Ain't nobody loves me better 24. fejezet

Fandom: Iliász

Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint

Műfaj: 21. századi High School AU
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: káromkodás

Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.

A következő pár hét olyan eszméletlen gyorsasággal suhant el, hogy Diomédész egyszer csak azon kapta magát: az iskolának mindjárt vége, és úgy tűnt, mindegyik tárgyból átengedik őt. Természetesen sem Odüsszeusz, sem Nesztór nem tervezte megbuktatni őt, így velük viszonylag könnyű dolga volt: történelmen tartott még egy prezentációt, ami egész jól ment, Odüsszeusznak meg, aki Görögországban volt, küldött egy esszét az amazonasi esőerdőkről. (Valójában elég nevetségesnek találta, hogy tényleg esszét kell írnia nála a jobb jegyért, de Láertiádész nem tágított, nagyon szívén viselte a fiú oktatását. Ettől függetlenül azonban elég keveset beszéltek az elmúlt néhány hétben, és Diomédésznek ez kicsit rosszul esett.). Agamemnón volt a nehezebb tészta. Mivel az utolsó pár dolgozatán sikerült ketteseket kapni, Meneláosz (talán a Hektoros fiaskó miatti szánalmától is kísérve) állítólag próbálta meggyőzni a testvérét arról hogy engedje őt át, de sokáig bizonytalan volt az egész.

Diomédész éppen kólát szürcsölgetett a konyhában, keze alatt Batman dorombolt jólesően. (Mostanában igen jól táplált lett, köszönhetően annak, hogy Déipülé és Diomédész sokszor egymás tudta nélkül etették meg őt. A macska nem igazán bánta, de amikor kiderült a dolog, kénytelenek voltak visszafogni a cica napi adagját.) Nagyot nézett, mikor meglátta az Agamemnóntól érkező ímélt - az egy dolog, hogy a férfi sosem írt neki semmit, de még mindig alig tudta elhinni, hogy a sejtése tényleg igaz. Sosem volt vallásos, de most azért elrebegett egy néma hálaimát.

- Minden rendben? - érdeklődött Déipülé, ahogy visszatette a hűtőbe a jégkrémes dobozt. 

- Igen, én… - Diomédész hitetlenkedve bámult a képernyőre. Beharapta az ajkait. - Azt hiszem, be tudom fejezni a sulit. Agamemnón átenged matekból. 

- Jaj, kincsem - virult fel a nő arca azonnal. Odament Diomédészhez, és megsimogatta a hátát. - Olyan büszke vagyok rád!

- Nem kéne olyan nagy dolognak lennie. Már hogy átmegyek mindenből.

- Magadhoz képest nagy dolog, és ez számít a legjobban.  

- Hívom is Briszéiszt mindjárt - sóhajtott egy nagyot a srác, ahogy elővette a telefonját. - Vagyis inkább először Szthenelosznak küldök egy üzenetet. Megígértette velem, hogy írok neki, amint jön a hír, hogy átengednek mindenből. Érdekes… ő biztos volt benne, hogy ez meg fog történni. 

Déipülé mosolyogva nyalt el egy kanálnyi csokis fagyit.

- Én is. Na de akkor már minden rendben, nem? Gondtalanul élvezheted az utolsó három hetedet a suliban. 

- “Gondtalanul” - tette a levegőben idézőjelbe a fiú. - Azért hátra van még néhány vizsgám a jövő hét után. Plusz még mindig nem vagyok biztos abban a jövő pénteki görög táncban, de mindegy. Csütörtök este még tartunk egy főpróbát, úgyhogy reménykedem, hogy ott megtáltosodom. Bár a lányok gyönyörű ruhában lesznek, és úgyis azt mondta a tanár, hogy mindenki őket fogja nézni.

- Hát én biztos hogy nem, bár gondolom ez nem vigasztal - nyomott egy puszit a fiú feje búbjára a nő. - De remek leszel, hidd el. Még apád is el fogja ismerni, hogy milyen ügyes vagy, ha meglátja a róla készült videót.

Diomédész felhorkanott.

- És még az is. 

- Kérlek, próbáld meg túlélni ezt a pár napot. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de tényleg csak egy hosszúhétvégére jön haza. Annyit ki lehet bírni igazán.

- Nekem igen, de… - Diomédész fürkészően, kérdőn meredt édesanyjára. - Te miért tűröd el? Neked nem kötelező. Elválhatnál, elhagyhatnád. Tudom, hogy általában pont a gyerek nem akarja ezt, de komolyan, én megkönnyebbülnék, ha azt mondanád, hogy eleged van. És igazat adnék neked. 

