Tücsökzene - 4. fejezet

Fandom: Pál utcai fiúk

Párosítás: Boka/Csele

Korhatár: 16

Műfaj: AU
Figyelmeztetés: slash
Tartalom: I. vh  AU történet, melyben a fiúk mindketten katonák az isonzói fronton. Váratlan megismerkedésüket követően a fess hadnagy és a bátor közlegény megtapasztalják a háború legmélyebb bugyrait; éhség, betegség, halál szegélyezi az útjukat, bármerre is mennek. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e  menekülés ebből a kilátástalanságból. És ha van is: vajon marad-e még katona, aki örüljön neki?

- Meséljetek már! Mi történt veletek? - Boka érdeklődve hajolt előre a kemény vaságyon. Elszokott már ettől a zord élettől; Segetiben puha patracon és jól kitömött párnák közt hajtották álomra a fejüket Csabival. Most nemcsak a kis, keskeny ágy tett rá rossz benyomást, hanem a hatalmas, visszhangos barlanglakás is, melybe egy egész zászlóaljat zsúfoltak be egyszerre. Most jónéhányan ott tettek-vettek körülöttük, így az alapzsivaj is elég zavaró volt. - Írtam nektek levelet, Geréb hadnagy címére. Csalódott voltam, amiért nem írtatok vissza.
- Az a semmirekellő egy darab levelet nem adott át nekünk - dörmögte Leszik az orra alatt. A - civilben - közjegyzőfiú éppen dohányt sodort az egyik kezével; balról Csónakos, jobbról Richter segédkezett neki. - Nem is levelezett az senkivel, csak a digókkal.
- Én nem lepődtem meg az árulásán - hárított Kolnay, mire Barabás szúrós tekintettel oldalba bökte a mellette üldögélő barátját. 
- Mert te mindig mindenkiről a legrosszabbat feltételezed! A Csengeyt is lemamlaszosztad, közben pedig ki mentette meg azt a tyúkszaros életedet nemrég? Na ki? Szerencsétlen nem érdemelt olyan csúnya véget, főleg nem miattad.
Boka pulzusa felgyorsult.
- A Csengey... meghalt?
A fiúk szánakozva néztek maguk elé, Leszik még a dohánytöltésben is megállt.
- Nagyon csúnya történet - kezdte rekedten Csónakos. Kissé előrébb hajolt, Boka felé, hogy ne kelljen úgy kiabálnia. - A lövészárokban történt. Csak úgy repkedtek a fejünk felett a lövedékek, mi meg Richterrel rohangáltunk összevissza, mert ránk volt bízva a muníció-pótlás, na és...
Ezután Kolnay vette át a szót.
- Mi meg Barabással megpróbáltuk aláaknázni az olaszokat, bár megjegyzem, nem túl nagy sikerrel. Egyik alkalommal éppen én voltam beosztva alagútásásra, tettem is a dolgom, de hát elég rossz ez a föld, teljesen begyulladt a felkarom a nagy erőlködésben. Vittek is az ápolókhoz. Az alagút viszont már kész volt, így Geréb úgy döntött, hogy a langaléta Barabás helyett a kicsi Csengeyt küldi be, hogy elhelyezze az aknákat. Ő befért, meg fürge is volt. Csak hát azt nem tudtuk, hogy... 
-... hogy az olaszok is aknát ásnak - nyelt egyet Barabás. Lehajtotta a fejét. - Szegény Csengeyt teljesen maga alá temette a föld, borzalmas volt, meg a szintén bent lévő Nemecsek is úgy jajveszékelt, hogy...
- Nemecsek? - kapta fel a fejét János ijedten. Szégyellte magát, de fel sem tűnt neki eddig, hogy Ernő nincs ott mellettük. - Akkor hát ő is...?
Csónakos megrázta a fejét.
- Ne aggódj, Ernő rendben van. Őt Csengey után küldték erősítésként, de még csak az alagút elején tartott, viszonylag gyorsan ki tudott mászni. Egy kificamított bokán kívül nem esett nagyobb bántódása, bár végigbőgte az egész estét.
- És hol van most?
- Weisz mellett - válaszolt Richter készségesen, bár kissé talán irigyen. - Mikor a tisztek megtudták, hogy Weisz orvostanhallgató, rögtön elvitték őt a gyengélkedő kavernába*. A sebesülteket gondozza, jó helye van ott, nem esik bántódása. 
- Az aknás incidens után odaküldtük hozzá az Ernőt is - folytatta Barabás. - Csónakos ötlete volt. Mert hát olyan szerencsétlen az a fiú, itt seperc alatt meghalna. Csoda, hogy eddig életben tudtuk tartani. A sebesülteknél meg amúgy is kevés az ápoló... Ernőnek nagyobb haszna lesz ott. 
- Geréb beleegyezett? - csodálkozott János, mire András gúnyosan felhorkant.
- Nem volt az már itt, mikor ez felmerült ötletként. De amúgy sem érdekelt volna, bármit mond. Az a szerencsétlen Csengey is miatta halt meg, az ő ötlete volt, hogy beküldjük az aknába... a hadnagyok is csak parancsolgatni tudnak, de nem értenek semmihez.
Boka pislogott.
- Hát... igen. Talán így van.
- Nem talán, biztos - erősködött András. Barabás közben barátságosan hátbaveregette Bokát.
- De veled mi volt, János? Hol voltál eddig, és mit csináltál? 

