Korhatár: 12
Figyelmeztetés: -
Műfaj: elvileg dark fantasy, gyakorlatilag fogalmam sincs, amúgy pedig modern AU
Tartalom: Róza sokmindent látott már egy ingatlanos iroda vezetőjeként, és éppen ezért csöppnyi félelem nélkül hívja meg munkatársát, párját és annak barátait egy kellemes kis hétvégi kiruccanásra. Egy réges-régi, omladozó kastélyba - ahol szomszéd persze közel és távol nem akad.
Megjegyzés: A 2018-as Nyári Nyugat-kihívás második novellája, melyben műfajként a "dark fantasy" megjelölést kaptam. Fantasyt írni még mindig nem tudok, szóval a neten keresgéltem, és legtöbb helyen azt írták, hogy ez a műfaj rokon a gótikus horrorral meg a Poe-féle szellemtörténetekkel is, szóval gondoltam, akkor inkább ilyesmi irányba megyek el.
A régimódi kastély rozoga, itt-ott málló, de még éppen csak működő órája elütötte az éjfélt; ezzel párhuzamosan ijesztő reccsenéssel vágta be a kinti szél a hatalmas szalon faspalettáit. A hirtelen felcsapódó jeges levegő Júlia gerincén futott végig, mélyről jövő borzongással töltve el a sápatag, vékonyka lányt. Igaz, hogy vastag kapucnis pulcsit és hosszú farmert viselt, de így is csontjában érezte a hideget.
- Nem hiszem el - mérgelődött Róza egy hirtelen szusszantást követően, majd felállt, hogy bereteszelje a spalettákat. A lány rendkívül hosszú, hullámos, gesztenyeszín haját enyhén fellibbentette a szellő, fehér egyberuhája pedig inkább kísérteties, mint szűzies jelleget kölcsönzött külsejének. Júlia szeme keresztbe állt, úgyhogy nem is nézett kollégájára; helyette inkább végigfuttatta tekintetét az osztással bajlódó, csinos, szőke Jókain, aztán meg Aranyon, aki kissé szégyenlős tekintettel bámult bele a borospoharába. Petőfi is ott ült persze, a szokásos helyén, Júlia jobbján; az első néhány este kudarca után azonban most már többnyire csak a fiúkkal beszélgetett, esetleg néha eleresztett egy-egy humorosnak szánt flörtöt Júlia felé.
Ha nem adsz jeleket, drágám, akkor ne is várd, hogy Sándor randizni hívjon, okította őt alig pár nappal korábban Laborfalvi. Júlia még arra is emlékezett, hogy a nő finoman előrelépett, kidomborította idomokkal igencsak megáldott mellkasát, és csábosan megrebegtette a szempilláit. Nem olyan nagylegény az, mint verseiből látszik, hidd el. Ha akarsz tőle valamit, igen világosan a tudtára kell adnod, különben nem veszi az adást. Szerinted nekem olyan könnyű volt az én Marcimmal?
- Még egy kör póker? - indítványozta Jókai, Petőfi viszont leintette.
- Römi.
- Én nem tudok römizni - köhintett Arany, aki újra - az elmúlt napok során már vagy századjára - belemerült az okostelefonjába. Petőfi vigyorogva bökte meg barátját.
- Megtanítunk, nyugi. Megint Tinder?
Arany fáradtan forgatta meg a szemét, de azért kissé el is pirult.
- Nem hinném, hogy akár ötven kilométeres körzetben akadna egy értelmes, egyedülálló lány ezen a helyen. Konkrétan a semmi közepén vagyunk… még térerő sincs.
- Éppen ezért fogom rengeteg pénzért eladni ezt a kastélyt - nyugtázta Róza a főnökös hangjával. Hamar leült, majd a fiúk hitetlenkedő tekintetére válaszul legyintett. - Ugyan már, ez nagyon divatos manapság. Egy nagy, régimódi kúria az erdő közepén, körülötte érintetlen vadon…
- Annyira érintetlen, hogy még a net sincs bevezetve - jegyezte meg epésen Jókai, Róza viszont egy igazán nőies fintorral figyelmen kívül hagyta vőlegénye igen kedves megjegyzését.
