A Les Amis óvoda

Fandom: Les Mis
Párosítás: Valjean/Fantine ami említésre méltó, de egyébként egyelőre hanyagolható mennyiség

Korhatár: nincs
Műfaj: Nem annyira fluff mint ahogy terveztem, talán ennek az az oka, hogy meghagytam Valjean bűnöző, illetve Fantine prostituált múltját... szóval még egy kis leheletnyi drámára lehet számítani.
Tartalom: Les Miserables óvoda AU. Jean Valjean és Fantine már évek óta vezetik a Les Amis óvodát, aminek Valjean maga az alapítója; a gyerekek azonban nem bizonyulnak annyira kezesbáránynak, mint azt főhősünk eredetileg képzelte. Ráadásul még régi ellenlábasa, Javert felügyelő is feltűnik a színen, a gyerekek nagy örömére.
Egyéb megjegyzés: Nekem kifejezetten üdítő volt sok korhatáros fic után kicsit megint gyerekesnek lenni, szóval sok szeretettel ajánlom olvasásra :) Hogy lesz-e folytatás nem tudom, még a tanári karos történettel is adós vagyok, de reméljük a legjobbakat.

Az ajtó hangos robajjal vágódott be Jean Valjean mögött, amint az említett személy jobb kezével belökte a kilincset, bal kezében pedig a sarki pékségben vásárolt mennyeien friss croissant-os papírzacskót szorongatta. Meglehetősen késésben volt, ugyanis valami érthetetlen okból telefonja nem ébresztette reggel; de arra sem ért rá, hogy megnézze, mi a baja annak a vacaknak, már szaladt is lefelé a lépcsőn, majdnem a kocsi kulcsát is az előszobaasztalon felejtette. A szokásos reggeli kocogásra gondolni sem mert – nem volt túl sok szórakozása ezen kívül, de Jeant valahogy mindig felpezsdítette a mozgás, nem beszélve arról, hogy remek kondiját is ennek köszönhette  -, így hát csak bevágta magát az autóba és alig húsz perc múlva meg is érkezett a Plumet utcai Les Amis nevezetű óvodába. A sarki pékségben vett magának egy kis reggelit, sőt kicsit többet is, hogy kollégájának is jusson belőle – Jean Valjean nem volt önző ember. 

Még így is mosolyogva lépett be a pedagógusok számára kialakított kis szobába, és megkönnyebbülve konstatálta, hogy még Fantine is nagyban rágcsálja a reggeli sonkás szendvicsét; a lány a bögre kakaó mögül jókedvűen visszamosolygott rá. 
- Micsoda szokás ez, Jean? Én érkezek hamarabb?
- A telefonom nem ébresztett – vallotta be a férfi bűnbánatosan, miközben elhelyezkedett a Fantine melletti széken, és jól kifújta magát.  – Most mit csináljak. Most már tényleg el kellene vinnem szervizbe, nem először mond csütörtököt.
- Butaság. Nem szerviz kell neked, hanem asszony.
Jean komolyan a szemébe nézett.

- Cosette hogy van?
- Már meggyógyult. – Fantine arca láthatóan felragyogott. Elragadó teremtés volt, mikor a lányáról beszélt, mindig mintha dicsfény vette volna körül. – Éppen csak elküldtem kezet mosni, de…
Mintha ez lett volna a végszó, Cosette bájos szőke fürjei máris ott ringadoztak Jean nyakában, amint a kislány – már az ajtónál szaladt - szorosan felcsimpaszkodott ovis nevelője vállára.
- Jean bácsi – ujjongott, fehér tejfogai mind kilátszottak a nagy jókedvtől. Valjean szívből átölelte a lánykát, és mélyet sóhajtott. – Győzd meg anyut, hogy vegyünk egy cicát! Légyszi, légyszi!
- Cosette, megmondtam, hogy a cica nem lakásba való –pirított rá édesanyja. Majd Valjean felé fordult. – A hétvégén elvittem őt Mariusékhoz, és teljesen el volt ájulva, hogy a kisfiúnak három macskája van. Akkora házban lehet is.
Cosette erre az utolsó mondatra elszomorodott, és nem szólt semmit. Gyerek létére szokatlanul tapintatos volt, és lelkifurdalása támadt, ha arról volt szó, hogy másoknak mennyi mindene van, és nekik mennyi mindenük nincs. Sosem követelőzött drága holmikért, mint más gyerek, viszonylag hamar beletörődött abba, hogy egyedülálló anyaként Fantine nem keres túl sok pénzt.
Annyira azonban nem volt tapintatos, hogy Valjean-tól meg ne kérdezze:
- Jean bácsi, neked nagy házad van?
- Nos, nem túl nagy – gondolkodott el Jean. Ez a tény valóban igaz volt, viszont Cosette azt nem tudta, hogy az óvoda alapításának köszönhetően egyre gyarapszik Jean Valjean pénztárcája, hiszen rengeteg a gyerek, tervbe van véve a kibővítés is. Azt már csak a saját szerény, istenfélő életmódjának köszönheti, hogy nem él hivalkodóan.  -  Anyukádnak pedig igaza van, a cica után nagyon sokat kellene takarítani, és nyilván nem akarhatod, hogy munka után is mindig a rendrakással foglalkozzon, ahelyett, hogy veled játszana.

