Rege a csodaszarvasról

Fandom: Hannibal NBC
Párosítás: Hannibal/Will

Korhatár: 16 LENNE, de csak a vége húzósabb picit.
Figyelmeztetés: slash
Műfaj: viccesnek adnám el, mindennemű panaszkodást emiatt a lenti megjegyzések rovatba kérem kifejteni.
Tartalom: Will Graham újfent hallucinál, azonban ezúttal a képzelete máshogy gondolja. Nagyon máshogy.
Egyéb megjegyzés: Nosőőő... először is leszögezném, hogy drága Timim rajongott nekem valamelyik nap, hogy neki kell egy fanfic, aminek az a címe, hogy Rege a csodaszarvasról. Gondoltam egyet - olyan borzalmas úgy se lesz! - és nekivágtam. Lehet, nem kellett volna. Mindenesetre bátran viccet csináltam Will betegségéből, amiért elnézést kérek, de az ötlet KÖNYÖRGÖTT a megvalósításért. 

Will imbolyogva megkapaszkodott egy asztalban, Hannibal pedig rögtön a segítségére sietett: lenyomta őt az egyik székre, állát felemelte, fejét kissé hátratolta, végül hűvös kezét a férfi homlokára illesztette.
- Lélegezzen nyugodtan, és vegyen nagy levegőket. – Will így cselekedett, és pár pillanat múlva már érezte, hogy a füle kevésbé zúg, és az arca is egészségesebb színezetet kapott. Persze ez utóbbit nem láthatta, csak abból következtetett erre, hogy Hannibal elengedte őt. – Ez nem a szokásos hallucináció volt, ugye?
Will nem szólalt meg, csak csendben lesütötte a szemét. Nos igen, mostanában már kezdett hozzászokni a különös betegségéhez, hogy egyszer elveszti az időérzékét, máskor azt sem tudja, hol van… de mégis hogyan mondja meg orvosának, hogy ezúttal mi a baja? Még mindig ott égett retinájában az a nem is kicsit arcpirító kép, ahogy bejön Hannibal a szobába, az ő agyát meg mintha valami piros köd lepné el; a féri ugyanis anyaszült meztelen volt, ha nem számítjuk azt a karácsonyi rénszarvasagancsot a fején, amivel rendkívül komikus látványt nyújtott. A látomás ugyan alig pár pillanatig tarthatott, Willre mégis nagy benyomást tettek a vicces fejdíszen kívüli részletek. Helyesebben szólva meredten ült a helyén, és elkeseredetten próbálta kiverni a fejéből ezeket a gondolatokat. 

- Szokatlanul vörös az arca – húzta össze a szemöldökét Hannibal, és olyan elmélyült szemekkel vizsgálgatta a férfit, ahogy csak egy elhivatott orvos tudja a páciensét. – A homloka lüktetett, majdnem elájult. Okvetlenül le kell jegyeznem magamnak a tüneteket…
- Semmi bajom!  - kiáltott rá Will kicsit hangosabban a kelleténél, mire Hannibal megtorpant útközben, és felé fordult. – Tényleg. Nem sokat ettem ma, biztos csak lement a vérnyomásom.
- Akkor készítek egy kis teát, az majd felpezsdíti.
Már ott sem volt, Will pedig megkönnyebbülve sóhajtott fel. Amíg a víz felforrt, próbálta összerendezni a gondolatait, és újra nyugodt mederbe terelni azokat. Rénszarvasos fejdísz? Ugyan honnan a hét pokol bugyrából szedte ezt a képzelete? Igaz, az utóbbi időben látott párszor ilyesmit a hipermarketekben - elvégre már csak két hét és karácsony -, de soha még csak eszébe sem jutott megközelíteni azt a tárgyat – a rénszarvas ugyanis csak egy fokkal jobb a szimpla szarvasnál, amihez újabban nem éppen pozitív fogalmakat kötött az agya. A rossz álmok óta még az ikeás állatos sütiszaggatókat is száműzte a polcai legmélyére, nehogy valami a szarvasra emlékeztesse. Na, nem mintha az utóbbi időben olyan sokat sütött volna, de ez már megint más lapra tartozik.

