Tücsökzene - 7. fejezet

Fandom: Pál utcai fiúk

Párosítás: Boka/Csele

Korhatár: 12

Műfaj: AU
Figyelmeztetés: slash
Tartalom: I. vh  AU történet, melyben a fiúk mindketten katonák az isonzói fronton. Váratlan megismerkedésüket követően a fess hadnagy és a bátor közlegény megtapasztalják a háború legmélyebb bugyrait; éhség, betegség, halál szegélyezi az útjukat, bármerre is mennek. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e  menekülés ebből a kilátástalanságból. És ha van is: vajon marad-e még katona, aki örüljön neki?

Boka képtelen volt aznap egy falatot is lenyelni. Még mindig a temetés hatása alatt volt, és úgy érezte, felfordul a gyomra, ha még egy kanállal meg kell ennie abból az undorító konzervből. A kantinba sem ment be, annak falához dőlve merengett el a mai nap eseményein. Ugyan még csak dél volt, a környéken nem látta sehol Ferit; János sejtette, hogy az a telefonvonalak javításával van elfoglalva, vagy valami egyéb munkára is befogták. Áts évekig elektromos gyárban dolgozott, így meglehetősen jól értett az áramhoz, a kábelekhez. János nem csodálkozott, hogy hasonló javítási munkálatokat bíztak rá. Sőt, még örült is, hogy Feri legalább nem a lövészárokban kockáztatja az életét. Boka persze rettentő ideges volt a délutáni találkozásuk miatt; várta is, de félt is tőle. Úristen, hogy tudja majd Feri szemébe mondani, hogy megcsalta őt? Nincs más tisztességes út, meg kell tennie. Korábban még gondolt arra, hogy eltitkolja a dolgot, de amikor ma reggel Áts meleg, biztonságot árasztó szemébe nézett, rájött, hogy képtelen lenne rá. Feri felidézte számára az otthont, a kényelmet, a szomszéd öreg néni lakásából feléjük áradó sütemény illatát; meg a pici, szoba-konyhás lakást, amit János egyedül bérelt. Bár közös lakást nem mertek kivenni, Feri is ott lakott, a folyosó végén. Annyiszor aludtak egymásnál ahányszor akartak, és Bokát még úgy is boldoggá tette ez a tudat, hogy sejtette, sokan pletykálnak róluk. Nem érdekelte. Feri volt a legjobb dolog, ami valaha történt vele, és biztos volt benne, hogy soha nem fogja elengedni őt.

Mostanáig.

-... nahát, János, miért bujkálsz itt? - Csele Csaba kesernyés kis mosollyal ült le János mellé a földre. Bokának eszébe jutott, amikor a fiú először mosolygott rá, és úgy érezte, kettészakad a szíve. Hogy tudna választani Csabi és Feri között, te jóságos isten? - Miért nem eszel odabent?

- Nem vagyok éhes.

- Te mondtad mindig, hogy muszáj ennem - erősködött Csele. Boka vállára tette a kezét, aki erre megrezzent. - És most már én is megértem, hogy szükségem van a táplálékra, még ha az nem is fejedelmi koszt. Jaj, olyan sokat tanultam tőled, meg a fiúktól is! Tudod, hogy a temetés előtt összetegeződtem velük? Kedvesek voltak. Főleg, mert sikerült kijárnom, hogy Barabást ne a többiekhez temessék... én intéztem el, hogy külön sírt áshassunk neki. Nem azért mondom ezt, hogy magamat jobb színben tüntessem fel, csak tudod, szerintem az előnyömre változtam az utóbbi időben.

Boka bólintott.

- Ez igaz.

- Belátom, hogy sok felesleges dologgal foglalkoztam eddig. - Itt a fiú pirulva hajtotta le a fejét. - Úgy szégyellem magam. Ott picsogtam neked a hajam miatt, miközben Barabás haldoklott... nem volt szép tőlem. Nem is értem, miért vagy velem, mikor ennyire elkényeztetett és szánalmas vagyok.

- Nem vagy szánalmas! - bukott ki Jánosból. Nem bírta csak így tétlenül nézni Csaba elkeseredett arcát. - Te magad mondtad, hogy megváltoztál. És egyébként én szerettem a régi énedet is... hogy olyan romlatlan voltál. Már olyan értelemben, hogy úgy tudtál örülni egy új könyvnek vagy ruhának, mint egy kisgyerek. - Itt nyelt egyet. Halkabbra vette a hangját, hogy csak ők ketten hallhassák. - És nagy megtiszteltetés volt, hogy én lehettem neked az első. Tényleg.

