Zsarátnok

Fandom: Les Mis
Párosítás: Jean Valjean/Javert meg fordítva is

Korhatár: 18+
Figyelmeztetés: slash, testiség
Műfaj: én komolyan nem tudom, drámaféleségnek mondanám.
Tartalom: Jean Valjean Arrasba akar menni, hogy tisztázza a tévesen megvádolt bűnözőt, akit helyette fogtak el; az út előtti éjelen azonban nem tud aludni, ezért sétálni indul. 
Egyéb megjegyzés: Bocsánatot kérek, amiért ilyen sokáig nem volt friss, becsületemre legyen mondva, hogy már korábban belekezdtem ebbe, de nem voltam itthon, és egyéb okok miatt is csak most tudtam befejezni ezt az írásomat. 

Jean Valjean elméje égett, ahogyan a gyertya pislákolt az íróasztalán. Föl-alá járkált a szobájában, meztelen lába tompán ütődött a talajnak; szemei alatt sötétlő karikák futottak, amik emlékeztetői voltak az elmúlt gyötrelmes óráknak. Kezei kicserepesedtek a kinti hidegtől, a félig nyitott ablakon is sűrű, csípős szél csapott be a szobába, ám az egykori gályarab úgy tűnt, nem is érzékeli a hőmérsékletváltozást. Fejében szörnyűséges erővel kergették egymást képzeletének apró foszlányai, és úgy tűnt, mintha nem elégednének meg a koponya adta széles közeggel, de ki akarnának törni az élő, dicsőséges világba, hogy ott is üldözzék, kínozzák, megőrjítsék teremtőjüket a puszta jelenlétükkel. Mindegyik foszlány parázsszemként indult, majd sikoltva burjánzani kezdett, beette magát az agy legbensőbb rétegeibe is, megtapaszkodott a forró húson, erenként betüremkedett a legapróbb sejtek közé, és már nem volt rá gyógyír, semmilyen csodaszer, lepra módjára befeketítette az egész agykérget, ahol remény nem ütötte fel többé a fejét.

Kívülről látta magát, ahogy ott ál szerencsétlenül, elhagyatottan a hűvös szobában, és a haja őszbe fordult, egy ébenfekete tincs nem maradt azon. Csak sötét íriszei tükrözték még hajdani fiatalságát, mert arca is vénséges vén volt, mint Matuzsálemé. Erőtlensége fájt, mozdulni se bírt, csak valami sós ízt érzett a szájában. A következő pillanatban a rémisztő látomás eltűnt, Valjean pedig a higgadt őrültek bátorságával – mint aki tudja, hogy a nyomort megszüntetni nem lehet, csak elodázni – a tükör elé lépett, miközben pedig nagyon jól tudta, hogy semmi nem változott. A szeme ugyanolyan karikás mind eddig, reggel nem borotválkozott, és sötét haja sem olyan sűrű már, mint egykor volt. Ebben a pillanatban kicsit magához tért, és az állóórára sandított; az elmosódott üveg mögött még mindig jól kivehető volt, hogy éppen tizenegy múlt, vagyis nagyjából egy órája érkezett haza, megrendelve a fogatot. Hajnalban ugyanis Arrasba indul, hogy tisztázza magát mindenféle félreértés alól: elmondja a bíróság előtt, hogy a szerencsétlen, akit helyette Jean Valjeannak hisznek, valójában egy senki, egy semmi, ő az akit keresnek, ő a megszökött fogoly.  Ha testét bitófára is szegezik, a lelkét nem fogják. 

Aludni akart, de nem jött álom a szemére.  Súlyos döntése mázsaként nehezedett a testére, akár egy kőmellény, és akár hátára, akár mellére fordult, kényelmetlen volt, szúrt, nem lehetett tőle pihenni. Ekkor felült az ágyban, és körülnézett; az ablak már csukva volt, sivítva verte a szél a keretet. Jean Valjean szó nélkül felpattant, felhúzott magára valami illő öltözetet, majd kisietett az ajtón. Öreg házvezetőnője sosem zárja a külső bejáratot, így azon ki tudott észrevétlenül surranni; meglepődve konstatálta, hogy annyira nem is fúj a szél itt az úton, a háztömbök között, mint ahogyan odafent hitte. A levegő is inkább volt kellemesen hűvös, mint hideg; némán rótta az ismerős sorokat. Sötét volt, és egyetlen csillag sem állt szolgálatban aznap este. Egy-egy hang, egy zörrenés, egy reccsenés ütötte meg a fülét; gondolta, biztosan utcagyerekek szaladgálnak valamerre. Nem törődött ezzel sem, habár tudta, a párizsi gaminek zseniálisan használják a kezüket és az agyukat, ha arra járó gazdag urakat látnak. Esetenként a késüket is; emberünk ebbe azért már kissé beleborzongott.

