan. - Mármint, számomra nem volt meghittebb, mint megölelni egy jó barátot. 

- Ja, hogy te mindig így viselkedsz a barátaiddal? Ölelgeted meg csókolgatod őket? Az ifjabb Átreidész tanár úr el lehet kényeztetve - gúnyolódott a fiú.

Láertiádész a szemeit forgatta.

- Nyilván nem. Csak azt akartam ezzel mondani, hogy nekem az a csók az égvilágon semmit sem jelentett. Ezt jelzi az is, hogy beszámoltam róla, nem? Ha azon lennék, hogy minden erőmmel megtartsalak téged, nem mondtam volna el. De őszinte akarok lenni hozzád, mert megígértem. És tudod, milyen nehéz nekem őszintének lenni. Annyira hozzá vagyok már szokva a kisebb-nagyobb hazugságokhoz, hogy észre sem veszem, ha nem mondok igazat. De miattad megerőltetem magam. És például azt is elmondom, hogy azért nem jöhettél el ma hozzám a lakásba, mert… Penelopé meglátogatott. Jövő hét végéig itt marad.

Diomédész erre abszolút nem volt felkészülve. Nem gondolta volna, hogy Odüsszeusz túl tud tenni az előbbi vallomásán, de most sikerült.

- Micsoda? De miért?

- Évek óta hívom, és valamiért éppen most döntött úgy, hogy kap a szavamon. - A férfi megvonta a vállát. - Esküszöm, csak az az egy csók volt, de azon úgy felbátorodott, hogy rögtön közölte, szeretne eljönni Floridába. Plusz elvileg valami történész konferencia is lesz Miamiban, ahol előad, de szerintem csak azért fogadta el a meghívást, mert meg akart látogatni.

- És neked eszedbe sem volt nemet mondani, gondolom.

Odüsszeusz láthatóan nem tudta, mit mondjon erre. Zavartan a nadrágját babrálta.

- Figyelj, nemsokára hazamegy. Csütörtökön levezet Miamiba, aztán már vissza sem jön, repül rögtön Athénba a konferencia után. 

- Kibaszott irritáló, hogy mindezt úgy adod elő, mintha már meg is bocsátottam volna, és minden a lehető legnagyobb rendben lenne. 

Diomédész gondolt egyet, majd felállt a helyéről. Vetett még egy utolsó pillantást a Mexikói-öböl sötét, csöndes vizére, és hagyta, hogy egy kósza szellő meglegyintse kissé már hosszúra nőtt haját.

- Vigyél haza, kérlek.

- De még annyit…

- Nem érdekel, vigyél haza. - A fiú összefonta maga előtt a karjait, mintha fázna. Pedig húsz fok fölött volt a hőmérséklet. - Vagy ha nem viszel, elmegyek a legközelebbi buszmegállóig. Van mobilom, odatalálok.

- Ne viccelj már, a városig nincs járda, és nincsenek lámpák sem. Nem hagyom, hogy több kilométert sétálj a sötét úton. 

Diomédész nem kommentálta a dolgot, csupán elfogadóan bólintott. Hamar beült a férfi kocsijába, majd a városig tartó utat néma csendben tették meg. A tanár már éppen fordult volna el a kihalt, évek óta bezárt Mytilini taverna előtt, amikor Diomédész hirtelen közölte, hogy őt tegye csak ki ott.

- De innen még…

- Csak tizenöt perc, idefelé is sétáltam.  

Ahogy leparkoltak, Diomédész kiszállt, és bevágta maga mögött az ajtót. Hátra sem nézett, automatikusan indult el a néptelen utcán a házuk irányába. Legalább most már a lámpák miatt volt annyi fény, hogy ne tévedjen el. Sportcipős léptei visszhangot vertek a betonon, Odüsszeusz kocsiját azonban nem hallotta elindulni. Még mielőtt befordult az utcasarkon, röviden hátrasandított; látta, hogy Odüsszeusz még mindig a parkolóban áll. Diomédész nagyot sóhajtott. Érezte, hogy a lába menne előre, de valami mélyen mégis visszahúzza őt a bedobott ablakú, poros taverna felé. Még egyszer hátrafordult, aztán káromkodott egy hatalmasat.

