2018. július 31., kedd

Tücsökzene - 1. fejezet

Fandom: Pál utcai fiúk
Párosítás: Boka/Csele
Korhatár: 18 (későbbi fejezetekre vonatkozik ez)
Műfaj: AU
Figyelmeztetés: slash
Tartalom:
 
I. vh  AU történet, melyben a fiúk mindketten katonák az isonzói fronton. Váratlan megismerkedésüket követően a fess hadnagy és a bátor közlegény megtapasztalják a háború legmélyebb bugyrait; éhség, betegség, halál szegélyezi az útjukat, bármerre is mennek. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e  menekülés ebből a kilátástalanságból. És ha van is: vajon marad-e még katona, aki örüljön neki?
Megjegyzés: Úgy döntöttem, hogy ide (és a Merengőre is) felrakom az Anonim Meme jóvoltából keletkezett fanficemet, ami egy pár szavas promptból nőtte ki magát ekkorára. Terjedelmessége miatt egészben, de még félben sem tudnám itt közzé tenni, úgyhogy úgy döntöttem, kisebb fejezetekre osztom a történetet, és hetente frissítek, keddenként. Még nem végeztem a tagolással, de így előreláthatólag kb. 8-10 fejezet biztosan lesz. Ez az első, hosszabb terjedelmű PUF ficem, szóval remélem, tetszeni fog nektek :) Én imádtam írni, nagyon remélem, hogy ez érződik is rajta. Ezt a verziót egyébként picit átjavítom majd, hogy még történelemhűbb legyen, sőt, tervezem, hogy - ahol szükségét érzem - apró megjegyzéseket is fűzök egyes helyekhez vagy eseményekhez. 
Megjegyzés #2: A képen az Isonzó folyó látható.




Boka koszos kézzel próbálta letörölni homlokáról a júliusi hőség nyomát, de valójában már ez sem segített. Négy napja nem fürdött, és érezte, hogy haja csatakokban lóg a fején, tenyere nyirkos, az egyenruhája pedig szinte rátapad izzadt bőrére. Nem emlékezett, mikor evett utoljára normális főételt, és édesanyja túrós csuszájának az emléke olyan halvány volt, hogy a férfi néha elgondolkodott azon, hogy azt az életet tényleg ő élte-e valamikor, vagy csak álmodta. Mindenesetre hosszú sorokban karókat telepíteni huszadmagával nem volt egy leányálom, tekintve, hogy az Isonzó-folyó környéke csupa hegy volt és kanyarulat; a talaj is rossz, vöröses, nehéz földből volt, emberes munka volt a botokat beleszúrni. 

- Nem értem én ezt - vakarta a fejét mellette Nemecsek. Vézna, szőke kis gyerek volt, János amúgy tizennyolcnak se nézte volna. Azt se értette, mit keres itt; ha ő kiképzőtiszt lett volna, biztos, hogy a front közelébe nem engedi. Olyan fajta, akit elsőnek lőnek le a csatában; ásni sem tudott, azt is a Csónakos mutatta meg neki, hogyan kell. - Hogy tartja kinn az olaszokat ez a sok karó? Még csak nem is rakjuk őket olyan sűrűn. 
Csónakos - aki előttük haladt, és éppen végzett egy bot leszúrásával - aggodalmasan meredt Bokára. Bár János egyik katonatársát sem ismerte korábban, valahogy észrevétlenül is olyan bizalmasság alakult ki közöttük pár hónap alatt, hogy fél szavakból is megértették egymást. Vajon elmondjuk neki? 
- Nem a botok tartják kinn őket, Ernő - mondta Csónakos finoman. Ismerték már a fiút annyira, hogy mindent óvatosan áruljanak el neki; Nemecsek ugyanis igen hajlamos volt a sírásra. Akár apró sérelmek miatt is; de hát kevesen gúnyolódtak rajta. A háború az háború, mindenkiből mást hoz ki. - Hanem a vezetékek. Kerítést csinálunk, a huzalok elektromossággal lesznek megtöltve. Ezért is kell a szurok rá, hogy leföldelje.
- Megcsapja őket az áram?! - kezdte bőgős hangon Ernő, az éppen ekkor felbukkanó Weisz meg nyugtatólag a fiú vállára tette a kezét. - Az nagyon fáj, ugye?
- Á - legyintett Weisz. Közülük talán ő volt az egyetlen aki tényleg képes volt megérteni Ernő együttérző lelkének legmélyebb bugyrait. Orvosgyakornok lett volna, ha az a nyavalyás háború nem rángatja el őt Budapestről. - Pár pillanat. Ha a lövészárokban golyót kapsz, az sokkal rosszabb. Örüljünk, hogy itt vagyunk.

