Mégse hagysz egyedül

Fandom: Midnight Mass
Párosítás: John Pruitt/Riley Flynn, illetve John Pruitt/ Mildred Gunning
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: káromkodás, isteni csodák, vámpírok, és ami ezekkel jár 
Tartalom: Mi lett volna, ha John atya megérzi, mire készül Riley éjszaka, amikor kicsónakázik a tengerre Erinnel? Mi lett volna, ha megpróbálja őt megmenteni? Ez az én saját interpretációm. A sorozat nézése közben rögtön eszembe jutott, hogy ha Riley halálát rögtön megérezte a pap, akkor minden bizonnyal a vérnek köszönhetően fennállt köztük egyfajta telepatikus kapcsolat (ahogy az angyallal is). Erre alapoztam a történetemet. Sajnos túl hamar kezdtem el shippelni Johnt és Rileyt, még jóval azelőtt, hogy a Millie-szál nyilvánvalóvá vált volna számomra. Viszont az ő történetüket is annyira megszerettem, hogy muszáj volt beletennem ebbe a ficbe is. Szegény John. Hát így járt.

Kiegészítés: az Esti Kornél egyik új dala, az Óceán ihlette egyébként ezt a ficet, szóval be is illesztem ide nektek, nehogy lemaradjatok róla.

 

Nem lett volna képes megmondani, honnan tudta. Ahogy Riley elhagyta a közösségi házat, és Beverly meg Sturge szintén elment, az atya misét tartott, majd utána visszatért a saját házába, és imádkozni kezdett. Nem a széken, hanem a kemény padlóra térdelve, leborulva, nyirkos ujjai kétségbeesve kulcsolódtak össze. A talaj hideg volt, de nem érzett hideget; lehelete forró volt, de a hő nem melegített. De belül mégis nagy változást észlelt: hiszen amióta visszatért a szigetre, közömbössége saját magát is meglepte. A bűn nem volt már bűn, erei nem pezsdültek fel az emberi nyomorúság és esendőség láttán. Embert ölni annyi volt, mint egy legyet lecsapni a falon. A szeme alig egy pillanatra rebbent meg, és csupán azért nem volt képes összeszedni magát aznap reggel, mert az bántotta, hogy valójában hidegen hagyta a rideg bűntény, amit elkövetett.

Most mégis felgyulladt benne valami.

Homlokát a padlóra nyomta, térdei megremegtek a hirtelen jött terrortól, ami bekúszott a csontjai alá. Megtörtént az első átváltoztatás, az első feltámadás, amit hamarosan több is követ majd; hiszen Szent Pál is megmondta: „vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt” *. Így van – Riley levetette a régi embert, hogy az újnak, a tökéletesebbnek helyet adjon. Mégis, John atya képtelen volt kiűzni azt a képet a fejéből, amikor Riley nyakától elhajolva, friss táplálékkal eltelve megpillantotta a férfi zavart, csalódott, ártatlan szemeit. A szemeket, amik könnybe lábadva meredtek rá. John meglátta benne az egykori ministránsfiút, aki őszinte lélekkel hitt még Istenben, akit nem rontott meg a világ és aki nem tapasztalta még meg a magány elképzelhetetlenül mély bugyrait.

A pap szaggatott lélegzettel vette elő a rózsafüzért, és kulcsolta át ujjai közt. Ahogy reszkető mutatóujja megtalálta az első szemet, elemi mélységgel hasított belé a bűntudat. Automatikusan, magától értetődően siklottak ajkai imára, oda sem figyelt arra mit csinál; parázsló félelem kezdett úrrá lenni rajta. Hogy lehet egy ilyen terv Istentől való? Hogy lehet Isten akarata az, hogy szenvedni lássa a nyája tagjait, különösen…? Amikor John atya arra gondolt, hogy végig kell néznie, amint Millie és Sarah irtózatos módon elpusztul, majd újra életre kel, a gyomrában csomót érzett, öklendezni támadt kedve. Hogyan akarhatja Isten mindezt a fájdalmat, mindezt a szenvedést? Etakarja vajon ilyenkor a szemét, vagy végignézi, amint szeretett teremtményei elpusztulnak? Nem, nem, kell hogy legyen valami oka ennek az egésznek… valami, amit még sem ő, sem Bev, sem mások nem látnak… igen. Jézus a vérét adta tanítványainak, és vele örök életet hagyományozott rájuk. Mindez igaz, mindez jó és üdvös.

Ebben a pillanatban erősen hasított az elméjébe a fájdalom, és a férfi hátratántorodott, kezét fejére szorította. Felszisszent. Gyenge holdfény sütött a víz felszínére, és egy régi csónak körvonalai tűntek fel hamarosan. Érezte Riley jelenlétét, és sejtette, merre járhat most. De vajon mit keres a tengernél ilyen későn? Miért érzi magát elveszettnek, mi ez a csontig hatoló félelem a szívében? 

John magához tért, és kétségbeesetten szaladt át a hálószobába, hogy megnézze, mennyi az idő. Még nagyjából egy óra volt napkeltéig, és az ő szíve vadul lüktetett; érezte saját magában Riley vérét, ami nyugtalan volt és szabadulni akart. Robbanni. Véget vetni az egésznek még azelőtt, hogy elkezdődhetett volna.

John atya pontosan tudta, hogy ha nem ér vissza időben, az számára is végzetes lehet.

Fél percnyi gondolkodás után, sietve kapta le kabátját a fogasról.

×××

Ez a szív óceán
A dobbanása vad hullámokat ver
Csak te vársz
A többi ember régen elmenekült

Riley kibaszottul félt. Nehéz volt a szíve, ahogy arra gondolt, hogy ennek a csónaknak a ringatása lesz az utolsó dolog, amit életében érez. Talán Erin gyöngéd tekintete, keze a kezében. Mást nem remélhet. A férfi visszagondolt a beszélgetésükre a halálról – akkor még sejtelme sem volt, hogy ilyen hamar meg fogja tudni, melyiküknek volt igaza a túlvilági léttel kapcsolatban.

A férfi végül elrugaszkodott a parttól, és egyre beljebb és beljebb kormányozta őket az éjszakában. Karja erős volt, edzett, belső kételyei nem látszódtak rajta. Erin csendesen, már-már aggasztóan csendesen nézte őt, nyilván sejtelme sem volt, mire készül a másik – mire készül a barátja, egykori szerelme, bizalmasa.

Riley még mindig kibaszottul félt.

De nem is igazán a haláltól. Persze, attól is, részben. De ha arra gondolt, hogy Erinnek végig kell néznie az ő pusztulását, szemtől szembe, pőrén és nyersen, elfogta a félelem és a gyűlölet. Az önutálat nem volt új számára, de most mégis újult erővel buzdult fel benne – ha megteszi, azzal örökre traumatizálja a nőt. Nem volt elég neki a gyermeke elvesztése, most közvetlen közelről nézhet majd végig egy öngyilkosságot. De nincs mit tenni, ezzel az utolsó vallomással tartozik, és muszáj figyelmeztetnie őt – ha van egy szemernyi esély is arra, hogy ezzel megmentheti őt, akkor megéri az áldozat.