Pár perc múlva Láertiádész kiszállt a kocsiból. A fiú elvárásaival szemben cseppet sem vágott önelégült arcot, sőt, olyan volt, mintha még mindig bűntudatot érezne. Még mindig? Amióta együtt vannak, Odüsszeusz másból sem áll, csak - az övéhez nagyon hasonló - humorból, izgalmas receptekből és heveny bűntudatból. Most ez a bűntudat mégis új volt, a frissesség erejével hatott. Lehetetlen volt nem megszánni.

- Diomédész, én soha, soha többet…

- Tudom. - Diomédész lágy mosolyra húzta ajkait, majd hagyta, hogy a férfi kezeibe fogja az övét.

×××

Helené, ahogy leült a sárga, bársonyos tapintású kanapéra, egy pillanatra fájdalmat nyögést hallatott, aztán kihalászott egy arany csillámos iphone-t a feneke alól. Akhilleusz - aki éppen a begipszelt lábú Patroklosznak vitt volna üdvözült mosollyal egy bögre forró teát - lesajnáló pillantást vetett a lányra, aki igazán nem értette, mi a nagy probléma. 

- Ugyan már, én is ráültem százszor a telefonomra, és semmi baja nem lett...

- Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez a legújabb kiadás, és minimum ötször annyiba került, mint a te kínai... ?- Patroklosz, bár most nem tudott kedvese lábára lépni, egy erélyes oldalba bökéssel tudatta vele, hogy bölcsebb lesz nem befejezni ezt a mondatot. Akhilleusz kedélyes, de egyértelműen fals vigyort erőltetett magára, miközben letette a négy pohár gőzölgő, forró eperteát az asztalra. Diomédész éppen ekkor érkezett meg a moziszobába, két hóna alatt két hatalmas tál popcorn volt, illata egészen betöltötte a kicsi, csupán néhány egészen apró ablakkal bíró, félig alagsori szobát. Odakint egyre nagyobb vihar tombolt. Bár korábban egy közös mozizást terveztek a városban, az időjárás - hiába volt már május - keresztülhúzta csodás terveiket. Így végül is úgy döntöttek, hogy használatba veszik Diomédészék házának eddig kevésbé népszerű részét, ami nagy családi mozizásokhoz lett kitalálva - természetesen még az előző tulaj által, Diomédész apjának eszébe se jutott volna ilyesmi.

- Ez egyszer nem fogok megsértődni - emelte fel kissé büszkén az állát Helené, de azért engedékenyen pillantgatott a fiúkra. - De ehhez az kell, hogy én választhassam ki a filmet, amit nézünk. 

- Brisz most már nem jön? - érdeklődött Diomédész, ahogy a begipszelt lábú sráchoz fordult. Patroklosz továbbra is szorgosan pötyögött a telefonjában, csak az üzenetküldő alkalmazás hangjai hallatszódtak egészen sokáig. Majd a srác felnézett. 

- De igen,  mindjárt itt lesz. Az mondja, nagy hírei vannak. 

Akhilleusz elcsodálkozott.

- Mégis felveszik egyetemre?

- Nem tudom, azt nem mondta. 

- Van egy ötletem  - ragyogott fel Helené szeme, majd, mintha csak a rúzsát keresné, elkezdett matatni a táskája belső zsebében. Néhány összegumizott paklit vett elő, majd kirakta őket az asztalra. - Amíg Brisz nem jön, ne kezdjük el a filmet. Játszhatnánk Cards against humanityvel. 

Patroklosz rosszallóan húzta a száját.

- Jaj ne már, most nagyon nem vagyok abban a hangulatban, hogy zsidós meg rasszista vicceket halljak. 

- Akkor valami ivós játék? - gondolkodott Helené.

- Hát mondjuk nincs itthon valami sok alkohol - merengett el Diomédész ahogy felemelte a dohányzóasztal mellé bekészített két üveg bort. - Ha hamarabb szóltok, hogy ez lesz a program, szerzek. Ez ötünknek édeskevés lesz.