Egyszeriben fényt látott közeledni valamerről, de ideje sem volt a cselekvésre, mikor szorgalmas patadobogás kíséretében lovasok tűntek fel, és fáklyáikkal egyenesen az arcába világítottak.
Az egyik marcona legény ránézett, majd lepattant lováról, és fenyegetően rázta a kezét. Valjean csak ekkor ébredt rá, hogy beesett arcával és kopottas ruhájával valószínűleg bűnözőnek nézik.
- Piszkos csavargó, mit képzelsz magadról? Ez úri környék, ha még egyszer meglátunk errefelé kószálni…
- Várjon!
Valjean egyelőre nem látta az illetőt, aki a parancsot adta, csak akkor bontakozott ki előtte a férfi arca, mikor az belépett a fénykörébe. Javert felügyelővel nézett farkasszemet, aki most zavarral vegyes megdöbbenéssel meredt rá.
- Monsieur Madeleine, mit keres ön kinn ilyen késői órán? – Majd az előbbi neveletlen tiszthez fordult.  Az látszólag alig hitt a szemének, hogy nem ismerte fel az öreg gyárost. – Ön pedig jobban teszi, ha ezen túl csendben marad. Még egy hasonló eset és jelentem a főkapitánynak.
Valjean először hallgatott, mintha neki kellene szégyenkeznie.
- Sétálni volt kedvem.
- Higgye el, olyan finom embernek, mint ön, nem ajánlatos ilyentájt a szabadban tartózkodnia – ráncolta Javert a szemöldökét. – Az utóbbi időben gomba módjára megszaporodtak errefelé a zsebtolvajok és a késesek. Minden tisztelettel azt tanácsolom, hogy térjen haza mihamarabb.
- Ami azt illeti, éppen arra tartunk az őrjáraton, úgyhogy ha kívánja, elkísérjük a házáig, Monsieur Madeleine – szólalt meg az előbbi tiszt, és még a sötétben is tisztán ki lehetett venni, hogy fülig vörös. – Utólag is elnézést kérek.
- Ugyan, ön csak a kötelességét végezte – mosolyodott el szomorkásan a férfi.  – A kíséretet pedig örömmel elfogadom.
Javert ekkor már a lován ült, méltóságteljesen kihúzva magát. Határozott mozdulatokkal késztette az állatot az ügetésre, az egykori gályarab pedig azon gondolkodott útközben, hogy vajon Javert minden kétséget kizáróan elhiszi-e, hogy az az ismeretlen ott Arrasban, az a szerencsétlen maga Valjean? Hiszen hónapok óta - mióta a férfit itt helyezték szolgálatba – kémleli őt, ezt érezte magán; ha nem is mondta ki nyíltan, egy félrepillantás, egy összehúzott szemöldök látható jelei voltak a gyanúnak. Ám ebben a pillanatban Javert még csak rá se nézett, és amennyire Jean Valjean a sötétben megállapíthatta, egyáltalán nem is foglalkozik vele. Madeleine úr csak addig volt érdekes számára, amíg szökevénynek hitte; a férfin pedig szokatlanul rossz hangulat lett úrrá, ahogy erre gondolt.
Amint megérkeztek, a felügyelő szalutált. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy leszálljon a lováról.
- Nyugodalmas jó éjszakát, Monsieur Madeleine.  – Úgy tűnt, már távozni készül, meg is rántotta a gyeplőt, azonban amint a ló kifordult a kapualjból, még hátraszólt. – Ha nem bánja, holnap meglátogatnám hivatalos ügyekben. A főkapitány megbízásából meg kellene beszélnünk egy igen kényes dolgot… nos, a gyárral kapcsolatban.
- Örömmel várnám, uram, de holnap nem tartózkodom a városban.
Mintha Javert szája széle megremegett volna. A másik tudta, hogy magától nem kérdezné meg, ezért még hozzátette, az igazsághoz hűen:
- Arrasba megyek annak a nyomorultnak a tárgyalására, akiről ön mesélt. Valami Jean nevű egyén.
- Nocsak – lepődött meg Javert. – Ezek szerint…?
- Információim vannak róla.
Javert nem kérdezősködött többet, pedig valószínűleg rettentően furdalta az oldalát a kíváncsiság. Valjean száján pedig kicsúszott:
- De ha gondolja, akár most is bejöhet és megbeszélhetjük a problémát. Már ha nem elengedhetetlen az ön jelenléte az őrjárat során.
- Igazán nem akarok kellemetlenkedni – húzta össze a szemöldökét a felügyelő.  – Hosszú út előtt áll uram, és feltételezem, pihenni szeretne.
- Ha pihenni akartam volna, nem jöttem volna ki sétálni. Higgye el, ha azt mondom, nem zavar a jelenléte, az úgy is van. – És Jean Valjean tényleg így gondolta, bár nem tudta a fejéből kiverni azt az aprócska kis lángot, ami olyan elevenen pislákolt, és magában egyre csak azt mormogta, nem helyes az, amit tesz. Holnap megvallja a bűnösségét, valószínűleg ott helyben visszatoloncolják a fegyencházba – ó, csak azon a drága Fantine-on tudna segíteni addig! -, erre ő hajnalban meghívja Javert felügyelőt egy kellemes bájcsevejre, a saját házába. 