Az illatos zöldalmatea már Will orrát csiklandozta, mire Hannibal is helyet foglalt vele szemben a fotelben. A fiatal férfi csak most vette észre, hogy mindig kifogástalan pszichiátere úgy teázik, hogy közben eltartja a kisujját a csészétől.
- Nézze, Will – kezdte Hannibal határozottan -, tudom, hogy a karácsony még messze van, de én mégis venném a bátorságot és megérdeklődném, hogy van-e már programja az estére.
Will felhúzta a szemöldökét.
- Nincs, és valószínűleg nem is lesz. Csak nem vacsorát rendez?
- De – bólintott. – És örömmel várom önt, ha kedve támad csatlakozni hozzánk. Nem leszünk sokan, csak pár ember, Jack, Alana, esetleg egy-két kollégám. Valami egészen különlegeset fogok főzni, és nem akarok önteltnek tűnni, de nagy veszteség lenne, ha kihagyná.
- Szívesen elmegyek. – Will aprót kortyolt a teájából. Isteni zamata volt. – Tudja, mindig csodálom azt az odaadást, amit ön a gasztronómia iránt tanúsít. Már-már művészi szintre emeli azt, ami másoknak annyi, hogy bedobják a mirelitpizzát a sütőbe.
Hannibal szája szélén megjelent egy apró mosoly.
- Ön tud főzni?
- Nem állítanám. De a mézeskalácsom isteni, Alanától van a recept. Bár… be kell valljam, nagyon régóta nem serénykedtem a konyhában.
- Szarvashiba – köhintett Hannibal, mire Will félrenyelte a teáját, és fulladozni kezdett.  Hannibal éppen felállt, hogy segítsen, de addigra a köhögő roham elmúlt, az előbbi incidensre már csak a férfi paprikapiros arca emlékeztetett. – Öhm… sajnálom, ha valami rosszat mondtam…
- Nem, ugyan már… csak mostanában nem rajongok túlzottan a szarvasokért. – A férfi lebiggyesztette az ajkát, és nagyon igyekezett nem Hannibal szemébe nézni. Képzeletében újból felrémlett előtte pszichiátere ádámkosztümben – igaz, még egy falevél nem sok, annyi sem takarta őt, Will pedig erre a pezsdítő gondolatra önteni kezdte magába a teát, hogy a csésze mögé rejthesse piruló arcát. Azonban még így sem tudta nem észrevenni, hogy Hannibal komolyan aggódni kezd az egészségéért, és összehúzott szemöldökkel méregeti őt.

- A rossz álmok, ugye?
- Hmm… az álmok… igen. - Will pislogott egy darabig, majd óvatosan az asztalra helyezte a teáscsészét. – Nos, Dr. Lecter, köszönöm a teát és a beszélgetést, de most már illendő lenne hazamennem. Későre jár, és a kutyáimnak is enniük kell valamit.
Hannibal nehézkesen felsóhajtott.
- Márpedig én ilyen állapotban nem engedem haza. Legalább egy-két órát várjon még, főzök önnek valamit vacsorára. – Willnek tiltakozni sem volt ideje, Hannibal máris elsietett a konyha irányába, de még hátrakiáltott. – Üljön csak ott nyugodtan, olvasgasson valamit, és legfőképpen pihenjen. Nemsokára szólok

