A bor kevéssé ízlett egyedül. Gábor szorosan, görcsös merevséggel kulcsolta kezét a csikóbőrös kulacsra, előre rettegve attól, mit hoz a másnap, a harmadnap - gondolatai, melyeket nappal képes elzárni elméje legbelsőbb, rejtett zugába, ilyentájt megizmosodott erővel térnek vissza, kísérteni őt és megzavarni a nyugalmát.
Éjfél múlt.
A sátor nyitott végében felsejlik a tábortűz, ahol a fa ropogását elnyomja a fürge muzsika. A talpak szüntelen járják a táncot, nem törődve a holnappal - pedig a bor fogytán volt. Báthory kérésére kiosztották a magukkal cipelt készlet nagyrészét, egyedül a fejedelem asztalán állt még egy kancsó minőségi rajnai; na meg persze pár korty a kulacsában. A hajdúknak természetesen nem ebből adtak; ez nem az ő parasztos gyomrukba való. Vadas, primitív emberek azok, és Gábor titokban már rég megbánta, hogy szolgálatába fogadta őket; nem lehetett velük értelmes módon társalogni, még kevésbé szót érteni. Nem tiszteltek semmit a puszta erőn kívül, és a fejedelmet azokra a nevelőkre emlélkeztették, akik gyermekkorában, Ecseden oly sokszor bántották őt mind szavakkal, mint nádpálcával.
Vézna vagy és semmirekellő.
Túl puhány ez a gyerek. Sosem fog megtanulni kardot forgatni.
Na nézd már, sír a kislány!
Hogy lesz belőled férfi, ha erre is képtelen vagy?
Gábor érezte, hogy nedves a szeme sarka; egy dühödt mozdulattal kitörölte az árulkodó gyengeséget a szeméből, majd nagyokat húzott a kulacsából.
Ez kellett neki.
Az áldott, minden kínt enyhítő lebegés; az alkohol folyékony derűje, amely a kínokat elfeledtette, és új élvezeteket hozott. Gábor a megszállottja volt ennek az állapotnak, és jobban szerette, mint bármilyen szeretőjét korábban.
Igen, minden bizonnyal az alkohol bódító hatása volt az is, ahogy az egyre részegesebb hajdúk dülöngélő alakjai között feltűnt neki Palkó göndör hajának fénye, a muzsikát egyértelműen élvező mosolya, kissé ügyetlen táncmozdulatai. A fejedelem gyomra aljából ismerős érzés úszott fel; tenyerét kiverte a víz, mellkasa sokkal gyorsabban süllyedt és emelkedett mint eddig - ám a szemét nem tudta levenni a fiúról.
×××
Palkó egyszerre csak arra eszmélt, hogy a fejedelem karjai magával ragadják, és szoros ölelésbe vonják. Ajkain épphogy megérezte a Báthory kulacsából épphogy megmaradt, frissen kiömlő bort; édes volt. Sokkal édesebb és finomabb, mint bármi, amit korábban kóstolt.
- Menjünk be, odabent jó meleg van. És van még bor!
Nem volt persze ostoba.
Érezte magán a többiek döbbent tekintetét, ahogy Báthory átkarolta, és magával vonszolta a sátor felé.
Palkó feje már zsongott, a lábai vitték maguktól; de belülről hirtelen mégis hideg rettegés fogta el. Az alkohol megakadályozta ugyan, hogy a gondolatait értelmes mederbe terelje, de azt valahogy érezte, hogy nem helyes most bemenni a fejedelemmel a sátorba. Mit fognak Andrásék szólni?
Amint beléptek a meleg, védett sátorbelsőbe, ez lett a legény legkisebb gondja. Így, hogy nem voltak itt a többiek, még nehezebbnek érezte Gábor karjait a vállán; bár amaz eddig segített neki betámolyogni a sátorba, Palkó most egy mozdulattal lerázta magáról az eddig szélesen mosolygó férfit.
- Elég lesz, köszönöm.
