Furcsa portéka az a feleség!

Fandom: Nyugat/magyar íróvilág

Párosítás: Petőfi Sándor/Szendrey Júlia
Korhatár: 16
Műfaj: humor
Tartalom: Sándor és Júlia a nászútjukat töltik a koltói kastélyban, Petőfi azonban sokkal inkább a versekkel törődik ez idő alatt, mintsem bájos ifjú arájával. Az asszony tehát elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, Petőfi az este teljesíteni fogja férji kötelességeit. Bármi áron. 
Egyéb megjegyzések: Orsi fejéből pattant ki az ötlet, és ha már nem őt húztam a kis Secret Santánkon, úgy gondoltam, mégis meglepem vele, mert rettentően megtetszett az egész *-* Boldog karácsonyt, Orsi! *fanfárok és csillagszóró a távolban* 

Júlia minden csáberejét bevetve végigfeküdt a hitvesi ágyon. A reggel gondosan felcsatolt, loknikban lengedező haját most kiengedte, és hagyta, hogy csillogó, egészen sötétbarna tincsei sokat sejtető ékszerként takarják meztelen vállát. Szaténruhájának ujjait lejjebb húzta, hófehér bőre így még csodálatosabban kiemelte a smaragdszínű öltözéket; csupasz lábait kissé behajlította, apró keblei izgatottan pihegtek. Megpróbálta begyakorolni azt az elkápráztató mosolyt, amitől bármelyik férfi azonnal és habozás nélkül a lábai elé ájult volna – neki azonban senki más nem kellett, csak Petőfi Sándor.
Férjura még a vacsoráját fogyasztotta odalent az ebédlőben, Júlia azonban szándékosan hamarabb végzett, hogy kicsit kicsinosíthassa magát, és felkészülhessen lélekben az elkövetkező estére: Sándor ugyanis, ha tetszik neki, ha nem, teljesíteni fogja férji kötelességeit ma éjjel. Ezt a nő már reggel eltökélte magában. A nászéjszaka óta eltelt két hét, és férje azóta hozzá sem ért, helyette hajnalba nyúlóan az íróasztalánál virrasztott és rótta újabbnál újabb verseit. Júlia persze nem panaszkodott, mert végül is a koltói kastély a lehető legtökéletesebb hely volt mézesheteik eltöltésére, és különben is, nagyon élvezte a reggeli sétákat a hatalmas, rózsákkal és nárciszokkal teleültetett kertben; azonban ami sok az sok, elvégre mégiscsak egy férfihoz ment hozzá, nem egy éjjel-nappal kódexeket másoló szerzeteshez. Gyengédségre és ölelésre vágyott, ha már egyszer feladta a lányságát ezért az éhenkórász poétáért.

Éppen a fenti okok miatt eltökélte, hogy ezen az estén saját kezébe veszi az irányítást. Júlia szíve a torkában dobogott, mikor hallotta férje lépteit a folyosóról, majd mikor az ajtó megnyikordult, ijedtében egészen a térdéig felhúzta a szoknyáját. Tövig piros lett, ahogy Sándor ráemelte megdöbbent tekintetét.
- Öhm… f-finom volt a vacsora? – A lány azt hitte, menten elsüllyed. Egyáltalán honnan jött a szájára ez a mondat?
- Igen. – A férfi habozva ejtette ki a szót, majd miután pár pillanatig zavartan az ajtóban álldogált, úgy döntött, hogy leül az íróasztalához. Tintát vett elő.
- Ha gondolod, szólhatunk Gyurinak, és hoz fel pezsgőt. Igazán jólesne egy pohárka.
- Köszönöm, de már ittam bort a vacsoránál.
Júlia sóhajtott, de nem adta fel. Felállt, majd hangtalanul férje íróasztalához osont. Útközben megigazgatta kibontott haját, hogy még ellenállhatatlanabb legyen.
- Pihenj egy kicsit – búgta a nő, és Sándor vállát kezdte masszírozni. – Már egy hete folyamatosan csak írsz, nem tesz ez jót az egészségednek. Mikor máskor pihenje ki magát az ember, ha nem a mézeshetei alkalmával?
- Aludni, kedvesem, arra én nem érek rá – húzta el a száját a költő.
- Nem… nem feltétlenül az alvásra gondoltam.
 Júlia megrebegtette szempilláit, hátha hatásos lesz.
- Úgy? Hát nekem nincs pihentetőbb cselekvés a versírásnál, tudod te is jól. Rólad is írok Juliskám, nem csak a hazáról és a természetről, úgyhogy ne sértődj meg rám. – Sándor ifjú hitvesére mosolygott. – Megörökítem a szépségedet az utókornak, ne félj.
- Szóval szépnek tartasz? - Júlia egész közelről suttogott Petőfi füleibe, aki erre a kérdésre meghökkent.
- Már ezerszer elmondtam, hogy számomra te vagy a leggyönyörűbb teremtés az egész világon, és az egész földön nincs olyan boldog ember, mint amilyen én vagyok, hogy feleségül jöttél hozzám. De most tényleg szeretnék írni, úgyhogy kérlek drágám, hagyj nekem egy kis nyugalmat. 
Miközben a férfi gondolkodott, néha lejegyzett egy-egy szót a sárga papírra, végül a szavak csak úgy ömlöttek a tollából. Júlia beleharapott az ajkába, és érezte, hogy egyre pirul. De nem adta fel. Még nem. Több kell ahhoz, hogy egy szerelemre éhes, makacs asszony ki ne csikarja a férjétől, amit akar.

