2016. augusztus 19., péntek

Ain't nobody loves me better - 1. fejezet

Fandom: Iliász (?) Odüsszeia (?) (ilyen már megint nincs szerintem magyarban, de annyi baj legyen)
Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint (bár szerintem az Akhilleusz/Patroklosz is kánon de senki nem kérdezett)
Műfaj: regény/kisregény/nemtudommég, egyébként 21. századi High School AU
Korhatár: 12 egyelőre, később valószínűleg 18+
Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.
Megjegyzés #1: Tudom, érdemesebb lett volna úgy felosztani ezt az egészet, hogy a trójaiak a tanárok, az akhájok pedig a diákok vagy fordítva, de mindenképpen tanár-diák szerelmi szálat szerettem volna, így a következő, egyszerű módon döntöttem: az (Iliászban) idősebb szereplők a tanárokhoz kerültek, a fiatalabbak pedig a diákokhoz. Volt, akinél nem tudtam dönteni (pl. Meneláosz), így a praktikussági szempontok alapján rendeztem ezeket a karaktereket. Remélem, nem lesz ebből nagy kavar; bár én már kidolgoztam nagyjából mindent, reméljük, tartom is magam ehhez :)
Megjegyzés #2: Ha valakiben felmerülne a kétely: a képen Oscar Isaac és a fiatal Kit Harington van, nekem ők a tökéletes Odüsszeusz és Diomédész. (Ezt már akkor eldöntöttem, amikor elolvastam az Akhilleusz dala nevű fantasztikus regényt: ha még nem olvastátok, mindenképpen ajánlom, darabokra szaggatja a szíveteket.)
Megjegyzés #3: Bocsánat a címért, de mikor ezen gondolkodtam, eszembe ötlött ez a dal, és nem tudtam kiverni onnan. Főleg a szóvicc miatt, na de ez teljesen lényegtelen. 



A fikusz nem volt rendszeresen locsolva. Ebben Diomédész legalább olyan biztos volt, mint abban, hogy az édesanyja tegnap hatalmas tepsivel málnás-joghurtos süteményt készített. Ami alapvetően nem lett volna baj, de tekintettel arra, hogy a fiú laktózérzékeny, ez talán nem volt a legszerencsésebb. (Nem volt száz százalékig biztos abban, hogy felmenője nem akarta őt megmérgezni; bár az is igaz, az elmúlt hónapokban szokatlanul jól kijöttek egymással.)
Mindenesetre a növény kitartóan hajladozott tovább, fakón és elaszottan. A fiú nem sok pillantást pazarolt rá, inkább szépen lassan felmérte a folyosó többi részletét, különös gondot fordítva a vele átellenben lévő ablak babakék függönyeire. Személy szerint undorítónak találta ezt a színt, és nem értette, miféle igazgató képes ilyen ocsmány rongyot felaggatni a szobájával szemközt. Bár az illető amúgy is hátránnyal indult nála, tekintve, hogy mintegy húsz perce váratta őt; mit is mondott a helyettes, sürgős papírmunka? Na persze, augusztus legvégén minden bizonnyal rengeteg beírandó jeggyel és intővel kellett foglalkozniuk. A fiú erre a gondolatra nem tudott mást, csak a szemét forgatni. Azt sem értette különösebben, minek kellett őt iderendelni egy nappal az iskolakezdés előtt – hiszen a felvételinél már mindent megbeszélt az igazgatóval, sőt többet is, mint kellett volna. Akkor meg miért ez az egész?

Még pár percig nyomogatta a telefonját, fél füllel egy régi rock albumot hallgatva; végül kinyílt az igazgatói szoba ajtaja, és az előbb látott eperszőke, szakállas férfi – az igazgatóhelyettes – egy könnyed mosollyal betessékelte a fiút a nagy faajtón.
- Üdvözlöm, kedves Diomédész – köszöntötte őt Priamosz Dardanidész, aki az idegen beléptére felállt az íróasztalától, hogy kezet fogjon vele.  – Remélem, nem probléma, ha így hívom. Mivel gimnáziumunk elég kis létszámmal működik, a legtöbb diákot személyesen ismerjük, és a keresztnevén szólítjuk.
- Vágom.
Az igazgató kissé talán zavarban volt, de Diomédész nem foglalkozott vele. Szinte rögtön leült az előre odakészített székre, ami az íróasztallal szemben helyezkedett el, majd a világ legnagyobb nyugalmával elővette a telefonját, és a zenei listáját kezdte böngészni. Az igazgatóhelyettes nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel, így ő egy rövid torokköszörülés után úgy döntött, hogy elhagyja a tett színhelyét. (Diomédész ezt kicsit sajnálta, mert a maga fura módján jóképűnek találta a fiatalembert. Remélte, nem ez lesz a következő baklövése.) Dardanidész azonban csak ült a helyén türelmesen, minden bizonnyal a szavakat kereste.
- Iskolánkban nem megengedett a mobiltelefon használata a tanórán.
- Még jó, hogy ez nem egy tanóra.
A férfi nehézkesen felsóhajtott, majd elővett egy vadonatúj, fényesen csillogó mappát az egyik fiókjából. Miután a benne lévő formanyomtatványt Diomédész elé tette az íróasztalra, várt egy kicsit. A fiú azonban fel sem nézett, így neki kellett folytatnia.