A fiatal férfi elhúzta a száját. Feltételezte, hogy nem egy egyszerű sonkás omlettet fog kapni, és az egész procedúra sokáig fogja marasztalni; Hannibal ebédjei eleve híresek arról, hogy csak este megy onnan haza az ember, és a vacsorái is el szoktak húzódni. Will ez egyszer úgy döntött, megfogadja orvosa tanácsát: kényelmesen hátradőlt, körülnézett, majd miután kigyönyörködte magát a könyvtárban, lekapott egy könyvet találomra az egyik polcról. Valami külföldi szerző volt, a borítóra nem is volt ráírva a cím, de amikor belelapozott, földbe gyökerezett a lába; az oldal tetejére szép, míves fekete betűkkel volt rányomtatva a vers címe: Rege a csodaszarvasról. A férfi kiverte a víz, és ijedten összecsapta a könyvet; házigazdája pont ekkor volt szíves megjelenni a küszöbön, egy éles késsel a kezében, amiről még javában csöpögött a vér. Úgy tűnt, Hannibal nem érzékeny a szőnyegtisztításra.
- Baj történt? Hallottam, hogy kiáltott.
Will nagy szemeket meresztett. Nem emlékezett rá, hogy bármilyen hang elhagyta volna a torkát.
- Csak ez a könyv…. – Hannibal odament hozzá, és a nem véres kezével lapozgatni kezdett.  Hümmögött is mellé.
- Igen, Rege a csodaszarvasról… pedig egész szép történet, a magyar nép kialakulásának kezdetéről. Egy magyar paciensemtől kaptam meg az angol változatát pár éve… de tudja mit, inkább jöjjön és üljön le az étkezőben, amíg a vacsorára vár. Még a végén megtalálja itt nekem a vadászkönyveket, aztán teletömhetem a fejét gyógyszerekkel.
Will ment is utána, miután túltette magát azon a sokkon, hogy Hannibal humorizálni próbált. Úgy tűnt, a szarvas már üldözni fogja őt egész este, tehát a legfontosabb, hogy ne nyúljon semmihez és próbáljon higgadt maradni. És lehetőleg ne ragadjon le a szeme a pszichiáter alsó fertályán. Igaz, az előbbi furcsa hallucinációban csak elölről látta őt, de nem kellett hozzá nagy képzelet, hogy gondolatban kiegészítse a már meglévő leletet.
A vacsorát hamarosan tálalták, Will pedig jóízűen falatozta a nagyobb szelet húst és mellette köretként szolgáló fűszeres salátát. Egy kis alkoholt is ivott –na nem sokat, elvégre még vezet -, amitől rögtön jobb hangulatba került; arcán most már állandósult a pirosas szín. Látszólag minden feszültsége elmúlt. Ha kicsit többet ivott volna és nem lenne ilyen komoly munkája, bárki azt mondaná, becsiccsentett kissé. 