Déipülé arcáról leolvadt a mosoly, és a vonásai ijesztően rezzenéstelenek maradtak pár pillanatig. Majd a nő helyet foglalt a Diomédésszel szembeni széken. Batmant megcirógatta a füle alatt, aki ezt úgy jutalmazta, hogy hálásan bújt hozzá.

- Elhiszem, Diomédész. Tudod, ez nem egy könnyű döntés, és… nagyon sok mindentől függ. Először állást kellene találnom, ami így húsz év kihagyással nem olyan könnyű. Meg aztán, hol laknék? A szüleim házát már régen eladtuk. 

- Szerintem mindent meg lehet oldani, ha akarjuk. - Diomédész elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott valami. - És ha már itt tartunk, kérdezni akartam valamit. 

- Bármit.

- Tudod, meséltem, hogy járok egy ideje pszichológushoz. Jonathan nagyon jó fej, tökre megértjük egymást, azt hiszem, sokat segít, hogy hozzá járok. Meséltem neki arról, hogy mostanában te és én sokat beszélgetünk, és azt mondta, hogy ez szuper, és szívesen várna minket egy családi terápiára is. Mármint nem kell, hogy folyamatosan közösen járjunk, pár alkalom elég lenne. - Diomédész várt pár pillanatig, de mivel az anyja arcáról nem sok mindent tudott leolvasni, köhintett. - Mit szólsz?

Déipülé még mindig csak pislogott a meglepetéstől, de láthatóan igyekezett koherensen válaszolni.

- Persze, miért ne.

Diomédész megkönnyebbülten mosolygott.

- Már jövő hétfőn jó?

×××

Diomédész és Hektor ügye hivatalosan titok volt, azt azonban mindenki észrevette, hogy a suli álompárja egy ideje már nem a régi. Tüdeusz gyermeke már egészen megszokta, hogy Andromakhé nélkül látja a fiút a folyosón, és egy idő után már a lelkiismeretével sem hadakozott, mikor látta, hogy Hektor egyedül pakol be a szekrényébe, és legfeljebb a tesója kíséri őt az ebédlőben. Andromakhét ugyan sosem látta dühösnek vagy megbántottnak, nyilvánosan jelenetet sem rendezett soha, de a lány ilyen volt, amúgy sem szívesen mutatta ki az érzéseit mindenki előtt. Meg aztán, én nem tehetek róla, erősködött sokszor a fiú, csak úgy magának. Hektor mászott rám, és abszolút megérdemelte, ha Andromakhé szakított emiatt vele.Na, ennyit az álompárokról…

Persze lett a dolognak következménye, még ha csupán annyi is, hogy Meneláosz a bál hetében két napos érzékenyítési tréninget szervezett az egész iskolának. Diomédész először nem értette, Priamosz hogy engedhette ezt, hiszen sosem volt éppen híres a melegek iránt elfogadásáról - bár az is igaz, hogy nem végig erről a témáról volt szó. Az első nap a hátrányos helyzetről és a különféle fogyatékkal élő emberek témáját járták körül, még egy Down-kórosokkal foglalkozó szervezetet is meghívtak, hogy tartsanak előadásokat, illetve valódi Down-kórosok is ellátogattak az Ilionba. Diomédész először iszonyat zavarban volt, és nem tudta, hogyan szóljon hozzájuk, de a nap végére egészen megbarátkozott azzal a - korabeli - fiúval, akit vele egy csoportba osztottak, és akitől lehetett kérdezni is. A nap közös csapatjátékokkal zárult, amit Tüdeidész alapvetően dedósnak tartott volna, de a tanárok tényleg tök jó játékokat szedtek össze, és a Down-kóros srác is igen jónak bizonyult néhányban; egyszer még le is pacsiztak egymással.

Másnap délelőtt a hajléktalanság és a függőség került terítékre, és a kiscsoportos beszélgetés során Diomédész gyomrában keletkezett egy kis csomó; az ex-drogfüggő lány arról beszélt nekik, hogy pont olyan nevenincs dizájner drogokkal kezdte, mint amiket Diomédész is szokott venni néhanapján. Ő persze abszolút nem gondolta függőnek magát, ezt már Jonathannel is megbeszélték nem egyszer - ha buli volt, bevett egy-két pirulát, de amúgy ritkán. Igaz, Odüsszeusz pár hete igen éles megjegyzést tett, mikor megtalálta nála azt a maradék két szem tablettát, még meg is fenyegette a fiút, hogy lehúzza a vécén. Persze ebből nem lett semmi, csak összevesztek kicsit; de Odüsszeusz nem tudott tartósan haragudni rá, még azt is felajánlotta, hogy ad neki füvet, csak ne vegyen be olyat, amiről nem tudja, micsoda. (Diomédész pedig hülye lett volna nem kapni a lehetőségen, így történt meg, hogy másnap délelőtt, mikor a villanyszerelő véletlenül betoppant, alig győztek szellőztetni).

