Tücsökzene - 6. fejezet

Fandom: Pál utcai fiúk

Párosítás: Boka/Csele

Korhatár: 12

Műfaj: AU
Figyelmeztetés: slash
Tartalom: I. vh  AU történet, melyben a fiúk mindketten katonák az isonzói fronton. Váratlan megismerkedésüket követően a fess hadnagy és a bátor közlegény megtapasztalják a háború legmélyebb bugyrait; éhség, betegség, halál szegélyezi az útjukat, bármerre is mennek. Az egyetlen kérdés az, hogy van-e  menekülés ebből a kilátástalanságból. És ha van is: vajon marad-e még katona, aki örüljön neki?

- Jancsi. - Csele kitárta karjait, éppen úgy, mint akkor régen, a Segeti táborban. Azon éjszaka után, hogy először csókolták meg egymást. Akkor minden érintésük puha volt és lágy, hiszen éppen csak felfedezték egymást. Most Bokának az egész térde beleremegett, ahogy átkarolta Csaba nyakát, és magához húzva addig csókolta őt, amíg mindketten levegőért nem kapkodtak. De ez egészen sokára történt; Csabi is szomjas volt a másik csókjára, és odaadóan hagyta, hogy János finoman fogai közé illessze felső ajkát, majd megnyalja azt. A fiúból kiszakadt egy vágyakozó sóhaj, és János derekát megragadva közelebb tolta magát hozzá. Boka egészen apró csókokkal folytatta aztán, össze-vissza puszilta Csaba ajkai szélét, arcát, orrát, szemhéját. Még az oldalánál matató fiú kezét is megfogta, nehogy annak eszében legyen elhúzódni. - Hát ennyire hiányoztam? Pedig úgy éreztem, örülsz, hogy nem vagyok a közeledben.

- Persze, hogy örültem! - szaladt ki Bokából a vallomás. Két kezébe fogta Csabi arcát. - Persze, hogy örültem, te drága... hát szerinted azt akarom én, hogy ott pusztulj el mellettem a lövészárokban? Addig jó, amíg a tisztekkel vagy. Addig tudlak csak biztonságban, és úgy tudok én is nyugodtan harcolni.

Csele aprót kuncogott, de boldogan hagyta, hogy János hosszú csókot nyomjon a szájára.

- Fogat mostál. - János bólintott, ahogy a hadnaggyal együtt helyet foglalt a barlang nedves, kemény tövében. A Csónakos által ajánlott kis dolinát hamar megtalálták Csabával, és az pont olyan volt, mint ahogy Andris leírta: kintről csak kevesett lehetett belátni, de ők hallották, ha valaki közeledik. Annak zaját még a barlangot eltakaró bokrok sem fedték el teljesen. 

- Tudtam szerezni egy pici szappant, és most, hogy kevesebb az ember, ivóvízből is több jut - felelte János. Kissé elszégyellte magát, ahogy a tisztaságra oly nagy gondot fektető fiúra nézett. - De teljesen nem tudtam megmosakodni. Ne haragudj. 

Csaba azonban vállat vont.

- Én sem. - Megfogta János kezét. Aztán a fejét is annak vállára hajtotta. - Semmi baj. Büdösen és koszosan is szeretlek. 

János nem bírta ki, felnevetett. Ilyet biztos nem hallott volna annak a Csabának a szájából, aki olyan elegáns egyenruhában érte jött azon a bizonyos júniusi napon.

- Én is szeretlek téged - suttogta halkan. Ekkor eszébe jutott Áts Feri; szégyellte magát érte, de az utóbbi időbe egyre kevesebbet gondolt rá. Mármint nyilván aggódott gyerekkori barátjáért, és érdekelte, hogy hol lehet most; de a szerelmük emléke valahogy nem volt már olyan éles, és Feri mosolyának kivételessége sem volt már olyan magától értetődő a gondolataiban, mint rég. Csaba tekintete, alakja, bőrének érintése sokkal frissebb volt, és János gyakran azon kapta magát, hogy a lövészárokban is, evéskor és alváskor is Csaba nevetését idézi fel lelki szemei előtt. Mert azt nem lehetett megunni. Akkor sem, ha a képzelgés halvány mása volt csak a valódinak. 

- Ha hazajutunk - szólalt meg Csabi rekedten -, veled szeretnék élni.

Boka nyelt egyet.