Riley azzal vigasztalta magát, hogy milyen jó lesz végre nem érezni semmit. Erin szent tudatlansággal, már-már szerelmes tekintettel meredt rá, a férfi pedig csak arra tudott gondolni, hogy legalább megszűnik majd a kín. Nem kell tovább a bűntudattal együtt élnie, a saját maga által elkövetett gyilkosság súlya nem fogja tovább nyomni a vállát. Nihil lesz, hűvös és kegyetlen és bódító nihil. Megszűnik a teste és a lelke, a tudata, és végre nem kell azon gondolkodnia, hogy miért van ilyen egyedül ezen a világon. Hogy miért nincsen senki, aki enyhítene farkasordító magányán. Biztosan fájni fog, de aztán megpihen.

Leteszi terheit.

Még alig jutottak húsz métert a parttól, amikor Erin pupillái kitágulnak; ezzel egyidőben Riley meghallotta a kiáltást. A sziget felől jött, tompa, de mély és velőig ható.

- Forduljatok vissza! Álljatok meg!

Erin értetlenül húzta össze szemöldökét. John atya megismételte kiáltását, a nő pedig zavartan a barátja felé fordult.

- Figyelj, nem kellene…? Lehet, valami fontos dolog történt.

Riley hirtelen megállt, hátrafordult, és meghökkentő élességgel pillantotta meg a pap alakját. Nem értette, hogy lehet Paul atya… azaz John atya éppen itt. Honnan… honnan tudhatta? Riley elsápadt, és már éppen folytatta volna az evezést, amikor Erin gyengéden a tenyerére helyezte a kezét.

- Ez nem megoldás! – kiáltotta a pap. Fekete haja a parti szélben összevissza lebbent, kezeivel erőteljesen gesztikulált, ahogy csak akkor szokott, amikor rendkívül fontos mondanivalója van. – A halál nem megoldás! Isten szenvedésre hív minket, de a szenvedést hamar enyhíti is, nem engedi, hogy sokáig csüggedjünk!

- Hagyjon békén! – kiáltotta vissza Riley, Erin azonban zavartan megrázta a fejét.

- Halál…? Miről beszél Paul atya…?

Riley nyelt egyet, ahogy a nő szemébe nézett. A nő szemébe, aki a szerelme lehetne – ha hagyná. Bárcsak ne választaná el őket egymástól ez az undorító állapot, ez a förtelmes, állatias ösztön!

- Bárhogy is érzed most magad, van kiút, csak akarnod kell! – John atya hangja berekedt; de nem hagyta abba. – Riley, kérlek, gondolj a szüleidre, a testvéredre! Gondolj Erinre! Tényleg azt akarod, hogy így emlékezzen rád? Hogy neki kelljen elvinni a halálhíredet a családodnak?

Erin arcából hirtelen kifutott a vér, és kezét elhúzta Riley kezéről.

- Mire… - A nő szemeibe könnyek szöktek, és Riley úgy érezte, mintha kettétörték volna a szívét. Ezt nem kellett volna látnia. Nem így tervezte. – Mire készültél? Mi ez az egész, Riley?

A férfi beharapta az ajkait, majd gyengéden megsimította Erin arcát.

- Számomra nincs már remény. Inkább elpusztulok most, mielőtt bármelyikőtökben kárt tennék. Lehet, hogy gyilkos vagyok, de igaz akarok lenni végre egyszer.

- Mindig van remény! Istennél van a remény! – ordította az atya. Riley halkan beszélt, így fogalma sem volt, hogy hallotta meg őt a pap; de most már végképp elege volt. Dühödten, szívében mérhetetlen gyűlölettel kiáltott a part felé:

- Isten nincs itt velem! Sosem volt, sosem lesz! Ha azt hiszi, meg tud győzni az ellenkezőjéről, téved. Szóval menjen el, menjen, és hagyjon végre békét nekem!

A pap egy pillanatra elhallgatott, és Riley látta arcán a döbbenetet. De mindez tényleg csak egy pillanatig tartott. John atya kabátjába – valójában az a régi kabát volt, még ha most kissé túlméretezettnek is tűnt – belekapott a szél, ahogy a férfi megindult a hűvös habok felé. Riley és Erin szoborrá merevedve nézték a jelenetet. Közel és távol egyetlen csónak sem lengett a vízen az övékén kívül.

- „Amikor beesteledett, egyedül volt ott.”  – zengte a pap, hangja még messzebbre hatolt az éjszakában, mint eddig. – „A hajó pedig már messze eltávolodott a parttól, és a hullámok között hányódott, mert ellenszél volt. A negyedik éjszakai őrváltáskor odament hozzájuk Jézus.” **

Az atya vett egy nagy levegőt, majd a sekélyen fodrozódó vízbe lépett. Riley tökéletesen látott mindent, Erin csak hunyorgott; de pár perc múlva, ahogy a pap egyre közelebb és közelebb ért hozzájuk, a nő hirtelen hátrahőkölt. Látta azt, amit Riley is. John atya lába nem merült el a vízben. Elegánsan, könnyen közelített, lába száraz volt, a vízből felcsapódó kisebb hullámok permete alig érintette őt. Pár méterre volt már csak tőlük, Riley pedig észrevette, hogy szája sarkában apró mosoly bujkál.

- Ne féljetek! – köszönt nekik nagy örömmel, különösen Erinnek, aki ekkorra már a térdét átfogva gubbasztott a csónak sarkában. – Tudom, hogy ezt nehéz felfogni. „Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak.” ** Ez teljesen természetes. De én vagyok az, a plébánosotok, ismertek engem. És most, Riley… - Az atya kinyújtotta a karját. – Itt vagyok. Érted jöttem. Elhiszed már, hogy Isten veled van?

×××

Az egyetlen
Az utolsó vagy, romok közt keresel
Életet
Te még nem mondtál le rólam

A férfi csendben kanalazta a meleg zöldséglevest, miközben nézte, hogy John atya beteszi a mikróba a saját adagját. Amíg a leves melegedett, az atya háttal állt neki végig, és Riley nem tudott nem elcsodálkozni a tényen, hogy a férfi már megint szűk farmert hord. Nem is látta még őt másban, persze a miseruhán kívül. Vajon mikor szerezte be ezeket az új ruhákat? Miért volt fontos számára, hogy megfiatalodva  - valamennyire legalább - divatosan öltözködjön?

Ezeket persze nem merte firtatni. Inkább a legevidensebb kérdést tette fel.

- Muszáj nekünk ennünk? – A pap ekkor már leült vele szemben a székre, és falatozni kezdett. A kérdésre felvonta a szemöldökét. – Itt vagyok reggel óta, és folyamatosan tukmálja rám a legkülönfélébb ételeket.