- Te nem szeded már azokat a kis pirulákat, ugye? - kérdezte Akhilleusz csak úgy, a semmiből, Diomédész meg döbbenten tette le a telefonját a padra. Csúnyán hátranézett a fiúra, aki még az ebédre kapott csokis müzlijét fogyasztotta jóízzel. - Mi van, hát nyilván láttam, mikor nálam buliztál. Sosem tetszett, gondoltam is már rá, hogy Idomeneuszt nem hívom meg addig, amíg így a szívén viseli, hogy mindenki jól szórakozzon nálam… mintha ezt nem tudnám elérni magamtól.

- Halkabban már! - sziszegte Tüdeidész. 

- Milyen pirulákat? - fordult oda a mellette ülő Helené is. Olyan őszinte értetlenség ült ki az arcára, hogy Diomédész tényleg megsajnálta. Igaz, sosem mesélt erről a lánynak, de nem gondolta, hogy az tényleg nem találja ki magától. Mit gondolt, mitől pörgött be így a bulikon? Azért voltak szórakozni párszor közösen, észre kellett volna vennie. 

- Tök mindegy, már nincs belőle - hazudta a srác, mire Akhilleusz arca fintorba rándult.

- Biztos? 

- Persze, hogy biztos! Amúgy sem vagyok függő, nyugi már. Néha bekaptam egyet-egyet, ennyi. Nem volt tőle semmi bajom. Mostanában meg úgyis alig voltam bulizni.

- Igen, tudom - sóhajtotta Akhilleusz teátrálisan, ahogy kissé közelebb hajolt a fiúhoz. - Annyira lefoglal a sok földrajz tanulás, hogy gondolom állandóan a kedvenc tanerőnknél csövezel. 

- De örülök, hogy nemsokára vége a sulinak! - forgatta a szemeit a fiú, mire Helené vigaszképpen a vállára tette a kezét. - Bár azért hiányzik Patroklosz. Ha itt van, nem vagy ekkora pöcsfej.

- Ugyan, már több mint két hete nem találkoztak, meg nem is nagyon beszéltek - kottyintotta el Helené az aranyhajú fiúnak.  - El van foglalva a feleségével.

Akhilleusz a homlokát ráncolta.

- Őszintén, Tüdeidész? Többe néztelek azért.

- Mi van?! 

Péleusz fia egészen bizalmas hangnemben kezdett suttogni. 

- A feleségével van elfoglalva hetek óta, téged meg nem is keres, gondolom írni is ritkán ír. Hülye vagy, hogy ezt hagyod. Ha én együtt vagyok valakivel, akkor nem ülök a seggemen tétlenül, tudva, hogy megcsal valaki mással.

- Azt mondta, hogy nincs köztük semmi - kötötte az ebet a karóhoz fiú, bár tisztában volt vele, milyen szánalmasan hangozhat ez.

Akhilleusz felhorkant.

- Mondani bármit lehet, királylány. Én ha ránézek egy emberre, rögtön megmondom neked, milyen. Láertiádész meg még tanított is évekig. Ha hazugságból lehetne doktorit szerezni, hidd el, röhögve végigcsinálná. Hányszor ígérte meg, hogy nem lesz franciadolgozat, aztán az utolsó pillanatban mégis előadta, hogy lesz, mintha csak akkor jutott volna eszébe. Zseniális pasi.

- Na jó, de ő akart összejönni velem, akkor miért…? - befejezni azonban már nem tudta a mondatot, mert éppen ebben a pillanatban lépett be az emlegetett szamár a terembe. 

A három barát szemei elkerekedtek, de Odüsszeusz rájuk sem pillantott, csak ment tovább a tanári asztalhoz, kezében egy paksaméta papírral. Szörnyen kialvatlannak tűnt, a haja kócos, kicsit zsíros is; farmerja gyűrött. A köszönés után köhintett egyet, és még megvárta, hogy az utolsó zsivaj is elhaljon, aztán elkezdte kiosztani a papírokat.

- A ma délután témája a szexuális orientációk sokszínűsége lesz. Nemsokára jönnek majd önkéntesek, és a saját életükről fognak mesélni. Addig olvassátok el ezeket, és hármas csoportokban beszéljétek át a lap végén a feladatokat. - A férfi hadarva, monoton hangon mondta el ezeket, nyilván csöppet sem figyelt oda arra, amit csinál. 