- És ha a szüleid kitagadnak? Nem várhatom el, hogy miattam lemondj a kényelemről és a drága holmikról. Nem érek én annyit.

- Sokkal többet érsz - fakadt ki Csaba hirtelen. - Sokkal, sokkal többet. János, te tényleg úgy gondolod, hogy félnék meglépni ezt? Itt vagyunk Doberdón, az emberek úgy hullanak körülöttük, mint a legyek, és bármelyikünk bármelyik pillanatban meghalhat. Azt hiszed, van valami, ami még megrémít? Nem félek én már semmitől sem, főleg nem a papától. Imádjuk egymást, ő a példaképem kisfiú korom óta. Lehet, először megharagszik majd, de nem érdekel, szeressen úgy, ahogy vagyok. Ez a szülők dolga. Ha te elfogadsz engem, és szeretsz, én egy percig sem fogok gondolkozni.

- De mit csináljak Ferivel? - bukott ki Jánosból. - Jaj, Csabi, nem ilyen egyszerű ez. 

- Azt sem tudod, hol van. Lehet, túl sem éli a háborút.

Boka mélységesen elszörnyedt.

- Hogy juthat eszedbe ilyesmi?! 

- Jó, nyilván nem kívánom senki halálát, de nem lehet kizárni, hogy meghal, vagy már meghalt. - Csele kedvesen megsimította János arcát. - Amúgy hidd el, én nagyon sajnálom, hogy ezt át kell élned. El sem tudnám képzelni, hogy milyen lenne, ha mi ketten elveszítenénk egymást... belehalnék a bánatba, azt hiszem.

- Ide figyelj, Csaba. - János maga felé fordította a kedvese arcát. A lehető legkomolyabban nézett a szemébe. - Egyrészt, nem tűröm, hogy így beszélj Feriről. A háború előtt ő volt mindenem; a családom, a kedvesem, a legjobb barátom. Ne légy tiszteletlen, kérlek. Másrészt... ha esetleg én meghalok, neked folytatnod kell tovább, rendben? A te életed és boldogságod nem függhet az enyémtől. Kérlek, ne hagyd el magad, ha arra kerülne a sor. 

Csele aggasztóan néma maradt egy ideig.

- Ígérd meg - követelte Boka. Csaba alig hallhatóan rebegte:

- Megígérem. - És János nyakába vetette magát. - Ha bajod esik, megpróbálom összeszedni magam. Minden erőmmel azon leszek. De most...

- Most?

Csabi mosolyogva hajolt rá Boka szájára. Egészen lágyan csókolóztak és egészen hosszan, másra sem koncentrálva, mint a másik lélegzetvételére, visszafojtott nyögéseire; János azonban egyre türelmetlenebb volt. Csaba ölét kezdte a puszta kezével simogatni.

- Ha máshogy nem is - nyögte -, mert hát nem vagyunk túl tiszták, de kézzel azért...

- Csináld. Csináld, kérlek!

Csaba ajkát elhagyta egy vágyteli sóhaj; még szét is terpesztette a lábát, hogy János jobban hozzáférjen. Az idősebb újra simogatni kezdte őt alul, majd felé hajolt, hogy újabb csókot nyomjon annak gyönyörű, fekete tincsei közé; egy vastag fénysugár azonban éppen ekkor világított rá a főhadnagy feje tetejére, és Boka hirtelen abbahagyott minden mozdulatot. Ledermedve bámulta Csele haját.

- Mi az? - Csabi megint nevetgélni kezdett. - Ennyire lenyűgöz a frizurám? Nem tudtam olyan szépen elválasztani, mert nem találtam tükröt sehol sem, de azért...

- Csaba, nagyon szépen kérlek, hogy most ne ijedj meg. - Boka beharapta az ajkait. Majd felnyúlt a fiú hajához, és kiszedett belőle egy egészen apró kis élőlényt. A hadnagy halottsápadt lett. - Nem tehetsz róla, az egész tábort elárasztották. Sok honvédtársamon találtak tetveket az elmúlt időszakban, de van rá megoldás.

Csele azonban mintha ezt meg sem hallotta volna; rögtön felpattant, lehajolt, majd két kézzel nekiállt dörzsölni a haját. Mozdulatai szinte hisztérikusak voltak, és János látta rajta, hogy borzasztóan megijedt.