- Nézze, kedves Tüdeidész. – Mivel az igazgató gondosan kihangsúlyozta a fiú apai nevét, az kénytelen volt felkapni a fejét. – Ahogy azt már júliusban is mondtam, nem erőltethetem, hogy elfogadja az édesapja által is támogatott kollégiumi elhelyezést….
- Uram, már megbocsásson, de félórányira lakom az iskolától.
Priamosz és Diomédész egy ideig farkasszemet néztek, és az igazgató meglepődött azon, hogy ez a fiú mennyire nem tart tőle. Vagy az apjától.
- A szülei mégis úgy vélik, hogy bentlakása indokolt lehet. Tekintve, hogy számtalan intézményből elbocsátották már, itt talán tanulhat egy kis fegyelmet. A kosztunk és a kvártély több, mint kielégítő, és lehet is, mivel a kedves édesapja bőségesen támogat minket. Ha itt lakik, nem szenved hiányt semmiben, ezt garantálhatom.
Egy pillanatig Diomédész mintha megfontolta volna az ajánlatot, majd leszegte a fejét, hogy újra a telefonjával foglalkozhasson; homlokába hulló fekete tincsei pont ugyanolyan nemtörődöm módon viselkedtek, mint ő maga.
- A válaszom nem. Ha itt laknék, állandóan jelentene rólam az apámnak. Jobb nekem otthon.
- Gondolja meg még egyszer.
- Már meggondoltam. – A fiú szigorúan felnézett Priamoszra; mintha ő lenne az igazgató, és nem fordítva. – Ha ennyi lenne az egész, akkor én mennék is.
- A választható órák listáját már megkapta?
Diomédész beharapta az ajkát, és azon gondolkodott, hogy hova lett az a Judas Priest szám, amit pár napja feltöltött a telefonjára. Szőrén-szálán eltűnt volna? Nem létezik. Pedig biztosan felrakta.
- Azt hiszem. Fogalmam sincs.
Priamosz nagyon igyekezett magára nyugalmat erőltetni, és ezt a fiú is látta rajta. Mindig is gyűlölte a görcsösséget és a megfelelési kényszert, az pedig ebből az emberből szinte sütött. Diomédész így képzeletben újabb pontot rótt fel a miért nem szimpatikus ez a diri sem listájára. És kétszer aláhúzta pirossal.
- Mintha úgy tájékoztatott volna engem az édesanyja, hogy katona szeretne lenni.
A fiú felnevetett.
- Igazán? Meglep, hogy tud róla. Mármint az anyám. Többnyire csak azzal van elfoglalva, hogy a lehető legtökéletesebb süteményeket süsse, és a barátnőivel kifecsegje más barátnői magánéletét. Undorító, ha engem kérdez.
Priamosz felvonta a szemöldökét, és rövid hezitálás után úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a pimasz megjegyzést.
- Csupán arra akartam utalni, hogy a katonaságnál nem tűrik a rendbontást. Úgy tűnik, sokat kell még tanulnia.
Diomédész nem hitte, hogy ez a látszólag nyugodt férfi ennyire kihozza majd a sodrából. Az öreg átlagos középkorú manusnak látszott, és a fiú szentül hitte, hogy ha továbbra is szemtelenkedik vele, az kiereszti a hangját. De Priamosz Dardanidész minden volt, csak hangos nem. A stócok az asztalán rendezett sorokban álltak, és úgy általában az egész iroda kellemes volt a szemnek: fabútorok tömkelege foglalta el a hely nagy részét minden bizonnyal már évtizedek óta, és az összes gondosan tisztán volt tartva. Összességében a helyiség egy összeszedett, alapos férfi benyomását keltette; itt is állt az asztal mellett egy fikusz, de az tisztességesen el volt látva vízzel. Ráadásul az amerikai zászló mellett még egy görög is ott függött a fiúval szemben lévő falon, tehát Dardanidész nagy hazafi is.