Csele finoman nevetett, de azért játszott egy kis értetlenség a szemében.

- Ez most olyan hangsúllyal mondtad, mintha bocsánatot akarnál kérni. - Mivel Boka nem válaszolt, Csele zavartan nézett a szemébe. - Miért akarsz bocsánatot kérni?

Boka a földre szegezte tekintetét.

-Találkoztam Ferivel ma reggel. És megbeszéltünk egy időpontot délutánra. Kettesben.

János várta volna, hogy Csabi ideges lesz, mérges vagy indulatos; hogy felpattan, jól kiosztja őt, és még csak véletlenül sem szól hozzá soha többet, legfeljebb ha feltétlenül muszáj. A régi Csabi ezt tette volna, biztos volt benne. Az új azonban láthatólag igen nehezen fogadta be az információt; ajkai csak egészen résnyire nyíltak el meglepetésében, de fokozatosan egyre sápadtabb lett. Amint megértette, mi történik vele, felhúzta a térdeit, és átkarolta azt a karjával. Félelmetes volt, hogy a máskor igencsak hisztis fiú most ilyen kimérten és rezignáltan fogadja a híreket. 

- Szóval őt választod. - A fiú hangja úgy remegett, hogy János legszívesebben átkarolta volna őt. 

- Nem tudom. Figyelj, Csaba, most csak beszélgetni fogunk - erősködött János. - Én őszinte ember vagyok, és képtelen lennék arra, hogy eltitkoljam előle azt, ami történt. Mármint... köztünk. Nem vagyok biztos benne, hogy Feri képes lenne nekem megbocsátani, szóval...

-... szóval mi, Jancsi? - kiáltotta Csabi. Boka intett neki, hogy kicsit halkabban; bár a kantin mögött alig egy-két katona lézengett, azért jobb a biztonság. - Szóval mi? Azért akarsz velem lenni, mert Ferit nem kaphatod meg? Tényleg csak második választás vagyok neked? 

Boka ezen rendkívüli módon meglepődött. 

- Miért mondasz ilyesmiket? Egyáltalán honnan veszed...?

- Annyira nyilvánvaló. - Csabi felnézett az égre, de János látta, hogy kicsit könnyes a szeme. Boka elhűlt azon, hogy a fiú ilyen sokáig képes volt magában tartani ezeket a kétségeket. - Ha Segetiben ott van Áts is, eszedbe nem jut, hogy kikezdj velem. Nem voltam neked más, csak Feri-pótlék, amíg vége nincs a háborúnak, vagy amíg meg nem találod őt. Már korábban is akartam veled erről beszélni, de nagyon féltem, hogy beismered ezt az egészet, és nem tudom, hogy bírtam volna ép ésszel elviselni, ha itt kell lennem veled, mint a felettesed, de közben haragszunk egymásra, és...

Boka nem bírta tovább, muszáj volt átölelnie a fiút. Csaba szorosan kapaszkodott belé, fejét Boka nyakhajlatába temette. János érezte, hogy a fiú beharapja az ajkait; így nyilvánosan azért nem akart sírni, de nagyon a határán volt már.

- Ezt most azonnal fejezd be! - parancsolta János. Aztán ellágyult a hangja. - Teszerinted nem találtam volna magamnak szeretőt ezek között a szeretetre éhes, frusztrált katonák között már sokkal hamarabb? Ha kell valaki, aki Ferit pótolja, biztosan nem téged választalak.

- Köszönöm - gúnyolódott Csaba. 

- Nem úgy értettem, na. Ha meglátod Ferit, te is rájössz, miért mondtam ezt. Ő egy igazán... magabiztos, izmos, férfias jelenség. Te nem tudnád őt pótolni, hidd el... de nem is kell. Nem ragadtam le az állatias ösztönöknél, hogy mindenképpen kell valaki. Te másmilyen vagy, és éppen ezért tetszettél meg. Önmagadért szeretlek, szóval kérlek, ne gondold azt, hogy csak pótlék vagy.

- De akkor sem tudod, melyikünket akarod.

Boka felsóhajtott.

