De Profundis - 11. fejezet

Castiel atyának mindene megvan a világon, amire valaha is vágyott. Egy kisváros káplánjaként rengeteg teendője akad, és hivatástudatát még az sem árnyékolja be, hogy nyalóka- és gumicukorfüggő plébánosával kell együtt laknia. Egy napazonban különös férfival találkozik a városban, aki azt állítja, megbánta minden bűnét. 

Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel, Sabriel
Korhatár: 16

Műfaj: démon!Dean, pap!Castiel regény AU

1.fejezet
2.fejezet

3.fejezet

4. fejezet

5.fejezet

6. fejezet

7.fejezet

8.fejezet

9.fejezet

10. fejezet

Mikor másnap, jócskán estefelé Cas begurult kocsijával szülei házának egyik garázsába, még fél pillanatra hátrasandított a visszapillantó tükörben. Dean kissé kétségbeesett, szinte áttetsző arcának a tükörképe finoman szólva sem tűnt megnyerőnek, különösen, hogy szemei nem változtak, a tőle eddig megszokott ellenségességgel cikázott végig tekintete Cas szüleinek villáján.

- És ne feledd, amit mondtam – emlékeztette őt Cas, amint az automatikusan nyílódó garázsajtót elhagyták. A pap felsóhajtott; ezúttal nem viselt sem reverendát, sem gallért (az utóbbi időben alapvetően igyekezett az egyházi ruházatot elkerülni, tekintve, hogy úgy is le kell szoknia róla hamarosan), hanem egy egyszerű farmer, egy ing, meg egy sötétkék pulóver volt rajta. – Viselkedj velük természetesen, ne beszélj természetfeletti dolgokról, lehetőleg ne káromkodj… és az isten áldjon meg, ha meglátod azt az asztali szobrot az előszobában, aminek nagyon látványosan le van törve a fél karja, eszedbe ne jusson emlékeztetni anyámat erre! Ha el kell mondania a hozzá kapcsolódó történetet, előbb hajít ki az ablakon, minthogy egyáltalán eljussunk odáig, hogy te meg én… szóval érted.

- Nem igazán. Szóval elhoztál ide – mutatott a földre Dean -, hogy magunkkal vigyük a szükséges vért, de egyúttal akkor lerendezed a „bocsi, anya és apa, de összefeküdtem egy démonnal és most lelépek vele úgy, hogy valószínűleg soha többé nem láttok” udvariassági kört is?

- A lelépős részt egyelőre nem akarom elmondani nekik – borult el Cas arca, mire Dean szemöldöke csodálkozva felszaladt.

- Nem most? Akkor mikor, Cas? Az útlevelünk kész, én bármikor be tudok csomagolni. Pár napon belül el akarok menni veled ebből a porfészekből, és ebben semmi nem akadályozhat meg. Az a legjobb, ha már most felkészíted őket erre, így talán van esély arra, hogy ennyi idő alatt megenyhülnek, és nem haragban fogtok elválni. 

- Pár nap? – Most Casen volt a megdöbbenés sora. A fiatal pap csöngetett a kapun. 

- Remélhetőleg sikerül addig emberré változtatni engem.

- Ez rendben van, de arról nem volt szó, hogy a szó szoros értelmében azonnal elmegyünk… nekem még meg kell várnom a papi rendből való kilépésem igazolását, mert különben…

- … mert különben mi lesz? – horkant fel Dean a kelleténél hangosabban. – És egyáltalán, miért fontos az a rohadt papír? Engem nem érdekel, hogy papként, vagy nem papként jössz velem, de hidd el, ha hetekig meg hónapokig nem mozdulunk, csak magunknak ártunk vele. Nem akarunk tán Crowley kezére játszani?

Castiel elgondolkodott azon, hogy mennyit áruljon el kicsinyes tervéből Deannek, de amint felértek a házhoz, és a pap édesanyja ajtót nyitott nekik, Cas tüdejéből mintha eltávozott volna az összes levegő; nagyokat sóhajtozott, hogy kicsit magához térjen, de ez nem segített sokat. Rebecca, a már őszbe hajló, mindig segítőkész és vendégszerető Rebecca szinte rögtön Deanre mosolygott, ahogy beértek, és tekintetét kíváncsian váltogatta fia és a jövevény közt.

- … ő itt Dean, anya, a… a templomból ismerem. Jó barát, és szüksége lenne arra a vérre, amit elhoztál a kórházból.

Dean nem is leplezte döbbentségét, jó magasra felvonta a szemöldökét, és Casre meredt.

- Hát ha barát alatt azt érted, hogy alkalmanként megd…  - Cas itt akkora hatalmas erővel taposott rá Dean lábára, hogy az majdnem felszisszent. De tartotta magát, és az éppen kifelé forduló, virágait rendezgető Rebecca se nem látta, se nem hallotta ezt a kis közjátékot.

- Dean egy kutató, anya, és a vércsoportokkal kapcsolatban végez kísérleteket. Sehonnan se tudott megfelelő anyagot találni, így megkért engem, hogy szerezzek neki néhány zacskóval. – Itt elhallgatott, de mivel tudta, hogy édesanyja maga is ápolónői végzettséggel rendelkezik, és hogy neki valóban van némi fogalma a vércsoportokról, gyorsan folytatta, hogy elejét vegye mindenféle kérdésnek, amivel Rebecca esetleg a „szakmabeli” Deant nyaggatná. – Jelenleg most nem alkalmazzák sehol, de ha minden jól sikerül, és eredményes lesz a kísérlete, bármi megtörténhet. Ezért elhatároztam, hogy segítek neki. 

Rebecca érdekes szemeket meresztett a még mindig nem kevésbé meglepett Deanre, de úgy tűnt, nem akar belemélyedni a témába túlságosan. Közömbösen, de még mindig kedvesen üdítővel kínálta a két férfit, és miután kiment két pohár ásványvízért, Dean és Castiel egyedül maradtak.

Dean arca egyszeriben felengedett, és merev, szürke vonásai is meglágyultak; Cas látta a méltatlankodást, és a szikrányi szemrehányást a szemében.

- Ez meg mégis mi a franc volt? – szűrte a démon a fogai közt. Cas maga sem értette, mit miért tett az előbb, és csak motyogni tudott, elpirult, lehajtott fejjel. Aztán kétségbeesetten felnézett a másikra:

 - Ne haragudj, é… én… én nem ezt akartam. De ahogy anya… hogy megölelt… értsd meg, Dean. Nem okozhatok neki csalódást. Azt hittem, menni fog, hogy el tudom mondani neki, hogy én mennyire… hogy téged… de nem megy. 

Cas látta, hogy Dean megszánta őt, és megint ellágyult, de ő ettől csak még zavarodottabb lett. Deannek épphogy mérgesnek kellene lennie rá, amiért Cas nem merte őt felvállalni, de a démon inkább megértő volt, mint dühös. Átfogta Cas vállát, és szorosan megölelte őt.

- Ugyan, Cas, ő az édesanyád. Nem mondom, hogy büszke lesz rád, de szerintem túlbonyolítod a helyzetet. Rebecca nem tűnik erőszakos asszonynak, és ha nem is örül neki, szerintem előbb-utóbb meg fogja érteni ezt az egészet. Jó, ha nem is az egészet, de azt a részét, hogy ki akarsz lépni, igen.

Castiel ekkor elhúzódott kissé, éppen csak annyira, hogy egészen közelről Dean szemébe nézhessen. A pap mértéktelenül aggódó szemeivel finoman körbefuttatta ujjait a férfi arcán, megint elmerengve annak súlyos sápadtságán - éppen az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a kezét, még mielőtt édesanyja belépett volna egy tálcával, amin sütemény és két pohár víz volt. Rebecca érezte, hogy az érkezése után mintha a szokásosnál több feszültség ragadt volna a levegőben, és egy pillanatra meg is torpant a boltíves ajtó alatt. Mikor Cas biztosította arról, hogy minden rendben van, átmentek a nappaliba; vagyis Cas és Rebecca mentek át, Dean jócskán lemaradt mögöttük, ahogy a különféle drága dísztárgyakat, miniatűr szobrokat, festményeket nézegette.

- Apád bement a városba, de hamarosan hazaér. Azt mondta, szeretné, ha megvárnátok. – Cas bólintott. – Egyébként mi tartott ennyi ideig? Úgy emlékszem, azt beszéltük, hogy reggel jöttök.

- Nos - köhintett a pap finoman, és leheletnyit oldalra fordította a fejét, hogy Deanre nézzen. Az oda sem figyelt, elmélyülten bámulta tovább a háromszögeket ábrázoló, modern festményt a falon -, Gabriel rám bízott még egy temetést, az kissé elhúzódott, és ebédidőben egyébként sem akartunk zaklatni titeket. Aztán eszembe jutott, hogy napok óta mondja a kántor, hogy ki kellene cserélni két billentyűt az orgonán, és persze megint nem volt senki más, aki ezt elintézhette volna…

- És Gabriel atya?

Cas nyelt egyet, és bűntudatosan lenézett a poharára. 

- Egész délutánig aludt, csak pár szót tudtam vele beszélni, mielőtt eljöttem. De azt láttam, hogy szörnyen másnapos, és jobbnak láttam nem zargatni. 

Cas édesanyja nem tudott Samről, így tágra nyílt szemekkel kortyolt egyet a saját pohár vizéből.

- Amilyen emberek vesznek téged körül, fiam, csodálom, hogy ilyen tisztességes tudsz maradni.

Dean finoman köhintett, Cas pedig nem mert anyjára nézni, csak nyelt egyet. Tudta, hogy el kell nemsokára mondania mindent, mert ha egy szó nélkül továbbáll, az édesanyja szíve meg fog szakadni; és egyébként is azzal a szándékkal jött ide, hogy tanácsot kérjen Rebeccától, aki különben kiváló megfigyelő volt, de annál is kiválóbb emberismerő. Nem mintha megingott volna a bizalma Deanben; akármennyire is elvakították a félelmei és az érzései, tudta, de legalábbis sejtette, hogy egy démon sohasem merészkedne ilyen messzire csak azért, hogy valami közepes kis tréfát hajtson végre egy papon. Akinek ráadásul van vadász ismerőse. Crowley azonban elültette a fejében a gyanú apró szikráit, és egész este aludni sem tudott, mert állandóan a townsbridge-i gyilkosság körül forogtak a gondolatai. Azt se tudta, alszik-e vagy ébren van, de meg mert volna rá esküdni, hogy látta a gazdag vállalkozó arcát megmerevedni, ahogy az először megérzi a kés hideg nyelét a szíve tájékán, aztán pedig összeesik. Deannek persze nem mondott semmit - sőt, Cas leginkább saját magát hibáztatta, hogy mindazok ellenére, amit Deannel együtt átélt, még mindig képes kételkedni a férfiban. 

Mikor a csend már kezdett kínos lenni, Dean megfordult, és szólásra nyitotta a száját; ebben a percben azonban ajtónyitódást hallottak az előszobából, ez pedig félbevágta a beszélgetés fonalát. Castiel elsápadt, ahogy édesapja alakját meglátta közeledni; a hatvanas, gyér hajú, közömbös arcú férfi néhány szatyrot átadott Rebeccának, aztán átható, zavarba ejtő tekintetével alaposan átvizslatta Cast, majd kitágult szemekkel Deant is. A démon a legellenállhatatlanabb mosolyát vette elő, és kezet nyújtott neki.

- Üdvözlöm, Mr. Milton, örülök, hogy találkozhatunk. A fia sokat mesélt már önről. 

A férfi még mindig gyanúsan méregette őt, a pupillái pedig mintha hirtelenjében összezsugorodtak volna. Összezavarodott tekintettel nézett a feleségére, majd Castielre.

- Igazán? Mi köze van a fiamhoz?

- Apa – szólt rá szégyentől piros arccal Cas, és bocsánatkérően meredt Deanre. A démon azonban rá se hederített, mert még mindig az idős férfi szemét méregette. Aztán felhúzta a szemöldökét. – Igazán lehetnél kicsit udvariasabb. 

- Cas és én a templomban találkoztunk – sietett a válasszal Dean. – Jó barátok vagyunk. Az atya nagyon készségesen vállalta, hogy segít nekem, mikor a vércsoportokkal kapcsolatos kutatásaimról meséltem neki, és megígérte, hogy szerez nekem vért a helyi kórházból. 

Cas apja válaszol hümmögött valamit, aztán ahogy a saját szobája felé igyekezett, szemét még mindig furcsán Deanre szegezte. Castiel újból csak elvörösödött – pedig egyáltalán nem hitte, hogy árulkodó lett volna Dean és az ő viselkedése… vagy talán mégis? Korábban Rebecca is hogy bámult. Mégis mi baja van a szüleinek? Ennyire rosszul tudna hazudni? 

Aztán mikor Mr. Milton visszavonult, a pap szívéről hatalmas kő esett le. Az apja sosem volt egy gentleman, de most az egyszer hálás volt azért, hogy a férfi nem igazán kedvelte mások társaságát, néha még a saját családjáét sem. (És persze Dean válasza is tökéletes volt; bár Cas eleinte félt, hogy szándékosan kitálal mindent, a lehető legjobban sült el a dolog.)

Dean ezek után a mellékhelyiség irányába kívánt távozni; ezt talán nem a legudvariasabban vetette föl anyának és fiának, de miután Cas megmutatta neki a kérdéses ajtót, a pap újra visszatért Rebecca mellé a nappaliba. Mrs. Milton csokis keksszel kínálta őt, de Cas nem kért.

- Kincsem. – A nő mosolya fáradt volt, és kissé öreges, a szó legjobb értelmében. Castielnek újra eszébe jutottak azok az idők, amikor édesanyja meséket olvasott neki elalvás előtt, főleg a görög mitológiából, meg persze a gyerekbibliából, ezt a kettőt szerette ugyanis a legjobban. Bár a mítoszokat azóta kinőtte, a Biblia ugyanolyan valóság maradt számára, mint az, hogy délben az emberek ebédelnek, este pedig vacsoráznak. – Tudod, hogy én soha…

- Ne, ezt ne kezdd – fűzte közbe Castiel. – Komolyan, anya. 

És tényleg nem tudta elkezdeni, mert ekkor belépett Dean, és érzelemmentes arccal közölte Casszel:

- Figyelj, atyám, azt hiszem, lassan el kellene indulnunk. Már ha haza akarunk érni időben.

- De hát csak most jöttetek – lepődött meg Mrs. Milton. – Minek ez a sietség?

- Ahogy jöttem visszafelé, Mr. Milton szobája félig nyitva volt, és meghallottam a rádiót. Valami baleset történt a főúton, úgyhogy az most jó darabig le lesz zárva, kerülő úton kell mennünk.

Cas mélyet sóhajtott, és feltápászkodott a gyönyörű, de nem túl kényelmes ülőalkalmatosságról.

- Hát ez aztán remek – sopánkodott az asszony. – És most akkor mit csinálok a finom báránysülttel? Annyit főztem, hogy napokig ehetjük. Azt reméltem, ti is megkóstoljátok.

- Ne haragudj anya, de ha így áll a helyzet, akkor csak Bexley irányába tudunk menni, az meg te is tudod, mekkora kerülő – húzta el a száját Cas. Ekkor megtalálták egymás szemét Deannel; a démon láthatóan nagyon igyekezett azt sugallni, hogy nem kell nekik kocsi, de Cas sejtette, hogy a teleportálás csak még inkább kimerítené őt, még ennél is jobban, az pedig nagy szó. A pap egyáltalán azon csodálkozott, hogy a szülei eddig nem vették észre Dean beteges színét.

- Muszáj elmennetek? Itt is aludhatnátok az este. Békésen megvacsorázunk, aztán nem zargatlak benneteket, azt csináltok, amit akartok. Van bőven szobánk. 

Cas láthatóan gondolkodóba esett, Dean azonban hezitálás nélkül rávágta:

- Köszönjük, de én inkább hazamennék. A saját ágyamban jobban szeretek aludni. – Castiel nagyon nehezen állta meg, hogy ne forgassa meg a szemét a nyilvánvaló hazugságra; Deannek még csak saját ágya sem volt, hónapok óta a motelben lakott.

- Szerintem nem rossz ötlet – hangsúlyozta Cas. 

Dean értetlenül bámult a papra; Cas ugyan fél órával ezelőtt még bármit megtett volna, hogy ezt a kellemetlen találkozást lerövidítse, de végül is terve volt, azt pedig igazán nem várhatta az anyjától, hogy ilyen kevés ismeretség után véleményt mondjon Deanről. Egy estét meg aztán csak kibírnak ebben a házban, a démon se lehet ennyire antiszociális.

- Akkor el van döntve – csapta össze a tenyerét Rebecca, aztán korát meghazudtoló fürgeséggel intett is a fiúknak, hogy jöjjenek utána az étkezőbe, mindjárt felszolgálja a vacsorát. Szombat révén az alkalmazott ugyanis nem dolgozott; Rebecca váltig bizonygatta, hogy még ha az a kedves, pisze orrú Madeleine itt lenne, akkor is ő tálalná fel a báránysültet meg az ínycsiklandozó banános sütit.

Castiel megint elámult édesanyja főztjén, a húst és a köretet jóízűen fogyasztó Dean arca pedig mintha kissé megtelt volna színnel; hiába, gondolta a pap, a házi koszt varázsa. Csak remélni merte, hogy Dean a jövőben az ő főztjét is ilyen örömmel eszi majd. Mrs. Milton is velük evett, és meglepően semleges kérdéseket tett fel; szinte egyszer sem került szóba Dean és Cas barátsága, vagy ha igen, akkor is csak általánosságokat érintettek: mikor ismerték meg egymást, és hogy Dean mivel foglalkozik szabadidejében.  Az asszony – Cas nem győzött hálát adni – magánéleti kérdéseket sem firtatott a fiával kapcsolatban, és bár a pap sejtette, hogy Rebecca gyanít valamit, mégis nagyon örült, hogy az anyja Dean előtt nem kezdett kérdezősködni. Mr. Milton nagyrészt a szobájában maradt, még a vacsora utáni borozgatásra sem jött ki; Rebecca megpróbálta Deannek is elmagyarázni, hogy a férje természetesen nem ilyen volt régen, és fogalma sincs, az utóbbi pár évben mi ütött belé. Különösen néhány hónapja viselkedik ennyire ridegen; még étkezni is magában szokott, és ha valaki bemegy a szobájába, rendszerint ráförmed az illetőre. Ez alól nem kivétel Mrs. Milton sem - az asszony szemében jól kivehető volt a fájdalom és az elfojtott keserűség. Casre azonban minden alkalommal úgy nézett, mintha az ő egyetlen kisfia valóságos szent lenne, és ezt még az érzelmileg ügyetlen Dean is hamar levette.

×××

Az este folyamán rendkívül sok témáról beszélgettek, tizenegy körül azonban Rebecca úgy döntött, hogy nyugovóra tér, és a fiúknak is intett, hogy menjenek utána, megmutatja, hol fognak aludni. Ahogy a díszes fehér folyosón haladtak végig, látni lehetett, hogy Mr. Milton már leoltotta a szobájában a villanyt. Cas édesanyja egy folyosó végi szobába vezette őket, amiben a csillárlámpa rendkívül halványan világított, a franciaágy ágyneműje pedig csillogott a tisztaságtól. Rebecca pirult és sajnálkozott, amiért arra nem jutott ideje, hogy friss virágot vegyen a vázába. 

- Ugyan, asszonyom, ez egy kastélyszoba – ámult el Dean, ahogy a gyönyörűen polírozott öltözőasztalkára nézett. Táskáját ledobta az ágyra, és miközben a plafont bámulta, Cas köhintett mögötte.

- Gondolom, az enyém marad a szokásos.

Rebecca nagy szemeket meresztett.

- Természetesen, ha szeretnéd, aludhatsz a saját szobádban is. De én azt hiszem, ez is elég lesz, mert kényelmes, és bőven el lehet férni az ágyon.

- Anya – háborodott fel Cas, de érezte, hogy az álcája lehull, és hogy sokkal vörösebb az arca, mint az illene. – Megint túlbonyolítasz mindent. Mégis miért akarnánk ketten egy szobában aludni?

- Tudod, édes fiam, lehet, hogy nem olyan jó már a szemem, mint rég, de azért nem vagyok vak sem.

Dean nem tudott elfojtani egy hangos, hirtelen, nevetésre hasonlító hangot. Casre nézett, aki színét bármilyen paradicsomtermesztő megirigyelhette volna; a pap döbbenten csak dadogni tudott. Nem hitte, hogy valaha is megél hasonló szégyent, és rettenetesen dühös volt magára, amiért egyáltalán eszébe jutott, hogy elhozza ide Deant – tudhatta volna, hogy semmi jó nem származhat belőle. Semmi jó az égvilágon.

Rebecca csak pislogott, mikor a fia nagy nehezen, száraz torokkal kibökte:

- A… anya… beszélni… szeretnék veled. 

- Menjünk ki a nappaliba – javasolta az asszony, arcán azonban semmiféle érzelem nem tükröződött. Illetve mintha egy halvány mosoly bujkált volna a száján, de Cas azt is hajlandó volt elhinni, hogy csak odaképzelte; annyira szerette volna, hogy az anyja elfogadja a döntését, és azt mondja neki, hogy így is szereti őt, még ilyen bűnösen és romlottan is. A pap sejtette, hogy szigorúbb, vallásos édesapja sosem bocsátana meg neki, ha elszökne egy ismeretlen férfival, így az egyetlen reménye az volt, hogy az édesanyjával meg tudja értetni a gondolatait - különösen azt, hogy miért nem tud többé papként szolgálni.

Amint leültek, és Cas feloltotta a kanapé melletti kislámpa fényét, csend borult rájuk. Rebecca várakozással tele bámulta a fiát.

- Hallgatlak.

- Azt hittem, most jön a kioktatás.

Mrs. Milton nagyot sóhajtott, de ezúttal teljesen egyértelműen mosolygott; méghozzá olyan szélesen, és a szeme úgy csillogott, hogy Cas nem is emlékezett rá, mikor látta édesanyját utoljára ennyire elevennek. 

- Te akartál beszélni velem. Egyébként pedig ne haragudj, Castiel, de borzasztó nagy ügyet csinálsz a dologból. Ez az a gond, ami már hónapok óta nyomja a szíved? Szerelmes vagy ebbe a fiúba, ugye?

Cas nem tehetett róla, de még mindig zavarba jött, ha ilyen nyíltan kérdeztek meg tőle ennyire bensőséges dolgokat. Lehajtotta a fejét. 

- Ki fogok lépni az egyházból, anya. Már beadtam a kérvényt. Bármennyire is szeretem a munkám és a híveim, egyszerűen képtelen vagyok ennyire képmutatóan élni… mert Deant is szeretem. – A férfi egy pillanatra megállt, és felnézett. – Kimondtam. Fantasztikus. A lényeg az, hogy ha választanom kellene Dean és a hivatásom közt, márpedig meg kell tennem… hidd el, gondolkodás nélkül Deant választanám. Ez pedig nem tetszik nekem. Megriaszt. Nem értesz meg, ugye? – Cas már csak azt vette észre, hogy a szeme nedves, és egy haragos mozdulatot tett az alkarjával, hogy letörölje az arcát. Ez nem segített, mert a következő pillanatban már az álláról csorogtak le vékony patakban a könnyei, a pap pedig kétségbeesésében felnézett a plafonra. 

Rebecca persze nem hiába volt az édesanyja, azonnal tudta, mit kell tennie. Odaült Cas foteljének a karfájára és szorosan átölelte a fiát; az pedig megnyugvást talált anyjának szürke gyapjúpulóverében, aminek olyan otthonos illata volt, hogy Castiel, a nap folyamán már ki tudja, hányadszor, azt kívánta, bárcsak lehetne megint kisgyerek, akinek nem kell élet és halál, jó és rossz közül választania, mert ezt a szülei teszik meg helyette.

- Én… én igazság szerint nem akarom… nem akarom ott hagyni az egyházat. Nem is tudom, mit fogok kezdeni magammal, ha nem végezhetek többé szolgálatot… nekem ez az egész életem. Az, hogy másokon segítsek. Tudom persze, hogy Deannek is segítségre van szüksége… de az nem ugyanaz, érted? Szeretnék vele lenni, de nem akarom, hogy ez töltse ki az egész életem. 

- Kincsem, Cas – simogatta meg fejét Rebecca, hangja olyan lágy volt, mintha valóban egy kisgyermekhez beszélne. - Semmi baj. Túl tragikusan fogod fel a helyzetet. Én már régóta sejtettem, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, és azon sem vagyok meglepve, hogy ki akarsz lépni. Mindig olyan becsületes voltál, és nem kételkedtem benne, hogy most is így lesz. De hidd el, hogy ez nem a vég. Új életet kezdhetsz, tiszta lappal, és az lehetsz, ami csak lenni akarsz… Isten megsegít majd, kisfiam.

Cas elhúzódott, majd letörölve a szemeiből a nedvességet, nagyot sóhajtott.

- Nem tudom. Olyan sok a kétely bennem… legtöbbször úgy gondolom, hogy jó úton járok, Isten útján. Tudod, anya, Dean régen nem volt olyan jó ember, mint most, és én segítettem neki kiemelkedni a mocsokból. Emiatt büszke vagyok magamra, és rá is. Azt hittem, ezen már túl vagyok, de még napokkal ezelőtt is eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem élek olyan életet, amilyenre mindig is vágytam. Minden korábbi meggyőződésemnek hátat fordítottam az utóbbi néhány hónapban, például megszegtem a szüzességi fogadalmam is. – Cas egy pillanatra ledöbbent azon, hogy milyen egyszerű is volt kimondani ezeket a kínos szavakat anyjának. Sosem gondolta volna.

- Castiel, Isten néha nem azt adja, amire vágyunk, hanem azt, amire szükségünk van. 

- De… de ennek nincs semmi értelme. – A pap tenyerébe temette az arcát, hangja most érezhetően felerősödött. Mrs. Milton hamar megérezte, hogy a harag nem neki szól, hanem valami magasabb rendű létezőnek, így elnémultan hallgatta fiát. – Isten megmutatja nekem a tökéletes életet, a tökéletes papi életet, és amikor minden szép és jó, mikor a szolgálatban a legnagyobb örömöm lelem, épp akkor ejti utamba őt. Mikor legközelebb feleszmélek, már semmi sincs meg abból, amiről a felszentelésemkor azt hittem, örökre kapom… én nem tudtam, hogy ez ilyen lesz. Fogalmam sem volt. Ha tudom, sosem leszek pap. 

Mrs. Milton bátorítóan megszorította Castiel kezét. 

- Megértem, hogy most úgy érzed, becsaptak, de hidd el, oka van annak, hogy mindez így történt. Ha Dean fontosabb, akkor nem ez életed hivatása. 

Castiel némán bólintott, és jól esett neki pár pillanatig csak az üveglapú dohányzóasztalt bámulni. Anyja gondolatai végül is logikusnak tűntek; persze, hogy logikusak voltak, hiszen ő kívülálló, és kívülről mégiscsak tisztábban lehet látni mindent. Ha már egyszer ilyen őszinte volt édesanyjához, Cas legszívesebben rázúdította volna az egész történetet a maga teljességében, a démonokkal, az öngyilkossági kísérlettel és az elutazással együtt – de azt érezte, a torkában ragad minden mondat, és végül csak valami szánalmas elköszönést tudott kinyögni, mondván, hogy Dean már biztosan fáradt, és ha esetleg elaludna, nem akarja őt felébreszteni. 

Már az ajtónál tartott, mikor Rebecca alig hallhatóan megszólalt:

- Ugye, Dean beteg?

Castiel hátrafordult, és nyelt egyet.

- Hát észrevetted.

- Ápolónő voltam, de ha nem az lenne a végzettségem, ami, akkor sem lenne nehéz dolgom. Meg aztán, ennyi vért kérni egyetlen kutató számára… – Aztán a nő hangja tele volt aggodalommal. – Nagyon súlyos? 

Cas úgy érezte, hogy egy pillanatig nem tud megszólalni.

- Nem fogom őt elveszíteni. Mindent megteszek azért, hogy újra egészséges legyen.

Rebecca arca újra érzelemmentes lett, és csak bólintott.

- Jól van. Büszke vagyok rád.

Most Castiel ment volna, de nem vitte a lába. Beletelt pár másodpercbe, mire képes volt valamennyire felemelni szánalmas, vékony hangját.

- Akkor nem csalódtál bennem?

- Miért csalódtam volna? – lepődött meg az asszony.

- Mert Dean férfi. Én… - A pap elkeseredetten kutatta a szavakat, és mindegyikért, egyenként megküzdött. - Én tényleg azt hittem, hogy nem fogod elfogadni őt. Biztosan azt gondoltad, hogy ha valaha is hazahozok valakit, az nő lesz, akitől születhetnek unokáid. Most végre van párom, de örökre lemondhatsz az unokákról. 

Rebecca mosolya megint fülig szaladt.

- Ó, Castiel, én nem az apád vagyok. Megdöbbentem persze, mikor rájöttem, hogy miért is néztek olyan… nem is tudom, olyan furcsa imádattal egymásra, de én annak örülök, ha te örülsz. Johnnak persze egyelőre nem mondjuk el, fel akarom készíteni előtte. 

- Szóval szerinted… Dean szeret? 

- Nem mondta még neked? Nekem azonnal egyértelmű volt. – Cas rögtön fülig pirult, és elszégyellte magát. Hogy jutott egyáltalán eszébe kételkedni…? Rebecca azonban félreértelmezte fia arcszínét, és egyre csintalanabbul mosolygott. – Egyébként örökbe is lehet fogadni. Ugyanúgy szeretném, mintha a sajátom lenne.

- Te vagy a legjobb anya a világon – csúszott ki Cas száján, majd tényleg úgy döntött, hogy most már ideje lenne menni. Gyorsan odaszaladt még Mrs. Miltonhoz, hogy megölelhesse őt. – De sajnos nem lehet. Hidd el, ha lenne rá mód… és nem rajtunk múlik. Tényleg sajnálom.

×××

Mikor Cas visszatért a szobájába, minduntalan édesanyja szavai jártak a fejében. Ő persze tudta jól, hogy egy gyereket nem lehetne belerángatni ebbe a rohanó, veszélyes életmódba, ami kettőjükre vár, de mégis rossz volt látni édesanyja szemében a csalódottságot, mikor Cas azt mondta, hogy nem lesznek unokái. Még mindig teljesen szét volt esve, mikor benyitott a folyosó végi ajtón; Dean már az ágyon feküdt, mellette a néhány zacskóból álló vérkészlet, egyik ki is volt bontva. Dean most mintha kissé szilárdabban tartotta volna kezében az injekciós tűt, mint korábban, Cas azonban így is szörnyülködni kezdett, majd kikapta kezéből a fecskendőt. 

- Nem akartam, hogy a mai nap kimaradjon – érvelt Dean. – És nem tudtam, mikor jössz vissza.

Cas, miután beadott egy jókora adagot, közrefogta Dean arcát, és felemelte kissé. 

- Hogy érzed magad? – A férfi arca még mindig sápadt volt, és az erei átlátszódtak, de nem tűnt sokkal rosszabbnak az állapota, mint korábban. Egyedül minden eddiginél elcsigázottabb hangja árulta el őt.

- Szeretném, ha ezt a zacskót megszentelnéd, és beadnád nekem. 

- Az egészet? – döbbent le Cas.

- Majd meglátjuk, mi történik. Négy van összesen, de szerintem legfeljebb a felét, ha fel kell használnunk… már nem sok démont érzek magamban. Az előbb el is aludtam pár percre.  – Cas olyan aggodalmas arcot vágott, hogy Dean elnevette magát, és közelebb húzódva leheletnyi csókot nyomott Cas ajkaira. – Tudom, most olyan vagyok, mint egy csecsemő, de amint ember leszek, és visszatér az erőm, kíméletlenül megduglak majd, úgy, hogy egy hétig nem fogsz rendesen ülni. A falnál még nem próbáltuk, ugye?

Cas nem állhatta meg, hogy meg ne ránduljon a szája széle, és önkéntelenül is gúnyos hangnemben válaszolt.

- Nem… egyébként remek. Már kezdtem azt hinni, hogy hozzászoktál az engedelmeskedéshez, de hál istennek, hamarosan visszatér a világ jó öreg rendje. 

Dean elhúzta a száját, aztán inkább úgy döntött, bölcsebb taktika, ha magához húzza Cast. Ezzel csak annyi volt a probléma, hogy a kezek, nyelvek és egyéb testrészek összekapaszkodása túl hosszadalmasra sikerült, és Dean már Castiel lába közé csúsztatta a kezét, mikor a pap köhintett, és felült az ágyon. Cas száján, ahol korábban Dean ajkai voltak, fájó hűvösséget érzett, és miután a vércsoportokról motyogott valamit, piros arccal fel is állt, hogy megáldja a már kibontott zacskó vért. Miután végzett, felszívott egy fecskendőnyire valót, aztán a zacskót rárakta egy székre, azt pedig közelebb húzta az ágyhoz. Az első két dózis után még nem volt a szernek különösebb hatása, a harmadik után azonban Deannek le kellett feküdnie, így Cas is pózt változtatott. Dean mellé térdelt az ágyon, úgy, hogy még pont elérje a zacskókat; a démon úgy tűnt, egyelőre nem akar megszólalni, és Cas ezt tiszteletben is tartotta. Mikor már csak három adagra való folyadék úszkált a lelapult zacskóban, Dean behunyta a szemét, és egyértelműen látszott rajta, hogy nagy fájdalmai vannak; miután Cas beinjekciózta a következőt, Dean olyan hirtelen kapta el a vállát, hogy a pap attól félt, menten beletörik a tű – aztán üvöltött. Egészen embrió-pózba görnyedt, és fogait annyira összeszorította, hogy Castiel hirtelen ledermedt, és csak bámulta a jelenetet.

- Dean – Alig hallotta saját hangját. – Én ezt nem csinálom. Fokozatosabban kellen…

- Rongyot - követelte Dean, és kezeivel még jobban átkarolta saját magát. Arcát elképzelhetetlen mértékben eltorzította a kín.

- De én…

- Rongyot! – üvöltötte amaz, Cas pedig gyorsan feleszmélt, és átszaladt a szomszéd szobába, hogy kerítsen valami ócska, kifoszlott ruhadarabot. Amint visszatért, Dean azonnal kikapta a kezéből, és gombóccá gyűrve a fogai közé nyomta. Cas szinte saját magán érezte, ahogy a férfi állkapcsa megfeszül, de legalább most már annak a veszélye nem állt fenn, hogy elharapja a nyelvét. Dean többet nem szólt hozzá, Castiel pedig erőnek erejével próbálta újra felidézni, miért is küzdenek ők ketten. Aztán vett egy harcias, nagy levegőt, és beadta a maradék vért a démonnak. Dean arca teljesen vörös lett, homlokán és nyakán kidagadtak a most már vastag, lüktető erek; Cas hozzáért a kezéhez, de Dean szinte azonnal el is kapta azt onnan. A pap azonban így is érzékelte, hogy szinte lángol.

Cas ezután el sem pakolt, hanem leoltotta a villant, és úgy, ahogy volt, ruhástól, befeküdt Dean mellé az ágyba. Most először a pap keze volt hidegebb; megpróbálta nyugtatni őt, hűvös tenyerével enyhíteni Dean verejtékes arcának kínjait – de a ziháló test egy ideig nem engedett, makacsul távol tartotta magát Castieltől. Ahogy teltek a percek, Dean panaszos nyögései egyre halkabbak lettek, míg végül már csak két, nyugodtan hullámzó mellkas feküdt egymás mellett, de messze egymástól. Cas tette meg az első lépést, és egészen odahúzódott Deanhez; az láthatóan még mindig sokkhatás alatt volt, és csak jó pár perces késéssel helyezte nagy tenyerét biztatóan Cas vállára. A pap egészen a nyakához bújt, és egyáltalán nem zavarta őt, hogy Dean megizzadt; kezei alul Dean ruhája alá siklottak, és ott pihentek egészen addig, amíg mindketten mély álomba merültek.

×××

Ahogy Castiel kinyitotta a szemeit, jólesően nyugtázta, hogy ez az első alkalom, mikor Deant aludni látja. A félig-démon félig-ember lény arcán nem látszott az előző éjszaka szenvedése; pillái rezzenéstelenül nyugodtak, és ahogy oldalt feküdt, Cas a mellkasának dőlve érezte légzésének lassú, reggeli ritmusát. Az éjjel nem takaróztak be; bár a szobát jól fűtötték, Dean szinte lázas testének melege nem volt kellemetlen Castiel számára, és még akkor sem húzódott el tőle, mikor a férfi felébredt, és egy halk morgással megpróbálta kitörölni az álmot a szeméből.

Cas jó pár pillanatig nem szólalt meg, hanem megvárta, amíg Dean rájön, hol is van éppen és kivel. Aztán szélesen, mégis kissé aggodalmasan mosolygott.

- Ne nézz így – ráncolta a szemöldökét Dean, és laposakat pislogott. – Tudod te, mikor aludtam utoljára egy jót? 

- Szóval jól aludtál. 

Dean a fejét ingatta.

- A körülményekhez képest. – Aztán ujjaival megérintette Cas arcát. Felnézett a velük szemben lévő faliórára. – A nehezén lassan túl leszünk. Most beadsz még egy zacskót, és az is lehet, hogy elég lesz.

- Dean… - Cas már elkészült rá, hogy felsorakoztassa érveit, de a férfi a szavába vágott.

- Ez már a végjáték, Cas, hidd el. Most kell megtennünk, vagy soha nem lesz rá elég bátorságom.

Cas lehunyta a szemét, és hallgatott. Már úgy tűnt, egészen elbóbiskolt, mikor egyszer csak felkelt, és még mindig kábán odabotorkált a véres zacskókhoz. Megpróbálta összeszedni magát, és miután az arcát felfrissítette egy kis hideg vízzel, feltűrte elfeküdt, koszos ruhájának ujját, és nekilátott a feladatnak.

- Nem is kérdeztem, mit beszéltél tegnap anyukáddal. – Cas a lehető leggyengédebb mozdulatával belenyomta Dean vállába az injekciót. A férfi egyelőre nem reagált, de a pap folytatta. Újabb adagot mért ki. – Az az asszony nem semmi. Hogy rájött mindenre azonnal!

Cas arca kissé színesebb lett.

- Hát… igazából elmondtam neki mindent, a démonos részt, na meg az utazást kivéve. De anya azt hiszi, halálos beteg vagy, úgyhogy a hosszú távollétet akár erre is rá lehet majd fogni. 

Cas bambán bámult a második injekció után, aztán rögtön utána beadta a harmadikat is. Dean meg sem mozdult, szemei értetlenül cikáztak Cas és a vérkészlet között. Aztán a két férfi összenézett.

- A vérrel lehet baj? – ráncolt a szemöldökét Cas, mikor látta, hogy a másik is ugyanúgy zavarban van, mint ő. 

- Fogalmam sincs, de nem érzek semmit. Megszentelted ezt is, ugye?

- Az összeset. De próbáljuk meg mégegyszer. – Castiel letette a zacskót, aztán a tenyerét finoman fölé emelte. Ajkain titokzatosan lebegtek az elfeledett, latin szavak, Dean pedig várakozóan, szinte fürkészve szemlélte a papot. Mikor Cas végzett, nyelt egyet, majd újabb fecskendőnyi vért adott be Deannek. Semmi eredmény.

- Tényleg teljesen jól vagy? – döbbent le Cas.

- Eléggé szédülök, de ez nem olyan, mint szokott lenni. – Deanen látszott, hogy mennyire ijedt, és inkább lehajtotta a fejét, nehogy Cas meglássa, mennyire szégyelli magát. – Mégis mi a francot csinálunk rosszul?

A férfi láthatóan annyira belelovallta magát pesszimista, önutáló gondolataiba, hogy Castielnek megesett rajta a szíve, és arca is meglágyult.

- Dean, ne ess pánikba… és lélegezz nagyokat! Istenem, mindjárt elájulsz itt nekem. Hozok neked egy pohár vizet, rendben? Csak ne mozdulj. Feküdj le inkább, és ne aggódj. Megoldunk mindent.

- Mégis hogy a kurva életbe akarod ezt megoldani? – Dean nevetett. Olyan keserűen, ahogy Cas még sohasem hallotta. A háta borsódzott tőle. 

- Azért csak… várj meg itt.

Mikor Cas visszatért és leült az ágyra, kezében a vízzel, szándékosan magasra tartotta azt, nehogy Dean esetleg kiverje a kezéből. A férfi ellenséges szemekkel meredt rá, amik nyilván inkább saját magának szóltak, mint Castielnek, a pap ezért nem volt rá haraggal. Azzal az irgalmas arccal adta át Deannek a vizet, amit több mint fél évvel korábban akkor is magára öltött, mikor megkérdezte attól a szimpatikus idegentől a pizzázóban, hogy ismerik-e egymást. Dean viselkedése ettől kissé megszelídült; a démon összehúzta szemöldökét, és most sokkal fáradtabbnak tűnt, mint korábban bármikor. 

Cas felpolcozta a párnákat.

- Csak egy kortyot – kérlelte Deant, aki néhány másodperc alatt eljutott arra a pontra, hogy minden mindegy. Felült, hátradőlt Cas párnáira, aztán egyhuzamban lehúzta a pohár felét. 

- Hát egy kis sör jobban esett volna – jegyezte meg gúnyolódva Dean, aztán a pupillái kitágultak. Lassan, szinte úgy, mintha lassított felvételen ment volna a jelenet, Cashez fordult és a szemébe nézett. – Sós íze van. 

A férfi ekkor vette csak észre, hogy Cas szemei nedvesek. 

- Mert még a konyhában megszenteltem. 

Pár pillanatig csak bámulták egymást, és nem mertek sem beszélni, sem mozdulni, de még csak elmosolyodni sem. Dean volt az erősebb; beharapta az ajkait, és szemeit lesütötte, hogy még csak véletlenül se nézzen Castielre. A karjai alig észrevehetően kissé megemelkedtek, de leginkább csak sűrűn pislogott, és próbált nagy levegőt venni. Érezte, hogy most már szüksége van rá, égető szüksége. 

- Dean. – A férfi felnézett, és meglepődött, Cas arcán ugyanis csorogtak a könnyek. A pap hangja rekedt volt, és olyan idegenül csengtek ajkáról a szavak, mintha Dean most hallaná őt először beszélni. Ekkor a másik rájött arra, hogy sohasem érzékelte Castiel hangját boldognak; vidám volt már, az igaz, vagy játékos, évődő, de Dean ekkora szokatlan nyíltságtól, hogy valaki a boldogságtól sírni merészeljen mellette, rendkívül zavarban érezte magát. Aztán a következő pillanatban, mintha valami titokzatos fizikai erő vonzotta volna őket egymáshoz, Castiel a férfi nyakába borult, az pedig soha olyan törődéssel nem szorította még a pap derekát, mint most.

- Dean, Dean. – Cas csak ennyit mondott, és szavait már nem lehetett érteni utána. Belecsuklott hangja Dean vállgödrébe, Dean pedig érezte nyakán a sós könnyeket. Már nem fájt neki ez sem. 