János zavartan a cipőjét kezdte bámulni. Mégis hogy számoljon be ezeknek a fiúknak arról, hogy - hozzájuk képest- milyen luxuskörülmények között éltek Cselével? Hogy minden nap tudtak fürödni, főzött ételt enni, de még mozi és kávéház is volt Segeti területén? Boka ránézett bajtársaira, és azonnal megsajnálta őket. A kellemetlen modorú tiszttől megtudta, hogy az elmúlt hónapokban igazi pokol volt a fennsíkon az élet; szeptemberre tudták csak kiépíteni a vízvezetéket, addig alig volt innivaló. A katonák sokszor voltak szomjasak, éhesek, nem tudtak tisztálkodni, féltek a fertőzésveszélytől. A védelemre telepített homokzsákokat és kezdetleges kőfalakat is hamar szétlőtték az olaszok, ezeket is újra kellett építeniük. Fedett óvóhely sem volt, a kavernákat alig pár hónapja vésték ki, addig nyílt színen aludtak a honvédek puskadörgés közepette is. Nem, ezeknek a fáradt arcú fiúknak nem mondhat el mindent.

- Csele főhadnagy azért rendelt magához, hogy a titkára legyek - felelte végül a kíváncsi tekintetekre a férfi. - A Segeti táborban laktunk, itt nem messze egy völgyben. Egyébként Geréb ajánlott be.
- Geréb? - döbbent le Kolnay. Összenézett a hasonlóan meglepett Barabással. - Hát ennyi haszna azért csak volt. És milyen a Segeti tábor?
Boka habozott.
- Szép - felelte röviden. - Olyan békés, nyugodt. Találkoztam József főherceggel is, és nagyon szimpatikusnak találtam.
- És a Csele? - szúrta közbe Richter, ahogy leült Boka mellé az ágyra. - Hallottuk, hogy ő lesz Geréb helyett. Nagyon parancsolgatós? Szerinted ki fogjuk bírni vele? Nagy szükségünk lenne végre egy igazán jóravaló, bátor parancsnokra.
Boka (még ebben a szituációban is) majdnem elmosolyodott. De idejében visszafogta magát.
- Hogyne - bólogatott nagyon meggyőzően, mert látta, hogy barátai isszák minden szavát. - Csele főhadnagy nagyon kedves és rettentően bátor. Jó vezetőnk lesz, higgyétek el. Velem is remekül bánt. Nagyon közvetlen is, például felajánlotta már rögtön a munkám elején, hogy tegeződjünk.
- De akkor is gigerli - fintorgott Csónakos. - Még ide is úgy jött, hogy szinte úszik mögötte egy kölnifelhő. Nekem nem szimpatikus.
- Szerintem ő is így van veled - mulatott ezen János. Aztán komolyabbra vette a szót. - De nem is az a lényeg, hogy mindenki szimpatikus legyen mindenkinek. Ő a közvetlen felettesünk, és engedelmességgel tartozunk neki. 
- És Gerébtől úgysem lehet rosszabb - sóhajtozott Leszik. 