- Értsd meg, kérlek, hogy nem könnyű a helyzetem. Adj egy kis időt.

- Adok, de biztos, hogy nem foglak addig megcsókolni. - Boka picit elmosolyodott; mindez biztos nagyon fenyegetőnek akart hangzani, de tudta, hogy Csabi még sokkal nehezebben fogja bírni, mint ő. Elvégre első szerelem. - Undorodom attól, hogy azután csókolgassalak, hogy te meg Feri... úristen, a gyomrom is felfordul. - Csabi fintorgott, majd büszkén elnézett a távolba. - És amúgy meg, ha tudni akarod, nem te vagy az egyetlen, akinek tetszem... szóval ne ez alapján dönts, nem vagyok rászorulva a szerelmedre. Csónakos közlegény hetek óta járkál utánam, de én persze mindig visszautasítottam az ajánlatait.

Bokának nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne nevessen, de azért minden tőle telhetőt megtett. Szegény Csabi nem tudta, hogy Andris minden bizonnyal csak a morfium ígéretétől fűtve borult volna lábai elé... de nem is tervezte ezt megosztani vele.

- Jól van, majd észben tartom. 

×××

Boka hamarabb odaért a megbeszélt helyszínre, és - cseppet sem meglepve - tapasztalta, hogy Feri is ott van már. A férfi a kápolna oldalának támaszkodott, Jánost meglátva azonban előre sietett hozzá. Szemeiben olyan gyengédség és szerelem tükröződött, hogy Boka rendkívül megilletődött. Bűntudata volt, az az igazság. Feri ezt nem vette észre, tehát jókedvűen nevetett, miközben magához szorította kedvesét.

- Alig hiszem el, hogy végre találkoztunk! - suttogta a férfi. Megsimogatta Boka arcát, majd erősen, határozott mozdulattal odahúzta őt egy elnyújtott, mosolygós csókra. Bokát ez villámcsapásként érte, de Feri, úgy tűnt, nem akar tovább menni; megragadta szerelme kezét, majd az erdő felé kezdte húzni őt. A terep viszonylag meredek volt, és a hepe-hupás, kősziklás talaj jó kifogást szolgáltatott Jánosnak arra, hogy miért ne nézzen Feri szemébe. - Tudod te, mennyit kérdezősködtem utánad? Jó, nyilván az sem segített, hogy a parancsnokok ide-oda küldözgettek, és sehol nem voltam hosszabb ideig. Először a vízvezeték kiépítésénél segítettem, aztán az elektromos védővonalt huzaloztuk be. 

- Ott én is voltam - lepődött meg Boka. - Mi telepítettük a karókat.

- Mire én megérkeztem, már kész volt az egész, csak az áramot kellett elvezetni odáig, na meg bekötni. Hát az sem volt egyszerű. Aztán ide-oda küldözgettek a fennsíkon meg a környező katonai táborokban. Most Segetiből jövök, ott a kávéházban romlott el a villanyvilágítás. - Áts hitetlenkedve felhorkant. - Te elhiszed, hogy ott a tisztek kávézgatnak, újságot olvasnak, meg hasonló úri dolgokkal vannak elfoglalva? Még tábori mozit is felállíttattak, képzeld. Hogy ő császári fensége, József főherceg megnézhesse a kedvenc filmjeit. Lesülne a bőr a képemről, ha a helyükben lennék... hogy tudnak olyan nyugodt lelkiismerettel dőzsölni? Itt fenn meg alig van innivaló.

Boka a füléig elvörösödött.

- Hát... én is voltam egy ideig Segetiben, ami azt illeti. 

Áts felvonta szemöldökét.

- Igen? Hogyhogy?

- Kerítésépítés közben az egyik főhadnagy magához kéretett, és alkalmazott, mint titkárt - nyelt egyet Boka. - Vele voltam lent jó pár hónapig. Aztán amikor elkezdtek fogyatkozni a katonák, nos... iderendeltek mindkettőnket, a lövészárokba.

Áts mosolygott.

- Szóval egy főhadnagy vigyázott rád odalent, mi? - Itt megszorította Boka kezét. - Bárcsak tudná mindenki, hogy együtt vagyunk... szívesen megköszönném neki, hogy odavitt téged. Hónapokig távol tartott a fronttól, és ezért nagy hálával tartozom neki.

- Igen. Hálával.