A bajtársak éppen kezdtek ezen elgondolkodni, amikor Geréb barna feje búbja megjelent Boka mögött. A hadnagy a kezében fogta szép, tiszti sapkáját, arca azonban pont olyan karótnyelt volt, mint eddig. Jánosnak - a többi katonával ellentétben - nem volt különösebb baja a Gerébbel, még ha az túl ridegnek is tűnt néha; sosem kiabált velük,nem úgy, mint más hadnagy vagy százados a sajátjaival. Most is a szokásos kimértséggel szólalt meg:
- Boka János!
- Igenis, hadnagy úr! - válaszolta János tiszteletteljesen. Ekkor meg is fordult, hogy szemébe nézhessen felettesének; figyelmét azonban a Geréb mellett álldogáló másik férfi keltette fel inkább. Rögtön szembetűnt, hogy a haja frissen nyírt, ébenfekete tincsei a legújabb divat szerint voltak kunkorítva. Ruhája is igen kellemes volt, a szokásos sötétzöld helyett világosabb egyenruhát viselt, ami pompásan kiemelte délceg alakját. Ő is a kezében fogta a sapkáját, csakúgy, mint a Geréb. Dezsővel ellentétben az idegen viszont igen finom modorúnak és udvariasnak, már-már behízelgőnek tűnt. 
János úgy három méterre állt tőle, de így is érezte a férfi kölnijének virágillatát. Férfi? Mit férfi, fiatalabbnak tűnt nála. Boka meg mert volna esküdni, hogy nem több húsznál.
- Mostantól Csele hadnaggyal fog szolgálni - közölte röviden Geréb. - Menjen vissza a hálókörletébe, és szedje össze a holmijait. Most.
- De mégis miért? - tört ki Csónakosból. Boka Andrásra nézett; ő is nagyon megkedvelte már katonatársait az elmúlt időszakban, neki sem akaródzott volna elmenni közülük.
- Az nem magukra tartozik - felelte Geréb, majd alázatosan biccentett egyet Cselének, és eltűnt. A közlegények csodálkozva meredtek maguk elé; hát ha mindketten hadnagyok, mégis miért kell így hajbókolni egyiknek a másik előtt?