- Én ezt nem akarom! - Itt már könnyek záporoztak a szeméből. János meg akarta ölelni, de Csaba ellökte őt. - Ne, ne gyere ide, undorító vagyok!

- Dehogy vagy undorító - döbbent le János. 

- De az vagyok! És úgy szégyellem magam! - Csabi már beszélni is alig tudott könnyeitől. Hirtelen eszébe jutott valami, és elhűlve nézett kedvese szemébe. - Várj, ugye ez nem azt jelenti... ugye nem...?

- Elmegyünk Weiszhez - csitította őt János. Csabi most már nem ellenkezett, ráborult János nyakára. - Nyugodj meg, nincs semmi baj. Minden bizonnyal leborotválják az egészet, de ez csak haj. Visszanő. 

- De nem akarom, hogy leborotválják - szipogta a főhadnagy. 

- Pár hét, és újra a régi leszel. - Itt Jancsi biztató csókkal jutalmazta a fiút. - Ez csak egy kis tetű, nem halálos betegség. Nekem is volt gyerekkoromban, nem is egyszer. Anyám mindannyiszor tövig lenyírta a hajam, de látod, visszanőtt. Neked is vissza fog, ne félj. Mostanában amúgy is mindig sisakot hordasz, észre sem fogjuk venni. 

Csaba, nem túl meggyőzően, de bólintott.

×××

Boka elkísérte Cselét a gyengélkedőre, majd - mivel a fiú még mindig kicsit sokkos volt - közölte Weisszel, hogy mi a probléma. Az végignézett a főhadnagy sápadt arcán, majd odaszólt Nemecseknek, hogy vegye kezelésbe őt. János utánuk akart menni, de Csaba a leghatározottabban visszautasította ezt; nyilván nem akarta, hogy János olyan kiszolgáltatottnak lássa őt. Mindenesetre Ernő nagyon kedvesen szólt Csabihoz, még a karját is megsimogatta, és úgy mondta neki, hogy kövesse a kaverna hátsó, elfüggönyzött részére. Boka nem kételkedett benne, hogy a jószívű, nyugtató hangú Ernő jó hatással lesz a kedvesére.

János viszont nem ment vissza a saját körletébe, hanem úgy döntött, megnézi, hogy van Barabás. A szőke, sebhelyes arcú fiút hamar megtalálta; Csónakos, Leszik, Richter és Kolnay is mind ott ültek mellette, vagy az ágyon, vagy kis sámlikon. 

- Nem kellene szólni, hogy lázas? - Leszik aggódva tette a kezét Barabás homlokára.

- Eddig is lázas volt - állította Richter. 

- De egyre forróbb. Nem lesz ez így jó.

A fiúk együttesen felsóhajtottak, és többen ekkor vették észre, hogy János közeledik. Mikor Boka leült melléjük, többen vállon is veregették; egyedül Kolnay nem figyelt rá, aki aggódó tekintettel meredt lázban fekvő barátjára.

- Vörös pintyek. - Kolnay szeméből kigördült egy apró könnycsepp. A fiú megsimította Barabás vállát. - Ne már, Kende. Megbeszéltük. Megbeszéltük, hogy elmegyünk oda, ha vége ennek az egész undorító háborúnak. Hogy megetetjük őket.

Barabás ezen nevetett kicsit. Minden bizonnyal valami bensős vicc lehetett, a fiúk nem értették őket.

- Hülye vagy - köhögte a szőke. - Te még elmehetsz.

- Nélküled? Biztos, hogy nem. 

Barabás lehunyta a szemét. Pár pillanatig pihent, és a társai már azt hitték, elaludt, amikor hirtelen megszólalt.

- Otthon sosem volt legjobb barátom. Gyerekkoromban sem. Azt sem bánom, hogy ilyen körülmények között ismerkedtünk meg... jó barát vagy, Pali. Még akkor is, ha mindig martuk egymást. - Itt felnézett, és körbejártatta üveges tekintetét a többieken. Boka nem volt biztos benne, hogy látja őket rendesen. - És ti is azok vagytok, fiúk! Remélem, nem felejtetek el.

- Ezt most azonnal fejezd be! - Kolnay teljesen magán kívül volt. A szemei is vörösben úsztak. - Nem haltál még meg, rendben? Weisz is mondta, hogy fel fogsz épülni!