Éppen ekkor értek egy sűrűbb, fákkal teli erdőszakaszra; Áts nem is habozott sokat, izgatottan nekidöntötte Bokát egy szimpatikus tölgynek. A másikat ez olyan hirtelen érte, hogy fel sem ocsúdott még, és már azt érezte, hogy Feri a nyakát csókolgatja, meg még kicsit harapdálja is azt a fogával, ahogy régen János annyira szerette. Boka felnyögött, ahogy egykori kedvese ajkait érezte bőrén, és önkéntelenül is felhozta a kezét Feri vállára. Jó volt megint azokat az ismerős izmokat simogatni, még ha ruhán keresztül is. János lehunyt szemmel, némán élvezte a másik ajkának érintését, kezének matatását a csípője környékén; teljesen azonban mégsem tudta kizárni Csabával kapcsolatos gondolatait, és pár perc múlva zihálva tolta el magától Ferit.

- Most... ne, kérlek. 

- Miért ne? - döbbent le Áts. - De hát olyan régen...

- Tudom, de nem akarom, hogy most ilyesmit csináljunk. Én... öhm... nem igazán tudtam megmosdani az utóbbi időben.

Áts csak pislogott.

- De hát érezni a szappan illatát a nyakadon. 

- Igen, de az csak a nyakam. - Boka elvörösödött. - Máshol... szóval odalent nem vagyok ilyen tiszta és illatos.

Áts hallgatott pár másodpercig. Aztán vállat vont.

- Ismersz. Nem vagyok finnyás. - Feri suttogva hajolt Boka fülére. - Több mint fél éve most először látom a kedvesemet, és elvárnád, hogy megtartóztassam magam? Nagyfiú vagyok már, ráadásul katona. Elbírok én bármivel.

Boka nem tudta, mit mondhatna még erre, így a következő pillanatban hagyta, hogy Feri ismét megcsókolja őt. Áts ezúttal rendkívül vehemens és szenvedélyes volt, két kezével el sem engedte Boka arcát, és a nyelvét is egészen hirtelen dugta át annak szájába. Boka ezt nem bánta; bár a testiségen kívüli kapcsolatuk a teljes egyenlőségen alapult, János az ágyban - még ha nem is vallotta be magának - nagyon szerette, ha Feri kicsit erőszakos vele. Persze a józan ész határain belül. Élvezte, ha a férfi karjai szilárdan tartják őt, ha lenyomják őt a matracra, ha Feri erős, férfias teste ránehezedik. Átsnak ez az elemien maszkulin része vonzotta leginkább Jánost; most azonban mégis túl soknak bizonyult a titok, amit ilyen gonoszul megtartott eddig magának. Feri csókjait sem tudta sokáig állni. Áts még bele sem melegedett talán, János elhúzódott.

- Mi a baj? - lihegte a férfi, őszinte aggódással a szemében. Boka azonban csak még vörösebb lett; lehajtotta a fejét. - Miért nem szólalsz meg, hmm? Nem hinném, hogy velem van a baj, én frissen mosakodva jöttem ma Segetiből. 

Boka a fejét rázta.

- Nem ez a probléma.

- Hát akkor? - Boka kinyitotta a száját, majd becsukta. Áts meredten bámult rá, pár másodperc gondolkodás után még a pupillái is kitágultak döbbenetében. - Ugye... ugye nincs valaki más?

Néma csönd.

- Feri, figyelj...

János a férfi felé nyújtotta a kezét, az viszont úgy húzódott el, mintha áramütés érte volna. Feri arcán a teljes apátia és hitetlenkedés tökéletes egyvelege látszott; Boka soha nem látta még őt ilyen döbbentnek.

- Most csak szórakozol velem, ugye? Ugye, János?

- Hogy szórakoznék ilyesmivel? - kérdezte lesújtottan Boka. - Nézd, én... nem tudom, mi ütött belém, és borzasztóan sajnálom. Hónapokig magamról sem tudtam az aggódás miatt, mindig csak rád gondoltam, és hát ilyen állapotban kerültem le Segetibe is... Csabi olyan kedves volt, pedig én sokáig tartottam magam. Nem akartam vele semmit, pont miattad. Aztán...

- Aztán mi?! Véletlenül beleestél az ágyába, vagy hogy történt a dolog?!