×××

- Egyen nyugodtan. - János meg is próbált higgadtságot erőltetni magára, bár ez nem volt egy könnyű feladat. A szedett-vedett kantinban jöttek-mentek körülöttük a katonák, és mind megbámulták Jánost, aki közlegényi egyenruhában a tiszteknek kijáró gulyáslevesből és barna kenyérből falatozott. Nem volt persze olyan, mint az otthoni gulyás, hús alig akadt benne, és a fűszerezése is meglehetősen szegényes volt; mindenesetre jobban csúszott, mint a különféle sózott konzervhúsok, meg a híg zabkása, amiket az utóbbi időben kapott. Hálás volt tehát Csele hadnagynak az ebédért, még ha furcsállta is, hogy újdonsült felettese végig őt bámulja. Nem evett az semmit, sőt, kicsit fintorgott is, amikor az étel kiosztásakor belenézett János adagjába. 
- Nagyon köszönöm az ebédet - mondta azért Boka, majd újra belemélyedt a tányérjába. A csönd hamarosan kezdett kínossá válni, így a hadnagy váratlanul megszólalt.
- Ebéd? - Ajkai lekonyultak. - Igen, hát olyasféle. A táborban ennél sokkal jobb kosztot fog kapni, a főherceg úr igazán gáláns vacsorákat szokott tartani. 
Boka majdnem félrenyelte a levest.
- A fő...főherceg úr?
- Az ő tartalékosa vagyok - közölte a fiú. Hófehér, vadiúj kesztyűt húzott elő a zsebéből, majd finoman felhúzta azt hosszú ujjaira. - Vagyis... koromra való tekintettel nem kaphatok igazán magas beosztást, de bizalmas kapcsolatban vagyok vele. Részt veszek a tanácskozásokon, elkísérem őt a hivatalos eseményekre. 
Boka csak udvariasan hallgatott, de magában azért csodálkozni kezdett; hát mégis ki ez a titokzatos hadnagy, aki undorodik az egyszerű katonakoszttól, és magával a főherceggel diskurálgat napi szinten? Gróf vagy herceg lehet talán? Geréb nem mondta.
- És mi lesz az én dolgom? - kérdezett János valami teljesen mást. Emlékezett a fiú vezetéknevére, de tőle akarta hallani. - Kedves...
- Csele - nyújtotta át a kezét az asztal felett amaz. Boka elfogadta a jobbot. - Csele Csaba, hadnagy. Pár nap múlva főhadnagy, ha minden igaz. De ne hivataloskodjunk folyton, elvégre nem vagyok én nemesember, és korban sem állunk távol egymástól... tegeződjünk, ha kérhetem. 
- Megtisztelsz, hadnagy úr.
- A munkád egyébként nem nehéz - folytatta Csele. Most már valamivel bizakodóbban nézett Jánosra, sőt, talán túl bizakodóan is. - Már három titkárt fogyasztottam el, egyik rosszabb volt mint a másik. Borzalmas helyesírás, gyér német szókincs... az a lusta szegedi még ivott is. Geréb hadnaggyal nem vagyunk különösebben nagy barátságban, de az egy tisztességes ember. Ha ő ajánl valakit, abban megbízok. 
- És engem ajánlott - hűlt el János. Csele elmosolyodott; szája szélén apró gödör keletkezett, ami igen vonzó látvány volt. Boka inkább oda sem nézett.
- Hát igen, azt mondta, hogy állítólag te a háború előtt is titkárként dolgoztál. És hogy kíválóan írsz és beszélsz németül, valamennyit olaszul is tudsz. Ha ez mind igaz, nagyon jóban leszünk majd. Minden hivatalos és nem hivatalos levelezésem rád bízom, tehát ez egy igen fontos poszt; remélem, megbecsülöd majd. 
- Nem fogok csalódást okozni - állította János.
- Ennek örülök. Amint befejezed az ebédet, lemegyünk a Segeti táborba. Ott saját barakkunk lesz, ebédelni a tiszti kantinba járunk majd, és amikor nincs egyéb teendőd, meg foglak kérni, hogy kísérj el a hivatalos programokra is. - Csele ekkor kissé fintorogva nézett le János nem túl tiszta kezeire. - Azért amint lehet, mosakodj majd meg. Így nem mutatkozhatsz az ezredesek meg a főherceg előtt. 
János nyelt egyet, és inkább visszaszívta a mondanivalóját. Tény, hogy a hadnagy nagyon kedves volt vele, és igazán úri munkát ajánlott; de azért a mindig összeszedett és béketűrő Jánosnál is volt egy határ. Megnézném én, hogy napi tizenkét-tizennégy óra karóásás után a te kezeid mennyire tiszták.
- Meg fogok mosakodni.
- Köszönöm - mosolyodott el újra Csele, János pedig megállapította magában, hogy ez a mosoly veszélyes. Egyik kezével hátranyúlt és megtapogatta a nadrágja oldalsó zsebét; a kis fémszelence tisztán kivehető volt, a férfi pedig ettől kicsit nyugodtabb lett. A hadnagy lefegyverző mosolya ellen nem tudott jobb védekezést.