- És ha az veszít, aki először megy pisilni? - vetette fel Patroklosz, a többiek azonban érdemben már nem tudtak reagálni, mert Diomédész - a nyitott alagsori ajtón keresztül - meghallotta a csengőt. A srác elnézést kért, aztán fel is szaladt a földszintre, a bejárati ajtóhoz. Legnagyobb meglepetésére azonban a küszöbön nem Briszéisz állt, hanem egy csurom vizes, vörös loboncos lány, akinek a virágmintás szoknyája és a rózsaszín blúza egészen a bőréhez tapadt. 

- Ó, de örülök, hogy megtaláltalak! - örvendezett a lány, Diomédész azonban egy pillanatra teljesen meg volt zavarodva. Nyilván felismerte két nappal ezelőttről Cressidát, Troilusz barátnőjét, akit ő vitt haza részegen az igazgató úrhoz. Hogyne ismerte volna fel. De elképzelni sem tudta, hogy mit kereshet nála a lány ilyen ítéletidőben, azt meg pláne nem, hogy honnan tudta a címét. - Beengedsz?

- Persze, gyere csak. - A fiú, amint becsukta mögötte az ajtót, értetlenül fordult szembe a lánnyal. Cressida szemmel láthatóan teljesen magán kívül volt az örömtől, és észre sem vette, hogy az esőtől rátapadó blúza kivételesen szép rálátást enged szintén rózsaszín melltartójára. - Kérsz egy törülközőt? 

- Csak szerettem volna megköszönni, amit értem tettél - hadarta a lány gyorsan. - Hogy segítettél, és hazavittél Priamoszhoz. Nem sokan tették volna meg ezt a helyedben.

- Sajnálom, hogy ilyen rossz embereket ismersz. - Aztán hanyagul vállat vont. - Szerintem teljesen alap dolog. 

- Nem az. A saját barátom képtelen volt mellettem maradni, amikor szükségem lett volna rá. - A lány fázósan összehúzta a karjait, miközben lehajtotta a fejét. - Azóta alig szól hozzám, még ő haragszik, hogy képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak az ouzóval. Mikor éppen ő biztatott. 

A srác unottan ciccegett.

- Mit mondjak erre? Nem lepődöm meg ezen a családon, az az igazság. 

- Réges régen szakítanom kellett volna. Amikor elkezdtünk randizni, úgy éreztem, ő az életem, hogy nem bírom ki nélküle egy napig sem. Mindig mindent együtt csináltunk, és a barátaim is elmaradtak szépen és lassan. Mert neki nem tetszett, hogy velük vagyok.  - Cressida a szeméhez emelte egyik kezét, Diomédész pedig, akármennyire is sajnálta őt, nagyon félt attól, hogy a lány hirtelen sírni kezd majd. Úgy tűnt, érzelmileg nagyon mélyen van, bár egyelőre tartotta magát. - Pedig én annyira szerettem őt. Miért van az, hogy azok bántanak, akiket a legjobban szeretünk? Ez nem normális. Nem szabadna, hogy normálisnak vegyük. 

Tüdeusz sarja az elevenében érezte ezt, de nem akarta sem szóval, sem arckifejezéssel elárulni magát. Mi köze van ahhoz Cressidának, hogy ő micsoda poklot élt át Odüsszeusszal, hogy még mindig bizonytalan és fél, hogy rosszul döntött? Semmi az égvilágon. Mégis, ahogy most erre a - nála sokkal alacsonyabb és törékenyebb - szenvedő lányra nézett, saját maga visszatükröződését látta egy pillanat erejéig. A saját gyötrelmét látta Cressida tekintetében, ezért inkább félrefordította a fejét, nagy szakértelemmel a padlót kezdte tanulmányozni.

- Öhm... erre nem tudok válaszolni, de mivel gondolom, busszal jöttél, szívesen hazaviszlek Priamoszhoz. Ilyen időben ne mászkálj odakint.

- Busszal jöttem, sajnos közben lett ekkora vihar, ezért nem hoztam esernyőt. De Párisz mindjárt itt lesz értem, hogy hazavigyen kocsival. 

- Érdekes. - Diomédész elgondolkodott. - Sokszor eszembe jutott már, hogy milyen furcsa... hiszen Priamosz itt lakik a városban, Hektor és Párisz mégis kolis. És az autójukat sem használják gyakran, én legalábbis nem láttam, amióta itt vagyok.

