Az én csillagaim

Fandom: A kőszívű ember fiai
Párosítás: Ödön/Leonin
Korhatár: 16
Figyelmeztetés: káromkodás, slash

Tartalom: Gondoltam egyet, és kitaláltam, hogy mi lenne, ha A kőszívű ember fiai szereplőit átültetnénk a mai korba. Na, ebből született meg ez a modern AU, ami erősen Ödön/Leonin hangsúlyos (nem hiába van kitéve a slash figyelmeztetés!). 

A történet pár évvel Baradlay Kazimir halála után veszi fel a fonalat: a három Baradlay-testvér immár Budapesten él egy közös lakásban, ahol az amúgy is kalamajkás hétköznapokat felborítja egy régi-új orosz barát, Leonin Ramiroff érkezése.

A Liszt Ferenc Repülőtér B terminálja még a reggeli csúcsforgalomban is lenyűgöző látvány volt. Sőt, különösen akkor. Hátizsákos, táskás szemű fiatalok itták napi első kávéjukat a bejárat melletti kávézóban, siető üzletemberek vágtak át a térkép felett tanakodó japán turistacsoport között, és persze hangosan síró gyerekekből sem volt hiány, akiknek még kevésbé tetszett a korai felkelés, mint az őket fegyelmezni próbáló, megfáradt szemű szüleiknek. 

 

Reggel fél hét volt.

 

Baradlay Ödön legszívesebben teát fogyasztott reggelente, így most is ott volt a kezében az újrahasználható bögre, amibe a reggeli Earl Greyét töltötte. Bitangerős volt, mert túl sokáig hagyta benne a filtert ̶̶̶̶ vágott is egy fintort, amint belekóstolt. A kijelzőről azért nem vette le a szemét; már mintegy tizenöt perce bámulta, azóta, hogy megérkezett. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy Leonin hamarosan itt lesz, vele lesz, és majdnem három év távollét után újra a karjaiba zárhatja legjobb barátját. 

 

Végre landolt a moszkvai járat, majd mintegy tíz perc várakozás után Ödön végre megpillantotta Leonin szőke, makulátlan frizuráját, féloldalas mosolyát és nagy, barna szemeit; magas, sportos alkatával szinte kivilágított a többiek közül, és ha Ödön nem ismerte volna, simán sportolónak vagy valami híres filmsztárnak nézte volna. Szíve izgatottan kalapált a torkában, amint a tekintetük összekapcsolódott, és Leonin megindult felé.

               

̶̶̶̶   Leonin!  ̶̶̶̶  mondta a fiú rekedten, amint az orosz kitárta nagy karjait, és az ölelésébe vonta őt. Ödön nem gondolta volna, hogy ennyire el fog érzékenyülni, de most, hogy a férfi ismerős dohány és borotvahab illata megcsapta, gombóc gyűlt a torkában. Az orosz mindig ügyelt arra, hogy nappal hibátlan és tiszta legyen a megjelenése, de Ödön ismerte már őt az éjszakai világban is; kalandvágya nem ismert határt, és mindig belevitte őt valami rosszba, ami aztán mégis jól sült el a végén. Ödön annyira szerette őt, hogy még azt is elnézte neki, hogy dohányzik; igaz, Leonin minőségi, illatos dohányát és a saját maga által sodort cigit kevéssé lehetett összehasonlítani a bolti, büdös áruval.  ̶̶̶̶ De jó, hogy végre látlak!

 

̶̶̶̶   Moj dorogoj* — suttogta Leonin Ödön hajába. Ödön pontosan tisztában volt vele, hogy ezt a kifejezést az orosz férfiak gyakran használják akkor, amikor a barátaikhoz kedveskedve akarnak szólni, legalábbis hallotta már másoktól is. Nem kellene, hogy a gyomra alatt furcsán bizseregni kezdjen ennek hallatára. Nagyon nem kellene. ̶̶̶̶ Túl hosszú időt töltöttünk külön. A Skype nem ugyanaz.

 

̶̶̶̶   Nagyon nem ugyanaz  ̶̶ ̶̶   hangsúlyozta Ödön, ahogy végre elhúzódott a másiktól. Leonin nem sokat változott az elmúlt két évben, legfeljebb annyit, hogy hosszabbra hagyott, rendezetlen haját rövidebbre nyíratta, ami sokkal komolyabb és elegánsabb külsőt kölcsönzött neki. Ez a Leonin már nem az a pétervári aranyifjú volt, aki esténként illegális lebujokba vitte őt, és akivel sokszor a Néva partján füvezett pirkadatig. A huncut csillogás még ott volt a szemében, de Ödön gyanította, hogy mióta végzett és Moszkvába költözött munka miatt, barátjának sem volt túl sok ideje az ifjúkori ballépéseit megismételni. ̶̶̶̶ Főleg, hogy nem is beszéltünk azóta, hogy Moszkvába költöztél. Milyen az új munkád? Milyen a város?

 

̶̶̶̶  Ó, rengeteg mesélni valóm van, csak hadd igyak egy kávét először! Már a gépen is majd elaludtam. 

 

×××

 

 

A müzlisdoboz többszöri rázásra is csak üresen kongott. Jenő álmosan pislogott rá, végig tagadva a tényt, hogy a csokis gabonapehely bizony elfogyott ̶̶̶̶ és hiába néz rá olyan gyönyörűséges, kérlelő szemekkel, attól nem fog varázsütésre újra megtelni. Feljajdult, aztán még pár meddő másodperc után odacsoszogott a konyhapulthoz, és a nekiállt kutatni a felsőszekrényben valami ehető után. Ödön egészséges vackait arrébb tolva talált némi Cini Minist, amit minden bizonnyal a fahéjmániás Aranka vásárolt valamikor, és egy vállrándítással levette azt a polcról. 

 

Szokás szerint üres volt még a konyha ezen a korai órán, avagy reggel kilenckor. Szombat révén Jenő nem is várt mást, amúgy is ő volt testvérei közt a legkorábban kelő; hogy Richárd rendszeresen éjszakázott és isten tudja hol mérgezte a testét-lelkét az úgy általában nem volt meglepetés, de a lelkiismeretes és talpig tisztességes Ödönből kevesen nézték ki, hogy ha teheti, legszívesebben délig durmol. Jenő meg kedvelte ezt a reggeli csendességet, hiszen a bulinegyed kellős közepén, a hetedik kerületi Wesselényi utcában ez amúgy is ritkaság volt. 

 

A fiú hamarosan letelepedett a dizájnos, kanárisárga bárszékre, ahol a vele szemben lévő hatalmas ablak az egyik hangulatos kis belső udvarra nyílt, és békésen kanalazta a müzlijét némi fekete tea társaságában. Éppen azon gondolkodott, hogy benyomja a telefonján a Stranger Things legújabb évadát, amikor a háta mögött tompa puffanást, majd egy szisszenést hallott. Hátra sem kellett fordulnia, hogy tudja, kitől származik a hang. 

 

̶̶̶̶  Hogy baszná meg a kurva élet ezt a pultot!

 

̶̶̶̶   Neked is jó reggelt, Richárd.

 

Jenő hátrasandított, és kétkedve nézte, ahogy testvére megpróbál kiegyenesedni, de folyamatosan az oldalát fogja, és ajka félrehúzódik a fájdalomtól. Richárd aztán nagy nehezen odabotorkált a tűzhelyhez, és minden egyéb komment nélkül feltett főni egy adag kávét. Aztán az arca újra eltorzult, és amíg a kotyogós dolgozott, ő arccal a konyhapultnak borult.  

 

̶̶̶̶   Nem kellene valamit enned, mielőtt...?

 

̶̶̶̶   Hagyjál már!  ̶̶̶̶ nyögte a fiú. ̶̶̶̶  Meghasad a fejem.

 

̶̶̶̶   Pont azon segítene valami normális étel.

 

Richárd aztán olyan megsemmisítő pillantást vetett rá, hogy Jenő jobbnak látta inkább csöndben maradni a következő néhány percben. A kis, amerikai konyhás nappalit aztán hamar kellemes kávéillat töltötte meg, Richárd pedig kedvetlen arccal nyitotta ki a hűtőt, majd csukta be szinte rögtön. 

 

̶̶̶̶   A tej az úgy látom, luxus.

 

Majd felkapaszkodott a Jenő melletti bárszékre, cukrozatlan feketekávéja társaságában. Amikor belekortyolt, fintorba torzult az arca.

 

̶̶̶̶   Amikor Ödön a soros, mindig hétvégén szokott elmenni a boltba  ̶̶̶̶  magyarázta Jenő, de hiába kelt legidősebb bátyjuk védelmére, Richárd csak felhorkantott.

 

̶̶̶̶   Szar a rendszer. Sürgősen vissza kell állnunk arra, hogy mindenki saját magának vesz meg mindent. 

 

̶̶̶̶   Most miért? Szerintem teljesen jól működik így, hogy az alapdolgok közösek.  ̶̶̶̶  Jenő is elfintorodott a kellemetlen emlék hatására.  ̶̶̶̶  Nem szeretnék megint féléves chiapudingot, meg penészes joghurtot takarítani, köszönöm szépen. Így legalább mindig elfogy a kaja.

 

Richárd a szemét forgatta.