- Visszajött? Nem úgy volt, hogy lemarad a bálról is? - suttogta előre Akhilleusz, Diomédész meg csak - kissé keserűen -  vállat vont.

- Én is jövő hétről tudtam.

- Ó, én tudom, miért jött hamarabb - mosolyodott el szélesen Helené, ahogy próbált oldalról Diomédészre kacsintani. A fiú tudta, hogy a lány csak felvidítani próbálja, de nem nagyon jött be a dolog. Nem hitte, hogy Odüsszeusznak ennyire hiányzott volna, hiszen akkor felveszi a telefont, vagy legalább visszaír neki, és nem két-három naponta. Oké, az elején Diomédésznek nem tetszett, hogy hazamegy a feleségéhez, de végül is megbeszélték, és azt hitte, rendben vannak. A férfi viselkedése azonban teljesen érthetetlen volt.

- Na jó, én viszont megyek - köhintett hirtelen Akhilleusz, ahogy az iszonyat menő órájára nézett. Majd a világ legnagyobb természetességével felvette a táskáját a földről, és felállt. Odüsszeusz elhűlve mered rá; Tüdeidész meg csak arra gondolt, hogy a férfi ezen verziójánál még ő sem húzná ki a gyufát. 

- Hova is? Még tart a foglalkozás, csak fél háromkor mehettek haza.

- Nem haza indultam, hanem Patrokloszhoz megyek a kórházba. Ma engedik ki, és haza kell vinnem. 

- Nem teheti ezt meg az édesanyja?

- Az anyja dolgozik.

- Neked meg feladatod van, ugye? Elolvasni a lapot, és megvitatni azt a társaiddal. - A férfi felnézett az égre. - Igen, értem, hogy van más dolgod, de mindenkinek lenne. Ezen kívül már csak két hét van, bírjuk már ki, jó? Nekem sem könnyebb, elhihetitek. Bár azért azt hozzátenném, hogy igazán nem árt ennek az osztálynak, ha egy kis elfogadást és toleranciát tanul. 

- De én bi vagyok, hova tanuljak már toleranciát? - nézett a férfira gyilkos szemekkel Akhilleusz. Kis híja volt, hogy az asztalra nem csapott. - Éppen a pasimhoz igyekszem a kórházba, szerintem pont az mutatna toleranciát, ha elengedne… de csak úgy mondom.

Odüsszeusz már igencsak robbanós hangulatban volt, ezért lehunyta a szemét pár tizedmásodpercre, hogy kissé lenyugodjon.

- Jaj persze, nyilván, ha nem vagy heteroszexuális, akkor nyugodtan kivonhatod magad a ma délutáni foglalkozásból, fel vagy mentve - jegyezte meg gúnyosan az orra alatt, mire Diomédész fogta magát, és pakolni kezdett.

- De hát…

- A tanár úr azt mondta, fel vagyunk mentve -   jelentette ki Tüdeusz sarja, közben magában elégtételt véve az elmúlt hetekért. Akhilleusszal vigyorogva összenéztek, majd hamarosan kislisszoltak a teremből.

×××

- Na ez rendkívül kínos volt - köhintette Idomeneusz, és hogy elfoglalja valamivel magát, a puncsában lévő kis gyümölcsöket piszkálgatta a szívószálával. Glaukosz együttérzően hümmögött, Akhilleusz szüntelen az órájára pillantgatott, Diomédész meg még mindig üres tekintettel bámult a színpadra. 

Szó mi szó, a suli nagytermét alaposan feldíszítették, az emelvényt királykék és fehér selyemvirágok hálózták be, ám nem csak ez utalt az Ilion középiskola nemzeti hovatartozására, hanem a színpad hátterében kifeszített óriási görög zászló is. Diomédész - ha őszinte akart lenni - elég giccsesnek találta a lobogót, és mikor előző nap itt gyakoroltak, kénytelen volt elfojtani egy gúnyos felhorkanást. Most azonban nem ez gyakorolt a fiúkra ilyen lesújtó hatást; hanem a tény, hogy Hektor és Andromakhé mégis bálkirály és bálkirálynő lettek, annak ellenére is, hogy már szakítottak. Már nagyon régóta borítékolható volt, hogy - ha már megtartották eme nemes amerikai tradíciót - ők lesznek a kiválasztottak, hiszen mindketten nagyon népszerűek voltak. Nyilván észrevették az emberek, hogy mostanában nem lehet őket együtt látni, de - Diomédész szerint legalábbis - azt gondolhatták, hogy ideiglenes mosolyszünetről van szó, és a bálkirály-bálkirálynővé avatás rendbe hozza majd a dolgokat. Diomédész tudta csak, mi van a szakítás mögött, ezt azonban nem osztotta meg senkivel a világon, csak Odüsszeusszal (vele sem saját akaratából), meg a terapeutájával; még Helenének sem mondott egy árva szót sem. A srácok azonban valahogy így is levették, milyen feszülten mosolygott a szép, szőke Andromakhé, mikor felcsigázott hajára illesztették a koronát. Hektor arca merev volt, kicsit fintorba szorult, mint aki citromba harapott. 