A nő tehát újra lefeküdt az ágyra, és most egyik térdét kicsit felhúzta, hogy láthatóvá váljon vékony, törékeny lábszára. A ruha ujja visszacsúszott a helyére, de egy mozdulattal ezen is segített.
- Tudod Sándor, tisztában vagyok azzal, hogy édesanyád nem kedvel engem túlzottan. Viszont egy unokát biztos elkényeztetne.
- Arra ne vegyél mérget – dörmögött Petőfi. – Nem élnek már ők sem olyan jól, mint régen. Engem még tejben-vajban fürösztött édesapám gyerekkoromban, de tudod, aztán…
-… aztán az árvíz után már nem. Mesélted. Mégis… biztosan örülnének egy új, picike családtagnak. Ahogy én is – hangsúlyozta Júlia az utolsó mondatot. Férje még csak hátra sem fordult.
- Lesz nekünk gyerekünk, Juliskám, ha szeretnél, akár egy tucat is.
Hosszú csönd, csak a toll sercegése hallatszódott a szobában.
- Nos, igen – pirult el a lány. – Erről lenne szó. Mármint a kisbaba nem az égből po…
Petőfi épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy diadalittas arccal felpattanjon, és szinte Júlia arcába rázza a papírjait.
- Nézd csak, kedvesem, hát nem gyönyörű? – Izgatottan leült felesége mellé. – Olvasd el, olvasd csak el. Mind a tiéd, édesem.
Júlia remegő lélegzete jól hallható volt, ahogy kezébe vette a verset. Miközben olvasta, elkeseredetten próbált valami fogódzkodót keresni; ahogy megtalálta, felvirult az arca.
- Itt nézem a hajnalt s az alkonyt/És feleségem mosolyát,/S szemem nem kíván többet látni/Bármily kevés az, amit lát.*
A költő megcsókolta Júlia feje búbját.
- Így igaz, rajtad kívül nem kell nekem semmi más.
- Biztos nem szeretnél többet látni? – A nő arcán újra megjelent egy kacér mosoly, ahogy egészen hozzásimult a férjéhez. Finoman incselkedve körbehálózta Sándort a karjaival, gondosan ügyelve rá, hogy a férfi érezze hullámzó kebleinek izgalmát.
- Nem, kincsem, nekem te elég vagy.
Júlia erre felnyögött, és hanyatt dőlt az ágyon.
- Mi a baj, nem érzed jól magad? – ijedt meg a férj, nagyra tágult szemekkel. Júlia homlokára tette a kezét. – Ne ijessz meg, Juliskám. Kivel legyél őszinte, ha nem a férjeddel? Ha romlott volt az étel, egy szavadba kerül, és… és… várj csak egy kicsit. – Az előbbi sötét arckifejezés helyett most mintha lámpa világította volna meg Petőfi arcát. – Hát ezért beszéltél az előbb a gyerekekről… úristen. Csak nem terhes vagy?
- Sándor – sóhajtotta lemondóan Júlia. – Két hete volt a nászéjszakánk. Ennyiből még nem lehet tudni.
- No hát attól még lehetséges. Tudod, mit, drága? Te csak pihenj, fel ne kelj az ágyból, és legyél nyugodt. A férjed itt van melletted, vigyáz rád, és nem hagyná, hogy akár egy hajszálad is meggörbüljön, akkor sem, ha az oroszok egész kiképzett és felfegyverkezett hadserege megrohamozná most a kastélyt.
Júlia megsimogatta férje arcát.
- Olyan jó vagy hozzám. Azt mégsem engeded, hogy olyasmit adjak neked, amit csak egy hitves adhat…
- A legtöbb, amit egy asszony az urának adhat, az a feltétlen hűség és az otthon melege – folytatta a költő meggyőződéssel. – Mindezt te jelented nekem, Juliska.