- Meglepődnétek, mennyi gazdag embert érdekelnek az ilyen világtól elzárt ingatlanok - szólt közbe végül Júlia is, miközben a valamivel áll alá érő, divatos frizurájából hátrasodort egy tincset. Barátnőjével mosolyogva összenéztek. - Igaz, én még csak két éve dolgozom Rózáéknál, de engem is sokan kerestek meg azzal, hogy direkt csendes helyen szeretnének házat venni. Lehetőleg minél több fa legyen, és minél kevesebb szomszéd.
- Annyira átérzem - motyogta az orra alatt Arany.
- Mindenesetre nagyon sok felújítanivalónk lesz - sóhajtozott Róza, ahogy belekortyolt saját borospoharának tartalmába. - Alig várom. Tudjátok, hogy kiskoromban színésznő szerettem volna lenni? Azóta is áldom a családom, hogy lebeszéltek. Hobbiként mondjuk egy lakásszínházat el tudnék képzelni, nem mondom, de azért egy házfelújító cég sem piskóta, olyan kreativitás k…
- Mi volt ez? - vágott bele a nő szavába hirtelen Arany. Egyszerre csend lett az asztalnál; mindenki némán fülelt, de senki nem érzékelt semmilyen változás. Az ütött-kopott bejárati ajtó szúette résein ugyan kissé hátborzongatóan fúvott keresztül a szél, de hisz ez eddig is így volt.
- Mi volt mi? - kérdezte homlokát ráncolva Róza.
- Mintha valaki jó erősen becsapott volna egy ablakot a szomszéd szobában - suttogta dermedten János. - Üveg törését is lehetett hallani.
- Csak a szél, üvegtörés pedig nem volt - erősködött Petőfi, ahogy húzóra megivott még egy pohárral. Ez már legalább a harmadik volt neki az este, de meg se kottyant. Júlia beharapta az ajkát.
- Pedig én is hallottam.
- Az üveget?!
- Nem hinném, hogy bárki is be akarna törni ebbe a koszfészekbe - nevetgélt Róza, de a haját azért kicsit zavartan igazgatta. - Ugyan, gyerekek. Kinek jutna eszébe rajtunk kívül, hogy egy majd százéves, lepukkant, vámpírfilmekbe való kastély remek célpont egy kis hétvégi leruccanásra?
- Mondjuk vámpíroknak? - vetette fel az ötletet Petőfi, Róza viszont leintette. - Vagy kísérteteknek. Jancsi úgyis sorra írja a balladáit az ilyen gyilkolászós nőkről meg madárrá változó boszikról, neki szerintem éppen kapóra jön egy kis kísértetjárás.
A míves, faragott asztal feletti régimódi csillár éppen ebben a pillanatban aludt ki, így a jelenlévők egy másodperc leforgása alatt a koromsötétben találták magukat. A szél kísérteties susogása a szomszéd szobában borzongató hatással kúszott a jelenlévők hátára, valamint az emeletről - ami éppen felettük volt - furcsa nyikorgás szűrődött le hozzájuk. Mintha emberléptek lettek volna; pedig jól tudták mind, hogy egy élő lélek sincs rajtuk kívül a házban.
- Na én most kapok pánikrohamot - közölte Arany, aztán körbe is ölelte magát a karjaival, hogy kissé lenyugodjon. Júlia éppen mellette ült, és finom ujjaival lágyan megsimogatta a férfi vállát.
- Jancsi, nyugodj meg, nem lesz semmi baj…
- Szellemek márpedig nincsenek - állította Róza, majd minden bizonnyal (ezt a többiek csak kevéssé látták, hiszen a szemük még nem szokta meg a sötétséget) felállt, és gyertya után kezdett kotorászni az egyik komódban. - Ez pedig csak egy régi, vidéki villa. Nehogy már az első estén berezeljetek, mi lesz akkor a hátralévő két napon?!
