Predestinatio

Fandom: Les Miserables/Hetalia crossover

Párosítás: Francis Bonnefoy/Enjolras
Korhatár: 18+
Figyelmeztetés: slash, testiség

Tartalom: A forradalom előtti éjszaka Franciaország meglátogatja Enjolrast a lakásában. Enjolras POV.

Más megjegyzés: Mikor a Nyomorultak musical után elolvastam a könyvet is, nem kerülhette el a figyelmem az, ahogy Enjolrast unos-untalan úgy jellemzik, mint akinek a "hazája az egyetlen szerelme". Szinte ordított egy fanficért az ő történetük, és tessék, most itt van.

A forradalom előtti éjszaka meglátogatott engem. Ott állt az ajtóm előtt, csizmájára rátapadt a felvert sár, és ruhája elázott az esőben. Kócos, máskor szertelen szőkeségét lazán összefogta a vállán, és az arcát egy helyen megsebezte a borotvával; érdekes, ilyesmit azelőtt nem vettem észre rajta. Igaz, az utóbbi hetekben fáradt voltam, hiszen egész álló nap csak tervezgettem és levelezgettem emberekkel, köztársaságpártiakkal, barátokkal. Elkeseredetten igyekeztem támogatást kicsikarni az ügyünknek, ami most már nem csak az enyém volt; Marius, Grantaire és a többiek… mind felsorakoztak mellettem, így hát felelősséggel tartozok értük. Mindükért.
Francist beinvitáltam, és hellyel kínáltam az aprócska szobámban. Nedves arcán lemondó mosoly tűnt fel, ahogy engem bámult.
- Miért jöttél?
Végre leszegte a fejét, és büntetlenül csodálhattam őt. Azok a szőke loknik, amint megcsillan rajtuk a friss esővíz – még egy kiadós zápor után is szalonképes a haja -, a minden rezdüléséből észrevehető elegancia, finomság, a barna kabát, ami alatt kifogástalan öltönye szorosan odatapadt széles mellkasához…. elkápráztattak és megijesztettek engem.
Imádtam őt.
Még mindig élénken élt bennem az első találkozásunk. Felkelésről beszéltünk a Musainban, aztán egyszer csak beállított, és rendelt egy korsó sört; merev gallérja eltakarta ugyan arcát, de azt a kecses, finom kezet, ami a durva üvegkorsóért nyúlt, bárhol felismertem volna. Ott volt a plakátokon az utcán, kihallottam őt a rikkancsok éles, kora reggeli hangjából, a szüleim beszélgetéseiből, az elhaló suttogásokból a kocsmákban. Franciaország. Franciaország. Ajkaim is beleremegtek a szóba. Finoman érleltem ezeket az érzéseket magamban, egészen kiskoromtól, mikor nem egyszer tanúja voltam bonapartisták és királypártiak vérre menő csatáinak. Én megvetettem őket már akkor is. Mit számít a rezsim, mit ér, ha az egyik pártnak van igaza, de elnyomásban élünk és nincs kenyér az asztalunkon?