A dolgozószoba helyett ezúttal Valjean hálószobájában fogadta őt, ugyanis az említett helységben nem fűtöttek be. A szobában is kezdett már kialudni a tűz, de akkor a házigazda készséggel rakott még pár hasáb fát a lüktető, piros zsarátnokra. Hellyel kínálta a felügyelőt, aztán maga is helyet foglalt. 
- Kérem, bocsásson meg, hogy tisztességes vendégfogadással nem szolgálhatok, de házvezetőnőmet nem kelteném fel ilyen késői órán. Esetleg egy kis szeszes ital, bor? Bár gondolom, szolgálatban nem iszik.
- Ugyan, ne szabadkozzon, Monsieur Madeleine. – Úgy tűnt, Javert nem szólal meg többet, aztán még halkan hozzátette – Egy pohár vizet azonban megköszönnék.
Valjean, miközben a vizet töltötte, elmosolyodott, maga sem tudta, miért. Mikor visszatért a felügyelőhöz, ismét merev volt az arca; ahogy kényelembe helyezkedett a kereveten, nem tudta nem észrevenni, hogy Javert most is milyen egyenesen ül, kezét szorosan a térdeire szorítva, tekintetéből mintha eleven nyilak záporoznának. Csak akkor enyhültek kissé a vonásai, mikor elvette az asztalról a poharat, és belekortyolt. Azután rögtön a tárgyra tért.
- Uram, mint már mondtam, az ügy nagyon kényes, nem is szívesen bíztam volna másra, amint megtudtam természetét. Az ön egyik munkásáról van szó, bizonyos Fabien Bourgoine-ról; tudomásunk szerint tavaly májusban kapott munkát önnél, előtte tíz évig ült börtönben gyilkosság vádjával. Ezt, gondolom, elfelejtette megemlíteni önnek, mikor a gyárba jelentkezett.
Valjean megkeményítette a hangját.
- Felügyelő, hozzám az emberek azért jönnek, hogy meg tudják keresni a napi betevőt. Én munkát adok nekik, és nem kutakodok senki múltjában, ha az illetőt becsületesnek ítélem meg.
- Nos, ezúttal, már megbocsásson uram, de tévedett. Bourgoine ugyanis tegnap este hidegvérrel meggyilkolta a főbérlőjét, egy tisztességes, idős özvegyasszonyt, kirabolta mindenét, majd hajnalban elfutott a zsákmánnyal. Jó pár értékes aranyat, ékszert magával vitt, a pénzről nem is beszélve; az egyik szomszéd értesítette a rendőrséget, de akkor már késő volt. A főkapitány kifejezett kérésére javaslom önnek, hogy ezentúl jobban válogassa meg, kiket vesz fel munkásnak.
Jean Valjean nem úgy reagált, mint ahogy azt bárki más az ő esetében tette volna. Mozdulatlanul ült, még csak a szemöldökét sem vonta fel. Egy mély sóhajtással nyugtázta a történeteket.
- Szegény szerencsétlen.
- A hölgy temetése négy nap múlva esedékes, ha esetleg visszaérne addigra, biztosan szívesen látják önt is, hogy lerója kegyeletét.
- Nem a hölgyről beszéltem. Bourgoine-ról.
Javert felügyelő arcán jól kivehető volt a döbbenet.
- Hogyan kérem? – Valjean ráemelte tekintetét, és a szemébe nézett.
- Az a férfi megtévelyedett, de minden valószínűség szerint nem gonosz. A körülmények tették ilyenné, csak azt teszi, amihez hozzászokott.
- És akkor elfogadható a gyilkosság? – Javert tőle szokatlanul felemelte a hangját. – Bocsásson meg uram, ön jó és erényes ember, és tudom, keresztényi becsülete nem engedi, hogy rosszat szóljon Bourgoine-ról. De én rendőr létemre hozzá vagyok szokva a csőcselékhez, és bizton állítom, ezek csak a vasszigorból értenek. Az ilyet nem kell sajnálni, az a biztos, ha minél előbb tömlöcbe dugják őket. Nem szent nekik se Isten, se ember.
- Ön túl kemény véleménnyel van a bűnösökről.
- Ön pedig túlságosan elnéző velük. Uram, én is arra intem önt, mint a főkapitány: vigyázzon magára, és ne vegye körül magát a társadalom söpredékével. Ez kétélű kard.
Hosszú csend állt be a beszélgetésbe. Az ablak immár csukva volt, és még a szél sem zörgött; az egyedüli hang a szobában a pattogó tűz volt, ahogy egyre nagyobb és nagyobb darabokat falt fel a tűzifából.  Valjean hirtelen forrónak érezte a homlokát, és rájött, hogy mennyire melege van. 