Palkó beharapta a száját, és örült, hogy képes volt megállni két lábon. Túl sok bort ivott az este; bőven többet, mint amennyihez hozzá volt szokva. De még így is látta, milyen szemeket mereszt rá Báthory Gábor; az a Báthory, akit ő saját kezével mentett meg a szebeni főbíró haragjától. Ott állt vele szemben, nyíltan és szégyentelenül; pont olyan sóvár és vágyakozó tekintettel, mint a várúr, aki szótlanul várja, hogy elé hordják a jogosan követelt adót.
A fiú torkában félelem kúszott fel; megszakította a szemkontaktust, és lerogyott az éppen mellette lévő székre.
- Ejnye, Palkó, sok volt az ital? - A fiú szívverése kissé nyugodtabb lett, amikor látta, hogy Gábor nem haragszik; felkúszott arcára a jókedvű mosoly, és barátságosan hátbaveregette őt. Leült a vele szemben lévő székre; közelebb, mint illett volna. A térdük majdnem összeért. Báthoryt ez kevésbé feszélyezte; vizet töltött ki, és az asztal alatti vánkosból kenyeret és sajtot tett Palkó elé. - Ez segít majd.
A fiú csodálkozva nézett rá, és rögtön szabadkozni kezdett.
- Ez a nagyságos fejedelem étele, én pedig csak...
- Egyél és igyál - nyugtatta meg őt a fejedelem. - Nem akarom, hogy itt ájulj el nekem a sátorban.
Palkó félszegen, de kezébe vette a sajtot. Báthory várakozóan meredt rá, mintha tényleg szeretne segíteni rajta; a fiú úgy érezte, hogy nincs abban az állapotban, hogy visszautasítsa őt.
A fejedelemnek nem lehet nemet mondani.
Lassan és megfontoltan fogyasztotta el a kenyeret és sajtot, közben végig magán érezte a férfi őt vizslató tekintetét. Ő inkább csak a fatányért bámulta, nem mert feljebb nézni. Báthory kaján viccekkel szórakoztatta őt evés közben, de Palkó csak arra tudott gondolni, hogy milyen kifogással tudna minél hamarabb visszatérni a szabad ég alá. Feszélyezte őt a sátor szokatlan melege; nomád körülményekhez volt szokva. De még jobban feszélyezte Gábor akaratos szeme, melyet képtelen volt levenni róla.
- Hogy érzed magad? - Mikor Gábor megszólalt, Palkó előtt már csak morzsák voltak, és a vizespohara is kiürült; nem volt többé kifogása. Muszáj volt a fejedelem szemébe néznie.
- Kicsit... jobban. Azt hiszem.
- Kicsit? - Gábor szépívű ajkai apró félmosolyra húzódtak. - Ha még mindig szédülsz, szívesen felajánlom a fekhelyem. Mint látod, drága kelmékkel meg szőrmékkel takarva... elképesztően kényelmes.
A legény az évődő hangemre csak kissé késve reagált; szemei tágra nyíltak, Gábor pedig felnevetett. Közelebb hajolt, térdeik összekoccantak; finoman megcirógatta a fiú arcát. - Aludtál már ilyen finom fekhelyen?
- Soha, nagyságos fejedelem.
- És szeretnél?
A fiú nagyot nyelt. Báthory egyre fentebb merészkedett az ujjaival, végül Palkó tincseit tűrte vissza a füle mögé. Ahogy a férfi hozzáért a füle mögötti érzékeny részhez, kiverte őt a jeges rémület. Borzongás futott végig a hátán; mégis mit tehetett volna?
Lehunyta a szemét.
A fejedelemnek nem lehet nemet mondani.
- Ahogy a nagyságos fejedelem akarja.
Báthory kissé oldalra döntötte a fejét; összevont szemöldökkel vizsgálta meg Palkó egyre sápadtabb arcát. Elképedve tette a kijelentést:
- Te félsz tőlem? - Palkó továbbra is leszegve tartotta a fejét. Báthory hangja kissé ideges volt. - Hát hajdúlegényeket eszek én reggelire? Mit gondolsz te rólam?