- Ha láttad volna őt, Feri - suttogta. - Istenem, a Csaba akkora gyerek volt még. Főhadnagy létére. Ott sírt nekem arról, hogy mennyire félti a családját, és hogy haza akar menni... szerinted jobb lett volna, ha szívtelen vagyok?

- Az ilyesmire találták ki az ölelést, az isten verje már meg! - kiáltotta Feri magán kívül. - Azt hiszed, érdekelnek a kifogásaid?! Vagy hogy érdekel, hányszor keféltetek? 

- Csak egyszer - állította János. Áts feje itt már teljesen ellilult a dühtől. 

- És ez most szerinted rajtunk hogy segít? - Átsot nagyon ritkán, talán szökőévben egyszer lehetett látni sírni, de Boka most döbbenve tapasztalta, hogy a férfi szemei könnybe lábadtak. - Nagyot csalódtam benned, János. Nagyon nagyot. Szerinted nekem nem lett volna alkalmam megcsalni téged? Elárulom, hogy lett volna. Nem egyszer. De nem tettem, mert végig az lebegett a szemem előtt, hogy te vársz rám, és nekem is ugyanezt kell tennem. Mert szeretlek. Borzasztóan szeretlek. 

- Szégyellem magam. Nem tudok mást mondani, csak hogy sajnálom, és hogy kérlek, bocsáss meg.

A két férfi összenézett.

- De csak dugás volt. - Feri nyelt egyet. - Ugye, csak az volt? Vagy belé is szerettél? Vele akarsz lenni?

- Nem tudom - fakadt ki Boka, és érezte, hogy itt már ő sem tudja visszatartani a könnyeit. Csabi mellett nem mert sírni, mert az a fiú amúgy is annyira érzékeny volt; de Feri annyival másabb. Magabiztos, bátor férfi, aki képes támaszt nyújtani neki bármilyen helyzetben. - Azt hiszem... azt hiszem, szeretem őt. De téged is szeretlek. Fogalmam sincs, hogy tudnék választani kettőtök között.

Áts hallgatott egy darabig.

- Szóval így állunk - mondta. - Hihetetlen. És én még azt hittem, azért könyörögsz, hogy visszafogadjalak. Közben pedig képes lennél eldobni a lassan hét éves kapcsolatunkat csak azért, mert most találkoztál egy helyes kis fiúcskával, aki sírt neked egyet, te meg odaomlottál a karjaiba... gratulálok, János. Ennél azért sokkal többre tartottalak.

- Feri...

- Hagyjál békén. Nagyon szépen megkérlek, hogy hagyjál békén.

Áts rohamléptekkel indult vissza, a tábor irányába.

Boka nekidőlt az előbbi fának, és most igazán, szíve legmélyéből sírva fakadt. 

×××

János korábban sosem hitte volna, hogy egyszer a csata zaja, a puskapor illata megnyugvás lehet számára. Nem akart persze meghalni, annál sokkal jobban vágyott haza; ennek ellenére legalább valamivel le tudta foglalni magát. Áts ugyanis azon a bizonyos délutánon eltűnt a táborból, Csele véleménye szerint megint elromolhatott valami a környező táborokban, és oda hívták őt. Mindenesetre hetekig fel sem bukkant, Bokát pedig teljesen lefoglalta a küzdelem. Csónakossal szinte legjobb barátok lettek, ahogy vállt vállnak vetve harcoltak nap mint nap; de legalább ilyen jó harcostársnak bizonyult Richter és Leszik is. Kolnay - legjobb barátja halála után - sokkal komorabb lett, és kevesebbet is viccelődött a többiekkel. 

- Vigyétek már innen ezt a dögöt! - mordult fel, ahogy lábával (nem túl erősen) arrébb lökdöste a felborzolt, sötét kis csomót a lábánál. Nemecsek (akit Weisz pár napja felküldött a harcoló katonák sebeinek ápolására) elborzadt arccal nézett le az állatkára; még az sem zavarta, hogy olyan erősen húzza meg a kötést Richter lehorzsolt térde körül, hogy az felszisszen.

- Szegény! - Ernő gyorsan odaszaladt a riadt kis állathoz. A sötétben csak annyi látszott, hogy nagyon piheg (minden bizonnyal megijesztette őt a szüntelen lövöldözés), és hogy valami sötét nedv csillog a nyaka körül. Nemecsek ellágyulva simogatta meg a cica füle tövét. - Vajon eltalálta a golyó, vagy csak súrolta? Jaj, nem hagyhatom itt.