Cosette kissé oldalra billentette a fejét, de szemén már látszott, hogy megértett mindent. Ekkor nyílt a kinti ajtó, és Cosette rohant is, hogy ő köszönthesse először a korai jövevényt. Mikor eltűnt a szobából, Fantine kieresztett egy elégedett mosolyt, és hálás pillantást vetett Jeanra.
- Köszönöm.
- Ugyan, szóra sem érdemes. Viszont – húzta össze a szemöldökét – nem helyeslem azt a dolgot, hogy Mariushoz viszed őt hétvégéken. A barátság rendben van, de talán az egyéb dolgokat nem kellene ilyen… korán kezdeni.
Fantine torkából hirtelen szökött fel a nevetés.
- De hát szerelmesek egymásba! Mi ebben a rossz?
- Tegnap Marius odaadta neki az uzsonnáját, hiába magyaráztam neki, hogy még fejlődésben van, és a délutáni étkezés ugyanolyan fontos, mint a reggeli. A mesenézéstől is eltiltottam, de a kisfiú szörnyen makacs, rám se hederített. 

Mindeközben egy anyuka tűnt fel a színen, óvón szorongatva a kicsi Enjolras fehér kezecskéjét. Lassan a többiek is szivárogni kezdtek; Jehannak otthon valami titokzatos módon megengedték, hogy virágkoszorúval a fején távozzon a családi fészekből, Courfeyrac pedig rögtön elkezdett birkózni Combeferre-el, amint megérkezett.
Jean Valjean összenézett Fantine-al: szó nélkül konstatálták, hogy egy újabb nap kezdődött.

×××

Eponine fázósan összehúzta magán vékony ruhácskáját, pedig a nagycsoportosok termében nem volt hideg. Enyhe tavaszi szellő fújt be a nyitott ablakon, az égszínkékre mázolt szoba falára pedig szemközt ragyogó reggeli napfény vetült. A szekrényekben már nem sok játék maradt, minden gyerek igyekezett kihasználni az ebéd előtti órákat; a padlón elszórva hevertek a különböző kirakósok, babák és pár színes legó kocka. Graintaire annyira elmélyült a legóvár építésében, hogy kidugott nyelvvel koncentrált; ügyet sem vetett a többiekre, vagy akár Jean Valjean-ra, aki a békésen - és egymás mellett - rajzolgató Mariust és Cosette-et figyelte árgus szemekkel. A szoba közepén közben esemény történt, Joly otthagyta a puzzle-ját amit Bahorel-lel és Bousset-val közösen raktak, és még Jehan is érdeklődően fordította megkoszorúzott fejecskéjét Enjolras felé.

- Testvéreim, harcoljunk a szabadságért! – rikkantotta a kisfiú, miközben feje elvörösödött. Angyali szőke fürtjei csak úgy lobogtak utána, ahogy a rajzolós asztaltól – Marius és Cosette nagy rémületére – felkapott pár széket, és a szoba közepén ledobta, majd még több nagyobb tárggyal tette ugyanezt.  (Valjean óvóbácsi ekkor éppen telefonált, és elfordította a fejét.) A műveletnek áldozatául esett a játéktűzhely, valamint egy kisebb asztal is, amire végre Enjolras ráállt, és diadalmas hangon szavalta:
- Építsünk barikádot!
Páran csak értetlenül pislogtak, Eponine-nak azonban fülig ért a szája és máris iparkodott segíteni; még több széket hányt össze egy helyre, és kissé erőszakosan próbálta noszogatni a többieket – elsősorban Grantaire-t- , hogy csatlakozzanak a mozgalomhoz.
- Most tulajdonképpen miért is harcolunk? – kérdezte Graintaire gúnyosan, fel se nézve a legóból.
Enjolras arca egy pillanatra elborult, de aztán megint szenvedélyes lett.
- Micsoda kérdés ez?! Hogyhogy miért harcolunk?! Hát… hát elnyomásban tartanak minket. Ők – mutatott a még mindig a telefonjával tusakodó Valjean felé -, meg a konyhások is. Nem akartok szabadok lenni? Hogy minden nap palacsinta meg málnaszörp legyen a spenótfőzelék helyett? Le a spenótfőzelékkel, éljen a szabadság! – Ez utolsó mondatot már üvöltötte. 

Szerencsére további lázításra nem került sor, ugyanis Jean Valjean máris ott termett közöttük. Telefonját mélyen a zsebébe süllyesztette, és az jutott eszébe, hogy vajon Fantine lent a kicsikkel hogyan boldogul. 