 

̶̶̶̶   Drága kisöcsém, azt ugye tudod, hogy senki nem várja el tőled, hogy mindent te takaríts?

 

̶̶̶̶   Tudom, csak én nem bírok koszban élni, mint...

 

̶̶̶̶   Mint egyesek. Értem. ̶̶̶̶  Richárd hörpintett egyet a feketéjéből. Majd a könyökén megtámaszkodott, és úgy bámult unottan a hűtő irányába. ̶̶̶̶ De lemegyek én a boltba, ha összeszedtem magam valamennyire. Ödön még alszik, gondolom, és ki tudja, mikor kerül elő... vagy ha elő is kerül, biztos nem minket fog pesztrálni most, hogy holnap érkezik az orosz haverja.

 

Jenő a homlokát ráncolta.

 

̶̶̶̶   Leonin holnap jön? 

 

Richárd felkacagott.

 

̶̶̶̶   Vicces, hogy kettőnk közül én vagyok rohadtul másnapos, és te felejtesz el ilyen fontos infót, nem?

 

Jenő végignézett a meggyötört arcú, de a körülményekhez képest mégis jókedvű bátyján. Azon csodálkozott, hogy nem rúgták még ki a Magyar Honvédségből. Bár az tény, hogy Richárd csak a szabadnapjain engedte el magát ennyire, amúgy azért igyekezett értékelhető állapotban megjelenni reggelente. Plusz az sem ártott, hogy kivételesen tehetséges katonának bizonyult, és ennek köszönhetően gyorsan is mászott felfelé a ranglétrán. 

 

Jenő válaszolni már nem tudott, mert hamarosan kulcscsörgést hallottak, és a bejárati ajtón egy kialvatlan szemű Baradlay Ödön sétált be. Bár borostás volt, és kócos, szőke haját nyilvánvalóan nem fésülte ki reggel, kisfiús bája és ártatlan, optimista mosolya még a korai kelés ellenére is vele volt. Persze Ödön volt úgy általában a legkedvelhetőbb a fiúk közül; ha bárki először találkozott a Baradlay-testvérekkel, Richárdot általában túl nyersnek, Jenőt meg túl visszahúzódónak találta, Ödön viszont belopta magát mindenki szívébe már első pillantásra. Főleg, ha még ki is nyitotta a száját; nyugodt, mély hangja a legtöbb emberben bizalmat ébresztett. 

 

Jenő és Richárd alig ocsúdtak fel meglepetésükből, hogy a bátyjuk ilyen korán hazaért; nem sokkal később megpillanthatták Ödön háta mögött Leonint is, aki éppen hatalmas bőröndjével küszködött.

 

̶̶̶̶   Sziasztok!  ̶̶̶̶  köszönt felvont szemöldökkel Ödön; nyilván ő sem számított arra, hogy a testvérei ilyen korán már reggeliznek.  ̶̶̶̶  Kaphatok valakitől egy egyszemélyes ágyhuzatot? Nekem ugye nincs. 

 

Richárd gyanakodva méregette a már̶̶̶̶már természetellenesen szőke, gondosan rendezett hajú Leonint, aki szörnyen magas termetével, szabályos vonásaival és hibátlan megjelenésével (még egy hosszú repülőút után is, baszki) nem volt számára túl bizalomgerjesztő látvány.

 

̶̶̶̶   Itt fog lakni? Erről nem szóltál korábban. 

 

̶̶̶̶   Meg arról sem, hogy ma jön  ̶̶̶̶  tette hozzá Jenő.

 

̶̶̶̶   Csak holnap reggel érkezett volna, de valamiért törölték a járatát, és a ma hajnali gépre tudott foglalni újat. Bocsánat  ̶̶̶̶  túrt bele a hajába a fiú  ̶̶̶̶ , az elmúlt napokban olyan sok munkám volt, hogy totál elfelejtettem szólni nektek. Ma estére marad csak itt, holnaptól már szabad a hotel, amit lefoglalt. 

 

̶̶̶̶   Tud egyáltalán angolul? Mert mi Jenővel egy szót se makogunk oroszul.

 

̶̶̶̶   Leonin diplomata, persze hogy tud angolul!  ̶̶̶̶  Ödön kissé sértett hangon nézett össze barátjával, akinek nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, miről beszélgettek az imént; csak azt sikerült leszűrnie, hogy valamin vitatkoznak. Innentől Ödön már angolul folytatta.  ̶̶̶̶  Leonin, ők a testvéreim. Idióták mind egy szálig, de azért szeretem őket. A feleselős az a Richárd.  ̶̶̶̶  Ödön rámutatott a fiúra, aki egykedvűen biccentett egyet az orosznak.  ̶̶̶̶  A másik Jenő.

 

̶̶̶̶   Richárd, Jenő  ̶̶̶̶  ízlelgette Leonin a neveiket, majd elismételte őket többször. Kezet nyújtott a fivéreknek, akik el is fogadták azt.  ̶̶̶̶  Érdekesen hangzó neveitek vannak. De Ödön már mesélt rólatok, volt időm gyakorolni. Azért bocs, ha eltévesztem.

 

Jenő elmosolyodott, de nem mert Richárdra nézni. Leonin abszolút rosszul ejtette Ödön nevét, az ö hangokat o̶̶̶̶ként formálta, de Leonin arca tényleg hálásnak tűnt, és Jenő nem akart megjegyzést tenni. Sejtette, hogy Richárd nagyon küzd magával, de ő sem tette szóvá a dolgot. 

 

̶̶̶̶   Semmi baj  ̶̶̶̶  vont vállat Richárd, ahogy felhörpintette a kávéja utolsó maradékát. A fájó feje ellenére megeresztett egy kis jellegzetes, baradlayrichárdos mosolyt. A gyümölcskosárból kikapott egy almát, aztán a szobája felé igyekezett; de mentében még dobott egy huncut kacsintást a jövevény felé. Aztán beleharapott az almába.  ̶̶̶̶  Aki az én ágyamban alszik, úgy hív, ahogy akar.

 

Ödön halálhörgést hallatott, Jenő csak fáradtan a tenyerébe temette a fejét. A következő pillanatban Richárd eltűnt a szobája felé, de Leonin még mindig csak értetlenül tekintgetett jobbra̶̶̶̶balra.

 

̶̶̶̶   A vendégszoba ágya régen Richárdé volt  ̶̶̶̶  magyarázta Jenő.  ̶̶̶̶  Szeret ezzel poénkodni. Meg úgy általában flörtölni szeret az ártatlan vendégeinkkel. 

 

̶̶̶̶   De nem kell őt komolyan venni  ̶̶̶̶  sietett közölni Ödön a tényt. Barátja felé fordult, és komolyan a szemébe nézett.  ̶̶̶̶  Ha bármikor elveti a sulykot, vagy kényelmetlenül érzed magad a megjegyzéseitől, csak szólj, és helyre teszem. Az öcsém a legrosszabb biszexuális, akit valaha ismertem. Sokszor nem tudja, hol a határ. 

 

Leonin kissé tanácstalanul mérte fel a két jelenlévő Baradlay̶̶̶̶testvért; mint aki nem is tudja, hova csöppent. Jenő nem irigyelte.

 

̶̶̶̶   Majd észben tartom  ̶̶̶̶  ígérte.  ̶̶̶̶  Köszönöm.

 

×××

 

̶̶̶̶   És te még ma fel akarsz mászni a Gellérthegyre is?  ̶̶̶̶  Jenő kissé tanácstalanul tekintett körbe az öltözőben. Már fürdőnadrágban volt, fél könyökével a fa öltözőkabinra támaszkodott, másik kezével meg éppen felcsapta a vállára a törülközőjét. 

 

̶̶̶̶   Ha nem is ma, de nem lenne rossz ötlet, tök szép onnan a város. Megnézhetnénk egy naplementét is, Leonin biztos imádná  ̶̶̶̶  hangzott Ödön válasza az öltözőből. Richárd éppen ebben a pillanatban lépett ki a másik kabinból, arcával pedig egyértelműen jelezte Jenőnek, hogy nem fűlik a foga a testvére ötletéhez.

 

̶̶̶̶   Én holnap szolgálatban vagyok. De meg amúgy sem lenne sok kedvem sokadik kerékként tartani a gyertyát nektek a Citadellán. 

 

Ebben a pillanatban kivágódott az öltözőkabin ajtaja, de olyan erővel, hogy nekiütközött Richárd könyökének. Amaz fájdalmasan szisszentett egyet, és vádlón nézett bátyjára. 

 

̶̶̶̶   Most ezt miért kaptam?!

 

̶̶̶̶   Mert hülyeségeket beszélsz.

 

̶̶̶̶   Bocs, hogy nincs kedvem gardedámoskodni. Már elegem van  ̶̶̶̶  fújtatott Richárd, szemrehányóan tekintve Jenőre.  ̶̶̶̶  Jéni is mindig engem keres meg minden szarral. Tudod te, drága Ödön, hogy mennyi bulin kellett részt vennem a Plankenhorst̶̶̶̶házban, amíg Bécsben voltam misszión? Tudod, mennyin?

 

Ödön döbbenten meredt rá, és önkéntelenül is elvörösödött.

 

̶̶̶̶   De ez... ez teljesen más! 