Diomédész Tüdeidész, mintha a világ minden problémája az ő nyakában összpontosulna, színpadiasan felsóhajtott.
- Felteszem, az Ilionban van bőven lehetőség a tanulásra.
- Így igaz. Az eddigi bizonyítványai alapján nem mondanám, hogy ön teljességgel tehetségtelen, de szorgalomból van még lemaradása bőven. – Priamosz arca itt kissé megenyhült, és a férfi a szigorú hangnemből is visszavett. – Illetve reményeim szerint valamelyik sportszakkörhöz is csatlakozik. Úgy tudom, több sportágban is kivételesen teljesít.
Diomédész, bár tetszett neki az ötlet, és tervezgetett is hasonlót, igyekezett elgondolkodó arcot vágni.
- Hmm, talán. Most már elmehetek?
- Elmehet. – Az igazgató még végig se mondta a szót, a fiú már fel is pattant, és az ajtó felé vette az irányt. Mikor a kilincset megragadva kivágta az ajtót, Priamosz utána szólt. – Tüdeidész? Sok szerencsét az első napjához. Ezzel a modorral szüksége lesz rá.
A fiú csak megforgatta a szemét, és a lábával betolta az ajtót maga mögött. Sejtette, hogy a tanév hátralévő részére az igazgatónál eljátszotta a szeretjük-egymást-és-a-keresztneveden-szólítalak kártyát, de nem bánta túlságosan. Minél kevésbé van jóban az igazgatóval, az annál kevesebb dolgot jelent róla az apjának. Ez csak az előnyére szolgálhat.

Diomédész már majdnem elért az első emeleti lépcsőig, amikor az a szimpatikus igazgatóhelyettes tűnt fel a lépcsőfordulóban, egy bögre kávéval a kezében és pár termetes mappával a hóna alatt. Bár úgy tűnt, sietett, a fiú bevárta, és a lehető leglehengerlőbb mosolyát öltötte fel, amint a férfi észrevette őt.
- Üdv, a nevem Diomédész Tüdeidész.
- Meneláosz – nyújtott kezet a jóképű férfi, kissé szerencsétlenül mosolyogva. Nem is csoda, mert ilyen súlyokkal a kezében ez a kéznyújtás is szinte akrobatikus mutatványnak tűnt. – Átreidész. Sajnálom, hogy az előbb nem mutatkoztam be, de nagyon siettem.
- Segíthetek valamiben? Nehéznek tűnik ez a sok mappa. – Bár Diomédésznek esze ágában sem lett volna csak úgy magától újra visszamenni Priamoszhoz, az jutott eszébe, hogy talán Meneláosznak saját irodája van. Privát. Ahol, miután lerakták ezt a sok papírt, nem zavarja őket senki.
- Á, nem, köszönöm. Elbírom egyedül.
- Nagyon tetszik a sálja. Illik a haja színéhez.
Meneláosz mosolygott, és szabad kezével fentebb tolta a vöröses sálat a nyakán. Ennek köszönhetően az egyik mappa kis híján a földre esett; Diomédész kapta el a levegőben, majd egy üdvözült vigyorral a férfinak adta; mindeközben összeért a kezük egy pár pillanatig.
- Végzős lesz? – kérdezte kissé vörösen az Átreidész, de nem úgy tűnt, mint aki veszi az adást. Nyilvánvalóan annyira el volt foglalva saját szerencsétlenségével, hogy észre sem vette a flörtölést. Diomédész bólintott. – Akkor valószínűleg tanítani fogom. Informatikát oktatok, illetve sportszakköreim is vannak.
Diomédész, mikor amaz a sportot említette, úgy érezte, mintha megfogta volna az isten lábát. (Nem mintha valaha is hitt volna bármilyen istenségben. De kicsit azért babonás volt, még ha nem is ismerte be magának). Vigyora fülig ért.
- Akkor minden bizonnyal látjuk még egymást. További szép napot, Mr. Átreidész.
Miután Meneláosz is habogott valamiféle búcsúszavakat, Diomédész célba vette a lépcsőt. Miközben lefelé haladt, végig azon elmélkedett, hogy vajon milyen kalamajkába keveredik bele idén. És vajon hány hetet, esetleg hónapot fog az Ilion középiskola falai között eltölteni végzős diákként. Így kezdésnek nem sok időt saccolt magának.