×××

Mint kiderült, két nap tűzszünet volt megbeszélve a harcoló felek között. Boka az első nap még csak ismerkedett a táborral; a délelőtti beszélgetés után a fiúk megmutatták neki, mit hol talál meg. Fontos helyszín volt a századosi kaverna, ahol a tisztek laktak; ez nem sokkal az ő barlangjuk mellett helyezkedett el. János aztán azt is megtudta, hol van az étel-és italosztás, hol van a lovak pihenőhelye, a vasút, a kiskápolna, az illemhely. Lementek a kacskaringós, köves lövészárkokba is, amik felett éppen a védelmi vonal falát próbálta helyreállítani jópár munkás. Hogy Jánosnak mégse legyen annyira rossz kedve, Barabás és Kolnay közrefogták őt, aztán már húzták is vissza, a gyengélkedő kavernához. Bár odabent jópár jajgató, eltorzult arcú sebesült feküdt, hamar megtalálták Weiszt és Nemecseket. Előbbi egy injekciót adott be valami félig eszméletlen, elég rossz állapotban lévő katonának, Ernő pedig a gyógyszeres kis kocsit tolta utána. Mikor Nemecsek megpillantotta az érkező vendégeket, rögtön felcsillant a szeme.
- Boka! - És csapot-papot otthagyva odaszaladt barátjához, majd jó alaposan megölelgette őt. - Hát te hogy kerülsz ide? Mióta vagy itt?
- Csak ma reggel jöttem. Képzeld, veletek fogok szolgálni újra.
Ernő boldogan elmosolyodott. 
- Jaj, de jó! - Aztán az ajkai lekonyultak. - Én már nem a lövészárokban dolgozom, hanem itt, szóval akkor csak ritkán látjuk majd egymást. Hallod, már több hete vagyok Weisz mellett, de még mindig nem tudom megszokni a vér látványát... első nap amputálni kellett valakinek a lábát, és hát nagyon kétségbeesten, hozzá sem mertem érni a műtőeszközökhöz. Borzalmas volt. Most már egészen rendben megy a legtöbb dolog.
Az orvosi köpenyes Weisz kedvesen simogatta meg Nemecsek vállát.
- Ernő nagyon bátor - állította. - A kötéseket és a fertőtlenítést már teljesen rá tudom bízni, és az injekcióbeadás is szinte segítség nélkül megy. A doktor úrral és a többi ápolóval együtt hatan vagyunk, de hát ez is kevés ennyi emberre. 
Bokának itt eszébe jutott valami.
- Gondolom ti elég jól ismeritek az itt lábadozó betegeket. Szoktatok velük beszélgetni.
- Ó, hogyne - bólogatott Ernő. - A haldoklókkal is, szegények sokszor az egész élettörténetüket elmesélik. Hihetetlen tragikus némelyik, volt itt tegnap például egy haldokló bácsi, aki a feleségéről meg a lány...
- És nem találkoztatok véletlen egy Áts Ferenc nevezetű katonával? Vagy nem hallottátok a nevét valakitől?
Weisz meg Ernő összenéztek.
- Nem ismerős - vallotta be Weisz. - Miért? 
- Ő Boka gyerekkori legjobb barátja - magyarázta Kolnay kissé szemrehányóan. - Nem emlékszel? Régebben is mindig őutána kérdezősködött. Minket is jó alaposan kifaggatott ma reggel, hogy nem találkoztunk-e vele az elmúlt időben.
- Nem emlékeztem, na. Nem emlékezhet mindenre az ember. - Weisz a mellette jajgató katonára nézett, majd vissza Jánosra. - Viszont körbe tudunk kérdezni a sebesültek között, nem probléma. Ha bárki tud valami okosat mondani, mindenképp leküldöm Ernőt, hogy értesítsen. 
- Köszönöm - hálálkodott János. 