 

̶̶̶̶   És azért azok a bulik nem voltak annyira rosszak  ̶̶̶̶  hangsúlyozta Jenő finoman. Majd Ödön felé fordult.  ̶̶̶̶  Miért nem kéred meg Arankát, hogy menjen veled? Végül is ő a barátnőd, vagy mi...

 

̶̶̶̶   A szorgalmi időszak legvégén?  ̶̶̶̶  sóhajtotta Ödön.  ̶̶̶̶  Ide is hívtam, de szegénynek lesz vagy három zh̶̶̶̶ja jövő héten, aztán meg ugye jön a vizsgaidőszak. Eléggé bestresszelt, én meg mondtam neki, hogy nyugodtan maradjon otthon, elleszünk mi négyen is. 

 

Éppen ekkor jelent meg a frissen elkészült Leonin. Richárd és Ödön szinte egy emberként mérték végig a szörnyen magas, szörnyen pimasz mosolyú és szörnyen jóképű orosz diplomatát, aki természetesen csak egy kék, térdig érő fürdőnadrágot viselt, meg egy vállára csapott törülközőt. Ödön, amint rájött mit csinál, gyorsan elkapta a fejét, Richárd azonban cseppnyi szégyenérzet nélkül folytatta tevékenységét. Jenő köhintett, mert már ő érezte kellemetlenül magát.

 

̶̶̶̶   Minden oké? Megtaláltad a mosdót?  ̶̶̶̶  fordult az orosz felé, aki hálásan biccentett.

 

̶̶̶̶   Igen, bár nem mondom, hogy nem tévedtem el odafelé kétszer.  ̶̶̶̶  A négy fiú ezután megindult a kinti medencéket jelző táblák felé.  ̶̶̶̶  Kész labirintus ez a hely. De azért tetszik.

 

̶̶̶̶   Itt a Széchenyi̶̶̶̶fürdőben szerintem a kinti medencék a legjobbak. A bentiek sem rosszak, de ilyen hűvös időben, mint a mai, a kinti meleg medencékben a legjobb üldögélni.

 

̶̶̶̶   Richárd itt dolgozott az egyetem alatt  ̶̶̶̶  magyarázta Ödön.  ̶̶̶̶  Szóval... belógtunk párszor esténként, az a helyzet. Pedig Jenő akkor még Nemesdombon lakott, de néha feljött hozzánk hétvégére. Ez volt a kedvenc helye, muszáj volt eljönni.

 

̶̶̶̶   Ez volt a kedvenc helyem, igen, amíg el nem kezdtetek random lányokat idehívni.

 

Richárd nevetve karolta át piruló öccsét.

 

̶̶̶̶   Inkább hálás lehetnél nekünk, nem? Tekintve, hogy az első csókod is itt történt, ezen falak között.

 

­̶̶̶̶ Az.... khm... persze, az jó volt.  ̶̶̶̶  Jenő lesütötte a szemét, mert eléggé zavarban érezte magát.  ̶̶̶̶  De... őszintén? A fürdő legelőször csak a hármunké volt, és akkor... akkor ez volt a legjobb benne. Mert sosem volt ilyen hely korábban. 

 

Richárd és Ödön egymásra néztek, meglágyulva elmosolyodtak. Apjuk  ̶̶̶̶  aki éltében mást sem csinált, csak tönkretette a családja életét  ̶̶̶̶  gondoskodott róla, hogy a fiúk egymástól külön nőjenek fel, és még véletlenül se fecséreljenek egymásra olyan férfiatlan érzéseket, mint a gondoskodás vagy a szeretet. Richárdot már nyolcéves korában katonaiskolába íratta; Ödönt pedig gimnáziumba Budapestre, majd tizennyolc évesen, rögtön érettségi után Szentpétervárra küldte, hogy ott tanuljon tovább az egyetemen. Jenő Bécsben végzett a gazdaságtudományin, és épp csak a szerencsének köszönhette, hogy egy darabig közel lakhatott a katonai misszióba küldött Richárddal. De Baradlay Kazimir haláláig a fiúk nem találtak vissza egymáshoz igazán; csupán apjuk temetése hozta őket közelebb egymáshoz. És persze az édesanyjukhoz. 

 

Most mindhárom testvér visszaemlékezett a korábbi évekre. Ödön megpaskolta Jenő hátát.

 

̶̶̶̶   Nem hagyjuk, hogy többet eltávolodjunk egymástól. 

 

Richárd támogatón odaállt Jenő másik oldalára, és erre ő is csak őszintén bólintani tudott.

 

Soha többet.

 

×××

 

Richárd nagy sóhajjal hátradőlt a harminchat fokos termálmedencében. 

 

̶̶̶̶   Na, ez az élet.

 

̶̶̶̶   Elképesztő  ̶̶̶̶  ámuldozott Leonin, jobbra̶̶̶̶balra kapkodva fejét a szomszéd, hatalmas medence hullámos része (ahol izgatott gyerekek vetették bele magukat a sodrásba) és a saját medencéjük nyugodt idillje között. Igaz, vasárnap délután azért volt forgalma a fürdőnek, de mivel aznapra esőt mondtak, mégis kevesebb lehetett, mint átlagosan. Leonin elbűvölten nézte a gőzölgő párát, ahogy felszáll a sárga épület masszív, kissé kopottas falai között.  ̶̶̶̶  És ti magyarok csak fogjátok magatokat, beugrotok munka után, és fürödtök egyet a forró vízben?

 

Jenő elhúzta a száját.

 

̶̶̶̶   Hát ez azért elég turistás hely, és nem olcsó a belépő. De vannak kisebb fürdők, oda tényleg gyakran járnak az emberek nap mint nap, akár csak lazítani.

 

Jenő és Leonin aztán hosszabb beszélgetésbe elegyedtek Budapest termálfürdőiről és úgy általában a magyarok szokásairól; Ödön apró mosollyal a száján nézte őket, hisz nyilván boldog volt, hogy az öccse és a legjobb barátja ilyen jól kijönnek egymással. Úgy elmerült ebben, hogy észre sem vette, hogy Richárd odaúszott mellé, és kis híján szívrohamot kapott, mikor a testvére hangját közvetlen a füle mögül meghallotta:

 

̶̶̶̶   Tetszik neked?

 

Ödön olyan lassan mozdította a fejét, mintha lassított felvételen menne. Aztán sűrűn pislogott.

 

̶̶̶̶   Hogy tessék?

 

̶̶̶̶   Bejön neked ez a Ramiroff?  ̶̶̶̶  Ödön próbálta őt csitítani, de Richárd leintette.  ̶̶̶̶  Ugyan már, ide sem figyelnek. De még ha figyelnének is, Leonin úgysem tud magyarul. 

 

Ödön nem tudott mit válaszolni, így a következő pillanatban belemerült a vízbe. Richárd gondolkozott, hogy addig fog-e maradni odalent, amíg levegővel bírja; aztán amikor így történt, és a legidősebb Baradlay végül vörös fejjel, levegő után kapkodva bukkant fel a felszínen, Richárd felkuncogott.

 

̶̶̶̶   Tényleg? Tényleg, Ödön? Örökké nem bújhatsz el a kellemetlen kérdések elől. Amúgy ez jobb családokban kábé ötéves korig elfogadható.

 

̶̶̶̶   Nem... nem bújtam el  ̶̶̶̶  lihegett Ödön, de zavartan túrt bele vizes, szőke tincseibe.  ̶̶̶̶  Csak gondoltam játszhatunk egy olyat, hogy ki bírja tovább levegő nélkül. Mint... mint kiskorunkban.

 

̶̶̶̶   Aha.  ̶̶̶̶  Richárd mintha nem lett volna igazán meggyőzve. 

 

̶̶̶̶   Figyelj, barátnőm van. Meg amúgy is a lányokat szeretem. 

 

̶̶̶̶   Én is. És a fiúkat is. Nem szégyen.

 

̶̶̶̶   Tudom, hogy nem az  ̶̶̶̶  csattant fel Ödön a kelleténél hangosabban. Leonin és Jenő egy pillanatra feléjük fordultak, de csak egy pillanatra.  ̶̶̶̶  Persze, hogy tudom! Emlékeztetnélek, hogy én voltam az első, aki megvédtelek akkor, mikor coming outoltál a szüleinknek. És... én álltam apánk elé, hogy meg ne pofozzon. 

 

Richárd gyomrában megint megszületett az a bizonyos kis csomó. Az emlék évekkel ezelőtti volt, de még mindig túlságosan élénk.

 

̶̶̶̶   Hálás is vagyok. De ha apa megütött volna, meg tudtam volna védeni magam, és megérdemelte volna, hogy visszaüssek. Te is tudod. 

 

̶̶̶̶   Én csak örülök, hogy erre nem került sor.  ̶̶̶̶  Majd Ödön Leonin felé nézett. A szőke, elbűvölő szemű Leonin felé, aki Szentpéterváron rögtön felkarolta őt, megismertette mindenkivel, és a bizalmába fogadta. Leonin felé, aki a kemény orosz tél idején is elkísérte őt Magyarország felé, és aki kéz a kézben korcsolyázott vele a befagyott folyón, halálos veszedelemtől üldöztetve. Aki vigyázott rá, becézte őt és gondoskodott róla, amikor az a súlyos influenza ledöntötte őt a lábáról. Leonin volt a lelke másik fele, ezt tudták mindketten. Ödön a szíve mélyén megrendült, ahogy a fiúra nézett, és hirtelen összekapcsolódott a tekintetük.  ̶̶̶̶  Ő a legjobb barátom. 