- Azt mondta, hogy van esély. Egy kicsi. De nagyon fáj a karom. - Barabás hangosan nyöszörgött. - Jaj, nagyon fáj! Csináljatok valamit, én ezt már nem... én nem...

Kolnay futott Weiszért, aki - amilyen gyorsan csak tudott - jött is. Leült a fiúk közé, majd finoman lecsavarta a kötést Barabás jobb karjáról. János ült hozzá a legközelebb, így tisztán láthatta a csúnya sötét foltokat, amik a fiú egész felkarját beborították. Weisz nyelt egyet, de nem mert a barátai szemébe nézni. Gyorsan visszacsavarta a gézt, majd nekiállt részletesebben is megvizsgálni a sebesültet. Megtapogatta az arcát, a csuklóját, a nyakát, majd a homlokára tette a kezét.

- Mi van? - állt neki faggatózni Kolnay. Türelmetlenül nézett Weiszre. - Mondd már el, mi van?! 

- Búcsúzzatok el tőle. - Weisz elhallgatott pár pillanatra. - Sajnos nem tudok többet tenni érte, a láza nagyon magas. Nem hiszem, hogy megéri a reggelt. 

- De valamit csak csinálhatunk még! - kiáltotta Richter. Csónakos sűrűn bólogatott, és Barabás karjára mutatott.

- Üszkös, igaz? - Weisz nem válaszolt, de Andris folytatta. - Korábban az orosz fronton voltam, ott sok bajtársamnak üszkösödött el valamelyik testrésze. Ha levágod a karját, megmenekülhet.

Weisz szomorúan a fejét rázta.

- Gondoltam rá én is, de eddig nem volt ilyen csúnya a karja, és reméltem, hogy máshogy is megmenekülhet. Hiába amputáljuk, az már nem fog segíteni rajta.

Kolnay a tenyerébe temette száját, ezzel próbálva megakadályozni, hogy kitörjön belőle a sírás.

- Ha szóltál volna... - Vádlóan meredt Weiszre. - Ha észreveszed idejében, hogy hogyan lehet megmenteni...

Weisz tövig elvörösödött; Boka számára nyilvánvaló volt, hogy a fiú szintén magát vádolja. De hát hiába, még csak orvostanhallgató volt, ő sem tudhat mindent. János ezt megértette, még akkor is, ha vérzett a szíve Barabásért. Finoman Kolnay vállára tette a kezét.

- Pali, nyugodj meg. - Kolnay azonban nem bírta tovább, kifakadt belőle a sírás. Barabás ezt még lehunyt szeme mögül is észlelhette.

- Ne sírj már, te marha.

- Marha vagy te - vágott vissza szinte automatikusan Kolnay, majd ahogy rájött, mit mondott, elszégyellte magát. - Ne haragudj, de borzasztóan haragszom Weiszre. Megmenthetett volna.

- És akkor éltem volna fél karral tovább? Ne viccelj. - Még egy kis nevetés is kibuggyant belőle. - Szóba sem állnának velem a lányok. Fél karral nyúlkáljak a szoknyájuk alá? - A katonatársak szinte mind elmosolyodtak erre. Kolnay is. - Jól van, na, nyilván nem örülök, hogy meg kell halni. De nem is félek már. Elfogadtam. Egyedül azt sajnálom, hogy nem mentünk el együtt kocsmázni. Menjetek el helyettem is, jó? Ha vége ennek az egésznek. 

- Elmegyünk - ígérgette Csónakos. Kolnay bátorítóan megfogta Barabás ép kezét.

Aznap egészen késő estig ott voltak a fiúk Barabás ágya mellett, és végig szóval tartották, kedvesen viccelődtek vele. Még Csele is leült melléjük egy-két órácskára; nem fedetlen fővel persze, annál sokkal jobban szégyellte, hogy megfosztották a hajától. Barabást látva viszont nyilván rájöhetett, hogy egy kis tetvességtől sokkal szörnyűbb dolgok is vannak a világon. Kende éjfél felé már csak igen-igen akadozva tudott beszélni, és mikor Kolnayhoz beszélt, egészen butaságokat kezdett összehordani. Fürge csikókról, Göncölszekérről, meg a kishúga lekváros palacsintájáról. A fiúk tehát - Pali kivételével - egy idő után elköszöntek tőle; nekik is szükségük volt a pihenésre, hiszen nemsokára újra harcba kell vonulniuk.