- Szerintetek miért szakítottak? - merengett el Glaukosz, Diomédész meg igyekezett nem megfulladni a saját puncsospoharában. 

- Talán bölcsebbnek látták - vont vállat Akhilleusz. - Elvégre Hektor megy Kaliforniába, Andromakhé meg marad. Nem valami működőképes úgy egy párkapcsolat, ha több ezer kilométer választja el őket egymástól. 

- Most jut eszembe… - csettintett egyet Idomeneusz. - Még múlt héten, francián Andromakhéval voltam párban, és azt mesélte, hogy most kihagy egy évet, és úgy tervezi, hogy Törökországba megy addig.

- Ő is Törökországból jött? - csodálkozott Diomédész.

- Igen, törökországi görög, Anatólia környékéről származik, de ugye a szülei már Miamiban élnek. Gondolom, az otthonának érzi mindkettőt. Az idős nagyszülei még mindig Törökországban laknak, és hozzájuk költözne ki addig. 

- De király, bárcsak nekem lenne ilyen jó dolgom - lelkendezett Glaukosz, Diomédész pedig nagyon hasonlóan érzett. Neki eddig nem nagyon volt semmi programja, még a nyárra sem, mert még pár hete azt tervezte, hogy rögtön beadja a papírjait a katonasághoz. Odüsszeusz ötlete - hogy menjenek együtt a Shetland-szigetekre - azért felvillanyozta, és remélte, hogy a férfinak csak rossz időszaka van, és nem gondolta meg magát a közös úttal kapcsolatban. Miközben a fiúk mellette arról beszélgettek, hogy Patroklosz lábáról mikor vehetik le a gipszet, na meg hogy Idomeneusz melyik sportösztöndíjat fogadja el, volt ideje a tömeget pásztázni, és végül megtalálta Láertiádészt is valahol a terem végében; röviden összenéztek, és Diomédész látta, hogy a férfi zavartan elmosolyodik.

Tudtam, hogy nincs nagy gáz.

×××

A görög néptánc páros része nem sikerült a legjobban, Diomédész pedig kifejezetten sajnálta Helenét, hiszen annyiszor a lábára lépett már, hogy csodálkozott a lány türelmén, na meg azon, hogy végig olyan mosolygós, vidám maradt. Látszott rajta, hogy iszonyatosan élvezi az egészet, és a fiú arra gondolt, hogy Párisszal való szakítása óta most látja őt a legboldogabbnak. Jobban mondva: Párisz mellett sem volt sosem ilyen életteli és önfeledt. Diomédész pedig borzasztóan örült, hogy a legjobb barátja szinte kivirult; bár kellett neki egy kis idő, hogy feldolgozzon minden fiús ügyet, Tüdeidész úgy látta, hogy Helené nagyon boldog egyedül is. Abban a részben, amikor csak a lányok adtak elő egy sortáncot, Helené lehunyt szemmel kapaszkodott össze a többi lánnyal, és mind olyan tűzzel mozogtak, úgy átadták magukat a mozdulatoknak, hogy mindenki elképedve és sokan büszkén bámulták őket. A fiúk is ügyesek voltak aztán, de a legszebb a körtánc volt a legvégén: Diomédész egészen belejött a dologba, már nem tűnt ki annyira a bénasága, és őt is elkapta a tánc heve és megindultsága; összemosolygott a többiekkel. A jól kiérdemelt tapsot homályosan érzékelte, a szemben lévő reflektorok kissé el is vakították; de felfokozott lelkülettel hajolt meg a többiekkel együtt, és amikor lejött a színpadról a hátulsó kislépcsőn, hihetetlen eufória ömlött szét a csontjaiban.

- Megcsináltuk, igen! - éljendezett Helené még a lépcső tetején, majd izgatottan a fiú nyakába borult. Diomédész még annyira a pillanat hevében volt, hogy megfogta a lány derekát, megpördítette, és úgy tette őt le a talajra, maga mellé. Helené kacagott. - Tök jól sikerült, el sem hiszem!