×××

Mindenesetre a völgy, melyben a tábor elfeküdt, valóban sokkal kellemesebb látványt nyújtott, mint a San Michele hegy rögös magaslatai. Nem csoda, hisz az Osztrák-Magyar Monarchia katonái meglehetősen szegényesen éltek odafent: a nyílt színen aludtak, ahol mosdási lehetőség alig volt, és bár étel az akadt, nem volt megfelelő a minőség és a mennyiség a munka nehézségéhez képest. Segeti* tulajdonképpen egy lakóktól elhagyatott helység volt, ahol a szép, fényesre suvickolt barakkokban díszes egyenruhás tiszturak kártyáztak, a Habsburg főherceg pedig az iskola egyik szépen berendezett szobájában lakott. 
Az autómobilt, amellyel Csele és Boka megérkeztek a táborba, letették a kisváros szélén. János elképedt, hogy mennyi magas rangú tiszt köszön oda felettesének, akár egy fejbiccentéssel, akár egy-egy kedélyes szóval, netán viccel. Csele tehát tényleg számított; akár szülei, akár saját érdemén, de megbecsült tagja volt a tisztikarnak. Még a tábor díszes főteréig sem jutottak el, az egyik ezredes hamar közölte is Cselével, hogy leendő főhadnagyi kinevezése következtében új lakóegységet kap. 
- Ez igazán... kellemes meglepetés - válaszolta erre a fiú igen veretes hangon, János azonban látta rajta, hogy cseppet sem lepődött meg. Az ezredes valamelyik hadnagyát küldte utánuk, az mutatta meg nekik azt a kis házikót, mely a település széléhez egészen közel épült, mellette már csak egy kovácsműhely és egy (betört ablakú) kocsma-szerű épület foglalt helyet. Az ismeretlen hadnagy átadta Cselének a kulcsot.
- Kulcs is van? - kérdezte János, aki úgy elszokott már a magánélet fogalmától, hogy ilyen apró dolgon is képes volt meglepődni. Ekkor már csak ketten álldogáltak a bejáratnál.
- Mit gondoltál? - csodálkozott el Csele.
A fiú benyitott a házba, és előre ment. Látszott, hogy lakói nagy sietve hagytak ott mindent: néhány levert asztali dísz törötten hevert az egyik sarokban, a függönyök félig elhúzva, valaki még egy fél üveg bort is ottfelejtett a bejárat melletti szekreteren. Ezt leszámítva azonban a lakás meglepően otthonosnak tűnt.

×××

- Nincsen ruhám. - Boka sűrűn pislogva állt be az ajtófélfa alá, majd beletúrt vizes hajába. Csak akkor jött rá, hogy ez talán nem volt a legjobb ötlet, amikor Csele olyan vizslató tekintettel mérte őt végig, hogy ő maga is szinte zavarba jött. Nem is csoda, hogy a hadnagy zöld íriszei olyan élénken pásztázták őt végig; Jánost ugyanis mindössze egy vékony törülköző takarta deréktájon, azon kívül teljesen meztelen volt. Fürdés közben jutott eszébe, hogy nincs egy épkézláb ruhája, amit felvehetne; az eddigi egyenruhája csupa kosz és izzadtság volt, a korábbi ruhái pedig mégsem illenek ilyen elegáns környezetbe. Azért gyorsan kiigazította magát. - Hadnagy úr. Nincsen semmilyen elegáns ruhám, hadnagy úr, kérlek.
Csele (némi szünet múlva) felpattant a karosszékről.
- Milyen ruháid vannak? - Csele odament a fiúhoz, aki mögött ott hevert kinyitott bőröndje. A hadnagy lehajolt, válogatott egy darabig, majd felemelt egy szürke zubbonyt. - Egészen megteszi... vedd fel hozzá ezt a szürke nadrágot. Nem valami elegánsak, de egy pár napig jók lesznek. Kérlek, hogy írd fel egy papírra a méreteid, és rendelek neked mindenféle szép holmit. 
- Nem kell rám sokat költeni - szabadkozott a férfi, Csele viszont legyintett.
- Most már az én titkárom vagy, és az én titkárom nem fog holmi közönséges egyenruhát viselni. - Kicsit távolabb állt, és ezúttal némileg finomabban mérte végig Jánost. - Kapsz szép ezüstgombos zubbonyt, meg valamivel jobban szabott nadrágot. Nagyon jól fog állni, kérlek.
Boka némán álldogált egy darabig.
- Öhm... - köhintett egyet. - Köszönöm a nagylelkűségedet. 
- Ne köszönd - felelte Csele, ennek ellenére kissé elpirult. Mintha mondani akart volna valami mást is. - Ledolgozod. Mit is mondtál, mióta vagy titkár?