- Igen, az ilyesmiben Priamosz nagyon szigorú. - Cressida a szemeit forgatta. - Én sem értem teljesen, elvileg azért van így, hogy megtanítsa a gyerekeinek, hogy a pénz nem csak úgy terem, hanem meg kell dolgozni érte. Ezért Hektor és Párisz is csak ritkán használhatják az egy szem családi kocsit, bár van jogsijuk. Az apjukhoz is csak azokon a hétvégéken mennek el, amikor éppen nem Hekubánál vannak Miamiban. 

Diomédész cseppet sem csodálkozott, hogy Priamosz nem az apák gyöngye, és rögtön megállapította, hogy ez a rendszer úgy hülyeség, ahogy van.

- Gondolom, a címemet is Priamosz adta meg.

- Igen. Tudod, holnap korán hazaindulok, és nem akartalak már akkor zavarni. - Cressida kissé zavarba jött, és kisimított egy arcára lapult, nedves tincset. - Ez... nagyon nem én vagyok. Sosem csináltam még ilyen vad dolgot. Legfeljebb mikor egyszer egy könyvtári, megrongált Tolsztoj kötet sorsát a saját kezembe vettem.

- Mit csináltál?

- Vettem egy ugyanolyan kiadásút, és azt vittem vissza a könyvtárba - felelt Cressida. - Nem... nem akartam, hogy azt higgyék, én firkáltam tele az oldalakat. A könyvtári címkét is szépen átragasztottam, hogy senki ne tudja meg, mit műveltem.

Diomédész egy pillanatig megszólalni sem tudott, és minden erejével azon volt, hogy ne találja szépnek ezt a teljesen elázott, pihegő, szomorú szemű lányt, aki azt hiszi, most valami végtelenül durva történetet mesélt el neki. Valami furcsa okból még mindig látta magát benne, de azt is érzékelte, hogy Cressida egy önálló, egyedi személyiség; és a kettejük közötti különbségek csak még jobban fokozták Diomédész vonzalmát. A következő pillanatban azonban megszólalt egy autó dudája odakint, Cressida pedig félénken elmosolyodott. Diomédész kikísérte őt az ajtóhoz, majd még egyszer megkérdezte, hogy nem kér-e egy törülközőt vagy valamilyen felsőt, legalább hazáig. Az előszobaszekrényen éppen ott lógott egy nemrég mosott, az Ilion iskola címerével ellátott pulcsi, ezt a fiú gyorsan a lány kezébe nyomta.

- Nem baj, ha nem hozod vissza, belefér a keretbe. Csak nézz szét a házban - mutatott körül Diomédész. - A moziszoba és a kinti medence után szerintem el fogjuk bírni, ha lába kél egy pulcsinak.

Cressida aprót nevetett, ahogy magára öltötte a több számmal nagyobb felsőt.

- Elhiszem. De... akár vissza is hozhatnám. Ha nem holnap, máskor. Ha esetleg megadod a számodat, legközelebb, ha erre járok... - Cressida pár reményteljes pillanatig a fiú szemébe bámult; mivel Diomédész most sokkal közelebb volt hozzá, mint eddig, ez a pillantás most teljesen egyértelmű volt. Már ha a szavai hagytak bármi kétséget is. 

- Öhm... - Diomédész vágott egy elfuserált fintort, majd zavartan elkapta a tekintetét. Magát is meglepte ezzel, általában nem volt jellemző rá a tétovázás. - Izé... az a helyzet...

- Úristen, bocs, nem úgy...

- Ne kérj bocsánatot! - kérte Diomédész immár határozottan, mivel látta, hogy Cressida arca egy érett paradicsom színét kezdi magára ölteni. A lány keresztbe tette a karjait, és szüntelenül a padlót bámulta, láthatóan iszonyatosan kellemetlenül érezte magát. 

- De, én... én olyan hülye vagyok, nem lett volna szabad csak így... menjenek a francba azok a hülye feminista oldalak, még hogy én kezdeményezzek...

- Cressida - súgta a fiú nyugtatónak szánt hangon. Legszívesebben vigasztalóan megszorította volna a lány vállát, de tudta, hogy az már aztán végképp félreérthető lenne.  - Van barátom. De semmi baj, nem tudhattad.

Pár másodpercnyi csend.

- Ó, oké. - Cressida nagy levegőt vett. - Akkor még totál esélytelenebb a dolog. Ez valamennyire vigasztal.