- Nem. - Palkó a homlokát ráncolta, mintha nem is értené, hogyan merülhetne fel ez a kérdés egyáltalán. - Dehogy, nagyságos uram, én... én soha nem gondolnék rosszat a fejedelmemről! Soha.
Szavának kellő nyomatékot adott az, ami Szebenben történt; Báthory tudta, hogy ez a legény az élete árán is megvédené őt. Ahogy nekirontott a bírónak abban a városban, ahogy senki nem vette észre a fejedelem felé toluló ellenséget, egyedül ő... az olyan tiszteletről és hűségről árulkodott, ami kevés igaz erdélyiben van meg. Még kevesebb hajdúban.
- Akkor... - Gábor hangja elcsuklott, és mert szégyellte, dühében a a kaparós torkát leöntötte egy kis borral. Keze ökölbe szorult, tekintetét a földre szegezve. - Nem akarod? Nem akarsz... engem?
A legény hallgatott egy kis ideig.
- Nem tudom... nem tudom, mi a helyes válasz. - Alighogy kimondta ezeket a szavakat, Gábor hozzávágta a boroskupáját a földhöz; az éktelen csattanással landolt a földön, oldalán úgy fojt ki az édes bor, mint sebesült katona oldalán a vér. Báthory arca csak úgy szikrázott a dühtől - és valami mástól.
- Nincs helyes válasz! Ha nem akarsz, nem kell itt maradnod. - Gábor felpattant, idegesen körbe-körbe járkált a sátorban, Palkó pedig egyszeriben rádöbbent, hogy a fejedelem zavarban van. Sosem látta még őt ilyennek. - Látom hogy félsz, hiába hazudsz. De nem erőszakoskodok én senkivel! Nem szokásom ágyba vinni olyat, aki... aki nem kíván ott lenni. Csak tudod, azt hittem... azt hittem, barátok vagyunk. Azt hittem... fontos vagyok valakinek. De ha nem, akkor elfogadom. Nyugodtan menj el.
Palkó az ágyba vinni kifejezés hallatára megmerevedett; nem gondolta volna, hogy a fejedelem ilyen nyíltan ki merné fejezni azt, amit gondol, amire vágyik. A legény úgy érezte, mintha most válna csak valóságossá ez a helyzet, csak most, hogy Báthory kimondta, mi is történik valójában itt a sátor fullasztó hőségében; Palkó tenyere izzadt, ahogy felnézett az uralkodójára. Báthory Gábor nem volt sem éveiben tapasztalt, sem Góliát-alkatú, harcban edzett vezér, mégis sok ezren félték a nevét. Szilassy Palkó bolond lett volna, ha nem így tesz. Saját szemével látta a pusztítást, amit a sárkányölő ivadéka hozott Erdélyre.
És ez a férfi, ez a kegyetlennek mondott fejedelem most itt áll előtte, próbálva magabiztosságot tettettni - ám csúfos kudarcot vall. Gábor szépívű ajkai össszeszorultak, Palkó pedig nem bírta ezt nézni. Pedig kimehetett volna, Gábor szabadon engedte, szabaddá tette; és a legény mégsem megkönnyebbülést érzett, hanem éppen ellenkezőleg, mintha még nagyobb súly került volna a vállára.
Maga sem tudta mit cselekszik; egyszerre azon találta magát, hogy ott áll Báthory Gábor mellett, megragadja annak két vállát, és homlokukat összeilleszti; pont ugyanaz a mozdulat volt ez, mint pár nappal korábban, amikor Gábor köszönetet mondott neki az élete megmentéséért.
- A nagyságos fejedelem őrangyala vagyok. - Palkó lehunyta a szemét. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy kimondja ezeket a szavakat. - És nem szégyellem. Ha azt kívánja a fejedelem, az életemet is áldozom érte. Érte és a hazáért. Ha azt kívánja...
- Mondd, hogy te! - Gábor fülledt, rekedt hangja elért a Palkó füle mögé. A fiú megborzongott, de azt vette észre, hogy ezúttal nem a rémülettől. - Mondd, hogy Gábor!