- Enjolras, itt meg mégis mi folyik? – Lenézett, majd újra fel a fiúra. – Mi ez a rendetlenség?
- Azért harcol, hogy palacsinta legyen minden nap – jegyezte meg fontoskodva Eponine, és büszkén kihúzta magát. – Valami bari izét emel.
- Barikádot – sietett javítani Enjolras.

Jean Valjean sóhajtott.
- Itt márpedig nem lesz lázadás. Iszkiri – tapsolt -, rakjatok gyorsan rendet, mert különben megüzenem a rendőr bácsinak, aki ebéd után jön, hogy maradjon szépen otthon, és ne meséljen nektek arról, hogyan kapja el a gonosz bácsikat, akik gyerekeket ijesztgetnek az utcán.
- Rendőr bácsi? – kérdezték többen egyszerre, csillogó szemmel. Jehan és Courfeyrac összenéztek; Marius pedig azzal volt elfoglalva, hogy félősen egy szívecskét rajzolt Cosette lapjára, amíg a kislány mosdóban volt. Combeferre éppen egy Batman-babát vizsgált, mintha doktor bácsi lenne, de a pedagógus szavaira ő is felkapta a fejét. Úgy tűnt, csak Eponine és Enjolras nem lelkesedik a közelgő esemény hírétől; meg persze Grantaire, aki megint teljesen elmerült a saját világában.
- És mi lesz a palacsintával? – nyafogott Eponine.
- Van igazi bilincse? – kerekedett el Feuilly csokoládébarna szeme. – Mármint a rendőr bácsinak.
Jean Valjean kedvesen megsimogatta a fiú feje búbját.
- Biztosan van, és ha jól viselkedtek, meg is mutatja majd. Tehát, Enjolras?
- Nincs barikád – mormogott a kissrác, Eponine viszont nem segített visszapakolni a székeket és egyéb bútorokat, hanem duzzogva elvonult a szoba ablak felőli sarkába. Itt Jehan begubbasztott háttal támaszkodott a falnak, ahogy belebújt képeskönyvébe; észre sem vette, hogy a kislány lehuppant mellé. Eponine látszólag haragos volt, de Jehan látta, hogy bele-belekukkant a fiú válla mögött a könyvbe, és rettentően fúrja az oldalát a kíváncsiság, csak nem meri mutatni.

Mire a barikád építésére szánt bútorok megtalálták régi helyüket, az ebéd is elkészült. Természetesen ez az étkezés sem folyhatott le kisebb bonyodalmak nélkül, Jehan és Courfeyrac ugyanis már megint civakodtak. Jehan a kanala hegyével társa szemébe fröcskölte a zöldségfőzeléket, mire Courfeyrac éktelen üvöltésbe kezdett; barátja, a mellette ülő megszeppent Marius próbálta őt visszafogni, de ez nem igazán sikerült.
- Hagyjad, Courf, ne veszekedjetek mindig!
- Utállak – közölte szemrebbenés nélkül Courfeyrac Jehan szemébe nézve. A szőke kisfiú erre csak felhúzta az orrát. – Ha még egyszer ilyet csinálsz, megmondalak Jean bácsinak.
Jean bácsi éppen háttal volt nekik, amint a másik asztalnál elkeseredetten, és látszólag eredmény nélkül próbálta Bossuet szájába tömni a főzeléket.
- Kis pisis vagy, árulkodni mindenki tud!
- Elég legyen már! – Cosette vékonyka kis hangjára mindhármuk felfigyelt, Marius pedig leplezetlen csodálattal bámult szerelmére. A kislány ettől a nézéstől fülig pirult. – Egyétek meg az ebédet és maradjatok csöndben. Nem szeretem, ha bántjátok egymást.
Az angyali teremtés szavára varázslatos módon mindhárom fiú azon nyomban nekilátott az eddig gyűlölt főzeléknek. Valahogy nem mertek ellenkezni.

Mindeközben a másik asztalnál, mint már szó volt róla, Bossuet lekonyuló szájvéggel próbált minél hátrébb húzódni Jean Valjean kanalat tartó kezétől. A szintén itt ülő Joly, Eponine és Bahorel is csak piszkálta az ételt, bár ez utóbbi jól elszórakozott azzal, hogy egy eltévedt méhecskét zárt be az üvegpoharába, és azt fel-le húzogatta az abroszon.
- Csak egy kicsit egyél, Bossuet – biztatta Jean Valjean. – Nagyon finom főzelék, nézd, hogy a szomszéd asztalnál hogy szeretik. Csak annyit legalább, hogy legyen valami a gyomrodban.
- Palacsinta! – kurjantotta el magát hirtelen Eponine, és a mellette unottan eszegető Enjolras-ra nézett. – Palacsinta! Palacsinta!
Immár együtt folytatták a sort, a kanállal ütemesen verték a ritmust az asztalon. A vigyorgó Bahorel is csatlakozott, és végül Bossuet is; a vásott kölykök együtt olyan hangosak voltak, hogy nem csak a mellettük ülő Feuilly húzta fel a szemöldökét, hanem az ajtóban némán álldogáló rendőrtiszt is. Jean Valjean észre se vette volna, hogy megjött, csak Courfeyrac és Marius székének csikorgására kapta fel a fejét. 