- Javert felügyelő - A szavakat lassan ejtette ki. – Kérdezhetek öntől valamit?
- Természetesen, uram.
- Igazán jó embernek tart engem? – A válaszra a férfi úgy szomjazott, mint egykori rab évei alatt egy falat nem avas, friss kenyérre; akkoriban Javert megtagadta ezt tőle, és most kíváncsian figyelt, megkapja-e a hőn áhított feloldozást. Talán csak képzelődött, de mintha a vele szemben ülő férfi arcán egy pillanatra átsuhant volna valami érzelem. És nem a pozitív fajtából.
- Ön városunk jótevője, Monsieur Madeleine. Fellendítette Montreuil-sur-Merben a kereskedést, munkát adott rengeteg családnak, sokakat az éhhaláltól mentett meg. Ezenkívül becsületes, istenfélő és valódi hazafi, amilyen kevés akad manapság. Ha bárkit megkérdezne itt a környéken, az illető habozás nélkül azt felelné, hogy ön a legjobb ember, akit valaha ismert.
- De engem az érdekel, ön mit gondol rólam.
Javert hallgatott.
- Nem megy ki a fejéből, igaz? – Az egykori fegyenc kényszeredetten elmosolyodott. – Sokáig azt hitte, én vagyok az a bizonyos ember, akit keres, az a „gályarab”. És a gyanúját még mindig nem altattam el.
- Ezt a leghatározottabban visszautasítom – kapta fel a fejét hirtelen Javert. Így a tűz fényében arca mintha viaszból lett volna, egyenletes, simára kent viaszból, ami még a forróság hatására sem olvad meg. Azon az arcon soha nem látszott öröm vagy bánat, és Valjean őszintén sajnálta őt emiatt. – Az ügyet tisztáztuk, Jean Valjean most éppen Arrasban vár az ítéletére.
- Figyelmeztetem, én nem vagyok a főkapitány úr, hogy elhiggyem minden szavát. Álarca tökéletesen a környezetébe olvad, de átlátok rajta. Még mindig ott él önben a gyanú, hogy én vagyok a kérdéses Valjean, és amíg ki nem derül végérvényesen az igazság, ön sem nyugodhat.
- Kiderült az igazság – közölte a férfi szárazon. Ahogy Valjean közelebb hajolt, megrémítette az az észrevétel, hogy még a felügyelő szemében sem fedez fel semmi árulkodó nyomot. Hogy lehet valaki ennyire hidegvérű? Egyszerre bosszantotta és tetszett neki a gondolat, hogy valaki így el tudja rejteni az érzéseit és gondolatait mások elől. Mint szökevény, neki is volt már tapasztalata a titkolózásban, de Javert túltett mindenen. Ez a férfi maga volt a megtestesült, makulátlan törvény, és soha nem hagyta, hogy csorba essen a becsületén. Soha.