 

̶̶̶̶   Azért mérted őt végig olyan látványosan, mikor bejött félmeztelenül az öltözőbe?

 

̶̶̶̶   Ebben nem csak én vagyok a ludas  ̶̶̶̶  köhintett Ödön kissé mérgesen, mire Richárd széttárta a kezét.

 

̶̶̶̶   Ne nézz már rám így, ami szép az szép! Letagadni nem tudom... de ne láss bele többet, mint ami. Tudod, hogy még mindig odáig vagyok az én Editemért, aki messze idegenben potyogtatja értem a könnyeit... abban a zárdában.

 

Ödön lefröcskölte a tesóját.

 

̶̶̶̶   Hát érted aztán megéri!

 

×××

 

A sárga, piros és fehér színekben játszó ég csodálatos látványt nyújtott a Gellért̶̶̶̶hegy oldalából. Néhol rózsaszín is keveredett a fraktálba, és mindez olyan szépen olvadt egymásba, hogy Ödön úgy vélte, sohasem látott még szebbet ennél a naplementénél. Ugyan nem mentek fel a hegy tetejére, de így talán még hangulatosabb is volt; egy eldugott kis ösvényen haladtak jó ideig, aztán rátaláltak erre a régi, korhadt fapadra. A kirándulók, Citadella felé indulók teljesen másik irányból közelítették meg a hegytetőt, így közel s távol nem volt más, csak néhány fa, kövek és a szemkápráztató kilátás. 

 

Milyen romantikus helyszín lehetne, gondolta Ödön. Aztán rögtön bűntudata támadt, mert úgy érezte, sokkal szívesebben osztja meg ezt a kora esti magányt Leoninnal, mint Arankával tenné. De hát végül is érthető, Arankával majdnem minden nap találkoztak, csomó programot szerveztek ̶̶̶̶ tökre normális, hogy most Leoninnal szeretne lenni, hiszen régóta nem látták egymást. 

 

̶̶̶̶   Arankát is hoztad már ide?  ̶̶̶̶  Úgy tűnt, az orosz fiú sem tudja kiverni a fejéből a lányt, akinek csak pár napja mutatták be; hétfő délután ugyanis Aranka szünetet tartott a tanulásban, és Ödön, Leonin meg ő elmentek együtt a budai Várba, megnézték a Nemzeti Galériát és a Mátyás̶̶̶̶templomot is, meg szelfiztek a Halászbástyánál. Aranka szokás szerint nagyon jófej és barátságos volt, Leonin viszont visszahúzódóbb volt a szokásosnál. Ezt Ödön nem igazán tudta mire vélni, hiszen Leonint egy nagyon élénk és extrovertált személyiségnek ismerte meg.  ̶̶̶̶  Úgy értem, pont ehhez a padhoz. Nagyon... romantikus helyszín.

 

̶̶̶̶   Nem, még sosem voltam itt... igazság szerint nem is nagyon szoktam a Gellért̶̶̶̶hegyre feljárni. Bár most már tudom, hogy érdemes. És Arankának kifejezetten tetszene ez a látvány, Jenővel gyakran festegetnek együtt tájképeket. Szombatonként festőkurzusra is járnak.

 

̶̶̶̶   Jenővel?  ̶̶̶̶  vonta fel a szemöldökét az orosz. Várt egy kicsit, mielőtt kiejtette a következő szavakat.  ̶̶̶̶  És nem félsz, hogy a testvéred lecsapja a kezedről a barátnőd?

 

Ödön hirtelen felnevetett erre, majd barátságosan hátba veregette Leonint. 

 

̶̶̶̶   Jenő? Ó, hát az egy légynek se tudna ártani, a saját testvérének meg főleg nem. Biztos vagyok benne, hogy csak barátként tekint Arankára. Főleg, hogy odavolt valakiért, egy bécsi lányért, akit még a tanulmányai alatt ismert meg. Alfonsine-nak hívják. De a lány sajnos borzalmas, néha hitegette szép szavakkal, néha meg rá se nézett. Jenő borzasztóan szenvedett ettől, és még most is szenved talán... de már másfél éve velünk lakik, hazaköltözött Budapestre. Nagyon jót tesz neki a társaságunk, mi meg nyilván próbáljuk lefoglalni, hogy eszébe se jusson az a borzasztó Alfonsine.

 

̶̶̶̶   Sajnálom  ̶̶̶̶  hajtotta le a fejét Leonin. Aztán gondolt egyet, és elővett egy kis papírcsomagot a zsebéből.  ̶̶̶̶  Egy joint? A régi idők emlékére?

 

̶̶̶̶   Most?  ̶̶̶̶  rökönyödött meg Ödön, mire Leonin játékosan az ég felé biccentett.

 

̶̶̶̶   Ugyan már, mindjárt lemegy a nap! Itt amúgy sem lát minket senki. Nem mintha a Deák téren nem sodorná amúgy is boldog̶̶̶̶boldogtalan mások szeme láttára... elpuhultál itt, Ödön.

 

Ödön hitetlenül rázta a fejét, de azért mosolygott, Leonin meg ezt beleegyezésnek vette. Neki is állt sodorni nagy bőszen, majd odanyomta Baradlay kezébe az egyik jointot. Ödön ismerős mozdulattal a szájához illesztette azt, és Leonin ekkor gyújtotta meg csak a végét. Pár tizedmásodpercre összekapcsolódott a tekintetük, és olyan közel voltak egymáshoz, hogy a magyar fiú minden egyes kis barázdát, bőrhibát látott a másik arcán, még az általa kifújt füstön keresztül is. Az apró anyajegy a férfi szájának bal szélén, a ráncok a homlokán, az a pár halvány szeplő az orra körül, és a homloka bal felén egy vékony vágás, amit akkor szerzett, amikor összetűzésbe keveredtek néhány litván gazfickóval Pétervár egyik külvárosi negyedében. Mind ott volt. Ödönt nem zavarta egyik sem; Leonin így volt tökéletes. 

 

̶̶̶̶   És mi van veled mostanában? Úgy értem, a nők terén.  ̶̶̶̶  Ödön kissé arrébb húzódott, mert kezdett zavarba jönni az orosz átható tekintetétől.  ̶̶̶̶  Skype-on olyan szűkszavú voltál ezzel kapcsolatban. Odáig megvan, hogy Alekszandrával felbontottátok az eljegyzést. 

 

Leonin a szemét forgatta, amint beleszívott a füves cigibe.

 

̶̶̶̶   Na igen. Nehéz lett volna fenntartani a dolgot.

 

̶̶̶̶   Ne haragudj  ̶̶̶̶  sóhajtotta Ödön. Pontosan tudta, hogy két évvel ezelőtt azért futott zátonyra Leonin és Alekszandra kapcsolata, mert a lány bevallotta a vőlegényének, hogy Ödönbe szerelmes. Leonin persze nem támadt rá, nem volt mérges, sőt, a menyasszonyát is hajlandó lett volna odaadni Ödönnek, abban az esetben, ha a fiú ottmarad náluk Oroszországban. Ödön mégis bűntudatot érzett. Bár sosem flörtölt Alekszandrával, nem is érdeklődött utána, de nyilván túl barátságos volt vele, ezért történt mindaz, ami történt. Két éve tervezi a bocsánatkérést, de csak most szánta rá magát véglegesen.  ̶̶̶̶  Nem akartam tönkre tenni a jegyességed, ugye tudod? Én semmi, de semmi rosszat nem akartam neked, és Alekszandrát sem biztattam soha, semmivel. 

 

̶̶̶̶   Tudom, Ödön. Tudom.  ̶̶̶̶  Leonin hallgatott egy darabig. Majd keresztbe fonta a lábát, és hátradőlt, hogy még jobban elmélyedhessen az lemenő nap színeiben.  ̶̶̶̶  Nem haragszom rád, oké? De akkor sem haragudtam, emlékszel. Nem te tehetsz erről. Sőt... én tartozom köszönettel neked. Végzetes hiba lett volna elvennem azt a lányt, most már tudom. Pontosan tudod, hogy nem voltam szerelmes belé, csak a családom akarta az egészet. 

 

̶̶̶̶   Nem  ̶̶̶̶  lepődött meg Ödön, és kissé kiegyenesedett.  ̶̶̶̶  Ezt... sosem mondtad. Azt láttam magam is, hogy nem vagy oda érte túlságosan, de azt hittem, ez csak azért van, mert idegesített, hogy nem akart lefeküdni veled a házasságig. 

 

Leonin köhintett egyet.

 

̶̶̶̶   Dehogynem akart, csak a hülye vallásos szülei erőltették rá ezt az egészet.  ̶̶̶̶  Lassan kifújta a füstöt.  ̶̶̶̶  Aztán mégis dugtunk párszor.

 

Ödön szeme tágra nyílt.

 

̶̶̶̶   Hogy mi? Mármint... akkor, amikor még én is ott voltam?  ̶̶̶̶  Leonin unottan bólintott.  ̶̶̶̶  És ezt miért nem mondtad?! Azt hittem...  ̶̶̶̶  Ödön mellkasa megsüllyedt.  ̶̶̶̶  Azt hittem, mindent megosztottunk egymással. Őszintén... ez most elég szarul esik. 