- Rendőr bácsi! – rikkantották egyszerre, Jean Valjean pedig kővé meredt.

Javert, bár nem hivatalos rendőr ügyben járt el, egyenruháját viselte; haját most is szigorúra fésülte, szemei mereven álltak. Jól látható volt pár napos borostája. Csak akkor engedett fel kissé, amikor a két kisfiú bombaként csapódott a hasának, és egyszerre átölelték őt.
- Ugye most is éppen egy gonosztevőt kaptál el? – lelkesedett csillogó szemekkel Marius.
- Ugye börtönbe zártad? – kontrázott Courfeyrac.
Az idősebb férfi jól láthatóan feszengett, és végül Jean döntött úgy, hogy talán okosabb lenne megszólalni.

- Üdvözlöm, Javert felügyelő – mosolyodott el kissé kényszeredetten, és kezet fogott vele. A két kisfiú elengedte Javert-t. – Elnézését kérem a gyerekek miatt, de… talán kicsikét korán jött. Még ebédelünk.
A felügyelő szája szélén megjelent egy apró mosoly.
- Hát ebben az esetben…
- Kérem, foglaljon helyet itt közöttünk. Úgyis befejezzük nemsokára.
Mintha végszó lett volna, Fantine mosolygós arca tűnt fel az ajtóban. Megszokásból a füle mögé akarta tűrni az egyik tincsét, azonban hamar rájött, hogy két hete levágatta a haját. Annak eladásából nyert egy kis pénzt, de igazából nem ez volt a fő ok: a Les Amis óvodában ugyanis több mint elégséges volt a fizetése. Egy gyerek azonban mégis sokba kerül, különösen, ha az ember albérletben lakik… az egyedülálló anya saját házra spórolt, tehát minden garas számított. Egyébként is, úgy vette észre, mióta ilyen fiúsan rövidre vágatta a haját, valahogy többen megbámulják az utcán.
- Á, Jean… éppen kérdezni akartam, hogy mikor jön a felügyelő, de látom, már meg is érkezett. Üdvözlöm uram – nyújtotta a kezét. -  Szabad megkérdeznem…?
- Az urat Javert felügyelőnek hívják – köhintett Valjean, szokatlan hangsúllyal. Fantine hitetlenkedve meredt rá.
- Önök ismerik egymást?
- Futólag – válaszolta Javert, és láthatóan nem tudta, folytassa-e, amit elkezdett. Jeanra nézett segítségként.  – Volt egy apró kis ügyünk.
Vajean sóhajtott, majd közelebb lépett Fantine-hoz.
- Javert felügyelő börtönőr volt Toulonban. – Mindezt suttogva mondta, nehogy a kicsik meghallják. A gyermekeiket ide járató szülők nem tudták, hogy Valjean rövid ideig börtönben volt lopás miatt, és a férfi nem akarta megkockáztatni, hogy valamelyik kisfiú vagy kislány szája eljárjon otthon.  – Eddig nem voltunk túl jóban, de remélhetőleg ez most változni fog.

Javert hidegen méregette őt, de a gesztusai többé-kevésbé barátságosak voltak. Ha magáért a férfiért nem is rajongott, az ügy, hogy a gyerekeknek a bűnüldözés fontosságáról beszéljen, mindenek felett állt.

×××

Mintegy negyed órán belül el is készült mindenki, és míg a két lány hetesként egymásra pakolgatta az üres tányérokat, a fiúk színes kis sámlikat szedtek elő az egyik sarokból, és Jean utasítására Javert széke köré rakták őket körben (Fantine eközben visszament a saját csöppségeihez. A hároméves kicsik – köztük volt Eponine öccse is, a kicsi Gavroche – még nem készültek fel hasonló kaliberű előadásra).
Javert jól láthatóan meg volt illetődve; ezt még Jean is észrevette a szeme sarkából. Bahorel-nek közben vérezni kezdett az orra, ezért egyelőre vele kellett foglalkozni; de miután Valjean elővett egy zsebkendőt, és megmutatta, hogyan szorítsa azt akényes testrészre, visszatért az ámuló kisgyerekek hangos csoportjához.
- Van bilincsed? – húzta el a száját Joly, Javert pedig tanácstalanul nézett körbe.
- Nos van, de mindent csak szépen sorjában.
Eponine fújtatni kezdett, és haragosan összefonta a karocskáit.
- Én nem bírom a zsarukat. Apu is miattuk ül a sitten. – Az óvóbácsi váltott egy bocsánatkérő pillantást Javert-el; Jean elfelejtette közölni vele, hogy az egyik kislány apukáját is elítélték lopásért, és valószínűleg elég negatív véleménnyel van az igazságszolgáltatásról. Végül is Javert arcára kiült a teljes tanácstalanság; gyerekek közelében mindig olyan szerencsétlennek érezte magát.
- Öhm… mi a neved, kislány?
- Eponine Thenardier – emelte fel büszkén a fejét. – Barátoknak ’Ponine. Maga nem barát.
Valjean arca már égett, ahogy a kislányhoz ment és hátulról a kezét biztatóan a vállára helyezte.
- Eponine, viselkedj szépen! Megmondom anyunak, ha továbbra is gorombáskodsz a rendőr bácsival.
- Anyu azt mondta otthon, hogy a rendőrök mind faszkalapok.
Jean Valjean sóhajtott, majd lehajolt hozzá.
- Kisasszony, ilyen csúnya szavakat nem akarok mégegyszer meghallani - hangsúlyozta, miközben komolyan Eponine dactól csillogó szemébe nézett.  – Különben saját magam mosom ki a szádat szappannal. Mit mondasz Javert bácsinak?
Eponine szája lekonyult, majd látszólag azon tűnődött, használna-e a hiszti, vagy inkább hagyja az egészet; végül csak nyersen odalökte a férfinak:
- Elnézést.
- Semmi gond – válaszolta Javert megértően. – Eponine, szeretném neked elmondani, hogy megértem az ellenérzéseidet velem kapcsolatban. Ennek ellenére hidd el, nem miattunk van börtönben apukád, hanem saját magát sodorta bajba akkor, amikor bűncselekményt követett el. Ezért is jöttem most, hogy felhívjam a figyelmeteket arra, hogy a jó útról való letérés milyen következményekkel jár.