Diomédész ajkai félmosolyra húzódtak. Egy pillanatra határozottan felmerült benne, hogy rá kellene hagynia a lányra a dolgot, hiszen ő Odüsszeusszal van, és Cressida pedig holnap elutazik. Messzire. Soha többé nem látják egymást. De nem vitte rá a lélek, valamiért nem.

- A lányok is tetszenek  - jelentette ki határozottan, majd sóhajtva a plafonra nézett. - És ha nem lenne O... a barátom, akkor... máshogy is alakulhatna. De ez van. 

Cressida nem mosolygott, de Diomédész látta a szemén, hogy tudomásul vette a hallottakat. És máris egy fokkal kevésbé érezte magát kellemetlenül. A lány szemei mosolyogtak helyette.

Párisz odakint dudált még kettőt, majd harmadszorra egy haragosabbat, hosszabbat is. Cressida röviden elköszönt, intett Diomédésznek, majd még mielőtt lelépett a veranda lépcsőjén, közölte Diomédésszel a teljes nevét.

- Hátha nem felejtesz el. Még egyszer köszönöm, amit értem tettél. 

×××

Briszéisz végül csak megérkezett, és pont időben, hiszen a többiek éppen csak kiválasztották, hogy melyik filmet fogják nézni. A lány haja bozontos kontyba volt kötve a feje tetején, hátán egy régi, piros hátizsákot viselt, amit most kissé fáradtan dobott le a szabadon álló fotelre. Patroklosz fél kézzel leállította a filmet, majd érdeklődve a lány felé fordult.

- Na, mi történt? Mi az a jó hír, amit szerettél volna közölni velünk? Ugye felvettek valahova?

Patroklosz kérdése túlságosan őszinte volt, és Diomédész inkább nem is nézett a lányra, túl kellemetlen volt, ahogy az igazság tükröződött az arcán. De nem is Brisz lett volna, ha nem vicceli el a helyzetet.

- Á, hol érdekeljen engem az egyetem, mikor a Burgerben esti meg hétvégi műszakpótlékot adnak? Meg ilyen kaját? - A lány tettetett játékossággal vállat vont. - Nem erről van szó. A bátyám viszont elég régóta spórol egy autóra, és most végre sikerült vennie egyet. Igaz, nem a legújabb, mint a ti flancos Mercitek, de teljesen jól megy.

- De jó, örülök nektek! - lelkendezett Helené.  - És most szeretnél megtanulni vezetni?

- Igen, ez a nagy tervem a nyárra - somolygott Briszéisz, majd körbenézett a barátain. Kicsit lekonyult a mosolya. - Viszont... az én családom sajnos nagyon sokat dolgozik, és nem nagyon lesz idejük tanítgatni. Az autóssuli meg nem fér bele a büdzsébe, szóval arra gondoltam, hogy...

- Vállalom - jelentkezett habozás nélkül Tüdeusz sarja, Brisz szeme pedig igencsak meglepettnek tűnt. 

- De... azt szerettem volna kérni csak, hogy esetleg felváltva, néhányszor...

- Neked köszönhetem, hogy nem buktam meg matekból - szögezte le a srác, ahogy Brisz mellé állt. - Teljesen ingyen segítettél, és most végre tudom viszonozni. Plusz, ha jót akarsz magadnak és a szeretteidnek, nem Akhilleusztól tanulsz meg vezetni.

Diomédész ezután hagyta, hogy Briszéisz szorosan átölelje őt. Mivel a lány jóval alacsonyabb volt nála, ez azt is jelentette, hogy kicsit le kellett hajolnia, de nem bánta. Tényleg örült, ha segíthetett. 

- Pöcsfej - jelentette ki unottan Akhilleusz. Színpadiasan felsóhajtott, majd kivett a pólója elülső zsebéből egy vékony köteg papírt. Diomédész szemébe nézett. - Igazából a film utánra tartogattam az én nagy bejelentésem, de nem bírom ki, muszáj, hogy lealázzalak a sárga földig. Mármint kedvességgel és jófejséggel. 