×××

- Hogyhogy nem tudsz görögül?
A szép, fekete hajú lány kérdően vizslatta Tüdeidész arcát, akit azonban láthatóan jobban lekötött az osztályterem falán felfüggesztett görög nyelvű akármicsoda. Biztosan valami vers lehetett, a sorok hosszúságából ítélve. Diomédészt azonban annyira nem érdekelte a dolog, hogy újdonsült ismerősétől megkérdezze ezt. (Bár a lány tényleg csodaszép volt. Az elmúlt öt percben azt fontolgatta, hogy talán hagynia kéne Meneláoszt; hiszen ilyen gyönyörűséget nem mindennap látni. Ráadásul a sors szeszélye folytán még osztálytársak is).
- Amerikában nőttem fel – válaszolta röviden. – A szüleim mindketten görögök, tudok pár szót.
- Azzal itt nem mész sokra. Mi lesz veled görög irodalmon, meg törin? Ha gondolod, segíthetek neked.
- Ne haragudj – bukott ki a fiúból. – Öt perce sem ismerjük egymást, a nevedet sem tudom. Miből gondolod, hogy pont a te segítségedre van szükségem?
A lány finoman, nőiesen mosolygott, de valami földöntúli titokzatosság is játszott az ajkain. Úgy tűnt, valami furcsa okból Diomédész szimpatikus neki; illetve inkább az volt a furcsa, hogy másoknak miért nem. Az elmúlt öt percben ugyanis, amióta becsengettek, egyedül ő jött oda hozzá, hogy köszönjön, és kissé kellemetlen megjegyzéseket tegyen elveszettségére és nyelvtudására vonatkozólag.
Diomédész alapból megszokta, hogy a társaság középpontjában áll, és mindig tudja, merre hány méter – hiszen erős, nagytermetű fiú volt, és elég izmos is, köszönhetően az amerikai focinak és a késő esti futásoknak. Az emberek szerettek a társaságában lenni, és ő tudta is, hogy kell velük bánni. Képes volt az előnyére manipulálni őket, bár ezt ritkán tette meg, mert többnyire kedvelte a kissé szerencsétlen srácokat, akik hozzácsapódtak. Nem volt ő sosem szükségtelenül hangos vagy lármás, a többiek valahogy megérezték, hogy vezéregyéniség, és kiabálás nélkül is van valami benne, ami az embert megállásra és tiszteletre készteti. De a klikkjén kívül állókkal sem szemétkedett, bár elég rossz híre volt az eddigi iskoláiban: nem tehetett róla, istenáldotta tehetség volt, ha a baj bevonzásáról volt szó.
Természetesen korábban sem próbált közvetlenül ismerkedni a többiekkel, az rosszat tett volna az imázsának. Mindig azok jöttek oda hozzá, kérdezgették, és Diomédész örült, ha közömbös hangnemben előadhatta, micsoda kalandokat élt át zsenge tizenhét éves kora ellenére. (Nyilván a nőügyeiről és a sportbeli eredményeiről beszélt, és ezek a mesék többnyire igazak is voltak. Többnyire. Egy kis igazgatás a valóságon nem minősül hazugságnak, legalábbis Diomédész szerint).

Most – még ha nem is mutatta kívülről, mert igyekezett hűvösnek és flegmának látszani – azonban kicsit meglepődött azon, hogy szinte senki nem jött oda hozzá. Bár Diomédész előző iskoláiban is rendszert csinált késéseiből, az első napon szeretett mindig már korán megérkezni, hogy elfoglalhassa trónusát a leghátsó padok valamelyikében. (Ez a hely szintén azt sugallta róla, hogy laza és menő, és egy ilyen új osztálytárs minden bizonnyal érdemes arra, hogy közelebbről is megismerjék. Persze dolgozatok alkalmával se jött rosszul, ha puskázni kellett). Így bőven volt alkalma megfigyelni a többi gyerek beáramlását az osztályba, közben pedig felmérni a terepet. Először természetesen a pedánsok jöttek, majd a csengetés előtti pár percre saccolta az osztály krémjének megérkezését: a megadott időpontban jöttek is páran, nagy robajjal, egy izompólós srác majdnem ki is szakította az ajtót a helyéről. Mire becsengettek, két masszív klikk alakult ki az osztályban: az egyik Diomédész mellett nem sokkal, az osztályterem leghátsó ablaka előtti padon állította fel bázisát. Itt a szószóló egy viszonylag lányos kinézetű, de rendkívül szép szőke fiú volt, aki éppen a nyaralásáról mesélt; vagy valami olyasmiről, mert Diomédész tisztán kihallotta a „tenger” és „buli” szavakat a mondandójából. A másik klikk a tanári asztal előtti első pad körül összpontosult, és egy széles vállú, magas, de kedves arcú srác volt a szószóló. Miközben barátnője kezét szorongatta, nevetett, talán valami viccet mesélt. Mindenesetre a története nem csak a körülötte állókat, de Diomédészt is fokozott figyelemre késztette: addig-addig bámulta a jelenetet, míg egy nemrég megismert hang ki nem zökkentette a gondolataiból.