Boka másnap reggel viszonylag későn ébredt, és szomorúan hallotta az egyik szomszéd ágyon fekvő katonától, hogy Kende hajnal körül elhunyt. Nem sokat lamentált; még enni sem tudott, rohant is rögtön a gyengélkedő kavernába. Barabást már nem találta ott, se a fiúkat; az egyik sebesülttől akarta éppen megkérdezni, hogy hol van Weisz segédorvos és Nemecsek, mikor egy erős, ismerős hang szólította meg őt hátulról.

- Elnézést, de nem tudná esetleg megmondani, hogy merre van a tiszti kaverna? Az elromlott telefonvonalakat jöttem megjavítani.

Boka megütközve, minden másról megfeledkezve fordult a hang felé. 

Áts Feri állt előtte, teljes valójában. 

×××

János és Feri nagyon sokáig álltak egymással szemben, teljesen némán. Boka nem tudta volna megmondani, hogy másodpercek vagy percek teltek el, mire Feri döbbent arca ellágyult. Áts olyan volt, amilyenre Boka mindig is emlékezett; testalkata változatlanul erős és férfias volt, viszont növesztett egy kis borostát. A szeme ugyanolyan barnán csillogott, mint régen. 

- János! - Feri magához húzta a még mindig elhűlt Bokát, és szorosan megölelte. Mivel jópár sebesült figyelte őket, ennél többet nem engedhetett meg magának. - Hát ez hihetetlen! Tudod, milyen régóta kereslek?! Azóta is átkozom magam, hogy hagytam, hogy szétválasszanak minket. Jól le is teremtettem utána azt a tisztet, amiért persze megbüntettek. De nem érdekelt. Úristen, nagyon hiányoztál.

Boka jóindulatúan mosolygott bele Feri reményteljes szemébe. 

- Te is nekem, Feri - felelte őszintén. Aztán megköszörülte a torkát, és kissé elhúzódott a férfitól. - Nem is tudod, mennyire. De most ne haragudj, sietnem kell. Egyik közeli barátom nemrég hunyt el, és szerintem éppen most temetik.

Áts ajkai lekonyultak.

- Sajnálom. - Boka egy köszönés után már éppen indult volna, de Áts erősen visszafogta őt a vállánál. Boka csodálkozva bámult rá; már el is felejtette, Átsnak milyen határozott a szorítása. Sokszor persze igencsak élvezte ezt, de most az időzítés nem volt alkalmas arra, hogy ezeket az emlékeket visszaidézze. - Nem is érdekel, mi volt velem? Nem beszélgetünk?

Boka felsóhajtott, de azért lágyan megsimogatta Feri karját.

- Dehogynem - suttogta, hogy csak ők ketten hallják. - Jaj, Feri, borzasztó volt, hogy ennyi ideig nem tudtam rólad semmit. Nagyon sokat szenvedtem. De most mondtad, hogy neked is dolgod van, és én is szeretnék idejében odaérni a fiúkhoz, hogy lerójam tiszteletemet. Ha... ha úgy gondolod, utána találkozhatunk. És megbeszélhetünk mindent.

- Délután kettőkor legyél a kápolna mögött - egyezett bele Feri. - Az az egyetlen hely, amit egyelőre itt ismerek. Nemrég érkeztem csak. 

Boka bólintott. Gyorsan elmagyarázta Ferinek, merre van a tiszti kaverna, majd még utoljára megölelték egymást, jó szorosan; János látta, hogy Feri legszívesebben ott helyben megcsókolta volna őt, de szerencsére tudta türtőztetni magát. Boka egy része persze szomorú volt ezen elmaradás miatt, másik része viszont furcsállta a gondolatot, hogy hagyja magát Ferinek. Nem volt ez helyes, hiszen tegnap még a Csabit ölelgette olyan nagy hévvel a barlangban. 

Feri mindenesetre hamar elköszönt tőle. Éppen ekkor jött arra egy ápoló, akitől János meg tudta kérdezni, hogy merre vannak a katonatársai; nem is olyan sokkal később már az erdő felé vette az irányt. Nem kellett sokat keresnie, hamar rátalált egymás mellett álldogáló barátaira (és a szintén jelenlévő Cselére), akik egy nagyobb, téglalap alakú gödröt álltak körül. Ahogy Boka közelebb ért, meghallotta Kolnay búcsúbeszédét; nem volt az sem díszes, sem fennkölt, és a fiú szüntelen meg-megállt mondanivalójában, annyira szipogott. A kezében egy vadvirágokból álló kicsike csokor volt.