- Mit csináljak, ha a gyülekezet ellát mindennel, mi szem-szájnak ingere? – sóhajtotta az atya. – Folyton küldözgetik mise után a pitét meg a levest meg a pörköltet. Így fejezik ki a szeretetüket. Csak nem dobhatom ki az ételt a kukába! Igaz, hogy… öhm… nekünk… hát, nekünk nem igazán kell enni. Én nem is kívánom az ételt, gondolom, te sem. Csak…

- Csak vér legyen. – John atya keményen nyelt egyet, de bólintott. Miután ma visszatértek a paplakba, a férfi eleinte tiltakozott, de az éhség egyre inkább úrrá lett rajta, így kénytelen volt elfogadni a John atya által gyűjtött vért. De minden egyes alkalommal, amikor a poharat a szájához emelte, John látta szemeiben az undort, a gyűlöletet és a haragot. – Most már ebből fog állni az életem, tudom. De borzasztó nehéz elfogadni. Nem akarok ártani senkinek, én… senkinek az égvilágon…

- Tudom. – Az atya barátságosan megsimította Riley tenyerét. Tudta, hogy ugyanaz jut eszébe a másiknak is; ugyanaz a jelenet, ugyanaz a pár pillanat, amikor ma hajnalban Riley elfogadta az ő kinyújtott jobbját, és hagyta, hogy John kivezesse őt a partra. Kézen fogva vezette őt, a legnagyobb gyengédséggel és szeretettel. Erin segítségével szerencsére sikerült titokban tartaniuk ezt a csodát, de mindkét férfi tudta, hogy ezt sosem fogják elfelejteni. Ők sosem. – Pontosan tudom, mit élsz át. De ott, a csónakban már megmutatkozott, hogy ha van hited, hegyeket tudsz mozgatni! Hiszen átkeltél velem a vízen. Száraz lábbal. A Bibliában is csak az a tanítvány tudta ezt megtenni, amelyik mélyen bízott az Úrban.

Riley beharapta ajkát.

- Nem. –  És mélyen a pap szemébe nézett. Látta annak vak elkötelezettségét, fanatizmusát, látta a reményt, azt az ostoba reményt. – Miért van meggyőződve róla, hogy a hitem segített át a partra? Hát nem is a vízen jártunk. Csak lebegtünk felette. Suhantunk.

- Ugyanaz.

- Nem ugyanaz, csak azt akarja bemesélni magának, hogy ugyanaz. Éreztem, hogy a vérem pezseg, a lábam bizsereg. Különös erő öntött el, de…

- A hit ereje!

- A hité. Lehet. De nem Istenben hittem. – Riley figyelte, ahogy a férfi kissé elhúzódik, kinyújtja tenyerét. Ő ezt nem hagyta; kezével finom köröket rajzolt a férfi ujjpárnáiba. Hamarosan gyöngéd remegést érzett, ahol bőrük összekapcsolódott. – Magában hittem, John atya. Egészen addig meg voltam győződve arról, hogy a részvéte és kedvessége az újdonsült állapotom iránt csak álca, vagy érdek. És erre maga ott áll a parton, üvöltöz, próbál megmenteni. Én már kibaszottul túl voltam mindenen. Kész voltam feladni. Fáradt voltam. Pihenni akartam. És akkor eszembe jutott… - A férfi tekintete elhomályosodott, próbálta kipislogni szeméből a zavart. Hirtelen felnézett a papra. – Maga is meghalhatott volna. Ha nem ér vissza pirkadatig a házba… mindezt tudta. Tudta, és fogalmam sincs, hogyan, de megtalált. Eljött értem, vállalva a kockázatot. Ilyet még soha, senki nem tett értem.

John tekintete ellágyult, ahogy a fiúra nézett.

- Nem hagyhattam, hogy elvessz.

- Ekkor kezdtem hinni magában – közölte határozottan Riley. – Magában, atyám. Nem a maga drágalátos Istenében, aki vérszívó szörnyeteggé változtat minket, aki némán tűri, hogy nappal bezárkózva éljünk, féljünk a napfénytől, hogy féljünk a saját bűnös indulatainktól. Tudom… tudom, hogy vannak kételyei. Érzem a csontomban. És megálljt fog tudni parancsolni ennek az egész őrületnek, még mielőtt az végleg elszabadulna. Én hiszek önben, John atya. Hiszen azt mondta nekem: mindig van remény.

- Igen. De én nem vagyok Isten.

Riley kissé félrebiccentette a fejét.

×××

A szívem óceán, vihar dúl azon
Abban ülsz te egy lyukas csónakon
A szívem egy folyó, gyilkos áradat
Gát vagy ott, ami lassan átszakad

Esteledett. Ahogy mocorgott, az ágy nyikorogva ébresztgette őt; és mikor kipislogta szeméből az álmot, észrevette, hogy valaki ül az ágya szélénél. Riley még a sötétségben is elég hamar kivette John atya arcát. Nem értette, mit keres a pap itt a közösségi házban, amikor számításai szerint legalább este hét lehetett már; biztosan hamarosan kezdődik a mise, John atya pedig olyankor mindig a templom előtt várja a híveket, hogy még a szertartás előtt tudjon velük egy-két szót váltani. Most mégis itt volt, őt nézte álmában.

- Csak lepihentem pár órára.

- Semmi baj. – John óvó mozdulattal simított végig a férfi arcán. Amióta ivott a másik véréből, valami eltéphetetlen kapocs kötötte őket össze. Tudta, hogy Riley is érzi ezt; a fizikai érintések kettejük között olyan természetesnek tűntek, mint az, hogy az évszakok váltakoznak, hogy a tavaszra nyár jő, és a nyárra ősz. Hogy a nappalt váltja az éjszaka. John úgy vélte, ez is a tökéletesebb formájukhoz tartozik, egy áldás. Ahogyan élesebben látnak, jobban hallanak, és beszélgethetnek az Angyallal, úgy a szeretetet is még mélyebben tudják megélni, mint eddig bármikor. Erőlködés nélkül. Néha olyan nehéz volt szeretnie az embereket; Rileyt azonban már könnyű volt. Pihekönnyű. – Az elején még sok alvás kell. Természetes. Nehéz elhagyni, amit megszoktunk.

- Maga egyáltalán… egyáltalán nem alszik?

- Keveset csak. Idővel, gondolom, ez is megszűnik majd. Alig több, mint egy két hét alatt te se várj sokat. Idő kell, mire hozzászokik a tested az új formájához.

Riley nehezen bólintott.

- Beverly haragszik magára, atyám?

- Ezt honnan veszed?

- Amikor ma hozott nekem vért, nagyon dühösnek láttam. Mesélte, hogy magától jött, a gyóntatás után éppen új terítőt hozott az oltárra. De… sápadt volt és éreztem, milyen gyorsan ver a szíve. Rohadt ideges volt.

John köhintett.

- Nos, lehet. Kicsit… összekülönböztünk. Isten… tudod, Isten egy tervet adott a szívembe. Nagy és félelmetes tervet. Húsvét szombaton akartuk végrehajtani, Bevet nagyon lelkesítette a dolog. De én úgy látom, hogy ez még korai. A szimbolika csodaszép lett volna, de… még nem jött el az idő. És a terv csiszolásra szorul.

- Miért nem mondja el, mi az? A múltkor teljes őszinteséget ígért nekem.

- Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudod, miről van szó. Mindig is okos voltál… és kitaláltad. Kitaláltad, ugye?

Riley szemében újra az a vadság támadt, amit az atya nem tudott hova tenni. A férfi feltámaszkodott, tekintete szikrákat szórt.