Róza lassan kitapogatta a gyufát is, és némi ügyetlenkedés után meggyújtotta a kezében lévő gyertyát. A nő egyébként is sápadt arcára sárga, fel-felpislákoló fény vetült, melyben tisztán látszott, hogy - bár a többiek megnyugtatására, és mint ügyeletes rangidős, igyekszik nyugodt maradni - ül azért némi aggodalom a szemében.
- Felmegyek az emeletre. - Júlia hirtelen pattant fel a székről, bátran körüljártatva tekintetét a többieken. Belül persze remegett mint a kocsonya, szíve pedig hevesen dobogott a rá váró feladattól; de neki kell mennie. Tudta, hogy neki kell. Hirtelen úgy elsápadt, és olyan reszketés jött rá, hogy még a vastag pulcsi sem segített; Róza elfelhősödött arccal ment oda hozzá, és ölelte meg jó szorosan. (Közben persze azért a gyertyát átadta a még mindig szaporán lélegző Jánosnak.)
- Nyugodj meg, Julcsi - suttogta finoman, kedvesen a lány fülébe. - És maradj itt, kérlek. Nem akarom, hogy elájulj itt nekünk, vagy hasonló. Nem fekszel le a kanapéra?
- Mi a baj? - Sándor búbánatos arccal pattant fel. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, mit csináljon, és nem is értett semmit; Júlia iránt viszont mégis különleges figyelemmel viseltetett, és nem tudta annyiban hagyni a dolgot. - Fázol, Julcsi? Odaadom a pulcsim, jó? Vagy a kabátom, az még jobb! Ettél ma rendesen? Reggel ti is biztos korán indultatok, Jancsival mi is csak pár falatot ettünk, errefelé pedig étterem, ugye… de van még egy szendvicsem, kéred? Tudom, az uborkát nem szereted, de majd kiszedjük belőle. Vagy… más a baj? - A fiú arca teljesen elsápadt. - Úristen, terhes vagy? Semmi baj, semmi baj, akkor tényleg pihenj inkább…
- Dehogy vagyok terhes - döbbent le Júlia, ahogy lassan kibontakozott Róza öleléséből. Látszott rajta a zaklatottság, de azért kezdte összeszedni magát. Már egészen kezdett hasonlítani ahhoz az önálló, magabiztos lányhoz, mint aki (a két fiatal író képzeletében legalábbis) eddig volt. Felszegte az állát, majd odament a komódhoz, és meggyújtott még egy gyertyát. Miközben a gyufával piszmogott, kissé elpirult, de inkább elfordult, hogy a többiek ne lássák. Nehézkesen ejtette a szavakat. - Mégis kitől lennék terhes? Csak… öhm… volt egy elég nehéz időszakom mostanában. Mentálisan, úgy értem. Már kezdek kilábalni belőle, szóval erről ennyit. - A lány újra a társaság felé fordult. - Nem fogok elájulni, megígérem.
- Akkor sem mehetsz egyedül - erősködött Jókai. - Mi van, ha mégis rosszul leszel? Elkísérlek.
- Szerintem meg Jancsi menjen - közölte Róza, mire mindenki megütközve nézett rá. - Most miért? Ha látja, hogy szellemek nem léteznek, megnyugszik majd. Itt amúgy se vesszük semmi hasznát, ha remeg. Ti meg, fiúk, amúgy is most kezdtetek éppen kártyázni, semmi okotok nincs rá, hogy abbahagyjátok. Rakunk egy gyertyát az asztalra, és ennyi.
Jókai felhorkantott erre a javaslatra, Petőfi pedig aggodalmasan pillantgatott Júliára. Julcsi csak féloldalasan mosolygott a még mindig kicsit kába Jánosra.
- Na mit szólsz? - nevetett kissé idegesen. - Nem árt, ha vigyáz rám egy erős férfi, ugye?
Júliának persze egyáltalán nem volt erős férfira szüksége, de ha lett volna is, ez a kifejezés jelen helyzetben nem igazán takarta az ijedtségtől elfehéredett, összegörnyedt Aranyt. Mindenesetre Julcsi csak azt szerette volna, hogy az erőtlen fiú jobban érezze magát, és ez sikerült is: szavai hatására János kiegyenesítette a hátát, majd határozottan felállt, és Júlia mellé lépett.