 

Leonin csak a vállát vonogatta.

 

̶̶̶̶   Ne essen szarul, nem azért nem mondtam el, mert titokban akartam tartani ilyen fantasztikus eseményt. Ha jó lett volna, elmondom. De igazából... elég közepes volt. Pont olyan közepes, mint azok a kis útszéli kurvák meg táncoslányok, akiket a lokálokban szedtem össze egy̶̶̶̶egy vadabb éjszakán.

 

Ödön torkában gombóc nőtt. Bár ő maga Aranka miatt búsult akkoriban, és sosem vitt haza lányt egyik buliból sem, Leonin mindig mindenről szívesen hencegett neki másnap. Hogy mennyi telefonszámot szerzett meg a buli végére, és hogy melyik lány cipőjéből itta a vodkát hajnali hatkor. Hogy kit kefélt meg az éjszaka egy elhagyatott buszmegállóban, és melyik lány szopta le őt az éppen aktuális bár vécéjében, miközben annak ikertestvére végig nézte a mutatványt. 

 

Igen, Leonin szeretett felvágni ilyen dolgokkal. De a beszámolói mindig vidámak voltak, és mindig az jött le belőle Ödönnek, hogy a fiú remekül érezte magát. Most először hallott a hangjában kiábrándultságot és csömört.

 

̶̶̶̶   Hát figyelj, lehet, te is olyan vagy, mint én  ̶̶̶̶  tette az orosz vállára a tenyerét Ödön vigasztalásképp.  ̶̶̶̶  Az alkalmi szex egyszerűen nem megy, émelygek a gondolatától is. A férfiak többsége nem ilyen, ez tény. De én nem szégyellem magam ezért. Így vagyok összerakva, és kész.

 

̶̶̶̶   Nem az alkalmi szex volt ezekkel a baj  ̶̶̶̶  fújta ki a füstöt Leonin, majd egy mozdulattal eldobta az üres jointpapírt. A hangja megremegett.  ̶̶̶̶  Hanem... a nők.

 

Hosszú csönd.

 

̶̶̶̶   Hogy tessék?

 

̶̶̶̶   Nem élvezem a szexet nőkkel  ̶̶̶̶  jelentette ki határozottan Leonin. Majd, mintha nem is egy rendkívül súlyos beismerős kellős közepén tartana, elvigyorodott.  ̶̶̶̶  Most lesokkoltalak, mi? Én se gondoltam volna, hogy valaha kiejtek ilyesmit a számon. Borzasztóan sokat próbálkoztam.... bebeszéltem magamnak, hogy a nőket szeretem, és sokáig el is hittem ezt a hazugságot. Mindenkivel flörtöltem, mindenkit be akartam cserkészni, azért, hogy magamnak bizonyítsak. Aztán minden egyes alkalomkor, amikor szexre került a sor, vagy behunytam a szemem, vagy másra igyekeztem fókuszálni; csak így ment a dolog. Másnap reggel pedig fejfájással ébredtem és szarrá bőgtem a párnámat. Gyűlöltem magam, az az igazság. 

 

Ödön csodálta a fiút azért, hogy ezt ilyen nyíltan, ilyen mozdulatlan arccal el tudja neki mondani. Ismét csak magát hibáztatta: hogy nem vette észre akkor, mi zajlik Leoninban? Miért nem tudott neki segíteni, miért nem volt ott, amikor kellett volna? 

 

̶̶̶̶   Nagyon sajnálom, hogy így kellett élned  ̶̶̶̶  csuklott el Ödön hangja. Végigsimított az orosz karján.  ̶̶̶̶  Elmondhattad volna. Tudod, Leonin, hogy elmondhattad volna.

 

Leonin furcsa tekintettel nézett rá, és még a komor emlékek közt is majdnem felnevetett. Ezt Ödön nem igazán tudta mire vélni.

 

̶̶̶̶   Mindegy már. Úgy egy évvel ezelőtt alvászavaraim támadtak, és gyakran szorongtam a metrón munkába menet, vagy akár a boltban. Elkezdtem terápiára járni, és ott aztán sikeresen szembesítettek azzal, hogy mi is a problémám. Hogy nem velem van a baj, nem én vagyok hibás, hanem egyszerűen... egyszerűen csak a férfiakhoz vonzódom. 

 

̶̶̶̶   Hűha. Köszönöm, hogy ezt... hogy ezt ilyen őszintén elmondtad.  ̶̶̶̶  Ödön hirtelen megérezte, hogy barátjának most nagy szüksége van egy ölelésre, így rögtön oda is hajolt, és átkarolta Leonin derekát, majd annak vállára hajtotta a fejét. Leonin habozás nélkül viszonozta az ölelést. ̶̶̶̶ És remélem az evidens, hogy köztünk semmi sem fog változni emiatt.

 

Leonin hallgatott egy darabig, majd egyik kezével megsimogatta Ödön haját.

 

̶̶̶̶   Köszönöm, moj dorogoj. Nem hiába mondtam régen, hogy a lelkem másik fele vagy. Tudtam, hogy meg fogsz érteni. Igazából nekem is elég új még ez a felismerés, szóval gyakorolnom kell a coming outot.

 

Ödön vigyorogva elhúzódott, majd szívott egy utolsót a jointjából.

 

̶̶̶̶   Szerintem teljesen jól csinálod. Amúgy meg ha coming outos vagy pasizós tanács kell, Richárd biztosan szívesen segít, ő tizenhét éves kora óta ezt csinálja. Van csomó tapasztalata.

 

Leonin mintha elgondolkodott volna.

 

×××

 

̶̶̶̶   Mi a fasz, Ödön?

 

̶̶̶̶   Nem, ez egy pálmafa lesz  ̶̶̶̶  nézett fel az ártatlan arcú Jenő a marcipánról egyenesen az elképedt Richárd arcába. Ödön, aki eddig a citromtorta krémjének kikeverésével volt elfoglalva, most hátranézett testvéreire, és nehezére esett visszatartani a nevetést. 

 

̶̶̶̶   Nem a munkádat értékelte, Jéni, nyugi. Legalábbis remélem.  ̶̶̶̶  Jenő aztán megvonta a vállát, de kissé sértődötten megpróbálta újra megformálni azt a szerencsétlen marcipánmasszát, hogy végre egy értékelhető pálmafát sikerüljön kreálni a torta tetejére. Igaz, hogy minden álma volt a festőakadémia Bécsben, de egy marcipánszobor sem foghat ki rajta, ebben eltökélte magát.

 

̶̶̶̶   Jaj, leszarom a tortát...

 

̶̶̶̶   Hát pedig éppenséggel segíthetnél szétvágni a piskótát  ̶̶̶̶  kapott a szón Ödön, majd odanyomta Richárd kezébe a kihűlt süteményt.  ̶̶̶̶  Holnap lesz Leonin szülinapja, és már elég késő van. Ha te is segítesz, hamarabb végzünk, aztán befejezhetjük az Umbrella Academyt végre valahára.

 

̶̶̶̶   Ha nem lógnál állandóan Leoninnal mostanában, már rég befejeztük volna  ̶̶̶̶  jegyezte meg halkan Jenő, Richárd erre meg vágott egy fintort.

 

̶̶̶̶   Ha már úgyis Leonin a téma...  ̶̶̶̶  Richárd jó nagy csattanással levágta a tepsit a konyhapultra.  ̶̶̶̶  Ödön, neked az megvan, hogy a te kedvenc oroszod tőlem kért tanácsot arra vonatkozóan, hogyan udvaroljon neked?

 

Ödön kezében megállt a fakanál. Rendkívül szórakoztatóan festett zöld virágos kötényében, döbbent arckifejezésével, különösen, hogy egy kis citromkrém ott maradt a szája szélén. Nyilván a kóstolásból.

 

̶̶̶̶   Mi a fasz?

 

̶̶̶̶   Ugyanezt kérdeztem két perccel ezelőtt ̶̶̶̶ fújtatott Richárd, ahogy levetette magát a székre, egyenesen Jenő mellé.  ̶̶̶̶  Amikor pár napja mondtad, hogy coming outolt, én már sejtettem, hogy ez lesz a vége. Hallod, ez a Leonin nem véletlenül most látogatott meg.

 

̶̶̶̶   Persze, hogy nem, a szülinapjára kikért két hét szabit.

 

Richárd a szemét forgatta.

 

̶̶̶̶   De miért pont most? Tavaly, meg tavalyelőtt is ki kellett vennie a szabadságát, gondolom. És egyszer sem nézett feléd. Most pedig, hogy rádöbbent, hogy meleg, egyszeriben máris lett csomó ideje kirándulgatni, meg termálfürdőzni Budapesten...

 

̶̶̶̶   Csak háromszor voltunk fürdőben eddig. 