- Azt akarom, hogy maga mondja ki! Mert a fejében talán jól hangzik, de ha egyszer is… ha csak egyszer is kimondaná… rájönne, hogy mekkora nagy faszság… hogy mások életét kockáztatni, ilyen szörnyszülötté, magányra ítélt vadállattá változtatni a magában bízó embereket árulás.... nem más, csak árulás... 

- Riley, Riley, higgadj le!  Itt vagyok. Itt vagyok, nem vagy egyedül. – John nagy levegőt vett, a Riley vádló tekintete mögött engedélyt keresett; és talált. A férfi még lihegett, nehezen nyelt, de John nem szólt többet, csak felemelte a takarót, és befeküdt mellé az ágyba. Az egyértelműen túl keskeny volt kettejüknek, de Riley az utóbbi pár nap megszokásával hagyta, hogy John az ölelésébe vonja őt a takaró alatt, lábát befúrja az ő lába közé. Pár percig így maradtak, amíg Riley szívének dobbanása lecsendesült, és lassan csordogált csak tovább.

- Erin… eltávolodott tőlem. Nem mondtam, nem mertem elmondani neki… A szüleim és a testvérem csalódtak bennem. Tegnap náluk vacsoráztam. Nem értik hol vagyok egész nap, miért csak este bukkanok fel, ha egyáltalán felbukkanok, és nem értik, miért vagyok távoli, még ha ott is ülök mellettük a széken…

- A ma esti mise után beszélek velük – lehelte John Riley tarkójára a szavakat. – Még… az igazságot nem tudhatják meg. Gyengék hozzá. De meggyőzöm őket arról, hogy nem tévelyegtél el, az Isten útján jársz. Nekem hinni fognak. És elmondom azt is, hogy mi továbbra is találkozunk, beszélgetünk, segítek neked meggyógyulni. Én veled vagyok. Nem hagylak el. Nem hagylak el. Nem hagylak el.

Az atya saját erőteljes, már-már hipnotikus szavai után érzékelte, hogy Riley megrendült; ahogy a férfi megfordult, immár egyértelmű lett, hogy a szemei sarkában könny gyűlt. Eddig mindig ő hagyta, hogy az atya megvigasztalja, testi közelségével nyugalomra intse őt. Most azonban Riley volt az, aki átölelte a másikat, arcát belefúrva John nyakába. A pap egy pillanat erejéig megfagyott. Riley szuszogása – melyet halála után sem volt képes vagy hajlandó elhagyni – egyre nyugtalanítóbb hatással volt rá, főleg, amikor elkezdte a nyakát szagolgatni.

John tudta, milyen érzés. Az az átkozott vonzalom a lüktető ér felé, ahonnan könnyű és édes táplálékot lehet szerezni. Aztán a harapás, a duzzadó, sötét folyadék a fogai alatt… Riley ezt nem ismerhette még, de nyilvánvaló volt, mennyire vágyott rá.

- Csináld. – John atya nagyot nyelt, ahogy felnézett a plafonra. Megadóan dőlt hátra a párnán, fejét kissé balra biccentve, hogy kényelmes helyet biztosítson a férfinak. – Nem bánom. Megengedem, hisz így az igazságos.

- Biztos? – kérdezte Riley vágytól rekedtes hangon.

John atya nem is nézett rá, pillanatnyi habozás után bólintott. Már előre felkészült a kemény, húsába hatoló fájdalomba, az éles fogakra a nyakában, és a szédülésre, az áldott szédülésre, ami legelőször is elöntötte őt, amikor az Angyal belőle lakmározott a Júdeai-sivatagban. Ám a következő pillanatban mégsem ez történt. A fogak helyett lágy ajkakat érzett a nyakán, apró csókokat, amik egyre feljebb és feljebb haladtak a nyakán, torkán, majd az állán. Önkéntelenül is beleborzongott az érintésbe, de még mindig várta, hogy Riley egyszer csak a nyakához kap, és belemélyeszti mohó fogát. Riley azonban másképp gondolkodott; két ujjával finoman végigsimított a férfi arcán, majd amikor végre tekintetük egymásba kapaszkodott, rányomta ajkait John ajkaira. Szenvedéllyel, meggyőződéssel csókolta őt, a pap pedig annyira meg volt döbbenve, hogy eleinte engedett teste akaratának – és pár röpke pillanatig visszacsókolt. Aztán ráeszmélve, hogy mit is csinál, hirtelen ellökte magától a férfit. Amennyire tudott, elhúzódott tőle, ám az ágy nem hagyott neki túl sok teret.

- Én… öhm… bocsánat – vörösödött el Riley, zavarában még a szemét is behunyta egy pillanatra. – Csak azt hittem…

 Az atya zaklatottan felült, egyik tenyerével homlokának támaszkodott.

- Eléggé… khm… eléggé félreértettük egymást.

Riley felhúzta a szemöldökét.

- Miért? Mire gondoltál, mikor azt mondtad, hogy… „megengedem”? - John atya nem felelt, a férfi tekintete pedig csalódottan elsötétült. – Ugye nem…?

- A vágy túl erős. Pontosan tudom, én is voltam a helyedben. Nem hibáztattalak volna, ha friss vérre szomjazol. Sőt… valójában nem is értem. Hogy bírod megállni…?

Riley ujjai köré fonta John ujjait, könnyű és otthonos mozdulattal csillapítva a férfi feldúltságát.

- Megmondtam korábban. Nem akarok bántani senkit. Téged főleg nem.

- Ezt… hogy érted?

Riley is felült végre, így tekintete egy szintbe került a papéval.

- Csak ketten vagyunk. – Két tenyerével átfogta a másik arcát, és egészen közel hajolva hozzá összeérintette az orrukat, a homlokukat. Ajkai suttogtak, de hangja határozott volt, mintha fejben már ezerszer végigmondta volna ugyanezeket a szavakat. Nem voltak újak számára, az ő lelkét nem bolygatta fel értelmük. Csak John meredt értetlenül. – Eddig bárki rám nézett, nem látott mást, csak egy emberi roncsot. Az emberek szemében részvét volt irántam, részvét és néha undor. Azt hitték, nem tudom, de tudtam. Tudtam. Erin volt az egyetlen, aki az embert látta bennem. Egészen addig, amíg te és az a borzalom… amíg ilyenné nem lettem. És valami mélyen megváltozott. – Riley magabiztosnak akart látszani, így lenyelte könnyeit. – Értem jöttél a vízen. A saját életedet kockáztattad, és a partra vittél. Végig segítettél, tanítottál arra, hogyan küzdjek meg saját magammal. Megtanítottad, hogy a legsötétebb veremből is van kiút.

- „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.” *** – John atya röviden elmosolyodott, Riley pedig tükrözte ezt a mosolyt. A következő pillanatban John arca azonban elborult; eszébe jutottak azok a régi emlékek. Millie selymes haja az ujjai között, a lopott csókok a templom háta mögött, a lány puha ajkai az ujján. Az öröm, amikor a kis Sarah-t megkeresztelte, mikor először fogta őt karjaiba. Üvölteni akart. Tombolni, zúzni. – Riley, én boldog vagyok, hogy nagyjából megértetted az üzenetet. Megvigasztallak, ha akarod, megölellek, ha szükséged van rá. De… ezt – A férfi lenézett Riley ajkaira – Ezt nem tehetem.