- Beléd karolhatok? - kérdezte félénken a fiú, ahogy elpirult. - Úgyis csak egy gyertyánk van, így egyszerűbb lesz.
Júlia és János kart karba öltve merészkedtek ki a nagyszalon ajtaján. Azt persze már nem vették észre, hogy Sándor arca elborult, szíve pedig elszorult az iménti jelenet láttán.
×××
- ... szóval… tényleg vannak pánikrohamaid?
Júlia sejtette, hogy talán nem a lehető legésszerűbb kérdést tette fel, miközben az étkező ablakának az üvegcserepeit próbálta összeszedni nem éppen elegáns módon. Aranynak igaza volt tehát; valami - valószínűleg a szél - olyan erővel lökte be a fakeretes, rozzant szerkezetet, hogy az menten darabjaira hullott, és most ezernyi apró kis részletben ott hevert szanaszét a parkettán, valamint a faragott ebédlőasztal fakó lapján. Most egészen nyugodtnak tűnt minden. Bár a kivert ablakon keresztül látták, hogy sűrű cseppekben hullani kezd az eső, és valószínűleg vihar közeleg, a ház csöndes volt, és sem padlónyikorgás, sem egyéb gyanús zaj nem hallatszott. Az idegeim csak, futott át Julcsi agyán a gondolat. Azok játszottak velem. Anya is megmondta, meg Dr. Szűcs is, sőt, még Róza is. Kísértetek nincsenek, és kész.
- Igen - válaszolta egy örökkévalóságnak tűnő idő után János. Barna szemei kissé összeszűkültek, amikor rájött, hogy segíthetne is a padlón ügyködő lánynak; nekiállt tehát összeszedni az asztallapra esett darabokat. - Sajnos… egészen kicsi korom óta. Beilleszkedési zavarokkal, szociális fóbiával is kezeltek már. Azt hiszik az orvosaim, hogy ezek okozzák a pánikrohamokat, pedig valójában… mindegy.
- Nem mindegy. Érdekel - hangsúlyozta őszintén Júlia. Éppen ekkor végzett a földön lévő szilánkok eltakarításával, és az egyik sarokban álló vödröt János felé tartotta.
- Nem szívesen beszélek erről, az a helyzet. Marci sem tudja, még Sándor sem. Pedig ők egyetem óta a legjobb barátaim. Téged alig egy hete ismerlek.
Julcsi játékosan megforgatta a szemeit, és letette a vödröt a földre.
- Na igen, Róza és az ő ötletei… hidd el, én is kiakadtam, mikor közölte, hogy azokkal a totál ismeretlen srácokkal fogunk eljönni kirándulni, akikkel múlt pénteken együtt söröztünk. Marcit persze még értem, mert Róza barátja, de hát…
- De minket nem ismersz annyira - bólogatott Arany, majd a zavar legkisebb jele nélkül folytatta. - Én sem szerettem volna jönni, bevallom. Sándor viszont rávett, mert azt mondta, hogy én talán tudok segíteni neki. Már… veled kapcsolatban.
Júlia fogta magát, és leült a vörös bársony szőnyeggel felfuttatott, felül a sötétségbe vesző lépcsősorra. Kintről messzi villámlások döreje hallatszott, és újra megérkezett az a jeges fuvallat is, ami már a szalonban is libabőrt csalt a jelenlévők hátára. Júlia megint megborzongott.
- Hát tényleg randira akar hívni. Jól mondta Róza.
- Nem olyan nagyfiú ő, mint ahogy a verseiből látszik - sóhajtotta Arany szinte ugyanazokat a szavakat, amiket pár nappal korábban Róza is elmondott már. - Igen, kicsit öntelt és nagyképű. És általában nem bír megülni a seggén, mindig csinálnia kell valamit. De rendes srác, és nagyon tetszel neki.
Júlia aprót kacagott.
- Ő kért meg arra, hogy korteskedj érte?