Mivel vendégem nem válaszolt az előző kérdésemre, leültem a kis sámlira vele szemben, és belenéztem a szemeibe. Csak úgy éreztem magam biztonságban, ha megfogom a kezeit; fagyosak voltak.
- Szeretnélek biztonságban tudni – suttogtam félve. Láttam, hogy aggódó pillantásom nem vált ki belőle egyebet, mint szelídséget, jóságot. Én nem ezt akartam. Tépjen bele a húsomba, alázzon meg, tegyen a rabszolgájává; egyébként is neki adtam magam. Testestül-lelkestül, és ezt ő is tudja. Minden bizonnyal ezért nézett rám ennyire riadtan, mint aki most eszmél rá, mit is művelt eddig.
- Nézd, Enjolras. – Mély levegőt vett.  – Azt akarom, hogy hagyd abba ezt az egészet. Tudom, hogy csak segíteni akarsz rajtam, de amit hallottam ma az egyik ivóban…
- Igen? – Hangom nyersebb volt, mint szerettem volna.
- Álljatok meg. Nem kell több fiatal, akit miattam lőnek halomra Párizs utcáin. Nem kell több kiontott vér.
- Hogy mondhatsz ilyet? De hát érted harcolunk, Patria. - Kezembe fogtam gyönyörű arcát, és közelebb húztam magamhoz. Lenyűgözött, hogy a több száz év ellenére még csak alig pár ráncocska szegélyezi a szemeit.  –Tudod, hogy te vagy a mindenem. Ha kell, meghalok érted. Nem félek semmitől.
Itt ért véget a szelídsége; dühösen lerángatta magáról a kezemet, majd felpattant, és önkívületében kiabálni kezdett velem:
- Hogy mondhatod, hogy nem félsz semmitől?! Egy élet nem ennyi, Enjolras! Lehetnél boldog, alapíthatnál családot, erre te azt választod, hogy önként és dalolva megépíted azt az istenverte barikádot, majd egészen addig helytállsz, amíg le nem lőnek, mint egy nyomorult kutyát! A tömegsírban pedig rád dobálnak majd mindenféle csavargót és gyilkost, akiket a társadalom annyira megvet, hogy még egy névtáblával sem jelzi nyughelyüket! A tömegsírban nem lesz odaírva feléd, hogy Franciaország hősi mártírja, ezt jól jegyezd meg.
Hallgattam egy darabig, annyira megrendített a beszéde.
- A tiéd voltam.
Francis rátámaszkodott a széke karfájára, majd látszólag próbálta megnyugtatni magát.
- Hiba volt. Ostoba kisfiú vagy, nem kellett volna biztatnom téged. Soha többet nem fordul elő.
Bólintottam, mintha minden a helyén lenne. Magamat is megleptem vele, hiszen úgy éreztem, összeomlik bennem valami, amit nem tudtam volna megfogalmazni. Nekem is meg kellett támaszkodnom az asztal lapjában. Elfordítottam a tekintetem; csukott szemmel megpróbáltam nyugodtan lélegezni, de hányingerem volt. Eszembe jutott az az éjszaka, amikor az első nyilvánosan elhangzott beszédem alkalmából Francis meglátogatott, és elhalmozott forró szeretetével. Akkor voltam a legboldogabb az életben, mikor szeretkeztünk; éreztem őt magamban, és azt hittem, a világ felrobban, mert végre elértem azt a célt, azt a végboldogságot, amire születésemkor lettem elrendelve, és azóta várok: hogy vele éljek egységben, szimbiózisban, összeforrva a végtelenségig. Az utóbbi időben már tisztán láttam, hogy nekem nincs életem a barikádon túl. Meghalok ott, vagy győzök a nevében, de mindezt miatta teszem, és soha többé nem válok el tőle. A név – Patria – szent és sérthetetlen, őt kell szolgálnom véremmel és utolsó csepp könnyemmel is.

- Predestinatio.
- Tessék? – lepődött meg.
- Ismered a szót, ugye? – Keserű mosolyra fakadt a szám. Ő csak bólintott.
- Azt jelenti, eleve elrendelés. A kálvinisták szerint az életünk már az anyaméhben eldöntetett, és nem tehetünk semmit, hogy megváltoztassuk a sorsunkat.  Eleve pokol vagy üdvösség a végzetünk.
- Látod, én is hiszek ebben. – Arcom pirosra gyúlt a szenvedély fényében, és képtelen voltam nem mosolyogni. Éreztem a pulzusom felszökkenését, ahogy az ereimben végigömlik az eszme, az odaadás és a haladás láza, hogy borítja el elmémet a bizonyosság és a cél, a lelkem mindent felőrlő magasztossága; és egyszeriben új vallást alapítottam. A bíbor főpapi palástok színüket megőrizve új formát kaptak, tömör rúdon lengetve, szakadt lobogóként, és velem együtt hirdették új istenemet, akit Patriának hívtak.  – Ne nevesd ki a barikádot, Francis. Az ő gyermeke vagyok.
- Én nem tudom, mi történt veled – A férfi átfogta a vállamat, és úgy szorított, mintha egy álmodót szeretne visszalökni a valóságba. Szinte kiolvasta a szemeimből az új rajongás tüzét. – De elmondom neked őszintén, mit gondolok; és most nagyon figyelj rám.  Kezdetben imponáltál nekem. Tetszett a határozott szenvedélyed, hogy tudod, mit akarsz, és meg is teszel érte minden tőled telhetőt. A nevemben szónokoltál, megvédtél, és a puszta tény, hogy valaki így szeressen engem…  nem tehetek róla, meg kellett szerezzelek. – Itt kisimított a homlokomból egy tincset. – Bevallom, hogy önző voltam és nem vettem figyelembe azt, hogy milyen hatással lehetek rád. Sajnálom, Enjolras. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez a gyerekes lobogás ilyen beteges vággyá fokozódjon. Észre kellett volna vennem, hogy idejében meg tudjam állítani a folyamatot.

