Azok az átkozott strófáid!

Fandom: Nyugat  (?) 
Párosítás: Kazinczy Ferenc/Csokonai Vitéz Mihály (igeeen, megint nem nyugatos írók, de ezt még nézzétek el.)

Korhatár: 16
Figyelmeztetés: csokit annak aki kitalálja.
Műfaj: fluff (!)
Tartalom: 1792-ben járunk, az alsóregmeci Kazinczy házban. Nem várt vendég bukkan fel egy este.

Más megjegyzés: a Nyugat Kihívás negyedik napja. (ónemindjártvége).  Versem ezúttal is egy Kosztolányi gyöngyszem, A vándor. A szavaim: felnevet, tűrhetetlen, különszoba, dobostorta, betömés A dobostortáért én kérek elnézést, sehogy máshogy nem tudtam megoldani, AU-t meg nem szerettem volna írni (tekintve, hogy azt a tortát csak nagyjából száz évvel ezután találták fel). Igen, nekem is ez volt a legnehezebb napom. Hallgatásra a következő dalt ajánlanám a Florence + The Machine-től, mert az írás közben ezt hallgattam, és nagyon illik rájuk.

"Ősszel úgy bolygok majd, mint a koldús.
A fejemen csörgő koszorú lesz.
Vállamon szerelmem régi terhe
És száraz, szikkadt szemembe bú lesz.
Úgy megyek, mint legkisebb cseléded
És esőbe zörgök ablakodnál
És futok, ha a kezed kinyújtod,
Zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál. -
Messze nézlek, messze sárga erdőn,
Hogy ballagsz a bús avaron által
S ott találkozol a verseimmel,
Ez örökké gyászoló családdal.
És alázatosan mit se kérek,
Földre görnyeszt kincsem tiszta titka
És nyakamba búsan ringatózik
Bánatom, e nagy fakó tarisznya
Súrolok és térdelek a padlón,
Hogyha látlak, a szemem lehunyom,
Koplalok és verdesem a mellem
A tövises kálvária-úton.
Megfeledkezem egész magamról.
Este egy kis kávéházba térek,
Valahol a külváros zugába,
Hol szerényen ténfereg az élet,
Egy homályos tükrü, vak szalonba,
Ahol minden rokkant, régi, foltos
S koldusi filléreim kaparva
Leülök a sánta asztalokhoz."

Hatalmas cseppek verték az alsóregmeci ház ablakát. Kint őrjítő vihar tombolt, így a félhomályban, íróasztalánál ülő Kazinczy nemigen hallotta, mikor kint megállt egy lovas kocsi. A lovak prüszköltek és összeázott sörényüket rázták, azonban a kiszálló utas mit sem törődött ezzel; fejére kapta szakadozott csuháját, és a szél ellenében fűn-fán átvágott, míg végül a ház előtt megállva tanácstalanul szétnézett: merre menjen? Tulajdonképpen sohasem járt itt korábban, és senkit nem ismer. Hogyan kéredzkedne be? Egyáltalán, beengednék ilyen ócska ruhában?  Még hallotta, ahogy a távolban elhajt a káromkodó kocsis. A férfit elkapta a szédülés, és meg kellett kapaszkodnia egy fában; de nem állt meg.
Mint egy isteni sugallat, fényt látott az egyik ablakból kiszűrődni. Régi, rossz cipője kezdett átázni, és úgy vélte, a pantallója sem bírja már sokáig; odasettenkedett hát az ablak alá, majd mikor bekukucskálva meglátta, ki ül ott, torkában dobogó szívét legyőzve ütemesen kopogni kezdett az esőáztatta ablakon. Csuklott egyet.

Kazinczy szemei kidülledtek, ahogy az ablakra meredt. Miután pár másodperc alatt konstatálta a helyzetet – legelőször azt hitte, álmodik -, összehúzott szemöldökkel már ott is termett, hogy beeressze a cseppet sem kellemes süvítő szelet a szobájába. 
- Megtébolyult az úr talán? – dörrent rá a férfira, majd végigmérte pirospozsgás arcát és bőrig ázott ruháját.  – Ez már mégis tűrhetetlen! Mit kopogtat az ablakomon ilyen embertelen viharban!? Egyáltalán ki maga?