- Ő ott Hektor. – A lány megint olyan furcsán méregette őt, mintha ki akarná olvasni minden titkát az arcából. – Hektor Priamidész. Az igazgató fia. Az ő brancsába tartoznak azok, akik kollégisták.
A fiú sűrűn pislogott.
- Máris kevésbé szimpatikus. És ki az a másik? A szőke.
A lány követte Diomédész tekintetét, majd megforgatta a szemét.
- Akhilleusz Péleidész, az aranyifjú. Nem néznéd ki belőle, de nagyon erős, és a kelleténél hamarabb felkapja a vizet, szóval ne nagyon kötözködj vele tesin. Meg úgy egyébként se. És ha már itt tartunk, Patroklosszal se kötözködj, mert az olyan, mintha vele kötözködnél.
- Ő az a barna hajú srác, aki ott áll a jobbján? – kérdezte Diomédész, de még ki sem mondta, sejtette, hogy beletrafált. Patroklosz ugyanis egy félénk, de magabiztos mozdulattal Akhilleusz karjába tette a kezét. Felmosolygott rá, és a tekintet, ahogy Akhilleusz ezt viszonozta, rendkívül árulkodó volt. – Együtt vannak.
- Valószínűleg igen, de nem igazán tudjuk. Amióta ismerjük őket, így viselkednek egymással, de elég homályos a dolog. Tavaly Akhilleusznak volt egy barátnője is, igaz, elég rövidéletű párkapcsolat volt.
- Te minden pletykát ismersz?
A lány nevetve rázta a fejét, és élvezte, hogy hosszú haja takarásában félig rejtve maradhat a világ és az osztálytársak elől. A fogai gyönyörű fehérek voltak, Diomédész pedig szinte száz százalékra vette, hogy már foglalt.
- Jön – jelentette be hangosan egy zömök srác az ajtóban, akit azért állítottak oda, hogy figyelje, ha egy tanerő közeledik.  Miután Hektorék csapatához visszament, és a nyüzsgés kicsit alábbhagyott – mindenki igyekezett visszatérni az eredeti ülőhelyére, ami persze még mindig a klikkek szerint volt elrendezve -, Diomédész gyorsan a lányhoz szegezte a kérdést:
- Te hova tartozol?
Az láthatóan habozott.
- Jó kérdés. – Ezzel pedig leült a Diomédész jobbján található padba. Igaz, eddig senki nem foglalta el azt a helyet, de a fiú azt gondolta, a lány csak addig marad itt, amíg beszélgetni kíván. Végül is történt már vele ennél rosszabb is. A szépség szemérmesen mosolygott. – A barátom Hektor testvére, Párisz. De ez kicsit bonyolultabb ennél, egyszer elmesélem. Egyébként Helené vagyok.
- Diomédész – nyújtott kezet a fiú, éppen az utolsó pillanatban, mielőtt belépett a tanár. Jól kezdődik ez a tanév is, gondolta egykedvűen a srác.