Az csak csalódottan felhorkant.

- Mert pap vagy.

- Nem. – John atya visszadőlt az ágyra. – Vagyis, persze, az vagyok. De a szívem…öhm… a szívem… mással van tele. Őérte csinálok mindent. Őérte, és a kislányomért. Ha ők nem lehetnek velem, ha megint gyáva leszek, akkor semminek nincs értelme a világon. Semminek.

Riley először döbbenten meredt a férfira. Fogalma sem volt… de hát honnan is tudhatta volna? Honnan…?

Lefeküdt ő is a férfi mellé, úgy, hogy pont szemben legyen az arcuk. Riley érezte, hogy a szíve megsüllyed. Ó, tudta ő már, mi az a féltékenység. Túl ismerős volt neki az érzés. Igaz, nem gondolta volna, hogy valaha is John atya miatt borítja majd el az agyát ez a jól ismert köd. De most okosabbnak kell lennie. Most hatnia kell a papra, úgy, mint még soha azelőtt.

- Akkor gondolj…őrá. És a kislányodra. – Riley nagyot nyelt. – Végig tudnád nézni, ahogy ugyanaz történik velük, mint velünk? Hogy kínok közt halnak meg, és ilyen utálatos testben ébrednek föl? Hogy örökké ezzel a kielégíthetetlen éhséggel kell együtt élniük? Hogy soha nem fogják látni a napsugarat? Emlékszem még a prédikációidra kiskoromból. Isten a világosság, és Ő az, aki elűzi a sötétséget. Milyen isteni terv az, ami arra kényszerít minket, hogy bujkáljunk a világosságban? Hogy csak a sötétben éljünk? Kérlek, John, könyörgöm… nyisd fel a szemed! Láss tisztán!

Riley arra számított, hogy a férfi dühösen elkezd majd megint bibliai idézetekkel dobálózni, vagy kirohan a közösségi házból, magára hagyva őt. Talán úgy megutálja ezért, hogy soha nem is néz felé többet. Ezzel ellentétben azonban John atya szemében könnyek gyűltek.

Kérnie sem kellett.

Riley odahajolt hozzá, szorosan átölelte őt, és hagyta, hogy a férfi zokogni kezdjen a nyakában. John könnyei csak hullottak és hullottak, áruk csillapíthatatlan volt, úgy tetszett, soha nem fognak elapadni. A pap válla rázkódott a borzalmas felismerés és a gyötrelmes bűntudat elegyétől, így Riley gyengéden simogatni kezdte a férfi fekete fürtjeit.

Most rajta volt a sor, hogy vigaszt nyújtson.

 

×××

- El kell mennünk innen. – John atya meg sem állt Riley kijelentésére, nyugtalanul mászkált körbe-körbe a sekrestyében. Nem akarta hallani, nem akarta tudomásul venni, hogy Rileynak igaza van.

- Kell lennie más megoldásnak…

- Ha maradunk, azzal a saját szeretteinket veszélyeztetjük – hangsúlyozta a férfi, nekidőlve az egyik pultnak. Némán nézte egy darabig, amint John atya magára ölti először az albát, majd a zöldszínű miseruhát. Kínosan igazgatta magán, pedig tökéletesen állt, egy ránc nem volt rajta. – Ha elmegyünk… persze, előfordulhat, hogy máshol is bajt okozunk. De ki tudja? Talán valaki tudna segíteni rajtunk… talán lenne egy tudós, vagy valami szakember, aki…

- Meghaltunk, mindketten. – John atya elfintorodott. – Ezen bajosan tudna segíteni bárki is.

- Akkor találhatunk… magunkhoz hasonlókat. Talán olyanokat, akik azt választják, hogy… hogy nem hódolnak be az ösztöneiknek. Talán… van valahol egy ilyen közösség. Ahol megtanulhatjuk kordában tartani azt, amik vagyunk. Ha az alkoholfüggőséget legyőztem, ezt is meg tudom csinálni. És… - Riley hangja elcsuklott. – Most talán még könnyebb is lesz, hogy nem vagyok… olyan egyedül.

John kipakolta a kelyheket, az ostyát és a bort. Ez utóbbi felett hosszasan lamentált, majd két kezét az asztalra helyezve mintha összeroskadt volna. Riley közelebb lépett, és megérintette a vállát. Biztatásnak szánta; hiszen tudta, mire gondol a pap. A kis szekrényben minden bizonnyal ott van az Angyal – vagy inkább démon – vére, amit ezúttal nem szándékozott a miseborba keverni. De az utolsó pillanatig hezitált, hogy helyesen döntött-e.

- Ha elmegyünk – suttogta a férfi -, ha elmegyünk, azt okosan kell csinálnunk. Aggódom ugyanis Bev miatt. A tervünk… nagyon fellelkesítette. Van egy olyan sejtésem, hogy még ha nemet is mondok, még ha visszakoznék, ő akkor is végigcsinálná egyedül.

Riley a tenyerébe temette a fejét, miközben idegesen felszisszent.

- Az a baszatlan picsa már nagyon az idegeimre megy. Te hogy bírod elviselni?

John atya fáradt arcot vágott, de kommentálni nem maradt ideje. Ebben a pillanatban ugyanis belépett a sekrestyébe Riley anyja, Warren, és természetesen Bev. Warren pillanatnyi habozás után a ruhásszekrényhez sietett, hogy felvegye a ministránsruháját; Annie csodálkozva, de nagy örömmel meredt fiára. Bev arca nem tükrözött sok érzelmet, nyilván nem hallotta az előző beszélgetésüket; de Riley biztos volt abban, hogy gyanakszik.

- Kisfiam! – A nő gyorsan letette a tál süteményt az asztalra, majd átölelte Rileyt. Szorosan. – Olyan régen nem láttalak már misén, ezt a meglepetést! Biztosan az atya jó hatása. Úgy örülök, hogy most mégis itt vagy!

- Én… én csak… az atyával akartam beszélni. A következő ülésünkről. – Johnnal összenéztek, némán megegyezve, hogy később folytatják. – De már… megyek is.

- Ugyan, maradj! – kérlelte Annie lelkesen, Riley pedig ezúttal úgy érezte, nem akar csalódást okozni a szüleinek.

Még egy utolsó pillantást vetett Johnra, majd – Bevet köszönésre sem méltatva – követte anyját a széksorok felé.