 

̶̶̶̶   Jó, mindegy, leszarom.  ̶̶̶̶  Richárd sokat sejtetően elvigyorodott.  ̶̶̶̶  Ma elhívott a Starbucksba kávézni, gondoltam miért is ne... majd megölt a kíváncsiság, hogy mit akar. Na, hát egészen pontosan tanácsot, azt. Elmesélte, hogy van egy fiú, akibe szerelmes, de nem tudja, hogyan tegye egyértelművé a szándékait. Persze megkért, hogy a világ minden kincséért se adjam tovább senkinek, a tesóimnak se, de hát persze, hogy tovább adom.  ̶̶̶̶  Majd Ödön felé fordult.  ̶̶̶̶  Bátyó, ez a srác teljesen beléd van zúgva. 

 

̶̶̶̶   Dehogy van!  ̶̶̶̶  szörnyülködött Ödön.

 

Richárd felhorkantott, és összenézett Jenővel.

 

̶̶̶̶   Mondjuk... sok mindent megmagyarázna  ̶̶̶̶  motyogta a legkisebb Baradlay testvér, Ödön azonban csak leintette. Aztán Richárdhoz fordult.

 

̶̶̶̶   Szerintem meg bárki lehet az illető, akibe szerelmes. Mint nemrég kiderült, nekem sem mond el csomó mindent. Amúgy mit tanácsoltál neki?

 

̶̶̶̶   Először is azt, hogy puhatolja ki, a kiszemeltje egyáltalán érdeklődik̶̶̶̶e a férfiak iránt. Mert addig senkihez, de senkihez nem szabad közlekedni, ezt sajnos már megtanultam a saját bőrömön  ̶̶̶̶  köhintett amaz.  ̶̶̶̶  Szóval ne legyél majd meglepődve, ha YMCA̶̶̶̶t hallgattat veled és megkérdezi a véleményed a Szólíts a nevedenről.

 

̶̶̶̶   Baszki.  ̶̶̶̶  Ödön lerakta a keverőtálját, majd leroskadt a konyhai kis sámlira. Kezét a tenyerébe temette; az sem számított, hogy ragadt a hozzávalóktól.  ̶̶̶̶  Már megtette. Na most mégis mi a szart csináljak?

 

̶̶̶̶   Ne már, Ödön, volt csomó időd gondolkodni.

 

̶̶̶̶   Milyen időm?!

 

̶̶̶̶   Leonin azt mondta, hogy korábban is próbálkozott már ennél az illetőnél  ̶̶̶̶  közölte Richárd.  ̶̶̶̶  Igaz, akkor még ő sem volt tisztában azzal, ki is ő, és mit akar. Nem emlékszel ilyesmire a múltból?

 

Ödön megpróbálta visszaidézni szentpétervári emlékeit. Nagyon törte a fejét.

 

̶̶̶̶   Hát... volt egy alkalom, amikor elvitt egy omladozó gyárba, ami titokban revüként működött. Meg szexszínházként. Meg voltak prostik is. És...  ̶̶̶̶  Bár Richárd minden további nélkül megosztotta a kalandjait a testvéreivel, Ödön sosem szokott ilyesmiről beszélni velük. Eléggé zavarban érezte magát, de azért folytatta.  ̶̶̶̶  Volt ott egy Jéza nevű énekesnő, akit persze futtattak is, amikor éppen nem énekelt. Amúgy nagyon okos és értelmes lány volt, Leonin fel is hozatta a páholyunkba. Aztán... nem mondta ki konkrétan, de nagyon úgy éreztem, hogy be akar szervezni engem egy hármasba. Ott dicsérte nekem a Jézát, hogy ilyen csinos meg olyan ügyes, engem meg édesemnek hívott, és próbált rávenni, hogy maradjak ott velük...

 

A tiszta, ártatlan Jenő arca paprikapirossá vált, Richárd viszont füttyentett egyet. 

 

̶̶̶̶   Hűha, ez aztán igen! És miért nem maradtál ott?

 

̶̶̶̶   Mert akkor küldte anya azt a WhatsApp üzenetet, hogy hívjam vissza, és kiderült, hogy apa meghalt. 

 

Sokáig csend volt.

 

̶̶̶̶   Ó, hogy az a gátlástalan, nyomorult...

 

̶̶̶̶   Richárd!  ̶̶̶̶  szólt rá Jenő szokatlanul hangosan.

 

̶̶̶̶   ... hogy az a drága, jószívű édesapánk még a halálhírével is csak tönkreteszi az életünket! Én márpedig legszívesebben pezsgőt bontottam volna, mikor hallottam, hogy elpatkolt.

 

Mindkét testvére egyszerre pirított rá.

 

̶̶̶̶    Most miért?  ̶̶̶̶  meredt rájuk döbbenten a középső fiú.  ̶̶̶̶  Kazimir életében semmi mást nem tett, csak gyötörte anyánkat, minket pedig már gyermekkorunktól szétválasztott, hogy még csak véletlenül se szeressük meg egymást. Mindent gyűlölt, ami új, ami haladás, és azt gondolta, hogy csak mert biológiailag ő az apánk, már jogot formálhat ránk felnőttkorunkban is. Hát elmehet a jó büdös pokolba... mondjuk valószínűleg úgyis ott van. 

 

̶̶̶̶   Inkább térjünk vissza Leoninra.  ̶̶̶̶  Jenő aggodalmasan ráncolta a szemöldökét.  ̶̶̶̶  Ödön, csak ennyi történt? Vagy volt még más jel is?

 

̶̶̶̶   Nos, amikor kiderült, hogy a menyasszonya engem szeret, akkor azt mondta, hogy nem érdekli, Alekszandra az enyém lehet nyugodtan, ha ezzel rá tud venni arra, hogy maradjak Péterváron. És...  ̶̶̶̶  Ödön már előre érezte, hogy ha kimondja a következő szavakat, azzal teljesen egyértelmű lesz mindent. Hogy nem vette észre akkor? Hogy lehetett ennyire vak?  ̶̶̶̶  És azt is mondta, hogy engem jobban szeret, mint a testvérét. Sőt, jobban, mint a menyasszonyát. Ó, bassza meg.

 

A két fiú egymásra nézett. 

 

̶̶̶̶   Már csak egy kérdés maradt  ̶̶̶̶  mondta Jenő.  ̶̶̶̶  Te szereted őt?

 

̶̶̶̶   Én... én Arankát szeretem.

 

̶̶̶̶   Lófaszt  ̶̶̶̶  horkantott fel Richárd.  ̶̶̶̶   Az elmúlt egy hétben, amíg Leonin itt volt, boldogabbnak láttalak téged, mint összességében azóta, hogy hazajöttél Magyarországra. 

 

̶̶̶̶   Leonin a legjobb barátom. És rendben, lehet... de csak lehet, hogy vonzódom hozzá valamennyire  ̶̶̶̶  tárta szét a karját.  ̶̶̶̶  És akkor most mit csináljak? Mondjam azt a holnapi közös brunchon Arankának, hogy kösz a kávét, de most szakítok veled, mert rájöttem, hogy meleg vagyok?

 

A másik két fivér csak pislogott.

 

̶̶̶̶   Az vagy?  ̶̶̶̶  érdeklődött Jenő.

 

̶̶̶̶   Nem! Vagyis... szerintem nem... de ez olyan bonyolult.  ̶̶̶̶  Ödön felsóhajtott, majd felállt, és nagy búsan kevert még egy kis cukrot a krémbe. Aztán kézi habverővel elkezdte simára keverni azt. Szándékosan a fal felé fordult, nem akart a testvéreire nézni.  ̶̶̶̶  Volt már, hogy tetszettek lányok, de… a fiúkhoz is vonzódom, azt hiszem. Nem tudom. Össze vagyok zavarodva.

 

Jenő ekkor váratlanul odament hozzá, és a vállára tette a kezét. 

 

̶̶̶̶   Figyi!  ̶̶̶̶  Ödön felnézett az öccse meleg, barna szemeibe.  ̶̶̶̶  Nekem mindig csak a lányok tetszettek. Elismerem, hogy vannak jóképű férfiak, de soha nem vágytam arra, hogy velük legyek, vagy megérintsem őket. Egyszerűen nem... valahogy nem indul be semmi, amikor rájuk nézek. Pofonegyszerű az egész. 

 

̶̶̶̶   A Jéni az okos megint  ̶̶̶̶  ismerte be Richárd.  ̶̶̶̶  Ha hetero vagy, nincs ez az állandó gondolkodás, hogy akkor mi is vagyok, kihez is vonzódom. 

 

̶̶̶̶   Nem kell címkét aggatnod magadra, ha nem akarsz, de szerintem butaság lenne ellökni magadtól ezt az esélyt csak azért, mert még kicsit össze vagy zavarodva az identitásodat illetően.

 

Richárd nagy szaporán bólogatott, majd gondolt egyet, és elővette a telefonját. 

 

̶̶̶̶   Na jó, de mégis mit kezdjek Arankával?  ̶̶̶̶  nyögte kétségbeesetten Ödön.

 

̶̶̶̶   Holnap szépen elmész a brunchra.  ̶̶̶̶  Richárd gyorsan párosította is az iphone-ját az asztalon lévő JBL-lel.  Lázasan keresni kezdte a megfelelő dalt.  ̶̶̶̶  Aztán megmondod neki, hogy mit is akarsz. Például... ezt.