×××

Az első napon még főleg eligazító órák voltak, a rendes tanítás csak kedden kezdődött. A vénséges vénnek tűn tanár, aki Nesztór néven mutatkozott be a nem túl lelkes társaságnak, röviden vázolta a félév programjait, illetve megkérdezte, mindenkinek sikerült-e választania a korábban kiosztott tantárgylistáról. Nem mondhatni, hogy Diomédészt túlságosan meghatotta az ügy; most magával hozta a listát, és miután nagyjából kiszámolta, hogy mennyi terhelést bír el rosszra hajlamos és bajkeverő természete, a lehető legkönnyebb tárgyakat igyekezett összeválogatni. Tudta persze, hogy egy tantárgy nagyban függ az őt oktató személytől, ezért mialatt Nesztór a tűzvédelemről tartott egy elég hosszú monológot, Diomédész Helené felé hajolt.
- Szerinted melyik legyen az utolsó tárgyam, táplálkozástudomány vagy földrajz? Melyik a könnyebb?
A lány felnézett, de pár másodpercig még nem tért magához, nyilván a saját tantárgylistáját futotta át éppen. Miután a kérdés eljutott hozzá, Helené belelkesedve, csillogó szemekkel hadarta:
- A földrajz, mindenképpen. Illetve a táplálkozástudomány könnyebb, de tudtommal Akhilleusz is jár arra tavaly óta, és nem biztos, hogy vele egy csoportban szeretnél lenni.
- Nem érdekel – közölte lazán a srác, majd egy gyors mozdulattal lefirkantotta a Táplálkozástudomány I. szavakat a papírfecnire. (Ami eléggé úgy nézett ki, mintha egy kutya szájából húzták volna ki. Vagy Batmanéből. Ő is eléggé kedvelte a papírt; vagy csak Diomédészt akarta idegesíteni mindig).
- Nagyon hülye vagy, ha azt felveszed – szólalt meg a Diomédész mögött ülő fiú. Kedélyes, barna szemei voltak, bár volt a tekintetében valami furcsa bogarasság is.  - Be fogsz rajta aludni. A fiatalabb Átreidész órái borzalmasak.
Diomédész hátrafordult, és felvonta a szemöldökét.
- Ebben az iskolában divat, hogy senki nem mutatkozik be? Jesszusom.
A srác vigyorgott, majd kezet nyújtott neki. (Nesztór Néleidész pedig szerencsére jobban el volt foglalva azzal, hogy a számtalan táblatoll közül egy jól fogót találjon).
- Megsértettelek? Ne haragudj. De ha senki nem mutatkozik be neked, akkor az csak azért van, mert mindenki tud rólad mindent.
- Errefelé gyorsan terjednek a pletykák – bólogatott Helené. – Kis iskola.
- Régóta itt éltek a családoddal, ugye? Még a nagyszüleid költöztek ide Görögországból, a szüleid is itt nőttek fel. A nagyapáink haverok voltak, tudtad?
- Dilisek vagytok mind. Ez már hivatalos – fordult vissza Diomédész elborult arccal. Azért érdekelte a dolog, és gyorsan visszafordult. – Komolyan?
A barna hajú srác szaporán helyeselt.
-  Bizony. Glaukosz vagyok egyébként, örülök, hogy találkoztunk. – Kezet fogtak. – Van nálam gumicukor giliszta, kérsz? Direkt azért hoztam, hogy megkínáljalak. Már ha kedves vagy, ha bunkó lettél volna, akkor nem kínállak meg.
Diomédész már nem tudott hova nézni kínjában. Tehetetlenségében a ceruzájával játszogatott.
- Nem kell, köszi. Szóval akkor azt mondjátok, jobb a földrajz?
- A tanár fantasztikus – derült fel újra a lány arca. Aztán kicsit lesütötte a szemét, mintha valami rossz dolgot művelt volna. – Nagyon jóképű is, de ez csak a hab a tortán. Mr. Láertiádész igazi metropolita, rengeteg országban járt már, és az órái inkább meséléssel telnek, mint tényleges tanulással. Imádni fogod.
- Szeret mesélni? – A fiú felhorkantott. – Nem tudom. Inkább alszok el valami hasznos dolgon, minthogy bugyuta meséket kelljen hallgatnom. Ha már lehet választani.
Helené mintha személyes sértésnek vette volna Diomédész mondatait, és kissé duzzogva felemelte a fejét.
- Nekem teljesen mindegy. Glaukosszal csak segíteni akartunk.
Bár Helené elég sértődött arcot vágott (már amennyire ezt rendkívül finom és nőies modora megengedte), Glaukosz nem úgy tűnt, mint aki meg van bántva: nagy szeretettel és gonddal csomagolta ki uzsonnás táskájából a piros és kék gumicukorkígyókat. Diomédész egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy hogy is sikerült ilyen társaságba keverednie: ahelyett, hogy óra elején odament volna Hektorhoz vagy Akhilleuszhoz, inkább azt választotta, hogy csendben elüldögél, ennek köszönhetően pedig az osztály legfurább egyedei között (igaz, ebből az egyik csodaszép volt) találta magát. Igaz, ami igaz: ők legalább rendesek voltak vele. Gondosan felmérve minden esélyt és lehetőséget, Diomédész végül felsóhajtott.
- Legyen, felveszem inkább a földrajzot. Így legalább nem lesz nagy lyuk a görög irodalom és a fociedzés között.
- Focira is járni fogsz? – pislogott Glaukosz, miközben összenéztek Helenével.
- Baj?
Helené kissé csalódottan elhúzta a száját, és hátratűrt egy kósza tincset a füle mögé. Diomédész nem igazán értette ezt a viselkedést, és mikor elfordult a lánytól, Glaukosz előrehajolt hozzá, majd suttogva magyarázott.
- Mivel nem az Ilionban laksz, nem fognak berakni Hektorék csapatába, ha pedig Akhilleuszékhoz kerülsz, akkor Párisz nem fog örülni neki, ha a nője veled lófrál. Mondjuk alapból is egy tahó az a gyerek, azt hiszi, körülötte forog minden…. de a lényeg az, hogy akkor mi ellenségek leszünk.
- Nem nevetséges ez egy kicsit? – szörnyedt el Diomédész. Nesztór minden bizonnyal eddig is hallotta a bájcsevegést, de most először meresztett az átlagosnál szigorúbb szemeket a hátsó padban ülő bagázsra. Annyira ijesztő azért nem volt, hogy a fiú elhallgasson. – Osztálytársak vagyunk mind, egy közösség.
- Nem – szólalt meg Helené is, bár a szemét látszólag a tanáron tartotta. Keményen, dacosan tartotta a fejét, és látszott rajta, hogy dühíti, hogy ennyire tehetetlen. Talán valamikor, régen még próbálkozott, de mostanra minden bizonnyal már beletörődött az egészbe.  – Sajnos ez nem egy közösség. Már régen nem. Mondtam, hogy majd mesélek erről, de most legyen elég annyi, hogy ez az osztály valójában két osztály. És ez nem csak a focimeccseken nyilvánul meg, hanem a mindennapokban is. Az egyik csapat tagjai általában nem beszélnek a másikkal, és nem kérnek segítséget a másiktól. Csoportprojekteknél is csak a saját csapatodból választhatsz párt. Barátság, szerelemi kapcsolat pláne nincs a két csoport között.