- Tizennyolc évesen kezdtem, lassan négy éve tehát - gondolkodott el Boka. Leült az egyik sámlira; a karosszékbe nem mert, hiszen az a hadnagy helye volt az előbb. - Az egyik legjobb helyesíró voltam az évfolyamban. Ezt nem dicsekvésből mondom, csak azért, mert ebből kitűnik, hogy egyenes út vezetett ehhez a munkához. Két évig egy havilapnál dolgoztam, aztán a háború előtt elkerültem egy ügyvédhez. 
- Unalmas volt az újság?
- Az ügyvéd unalmasabb volt - vont vállat János rögtön. - Mármint ne érts félre, hadnagy úr, nyilván nem örülök, hogy háborúznunk kell. A háborúnál kevés szörnyűbb dolog van a világon. 
Csele lehajtotta a fejét. 
- Ebben egyetértünk. 
- Viszont azt a munkát nem szerettem, és váltani is akartam hamar. Aztán jött a behívó, és... - János beharapta az ajkát. - Szóval minden megváltozott. 
Hosszú csönd.
- Nekem sem fűlött a fogam a hadnagyoskodáshoz, bevallom - sóhajtotta a fiú, ahogy leült Boka mellé. Még azokat a kecses, fehér kesztyűs kezeit is tördelni kezdte. - Szép így egyenruhát viselni, meg masírozgatni, de nem nekem való ez az egész. Tudod, az én nagyapám, Csele Árpád százados nagy nevet szerzett még régen Königgratznél, apám szintén katona volt, tőlem meg... hát, tőlem meg elvárták, hogy ha nagy hadvezér nem is leszek, legalább a háború alatt teljesítsem a kötelességem. 
- Ez nem egy rossz hely azért.
- Nem - bólogatott a fiú sűrűn, ahogy körülnézett a kis házban. A kinyitott ablakból befúvó nyári szellő kellemes hűsítést hozott; Boka nem tehetett róla, de barátaira gondolt, akik a negyven fokos hőségben - valószínűleg - még mindig a karókat telepítik. Szegény-szegény Ernő, biztos ma este is csupa szálka lesz a keze, és a tejfehér bőrű Richter is megint panaszkodni fog, hogy teljesen leégett a napon. János bármit megtett volna, hogy őket is maga mellé vegye, de hát mit volt mit tenni, Cselének csak egy titkárt kellett. Érezze magát most rosszul, amiért így fölvitte az Isten a dolgát?

×××

A következő egy hónapban János minden erejével azon volt, hogy megszokja ezt az újfajta életmódot a táborban. Mivel a jót általában könnyű megszokni, ez nem ment neki nehezen. Délelőttönként Csele kérvényeket és hivatalos közleményeket diktált neki; olykor-olykor megtűzdelte ezt egy-egy magánlevéllel is, melyet édesanyjának, édesapjának és nővérének címzett. János ezeket is éppolyan szívesen körmölte, mint a munkahelyi fogalmazványokat. A hadnagy ugyanis sokat és szívesen mesélt neki édesapja legkülönfélébb fiatalkori kalandjairól, vagy édesanyjáról, aki józsefvárosi mosónőből lett elegáns úrinő. Nővéréről is szó esett olykor, aki nemrég ment férjhez, és éppen első gyermekét várta; Csaba sokszor érdeklődött leveleiben arról, hogy mikorra várható a kicsi születése, vagy hogy mi lesz a neve. Ezek a levelezések gyakran délutánra is átnyúltak, hiszen az ebédet a tiszti kantinban fogyasztották, ahol az étkezés több órát is felölelt a víg társaságban. Gyakran volt hús, hal, hétvégenként még süteményt is készítettek a főherceg cukrászai, akik ide is elkísérték őfenségét. János szimpatikusnak találta az őszhajú Habsburgot, beszélt is vele pár mondatot olykor-olykor, főleg amikor az vacsorát adott a városházán. Ott aztán az öt-hatfogasás menü sem volt ritka, cigányzenészek húzták a talpalávalót, és János Csele mellett ülve vehette ki a részét a főurak társalgásából. 