- Nem, eredetileg csak a háttérben támogattam volna. De hát ha már így kettesben maradtunk, gondoltam, segítek, mert hát Sándor…
Arany azonban befejezni már nem tudta, mert az emelet felől szekrényajtó nyitódásához és csukódásához hasonlatos, igen hangos zörejt hallottak. A padló is elkezdett nyikorogni, lassan és idegtépően, mintha éppen a fejük felett járkált volna valaki; bár maguk is tudták, hogy ez lehetetlen. Júlia szíve gyorsabb ütemre váltott, János pedig halálra rémült arccal pattant fel, és futott vissza, a szalon irányába.
- Ó, mennyire tudtam, hogy ez rossz ötlet… - Júlia éppen utána akart kiáltani, hogy ne menjen, Arany azonban akkor sem ment volna, ha akart; a következő másodpercben ugyanis csontig hatoló dörrenéssel vágódott be az étkező ajtaja, a fiú pedig hiába rángatta, nem tudta feltépni azt. - Nem tudom… úristen, nem tudom kinyitni…
- Régi már, biztos csak beszorult - sietett a magyarázattal Júlia, de hiába, ő sem tudta mozgásra bírni a régi kilincset.
- Hallottam a zár kattanását. A szellem bezárt minket, és nem fog kiengedni.
Júlia lehajtotta a fejét, és maga számára is idegenül csengett a következő frázis.
- Szellemek nincsenek, János.
Egy erősebb fuvallat fellebbentette a két fiatal haját.
- Ne mondd ezt - nyögte a fiú kétségbeesetten, Julcsi hatalmas döbbenetére pedig könnyek kezdtek záporozni a szeméből. János két kezét az arcára szorította, majd háttal az ajtónak borult, és sírva lekuporodott a földre. - Ne mondd ezt, kérlek, éppen eleget hallok ilyesmit a szüleimtől… na meg a terapeutáktól, és őszintén, borzasztó elegem van már az összesből…
A lány pár pillanatig hallgatott, hiszen szavai sem voltak hirtelen.
- Meséld el - ült le mellé Júlia.
Arany halálra váltan nézett fel rá.
- Meg fogsz ijedni.
- Nem fogok - mondta Júlia. - Megígérem.
- Pedig még én is megijedek, ha kimondom - rekedt el a fiú. Nagy szemeivel végig Júliára nézett, akinek kétsége sem volt afelől, hogy társa a lehető legkomolyabban beszél. - Mert fogalmam sincs, hogy valódiak-e.
- Kik valódiak?
- A szellemek. Akiket gyermekkorom óta látok. - János megtörölte könnyes szemét, és megpróbálta összeszedni a hangját. - Bután hangzik, tudom. De valójában ezért járok pszichiáterhez, és mindenféle specialistához. Ezért vannak a pánikrohamaim is. Szellemeket látok, akik sokszor beszélnek is hozzám. Volt, aki kedves volt, és barátkozni szeretett volna, de… de olyan is előfordult, aki bántani akart. - A fiú nyelt egy nagyot, majd felhúzta a lábán a nadrágot. A bokája csupa-csupa vágásnyom volt. - Ezeket én csináltam, még tizenévesen. Öngyilkos akartam lenni, hogy ne halljam azokat az ocsmány szavakat…
- Annyira sajnálom - bukott ki némi habozás után Júliától. Gyorsan átkarolta a reszkető fiút, hogy ezzel is megnyugtassa őt. - Azt gondoltam, hogy…
- Hogy csak a fantáziám nagy, amikor elfajzott balladákat írok boszorkányokról, gyilkos menyasszonyokról, meg fiatal lányokat megerőszakoló nemesurakról? Védekezési mechanizmus csak. Kiírom magamból a sötétséget és félelmet, hogy ne gyötörjön reggeltől estig a … a képzeletem.
Júlia itt jóideig hallgatott.
- A képzeleted… - suttogta aztán vészjóslóan, és egyenesen János szemébe meredt. - Mi van, ha az nem is képzelet? Mi van, ha… ha igazi?
Arany felnézett. Vissza Júliára. Majd szipogni kezdett.
- Érzed őt a odafent, ugye?