Jean Valjean épp azért döntött úgy, hogy közelebb hajol.
- Tehát, még mindig nem válaszolt a kérdésemre. – Várta, hogy a kellemetlen közelség majd feszengést vált ki Javert-ből, de épp ellenkezőleg történt. Térdük már majdnem összeért, a felügyelő mégsem húzódott el és egyáltalán, testileg nem reagált semmire. Vasból volt az idegrendszere.
- Uram – sóhajtotta. – Miért akarja tudni, hogy mit gondolok önről?
- Ön játszik velem, felügyelő úr. Kerüli a témát.
Ekkor Javert kissé elfordította a fejét. Úgy látszott, mégis kezdte kissé zavarni a szemkontaktus.
- Jó embernek tartom önt. Tisztességes, jólelkű embernek, és nagyon sajnálom a múltkori tévedésemet. Nem lett volna szavad összetévesztenem egy ilyen nemes lelkű férfit egy csavargó fegyenccel.
Apró csönd állt be.
- Javert felügyelő, nézzen a szemembe, mikor ezeket mondja. Attól félek, már megint nem őszinte.
Javert, mint mindig, most sem félt, és habozás nélkül farkasszemet nézett a másikkal. A száján kizúduló szavak elképesztették Jean Valjeant.
- Nos uram, ha mindenképpen ragaszkodik hozzá, legyen: beismerem, hogy kissé még mindig gyanakszom önre. Már kezdettől fogva úgy tűnt, mintha ismerném az arcát, és amint megtapasztaltam hihetetlen testi erejét, minden kétségem szertefoszlott. De most, hogy ezt az ismeretlent elkapták és bebizonyították, hogy ő Valjean, nem tudom, mitévő legyek. Egyik felem azt mondja, ostobaság lenne pont önnek Arrasba utaznia, hiszen ha ön Valjean miért is tenné, rögtön elfognák. De… - Láthatóan küzdött a szavakkal.  – De az érzékeim azt súgják, ne hagyjam ennyiben. A vadászat közepén sem szoktak hátrafordulni és hazarohanni, mikor még vért sem ontottak. – Majd sóhajtott. – Akárhogy is van, napokon belül kiderül minden, és végre, évek óta, nekem is nyugtom lesz.
- Ön tehát vérre vágyik? – meresztett hatalmas szemeket Jean Valjean. Immár a térdük összeért, és alig pár centiméter választotta el az arcukat egymástól.
- Valjean vérére? Nem. A feltételes szabadlábra helyezés feltételeinek megszegéséért még mindig legfeljebb élethosszig tartó fogságot kaphat, de nem fog lógni. Habár szívem szerint… de ebbe én nem avatkozhatok bele, és nem is kívánnék. A törvény tudja, mit miért tesz.
A fekete hajú férfi elismerően mosolyra húzta a szája szélét. Szinte Javert szájába suttogta a következőket:
- Úgy, a törvény? Tehát a törvény a maga asszonya?
A másiknak reagálni sem volt ideje, Valjean szája közé csípte Javert felső ajkát, és hosszú csókot nyomott rá. A férfi arcát szúrta a borosta, de még eközben is észrevette, hogy a felügyelő ajkai égnek; ezúttal bebizonyosodott, hogy mégsem volt annyira jégből, mint amennyire láttatni akarta magát. A következő másodpercben azonban elemi erejű lökés taszította Jean Valjeant a kerevet támlájának, Javert pedig határozottan felpattant a helyéről. 