Bokának tehát napközben is igen jó dolga volt, de az estéket szerette a legjobban. Bár Csele - immár főhadnagy -kezdetben kissé távolságtartónak tűnt a számára, hamar kiderült, hogy csak az idegenekkel viselkedik így; a barátaival igen beszédes és oldott kedélyű. Nagy tisztelettel és kedvvel forgatta Vergiliust, Heinét, Arany Jánost, Bokával gyakran fel is olvastak egymásnak ezekből a könyvekből. Csaba egyik kedvenc balladája a Tetemre hívás volt, melynek sok sorát fejből is tudta idézni. 
- "... táncolni, dalolni se szégyell; dala víg: "Egyszer volt egy leány/ Ki csak úgy játszott a legénnyel/Mint macska szokott az egérrel". 
- Ez nagyon szomorú - jegyezte meg János egyszer, ahogy háttal feküdt az ágyán. Csele a nagyszoba másik végében éppen ugyanezt csinálta, de közben összefont kezekkel lamentált az előbbi sorokon. - Abigél igazán könnyelmű lány lehet, hogy így képes volt tönkretenni a Benőt.
- Nem ő ölte meg - suttogta Csele síri hangon. 
- Nem közvetlenül. De odanyomta a kezébe a tőrt, hogy ölje meg magát, ha akarja. Mi ez, ha nem felelőtlenség? Ha valaki szerelmes beléd, azért felelősséggel tartozol, főleg, ha te is szereted őt. - Mivel Csele nyilvánvalóan nem figyelt rá, Boka megpróbálta új mederbe terelni a társalgást. - Mellesleg a Tetemre hívás tényleg jó, de a Tengeri hántás szerintem egy igazi remekmű. Megfigyelted már, hogy a téma nagyon hasonló a kettőben? Csak éppen itt nem a lány, hanem...
- Ki az a férfi, akinek a képe ott van a zsebedben?








*Segeti: valóban létező tartalékos tábor volt. Az odaérkező katonák számára igazán illuzórikus helynek tűnt, tekintve, hogy kávéház, játszótér, sőt, még mozi is működött benne, egészen 1916 augusztusáig. Utólag vettem észre, hogy a történet szerint 1915 júliusában mennek oda Cseléék, holott csak pár hónappal később, novemberben kezdte meg rendes működésért. Ezért bocsánat, így utólag nem szeretném felborítani az idővonalat.

2 komment:

  1. Nagyon vártam már a beígért puf ficedet és nem csalódtam. Bevallom először meglepődtem a boka/csele pároson, nem olvastam még ilyet de a katona au-kat meg kifejezetten szeretem úgyhogy lelkesen vágtam bele. Gyorsan meg is győztel :D Nagyon tetszik minden. Imádom hogy Csele még a háború alatt is gigerli tud lenni :D Tetszik ahogy finomkodik boka körül meg mindennel. Boka meg a kis egyszerű fiú, kíváncsi vagyok mit szól ehhez az élethez. És Csele még alig szedte össze de már képes lecsekkolni félmeztelen :D A többieknek egyébként tervezel nagyobb szerepet adni? Ja, és a történelem hűség is tetszik és tök jó ötlet hogy írsz megjegyzeseket hozzá. Nagyon várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Jaj nagyon örülök, hogy ez az írásom így megtetszett :) Bevallom, a kedvenc PUF-ficem, amit eddig írtam, szóval ilyenkor mindig izgulok, hogy mások mit szólnak hozzá. És hát igen, Csele a háborúban is gigerli, nem is lehet őt máshogy elképzelni :D Ezt a többiek is észreveszik azért. Bokának persze, új ez az egész, és Csele viselkedése sem könnyíti meg a helyzetét XD Igen, a többiek később meg fognak jelenni és fontos szerepet kapnak. A megjegyzéseket csak hirtelen találtam ki, abból kiindulva, hogy én is szeretek ilyesmiket olvasgatni történetekben. És amúgy is utánanéztem ennek a kornak, gondoltam, megosztom mással is amit sikerült megtudnom :) Köszi, hogy írtál! Folytatás jövő kedden érkezik majd.

      Törlés

 
Design by Casandra Krammer