A néptáncos végzősök kicsit félrevonultak enni - volt egy külön büféterem a megéhezetteknek -, majd átöltöztek kissé hivatalosabb ruhába. Diomédész gyűlölte a rendes nyakkendőket, így ő egy csokornyakkendőt hordott; színben a vele érkező Helenéhez igazodott, aki padlizsánlila, deréktől hercegnősen kibővülő, fodros ruhakölteményt vett fel a jeles alkalomra. A pántnélküli felsőrész a szokottnál kihívóbb dekoltázst eredményezett, és mikor a fiú először meglátta őt ebben a ruhában, rögtön megértette, miért részesítette előnyben barátja a szolidabb felsőket. Az este során jópár fiú igencsak illetlenül megbámulta az átlagnál nagyobb méretekkel rendelkező lány melleit, néhány be is próbálkozott, Diomédész azonban hamar leszerelte a gázabb egyéneket. 

- Olyan, mintha lenne egy hivatásos testőröm.

- Micsoda? - kiabálta Diomédész, mert a zenétől alig hallotta a lányt. A táncparkett közepén voltak, a DJ pedig egy ideje már áttért a görög dallamokról a kurrens amerikai slágerekre. Tüdeidész és Helené nem törődött senkivel és semmivel, még a nagy tömeg sem érdekelte őket, úgy ropták, mintha nem lenne holnap. 

- Úgy érzem, mintha lenne egy hivatásos testőröm - ordította vissza a lány, majd lepacsizott a legjobb barátjával. - De lehet, azt is elüldözöd, aki normális lenne!

- Á, ezek mind barmok voltak, hidd el! 

Jó egy óra múlva a fiú úgy érezte, kissé túl sok volt a megivott puncs, és elindult, hogy könnyítsen magán. A legközelebbi vécében azonban akkora tumultus volt, hogy úgy döntött, inkább felsétál az első emeletre. Már éppen befordult a sarkon, és csak pár méter hiányzott volna a célig; az utolsó pillanatban azonban egy nagy, rézvörös hajcsomó borult rá Diomédészre olyan súllyal, hogy a fiú megtántorodott, és meg kellett kapaszkodnia a falban, nehogy elessen. A hajcsomó egy fájdalmas nyögést is kieresztett, majd még mielőtt Diomédész bármit is tehetett volna, a lobonc sápadt, zavarodott gazdája kiüresedett tekintettel nézett fel rá.

- Jaj, ne haragudj… csak a női mosdót… asszem nem vagyok jól.

Diomédész felhúzta a szemöldökét. 

- Tényleg? - Majd két kezével megragadta a lány csuklóját, nehogy az elessen. - Hadd találjam ki… életedben nem ittál pár korty alkoholnál többet, és most jól beittál valaki becsempészett cuccából. A szagáról ítélve ouzóra tippelnék.

A lány nemhogy nőietlen, de egyenesen emberre kevéssé hasonlító morgást produkált. Még a lábával is toppantott egyet, hogy érvényt adjon a dühének saját magával szemben. Tekintve azonban, hogy nagyjából százötven centi, vékonyka, törékeny teremtés volt, nem feltétlen azt a hatást érte el, amit szeretett volna. És Diomédész hiába akart gúnyos lenni, a lány olyan ártatlan és jóságos arccal nézett fel rá, hogy képtelen volt rá.

- Na gyere. - A fiú erősen tartotta őt, ahogy elindult a legközelebb eső mosdó irányába; ami éppenséggel a női volt. Az ismeretlen lány itt már meg tudott kapaszkodni a mosdótálban, és kissé remegő térdekkel ugyan, de felegyenesedett. Volt annyi lélekjelenléte, hogy megnyissa a csapot, és barna keretes szemüvegét levéve kicsit leöblítse felhevült arcát. A haja eredetileg kontyban lehetett rögzítve, de most szanaszét álltak vastag, göndör tincsei. Kínzott tekintettel a tükörbe bámult, majd farkasszemet nézett pár másodpercig Diomédész tükörképével. 

- Köszönöm.

- Ugyan - legyintett a srác. Így, hogy már a lány arcát is látta, megállapította, hogy borzasztóan édes őzikeszemei vannak. A meggyötört tekintet és elcsigázott tartás ellenére is (valami furcsa okból) rendkívül vonzónak találta őt; amire csak rátett egy lapáttal a rajta lévő habos-fodros, türkizkék, térdig érő tüllruha. Inkább egy könyvtárban ülő, csendes könyvmolynak nézett ki, mint egy olyan lánynak, akit egy jól sikerült buli után támogatni kell hazafelé. Most viszont mégiscsak ez volt a helyzet, és a fiúnak nem volt szíve őt magára hagyni. - Szeretnél hazamenni? Úgyis lassan indultam volna, szívesen hazaviszlek.