-... és nem volt kifejezetten nagy ember, ezt elmondatjuk. Mindig lopkodta a kulacsomból vizet, meg felidegesített azzal, hogy bezzeg ő mennyi lánnyal csókolózott már. Pedig hazudta a felét, én mondom. Biztos, hogy velem volt több lány. - Pali kitörölt a szeméből egy könnycseppet. - És azt is állította, hogy a tenisz ezerszer különb a focinál, de hát ez is hatalmas nagy ökörség. Meg is mondtam neki. 

- Nem volt kifejezetten nagy ember, de...? - kérdezte Leszik. Mikor Kolnay értetlenül meredt rá, felsóhajtott. - Gondolom mondani akartál valami szépet is.

- Ja igen - kapott a fejéhez Pali. - Nem volt nagy ember, de egészen elviselhető volt. Néhanapján. És olyan bitang jó szóvicceket tudott, fene a fajtájába.

Csónakos bánatosan felsóhajtott.

- Szerintem inkább faviccek voltak azok, én utáltam őket. - Kolnay nagyon csúnyán nézett rá, de azért felé nyújtotta a csokrot. Csónakos elvette, és kihúzta magát. - Jó tudom, csak te mondhatsz róla rosszat. Szóval. Kende velem mindig nagyon kedves volt, párszor a maradék ételével is megkínált. És egyszer segített megvarrni a foltot a nadrágomon, még a kerítés építésénél. Jó barát volt, ezt mindannyiunk nevében mondhatom.

Csónakos átadta a csokrot Bokának, aki egy pillanatra nem tudott megszólalni.

- Barabás... - Nagy levegőt vett. - Kende remek bajtársunk volt. Legyen neki könnyű a föld.

Ennél nem kívánt többet mondani. Pár pillanatig még csend volt, csak Nemecsek és Kolnay fojtott sírását lehetett hallani. Leszik és Richter egymásba kapaszkodtak, Csónakos meg csak az ásót szorongatta a kezében dermedten. Csele elgondolkodva bámult maga elé, de zavart tekintetéből János látta, hogy ő is mélyen megrendült. Egy örökkévalóság után Csónakos és Weisz mozgolódni kezdtek; felemelték az ásójukat, majd beleszórták a gödörbe az első pár lapát földet. 

A többiek egy darabig csak vártak, majd Kolnay halkan elkezdett dúdolgatni. Ernő felkapta a dallamot*, és könnyei záporában is csatlakozott barátjához. 

Kimegyek a doberdói harctérre

Feltekintek a csillagos nagy égre

Csillagos ég, merre van a magyar hazám

Merre sirat engem az édesanyám

Boka egyszerre csak azt vette észre, hogy ő is együtt énekli a fiúkkal a dalt. Ismerte már azt, hogyne ismerte volna. Ő sem tudta, ki találta ki a szöveget vagy honnan van, de az elmúlt pár hétben gyakran énekelték ezt a magyar katonák a lövészárok belsejében, János pedig hamar eltanulta tőlük.

Én Istenem, hol fogok én meghalni

Hol fog az én piros vérem kifolyni

Olaszország közepében lesz a sírom 

Édesanyám, arra kérem, ne sírjon

Richter is énekelt már, azzal a magas hangjával, és Weisz is meg Leszik is meg Csónakos is. Csele is csatlakozott, eleinte kissé bátortalanul, majd egyre nagyobb hangerővel. Boka körbenézett az itt összegyűlt barátain, és könnybe lábadt a szeme. Vajon kit fognak közülük eltemetni legközelebb?

Feladom a levelem a postára

Rátalál az édesanyám házára

Olvasd, anyám, vérrel írott levelemet

Doberdónál hagyom az életemet

Édesanyám, nem írok több levelet

Puskagolyó lőtte el a szivemet

Eltemetnek az erdei gyöngyvirágok

Megsiratnak engemet a leányok

* A dal címe: Kimegyek a doberdói harctérre, valószínűleg a háború idején keletkezett, tehát már a katonák is énekelhették. Youtube-on is meg lehet hallgatni: