De Profundis - 3. fejezet

Castiel atyának mindene megvan a világon, amire valaha is vágyott. Egy kisváros káplánjaként rengeteg teendője akad, és hivatástudatát még az sem árnyékolja be, hogy nyalóka- és gumicukorfüggő plébánosával kell együtt laknia. Egy nap azonban különös férfival találkozik a városban, aki azt állítja, megbánta minden bűnét. 




Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel
Korhatár: 16 (igen, ide kell most figyelni XD)

Műfaj: démon!Dean, pap!Castiel több fejezetes (akár regény, majd még meglátjuk) AU

1.fejezet
2.fejezet

Megjegyzés: bocsánat a késői frissért, nem voltam itthon ecetera-ecetera... de ti most úgyis a fejezetre vagytok kíváncsiak, úgyhogy jó olvasást :)

Az első jegyes oktatás estéjén Gabriel a szokásosnál kicsit jobban kitett magáért: tiszta, fehér inget húzott magára, és a papi gallért is felöltötte. Fél hat körülre - Castiel segítségével - készen sorakoztak a különféle nasik és üdítők a nappali kicsi asztalán; első alkalomra nem igazán tervezett még a plébános komolyabb beszélgetéseket, inkább az elkövetkezendő hittanok programját szerette volna megosztani a csoporttal, valamint kicsit megismerkedni páronként is velük.
Castiel, mivel a jegyes hittant alapvetően nem ő szokta vezetni, ilyenkor általában csendesen gubbaszt a szobájában, elmélkedik és olvasgat, szombat esténként pedig a másnapi szentbeszédét körmöli a laptopján. Ezúttal a nappali foteljében ült, és kertészeti honlapokat böngészett törökülésben, otthoni ruhában.
- Gabriel?
- Hmm?
- Mit szólnál ahhoz, ha tavasszal ültetnénk valami virágot az ablakainkba? Nem feltétlenül muskátlira gondoltam, de ha már a konyhába úgyis mindig veszünk fűszern...

- Szerinted mind eljönnek? - Cas erre felhúzta a szemöldökét, és felnézett paptársára. Az az egyik lábát - amelyik még nemrég gipszben volt - feltette a kanapéra, másikkal pedig türelmetlenül dobbantgatott a padlón.
- Öhm, nem látom be, miért ne jönnének, ha egyszer feliratkoztak mind a csoportba.

Gabe úgy elmerengett ezen, hogy csak a csengő éles hangja rázta fel nyugalmából. Mindketten meglepődtek, mert még háromnegyed hat sem volt, és a foglalkozás hivatalosan hattól kezdődött; az emberek pedig általában inkább késnek a hittanról, mintsem előbb jönnek. Gabriel nyitott ajtót a szaporán vigyorgó Sam Winchesternek és Jessicának.
- Nahát, ilyen korán jöttünk? - aggódott a lány a köszönés után, mikor belesett a paplakba. - Igazán nem akarunk kellemetlenkedni...
- Á, dehogy, semmi gond - invitálta őket a plébános, Castiel pedig ráncolt homlokkal bámult fel a számítógép mögül. Éppen fel akart állni, hogy a szobájába visszavonulhasson, de ekkor Sam határozottan megkérte, hogy miattuk nem zavartassa magát.
- Nagyon kedves tőled, de eléggé elfáradtam, és különben sem  viselek illendő öltözéket. Attól félek, csak rontanám a színvonalat a legelső jegyes oktatásotokon.
- Mindig ilyeneket beszél - mentegetőzött Gabriel. - Castiel, nyugodtan maradj, senki nem fog kizavarni innen csak azért, mert nem viselsz reverendát meg súlyos keresztet a nyakadban. Egyébként ti foglaljatok csak helyet, kértek valamit inni? Előre szólok, hogy alkoholt legfeljebb akkor iszunk ha mindenki itt lesz, és akkor is legfeljebb egy-két pohárral. Elvileg ez egy erkölcsös jegyes oktatás lenne.
Sam elmosolyodott, Jess pedig meglepődve fordult Gabe-hez.
- Nahát, Sam tényleg igazat mondott önről, atyám. Kevés ilyen közvetlen pappal lehet találkozni manapság.
Castiel kicsit megsértődött, de ez rögtön kiment a fejéből, mikor rápillantott Samre. Most vette csak észre, hogy amíg menyasszonya szorgosan szemrevételezi a lakást, a Winchester fiú egyre látványosabb módon igyekszik fenntartani a kihívó szemkontaktust közte és az idősebb pap között. Gabriel azonban meg se rezzent, rendületlenül vállalta a megmérettetést. Mikor a csengő újból megszólalt, Jessica felpattant, hogy hagyják csak, majd ő kinyitja. Mivel a szemkontaktus egyre csak erősödött, Gabriel pedig még mindig nem adta fel a kihívást, Castiel úgy döntött, minden szó nélkül feláll és visszavonul a szobájába.

Agyából teljesen mellőzve a korábbi jelenetet, úgy 1gondolta, néz valami sorozatot, hogy addig is elterelje a figyelmét. Miközben az online részeket kereste, eszébe jutott Dean, és a két nappal ezelőtti találkájuk; időközben kialakult, hogy hetente egyszer, csütörtökönként jönnek össze a motelszobában, mindig hat óra után, mivel Cas addig gyóntatott. Dean rendszerint szűkszavú volt, és a pap legfeljebb annyit tudott meg róla, hogy valószínűleg valami bűnszövetkezetben lehetett (vagy lehet) tag,  és legtöbbször parancsra cselekedett, nem pedig önszántából művelt rosszat. Szinte mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle, bár Castielben úgy tűnt, megbízott, és gyakran kitüntette őt fizikai közelségével. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Castiel már nem számolta azokat a bűnös, vágyakozó pillantásokat, amiket a férfi oly gyakran lövellt felé, és Dean a kezével is gyakran érintette Cas vállát, egyszer a térdét is. Meglehetősen élénken érdeklődött Castiel élete és múltja iránt, így igazából több időt töltöttek ennek a megbeszélésével, mint Dean valódi problémájával: tehát önmagával. Castiel nem akart erőltetni semmit, és úgy gondolta, hogy ha ő megnyílik a férfi előtt, talán az is képes lesz feltárulkozni előtte - így hát kénytelen volt mesélni neki gyermekkoráról, és arról, miért is választotta ezt a hivatást. Dean szokatlanul jó hallgatóság volt, bár Cas még mindig nagy mértékben tartott tőle.

Két krimi résszel később Castiel megszomjazott, és úgy döntött, kimegy a konyhába valami innivalóért. Az ő szobája volt a legutolsó a folyosó végén, és mivel pont mellette volt a konyha, nem vette a fáradtságot, hogy átöltözzön; éppen nyomta volna le a kilincset, mikor halk beszédfoszlány ütötte meg a fülét a helyiség irányából. Ez még nem zavarta volna, így résnyire kinyitotta az ajtót; mikor azonban benézett, ingere támadt, hogy azon nyomban vissza is csapja és elszeleljen a szobája irányába, de már nem lehetett mit tenni.
Odabent Gabriel atya éppen egy kekszes tálat töltött újra, Sam pedig, annak lapockájára téve a kezét, provokatívabban ajánlgatta egy új, nagyobb asztal elkészíttetését a paplak nappalijába.
- ... hamar kész lenne, és a barátom nagyon megbízható. Képzeld csak el, mi mindent tudnánk kezdeni egy nagyobb asztallal.
- Tudod, Sammy fiam, nem hinném, hogy bírnád szusszal - vetette oda Gabe félvállról, mert valójában jobban figyelt a kekszes zacskó magányos zuhanására a kuka felé. - És egyébként is itt van Castiel.
- Na - tette keresztbe a karját Sam, és rosszallóan rázta a fejét - ezért kellett flörtölnöd velem, mikor először eljöttem megszerelni a csapotokat?
Gabriel most kissé zavartnak látszott, de még mindig nem rezzent.
- Kölyök, kis túlzással az apád lehetnék. Nem zavar?
- Ez elég nagy túlzás, Gabriel atya. És mikor a múltkor válaszoltál az üzenetemre, még sokkal készségesebbnek tűntél...
A beszélgetés nyilván folytatódott még tovább is, de Cas ekkor finoman, nyikorgás nélkül visszaeresztette az ajtót, és elosont a szobája felé.

Maga az a tény, hogy Gabriel megpróbált flörtölni Sammel, nem sokkolta le. Még ha nem is vallotta be magának, nagyon is tisztában volt lakótársa természetével, és azzal, hogy míg ő tudatosan tartotta távol magát a hasonló bonyodalmakat okozó, evilági dolgoktól, Gabriel igen gyakran bókolt a hölgyeknek, és néha a férfiaknak is, persze viccelődve. Ezt a szertelenséget az egyházközség is tudta és legtöbbjük készségesen tolerálta is; néhány tartósan egyedülálló, fiatal hittanosának még jól is estek a dicséretek, és az önbizalmuk is kicsit javult tőlük. Gabriel atya azonban sohasem volt durva, amennyire tudta, visszafogta harsány természetét; és általában senki nem is vette komolyan az udvarlását. Általában. Most viszont Castiel tele volt aggodalommal, Sam ugyanis elég makacs embernek tűnt, és látszólag inkább a "tettek" embere volt, mint a szavaké.

Cas aztán meggyőzte magát, hogy jobb, ha nem avatkozik bele az ügybe; kollégája elég nagy már ahhoz, hogy saját maga meg tudja oldani a felmerült problémát. Inkább olvasott egy részt a Genezisből, és az est további részét csendes elmélkedéssel és imádkozással töltötte; régen volt már, hogy utoljára ilyen elmélyülten tudott az Istenre figyelni, pedig az imádkozással teljesen képes volt kikapcsolni az agyát, így kikerülve a túlgondolás veszélyét, amire a pap mindig is hajlamos volt. Ezúttal korán, de megelégedetten tért az ágyába, teljesen tiszta és átszellemült lelkiállapotban.

×××

- Nézd, Charlie, tényleg nem kérném ezt, ha nem lenne nagyon fontos, csak hát napok óta nem működik a porszívó, és a nappalira már igencsak ráférne egy alapos takarítás.
- Ugyan, Castiel, nem nagy dolog. Negyed órán belül ott vagyok, addig készülj össze, oké?

Cas fáradt félmosollyal letette a telefont, és a zsebe mélyébe süllyesztette azt. A porszívó egy kartondobozban már készen állt a garanciális cserére, csak éppen autó nem volt, amivel a pap be tudott volna menni a belvárosba; Gabrielnek ugyanis hirtelen el kellett mennie a közeli nagyvárosba keresztelni, mivel az ottani pap pár napja tragikus körülmények között elhunyt. Az ötvenes, sportos atyát Castiel is ismerte, és kedvelte; olyannyira lesújtotta a hír, hogy reggel óta alig tért magához, és egész nap nem találta a helyét. Égett a vágytól, hogy kicsit kimozdulhasson, és mivel a délutáni gyóntatásig még volt pár szabad órája, úgy gondolta, legalább kicserélteti a nemrég tönkrement porszívót. (Továbbá azt is remélte, hogy a lány nem haragszik rá a múltkori incidens miatt. Charlie azonban szerencséjére nem volt haragtartó típus.)

A szomszéd valóban nem késett, és háromnegyed óra múlva Castiel megnyugodva lépett ki az elektronikai üzletből, kezében cipelve az új szerzeményt. A lány a kocsiban várta meg, ám csak messzebb talált normális parkolóhelyet; a férfi így gondolataiban elmerülve rótta a járdát, mikor hirtelen meghallotta a már ismerős mély hangot közvetlenül háta mögül:
- Atyám, segítsek?
Cas ijedtében majdnem elejtette a porszívót, és rosszalló tekintettel fordult Dean felé.
- Dean, hát te meg hogy kerülsz ide? Nem hallottam, hogy bárki is követett volna.
A férfi gyöngyözően nevetett.
- Sajnálom, Castiel, nem állt szándékomban rád ijeszteni. - Cas hamar konstatálta, hogy Dean most szólította őt először a keresztnevén, az atya megszólítás nélkül. - Csak segíteni szerettem volna a dobozt cipelni.
- Ez nagyon kedves tőled, de elbírom magam is. Sajnos Charlie nem talált közelebb parkolóhelyet.
- Charlie az egyik barátod?
- A szomszédunk, és Gabriel legjobb barátja. Néha szeretem azt gondolni, hogy az enyém is.

Dean bólintott, és hamarosan megérkeztek a parkolóba. Charlie almazöld kocsija rögtön kitűnt a szürke és fehér autók sorából, Cas pedig, amint berakta a porszívót a csomagtartóba, bemutatta a lánynak újdonsült ismerősét - aki némileg el volt képedve annak láttán, hogy a férfias név egy hölgyet takar.
- Szóval te vagy a híres Dean - mosolygott Charlie a kezét nyújtva. - Cas már mesélt rólad.
- El tudom képzelni, miket.
- Ó, nem lehetsz rosszabb, mint én, hidd el. Egyébként is eredendően szimpatizálok az eltévelyedettekkel.
Castiel finoman köhintett.
- Charlie, Dean már a gyógyulás útjára lépett.
- Míg én nem. Értek a szóból - emelte fel játékosan, mégis védekezőn a kezeit Charlie, majd beült a vezetőülésbe. Dean ekkor a paphoz fordult:
- Atyám, nincs kedved sétálni kicsit?  Hazavihetlek utána.

- De már beraktam a porszívót a csomagtartóba.
- Tudjátok mit? Legyen úgy, hogy én hazaviszem a porszívót, és mikor jöttök a paplak felé, beugrotok érte hozzám - javasolta Charlie, Dean pedig elismerően nézett rá. Castiel arcán feltűnt egy félmosoly.
- Hát jól van, egy kis kikapcsolódás sosem árt.
- Ez a beszéd, padre - derültek fel Dean szemei, és erőteljesen hátba veregette a papot.

Dean és Castiel átszeltek pár háztömböt, mire közös megegyezést követően a kisváros parkja felé elindultak. Tavasz révén nyiladoztak a legelső virágok, és a hosszú, kavicsos fasort övező növények is igyekeztek a szebb arcukat mutatni a parkban lézengők felé. Több pár és család már az első meleg légfuvallatra ellátogatott ide, és sok pad tömve volt velük; a három szökőkút közül az egyik kisebb már működött, afelé sétáltak Castielék.
- ... különben ő a legrendesebb lány a világon, és épp ezért aggódok érte. Szeretném őt biztonságban tudni, és megmenteni az örök kárhozattól.
Dean a szemöldökét ráncolta, ahogy lefelé bámult, a kavicsos ösvényre.
- Tudom, atyám, hogy neked ez furcsának tűnhet, de minden egyházi tanítással és közhittel ellentétben nem menthető meg mindenki. Nem felelhetünk minden egyes emberi életért, akivel találkozunk. Egy ember egyszerűen nem vállalhat magára ennyi terhet.
Castiel erre úgy megdöbbent, hogy még sétálni is elfelejtett, csak bámult Deanre, aki visszabámult rá.
- Mi az, padre?
- Nem tudom, csak olyan... olyan furcsa, hogy nem az volt erre az első reakciód, hogy menny és pokol nem létezik. Ha ilyesmit mondok civileknek, akik nem járnak templomba, általában ezt a választ kapom, nagy hévvel előadva.
Dean megint elővette azt a hűvös, mégis szerethető somolygását, és megérintette Cas vállát.
- Nos, atyám, a mennyet nem ismerem, de a pokolban jártam már. Ha nem is hamar, de meg lehet szokni a tüzes kemencék látványát, és a főnök sem olyan rossz, mint ahogy itt hirdetik.
Castielnek nagyon nehezére esett, hogy visszafogja a nevetését.
- Dean.
- Igen, atyám?
- Erkölcstelen vagy, buja, nem tudsz mértéket tartani, olyan dolgokkal viccelődsz amik miatt rád kellene szólnom, és én mégis elmegyek hozzád minden héten, hogy meséljek neked az életemről, mert nagyon úgy tűnik, hogy te szégyelled a sajátodat. Egyáltalán minek töröm magam ennyire?
- Mert megígérted - hangzott a szűkszavú válasz.

Castiel nem válaszolt sem verbálisan, sem nonverbálisan, csak sétált tovább, a cipőjét bámulva. Percek teltek el, mire a pap leült egy padra, Dean pedig csatlakozott hozzá - Casnek rögtön feltűnt, hogy a férfi az illendőbbnél közelebb ült hozzá, így félrehúzódott pár centit. Meg is akarta említeni a dolgot Deannek, különösen így, hogy nyilvános helyen voltak, de mikorra összeszedte a gondolatait, egy nagy termetű, fényes szőrű kutya rohant feléjük ugatva, tulajdonosa - egy tíz-tizenkét éves forma kislány - loholt utána. Dean ügyesen megtartotta az állat szőke loboncát addig, amíg a lány oda nem ért, és kezeivel finoman meg is vakarta az állat fülét.
- Köszönöm szépen, uram - lihegte a kislány, majd fáradtan feltekerte az állat nyakára a lecsúszott pórázt. Mikor elvezette a jószágot, az vissza-visszanézett Deanre, aki szemeivel egészen a kavicsos ösvény végéig követte őt. Cas valami megfoghatatlan gyengédséget látott a férfi szemében, de csak pár másodperc erejéig; akkor Dean megint felvette azt a közönyös, rideg, mégis kihívó arckifejezését. Mintha minden figyelem és kedvesség elpárolgott volna a vonásairól; a változás elképesztő volt.
- Tehát, azt még nem mondtad, miért nem a saját autóddal jöttél - vágott bele a közepébe Dean, mintha éppen egy beszélgetés kellős közepén lettek volna.
- Nincsen saját kocsim, a szolgálati autót pedig elvitte Gabriel atya. Egy közeli papbarátunk nemrég elhunyt, és amíg valakit ki nem neveznek a helyére, többünknek is be kell segíteni a különféle szertartások és szentségek elvégzésében.
Dean szemei körül a ráncok kissé megrezzentek; kissé, de Castiel számára épp láthatóan. Dean a szökőkútba bámult.
- Részvétem.
- Mostanában túl sok temetés érint személyesen, de köszönöm. Tudom, hogy papként nem illene ilyet mondanom, de irtózom a haláltól. - Hosszú szünet. - Kérlek, ne érts félre, mert persze én tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy van értelme ennek az egésznek... de akkor is elborzaszt. Gyerekként azt hittem, hogy ha ezt a hivatás választom, és elég erősen hiszek, könnyebb lesz elviselnem ezt a fajta ürességérzést. Úgy képzeltem, levetkőzöm majd a gyermeki félelmeimet, és erre tessék... minden ugyanolyan. Az élet, az ingerek, az emberek... csak most már jobban kell fegyelmeznem magam. És nem vagyok biztos abban, hogy ezt jól csinálom.
- Atyám, ezt most fejezd be. Ha te nem üdvözülsz, akkor kicsoda?
Cas fásultan mosolygott.
- Nem vagyok tökéletes.
- Ahogy senki sem az. Mindenkinek megvannak a kételyei, csak valamiért te ezt sokkal lelkiismeretesebben fogod fel, mint mások.
- De én pap vagyok, Dean - fakadt ki váratlanul Castiel, és a tenyereibe temette arcát, ami most tejfehér volt, és szinte átlátszó. - A kételkedést nem engedhetem meg magamnak... nekem ezt nem szabad. Nekem a nyájamat kell a jó út felé terelnem. Ők vajon mit szólnának, ha kiderülne, hogy milyen képmutató vagyok? És hogy tudnék másokat vezetni, ha saját magamat sem tudom?
- Castiel, ez nem képmutatás. Ez emberség. Ami bennem nincs meg, benned viszont nagyon becsülöm; még jobban, mintha tökéletes lennél.

Castiel sokáig nem szólt, Dean viszont egy idő után megunta ezt a búskomor hangulatot; eddig nem látott gyengédséggel Cas karjára tette a kezét, és bátorítóan rámosolygott.
- Csak tudnám, miért kell nekünk mindig ilyen búval baszott témákról beszélgetni.
- Dean...
- Tudom, tudom, elnézést, atyám. Ha megígérem, hogy egy hétig nem káromkodok, eljössz velem csütörtökön egy bárba?
Cas felnézett.
- Nem igazán szeretem a hasonló helyeket. Kényelmetlenül érzem magam.
- Ugyan, padre, élvezni fogod... vagy ha végképp nem tetszik az ötletem, csinálhatnánk valami más szórakoztató dolgot. Minden héten ugyanaz a komor beszélgetés, a végén depressziósok leszünk. Mit szeretsz csinálni szabadidődben?
- Öhm... olvasni szoktam, tavasszal kertészkedek... és gyakran nézek filmet Gabriellel.
- Csodás, keresek majd valami jó kis klasszikus horrort. 
- Horrort nem szoktam nézni.
- Mindenre van egy első alkalom - vigyorgott a férfi szélesen, Cas pedig jobbnak látta, ha ráhagyja az egészet. Végül is, ez csak egy egyszeri ötlet. Nem fognak belőle rendszert csinálni, csak egy kötetlen este... nem lesz ebből semmi probléma.

×××

Csütörtök este Castiel hajszálpontosan hatkor megjelent a motelben, ahogy szokása volt. Kopogott az ajtón, de nem jött válasz; miután várt kicsit, megint megpróbálta, immár hangosabban, hátha a férfi nem hallotta az előzőt. Hosszú toporgás után Dean végre résnyire kinyitotta az ajtót, és jó szokása szerint végigmérte Castielt a reverenda aljától a férfi feje búbjáig. Mikor elhúzta a száját és fintort vágott, Castiel sejtette, hogy alkalmatlan a jelenléte.
- Öhm, atyám, elnézést, tudnál várni még pár percet?
- Természetesen.
Aztán az orra előtt megint becsukták az ajtót, és Castiel számolta az óráján a másodperceket; pontosan hat perc múlva egy hosszú, nyúlánk kar szélesre tárta az ajtót, és e karoknak túlságosan kisminkelt, göndör, szőke hajú tulajdonosa széles mosolyt villantott az ajtóban álldogáló pap felé.
- Mondtam, hogy az aprót megtarthatod, de most tűnés - utasította helyre a nőt Dean. Ő azonban elismerő csillogással a szemében inkább kezet nyújtott Castielnek, miközben még mindig Deanhez beszélt.
- Nahát, édesem, nem tudtam, hogy ennyire... játékos vagy. A vetkőzős fiú jöhetett volna hamarabb is, nem gondolod?

A pap arca karácsonyi égőként lángolt.
- Én... én nem...
- Lily, egyetlenem, ő nem chippendale fiú, hanem a... a gyóntatóm.
A nő éles, bántó hangon nevetett.
- Igen, azt el tudom képzelni. - Kifelé menet még vigyorogva hátraszólt Castielnek. - Vigyázzon, atyám, Dean a párnák között is egy démon, nem csak azokon kívül.

Ezzel el is tipegett csinos, neon zöld kis tűsarkújában. Castiel még mindig fülig piros volt, és csak ennyit mert megkockáztatni nagy hirtelenjében:
- Ennyire azért nem lehetsz kegyetlen.
Mikor felnézett a férfira, Cas látta, hogy annak az arca megkeményedett, és még mindig mereven a motel kijárati ajtaját bámulta.
- Padre, tudod mit? - A hangja megremegett kicsit. - Menj be a szobámba, érezd magad otthon. Ha van még egy kis türelmed öt percet kérek, el kell intéznem gyorsan valamit.

- Rendben, akkor a szobában leszek.

Cas épphogy kinyitotta a motelszoba ajtaját, hátranézett, és Dean már nem volt sehol. Ezt betudta kicsit sokkos állapotának, így inkább beljebb merészkedett, és kilincsre csukta az ajtót maga mögött. Zavara, ha lehetett, még teljesebb lett, miután megpillantotta az ágyon random elszórt használatlan óvszereket, és egy bilincs is volt az éjjeliszekrényhez rögzítve. Miután a kanapé tele volt dobálva felcímkézetlen dvd-kkel (Castiel nagyon remélte, hogy azok horrorfilmek), a pap kénytelen volt leülni a rendetlen ágyra. Percek teltek el, Cas pedig már kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Elmondott gyorsan egy röpimát, de ez csak arra volt jó, hogy ne álljon meg a szíve ijedtében, mikor Dean kilépett a fürdőszobából a kezét törölgetve.
- Mikor jöttél be a szobába? - döbbent le Cas. Dean csak szaporán pislogott.
- Öhm, megközelítőleg.... két perce? Biztos nagyon fáradt vagy, atyám, azért nem vetted észre.
- Igazad lehet - ismerte be a pap, hatalmasat sóhajtva. Elege volt már abból, hogy nemcsak süket, de még az olyan apró dolgokra sem tud rendesen odafigyelni, mint egy ajtó nyitódása és csukódása.
- Egyébként nagyon szégyellem az előbb történteket - sütötte le Dean a szemeit. - Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni... úgy volt, hogy a csaj hamarabb elmegy, de kitalálta, hogy még le is akar zuhanyozni. Amilyen készséges volt korábban, nem akartam neki nemet mondani... különben sem kért sokat.

Castiel mindent tudóan, lassan bólintott egyet, Dean pedig megpróbálta összerendezni a kanapét.
- Szóval, gondolom nagyon elfoglalt vagy mostanában - próbált Castiel egy tisztességes beszélgetést kezdeményezni. Leült az immár üres kanapéra a tévével szemben, Dean pedig lehuppant mellé.
- Mondhatjuk. De azért nem hagynék ki egy találkát sem a legcsinosabb pappal a környéken - kacsintott rá a férfi, aki a következő pillanatban Castiel combjára tette a bal kezét, a jobban pedig egy DVD-t tartott. - Madarak. Hitchcock. Elég könnyű, kezdőknek pont megfelel. Mit szólsz?
Castiel köpni-nyelni nem tudott egyelőre, és a film volt a legkevesebb problémája. Gondolkodás nélkül megragadta Dean kezét, és levette azt a combjáról.
- Nézd, nem tudom, hogy te mit képzelsz rólam, de én egyáltalán nem...
- Csak egy filmet fogunk nézni - szakította közbe Dean, a DVD borítójára mutatva.
- Nem, Dean, elegem van már abból, hogy mindig ilyen kétértelmű megjegyzésekkel dobálózol és hozzám érsz az engedélyem nélkül, nem is besz...
- Nyugodj meg, padre, csak beteszem a filmet.
- De én még nem...
- Csak beteszem a filmet. - Dean már ott is termett a DVD lejátszónál, és ígéretéhez híven bekapcsolta azt. Mikor a képernyőn bevillant a menü, Cas ötéves módjára keresztbe fonta a karjait, és duzzogva hátradőlt a kanapén. Dean mosolyogva ült le mellé.
- Befejezted, padre?
- Mit?
- A duzzogást. Bár nagyon jól áll neked, és addig is csendben vagy, mégis jobban szeretném, ha nem haragudnál rám.
- Dean, te nem értesz meg engem. Segíteni szeretnék neked, hogy legyőzd azt a bűnt, amire, úgy látom, a legnagyobb hajlamod van, de ahelyett, hogy együttműködnél velem, te inkább a cinkosoddá tennél. Én nem leszek bűnrészes semmiben.
- Castiel, figyelj rám - vett egy nagy levegőt Dean. - Az egyetlen dolog, amit most csinálni szeretnék, az az, hogy filmet nézzek az egyik barátommal. Ezt tán nem kell külön meggyónnom?
- Barátoddal? - húzta össze a szemöldökét Cas.
- Nem vagyok a barátod?
Castiel pislogott.
- De, hogyne, fogalmazhatunk így is, csak... - Erőtlen sóhajtás. - Nem akarom, hogy az úgynevezett barátságunk a lelki életed rovására menjen. Akár tetszik, akár nem, én még mindig a gyóntatód vagyok; erre kértél, és megegyeztünk hetekkel ezelőtt. Elsődleges feladatom az, hogy az üdvösség felé tereljelek téged, de ez csak úgy megy, ha megtartjuk a két lépés távolságot.
Dean hallgatott egy darabig, és a képernyőt bámulta.
- Padre.
- Igen, Dean?
- Félsz tőlem?
Castiel nyelt egyet, és úgy döntött, jobb, ha nem hazudik.
- Félek.
- Akkor jó - És apró mosoly tűnt fel a szája szélén. - Amíg félsz, addig nem eshet semmi bántódásod.

Ezzel egyedül hagyta a papot a gondolataival, és hozott egy-egy üveg sört meg némi popcornt. Castiel örömmel fogadta, hogy film közben, villany hiányában Dean kezei nyugton maradtak, bár csipegetés közben néha összeakadtak az ő ujjaival; ez kicsit megzavarta, de különben némán nézték végig a - Castiel számára meglepően - izgalmas filmet. A végén Dean felállt, hogy kinyújtóztassa kicsit a végtagjait, és nevetett Cas karót nyelt arcán.
- Ennyi?
- Miért, mit vártál? A nehezét későbbre szerettem volna hagyni. Kezdetnek ez is bőven elég volt.
- Nem is volt félelmetes. Legfeljebb... lelkileg kicsit megterhelő.
- Hitchcock egy zseni volt. - Dean kinyitotta a hűtőszekrényt, és végigpásztázta a belsejét. - De még a zsenik sem tudnak mesterműveket alkotni, ha éhesek. Szóval, mit kérsz vacsorára?
- Miért vacsoráznék itt? - hökkent meg Cas.
- Mindjárt kilenc óra. Ha már ilyen későig itt maradtál, az a legkevesebb, hogy megvendégellek... na ne számíts főtt lazacra, de szendvicskészítésben verhetetlen vagyok.

Cas, bár ő is kivette a részét a nagy tálnyi pattogatott kukorica elfogyasztásában, végül is megadta magát. Dean majonézes szendvicse tényleg kiváló volt és túlságosan is ízletes; a pap evett volna még egyet, de inkább nem szólt. Most már tényleg minél hamarabb otthon szeretett volna lenni, így inkább gyorsan elköszönt Deantől, és amilyen szaporán csak képes volt rá, a kocsi felé igyekezett.

×××

- Castiel, beszélhetnék veled?
A pap felnézett a könyvéből. Szobája kis foteljában üldögélt békésen, összepréselt lábakkal; felhúzta a szemöldökét, mikor Gabriel egy jó forró teásbögrét nyomott a kezébe. A férfinak gyanús volt a kamilla illat, ami a tea gőzéből áradt felé; plébánosa jól ismerte a kedvenc fajtáját, és minden bizonnyal vagy szívességet akar kérni, vagy nagyon nagy a baj.
- De komolynak tűnsz. – Gabe leült Castiel ágyára, megfújva saját gőzölgő teáját.
- Szeretném, ha őszintén válaszolnál egy kérdésemre. Felszentelésed óta estél már… szóval kísértésbe?
Cas bambán meredt rá.
- Igen, Gabriel, tudod, az embert sokféle kísértés éri naponta, és nem lehet mindennek…
- Nem az átlagos dolgokra gondolok – horkantott fel Gabe, és hozzá a szemeit is forgatta. – Dehogyis. Hanem a szexre.
Castiel lélekjelenléte utolsó darabjaival lenyelte a teáját, és gondolatban megpaskolta a saját vállát, amiért nem nyelte azt félre.
- Nos… - Castiel csak hebegett-habogott, de Gabe csak mosolygott. – Beismerem, néha, mikor a híveket látom, eszembe jut, hogy milyen jó lenne egy család, saját gyerekek akik apának szólítanak, de ilyenkor mindig emlékeztetem magam, hogy lehet, hogy pillanatnyilag erre vágyom, de hosszútávon nem lennék boldog tőle. Tudatosan választottam ezt az életformát, és teljes mértékben elégedett vagyok vele.
- Elhiszem én, de még mindig nem fogtad fel, mit is kérdeztem tőled. A család szép dolog és rendben van, de az érdekel, hogy neked nem hiányzik-e az az igazi, szenvedélyes, faldöngetős, forró szex, ami valamikor még nem volt tiltott nekünk?
Cas most már nem csak egy érett paprika színét vette föl, de zavarában le is sütötte a szemét.
- Nincs, ami hiányozzon.
Gabriel mosolya leolvadt.
- Castiel, ezt nem mondod komolyan. Te soha…?
- Mindig papnak készültem – köhintett a férfi, és egészen az orráig elmerült a teásbögrében. – Nem engedtem meg magamnak az efféle… félrehajlásokat.
- De azért csókolóztál már.
- Hát… még gimiben volt egy suli diszkó, de arról inkább nem szeretnék beszélni. – Castiel az emlék tudatára is megborzongott. – Azt mondták a többiek, részeg voltam.
Gabriel olyan arcot vágott, mintha legalábbis Castiel azt közölte volna vele, hogy holnaptól megszűnik a Haribo cég.
- Castiel, esküszöm, téged szentté fognak avatni.
- Azért ne csinálj úgy, mintha a szűz pap olyan ritka dolog lenne.
Gabriel gúnyos fintort vágott.
- Rendben, akkor próbálom mellőzni azt a tényt, hogy te is jártál papi szemináriumba, és kollégista voltál. Azt is mellőzöm, hogy rengeteg papot ismerünk személyesen, és tudjuk, hogy kifélék-mifélék is a kollégáink. Nem mernék találgatni az erkölcsösségüket illetően, de legalább egymás előtt ne legyünk képmutatóak, rendben?
Castiel sóhajtott.
- Gabriel, hatalmas körítést csapsz a dolognak, de ez az egész beszélgetés feltételezem nem arra irányul, hogy megtudd, mennyire élek erkölcsös életet. Sam Winchesterről akarsz beszélni, igaz?
A plébános még csak meg se lepődött, csak egy kis – igen, Castiel jól látta – szorongás látszott rajta, ahogy a kezeivel babrált.
- Nagyon látszik, igaz?
- Mi látszik?
- A puszta látványa olyan testi reakciókat vált ki belőlem, hogy legszívesebben nekiszorítanám a legközelebbi falnak, és addig… - Sóhajtott. – Azóta, hogy találkoztunk, kész gyötrelem az életem. Úgy képzeld el, hogy hetek óta minden áldott misén ott van, amit én tartok, vasárnap reggel a barátnőjével jön, de keddenként és szombaton is ott ül az első padban, és állandóan néz engem azokkal a nagy, zöld szemeivel… Tegnapelőtt pedig megyek gyóntatni, és hát nem ő volt a legelső a sorban? Azok az erkölcstelen, bűnös gondolatok, amiket elsuttogott nekem… borzasztó. Mostanában azért is hálát adok minden este, hogy ilyen réteges a miseruhánk.
- Gabe… - Castiel újból elpirult, és éppen kérni akarta, hogy paptársa ne részletezzen ennyit, de a férfi rá se hederített.
- Ja, és kihívó SMS-ekkel is bombáz rendszeresen. Nem tudom, honnan tudta meg a számomat, szerintem Beckyék keze lehet a dologban... persze most már könnyű okosnak lenni, nem kellett volna olyan hevesen flörtölni vele, mikor legelőször jött ide. Te nem voltál itt és nem hallhattad, de édes isten, mennyivel jobb így… - Majd arca elkomorodott, és közelebb hajolt Castielhez. – Nézd, Castiel, te tudod, hogy mennyire szeretek bókolni másoknak, de ez eddig csak szórakozás volt. Soha, senki fejében meg nem fordult, hogy komolyan gondolhatom a dolgokat, amiket mondok… elhiszed ezt nekem?
Castielnek megszorult rajta a szíve. Lehet, hogy Gabe rendszerint harsány volt és figyelemfelkeltő, és igen, rengeteg bűnös gondolat fordult meg a fejében; de ahogy most nézett, félig nyitott ajkakkal, kétségbeeséssel a szemében… nem tudta nem megszánni.
- Elhiszem, Gabriel.
- Tudom, hogy nem vagyok jó pap – fújta ki a levegőt a férfi. – Pedig megteszek minden tőlem telhetőt, hogy azzá váljak.
- Ilyet meg se halljak. Mi az, hogy nem vagy jó pap? – dörrent fel Cas. – Gabe, mindenki imád téged az egyházközségben. Barátságos vagy, közvetlen, jó humorú és elkápráztató szentbeszédeket írsz; ismerek olyan családot, akik vasárnap reggelente másfél órát autóznak csak azért, hogy téged hallgassanak. És hidd el, nem ők az egyedüliek. Pár év alatt megdupláztuk a bevételt, háromszor annyi fiatal jár hozzánk mint régen, és ez nagyrészt neked köszönhető. Legyél büszke magadra!

- De nem tudom magam visszafojtani, akárhogy próbálom. Egyszerűen nem hat semmi, sem a húsz miatyánk, sem a hideg zuhany, sem az, ha megpróbálok segíteni magamon – Castiel itt felnyögött -, tényleg semmi. Már annyira kétségbe estem, hogy úgy döntöttem, megkérdezem tőled, hogy mit szoktál tenni olyankor, ha… ha hív a szükség.
- Ilyen velem nem szokott előfordulni – motyogta Cas.
- Soha?
A pap hallgatott.
- Nem kell vele foglalkozni. Elmúlik magától, csak adj neki időt.

És Cas újra belemerült a könyvébe. Várta, hogy az új tudással frissen felvértezett Gabriel atya kimegy a szobájából, de az még percek múlva is ott üldögélt. Cas meghányta-vetette magában a dolgokat, és úgy döntött, hogy ha már úgyis ilyen komoly hangulatban van a paptársa – ami rettentő ritkán esett meg vele -, megpróbál beszélni vele a saját ügyéről is.
- Gabriel, mi van akkor, ha valaki állandóan flörtölni próbál velem, és feltűnően sokat ér hozzám? Szerinted miért viselkedik valaki így egy pappal?
- Gondolom, Deanről beszélsz. – Cas gondterhelten bólintott.
- Zavarba ejt a viselkedése, és legutóbb, mikor túlzásba vitte a fogdosást,ezt meg is említettem neki, de nem foglalkozott velem, és mindig a szavamba vágott.
Gabriel habozott.
- Nem akartalak már az elején lelombozni, de mikor legelőször találkoztam vele, és láttam a közeledben, nekem teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy csak le akar téged fektetni.
Cas nagy sóhajjal letette az asztalára a könyvet.
- Valamiért sejtettem, hogy ezt fogod mondani.
- Szóval szerinted is? – döbbent le Gabriel. – De hát akkor miért álltál szóba vele egyáltalán?
- Azért, amit már mondtam neked. Segíteni akarok rajta, jobb emberré tenni őt… és addig is kihasználhatom a testi vonzalmát arra, hogy a közelébe férkőzhessek.
- Esküszöm, úgy tudsz fogalmazni, hogy még a végén megsajnállak. – Gabe vigyorogva megpaskolta Cas térdét. – Minden csütörtök estédet ezzel a szőke, jóképű, borostás, igéző szemű, izmos férfival kell töltened, akinek a mély, szexi hangjától tini lányok esnének össze félájultan… azért ne játszd az áldozatot, oké?
Cas Gabrielre nézett, és hiába próbálta visszafojtani, előbújt belőle egy széles, fogkivillantós mosoly.
- Tudod, a hittanosaink közül senki nem hinné el, hogy ezt a beszélgetést mi ketten folytattuk.
- Maradjon is így – vigyorgott a plébános.

×××

Hajnalban Castiel arra ébredt, hogy izzadt körülötte a lepedő. Pedig nem volt meleg, és az ablakot is kinyitotta az este, hogy szellőzzön kicsit a hálószobája – most felállt, hátha a hűsítő szellő jót tesz majd neki. De fázni kezdett, ezért inkább becsukta az ablakot; ekkor jutott csak eszébe az iménti álma. Homályos, izzasztó szoba rémlett az emlékezetébe, meg verejtékes bőr, amint a homlokának támaszkodik; és egészen közelről zöld szemek csillogása, szúrós borosta az ajkai körül… igen, Gabrielnek minden egyes részletben igaza volt.
Nem mozogtak, csak egy állókép volt az egész, de a pap arra is emlékezett, hogy nem volt rajtuk ruha. Ő Dean ölében ült, szorosan átölelve annak mellkasát, és nem nézett se rá, se másra, csak becsukta a szemét, és átélte a pillanatot. Az örömteli, kicsit buja, de valahogy mégis tiszta pillanatot.

Ahogy mindezeket visszaidézte, újra lefeküdt az ágyba, de immár egyre kellemetlenebb sürgetést érzett valamivel a csípője alatt, és nagyon meg kellett fegyelmeznie a kezeit, hogy ne kússzanak be a takaró alá. Pár másodpercig behunyta a szemeit, magában számolt, nagyokat lélegzett és koncentrálni próbált, de a sötétségben megint előjöttek Dean finom izmai, és hajának az illata – még mielőtt észrevette volna, ujjai besiklottak a nadrágjába.

Ez volt az a pillanat, mikor Castiel megfordult az ágyban, kezeit imára kulcsolta, és fejét szorosan a párnába fúrva, hangosan elkezdte a magának kiszabott húsz miatyánkot és tíz üdvözlégyet.