 

×××

Az óra elütötte az éjfélt; a pünkösdi ünnep napja eljött tehát. Crockett Island lakói azonban mély álmukat aludták, és fogalmuk sem volt arról, hogy ma nem lesz pap, aki megtartsa nekik a templomi szertartást. John Pruitt atya éppen ekkor fejezte be a rózsafüzér utolsó szemét, és az ámen után nehéz szívvel süllyesztette zsebébe a régi, kopottas láncot. A láncot, amit még Mildredtől kapott – Sarah bérmálkozása után nem sokkal. Emlékezett, hogy a család (a család, amelyhez neki lett volna joga, de ami sosem tartozhatott hozzá hivatalosan) Rómában járt azon a nyáron, és a Szent Péter téren Millie gondolt rá: vásárolt neki egy díszes, piros rózsafüzért, amit több helyen is a Szűzanya portréja díszített. Ez kissé ironikus volt, tekintve az ajándékozót, de John mindig hatalmas becsben tartotta a láncot. Ez volt az egyetlen tárgy, ami egykori szerelméhez kötötte, és mindig magánál tartotta.

Most is vitte, nehéz szívvel, de vitte magával. Rileyval fél egykor beszélték meg a találkozót az egyik régi mólónál, tehát volt még egy kis ideje. Hátán nehéz hátizsákot cipelt; ebben igyekezett mindent összeszedni, amire szüksége lehet az elkövetkezendő időkben. Sietett, amennyire tudott. Amikor odaért a Gunning-házhoz, leguggolva osont a sövényeknél, egészen halkan, mintha csak egy kísértet lenne. Nem túl hangosan, de határozottan kopogtatta meg a kívánt ablakot. Először semmi reakciót nem kapott, majd már éppen kopogott volna újra, amikor megjelent Millie arca az ablaküveg mögött. John szíve diónyira zsugorodott; a nő majdnem olyan idős volt, mint amikor legelőször találkozott vele a szentföldi útja után. Csak remélni merte, hogy az elméje eléggé ép ahhoz, hogy el tudjon búcsúzni tőle.

- Mildred. – John nyelt egyet. Nem gondolta volna korábban, hogy ilyen nehéz lesz szembenézni azzal a nővel, akiért az egész világot felégette volna. Persze nem az volt a nehéz benne, hogy Millie megöregedett újra. Nem. John így is tökéletesnek látta őt, minden egyes ráncával, ősz hajszálával együtt. A nehézség az volt, hogy nézzen bele a nő szemébe azután a sok bűn után, amit elkövetett. Millie mindig is átlátott rajta, látta a papi gallér mögött az embert; de John sohasem szégyellte magát még annyira, mint most. Ha tehette volna, a föld alá bújik a másik tekintetének kereszttüzében. – Mildred… ugye… ugye felismersz?

Millie pár pillanatig aggasztóan rezzenéstelen maradt, majd megigazgatta magán a szemüveget. Megjelent szája sarkában az az apró, megértő mosoly, ami legelőször levette a lábáról John atyát.

- Hát persze, hogy felismerlek. – A nő gyenge kezei kinyitották az ablakot. – Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha régen is ez a szobám, és nem az emeleti hálóban lakunk!

John önkéntelenül is elmosolyodott, majd kezébe vette Millie kezét. Nem a ráncos, öreg ujjbegyek melegségét érezte, hanem finom bőr tapintását a csuklóján. Éppen, mint a legelső alkalomkor. Nosztalgikusan emlékezett vissza azokra a bátortalan érintésekre; nyilván az ő részéről voltak bátortalanok, Millie már akkor tapasztaltabb volt, tudta hogyan kell bánni egy férfival.

- Tudom, hogy késő van… öhm… ne haragudj, hogy felkeltettelek. Muszáj volt eljönnöm ma.

Ahogy a következő pillanatban Mildred ránézett, a pap szíve összezuhant. Látta a nő szemében, hogy az kezdi érteni, mi lehet olyan fontos, hogy a pap hajnalban zörgeti fel őt a legédesebb álmából.

- Hallgatlak. - Millie hangja olyan határozottan zengett, hogy John úgy érezte, most végképp eljött az ideje a gyónásra. Nagy levegőt vett.

- Bocsánat. Először is ez. Bocsánatot akarok kérni. – Az atya lehajolt, Millie tenyeréhez érintette a homlokát. – Csúf tréfát űztem. Veled, és az egész szigettel, valójában.

John ekkor részletesen elmesélte, mi történt vele a szentföldi útja óta, nem hagyva ki belőle az Angyalt, a misebort, Bev lelkes közreműködését sem. Elfúló hangon vallotta be, hogy ő ölte meg Joe-t, valamint azt, hogy milyen borzalomra készültek húsvét vigíliáján; ami természetesen nem történt meg, és nem is fog, ha rajta múlik. Riley átváltoztatásáról is beszámolt, hisz a férfi közreműködése és kijózanító szavai nélkül talán sosem jutott volna el odáig, hogy leállítsa ezt az egészet. Mildred türelmesen, néha elborzadva hallgatta.

- Millie… - John könnyes szemmel tekintett fel a nőre a végén. Érezte, hogy Millie kezei megremegnek az övében, de nem akarta elengedni őt. Még nem. – Én igazából mindent… mindent értünk tettem. Hogy legyen egy második esélyünk. Esély egy olyan életre, ahol nem csak szenvedünk, és nézzük, ahogy az élet elmegy mellettünk. És ahol a lányomat megismerhetem, ahol békében és szeretetben élhetünk hárman. Most pedig… tudod, mi fáj a legjobban? Hogy mindezt félbehagytam.

- John, az egyetlen észszerű döntést hoztad meg.

- Hogy lehet az észszerű döntés, amiben hagylak megöregedni és meghalni? – fakadt ki a férfi végre. Tudta, hogy nem lehet hangos, nehogy Sarah esetleg felébredjen, de nem tudta kontrollálni magát. – Úgy érzem, cserben hagytalak. Igen, cserben hagytalak.

Mildred gondterhelten felsóhajtott, és felhozta az arcára John simogató kezét. Szemei pont úgy csillogtak, mint régen.

- Jaj, John, ne tegyél úgy, mintha a halál valami szörnyű dolog lenne! Pont te, aki pap vagy. Az életnek ez a természetes rendje. És én… én… én annyira büszke vagyok rád! – Millie szeméből legördült egy könnycsepp. – Erős vagy. Annyira erős vagy, és annyira bátor. És egyáltalán nem gondolom, hogy cserben hagytál volna.

- De ha most elmegyek, valószínűleg sosem látjuk egymást többé.

- A mennyben sem? Annyi rosszat azért csak nem tettem, hogy a pokolba kerüljek. – John a könnyei közt is felnevetett. Millie-nek mindig remek volt a humorérzéke. – Igaz, a veled való kapcsolatom talán nem a legjobb ajánlólevél a Paradicsomba, de…

John odahajolt, és rövid csókot nyomott Millie lehunyt szemeire.

- Az nem volt bűn. Egy percig sem. Sarah sem volt az; kérlek, ha valaha is úgy döntesz, hogy elmondod neki az igazságot, ezt tedd hozzá. Egy pillanatig nem éreztem azt, hogy hiba volt az ő megszületése. Nem. Ő úgy tökéletes, ahogy van, és én… én elképesztően szeretem őt. És mindig is szeretni fogom.

Millie megszorította a kezét.

- Ebben egy percig sem kételkedtem.

×××

Riley nem értette, hol késik a pap. A ruháit és az Angyal vérét tartalmazó hátizsák már a motorcsónakban volt, és minden készen állt arra, hogy elinduljanak. Már háromnegyed egy is elmúlt, amikor Riley meglátta John sötét alakját felé sietni a mólóhoz vezető gazos ösvényen. A férfi szinte már rohant.

- Ne haragudj, hogy késtem! – lihegte, mikor végre odaért. Úgy kifáradt, hogy miután hátizsákját bedobta a motorcsónakba, két kezével a térdének támaszkodott, hogy összeszedje valahogy magát. – Volt még… egy kis elintéznivalóm.

Riley egy darabig hallgatagon meredt rá.

- Az Angyal?

- Nem. Azzal minden rendben. – A pap zavartan egyenesedett ki. Torkát is megköszörülte. Folytatni akarta, elmagyarázni Rileynak, milyen üres is most a szíve; hogy Millie és Sarah máris kongó hiányként sajog a bőre alatt. Aztán belenézett a férfi átható, mindent azonnal feltérképező szemeibe, és nyilvánvaló volt számára, hogy az tudja. Félszavak sem kellenek. Riley arca kissé beesett, de jól láthatóan igyekezett tettetni, hogy meg sem rázza a hír.

- Elbúcsúztál tőlük, gondolom.

- Igen. Nehéz szívvel, de muszáj volt meghoznom ezt a döntést.

Riley zavarában beharapta az ajkát, és a cipőjét kezdte bámulni. Akárhogy gondolkodott, nem tudott vagy akart semmi vigasztalót mondani a papnak, így inkább visszafordult a motorcsónakhoz, és még utoljára ellenőrizte mindkettőjük holmiját, hogy minden szükséges felszerelést elvittek-e magukkal.

John viszont azt érezte, hogy ezt a pillanatot nem hagyhatja veszni.

- Riley… - Odalépett a férfi mellé, és váratlanul megfogta annak kezét. Izzadt tenyerük melegen kulcsolódott össze, Johnban mélyen belül pedig felujjongott valami, amikor rájött, hogy ezt hiányolta az elmúlt hetekből. Azóta a bizonyos félreértés óta nem mert közeledni Rileyhoz, nem akarta őt még jobban összezavarni. Most is csak megnyugtatni akarta, hogy a döntése végleges, és mostantól társakként fognak együtt dolgozni azon, hogy egy élhetőbb jövőt teremtsenek maguknak és a hozzájuk hasonlóknak. De ahogy Riley hátrafordult hozzá, nem bírta tovább nézni a férfi szemében csillogó reménytelenséget, a fáradt beletörődést. A másik kezével finoman megragadta Riley arcát, majd magához húzta és egyszerűen megcsókolta. Nem volt ez szenvedélyes vagy bátor csók, inkább valami vigasztaló, puha játék, és alig pár másodpercig tartott. Ahogy John elhúzódott, Riley döbbent tekintetével találta magát szembe. – Csak… gondoltam, még mielőtt elmegyünk… tudom, hogy érzéseid vannak irántam.

- De te… - Riley értetlenül rázta a fejét. – Nem viszonzod ezeket.

- Nem.

- Akkor miért…?

- Mert vonzódom hozzád.

- Vonzódsz, de nem szeretsz. Nem úgy, mint… mint…

- Nem úgy, mint ahogy megérdemled. Még nem – hangsúlyozta a férfi, elcsukló hangon, bátortalanul. Nem mondta ki, hogy közel járt már hozzá, nem, nem tudta kimondani. Riley mégis értette, és körbefonta a férfi nyakát, majd rátapasztotta ajkait Johnéra. És a pap érezte, hogy ez elég.

Egyelőre elég.

- „Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérük rajtuk.” Léviták könyve. ****  – A hideg női hang bántón futott végig John atya gerincén, majd azt is csalódottan érzékelte, hogy Riley kibontakozik az öleléséből. Bev több méternyire állt tőlük, jelenléte mégis fenyegető volt, a nő törékeny alkata ellenére is. Jeges tekintetét Rileyra emelte, és John atya olyan gyűlöletet olvasott ki belőle, mint még talán soha. – Tudtam. Tudtam, és figyelmeztettem is az atyát arra, micsoda erkölcsi métely vagy te, Riley Flynn. De hallgatott-e rám? Persze, hogy nem. 

- Hogy kerül ide, Beverly? – vágott a szavába a pap. Összehúzta a szemöldökét. – Csak nem… követett?

Beverly összeszorította a száját, mintha már a feltételezés is sértő lenne, hogy ilyen ostobának nézik.

- Azok után, hogy a tegnap reggeli komppal egy titokzatos, hatalmas faláda kelt át a szárazföldre, mégis mit kellett volna tennem? – A nő kényszeredetten behunyta a szemét; nyilvánvaló volt, hogy mérges, és próbál nyugalmat erőltetni magára. – Végtelenül elkeserít ez a helyzet, Monsignor, és kénytelen voltam megtudni, mi is sarkallta önt arra, hogy a mi Urunk angyalát száműzze a szigetről.

- Nem száműztem. Az Angyal valamiért hallgat rám, bízik bennem. Ha nem bízna, arra sem tudtam volna rávenni, hogy ide eljöjjön velem. Mindenesetre megértettem vele, hogy hibáztam, hogy mind hibáztunk – hangsúlyozta -, amikor azt hittük, hogy az ő vére igazi feltámadást hozhat.

A nő értetlenül lépett közelebb.

- Nem. Nem. – Zavartan pislogott, ahogy váltogatta a tekintetét a pap és Riley között. Majd kérlelő tekintete megállapodott Johnon. – Nem mehetnek el innen! Mi lesz akkor a szigettel? Mi lesz ezzel az áldással? Maga nélkül…. maga és az Angyal nélkül nem tudjuk befejezni a szent tervet! Kérem, ne hagyjon itt minket, ne hagyjon magunkra! Szükségünk van magára, Pruitt atya!

- Ez nem egy szent terv – csattant fel Riley dühösen, de Beverly csak egy lesajnáló pillantásra méltatta őt. – Ez egy átok, hogy nem veszi észre?!

John csöndesen csitítani próbálta őt.

- Riley, nyugodj meg, nem lesz baj. – Majd jelentőségteljesen Bevre nézett. – Még ha most nem is, előbb-utóbb meg fogja érteni, hogy miért tesszük ezt. Beverly, a mindig okos és józan Beverly nem áll az utunkba. Biztosra veszem.

A következő pillanatban a nő rezzenéstelen arccal előhúzott egy revolvert a kabátjából. Gondolkodás nélkül Rileyra szegezte azt; a két férfi szinte sóbálvánnyá meredt ekkora vakmerőség láttán.

- A golyó nem árt nekünk – emlékeztette a nőt Riley némi éllel a hangjában.