×××

Másnap este Boka a géppuskáját tisztogatta, és közben azon gondolkodott, hogy vajon mit fog mondani Ferinek, ha esetleg valami csoda folytán Weisz és Nemecsek megkeríti őt. Ekkora nyilvánosság előtt legfeljebb egy szoros ölelésről meg néhány gyengéd szóról lehetett szó; de akkor is, el tudná vajon titkolni, hogy megcsalta őt? Semmiképp sem akarta, hogy Áts jelenetet rendezzen, nem hiányzott a feltűnősködés. Boka általában tűrhetően hazudott (megedzette már az élet), de Ferinek valahogy sosem tudott a szemébe nézni és hamisat állítani. És mi lenne, ha csak egyszerűen nem beszélne a dologról? Az nem hazugság, de nem is tárná fel a teljes igazságot. A háború kellős közepén vannak, nem kellene egy hasonló hírrel teljesen tönkretenni a (valószínűleg) egyébként is megviselt férfit. Talán a háború után, ha mindketten túl vannak a nehezén, esetleg... megemlíthetné. Talán. De akkor meg már minek?
Miközben János így gondolkodott, hátát a kemény kőfalnak vetve, szétnézett a lövészárokban. Bár a támadást reggel körül várták, sokukat már este kivezényelték a harctérre, hátha az olaszok úgy döntenek, meglepik őket. Kolnay és Barabás törökülésben kártyáztak mellette, Leszik aludt, Richter több másik katonával együtt távcsővel kémlelte a védőfal feletti mezőt. Még Csónakos is ott ült, és a világ legnagyobb nyugalmával dohányt sodort magának. Bármilyen békésnek is tűnt most a helyszín, mindenkinek ott volt a puska a vállára vetve, és ez Jánost nagyon rossz érzéssel töltötte el.
- Boka. - Csele elegáns alakja még úgy is kitűnt a lövészárokban, hogy ébenfekete fürtjeit csúnya sisak takarta el, csinos egyenruhája helyett pedig harctérben praktikusabb, vastagabb öltözéket viselt. Neki is volt egy puskája, ami teljesen idegen tesként lógott a hátához erősítve. - Beszédem lenne veled, ha nem bánod. Négyszemközt.
Bár Csónakos igen érdekes képet vágott erre, nem szólt semmit, Boka viszont bólintott. 
- Igenis, főhadnagy úr. 

János szó nélkül követte Csabát. A lövészárokból kijutva az erdő felé igyekeztek, ahol (ilyen későn) nem sokan jöttek-mentek; a fák vastag törzsei, na meg az éjszakai sötét viszonylag jól elrejtette őket. Amint a többiektől hallótávolságon kívül értek, Csele nem habozott. Magához rántotta Jánost, és úgy csókolta őt, mintha nem két napja értek volna egymáshoz utoljára, hanem legalábbis hónapokkal ezelőtt. Nekilökte őt egy fának, majd kezei bátor felfedezőútra indultak Boka dereka környékén. Szorosan hozzá is simult, János pedig - bár tervezte, hogy észhez téríti a fiút - nem bírt ellenállni, legalább ilyen hevesen viszonozta az ölelést és a csókot. Mikor azonban Csele az ágyékát kezdte markolászni, János gyorsan eltolta magától őt.
- Megőrültél? - suttogta, de azért nem bírta ki, hogy meg ne simítsa lágyan a fiú arcát. - Miért hívtál ki csak így? Figyelj, Csaba, ilyet nem csinálhatsz többet. Láttad Csónakos arcát? 
- Mi van vele?
- Gyanakodni fognak - erősködött János. Persze neki is rettentő jól esett Csaba ölelése, finom ajkai, de hát ha már a főhadnagy nem tud, neki kell felnőttként viselkednie. 
- De hát ma is alig láttalak - bukott ki Csabából a csalódottság. Felemelte Boka kezét, és megpuszilta annak összeszorított ujjait. - És borzalmas az is, hogy a tiszti kavernában kell aludnom, olyan messze tőled. 
- Azzal sem lennénk előbbre, ha a zászlóaljjal aludnál, több tucatnyian vagyunk oda bezsúfolva. Sőt, még rosszabb lenne, hogy ott vagy mellettem, és nem érhetek hozzád. - A szomorú Csaba láttára János megpróbálkozott egy vigasztaló mosollyal. - Figyelj, megpróbálok kitalálni valami kevésbé gyanús módot arra, hogy hogyan találkozhatnánk néha kettesben. De addig légy szíves, maradj nyugton, és ne hívj ki többé. A reggeli bemutatkozásod egészen rendben volt, a fiúk eddig kedvelnek téged. Koncentrálj a csapat vezetésére, jó?
- Megígérem - fogadkozott Csaba lelkesen. Olyan lelkesen, hogy még egy puszit is nyomott Boka arcára. János nem gondolta volna, hogy egy ilyen egyszerű gesztustól is képes még elpirulni. - De most, ha már itt vagyunk...?
- Igen?
Csaba letérdelt János elé, és huncut mosollyal oldotta meg a férfi nadrágjának elülső részét. Olyan kérlelő szemeket meresztett Bokára, hogy az képtelen volt ellenállni a kérésnek. 
Még a gyönyörű, csillagos égre sem tudott koncentrálni, ahogy Csaba ajkai közé vette őt.








*kaverna: lakóbarlang, melyet katonák vájtak ki a természetes kőzetből.