Diomédész elcsodálkozott. És még a szülei azt mondták, ő a problémás gyerek… az osztály egyik fele tehát anélkül is gyűlölte a másik felét, hogy ő bármi bajt kavart volna. A srác oldalát nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy ez miért alakult így – nem hitte, hogy egyszerűen a kollégista-nem kollégista tengely mentén rendeződött volna el az osztály. Helené borús, bűntudatos arcából arra mert következtetni, hogy talán neki is köze lehet az ellenségeskedéshez, azonban még belé is szorult annyi tapintat, hogy egy hölgyet nem zaklat fel pár óra ismertség után. (Egy ilyen szépet meg pláne nem.)
- Aha – Jött a késői válasz Heléna szép monológjára. Diomédész beharapta az ajkát. – A helyzet az, hogy nekem senki nem mondja meg, hogy kivel barátkozhatok. Sem ez az Akhilleusz figura, sem Hektor, sem senki más.
- Csak emlékezz majd erre később – mosolygott a lány, majd visszafordult a tábla felé. A nap további részében Diomédész már csak a gyönyörű loknijaival szemezhetett.

×××

Aznap délután Diomédész egészen elgondolkodva vezetett haza. Furcsa volt számára újra otthon lenni, ebben az olyannyira ismerős kisvárosban; a főbb utcákat persze már nem ismerte annyira, mert amíg ilyen-olyan bentlakásos iskolákban töltötte iskolás éveit, a boltok jócskán megváltoztak. Az ő környékük azonban ugyanolyan maradt: ugyanazok az előkelő luxusvillák egymás után szép sorban. Mindnek kifogástalan zöld gyepe volt, és ahogy Diomédész elhaladt a soron, pár kertben a sövényt nyírták a fizetett kertészek. Némelyik hagyományosabb stílust tükrözött, némelyik újonnan épült pedig a minimalizmus jegyét követve egyszerű üvegfalakból és néhány fehér panelből állt. A fiú családjának a háza a sor legvégén helyezkedett el: mögötte szép kilátás nyílt a várost környező, magasba nyúló, gyönyörű erdőre. A hatalmas telken álló ház némileg kisebb volt, mint a többi villa a soron, de Diomédésznek így is hatalmasnak tűnt: hiszen édesanyjával gyakorlatilag ketten laknak benne. Az apja mindig üzleti úton volt, havonta alig pár éjszakát aludt az amerikai birtokán. Volt Görögországban is egy házuk, amit a fiú sokkal jobban kedvelt, oda viszont csak nyaranta jártak; nem is csoda, hogy Diomédész nem tudott rendesen görögül.

A fiú, bár mások előtt sosem ismerte volna be, kissé megrettent az előtte álló tanévtől. Nem is az áldatlan állapotok miatt az osztályában (habár kicsit az is aggasztotta), hanem leginkább attól, hogy fogalma sem volt, hogy fog a görög nyelvű órákkal megbirkózni. Az apja (az az áldott jó lélek, aki egyébként meg sem kérdezte, ő mit akar) eltökélt volt abban, hogy ha már ennyi középiskolából elbocsátották, akkor a legjobb az lesz, ha ezúttal itt marad a közelben, így tud rá az anyja figyelni - ami eleve meddő próbálkozás persze, mert Déipülé ritkán törődött mással, mint saját magával. Mindenesetre Priamosz Dardanidész és Diomédész apja viszonylag jó kapcsolatot ápoltak, hiszen még fiatalkorukból ismerték egymást. Így esett a választás az Ilion Középiskolára, ahol a környező görög diaszpórából a tehetős családok gyerekei – illetve a kevésbé tehetősek, akik ösztöndíjjal érkeznek – szerezhetnek egyre több és több tudást. Az iskola kétnyelvű volt, és bár Diomédész kezdettől tudta ezt, arra nem gondolt, hogy nagyjából mindenki jobban fog beszélni nála görögül. (A srác, mikor nyaraltak, tudott két gombóc fagyit kérni, illetve útbaigazítást, de ennyiben kimerült a tudása). Helené és Glaukosz nagyon jóindulatúak voltak hozzá, és angolul szólították meg, de több osztálytársát is hallotta, ahogy az anyanyelvükön beszélgetnek egymással. Hogy lesz képes beilleszkedni? Eddig az összes iskolájában a legnépszerűbb emberek közé tartozott, ő volt az osztály nagymenője - de most elég nagy hendikeppel indul, és nem biztos, hogy be tudja hozni a hiányosságát. Mégis mennyit beszélhetnek a többiek görögül? És mennyire fogadják majd el, ha így szólnak hozzá, és ő csak angolul tud válaszolni? Talán el kellene gondolkoznia Helené ajánlatán. A lány kedvesnek tűnt, és ha Hektor testvérének a barátnője, akkor minden bizonnyal népszerű is. Látta, hogy a körülöttük ülő fiúk milyen tekintettel bámultak a szünetben Helenére, és nem kételkedett benne, hogy a fél osztály (ha nem több) szerelmes belé. Ha túl akarja élni ezt az évet, talán érdemes lesz jó barátságban lennie vele.