 

Halvány hegedűszó csendült fel a kis lakásban, Jenő és Richárd pedig összevigyorogtak. Csak ketten kezdték el énekelni a dalt, amit olyan jól ismert mindhárom Baradlay-testvér  ̶̶̶̶  hiszen az egyik közös kedvenc bandájuk a Bohemian Betyars volt. A legelejét Jenő énekelte a leglelkesebben:

 

Nincsen semmim ̶̶̶̶ el nem hagytam,

Hideg a presszó, egymagamban.

Nem szeretnek, én nem bánom,

A szabadságom minden láncom!

 

A refrénnél Richárd megelégelte bátyja búslakodását, és kivette az egyik kezéből a tálat, a másikat meg megragadta, és táncolni hívta őt az asztal köré. Jenő a marcipán formázásához használt villával táncolt, Richárd a közeli felmosót kapta fel, Ödön meg a kezében maradt, félig mázas habverővel próbálta megidézni a nyolcvanas évek diszkóhangulatát. Az utolsó refrént és a dal végét már együtt üvöltötték:

 

Megkapsz tőlem bármit, ha úgy akarod,

Édes, ne álld el előlem, kérlek a napot!

A fogkefédet holnap is itt hagyhatod

Édes, csak engedj el, kérlek, ha menni akarok!

 

Megkapsz tőlem bármit, ha úgy akarod,

Édes, ne álld el előlem, kérlek a napot!

A fogkefédet holnap is itt hagyhatod

Édes, csak engedj el, kérlek, ha menni akarok!

 

Árok, árok, de mély árok,

Nem gondoltam, hogy így járok.

Nem vigyáztam, belé estem,

A szerelem rabja lettem...**

 

×××

 

̶̶̶̶   Menj a picsaba!

 

̶̶̶̶   Majdnem, csak a második a̶̶̶̶t megnyújtod. Menj a picsába!  ̶̶̶̶  javította ki Richárd készségesen az oroszt, aki aztán elmotyogta még orra alatt párszor a nemrég megtanult magyar kifejezést. Ödön éppen ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a lángosozóba; szőke hajáról hamar megismerte Leonint, ám elfintorodott, mikor látta, hogy az egyenruhát viselő Richárd is tiszteletét tette. 

 

̶̶̶̶   Ödön, Ödön, figyelj!  ̶̶̶̶  szólította meg őt bátran Leonin. Az orosz néha Richárdra nézett segítségért, de viszonylag önállóan mondta a következőt.  ̶̶̶̶  Utállak, menj a picsába.

 

Ödön a szemét forgatta, ahogy leült.

 

̶̶̶̶   Richárd, komolyan? Komolyan?

 

̶̶̶̶   Ő akart magyarul tanulni  ̶̶̶̶  védekezett a katona, ahogy benyomta az utolsó falat sajtos̶̶̶̶tejfölös lángosát. A szája szélén maradt egy kis tejföl, de egyik fiú sem hozta ezt tudtára.  ̶̶̶̶  Szerintem tök jól halad. Illetve remélem feltűnt, hogy most már a nevedet is ki tudja mondani rendesen.

 

Ekkor Leonin kissé szemrehányóan nézett Ödönre.

 

̶̶̶̶   Miért nem mondtad korábban, hogy rosszul ejtem?

 

Ödön elvörösödött zavarában.

 

̶̶̶̶   Ööö... mert szerettem, ahogy mondtad. Meg amúgy is elég hülye nevem van, nem akartam, hogy ezzel kínlódj...

 

̶̶̶̶   Nem kínlódás  ̶̶̶̶  szögezte le Leonin rettenetesen sok törődéssel és szeretettel a hangjában, és még Ödön szemébe is nézett sokáig.

 

Richárd  ̶̶̶̶  mivel alapból is csak egy gyors ebédre szökött el a bázisról, hamarosan távozott, Ödön pedig elsétált Leoninnal a hotelbe, ami a Vigadó tértől alig egy köpésnyire helyezkedett el. A Baradlay fiúnál már ott volt a hátizsák, amiben benne voltak a termálfürdős cuccai, Leonin azonban még nem pakolt össze teljesen, így készített egy teát Ödönnek addig, amíg a szobájában rendezkedett. Félig nyitva hagyta az ajtót, hogy tudjanak beszélgetni.

 

̶̶̶̶   ... és persze a sütijeid hiányozni fognak, ha holnapután hazamegyek, az biztos. 

 

̶̶̶̶   Maradt még a tortából? 

 

̶̶̶̶   Dehogyis.  ̶̶̶̶  Leonin torkából apró nevetés tört fel, ahogy végül odaállt az ajtókeretnek támaszkodva, hátára csapott tornazsákkal. Kék csíkos vászoningjét még most gombolta, ajkán félmosoly játszott. Szívdöglesztően nézett ki, és Ödön valahogy most nem restellte ezt beismerni.  ̶̶̶̶  Szerinted eláll nálam egy napnál tovább bármi, amit a te kezeiddel készítesz? Persze, hogy nem. Ha most fittnek látsz, az csakis azért van, mert már nem kapom tőled a bonbonokat meg csokis kekszeket az egyetemi órák szünetében. 

 

̶̶̶̶   Milyen szünetben, csomószor az órák alatt ettük. Erre is te vettél rá  ̶̶̶̶  mulatott az emléken Ödön.  ̶̶̶̶  Elrontottál, tudod? Pedig én előtted szófogadó voltam. Kitűnő tanuló, három idegen nyelvet beszélő, a szabályokat soha meg nem szegő fiú, aki szabadidejében tortákat meg kekszeket süt. Az anyák álma. 

 

Leonin elvigyorodott.

 

̶̶̶̶   De hát most is az vagy! Nem tettem én veled semmi rosszat, legfeljebb szórakoztunk kicsit. Aztán édesanyád első üzenetére visszajöttél ide, és most példás középosztálybeli életet élsz. Van egy jól fizető állásod titkárként.  ̶̶̶̶  Leonin arcáról leolvadt a mosoly. ̶̶̶̶   Meg egy csinos barátnőd, ugye. 

 

Ödön zavartan a teáscsészéjébe tekintett.

 

̶̶̶̶   Ja, khm... Arankával már nem vagyunk együtt. 

 

Döbbent csend.

 

̶̶̶̶   Mióta?  ̶̶̶̶  tért magához pár, hosszú másodperc múlva az orosz. Homlokráncolva közelebb ment Ödönhöz, majd leült a kanapéra.  ̶̶̶̶  És... miért nem mondtad eddig?

 

̶̶̶̶   Tegnap este ünnepeltük a szülinapodat, nem akartam ezzel a hírrel feltűnősködni .  ̶̶̶̶ Ödön felsóhajtott.  ̶̶̶̶  Nem minden nap lesz harminc az ember, ugye? Amúgy is friss volt még akkor, tegnap reggel szakított velem. El tudod egyáltalán hinni? Ő szakított. Ő.

 

Leonin nyelt egyet.

 

̶̶̶̶   Sajnálom. De hidd el, nem tudja, mit veszít.  ̶̶̶̶  Az orosz finoman megsimította Ödön fürtjeit, aki aztán felnézett rá. Kitágult pupillája, némán is kérlelő tekintete nem volt elég; Ödön lehunyta a szemét. Ekkor érezte, ahogy Leonin lágyan, két ujjával megcirógatja az arcát. A szellő sem érint ilyen finoman; a fiú hátán libabőr futott végig.  ̶̶̶̶  Fel a fejjel! 

 

̶̶̶̶   Ó, nem vagyok szomorú. Legalábbis nem annyira, mint vártam.  ̶̶̶̶  Baradlay kinyitotta a szemét végre, és mosolyogva vette tudomásul, hogy az orosz ujjai még mindig melegítik a bőrét.  ̶̶̶̶  Az igazat megvallva... én is szakítani akartam vele. Pont ugyanazon a brunchon. Vicces véletlen, nem? Aztán persze nevettünk is egy jót, és megegyeztünk, hogy maradunk barátok.

 

Leonin itt elhúzódott, amit a magyar fiú csalódottan vett tudomásul.

 

̶̶̶̶   Tessék? De... te miért akartál vele szakítani? A minap még, a várban...

 

̶̶̶̶   Megvoltunk, persze. Jó a kémiánk, meg minden, az elején nagyon odavoltunk egymásért. Aztán valahogy elcsendesedett ez az egész. Pedig rengeteg közös programunk volt, nem hagytuk ellaposodni a kapcsolatot. Csak egyszerűen... átalakultak az érzések. És szerintem szerencse, hogy mindketten így érezzük. Igazából végig azon rettegtem, hogy mi van, ha ő nem akarja majd elfogadni, hogy szerintem vége... az sokkal rosszabb lett volna. 

 

Leonin bólintott. Úgy nézett ki, mint aki megértette a hallottakat, de mondana még valamit, bármit, de nem meri. Még mindig nem meri. Ödön ült még egy darabig, közben felszippantotta az utolsó csepp teáját is a csésze aljáról. Mivel az orosz néma maradt, a srác felállt, majd még egyszer csekkolta, hogy minden megvan̶̶̶̶e a táskájában. Aztán felcsapta azt a hátára, majd a szobaajtóhoz sietett.

 

̶̶̶̶   Mehetünk akkor a Rudasba? 