- Én... - motyogta zavartan -... én nem ezt... én csak a barátságomról...
Gábor halk kacagást hallatott, miközben finoman végigsimított a fiú állán.
- Az előbb... az előbb elhitetted velem, hogy nem akarod ezt. Vagy hát lehet, hogy te magad is ezt hiszed. - A fejedelem elhajolt, és felemelte a fiú állát, hogy belenézhessen a szemébe. Elképedt attól, amit ott látott, finoman még az ajkait is eltátotta. - Tényleg ezt hiszed?
Palkó értetlenül meredt a férfira. Magától értetődő volt számára, hogy a férfiak asszonyokkal hálnak, és hogy a szodómia olyan bűn, aminek az elkövetőjét a hajdúk nem tűrik meg többé maguk között. Sosem vágyott olyan sorsra, amit akkor kapott volna, ha ilyesmire vetemedik. Az pedig, hogy titokban néha megbámulta a fejedelem szépvonású arcát, vagy hogy a mulatságokon olykor elidőzött a tekintete Gábor vidám mosolyán, igazán nem jelentett semmit - hiszen a fejedelem leghűségesebb szolgálója volt. Nincs ebben semmi rendkívüli.
- Én ezt... ezt nem tehetem meg.
- Miért törődsz ennyire azzal, mások mit gondolnak?
Palkó ellépett, el a fejedelem bőrének fűszeres illatától, és el szavaiból áradó tömény kísértéstől. Úgy érezte, mintha egy fokkal könnyedebben tudna lélegezni. A harag apró hullámokban tört rá, de egyre erősödött.
- A fejedelem megteheti, hogy nem foglalkozik mással, csak magával. - A legény továbbra is igyekezett udvarias hangnemet megütni, de nagyon nehezére esett. - A fejedelem azt tesz, amit csak kíván. Nekem kötelességeim vannak a hajdúk felé, a testvérem felé. Engem nem véd semmi, ha bűnt követek el, sem törvény, sem magas rangú főurak. Nem hozhatok szégyent a családomra, a társaimra.
Azt várta, hogy Báthory majd kikéri magának ezt a határozott hangnemet, de Palkó nagy megdöbbenésére Gábor, miután meghallgatta, csak bólintott.
- Rendben. - Egyértelműen csalódottnak tűnt, de az arcát megregulázta, hogy ezt véletlenül se mutassa. Csak a szeme árulta el. Báthory odament az ágyához, majd lefeküdt rá, az egyik szőrmét a feje alá hajtotta párnaként. - De mielőtt elmész, énekelnél nekem? Azt a dalt, amit múltkor, azon a szégyenteljes estén hallottam. Amikor Kornis elárult. Attól szebb dalt még soha életemben nem hallottam.
Palkó először habozott.
Aztán nagyot sóhajtott, és kihúzta magát.
Elkezdett dalolni.
×××
Megrakják a tüzet,
mégis elaluszik,
nincs az a szerelem,
aki el nem múlik.
Rakd meg babám, rakd meg,
lobogó tüzedet,
hadd melegítsem meg,
gyönge kezeimet!
Gábor elnézte a fiút, miközben az énekelt, és hirtelen vad vágy szállta meg - és ez nem a testi vágy volt, hisz az azóta kínozta őt a legénnyel kapcsolatban, hogy először meglátta őt. Nem, ez annak a vágya volt, hogy odahúzza magához, és belezokogjon a fiú arcába, vállába, elsírva neki az egész elhibázott életét, kezdve azzal, hogy árvaként idegenek között nőtt fel - végezve pedig azzal, hogy ez az egész fejedelmi köntös túl nagy rá, túl rideg. Eszébe jutott az, amit Géczynek mondott nemrég; és most sokszorosan érezte annak az igazságnak a súlyát. Mindenki akar valamit Báthory Gábortól, a fejedelemtől - mindenki, kivéve itt ezt a hajdúlegényt, ezt a Sámsont, aki olyan tisztán és szépen énekel most neki, mint anya a gyermekének. A fiú hosszú, mélybarna hajáról eszébe jutott Török Kata vörös lobonca; Katáé, aki több mint szerető, aki bizalmas és barát; de a szerelemben hajthatatlan és megköveteli a jussát. Kata, ez a csodálatos, szemérmetlen asszony, aki megérdemli, hogy szeressék; és hogy csak őt szeressék. Csakhogy Gábort nem hagyta nyugodni a vére, és nem is fogja soha; belül tudta, hogy bárkinek fájdalmat tudna okozni azért, hogy ez a fiú ma este az övé legyen. Nem érdekelné, ha Katának fájna. Pont úgy, ahogy Annának is fájt a becstelen frigy, amit a testvére elrendezett számára. Mindenkinek fájdalmat okoz, annak is, akit szeret.