Javert jól láthatóan egyre inkább kezdett belejönni; szinte már fesztelenül válaszolgatott a gyerekek kérdéseire (bár a véleménye nem változott arról, hogy áldásosabb jótékony magányban élni, gyerek és asszony nélkül). Hamar népszerű is lett a kicsik körében, habár ez inkább annak tudható be, hogy mindenki felpróbálhatta a bilincseket. Marius halkan nevetett, mikor meglátta, hogy az ő vékonyka csuklója elveszik a lyukban; a következő pillanatban vakmerően Cosette felé fordult, és ezt kiáltotta:

- Ha bárki meghúzza a hajad, szólj nekem, én meg majd Javert felügyelővel börtönbe záratom azt a gazfickót!
Cosette elpirult, és még szorosabban magához fogta a babáját.

×××

- Fantine, mit szólnál egy kis teához? – Jean Valjean fáradtan nekitámaszkodott az ajtófélfának, amint az utolsó gyereket is kirángatták az óvoda bejáratán. 

Történt ugyanis, hogy Graintaire – merő véletlenből – lesodorta az asztalról a Combeferre és Jehan által fakockákból épített várat, mire Comfererre bedühödött; Marius megint csitítani akarta őket, Enjolras azonban Combeferre durcás arcától belelkesülve kijelentette, hogy márpedig Grantaire nem hibás, és igazságot kell tenni. Az igazság ez esetben azt jelentette, hogy mindkét fiú nekiesett Combeferre hajának, Eponine meg vigyorogva csatlakozott hozzájuk, mert nem akart kimaradni semmiből. Hálistennek azonban Jean Valjean idejében közbeszólt, és lassan az első szülők is szállingózni kezdtek a virgonc kölykökért. Enjolras-t ezúttal Joly szülei vitték el – a két kisfiú ugyanis egymás szomszédságában lakott -, de Valjean feljegyezte magában, hogy lassan megérik egy elbeszélgetés a kis szöszke szüleivel. Enjolras úgy nézett ki, mint egy valódi kisangyal, de a két pedagógus volt rá a tanú, hogy viselkedésében inkább egy kisördögre hajazott.

- Tudod, Jean, néha úgy érzem, kitalálod a legtitkosabb gondolataimat – sóhajtotta Fantine, és köszönettel elfogadta a teát. A nagycsoportosok termében hagyta Cosette-et, had rakja ki a puzzle-t, amivel már olyan régóta kínlódik; ő pedig a pedagógusi felé vette az irányt.
- Ez csak tea. – Valjean bedugta a vízforralót a konnektorba. – Tényleg. Még csak nem is olyan, mintha randira hívnálak, mert akkor kellett volna sütit vennem előtte.
Fantine nevetett.
- Ezt értsem úgy, hogy randira hívsz?
- Értsd úgy, hogy nem tudom, mi a kedvenc sütid. – A férfin látszott, hogy rettentően zavarban van. Hosszú évekkel ezelőtt ő karolta fel a lányt, aki azelőtt nagy szegénységben élt, és nem egyszer prostitúcióra is kényszerült; Valjean volt az, aki kiemelte őt a nyomorból, kikupálta, és mikor a Les Amis óvoda ötlete felmerült, ő volt az első, aki szóba jött, mint pedagógus. Vele volt, mikor Fantine megszerezte az ehhez szükséges képesítést, és Cosette fejlődését is nap mint nap nyomon követhette, hiszen pár háznyira laktak egymástól. Régebben talán a lányának tekintette volna Fantine-t, de a jelentősebb korkülönbség ellenére sem volt képes megálljt parancsolni a gondolatainak: tényleg csak úgy szereti őt, mint a gyermekeket szokás? Néha Jean maga sem tudta, mit érez, és ez dühítette a legjobban.
- Á. Igazából mindenevő vagyok, de ha választani kellene… talán az almás pite. Azt viszont tudom, hogy te a csokis croissant-t szereted a legjobban.
- A titkom lelepleződött – biggyesztette le ajkait a férfi.
- Nézd, ha az ember öt és fél éve ismer valakit, és az a valaki minden reggel friss csokis croissant-al jön be dolgozni, az már terhelő bizonyíték.
- Nos, ennek ellenére én még sosem láttalak téged almás pitét enni, úgyhogy ezt bepótolhatnánk valamikor, ha ráérsz.