Csónakos csak fél füllel figyelt, hiszen a többiekhez hasonlóan ő is az ellenségre szegezte fegyverét, és próbált minél pontosabban célozni. Azért odavetette barátjának:

- Megmondta Weisz, hogy nincs macska! 

- Százszor - tette hozzá Leszik is.

Nemecsek azért csak térdre rogyott ott a macska mellett, és elszontyolodva nézett bele annak sötét, csillogó szemeibe. 

- Nem hagylak itt, ne félj - suttogta neki. - Tudod, mennyi cica van errefelé? Igen, igen, sok cica van. A környező falvakban hagyták ott őket a gazdáik, és mind nagyon félnek. Errefelé szoktak szaladgálni, gyakran beesik hozzánk egy-egy. De Weisz sosem engedi, hogy levigyem őket magamhoz, és vigyázzak rájuk. Azt mondja, bármi betegséget el lehet kapni tőlük, ami a gyengélkedőben nem hiányzik. De te most meg is vagy sérülve, igaz-e? Segítek, megígérem.

Boka ezekből csak keveset hallott a nagy csatazajban, bár Ernő ott volt pár méterre tőle. Azt azonban észrevette, mikor valaki feltérdelt mellette a lövészárok nyílásához, és ráhelyezte puskáját a talajra; Csele volt az, aki most még tüzelni is elkezdett.

- Miért jöttél? - kiáltott oda neki Boka aggódva, ahogy pár pillanatra visszahúzódott a lövészárok védelmébe. Muszáj volt látnia a főhadnagy arcát. Csabi elszánt tekintettel, de (mint mindegyikőjük) meglehetősen piszkos kézzel és arccal küzdött, és ha félt is, már nem sok jelét lehetett látni. A keze kicsit még mindig remegett. 

- Elsőnek szerettem volna szólni, hogy Áts visszajön. - Csele nyelt egyet. - A Comeni-fennsíkról küldik, holnapután valószínűleg csatlakozik is hozzánk.

- Hozzánk? - Boka szíve nagyot dobbant Feri nevének hallatára. - Hogyhogy hozzánk? Nem Pásztorék egységébe tartozna eredetileg?

- De igen, csakhogy kifejezetten kértem, hogy helyezzék át ide. Van még egy-két behajtható szívességem, az az igazság. És a századost nem kellett sokat győzködni. - Csabi itt nyilvánvalóan megforgatta a szemét. - Az erős Átsnak nyilván nagyobb hasznát veszik itt a harcban, mint a hullák elcipelésében.

Ez persze igaz lehetett, még akkor is, ha a tetemek eltakarítása kevésbé veszélyes feladat. De Csabi csak jót akart, győzködte magát János. Elvégre Feri itt lesz velük. Velem. 

- Köszönöm, Csaba. Nagyon köszönöm. Találkoztatok már?

- Még nem. De remélem, hamarosan arra is sor kerül - felelte Csaba. Puskáját visszatette tartójára, és lehajolva mászott vissza a lövészárok belsejébe. Ekkor látta csak meg a macska mellett kuporgó Ernőt, és leguggolt melléjük. Beszélt valamit a fiúval, amit Boka megint nem hallott a nagy zajtól, aztán - mindenki nagy meglepetésére - hóna alá kapta a remegő cicát, és elindult vele vissza, a kavernák irányába.

Boka volt persze a legjobban lesokkolva, gyöngyöző homlokára ráncokat varrt a felismerés. Csele, az ő drága kis Cseléje, aki félelemtől reszketve sírt neki azon az utolsó estén Segetiben, most nem törődött sem a kosszal, sem a puskadörgéssel, sem az elesett katonák holttesteivel, amik állandóan ott hevertek körülöttük. Sajnos pont olyan érzéketlenné vált ezek iránt, mint a többi katona. Régen a fiú olyannyira viszolygott a portól és a betegségektől, hogy macskát is csak kesztyűben simogatott meg; most pedig fintorgás nélkül szorította magához a véres, nyávogó kis testet. 

Boka mégsem mosolygott. Nem, nem lett volna szabad ennek így történnie. Bárcsak pont olyan kis nyafka úrifiú lenne a Csabi, mint régen! Bárcsak ne edzette volna meg ilyen kegyetlenül a háború!