- Tényleg? - nézett fel kissé csodálkozva a lány. Valójában Diomész megígérte a barátainak, hogy elmegy velük afterezni valahova, de úgy volt vele, hogy egyébként abszolút ráér, és még azután is csatlakozhat hozzájuk, hogy hazavitte ezt a szerencsétlen lányt. Az ismeretlen azonban rövid gondolkodási idő után megrázta a fejét. - Köszi, de nem kell. Meg nem is lakom itt, a barátommal jöttem. 

- Ki a barátod?

- Priamosz fia. 

A srác kissé gúnyosan felhorkantott.

- Hű, részvétem. Mondjuk így máris kevésbé csodálkozom azon, hogy nincs veled… Párisz az egyik legjobb barátommal járt korábban, és nem vagyok valami jó véleménnyel róla.

A lány értetlenül meredt rá.

- Jaj… nem Páriszról van szó. Troilusszal járok. - Majd a szája elé kapta a kezét. - Lehet, hogy hányni fogok.

Diomédész azonban csak ez előző információra koncentrált.

- Ő Hektor és Párisz öccse, ugye? Hallottam már róla, meg hogy valami művészsuliba jár Miamiban. Azt gondoltam, jóval fiatalabb lehet, mintsem hogy barátnője legyen...

- Tizenhat, pont mint én. - A lány egy morgással rákönyökölt a mosdóra, és a karjaiba temette a fejét. - Figyelj, én tényleg mindjárt…

És a lány már rohant is a legközelebbi vécét felé.

×××

- Jól van, semmi baj, holnapra rendbe jössz. - Helené aggódó, együttérző szemekkel tekintett le a vállán pihenő, félig alvó, kába Cressidára, és szorosan tartotta az ölében a kezét. A másik kezével a lány haját simogatta mintegy megnyugtatásképp.

- Hát, holnapra nem nagyon - dünnyögte Diomédész az orra alatt, ahogy elsuhant egy frissen zöldre váltott lámpánál. Mint Helené leírásából kiderült, Priamoszék a város szélén, az iskolától még kifelé laktak, a tengerpart felé. Jobb ötletük nem lévén úgy gondolták, a legbölcsebb hozzá elszállítani a magától menni kevéssé bíró Cressidát. A nevén kívül sok mindent nem tudtak belőle kihúzni, de gyanították, hogy Troilusszal együtt érkezett látogatóba Priamoszhoz. Kész szerencse volt, hogy Helené tudta, merre kell menni. 

- Jól van, én sosem voltam még ennyire részeg -  forgatta a szemét Helené, mire Diomédész meglepetten pillantott a tükörbe.

- És amikor jöttél hozzám sírni, hogy Hektor visszautasított?

- Igaz, de másnapra teljesen jól voltam. Esküszöm, hogy sosem voltam még másnapos. 

- Én elhiszem, de te meg azt hidd el, hogy Cressida nem lesz ilyen szerencsés. - A fiú előrehajolt a vezetőülésen, majd miután megállapította, hogy az ötös házszámnál vannak (ez a sötétben nem ment olyan egyszerűen), leparkolt a kocsival. - Gondolom, vigyem be én.

- Hát… nem hinném, hogy a történtek után szívesen látott vendég vagyok ennél a háznál - köhintett Helené, ahogy diplomatikusan kibámult az ablakon. Diomédész nehézkesen sóhajtott, majd kiszállt, és kinyitotta Cressidának az ajtót. A hóna alatt fogta meg a lányt, és támogatta el egészen a bejárati ajtóig; a mozgásérzékelős fény szinte rögtön felgyulladt, és a fiú alig kopogott, szinte már nyílt is az ajtó. 

Priamosz minden bizonnyal akkor sem lehetett volna meglepettebb, ha egy egész syrtaki tánckar bukkan fel az ajtaja előtt. Egy darabig csak némán pislogott Diomédészre; fáradtnak tűnt, ami érthető is, hiszen Diomédész tudta, hogy egész sokáig ott volt a végzős bálon. Most már otthoni ruhát viselt, és papucs volt a lábán. Diomédész még mulatságosnak is találta volna, hogy a szigorú igazgató így néz ki otthon, most azonban fontosabb teendője akadt. 

-  Elhoztam Cressidát - jelentette ki, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. - A suliban találkoztunk a folyosón, eléggé szét volt esve, gondoltam, nem engedem hazajönni egyedül. 