Fantine arca sugárzott, ahogy Valjean remegő kezekkel kitöltötte a csészébe a gőzölgő, világos rózsaszín eperteát.
- Ráérni éppen ráérek – A lány beleszürcsölt a forró italba, és annyira élvezte az ízét, hogy egy pillanatra behunyta a szemét. – De ki vigyáz Cosette-re? Tudod, hogy mindig…
- … mindig én szoktam – folytatta Valjean apró mosollyal az ajkán. – Majd találunk valami bébiszittert, ne aggódj.
- Találunk?
- Csak nem gondoltad, hogy cserbenhagylak! Természetesen segítek Cosette-el kapcsolatban, csak az időpontot találjuk ki. Holnap este?
- Ilyen korán? – húzta össze a szemöldökét Fantine. – Nem túl esélyes, hogy addig találok valakit.
- Ha minden veszve van, rábízzuk Mademoiselle Dumont-ra.
Fantine kis híján félrenyelte e teáját.
- Mademoiselle Dumont-ra!?
A nevezett hölgy Jean egyik idős szomszédja volt, akire a lakótársak még egy macskát se mernek rábízni, mert rettentően felelőtlenül egyszer nyitva hagyta a bejárati ajtót, az udvarba beálló autó pedig agyon nyomta szerencsétlen párát. Ennek ellenére csupa szív hölgy volt és isteni créme brulée-t tudott sütni.
- De erre nem lesz szükség – nyugtatta Valjean. – Azt mondtam, hogy a legvégső esetben. Előtte körbetelefonálom fél Párizst, de akár az egészet is, ha ez megnyugtat.
Fantine pár pillanatig hallgatott, mert nem tudott betelni a helyzet gyönyörűségével. Valjean ezt félreértette, ezért máris igyekezett előrebocsátani:
- Persze nem muszáj velem lenned, nyilvánvalóan jogod van ahhoz, hogy visszautasítsd az ajánlatom. Sőt. Tisztában vagyok vele, hogy a magam negyvenöt évével kicsit túlkoros vagyok hozzád, ráadásul az egész helyzetünk elég problematikus, ezért nem akartam lépni eddig…
Fantine szemei kitágultak, majd egy gyors mozdulattal Valjean tenyerére helyezte a kezét. A férfi szíve nagyot dobbant.
- Jean. – Itt felkúszott az arcára egy meleg mosoly, amitől a férfi teljesen szétolvadt. – Boldoggá teszel. Csak ennyit akartam mondani.
És már fel is pattant a helyéről, majd lerakta az asztalra az üres csészét. Még mielőtt a mámoros férfi felocsúdhatott volna, Fantine kisietett az épületből.

×××

Másnap reggel Valjeannak sikerült szerét ejtenie a régóta várt beszélgetésnek Enjolras anyukájával; a felkontyozott, pirospozsgás nő aggódó arccal hallgatta az óvó bácsit, kezéből egy pillanatra sem engedve el kisfiát. Az láthatóan nyűgös volt, és ki-kikacsingatott a vadul rohangáló Bahorel és Bousset felé. Mikor meglátta, hogy Courfeyrac egy ollóval a kibontott hajú Cosette mögé oson, jót vigyorgott magában.
- Nézze, tudom, hogy nem tartozom a családba, de komolyan azt javaslom, hogy beszélgessenek el a kisfiúval. Nem néz túl sok tévét otthon?
- Csak meséket engedünk neki – válaszolta tehetetlenül az édesanya. Valjean látta, hogy nem a szülői törődés hiányával van baj – bár az édesapát eddig nem ismerte -, hanem sokkal inkább a túlzott szabadság lehet káros Enjolras fejlődő tudatára. Az anya lelkére kötötte, hogy ezentúl nem árt, ha jobban ellenőrzik, mit csinál a gyerek, mikor nem látják.