- Nem ismer meg? – csuklott megint az ifjú, merthogy határozottan ifjú volt. Arcát még nem szegélyezték förtelmes redők, és vizes, telt fekete haja csapzottan tapadt széles homlokára. Máskor okosnak tűnő arcát most piros foltok szegélyezték, és Kazinczynak kétsége sem volt afelől, hogy a fiatalember túl van már egy-két pohárkán. Csak azt nem értette, hogy akkor mi a ménykűt keres az ő ablaka alatt.
- Tudja, mit? Én azt mondom, hogy maga megőrült, de nem bánom, jöjjön előre, kinyittatom az ajtót.
A fiatalember már ott sem volt, Ferenc pedig olyat tett, amit már nagyon régen nem: felnevetett. Maga is meglepődött, hogy ez a hang kiszaladt belőle, hát még azon, hogy nem küldte el innen ezt a nyomorultat rögtön. A vak is láthatta, hogy be van csípve, de szegény ördögnek teljesen átázott mindene, és a Kazinczy megsajnálta. Régi, rossz hibái közé tartozott jószívűsége - igyekezte is magában ezt elfojtani, mint az irodalmi élet jeles, szigorú megújítója -  de most valahogy mégis jól esett jótékonykodni kicsit.

Sári, a szobalány hüledezve vezettette be a bőrig ázott „fiatalurat”, majd Kazinczy kérésére az öltözködésre fenntartott különszobába vitette őt; küldetett neki némi meleg ruhát – no nem a sajátját, annyira még ő sem volt jószívű, az egyik lovászlegény levetett nadrágját és ingjét adták rá -, majd Sárit elszalajtatta az ebédről megmaradt levesért.
A fiatal férfi már javában kanalazta a forró gulyást, mikor Kazinczy bejött a szobába, és helyet foglalt vele szemben. Odakint villámok cikáztak, bele-belecsaptak egy fába, és Kazinczy nem győzött hálát adni azért, hogy behozatta ezt az idegent magához. Nem kezeskedett volna érte, ha részegségében valami baja esik odakint.
- No, most már igazán árulja el, mit keres itt – ráncolta a homlokát Kazinczy. – És azt is, hogy ki maga.
- Írtam önnek levelet, Kazinczy úr – kezdte az idegen kétségbeesetten. – Számtalan meg számtalan levelet írtam, de ön csak egyre válaszolt. Azontúl figyelemre sem méltatott, pedig én részletesen beszámoltam, mennyire tisztelem és istenítem magát. Verseket is küldtem.
Kazinczy még mindig nem sejtett semmit, hiszen csak egy nap tíz-tizenöt levélre kell válaszolnia, s ennek legalább a negyedét fiatal, reményteljes suhancok küldik, akik tanácsot kérnek megírandó regényükhöz, vagy iskolai szünetekben fabrikált ügyetlen verseikről kérnek kritikát. A fiatalember, látva a zavart Kazinczy arcán, diadalmasan, ámde akadozva rávágta:
- Azt mondta kend, hogy bevezet engem a világba! Igenis, ezt írta, bár most nincs nálam a levele, de anyám életére esküszöm, meg mindenre, ami szent, hogy ezt írta nekem. Azóta elküldtem magának sok versemet, de nem válaszolt egyikre se. Én meg egy barátomnál járok most Alsóregmecen, nem tudtam, hogy ön is itt lakik - akkor Budára címeztem a levelet - , de az ivóban meghallottam… tekintetes Kazinczy Ferenc író úr… és akkor bérkocsiba ültem. Most itt vagyok.
A fiú hallgatott, és Kazinczy már kezdte szégyellni, hogy még mindig semmi ötlete nincs az ifjú kilétéről; végül is arcát megkeményítve, katonásan - a kínos helyzetet leplezve – megkérdezte:
- Igen, fiam, úgy-e ön a… a… az István.  – Az István gyakori név, de végül még sem talált: a fiatalember arca, ha ez lehetséges, még inkább elvörösödött.  A kiüresedett mélytányért lecsapta maga mellé az asztalra.
- Az én nevem Csokonai Vitéz Mihály, és nem tűröm, hogy csak úgy leistvánozzanak! – fakadt ki.
- Nos, István vagy sem, itt nem maradhat - állt fel Kazinczy. - Melegedjék fel kicsit, ha gondolja, hozathatok egy kis édességet is, megmaradt ebédről… de utána mennie kell, hívok magának egy fiákert. 