- Hát… ezt nagyon köszönöm - bökte ki Priamosz, mikor végre magához tért a döbbenettől. - Troilusz még nem ért haza, de lesz hozzá egy-két szavam, az biztos. Megígérte, hogy nem fognak inni… na meg még egyedül is hagyni ezt a szegény kislányt…

Diomédész gúnyolódhatott volna, hogy lám, mennyiszer kapott feddést az igazgatótól, és most kiderül, hogy az a saját fiát sem képes megnevelni. Most viszont úgy érezte, hogy abszolút nincs kedve ehhez. Átadta a még mindig kicsit remegő lányt Priamosznak, majd még egy utolsó pillantást vetett rá. A tekintetük valahogy összekapcsolódott, és Cressida fáradt szemei egy pillanatra mintha kitisztultak volna. Hosszú másodpercekig nézték egymást, nyilván fogalmuk sem volt, mit kerestek a másik tekintetében. Diomédész úgy érezte, a végtelenségig tudná bámulni Cressidát; a sápadt, kissé ijedt arcát, a nagy, mandulavágású szemeit, és még a rakoncátlan, összevissza csüngő vörös loboncát is. 

- Öhm… akkor még egyszer köszönöm, hogy hazahoztad. További szép estét. - A következő pillanatban Priamosz már csukta is az ajtót, és Diomédész pedig csak ekkor eszmélt fel. 

×××

A következő napon Diomédész - csöppet sem meglepő módon - eléggé másnaposan ébredt fel délután egykor. Az tény, hogy nem kellett volna már az a hetedik tequila. Picsába. Nagyon régóta nem ivott ennyit, de valahogy mégis volt annyi lélekjelenléte, hogy a konyhába kiosonva készítsen magának egy Odüsszeusz-féle detoxturmixot. Az apja minden bizonnyal tévét nézhetett, legalábbis a hálószobából valami film hangjai hallatszódtak ki. Déipülé nem volt sehol, de a srác most nem is bánta; jobb, ha az anyja nem látja így, Tüdeusz társaságára meg eleve nem vágyott. Tegnapelőtt érkezett haza, veszekedett egyet Diomédésszel - aki a képébe vágta, hogy amúgy átmegy minden tárgyból és azt az év végi pár vizsgát is simán meg fogja csinálni -, majd a fia szokatlan magabiztosságától valahogy megszeppent, és azóta hangját sem hallotta. 

Miután a fiú elkészítette a turmixot, bevonult a szobájába, majd az ágyára ült és betakarózott újra. A zöldségkeverék elég undorító volt, és elég könnyen megígértette a fiúval azt, hogy tényleg soha többé nem issza másnaposra magát; hiába is állják a barátai a ceh nagy részét. A nagy fintorgás közepette azért nem állhatta meg, hogy meg ne nézze a legújabb üzeneteit a telefonján. Rendkívüli módon meglepődött, amikor meglátta a legelsőt.

Senkise

Szia! Lenne kedved találkozni ma valamikor? 

És ezt csak úgy írta, mintha nem ignorálná Diomédészt hetek óta. A fiú arca grimaszba fordult.

Master-of-war-cry

ha Senkise úr ma dugni akar, keressen mást. szarul vagyok, plusz alig beszéltünk mostanában... ennél azért kicsit több figyelemre vágytam, mikor arról volt szó, hogy próbáljuk meg együtt… 

És hozzáillesztett még három dühös és egy kaki emojit. Miután elküldte, rájött, hogy talán nem ez volt a legszofisztikáltabb módja megsértett érzelmei kifejezésének, de már mindegy volt, nem lehetett visszacsinálni.

Senkise

Tudom, erről akarok most beszélni. De ne haragudj, ha zavarlak, nem kell találkoznunk. 

Diomédész egy hörgés kíséretében felnézett a plafonra. Megérdemelné. Megérdemelné, hogy most azt higgye, örökre elveszített. De...

Master-of-war-cry

:O na jól van, m1. este nyolc? átmegyek

Senkise

Ne hozzám gyere!!! Találkozzunk a Mytilini taverna előtti parkolóban, érted megyek kocsival.

Master-of-war-cry

hova megyünk? Csak hogy tudjam, mit vigyek

Senkise

Meglepetés, csak magadat hozd :) 

A srácnak fogalma sem volt, mit gondoljon. Vajon mit akarhat mondani a férfi, ami ennyire fontos? Ugye nem szakítani akar? Erre a gondolatra undok kis csomó keletkezett Tüdeusz gyermekének gyomrában. Odüsszeusz azonban pár perc múlva küldött egy újabb üzenetet, amivel egy időre eloszlatta a kételyeit.

Senkise

Μου λείπεις :) :) *

××××

*Μου λείπεις=Hiányzol.