A beszélgetést éktelen visítozás zavarta meg. Valjean elnézést kért, és máris a gyerekek közé sietett; az egész szoba megmeredve állt, egyedül Cosette volt az, akinek a szeme piros volt a pityergéstől, mellette pedig Courfeyrac vigyorgott, kezében a levágott tincsekkel.
- Jean bácsi, Jean bácsi – bőgte Cosette, a szavait alig lehetett kivenni.  – Büntesd meg Courf-ot, olyan gonosz volt, levágta a hajamat mikor nem figyeltem, és utálom őt, annyira utálom!
Valjean lehajolt és szorosan megához ölelte a kislányt; magában hálát adott az égnek, hogy Marius szülei reggel telefonáltak, hogy a kisfiú betegsége miatt nem jön ma oviba. Az ölelés közben megszemlélte az eredményt is; Cosette szép hosszú hajából jó pár centit lemetszett az olló, de nem volt annyira tragikus, mint ahogy a kislány bőgésével tudatni akarta.
Valjean végül elhajolt, felállt, majd kiadta az utasítást:

- Courfeyrac, kérj szépen bocsánatot Cosette-től. A mai mesenézésről már előre lemondhatsz, és az ebédet is Fantine nénivel kettesben fogod eltölteni. – Magában eszébe jutott, hogy ő Courfeyrac helyében repesne az örömtől, és mivel nem találta elég súlyosnak a büntetést, még hozzátette:
 - És a szüleiddel is beszélni fogok.

Még egy szülő, gondolta fásultan Jean. Mikor körvonalazódni kezdett  fejében az ovi gondolata, édes kis angyalokat képzelt el, akik szófogadóak és mindig megeszik a spenótot ebédnél. Ehelyett kapott egy leendő forradalmárt, kísérletezni szerető fodrászt, bűnöző családból jött kis lázadót… és a lista még nem volt teljes. Ha Marius jelen volt, állandóan őt és Cosette-et leste, hogy nem művelnek-e olyasmit, ami korukból kifolyólag megbotránkoztatásra adna okot. Fantine ilyenkor csak nevetett.

Miután Courfeyrac bocsánatot kért, Valjean levitte Cosette-et az édesanyjához. A kislány annyira fel volt zaklatva, hogy ott is maradt; a nagycsoportosoknál közben megint zajlott az élet. Enjolras ezúttal kicsit mérsékelte magát, leült szépen az egyik asztalhoz és francia színű zsírkrétákkal firkálta tele a papírt. Lerajzolta saját magát egy barikád tetején, felálló sárga hajjal; pálcika kezében vörös gomolyag jelképezte a vörös zászlót. Hamarosan Bahorel és Joly is csatlakozott hozzá.
A másik sarokban azonban Eponine lebiggyesztett ajkakkal üldögögélt; Jehan épp a közelben játszott a kisautójával. Ügyesen úgy „vezette’ a zöld járgányt, hogy az útmintás szőnyegen pont Eponine lábához érjen az eleje. A kislány még csak el se mosolyodott.
- Mi a baj, ’Ponine?
- Mi közöd hozzá? – mordult rá.
- Olyan szomorúnak látszol. Ha akarod, játszhatsz az autómmal – ajánlotta felJehan készségesen, miközben Eponine mellé kuporodott. Már régóta tetszett neki a lány, de túl gyáva volt ahhoz, hogy ezt be is vallja neki.
- Nem kell a hülye autód. Nekem Marius kell.
- Marius? – lepődött meg a kisfiú, és szíve hevesebben kezdett verni. Keze már verejtékes volt, ahogy ügyetlenül megpróbált egy tincset a füle mögé tűrni.
- Mindig Cosette-el van –fakadt ki Eponine. – Marius nekem tetszett előbb, ez a kis szajha meg elveszi tőlem!
Jehan erősen ráncolta a szemöldökét.
- Ne mondj ilyen szavakat. Fogadjunk, hogy azt se tudod, mit jelent.
- Nem, anyutól hallottam. Miért, te tudod? – Jehan elgondolkodott, majd megrázta a fejét. – A lényeg, hogy nem a jó emberekre mondják. Ebben biztos vagyok.
A fiú sóhajtott, majd maga is meglepődött azon, milyen bátor; megfogta ’Ponine hideg kezecskéjét, és maga felé húzta azt.
- Szerintem te sokkal szebb vagy, mint Cosette. Marius meg nagyon buta.
Végre egy apró kis mosoly tünedezett fel a lány szája szélén.

×××

Aznap este egy csillag sem világított az égen, de nem is volt rá szükség. Az elegáns étterem belseje szemkápráztatóan fénylett messziről, hát még belülről; ahogy Fantine belépett, kissé hunyorognia kellett, hogy hozzászokjon szeme a hirtelen világossághoz, de egyáltalán nem volt ellenére a dolog.  Annál is inkább, mivel sikerült megfelelő bébiszittert találnia, és nem kellett a felelőtlen Mademoiselle-re bízni a kislányát.

A lány visszafogott, derékba szabott égszínkék ruhájával elbűvölte Jeant. Azonban ő sem maradt adós; legkifogástalanabb és legdrágább öltönyét vette fel az alkalomra és gyönyörűen megborotválkozott - egyszerűen olyan férfinak nézett ki, akiről minden lány álmodozik. Függetlenül a negyvenöt évtől.