Egy meleg, biztató mosoly, és egy barátságos kézszorítás után Petőfi Sándor újra visszatért az íróasztalához, Júlia pedig végképp kétségbe esett. Most mégis mit csináljon? Minden csáberejét bevetette, először kacérkodott, aztán észérvekkel próbálkozott, aztán a költészettel, aztán… aztán már ő sem tudta, mi tévő legyen. Későre járt az idő, át kellene öltöznie hálóingbe, de több mint biztos volt benne, hogy ezen kényes művelet közben Sándor még csak annyira pimasz se lenne, hogy hátrapislantson. Szándékosan kicsinosította magát, próbált kihívóan viselkedni (vagy legalábbis ahogy ő elképzelte a kihívó viselkedést; erkölcsös környezetében eddig nem sok példát látott hasonlóra, és így is úgy érezte magát, mintha egy piros lámpás házbeli lány lenne, amint fondorlatokkal beljebb csalogatja a kuncsaftokat); de hát hogyan lehetséges, hogy férjura mégsem tartja kívánatosnak? Itt fekszik az ágyon majdnem meztelenül, csábító tekintettel, Sándor pedig rá se néz. Mit csinálhat rosszul?

Végül úgy döntött, még egy utolsó esélyt ad maguknak. Megrázta a fejét, nagyot sóhajtott, majd az éjjeliszekrényről öntött magának egy nagy pohár vizet, és mind magára öntötte. Volt azonban annyira esze, hogy csak a második pohár után sikkantott egyet.
- Jaj istenem, de ügyetlen vagyok – temette arcát a tenyerébe, Sándor pedig összehúzott szemöldökkel fordult felé. – Semmi baj, csak kiöntöttem a vizet. Az ágyra szerencsére nem jutott, csak a ruhámra, de most nézd meg, teljesen eláztam…
- Látom.
A nő egy fintorral végignézett magán.
- Olyan nedves és hideg, és rám tapad… hogy lehetek ennyire ügyetlen?
- Ne aggódj, szívem, mindenkivel előfordul. – A férfi teljes nyugalomban már éppen fordult volna vissza, mikor Júlia felkiáltott:
- Segíthetnél levetni, ha már itt tartunk. Utálom egyedül kigombolni ezt a vacakot, nem is értem, hogy találhattak ki ilyesmit. Nő létemre legszívesebben nadrágban és ingben járkálnék egész nap.
- Nem hinném, hogy ennek a szomszédok örülnének – jegyezte meg Sándor, ahogy felesége hátához lépett, és látszott, hogy jót mulatott a megjegyzésen. Elkezdte kigombolni a szaténruhát.
- Téged zavarna?
- Felőlem egy zsákban is szaladgálhatsz odakint mezítláb, tudod, hogy nem a ruháidért szeretlek. Különben elismerem, a fűző nagyon kényelmetlen lehet egész nap.
Sándor nem látta, hogy hitvesének fülig ér a szája.
- Talán meg is teszem – suttogta a lány, amint érezte, hogy a vizes anyag leválik a válláról. A ruha leesett egészen a bokájáig, onnan pedig egy cseppet sem nőies mozdulattal Júlia arrébb lökte a lábával. Hátrasimult Sándor mellkasához, a férfi kezeit pedig átfonta a saját dereka körül. – Talán levágatom a hajam és nadrágban fogok mászkálni mindenki szeme láttára.
- Úgy is szeretni foglak – csókolta meg az asszony vállait.
- Akkor most…?
- Akkor most?
Júlia szembefordult Sándorral, és reményteljesen farkasszemet nézett szerelmével. Ajkain apró mosoly játszadozott, ahogy Sándor vékony, ám mégis erőt sugárzó ujjai közé vette Júlia arcát. Finoman megsimogatta.
- Meg fogsz fázni, egyetlenem.
- Dehogy fogok… akkor legalábbis biztos nem, ha hozzám bújsz.
Júlia arca szinte sugárzott, ahogy közelebb hajolt férjéhez, és lágy csókot nyomott annak langyos ajkaira. A sikerérzettől felbuzdulva átfűzte karjait Sándor nyakán, és egyre szorosabban ölelte. Lábai remegtek az elkövetkezendő percek gyönyörűségétől, arca pedig piros volt a férji, szenvedélyes csókok özönétől. A nő már Sándor ingjét akarta gombolni, mikor az elhúzódott tőle.
Petőfi a következő pillanatban úgy meredt feleségére, mintha az a lehető legnagyobb kihágást követte volna el. Kivette Júlia hálóingjét az ágy alól, majd a lány felé nyújtotta azt:
- Tessék, bújj csak bele, így kényelmesebb lesz.
Júliát mintha leforrázták volna, megszólalni is alig tudott. Fülig elvörösödött. Ott állt egy darab alsóneműben félig kibontott fűzőkkel, szemeiben a vágy csillogott… nem, ezt már nem bírta elviselni. Annál nagyobb büszkesége volt.