Júlia itt már nem bírta tovább. Arcán sűrű folyóként hullott alá a könny, eláztatva ezzel izzadt, ragadós, kérdően az ég felé tartott kezeit.
- Meg kell néznem… - szipogta. Ezúttal János volt az, aki a karjába zárta a lányt, és szorosan magához ölelte. - Ha tudnád, Jancsi…. Ha tudnád, hogy engem is mennyit győzködött a pszichológusom, hogy Lina meghalt, hogy Lina nincs már… pedig én mindig éreztem a jelenlétét. Hónapok óta aludni sem tudok rendesen. És nemcsak otthon van ez, mindenhova követ. Éreztem, hogy ide is eljött velem.
- Ő a legjobb barátnőd, aki fél éve meghalt. Ugye? - Júlia sűrűn pislogott. - Ne nézz így, Róza mondta el pár napja. Kérte, hogy ne nagyon kérdezősködjünk, ha hirtelen rosszul érzed magad. Félsz tőle?
Júlia idegesen beletúrt a hajába. Olyan szaporán vette a levegőt, hogy János nem győzte nyugtatgatni.
- Őszintén? Egy kicsit. Nem tudom. - Zavartan babrálni kezdett a pulcsi zsebeivel. - A volt barátja a temetés után nem sokkal… hát, eléggé rám tapadt, de én persze visszautasítottam. Nem is akartam kapcsolatot, meg tisztességtelennek éreztem volna, hogy a volt legjobb barátnőm pasijával… érted. Szerinted ezért megharagudhatott?
Arany nehézkesen sóhajtott. Majd felállt.
- Menjünk és derítsük ki.
- Én azt hittem, hogy félsz…
- Mindketten félünk - köhintett János. - De én soha nem találkoztam olyan emberrel, aki hozzám hasonlóan, ha nem is látta, de érezte már a szellemek jelenlétét. Vigyázunk egymásra, és ha esetleg Lina haragszik, akkor majd… majd kitalálunk valamit. Ha meg akart volna ölni, már megtette volna, tehát valószínűleg nem erről van szó.
Julcsi bólintott, bár nem győzte meg őt teljesen a másik érvelése. Mindenesetre vett egy jó mély lélegzetet, majd a gyertyát felemelve a lépcsőhöz osont. A régi fából lévő, szúette berendezés recsegett-ropogott a két fiatal súlya alatt, Júlia szinte a nyakán érezte János hideglelős, szapora be- és kilégzéseit.
Most az egyszer bátor leszek, szánta el magát gondolatban. Lentről, a kitört ablak felől hatalmas légáramlat ömlött be a szobába, kegyetlenül fújva át Julcsi pulóverén. A vékonyka lány megijedt ugyan, de belül tudta, hogy nem szabad félnie. Akármilyen szörnyeteg is vár fenn.
×××
Sándor végső kétségbeesésében levágta az összes kártyáját az asztalra.
- Feladod? - ráncolta homlokát Jókai, barátja viszont csak felnyögött.
- Nem érdekel a kártya! Hol lehet vajon Julcsi ennyi ideig, és mégis mit csinálnak Jánossal?
Róza elvigyorodott, ahogy a lapjait igazgatta.
- Lenne pár ötletem.
- Ezt nem mondhatod komolyan! - csattant fel a fekete hajú fiú. Fülig vörösödött zavarában, bár a dühe még a féltékenységénél is nagyobb lehetett, mert a következő pillanatban ököllel csapott az asztalra. - János sosem… sosem tenne olyat!
- Aszexuális talán? Vagy alacsony a libidója? Esetleg szűz? Meleg? Rengeteg variációt el tudok képzelni.
Petőfi a plafonra nézve halálhörgéshez hasonlatos hangokat hallatott. Ebben a percben döntötte el, hogy ki nem állhatja ezt a rafinált, csinos, humoros, és a végletekig szemtelen Rózát.
- Tudja, hogy… khm… tetszik nekem a Julcsi - buktak ki végül Sándorból a szavak. A vézna fiú itt már inkább szomorú trubadúrnak tűnt, mintsem bátor hősszerelmesnek; a fejét is leszegte. - Csak nem csábítaná el az orrom előtt! Ha igazán a barátom, akkor nem.