Ferenc legnagyobb meglepetésére Mihály megköszönte az édességet, és kért belőle. Sári hamarosan hozta is a gyönyörű, karamellás tetejű tortát – ami szakasztott mása volt a sokkal később divatos dobostortának -, és pironkodva szolgálta ki a vendéget.
Csokonai jóízűen elfogyasztotta az édességet, majd mikor már kényelmesen hátradőlt volna karosszékében, Kazinczy dühbe gurult.

- Jóember, ne éljen vissza a kedvességemmel. Máris hívok egy bérkocsist. – Ám még fel sem tudott állni, Mihály hirtelen megragadta a karját, majd magához rántotta a férfit, és nedves ajkaival belecsókolt a szájába. Kazinczy a döbbenettől mozdulni se tudott először, hagyta, hogy a fiú ujjaival az arcát simogassa, és ő is egyre inkább kezdte élvezni ezt a heves nyelvcsatározást. Mihály ajkának ráadásul határozottan kellemes karamella íze volt (meg persze az alkohol is érződött rajta).
- Mmit… mit képzel maga? – suttogta, mikor egy pillanatra elváltak ajkaik, de Mihály nem hagyta annyiban. Még szorosabban átfonta karjait a férfi nyakán, mire abba végre visszatért az erő, és Kazinczy szenvedélyesen átvette az irányítást; megragadta Mihályt a derekánál, és szorosan magához ölelte. Ferenc érezte, hogy a fejébe vér tolul, de a világért sem hagyta volna abba; végül Csokonai volt az, aki homlokát Ferencnek támasztva nagy levegőt vett.
- Először… először kioktatott engem - suttogta.  – Minden egyes szavamat megbírálta. Nem tudja, milyen rosszul esett az nekem.
- Ha poéta akar lenni, szokjon hozzá. – Kazinczy finom csókot lehelt a másik ajkára, Csokonai azonban még látványosabban elhúzódott.
- Miért adok annyit az ön véleményére? Magam sem tudom, de szeretném, ha segítene, és betartaná az ígéretét. – A fiú most azokkal a könyörgő szemekkel józanabbnak tűnt, mint valaha. – Tudom, hogy ha a pártfogásába vesz, nagy ember válik belőlem.
Kazinczy felnyögött.
- Mihály, hány éves is maga?
- December hónapban leszek tizenkilenc. És a verseim…
Ferenc azonban még idejében elhallgattatta a fiút: szájára tapasztotta a mutatóujját, majd egészen közelről suttogott neki.
- Az ördögbe is, hagyja már azokat a verseket! – Majd magában dörmögni kezdett. – Idejön, megbolondít, majd még a strófáiról akar diskurálni. Menjen haza, és küldjön nekem levelet. Akkor esetleg hajlandó vagyok tárgyalni.
- De…
- Küldjön levelet.
Csokonai nagyot sóhajtott, megvonta a vállát, majd finoman maga felé fordította Ferenc arcát.
- Tudja mit? Fog ön még térden állva esedezni a bocsánatomért.
- Hogy le fogok térdelni ön előtt még az este, azt nem kétlem – bólintott a férfi. – De hogy nem a bocsánatáért, arra mérget vehet.

Miután az ígéret megköttetett, Kazinczy Ferenc újfent -  már ki tudja, hanyadszor az este folyamán - megköszönte magának, hogy nem engedte odakint csatangolni legújabb költőtársát. A nagy viharban a Ferenc ágya felett lévő plafon megkezdte lassú és ütemes megrepedését, minek következtében becsurgott a víz a szobába; azonban ezt egyikőjük sem élte meg túlzottan gyászos eseménynek, tekintve, hogy az alsóregmeci Kazinczy-lak még számtalan hálószobával büszkélkedett – meg aztán másnap sem okozott a lyukak betömése túl nagy gondot. Hamar kiderült, hogy Csokonai kézügyessége nemcsak az éj sötét leple alatt olyan tökéletes.