Nem törődve férje most már igencsak elkalandozó szemeivel, dacosan leküzdötte magáról a még meglévő ruháit, majd fején áthúzva felöltötte a hálóinget. Bebújt a hitvesi ágyba, majd miután eloltotta az éjjeliszekrényen a lámpát, a sötétben már csak a hold éppen Sándorra világító fénye volt kivehető. A férfi maga elé meredt egy darabig, és csak akkor ült vissza az asztalához, mikor felesége könnyes, mély álomba szenderült.

×××

Másnap Júlia arra ébredt, hogy az orrán egy rózsaszín valami fityeg, és amikor tüsszentett, ez a valami le is sodródott onnan a földre. Hunyorogva először csak a szoba körvonalát vette ki, meg egy nagy csomó fekete hajat, ami szinte belemászott a retinájába.
- Jó reggelt, életem – köszöntötte őt Sándor, aki olyan lelkesen térdepelt mellette az ágyon, hogy a lány úgy gondolta, egy ötéves sem lehet izgatottabb a születésnapján, amikor tortát eszik és játékot kap és minden csak róla szól. - Korán keltem ma. 
- Azt látom – jegyezte Júlia gúnyosan, és felült az ágyban. Meglepődve konstatálta, hogy a takarója tele volt hintve pihekönnyű, érett rózsákkal, valamint a hajában is megakadt egy-kettő.
- Ezeket mind… mind nekem hoztad? 
- Ezeket mind – bólintott a férfi, megfogva hitvese kezét. – És felkértem a reggelit is, nehogy megerőltesd magad. 
Júlia felsóhajtott.
- Drágám, nem vagyok terhes. Megmondtam.
- Nem, de ezen most segíteni fogunk. – Sándor finom csókokkal hintette be Júlia arcát, ahogy visszaszorította őt fekvő helyzetbe. Kezei ezúttal igen változatos ösvényt jártak be, a nő érzéki melleitől kezdve egészen annak csípővonaláig; merészkedett volna lejjebb is, ha Júlia meg nem állítja őt. 
- Sándor.
- Igen?
- A tegnapi egyszeri alkalom volt. Engem nem lehet csak úgy mellőzni, tessék rám figyelni akkor is, ha éppen a verseiddel vagy elfoglalva. Már nem vagy csavargó, egyedülálló poéta, felelősséggel tartozol értem, és ha tetszik, ha nem, ebbe beletartoznak a férji kötelességek is.

A férfi bűntudatos arca majdnem elfelejtette a lánnyal az előző éjszakát.
- Igazad van, és bocsánatot kérek. Csak… csak eszembe jutott valami mikor gomboltam a ruhád, és annyira, de annyira meg akartam írni, és attól féltem, elillannak a rímek ha egy percet is vesztegetek…  bocsáss meg, te édes.
A nő szándékosan habozott, hogy Sándor szenvedjen, és minél tovább sóvárogjon az áhított megbocsátásért… ő sem bírta azonban sokáig, ahhoz túlságosan is szerette a férjét. Meg azért egy-két babát is szívesen felnevelt volna.
- Egy feltétellel megbocsátok.
- És mi lenne az? – sugárzott fel a férfi arca.
- Most bepótolunk mindent. Kétszeresen is.
Sándor szemeiben huncut fény csillant meg, ahogy felhúzta Júlia hálóingjét.
- Az egyezség megköttetett.














_____________

*A novella címe és a versidézet is Petőfi Csendes élet című verséből való :)