- Monsieur Madeleine, mit képzel ön rólam? -  Még nehezen vette a levegő; tisztán látszott, hogy nem szokott ilyesmihez, így minden kis szenvedélyes morzsa felkavarta az érzékeit, akaratlanul is. Arca pirosra gyúlt. – Viselkedjen, az istenért! Figyelmeztetem, hogy túl messzire megy. Akár… akár fel is jelenthetném zaklatásért.
A fenyegetésnek valószínűleg az volt a célja, hogy félelmet keltsen a másikban, Valjeanból azonban hirtelen kitört a nevetés.
- Mi ilyen mulatságos? – mordult fel Javert.
- Ne vegye a szívére, drága felügyelő - kacagott tovább -, de ez az utóbbi mondat úgy hangzott, mintha valami tizenéves fruska szájából kölcsönözte volna. És ne aggódjon annyit, nem bántom én, ha nem akarja.
Javert megütközve bámulta tovább, de Jean Valjean végre – még ha csak pár percig is – boldog volt, és elfelejtette minden bánatát és nyomorát; utoljára őszintén, tiszta szívből nevetett valamin. Javert eközben zavartan álldogált, látszott, hogy legszívesebben a föld alá süllyedt volna.
- Uram, attól tartok, ön gúnyt űz belőlem.
- Ne higgye. – Házigazdájának nagy erőfeszítésébe telt, hogy leküzdje azt a mosolyt a szája széléről, és újra nyugodt hangon tudjon beszélni.  – Tőlem is pont olyan idegen a… hogy is fogalmazzak… érzékek világa, mint öntől. Nem is tudom, mit ütött belém, egyszerűen csak… ott ült, és úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy kizökkentsem ebből az állapotából. Úgy viselkedett velem, mint egy jégcsap, tehát úgy okoskodtam, hogy a jeget csak forrósággal lehet megolvasztani.
Javert szája széle észrevehetően megremegett, de tartása nem ingott meg.
- Teljesen mindegy, hogy történt, a lényeg, hogy többé ne forduljon elő, különben jelentenem kell a kapitányságon. - Éppen csak látható módon, de vonásai is kisimultak, mintha valóban felengedett volna kissé. Még mindig tisztelettel beszélt, de már érezhető volt tónusaiban a harag. Ki merte őt kizökkenteni tökéletes semlegességéből? Az ilyet nem tűrhette, még akkor sem, ha rangban felette áll.
Jean Valjean csak megcsóválta a fejét.
- Uram, túl komolyan vesz. Játék volt, kíváncsiság, ennyi az egész.
- Kíváncsiság? – tajtékzott a felügyelő, és már rejtegetni sem próbálta indulatait. - Tudja ön, mi történik magával, ha ebből rendőrségi ügy lesz? Elveszti a hitelét a városban, a gyárban, mindenhol. A legutolsó koldus is leköpi majd az utcán, megbélyegzik, mint olyat…

Jean Valjean ezt azonban már nem tűrte tovább, felállt, hatalmas kezeivel megragadta a felügyelőt a zubbonyánál fogva, és egy határozott mozdulattal a falnak döntötte. Mellkasát Javert mellkasához préselte; még a vastag posztón keresztül is érezhető volt, hogy a férfi szíve szörnyen zakatol.
- Elég legyen már a színjátszásból, Javert! Ismerem önt. Tudom, hogy nem teregeti ki a lapjait, és gyengeségnek fogja fel, ha valaki kimutatja az érzéseit, de most hallgasson meg. Látom a szemében, hogy vágyik rám, ne is tagadja. – Javert nyitotta volna a száját, de Valjean még idejében közbevágott. – Előbb hallgasson végig, kérem. Már az elejétől kezdve tisztában vagyok ezzel és nem elleneztem a dolgot, de nem is akartam elősegíteni. Én jól megvagyok magamban, és feltételezem, ön is, úgyhogy bölcsebb nem belekeveredni ilyen ügyekbe, ha nem muszáj. Most sem volt semmilyen hátsó szándékom ezzel a csókkal, de ha már úgyis lelepleződött, akkor legalább tudja meg, hogy én sem vagyok vak. 
Javert hallgatott, de nem is nagyon tudott volna szólni, mivel már megint – akaratán kívül – intim közelségbe került Valjeannal. Végül mégis kibökte rekedten:
- De hát… de hát én…
- Zseniális az álarca. – A férfi elengedte őt, visszaült a kerevetre, Javert pedig a falnak támasztotta a két tenyerét, hogy kicsit megnyugodjon, és szívét visszalendítse a megszokott állapotba. – Tényleg, semmi hibát nem vétett, erre esküszöm önnek. Legtöbbször még a szemének is tud parancsolni, bámulatos a tehetsége. De ön sem hibátlan. 
- Félreért, az előbb azt akartam mondani, hogy őrültségeket beszél – fejezte ki véleményét az immár megint csatapozícióba – azaz kihúzott hát, egyenes arc – helyezkedett felügyelő.
- Igen? – kérdezte szinte derűsen Valjean. – Akkor árulja már el, miért nem ment el az elmúlt öt percben, mikor az ajtó tárva nyitva.