- Nem tudom elhinni. Ezt… ezt nem tudom. 

Cas felnézett, szemhéjait lomhán nyitogatta. Vörös arcára rá voltak száradva a könnyek, és haja is összekócolódott. Dean finoman helyére simította a kósza hajszálakat.

- De hát ezt akartad, nem? Isten meggyógyított… rajtam keresztül, de meggyógyított. 

- Igazság szerint én valami sokkal látványosabbra számítottam. Hogy még utoljára felvillan a fekete szemem, aztán eltűnik… vagy a démon énem füst formájában eltávozik… ilyesmi. – Dean igyekezett visszatartani, de már ő is nehezen látott a felgyülemlő könnyektől. – Igaz, tegnap nagyon fájt az injekció, de nem gondoltam, hogy... hogy ennyi volt. Hogy örökre vége van.

Cas mondani akart erre valamit, de csak egy kis csuklásszerű nevetést sikerült kierőltetnie magából, és annyira mosolygott, hogy már fájt tőle a szája. De nem érdekelte, és nem is tudta abbahagyni. Belekapott Dean ajkaiba, és ahogy kezeit kapkodó vágyakozással felcsúsztatta a férfi arcán, egy lendülettel az ágyra lökte magukat. Nevetett, és immár Dean is szélesen mosolygott; közben Cas kihámozta őt az ingjéből. Egy kis időre visszatért Dean nyakához, és csókolta, cirógatta bőrének minden szegletét, mohón és imádattal; kezeivel a férfi öve alá nyúlt. Mikor kitapintotta annak erőtől duzzadó, egyre nyugtalanabb férfiasságát, Dean elvigyorodott.

- Látod, van, ami nem változik. 

Castiel pirosodó arccal, de szintúgy mosolyogva elkezdte kigombolni a saját nadrágját. 

Kimondottan szerette volna, ha ezentúl minden áldott reggel így kezdik a napot.

×××

Dean karjaival a dereka körül Castiel igencsak kényelmesen feküdt. Beszélgettek még, egészen sokáig beszélgettek, mindenféléről; Deannek nagy sokára sikerült meggyőznie a papot, hogy másnap már induljanak is, elég lesz az útra néhány bőrönd, meg persze egy-két meghamisított útlevél. Az út első állomása Kansasbe fog vezetni, a férfi elmondása szerint ugyanis él ott egy „megbízható, régi barátja”, aki fel tudná őket szerelni egy-két hasznos holmival, amire később esetleg szükségük lehet. 

- Úgy érted, meg kell tanulnom fegyverekkel bánni? – Cas megborzongott erre a gondolatra, Dean pedig belecsókolt a hajába.

- Castiel, ha velem akarsz jönni, muszáj lesz megtanulnod legalább egy pisztolyt használni, mert máskülönben nincs sok esélyünk. Lehet, hogy most nem hiszed, de meg fognak minket találni, és nem akarom, hogy védtelen legyél velük szemben… ha már én nem tudlak olyan mértékben megvédeni, mint korábban. Bobbynál különben biztonságban leszünk, akár ott is maradhatunk néhány napig.

- Bobby? Édesapád barátja?

Dean megforgatta a szemét.

- Milyen jó a memóriád. Vele még tartom a kapcsolatot.

- Ha már arrafelé megyünk, igazán…

- Nem.

- De legalább…

- Nem, Cas, és részemről a téma le van zárva. Apámnak nem szabad tudnia, mi lett belőlem. Soha.

Cas elmerengett ezen egy pillanatra. Igaz, hogy Dean immár ember volt, de ha ugyanebben a helyzetben lenne, valószínűleg ő is így döntött volna. A megviselt évtizedek a pokolban látszottak Dean arcán, azokat holmi embervér nem tudta semmissé tenni. Egy apának soha nem szabad így látnia a fiát.

Pár perc múlva kopogtak az ajtón, és Rebecca szólt be:

- Nem akarlak titeket zavarni, fiúk, csak azért szólok, mert lenne itt egy levél Cas számára.

A pap arca újra vörösben lángolt; az ajtót nem zárták be, és magában hálát adott a Jóistennek, hogy anyja nem nyitott be az ajtón. Hirtelenjében azt se tudta, hova dobta le a ruháit; mikor végre sikeresen magára kapott valamit, résnyire nyitotta az ajtót, és kisurrant közötte. 

- Mi az, anya? – Cas hitetlenkedve meredt a Mrs. Milton kezében tartott borítékra.

- Az előbb itt volt a postás… igen, tudom, hogy szombat van, de esküdni mernék, hogy az az ember volt, aki mindig is szokott jönni… mi is a neve? Valami Jake… vagy Jack…

Cas végül rosszat sejtve kikapta a bizonytalan Rebecca kezéből a levelet. Ahogy kibontotta, minden vér kifutott az arcából.

„Angyalka!

Remélem, alaposan kialudtad magad, és jól telt az estéd. (A szüleid háza mellesleg gyönyörű, én is gondolkodtam rajta, hogy építek egy hasonlót a pokolban. Persze feketében.)  A townsbridge-i gyilkosság óta minden bizonnyal sokat unatkozol, úgyhogy remélem, a tegnapi baleset az autópályán kellően izgi volt – na nehogy azt hidd, hogy az én művem, én nem érek rá holmi nyomorult halandókat ijesztgetni. Csak két kérdésem lenne: tudod, hol volt Dean az első gyilkosság idején? És hol a másodikon? Ha úgy hiszed, igen, gondold át a dolgot. Te sem tudod őt a nap minden percében magad mellett tartani.

u.i.: A kedves kollégád miatt ne aggódj, jelenleg az én vendégszeretetemet élvezi. Azt hittem, nehéz dolgom lesz, de még a részeg papoknak is szükségük van kedvezményes árú zoknikra, legalábbis ez derült ki számomra – olyannyira, hogy még a felszentelt paplakot is képesek elhagyni miatta. Ja és kicsaltam még egy üveg skót whiskyt is a bárszekrényből, bár gondolom, ez nem okoz neked életre szóló traumát. De ha igen, csak még nagyobb örömmel fogom kortyolgatni.”

Aláírás nem volt.

Castiel összegyűrte izzadt kezében a papírt; úgy érezte, menten elsötétül előtte a világ.