Szerelem, szerelem,
átkozott gyötrelem,
mért nem virágoztál
minden fa tetején?
Minden fa tetején,
cédrusfa levelén,
hogy szakasztott volna
minden szegénylegény.
Szól a kakukk madár,
talán megvirrad már,
Isten veled rózsám,
Magad maradsz immár.
Gábor sírt, de nem zokogott; némán potyogtak könnyei a finom szőrmére, és amikor a fejedelem észrevette őket, behunyta a szemét; mintha ezzel biztosíthatná, hogy Palkó nem látja őket. Pedig csak ő nem akarta látni a fiú arcán a szánakozást.
A dalból volt még egy szakasz, de Gábor ezt már nem hallotta; egyszer csak azt vette észre, hogy finom ujjak simítják ki a fürtjeit az arcából, majd egy meleg test helyet foglal mellette a fekvőhelyen. A legény csak ült, és simogatta Gábor haját, szelíden és jóságosan; Gábor szíve elszorult.
- A nagyságos fejedelem nincs egyedül.
- Igen? - Gábor hitetlenkedve felhorkant. - Ez nem igaz. Én mindig egyedül vagyok, Szilassy Palkó. Mindig. Néha vannak körülöttem emberek, igaz, de akkor is magányos vagyok. Azért, mert csak magammal törődök. Nem tudom miért, de így van ez, és mindig is így volt. A világom magam körül forog... ezért mindig egyedül leszek. Ne nézz így, ne sajnálj! Ha már ilyen vagyok, tűröm én méltósággal. Nem tehetek egyebet.
Palkó lesimította ujjaivval a fejedelem szeméből frissen kibuggyanó könnycseppeket, Gábor viszont nem tudta visszafogni magát; egyszer csak megragadta a fiú csuklóját, és lágyan belecsókolt a tenyerébe, abba a részbe, ami előbb még a saját haján pihent. Egészen apró csókok voltak, és mert a legény nem ellenkezett, Gábor ezt bátorításnak vélte; lassan haladt felfelé ajkaival, épphogy csak súrolva a a fiú csuklójának, majd alkarjának felhevült bőrét. Közben felült, hogy minél közelebb legyen Palkóhoz, minél közelebbről érezhesse teste melegét. Meglepetten vette észre, hogy a fiú behunyta a szemét, és nehezen lélegzik. Gábor lelke még mindig feldúlt volt, de képes volt egy apró kis félmosolyra. A fiú haját lágyan félresöpörte az útból, olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte annak remegő lélegzetét az arcán.
- Köszönöm, hogy itt vagy - suttogta Gábor. Majd kiszaladt belőle egy meglepett sóhaj, amikor a következő pillanatban azt érezte, hogy Palkó átkarolja a derekát, és leheletnyivel ugyan, de közelebb húzza magához. Gábor is lehunyta a szemét. - Hogy velem vagy, én annyira, de annyira... köszönöm.
- Gábor.
Palkó a két kezében tartotta a fejedelem arcát. Gábor szíve tájékán kellemes melegség keletkezett a neve hallatára.
- Igen?