Erre halotti csönd ereszkedett a hálószobára. A zsarátnok pattogott, és Javert arca is kezdte felvenni annak színét; csuklóján még ott érezte a férfi erős szorítását.
Valjean várt egy kicsit, hogy a kedélyek lenyugodjanak, a tüzet bámulta nagy figyelemmel; majd mikor úgy döntött, biztonságos megszólalni, tárgyilagosan közölte:
- Ötkor jön értem a fogat, hogy elvigyen Arrasba. Ami azt jelenti, hogy majdnem négy egész óránk van addig. Már mindent bepakoltattam késő délután.
Javert, Jean Valjean jelenlétében először, lesütötte a szemét.
- Amit beszél, az őrültség – suttogta.  –Nem is szabadna hallgatnom.
Valjean ekkor finoman felemelte a férfi állát. Az először tapasztalt ilyen mértékű gyengédséget tőle, és ezúttal nem húzódott el.
- A szavamat adom, hogy senki nem fogja megtudni. Ez a pár óra örökre köztünk marad. Nem fog csorba esni a becsületén.
- Akkor is. Nem tehetem. – Javert ekkor egyenesen házigazdája szemébe nézett. – Tudja, miért.
Jean Valjean sóhajtott, és Javert nyitott tenyerébe helyezte a kezét; kedvesen megsimította, majd lassan, őrjítően lassan felfelé kúsztak ujjai a nadrágszáron.
- Nem én vagyok Jean Valjean. Szíve joga persze, hogy ne higgyen nekem, de még ha én is lennék az a fogoly, mit változtatna a helyzeten? Legfeljebb nem lennénk újra együtt. De így sem leszünk. Ha én vagyok Valjean, ez az utolsó alkalom, amikor megkaphat, és legalább nekem is szerez egy kellemes estét, mielőtt visszamegyek a börtönbe.
A férfi azt hitte, képzelődik, de mégiscsak a valóság volt: Javert arcán aprócska mosoly húzódott fel. Igaz, csak egy fél másodpercig, de akkor is mosoly volt.
- A szabályokra gondoltam.
Valjean vágott egy grimaszt. Az íróasztaláról felkapta a kulcsot, majd átdobta azt Javert-nek a kerevet mögül:
- Inkább zárd be az ajtót. 

×××


Négy órakor Jean Valjean szélesre kitárta a hálószobája ablakát, hogy friss, hajnali levegőt eresszen be a kissé dohos helységbe. Nem nagyon akart sokáig ott időzni, a lehető leghamarabb már kúszott is vissza az ágyba, a meleg takarók és Javert biztonságos közelségébe. A férfi teste olyan kellemes forróságot árasztott, hogy Valjean legszívesebben jól befúrta volna magát a felügyelő karjai közé, hogy egyikük se fázzon; azonban úgy tűnt, hogy Javert alszik, és a másik nem akarta felébreszteni. Épp ebben a pillanatban mégis felpattant az említett szeme, és szembetalálta magát házigazdája mosolygó arcával. Álmatagon pislogott párat.
- Máris elmész?
- Nem. – Valjean kezét becsúsztatta a férfi alá, majd befúrta magát közvetlenül hátához. Szorosan körbebugyolálta magukat takaróval. Hogy lehet odakint ennyire hideg? Meg mert volna esküdni, hogy mikor éjfél körül kiment sétálni, még alig fújt a szél. – Csak kezdett nagyon dohos lenni a levegő, és gondoltam, kinyitom az ablakot. Még van egy óránk.
Javert bólintás helyett megszorította Jean kezét.
- Akkor ennyi volt.
- Ha én nem avatkozok közbe, ennyi sem lett volna.
Javert kibontakozott az ölelésből, és felé fordult.
- Ne nézz így rám – közölte Valjean. – Így igaz – Ám még szinte ki sem tudta mondani ezt a két szót, Javert erőszakosan Valjean szájára tapasztotta az ajkait, és gyengéden, mégis erővel beléjük harapott. Karjaival szorosan átfogta áldozatát, nehogy annak véletlenül megforduljon a fejében a szökés.
- Azt hiszed, te vagy itt a férfi? – súgta a fülébe, majd újabb csókokkal halmozta el a férfi arcát, majd állát; fokozatosan egyre lejjebb haladt, és Valjean már éppen megnyugodva dőlt volna hátra, mikor Javert megragadta a csípőjénél fogva, és egy mozdulattal megfordította az ágyon. Jean Valjean szólni akart, de a hang bennrekedt a torkában; a következő pillanatban erősen felszisszent, és a lepedőbe kapaszkodott, amint Javert keményedő férfiassága erőszakosan utat tört magának. Olyan erős lökésekkel fejezte ki vágyát, hogy Valjeannak pár másodperc múlva a szeme is könnybe lábadt.
- Ezt most… miért kapom…?
- Te is ezt csináltad velem. – Javert felnyögött.
- Igen, de én megpróbáltam finom lenni! – A felügyelőt azonban nem túlságosan érdekelték efféle romantikus indokok, ő most az erejét akarta fitogtatni, ezért nem is törődött túlságosan partnerével. Azonban Valjeannak is csak az első pár percben fájt a kényes művelet, utána ugyanúgy élvezte mint a másik, aki kéjes nyögéseivel tudatta, hogy már a vége felé jár. Valjean csodálkozott is, hogy ilyen hamar, de végül is arra jutott, hogy az idősödő felügyelőnek nem sok hasonló élményben lehet része. Végül Jean Valjean is egész testében megremegett, és érezte azt a mámorító, őrjítő lüktetést, azt a földi paradicsomot, amit sajnos nem sokszor volt alkalma eddig megtapasztalni, és sejtette, hogy nem is lesz sokkal több.
Fáradtan pihegtek egymás mellett, kitakarózva, a hideg szél pedig csak úgy süvített befelé.
- Fázom. – Valjean betakarta őt. Úgy látszik, Javert dominanciája idáig nem terjedt. Azért a biztonság kedvéért hozzá is bújt, nehogy megfázzon. 