Patroklosz érdeklődve kivette a kedvese kezéből a jegyeket; mert most már mindenki látta, hogy egyértelműen öt darab repülőjegyről van szó. Akhilleusz a világ legnagyobb nyugalmával feltette a lábát a zsámolyra, majd hátradőlt a kényelmes kanapén. A teáját szürcsölgette, és közben jólesően lehunyta a szemét. 

- Athénba szólnak - dünnyögte Patroklosz, akinek láthatóan szintén újdonság volt mindez. Párja felé fordult, és teljesen megütközve, már-már felháborodva meredt rá. - Mégis mi ez?

- Na, az a nagy helyzet állt elő - sóhajtozott az aranyhajú srác, kifejezetten élvezve, hogy minden szem rátapad -, hogy ugye van nekem ez az Eleni nevű nénikém, meg neki az új, vezérigazgató férje. Athénban laknak egy elég király környéken. Kiskoromban gyakran jártunk hozzá a szüleimmel, de az utóbbi időben nem voltam. Most megint erősködött, hogy menjek el hozzá legalább a nyáron, töltsek pár hetet náluk, van elég hely... persze a nemlétező barátnőmmet is vigyem, akit tavaly karácsonykor bekamuztam nekik.

- Szerintem ebből mi már nem jövünk ki jól - tette karba a kezét Diomédész, Akhilleusz viszont haragos szemekkel meredt rá. 

- Szóval azt mondtam a néniéknek, hogy oké, eljön a barátnőm is. - Akhilleusz ellágyuló szemekkel nézett Briszéiszre. - Aki te lennél. Na de Patroklosznak is jönni kell, ebből nem engedek, és akkor meg már ő is jöhetne barátnővel, az úgy még kevésbé lenne gyanús. Gratulálok, Helené, neked is lett egy új pasid. És ha már itt tartottam... - Akhilleusz furcsán fintorogva nézett Diomédészre. - Először amúgy eszembe sem jutott meghívni téged...

- Drága vagy...

- De úgy voltam, hogy mi hárman már jól ismerjük egymást Brisszel és Patroklosszal, Helené meg lehet, hogy egyedül érezné magát. Így te leszel a szomorú, szerencsétlen, és hetero szingli. Hangsúlyozom, hetero. Úgyhogy minden jelenlévő fiúval szeretném közölni, hogy nincs nyáladzás Ryan Goslingra, amíg ott vannak a néniék.

Döbbent csend.

- És az eszedbe se jutott, hogy... nem is tudom, mondjuk megkérdezz minket? - tért magához először Helené. Briszéisz csak pislogott, majd kikapta Patroklosz kezéből a jegyeket, és elképedve bámulta őket.

- Ráadásul mennyibe kerülhettek ezek? Komolyan, Akhilleusz?! 

- Most mi a baj? - értetlenkedett a fiú. - Eleni néni meghívott engem és a barátnőmet. Tökre örült, hogy viszek még másokat is... elég idősek már, és nincs fiatal társaságuk. Annyira magukon kívül voltak a hírtől, hogy fel is ajánlották, hogy kifizetik az összes repjegyet. Lettem volna hülye, hogy visszautasítsam? Mikor ti is alig jártatok még Görögországban? 

- De ez rengeteg pénz lehetett! - kiáltotta Patroklosz. - Hogy... hogy fogom én ezt valaha is visszafizetni neked?

- Vagy én? - rogyott le a fotelbe tehetetlenül Brisz.

- Majd ha Görögországban leszünk, utazgathatunk, és akkor abba beszálltok. Ott úgyis minden olcsóbb. Ez hogy hangzik? Két hét nem olyan kevés idő, elmehetünk megnézni néhány szigetet, a korinthoszi csatornát, a Meteorákat... tök fasza élmény lesz!

Brisz nőietlen hangon horkantott.

- És közben azt tettetjük, hogy együtt vagyunk. Meg Helené és Patroklosz is.

- Jaj már, ez csak akkorra szól, amíg ott alszunk a házban, és a néniék látnak minket. Szerintem jó poén lesz, a filmekben is mindig van ilyen, én annyira adnám, hogy kipróbáljuk. 

Erre senki nem nagyon tudott érdemben reagálni, még mindenki javában emésztette a hallottakat. Csak Helené jegyezte meg az orra alatt somolyogva:

- És még azt hittem, dögunalmas nyaram lesz.