- Mégegyszer mondja el, Dr. Lecter, mi is a saláta receptje? Habár be kell vallanom derekasan, a hús a legízletesebb. Vadból van, igaz? Remélem, nem szarvas.
Hannibal ránézett arra a pár falatra, ami Will tányérján maradt, aztán pókerarccal közölte:
- Ne aggódjon.
Will mosolygott, majd elégedetten szájába helyezte a villára tűzött mennyei étket. Csak egy pillanatra nézett le az íncsiklandó falatokban bővelkedő tányérjára, azonban mikor felemelte a fejét, újra a meztelen, rénszarvasagancsos Hannibal nézett rá értetlenül. Ezúttal semmiféle tünet nem volt, nem remegett, nem sápadt el… ledöbbenve kikalkulálta magának, hogy ez mégsem lehet azonban a valóság, hiszen Hannibal fél másodperccel ezelőtt még normálisan nézett ki, és azóta nem hagyta el a szobát. Vagy megint elvesztette volna az időérzékét? De mégis mi motiválná pszichiáterét, hogy ilyen csúf tréfát űzzön vele? Ráadásul kétszer is… nem illett a képbe sehogyan sem.
- Örülök, hogy ízlik a vacsora.  – A férfi egészen közel hajolt hozzá, Will azonban elsőre nem reagált. Hannibal ugyanis a szemeibe meredt, tisztán tudományos alapon, majd szagolgatni kezdett valamit az álla alatt. Willnek egészen magasra kellett emelnie a fejét.
- Dr. Lecter, ön most… vagyis már megint…
- Vizsgálom önt.
- Értem. – Will nagyokat lélegzett, ahogyan a sztetoszkópos doktor bácsitól tanulta kiskorában; ezzel is igyekezett elősegíteni a művelet sikerességét. Mindenesetre kezdte kényelmetlenül érezni magát a másik közelségétől (nem mellékesen attól a ténytől, hogy még mindig nem múlt el a látomása, és Hannibalt továbbra se takarta más, csak Willnek azon szemérme, hogy nem nézett oda. Bár ez elég nehéz volt egy olyan férfival szemben, aki gyakorlatilag az arcába mászott.) – Mondták már önnek, hogy furcsák a módszerei?
- Zavarja? – Hannibal ráemelte csillogó tekintetét, Will pedig legszívesebben ráüvöltött volna, hogy hát mit képzelsz, persze, hogy zavar, mikor az utóbbi években senkihez nem kerültem ilyen közel a laptopomon kívül, az is csak egy véletlen lefejelés volt, és semmiképpen sem romantikus célzattal történt… Végül is ez sem romantikus célzattal történt. Legalábbis amennyire Will rálátott a dologra.
- Nos… kissé…
- Elnézést, nem volt szándékomban.  – Hannibal meg is pördült, majd kitáncolt a konyhába; zöld fejpántos agancsa össze-vissza rázkódott a fején. Will a tenyerébe temette az arcát; az biztos, hogy többé semmit nem kellett a fantáziájára bíznia. Egy halk nyögés után követte az idősebb férfit a konyhába, és mire odaért, Hannibal varázslatos módon ismét teljes öltönyben és nyakkendőben feszített a hűtő mellett. Willt szokatlan bátorság szállta meg, amire az ital még inkább ráerősített; megnyalta kiszáradt ajkait, aztán mély hangon megszólalt:
- Ön mindig egyedül van? Nem akarok tolakodni, csak egy egyszerű kérdés.
Hannibal visszatette a bort a helyére.
- Ha arra kíváncsi, van-e alkalomadtán hölgytársaságom, a válaszom a leghatározottabb nem.
- Muszáj mindig ilyen kibaszott gentlemannek lennie?  - bukott ki Willből, Hannibal pedig hallgatott. - Mármint ne értsen félre, én is jobban szeretek magamban lenni… nem is amiatt, hogy nyűg a másik ember, hanem engem kevesen bírnak elviselni hosszútávon.  Ön viszont egy teljesen vállalható úriember, aki ért az operához és istenien főz. Ha akarná, özönlenének maga után a nők. Nem hallottam még káromkodni se, soha, a beszéde is kifogástalan, az öltözködéséről nem is beszélve, és úgy összességében… már megbocsásson, de maga szinte tökéletes.

Hannibal először válaszolni akart, ki is nyitotta a száját, aztán újra becsukta.
- Mi az?
A férfi mosolygott.
- Eszembe jutott pár verssor az egyik kedvenc olvasmányomból, amivel elmagyarázhatnám, hogy miért is nem igaz az, amit ön állít. De jobb, ha nem hallja.
- Miért nem?
- Szarvas.