 Néhány másodpercig csak álltam ott, és éreztem, hogy a meleg könnyek patakját nem tudom többé visszatartani. Nem sírtam, nem zokogtam. Ő tanított meg rá, hogy mindig mutassam magam férfinak, még akkor is, ha kicsúszik a lábam alól a talaj.
Francis szeméből tisztán kiolvastam a szánalmat.
- Enjolras… - Ám azonnal közbevágtam:
- Kérlek, engedd meg nekem, hogy gyenge legyek kicsit. Legalább a halálom előtti este hadd sírjak kedvemre.
- Ne mondj ilyet, az istenért – borzadt el. Láttam, hogy az arca egyszerre elsápad. – Csak nem akarsz meghalni?!
- Nos – nyeltem egyet -, nincs sok esélyünk, nem igaz? A halálra nem lehet felkészülni, még akkor sem, ha érted halok meg, Patria.
- Akkor miért csinálod? – fakadt ki dühösen, miközben felállt, és ököllel az asztalra csapott. - Miért? Miért teszed tönkre magad egy álomképért, miért ismételgeted folyton, hogy Patria, Patria, mikor én nem ez vagyok, én nem vagyok ilyen tökéletes!
A beszélgetésünkbe hosszú csend állt be. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egyetlen szó, egyetlen elhibázott kifejezés, és itt hagy engem, ahogy mindig is szokása volt hirtelen távozni; a legborzongatóbb az volt az egészben, hogy tudtam: még ha ő el is hagy most, itt hagy megtörten, felbuzdulva és szerelmesen, én holnap ugyanúgy szemernyi kétség nélkül fogom feltűzni a barikádok tetejére a vörös zászlónkat. Mert nem tudok másban hinni, másban boldog lenni; nincsen szabad választásom.
 - Francis. – Mosolyom önkéntelenül is gúnyos vigyorba torzult, miközben kiejtettem a nevet. A hangom minden bizonnyal remegett. – Őrülten szeretlek, lelkem legmélyéből, és egy percig se próbáld elhitetni velem, hogy ez nem természetes. Ha a te színeiddel a mellemen fogok meghalni, az nekem ez többet jelent, mint bármilyen babérkoszorú.

Közelebb léptem hozzá, majd a hüvelykujjammal finoman végigsimítottam az arcát, egészen az ajkáig, ami vágytól nedves volt. Hiszen ismertem őt; tudtam, hogy a szavaim felkorbácsolják majd a józan ítéletét, de az én Patriámat olyan fából faragták, ami a kéjtől sem idegen.  Mérsékletet parancsolt a szava, és íme, megint látom azt a furcsa csillogást a szemeiben.
Egészen az ágyamig vonszolt, majd végigfektetett rajta. Akkor, az első alkalommal nem mertem neki bevallani, hogy soha nem háltam előtte asszonnyal, és igazából férfival se; neki tartogattam magam. Inkább haltam volna meg szűziesen, mint hozzá becstelenül.
Puha csókokkal halmozta el a nyakam, miközben kezei az inggombjaimmal matattak. Lassan, nehézkesen vettem a levegőt; a szívem dobogását hallottam a fülemben, és egy káprázatos pillanatig úgy éreztem, végre élek, újra, tökéletesen, nem töredékben. Mellkasa hűvös volt, és karjai védelmezőn zártak magukba. Végre lekerült rólunk minden ruha, és odaadóan vártam, hogy Francis lépjen; azonban ő egyszer csak felült és elhúzódott előlem. Vártam egy rövid ideig, majd magam is meglepődtem, milyen határozottan cselekedtem: fülig pirultam, de felé hajoltam, vállába fúrtam a fejem, és beleültem az ölébe. Az új érzés katartikus volt, és minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy kitörni készülő vágyamat visszatartsam.
Ezúttal én irányítottam. Először fájt egy kicsit, de pillanatok alatt túljutottam rajta, és egyre erőteljesebb lökésekkel adtam tudomására, hogy itt vagyok, az övé vagyok, akár örökre, ha kívánja. Izzadt arcába tapadt a haja, és bár becsukott szemeit nem láttam, éreztem, hogy nem tudom már sokáig tetézni a pillanatot. Még utoljára egymáshoz simult a testünk, és abban a szent és mámoros pillanatban egy utolsó, szemérmes csókot leheltem a szájára. Aztán éreztem, hogy felhevült testem megremeg, és úgy hittem, ilyen lehet az üdvösség maga. 

Később szótlanul feküdtünk egymás mellett az ágyban. Karjával átölelte a mellkasom.
- Patria - suttogta a fülembe mézédesen, lemondóan.
- Örökké.