 

̶̶̶̶   Ödön, én...  ̶̶̶̶  A fiú lenézett a másikra, és a szíve elszorult Leonin kétségbeesett, tágra nyílt szemeitől. Ezt a beszélgetést mindenképpen el akarta tolni másnap estig, az orosz utolsó estéjéig Budapesten; remélte, hogy ha akkor hozza szóba a témát, másnap kevésbé lesz ciki, ha esetleg Richárd téved, és az orosz mégsem iránta táplál gyengéd érzelmeket. De Leonin olyan védtelen volt most, olyan szánalomra méltó, hogy Ödön nem tehetett róla, muszáj volt újraértékelnie a dolgokat.  ̶̶̶̶  Várj egy kicsit!

 

Ödön csak pislogni tudott.

 

̶̶̶̶   Várok.

 

̶̶̶̶   Leülsz?  ̶̶̶̶  Leonin finoman megpaskolta a kanapé ülését maga mellett.  ̶̶̶̶  Beszélnünk kellene.

 

̶̶̶̶   Hű, ez nagyon komolyan hangzik.  ̶̶̶̶  A fiú leült a kanapéra. 

 

̶̶̶̶     Komoly is. Mármint olyan értelemben, hogy a barátságunk múlhat rajta. És eddig azt gondoltam, nem érdemes ezt kockáztatnom... meg minek is, amikor neked van barátnőd, akiért már Péterváron is annyira lelkesedtél. Közben persze fogalmad sem volt, hogy... hogy én eközben majd megpusztultam a féltékenységtől.  ̶̶̶̶  Ödön nem akarta ezt látni, nem akarta hallani, ahogy a férfi hangja elfullad, szemei a könnytől homályossá válnak. Sosem látta még őt sírni, mert Leonin sosem merte felfedni neki a gyengeségeit. Ha valami, ez hiányzott a barátságukból. Ödön őszintén kiöntötte neki a szívét régen, amikor Aranka hiánya felemésztette őt; Leonin sosem nyílt meg ennyire. Eddig.  ̶̶̶̶  Mert nekem... nekem te többet, sokkal többet...

 

Ödön ekkor a másodperc tört része alatt úgy döntött, elég.

 

Elég ebből.

 

̶̶̶̶     Megkönnyítem a dolgodat, jó?  ̶̶̶̶  A Baradlay fiú odacsúsztatta kezét Leonin kezére, ujjaikat merészen összekulcsolta. Érezte a másik tenyerének nyirkosságát, de nem engedte el őt. Eszébe sem volt. Inkább vetett egy tétova pillantást a férfi szájára, majd a következő pillanatban átkarolta Leonin nyakát, és ajkai hamar megtalálták a másikét. Minden szégyenérzet, erőlködés, kétely nélkül. Bármennyit gondolkodott ezen a dolgon Ödön korábban, most elképzelni sem tudta, hogy máshogy legyen; hogy ne érezze a meglepett Leonin meleg leheletét a szájában, na meg persze a kissé suta próbálkozását arra, hogy magához húzza Ödönt a derekánál fogva. A magyar fiú a csók közben is elmosolyodott, majd rászorította tenyerét Leonin kezére, mintegy biztatásul, hogy nyugodtan, én is akarom ezt annyira, mint te. Aztán valahogy mégis felnyögött, amikor az orosz tényleg odarántotta őt magához, betöltve a köztük lévő teret. 

 

Ödön látta már korábban, hogyan csókol Leonin, amikor igazán nekiveselkedik. És titokban vágyott rá, hogy elsőkézből is megtapasztalja a dolgot; nem csalódott, mert sokkal jobb volt még annál is, mint amit elképzelt korábban. Úgy csókolta őt, olyan hévvel, mintha még a gondolat is elképzelhetetlen lenne, hogy most, amikor végre megtalálták egymást, valaha is abbahagyják a csókolózást. Ödön gerincén jóleső borzongás futott végig, amikor Leonin egy idő múlva apró puszikkal haladt lefelé az arcán, majd a nyaka tövében folytatta tevékenységét. Megszorította Ödön derekát, akiből ennek hatására megint kiszaladt egy nyögés. Meg még két szó.

 

̶̶̶̶   Moj dorogoj.  ̶̶̶̶  Az orosz fiú felemelte a fejét, így Ödön végre bele tudott nézni a szemébe. És még mindig csak hitetlenséget látott.

 

̶̶̶̶   De te... mióta? És miért nem mondtad korábban?!

 

Ödön belepuszilt Leonin tenyerébe.

 

̶̶̶̶   Ne haragudj. Bennem csak pár napja tudatosult, mit érzek. Addig nem tudtam hova tenni, miért van, hogy... hogy néha olyan dolgokra vágyok veled kapcsolatban, amik nagyon nem illenek bele a legjobb barát kategóriájába. Meg azt hittem korábban, hogy a nőket szereted. 

 

Leonin felsóhajtott.

 

̶̶̶̶   Üdv a klubban. Bár én azért adtam jeleket...

 

̶̶̶̶   Egyértelmű jeleket  ̶̶̶̶  jelentette ki a legidősebb Baradlay fivér bűnbánóan.  ̶̶̶̶   Ezzel a csókkal régóta tartoztam neked. Már akkor meg kellett volna történnie, amikor...

 

̶̶̶̶   A hóviharban.

 

Ödön némán bólintott. Három év is elmúlt már azóta, hogy az orosz tél kellős közepén hazaindult édesapja halálhírére. Három teljes év. Akkor, ott, a hóvihar kellős közepén, abban a rozoga kis Daciában ülve volt egy pillanat, amikor Ödön azt hitte, hogy Leonin most meg fogja csókolni. És emlékszik, mennyire pánikolt; nem attól, hogy mi lesz, ha esetleg rossz lesz.

 

Hanem attól, hogy mi lesz, ha túl jó.

 

Leonin most pedig olyan elbűvölten nézett rá, tartotta őt a karjaiban, mintha élete legszebb karácsonyi ajándékát kapta volna meg. És nagyon sokáig nem szólt semmit; Ödön már kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát ettől az átható tekintettől.

 

̶̶̶̶   Minden oké?

 

̶̶̶̶   Igen, persze, csak... ̶̶̶̶   Leonin a mondat közepén odahajolt, és finom csókot nyomott Ödön szájára.  ̶̶̶̶  Úristen, még mindig alig bírom felfogni. Fogalmad sincs, hogy milyen régóta vágyom erre a pillanatra. És meg voltam győződve róla, hogy soha az életben nem fog eljönni. 

 

̶̶̶̶   Három év sok idő.

 

̶̶̶̶   Nem  ̶̶̶̶  rázta a fejét Leonin.  ̶̶̶̶  Van az tíz is. Pontosan azóta epekedem érted, hogy először megláttalak az egyetem könyvtárában, és olyan elveszetten kerested azt a Dosztojevszkij̶̶̶̶regényt. Ki olvas manapság Dosztojevszkijt? 

 

Ödön felnevetett, és ráhajolt Leonin vállára. Kényelmesen belefúrta a fejét a férfi nyakhajlatába.

 

̶̶̶̶   Hát igen, igazság szerint akkor még nem is voltam ennyire penge oroszból. A felét nem is értettem. Viszont, ha már Oroszországról beszélünk... nem tudom, egy távkapcsolat mennyi ideig tud működőképes lenni. Meg hogy nekünk menne̶̶̶̶e.

 

̶̶̶̶   Hát, a legbiztosabb az, ha ki sem próbáljuk.

 

Ödön megütközve ült fel, hogy a másik szemével egy vonalban legyen. Kereste, hogy Leonin viccel̶̶̶̶e, de az orosz arca rezzenéstelen volt, és a szeme sem árulkodott viccelődésről.

 

̶̶̶̶   Ezt hogy érted?

 

̶̶̶̶   Ahogy mondom  ̶̶̶̶  szögezte le a férfi.  ̶̶̶̶  Igazából... sokszor gondolkodtam már rajta korábban is, hogy elköltözzek Oroszországból. Borzasztóan konzervatív hely, és sokszor azt érzem, megfojt az ottani levegő. Budapest meg egy gyönyörű város, ahol el tudnám képzelni a jövőm.

 

̶̶̶̶   Itt sem tudnál szabadabban lélegezni, hidd el.

 

̶̶̶̶   Rosszabb biztos nem lehet. És itt vagy nekem te  ̶̶̶̶  simított végig az orosz Ödön arcán.  ̶̶̶̶  Meg ezek a csodás termálfürdők. Alig várom, hogy járhassak minden héten! 

 

̶̶̶̶   Leonin...

 

Ödönnek fogalma sem volt, mit mondjon, de a szíve elszorult. Azonnal Leonin karjába borult, és ott csókolta őt, ahol érte. Nagy hevében hátra is döntötte a másikat a kanapén, aki erre azonban csak kacagott.

 

̶̶̶̶   Na jó, ezt sokkal előbb mondtam volna, ha tudom, hogy így reagálsz. Amúgy meg nyilván most hazamegyek a géppel, el kell intéznem néhány dolgot otthon, meg a felmondási időmet is le kell töltenem, de aztán...

 

Ödön azonban nem hagyta, hogy végig mondja a mondatot, helyette inkább rátapasztotta a száját Leoninéra.

 

Túl sok évet kell bepótolniuk, a szavak várhatnak. 

* drágám, édesem

*** Bohemian Betyars& Parno Graszt: Ha menni akarok c. dala