- Talán érdemes lenne utánajárni a dolognak - állt fel Jókai. - Igazad van, Sándor, tényleg régóta elmentek. Mi van, ha…?
- Ha elkapta őket egy szellem, és iszonyatos halálhörgéssel próbálja őket az őrületbe kergetni?
- Arra gondoltam, szerelmem - hunyta le a szemét Jókai, ahogy kedvesen végigsimította ujjait Róza napbarnított vonásain -, hogy János akár pánikrohamot is kaphatott, Júlia pedig talán nem tudja, mit kell ilyenkor tenni.
Petőfi is hamar egyetértett, így végül az lett a konszenzus, hogy János és Julcsi nyomába erednek. Miután Róza mindkét fiút felszerelte egy-egy gyertyával, bátran (egyesek talán kevésbé bátran) nekiindultak, az előszoba után pedig az első állomás az ebédlő volt; éppen az az ebédlő, ahol alig egy órával korábban még a másik két fiatal szedte vödörbe az ablakkeretből kihullt üvegcserepeket.
- Nézzétek! - Róza rámutatott a vödörre. - Ezek ők lehettek. Biztosan felmentek a lépcsőn az emeletre, aztán ott ragadtak.
- Valamelyik hálószobában - kuncogott Jókai, erősen meglökve a kínzott arcú Sándort. - Biztos utánuk akarsz menni?
Sándort habozni vélték pár pillanatig, de a nyeszlett, fekete hajú fiú végül bólintott. A lépcső idegesítő, horrorfilmbe illő nyikorgása ugyan az őrületbe kergette őt, de a másik két társával egyetemben felkapaszkodott az emeletre. Ott egy igen hosszú, keskeny folyosóra akadtak, ám hiába nyitogatták sorra a szobákat, csak poros és régi bútorokat találtak; na meg az egyikben volt néhány félig megivott borosüveg is, ami szintén réginek tűnt. Az egész levegő dohos volt és elhasznált, mintha (és ez valószínűleg így is volt) évek óta nem szellőztettek volna. A por, a szag és a penészes falak önmagukban is elég kísértetiesek voltak, de a legfélelmetesebb pillanat csak ezután jött: hátborzongató, hangos suhanást hallottak a folyosó felől, mintha valaki egyenesen végigrobogott volna rajta. Aztán hosszú percekig csend, a fiatalok mozdulni sem mertek; egyszer csak éles, hirtelen sírás hasított a levegőbe.
- Julcsi! - döbbent le Sándor, majd gondolkodás nélkül a hang irányába szaladt. Bár a többieknek nem árulta el, ő kicsit azért hitt az ilyen természetfeletti dolgokban; most nem törődött azzal sem, hogy mi van, ha szellem jár a folyosón. Nem érdekelte más, csak Szendrey Júlia, az ő Julcsija. A folyosó egyik legeldugottabb, legkisebb szobájában bukkant rá, amint a lány a sarkán ült a porban, két kezét pedig az arcába temette, úgy zokogott. Jancsi is mellette térdelt, és könnyes szemekkel markolta társa kezeit.
- Nyugodj meg, már nincs baj, tudod? - suttogta neki egészen halkan Arany, úgy, hogy a többiek ne hallják. A két kezébe szorította Júlia arcát. - Elment. Beszéltél vele, most már végleg elhagyott. Tudja, hogy nem akartál neki rosszat. Szeret.
- Tudom - sírta a lány jó hangosan. - Lina elment. Végleg elment.
- Kincsem - sóhajtotta beesett arccal Róza is, majd szintén odament, és lehajolt, hogy átölelhesse Júliát a másik oldalról. Magyarázatképp azért kicsit a fiúk felé fordult. - Biztos rohama volt szegénynek.
János és Júlia összenéztek, de nem mondtak semmit. Petőfi viszont ezt észrevette, és szinte gyökeret eresztett ott, a poros és nyikorgós parketta közepén.