Javert megint elaludt, aztán nem sokkal később arra ébredt, hogy szeretője az ágynak háttal áll, és úti ruhájának ingjét gombolja.
 - Jó reggelt.  – Valjean pedig hátra sem nézett, mégis, az ösztöne súgta, hogy Javert felébredt. Mosolyogva fordult felé. – Sajnos ülni még nehezen tudok, de majd az úton belerázkódok.
Valjean kezdett beletörődni, hogy ez a meglepetések hajnala, ugyanis Javert arcán nem kevesebb, mint egy vigyor tűnt fel.
- Valld be, hogy élvezted.
- Élveztem. Ennek tárgyilagos bizonyítékai is vannak, ha szétnézel a lepedőn.
- A te szádból akartam hallani. 
Valjean felöltötte magára a kabátját, és immár útra készen állt. Belenézett a tükörbe, majd maga sem tudta, miért, de kibámult az ablakon; odakint az idő már kezdett kissé felmelegedni. Éppen meg akart fordulni, amikor egy forró test záródott köré, átölelve hátulról a derekát. Javert állát a férfi vállgödrébe fúrta.
Pár pillanatig így maradtak, ám akkor felhangzott lenn a fogat kürtölése. Valjeannak nehezére esett kibontakozni az ölelésből, de mégis meg kellett tennie. Az ajtó küszöbéről még visszaszólt.
- Maradjon még egy ideig, aztán ha felkel a házvezetőnőm, mondja meg neki, hogy korán akart meglátogatni egy hivatalos ügy miatt, de már nem voltam itt, mire megérkezett. Kevesebb kockázattal jár, és mégsem olyan gyanús, mintha hajnalok hajnalán kilopózik a házból, és ne adj’ isten valaki meglátja. – Éppen indult volna, mikor eszébe jutott valami. – És a lepedőt égesse el.
- Így fogok tenni – bólintott Javert. – Vigyázzon magára, Monsieur.
Valjean még utoljára visszanézett, majd eltűnt a lépcsősüllyesztőben.

Javert leült kerevetre, aztán gondolatok nélkül, üresen bámult maga elé. Lassan felfogta, hogy mit kell tennie, és akkor bevágta a kandallóba a szeretkezések nyomait viselő lepedőt. Mert szeretkezések voltak ezek, akármennyire is próbálta tagadni maga előtt. Szépen megágyazott, majd körülnézett a szobában.
- Jean Valjean – suttogta megbabonázva, majd leroskadt a földre.
Sírni kezdett.