Különben maga is meglepődött, Valjean hogy tudta erre az egészre rávenni, hiszen korábban még csak egy sütizésről volt szó… most pedig Párizs egyik legstílusosabb éttermében éppen a lefoglalt asztal felé igyekeztek. 

- Na és, Cosette kiheverte már? – kérdezte Valjean, miután leadták a rendelést. Fantine ekkor még mindig nem tért magához, hiszen sosem látta még így főnökét; duplán zavarba jött, és először nem is értette a kérdést.
- Kiheverte…? Ja igen, a hajas dolgot. Ne félj, pár hatásos képpel sikerült meggyőznöm, hogy a vállig érő haj remekül állna neki, úgyhogy holnap megyünk is a fodrászhoz. Azt is mondtam, hogy ne utálja Courfeyrac-ot, mert mindenki lehet buta és hibázhat.
Jean arca felélénkült.
- Örülök. Különösen az utóbbinak… nagyon fontos, hogy már ilyen kicsi korban kialakuljon benne a keresztény értékrend.
Fantine próbált nem kevésbé lelkesnek tűnni, de Valjean persze túl jól ismerte.
- Annyira irigyellek.
- Engem? – lepődött meg a férfi. Eközben letették elé az ínycsiklandozó illatú hagymalevest; nem bírta megállni, már hozzá is látott a kanállal.
- Hogy így hiszel abban, hogy létezik valamiféle isten. – Fantine nyelt egyet. A vallás volt az egyetlen dolog, amiben Jeannak nem sikerült rá hatást gyakorolnia; igaz, nem is próbálkozott erőszakosan. – Mindazok után ami velem történt…  úgy hiszem, ez a kiváltság nekem nem adatik meg.
- Pedig nem nagy ördöngösség. Csak szeretni kell az embereket és képességeinkhez mérten segíteni kell rajtuk… a többi – mise, szertartások, egyebek – csak körítés. Fontosak azok is, de nem az a hangsúlyos.
- Elhiszem. – Fantine mosolygott, majd kissé oldalra billentette a fejét. – Te, az ott a sarokban nem Javert felügyelő?
Valjean éppen egy korty vizet ivott, majd hátranézett, és kidülledt szemekkel vizslatta az asztalánál az - egyelőre - magányosan üldögélő férfit, aki láthatóan nem volt túl jó kedvében. Szüntelenül az órájára pislantott, és a bejárati ajtót fürkészte; Jeant-t és Fantine-t nem láthatta, mert egy nagyobb oszlop takarásában voltak.

- Vajon mit keres itt?
- Na vajon – vigyorgott a lány. – Hármat találhatsz.
- Ő nem az az étterembe mászkálós fajta. Ismerem, látom rajta. De akkor…?
Fantine nagyot sóhajtott.

Már elköltötték a főételt is, Valjean pedig előzékenyen megrendelte az áhított almás pitét; a pincér nagyot nézett, hogy a viszonylag drága menü után egy ilyen egyszerű édesség lesz a harmadik fogás, de udvariasan bólintott, és már el is sietett.
- Várjon! – kiáltotta utána Valjean. – Hozzon egy üveg pezsgőt is. A legjobb minőségből.
- Zavarba hozol – pirult a lány.  – Nem kell nekem a legdrágább italokat megvenned, tudod, hogy nem a pénzedet szeretem benned.
- Én sem szeretem a pénzemet, akkor ez közös tulajdonság. – Jean Valjean komoly arcot vágott, majd mindkettőjükből kitört a nevetés. – Ezt most nem viccből mondtam. Kit kényeztessek drága holmikkal, ha nem téged? Igazad van, a szegényeket, de azt rendszeresen megteszem. Ismersz, rengeteget jótékonykodom, de néha a barátokkal is meg kell itatni egy-egy pohár drágább bort vagy pezsgőt.
Fantine már éppen nyitotta volna a száját, hogy reagáljon, de akkor kibukott a száján:
- Nézz csak hátra, valami férfi ült le vele szemben. Mintha a felügyelő kissé ideges lenne.
- Nem is kissé – állapította meg Jean, amint hátrafordult. Valóban, Javert arca ide-oda cikázott az étteremben, mintha pontosan attól félne, hogy valaki meglátja őket; a fiatal férfi, aki elegáns csokornyakkendőben érkezett, szívélyesen helyet foglalt, és máris közelebb hajolt a felügyelőhöz, mint az két barát között indokolt lett volna. – Exbarát lehet?
- Nem hittem volna… - A lány a megfelelő szavakat kereste -… hogy a felügyelő ilyen irányultságú.
Eléjük rakták az almás pitét, valamint a pezsgőt.
- Nos, mindenki azt csinál, amit akar – vett Jean egy mély levegőt, és a süteményhez látott. – Nincs jogunk őt ezért elítélni.
- Aztán az is lehet, hogy csak egy barát.

Épp ekkor a fiatal férfi az asztalon Javert kezére csúsztatta tenyerét. Valjean az orra alatt mosolygott.
- Minden bizonnyal. – Felemelte a pezsgősüveget. – Egy pohárkával?