×××
- Egész jó hétvége volt ez - nyújtóztatta ki a tagjait jólesően Jókai, majd, miután bepakolta a bőröndöket a Fiat csomagtartójába, cuppanós puszit nyomott szerelme szájára. - Mikor jövünk megint?
- Azt hiszem, nekem elég volt az ilyen kísértetkastélyokból - mormogta Petőfi az orra alatt, majd kissé feljebb csavarta a Retro rádió hangszóróját a kocsiban. Karba tett kézzel ült, mint aki alig várja, hogy végre távozhasson. - Egy életre.
Róza legyintett csak. Aztán az állig bebugyolált, sápadt Júliára nézett.
- Julcsim, téged akkor tényleg kitegyünk az újhelyi vonatállomáson? Nem akarsz velünk Pestig jönni?
- Egyik volt iskolatársam arrafelé lakik, és régen ígérgetem, hogy meglátogatom őt. Ez pont remek alkalom - magyarázta a lány. - De sietek, mert pontban négykor megy a vonatom.
Róza sűrűn bólogatott, majd kinyitotta a kocsi ajtaját, és bekiabált:
- Sándor, nem akarsz elbúcsúzni Julcsitól?
- Majd elbúcsúzunk közösen a vonatállomáson.
A nő felhorkant, majd némileg halkabbra vette a hangját, hogy csak a kocsiban ülő Jókai, Arany és Petőfi hallja. Ez utóbbinak címezte igen ingerlékeny tónusban előadott mondanivalóját.
- Szerintem meg inkább menj ki és beszélj vele, jó? Most.
Róza sürgető, nyomatékos utolsó mondatára Sándor csodálkozva pattant ki az autóból. Julcsi az egyik fa alatt várt rá, alig pár méternyire az autótól. A fiú alig jutott szóhoz, mikor látta, hogy a lány eddig igencsak fehér arca vörösben kezd játszani, amikor közeledik felé.
- Szóval akkor…
- Jövő héten érek rá leghamarabb - hadarta Julcsi. - Van egy tök jó cukrászda az irodánk mellett. Meghívnálak egy sütire.
Petőfi tüdejében minden levegő benn rekedt. Na erre nem számított!
- Öhm… uhh… oké. Persze.
- Azt hittem, ennél díszesebben megkomponált választ kapok - mosolyodott el a lány. - Már ha a nemzet költője akarsz lenni, meg minden.
- Ne haragudj, csak… én teljesen azt hittem, hogy Jancsi tetszik neked - húzta el a száját a fiú, ahogy a kocsi felé bökött fejével. - Olyan meghitten néztetek egymásra, mintha közös titkotok lenne.
Júlia beharapta az ajkait.
- Tényleg, nem is gondoltam bele, milyen lehetett ez kívülről… na meg hogy olyan sok időre eltűntünk tegnapelőtt… az én hibám, bocsánat. - Julcsi bátortalanul szegte le a fejét. - János csak támogatott engem, ahogy én is őt. Tudod… még mindig nehéz elhinnem, ami akkor történt. Nem tudom, valóságos volt-e vagy sem, és nem is igazán szeretnék beszélni róla, még a végén őrültnek gondolnál.
- Dehogy! - háborodott fel az ifjú költő. - Amúgy pedig az sem zavarna, ha őrült lennél. Én is az vagyok, te is az vagy, két őrült illik egymáshoz.
A lány erre felkuncogott.
- Lehet. Viszont az tény, hogy még mindig nem vagyok teljesen rendben… Lina halála nagyon megviselt. Mentálisan hihetetlenül nehéz feldolgoznom ezt az egészet, és nem tudom, mikor leszek rá képes. Így is randizni akarsz velem?
Sándor tekintete itt igencsak elérzékenyült.
- Naná!
- Akkor jó - mosolygott Julcsi is. Olyan sokáig álltak egymással szemben némán, csak egymás tekintetét bámulva, hogy minden másról elfelejtkeztek, és igencsak meglepődtek, mikor Jókai dudálása félbeszakította ezt a meghitt, romantikus miliőt.
0 komment:
Megjegyzés küldése