- Tudom én azt. Az atyát nem is akarom bántani, biztosra veszem, hogy nemsokára észhez fog térni. Ha az Angyal el is ment, őt nem engedhetem el. – Bev aggasztó önuralomról téve tanúbizonyságot, kibiztosította a fegyvert. Sziszegve közelített. – Igaz, talán kell neki egy kis ösztönzés. Tudom, téged sem öl meg a golyó, de legutóbb is hat órába telt, mire felébredtél. Rengeteg időt nyerhetnék, hogy meggyőzzem Monsignort az igazamról. Persze a napfelkelte valószínűleg amúgy is tenné a dolgát itt a semmi közepén, fedezék nélkül. – Majd undorodva végignézett a férfin. – Aki bűnre csábít, annak viselnie kell a következményeket. „A bűn zsoldja a halál.” *****

Pruitt atya nem gondolta, hogy ez valaha is be fog következni. Beverly ott állt velük szemben, gyenge emberi lényként, dühtől remegve, és magabiztosan tartotta Rileyra szegezve a fegyverét. Megőrült? Minden bizonnyal. Esélye sem volt, és ezt pontosan tudhatta. Mindenesetre a pap nem nézhette tovább ezt tétlenül, nem hagyhatott veszni egyetlen további másodpercet sem.

Ha Bev nem engedi el őket békében, nincs más választása.

A pillanat tört része alatt történt, olyan gyorsan, hogy Rileynak felocsúdni sem maradt ideje. Beverly éppen készült meghúzni a ravaszt, de John gyorsabb volt.A pap következő pillanatban már a földön hevert, látása elhomályosult, tudata beszűkült.

Nem létezett semmi más, csak a forró, lüktető ér a fogai alatt, és a piros vér bősége, amely vad eufóriával öntötte el az agyát.

Üvölteni tudott volna az élvezettől.

×××

A szívem óceán, vihar dúl azon
Abban ülsz te egy lyukas csónakon
A szívem egy folyó, gyilkos áradat
Gát vagy ott, ami lassan átszakad, és

Mégse hagysz egyedül
Mégse hagysz egyedül
Mégse hagysz egyedül

Már messze jártak Crockett Island szigetétől. Sok-sok kilométerrel arrébb semmi nem létezett, csak a csönd és a sötétség – persze a hold kivételével, mely valamennyire fényt adott ennek a különleges éjszakában. John kezei elzsibbadtak, de most végre újra használni tudta őket; egy motorcsónakban ülve ugyan nem ez volt a legkönnyebb feladat, de nagy nehezen sikerült Beverly testét úgy fordítani, hogy könnyen a vízbe lehessen csúsztatni.

A pap mellkasa az utolsó pillanatban megsüllyedt. Muszáj volt tisztességből egy keresztet rajzolnia a halott homlokára.

- A mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjének szent jele legyen rajtad! E jelben váltott meg téged a  Megváltó, e jelben van üdvösségünk.

Riley elfintorodott.

- Ez a nő egy kibaszott szörnyeteg volt. Egy szörnyeteg!

- A tisztességes temetés kijár neki is. Mélyen hívő asszony volt. Még… még akkor is, ha eltévelyedett.

A pap elmormolt egy utolsó miatyánkot, majd Rileyval megfogták a nő merevvé vált végtagjait, és nagy erőfeszítések árán, de végre belecsúsztatták őt a tengerbe. A sötét habok hamar elnyelték őt, hírt sem adtak arról, hogy egy Beverly nevű, istenfélő nő valaha is létezett volna. Riley gondolkodás nélkül izzította be a motorcsónakot újra; alig pár órájuk volt, hogy kiérjenek a szárazföldre napfelkelte előtt. Nem vesztegethettek időt.

Ahogy azonban visszafordult a pap felé, észrevette, hogy az magába roskadva támaszkodik a csónak szélének, és könnyek lepik el az arcát. Riley először habozott, de aztán visszagondolt arra a Johnra, aki a parton ott állt mellette. Arra, aki kezét az arcára helyezte.

- Te sem vagy egyedül. – A pap lassan, szipogva felnézett. – Csak… szeretném, ha tudnád.

- De a bűneim súlyával egyedül vagyok. – John letörölte kezével könnyes arcát. – Azokat mind egyedül viseljük. És én annyi, annyi bűnt elkövettem már.

- Meg kellett tenned. Ha Beverly lelő engem, akkor hogy hurcolsz el a motorcsónakkal, hogy érünk el a szárazföldi vendégházig biztonságosan? Kifutottunk volna az időből. Vagy rosszabb, téged is lelőhetett volna. Otthagyhatott volna mindkettőnket a parton reggelig. Nem, helyesen cselekedtél.

- Elég lett volna, ha eszméletlenné teszem. Nem volt muszáj kiszívnom belőle az utolsó csepp vért is. Nem volt muszáj… de annyira élveztem. És úgy gyűlölöm magam, amiért élveztem!

Riley nekidőlt a papnak, homlokát a férfi arcához érintette. Ajkai majdnem súrolták John forró bőrét, és kezei John tenyerére kulcsolódtak.

- Le tudod győzni. Ez olyan, mint bármelyik függőség. Eleinte borzasztó nehéz lesz, de meg tudjuk csinálni. Együtt megcsináljuk.

John sokáig hallgatott. Némán süppedt bele abba az otthonosságba, amit Riley jelentett számára.

- Riley – lehelte, ki tudja mennyi idő múlva. – Emlékszel még a pünkösd üzenetére?

A másik elgondolkodott.

- Régen volt már. Azt tudom, hogy húsvét után van, és hogy Jézus az emberek közt járt a feltámadása után. Valami ilyesmiről szól, nem?

- A pünkösd lényege, hogy a Szentlélek kiárad, és eltölti a tanítványok szívét, akik ezentúl képesek lesznek különféle nyelveket beszélni. Jézus is beszél hozzájuk, arról, hogy most elhagyja őket, de visszatér majd egyszer, és akkor minden napvilágra kerül - kiderül, mi a helyes és mi a helytelen. „És amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság és mi az ítélet.” ******* Érdekes, hogy velem is pont ezt történt. Ma, pünkösd napján végképp kiderült, hogy mi a helyes döntés. De a teljes igazságot még mindig nem ismerem. – John fogta a papi gallérját, majd levette, és beledobta a sűrű víztömegbe. – Így nem vagyok méltó erre sem többé.

Riley nyelt egyet; fogalma sem volt, hogyan érezheti most magát John, csak annyit tudott, hogy minden bizonnyal soha nem volt még ekkora szüksége a támogatására. Riley átölelte őt, biztonságos meleget és vigaszt nyújtva neki. Így maradtak egy darabig, csak a hold sápadt fénye világított rájuk és a szüntelen robogó motorcsónakra; de mindketten tudták belül, hogy most már nincsenek egyedül.

- Tudod… - kezdte Riley - Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egyszer itt fogok ülni veled egy ilyen szituációban, ilyen események után…

Riley itt elérte a lehetetlent.

John Pruitt szájából apró nevetés szakadt fel.

__________

Az idézetek mind a Bibliából származnak (nyilván), a konkrét helyeik sorrendben:

* Pál apostol levele az efezusiakhoz - Ef 4, 22-24 

** Máté evangéliuma - Máté 14, 25-32 

*** Zsoltárok 23:4

**** Mózes harmadik könyve - 3 Móz 17-26

***** Pál apostol levele a rómaiakhoz - Róma 6:23 (De az igazsághoz hozzátartozik, hogy a teljes mondat így szól: "Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.")

******* János evangéliuma - Jn 16,8