Will rezignáltan nyelt egyet.
- Gyerünk. Ez már egy ilyen este.
Hannibal mély levegőt vett.
- „Vadóc, bús, félénk, zajra rebben, mint szarvasgím a rengetegben, családi körből is kiüt, idegen ott is, mindenütt.”
- Anyegin, eltaláltam? – Most Willen volt a mosolygás sora, Hannibal megütközve meredt rá.
- Honnan tudja?
- Régen én is nagyon szerettem, és… bevallom, sok sorát kívülről fújtam. Például ezt, mert úgy éreztem, nagyon igaz rám. És higgye el, csak rám.
- Miért is? – Hannibal olyan közel jött hozzá, hogy a felsőtestük majdnem összeért. Will saját maga is meglepődött azon, hogy a szemébe mer nézni.
- Ön nem félénk, Dr. Lecter.
Hannibal szája apró félmosolyra duzzadt, és nem lehetett nem észrevenni azt a játékos, mégis vad csillogást a szemében. Nem, Hannibal Lecter tényleg nem volt félénk ember, vagy ha valaha az volt is, nagyon jól titkolta. Tény, hogy ha feladná a pszichiáterkedést és beállna vadásznak, Will nem szívesen lenne a szarvasgím helyében.
- Ön pedig jelenleg tövig vörösödött.
Will összehúzta a szemöldökét, és az arcához kapott. Tényleg égett, mintha lázas lenne, de semmi émelygést vagy hasonlót nem tapasztalt. Talán a gondolataiban a szarvasgím említése… hmm… le és felnézett Hannibálra, végül megkönnyebbülve konstatálta, hogy minden ruha a helyén van. Miután semmi más magyarázat nincsen a történtekre, Will kénytelen volt azt a teóriát elfogadni, amit eddig elvből elutasított. Az a pohárka ital tette volna? Vagy Hannibal még annál is részegítőbb közelsége? Fene tudta.
- Aggódom magáért, Will. – Hannibal összehúzott szemöldökére a férfi csak annyit reagált, hogy egészen közel húzódott az arcához. Alig pár centiméter választotta el őket egymástól. – Ez a késő délutáni ájulás, émelygés, elvörösödés a legváratlanabb pillanatokban… akar róla beszélni?
Will sóhajtott.
- Hallucinációim voltak. Vagyis igazából kétszer ugyanaz.
- Mégpedig?
A férfi mosoly fülig ért.
- Ejnye, Dr. Lecter, ön egy elismert pszichiáter, szakavatott és ledoktorált ismerője az emberi viselkedésnek, mégsem tudja megmondani egy egyszerű pirulásról, hogy mi lehet az illető baja. Erőltesse meg egy kicsit az agyát! – Mivel Hannibal nem válaszolt, készséggel folytatta. – Önt láttam egy karácsonyi rénszarvasos aganccsal a fején. Igen, egy rénszarvasos aganccsal, és ennyiben ki is merült az öltözete.
Will mindenre számított: hogy Hannibal ellöki magától, és kiabálni kezd vele, vagy kidobja a lakásából, enyhébb esetben csak higgadtan eltolja és figyelmezteti kedves páciensét, hogy ő egy tisztességes férfi, és minden hasonló természetű ügy eleve távol áll tőle; ehelyett kapott egy merev bólintást és egy olyan választ, hogy az állát valahonnan a padlóról kellett felsöpörni.
- Ha gondolja, megismételhetjük a jelenetet a valóságban is.
- Elnézést? – döbbent le Will. Ha valamire, hát erre nem számított.
- Azt nem állítom, hogy van itthon olyan fejdíszem, de a terv maradéka pompásan hangzik. – Hannibal szánakozva lehajtotta a fejét. – Persze nem kötelező elfogadnia, csak egy javaslat volt.
A másik férfi ajkai szinte súrolták az övét, mégsem hajolt egyikük sem közelebb. Hosszú másodpercekig nézték egymást, Will a szeme sarkából még a Hannibal mosolya körül kirajzolódó apró ráncocskákat is ki tudta venni. Úgy tűnik, olyan játékot játszottak, hogy ki unja meg előbb; Hannibal kárára, aki mindig türelmes típus volt, de most valahogy mégsem tudta türtőztetni magát. Finom mozdulattal felsiklott a keze Will combjára, majd annál erősebben az övét kezdte oldozni.
- Hová sietsz? – suttogta a férfi Hannibal fülébe. -  Miénk az egész este.
A másik azonban ügyet sem vetett rá, egy mozdulattal térdig rántotta a nadrágot.
Pár pillanat múlva Will kéjes nyögések közepette kénytelen volt megtámasztani magát az asztalban; nos, ezúttal nem a rénszarvasos hallucinációk miatt.