- Én félek. - Báthory érezte az arcára száradó könnyek súlyát, de nem tudott nem felkacagni. Rátette tenyerét Palkó őt tartó tenyerére, majd megcsókolta a fiút. Hosszan elnyújtott, ismerkedő, félénk csók volt ez, amit Báthory már igen régóta nem ismert; móhósága és vére már ifjúkorától kedve olyan hévvel hajtotta őt, hogy nem tudta élvezni a felfedezés örömét; de Palkó más volt. Visszafogott, de szilaj férfiassága úgy vonzotta Báthoryt, mint fény a legyet. A fiú már éppen visszacsókolt volna, amikor Báthory kissé elhajolt. De épp csak egy kis incselkedő megjegyzés kedvéért.
- Tőlem félsz, Palkó? Azt hittem, az őrangyalok nem félnek semmitől. Legfeljebb az ördögtől.
- Te vagy az ördög.
Báthory nagyot nevetett erre, majd megragadta a fiú durva szőrből készült kabátját, és finoman húzta magával hátra, a párnák közé; Palkónak azonban nem kellett már olyan sok biztatás. A legény szemében mintha tűz gyúlt volna ki, amely nem ismer sem határt, sem akadályt - segített hátradönteni a fejedelmet az ágyon, majd rögtön annak nyakára borult, sűrű csókokkal borítva be Gábor hófehér bőrét. Gábor pedig felnyögött, ahogy megérezte a fiú súlyát a testén, a nedves ajkakat a nyakán, és Palkó kezeinek finom matatását az oldalánál. Igen, ezt akarta.
Éppen ezt.
Hogy erős kezek karolják át, hogy azok őrizzék őt és tartsák meg reggelig.
Gyenge akart lenni. Ha máskor nem lehet, legalább ma estére.
Csak ma estére.
×××
Gábor lélegzete csiklandozta a nyakát. Palkó halványan elmosolyodott; fogalma sem volt mennyi az idő, bár sejtette, hogy a pirkadat nem lehet messze. A fejedelem úgy aludt, hogy odagömbölyödött hozzá éjszaka; olyan volt, akár egy kecses, úri macska, ahogy a mellkasának dőlve szuszogott. A legénynek megfordult a fejében, hogy még azelőtt ki kellene mennie ebből a sátorból, hogy a hajdúk felébrednek. Mocorogni kezdett; ám Gábor, mivel eleve rossz alvó volt, hamar felébredt erre.
- Hmm... máris mész? - Még az álmosságot sem pislogta ki szeméből, de hamar átkarolta a fiú derekát a takaró alatt. Gondoskodott róla, hogy az még csak véletlen se szökhessen meg.
- Nem akarom, hogy itt találjanak, ha reggel felkelünk.
- Bejönni már úgyis láttak. - Gábor igyekezett kipislogni a szeméből az álmosságot. Majd ásított egy nagyot. - Sejtik, hogy magával az ördöggel háltál.
Palkó gondterhelten ráncolta a homlokát. Igen, tudta, hogy a többiek mit fognak gondolni, de arra gondolt, hogy a brassói kincsek ígérete talán elhomályosítja majd azt a szégyent, ami a képzeletükben esett a hajdúlegény becsületén. (Ám valójában a fejedelmen, de ezt persze soha nem fogja elmondani nekik). Igen, meg fogja tudni oldani a dolgot. Amit az este mondott Gábornak, hogy fél - az igaz is volt, valóban rettegett. Nagy Andrástól, a hajdúktól, a testvére csalódottságától. De magától rettegett a legjobban; attól, hogy milyen vágyakat nem engedett eddig a felszínre törni.
Csak Gábortól nem félt. Már nem.
- Azt nem komolyan mondtam - sietett közölni Palkó. - Nem gondolom, hogy te vagy az ördög.
Báthory némi öngúnnyal felnevetett.
- Pedig sokan gondolják, drága Sámsonom. - Gábor szórakozottan az ujja köré csavarta Palkó egyik hosszú tincsét. - Nagyon sokan.
- Amíg itt vagyok, nem kell félned tőlük.
A fejedelem megtalálta Palkó kezét, és összefonta az ujjaikat.
Úristenkém, de gyönyörű volt!!! Imádtam <3 <3 <3
VálaszTörlésNagyon köszi :D :D
Törlés