Amíg ezen töprengett, a fiú felhajtott a garázsukig, majd a távirányítóval felnyitotta az ajtót. Miután az autót sikeresen leparkolta, a garázshoz tartozó belső lépcsőn felment a földszintre; legelső útja a szobájába vezetett volna, a folyosón azonban szembetalálkozott egy hatalmas, fehér bundájú tüneménnyel. Az szapora nyávogással igyekezett felhívni magára a figyelmet.
- Jól van, Batman – hajolt le Diomédész mosolyogva, és kissé megvakargatta az állat füle tövét. A cica jólesően behunyta a szemét. Rögtön dorombolni kezdett. – Anya már megint nem adott enni, mi? Gyere velem.
Diomédész gyors léptekkel a konyha felé vette az irányt, majd az egyik szekrényből előkapott egy doboz tápot, illetve a gyógyvitaminos dobozkát. Batman kezdetben azért került a házhoz, hogy a nem dolgozó édesanyja elfoglalja magát valamivel; azonban ahogy kiderült, hogy a fajtatiszta maine coon cukorbetegségben szenved, Déipülé teljes letargiába esett, és onnantól egyre ritkábban foglalkozott az állattal. Kezdetben orvos adagolta az inzulint, de egy idő múlva a macska szerencsére tünetmentes lett. Ennek ellenére nagyon figyelni kellett arra, hogy milyen ételt és milyen tápszert fogyaszt – és korábban, mikor Diomédész nem lakott otthon, édesanyja néha elfelejtette neki beadni a gyógyvitamint, vagy elfelejtette megetetni, és a fiú ilyenkor soványabb macskára tért haza, mint amilyet otthon hagyott. Részben Batman iránti szeretete is sarkallta arra a srácot, hogy ne ágáljon annyira apja ötlete ellen, miszerint járjon csak itthon iskolába; így legalább naponta tud szegényre figyelni.
Miután a macsek jóllakott, és a gyógyvitamint is engedelmesen megette, hálásan Diomédész lábához törleszkedett. Batman mindenki mással (ideértve a fiú szüleit is) távolságtartó volt, őt azonban nagyon szerette, hiszen érezte, hogy ő az egyetlen a családban, aki foglalkozik is vele.
- Hétvégén főzök neked valami finomat – kacsintott a macskára Diomédész. Aztán az égre nézve felsóhajtott. – Csak ezt a hetet éljem túl valahogy.


4 komment:

  1. SIGN ME THE FUCK UP.
    Mármint. Természetesen nevetségesen (bár jó okom volt rá, csak kicsit idétlen volt az ujjongásom a monitorba bújva - pedig szerintem túl sok ember látott már ebben az állapotban) élveztem az első betűtől az utolsóig ezt a fejezetet, úgy örülök, hogy kitaláltad. És úgy örülök, hogy eddig minden fandomban ennyire szuperek voltak az AU-id, ami, mint tudjuk, elég nagy csapda tud lenni a sok utánajárás és OOC-ség és minden miatt. És mégis.. *-*
    Diomédesz már ennyiből az egyik kedvenc bi gyerekem lett, annyira édes fiú, és annyival többet érdemel, de persze annyira gyártja magának a problémákat, hogy egy ponton már a fejemet csóváltam, hogy jaj, babám. Batman, a macska /*Bruce Wayne approves*/. <3
    ÉS JON S- KIT!! Meg Oscar Isaac, i g e n. Ez az igen annak is szól, hogy soha nem így gondoltam eddig erre a két karakterre, de most már nem tudom kiverni a fejemből, és őszintén szólva nem is próbálkozom annyira. A CÍM. (Na jó, ennyit a koherens, lineáris kommentről.) Annyira el voltam foglalva azzal, hogy egyszerre táncoljak ülve az összefoglalót olvasva (mert persze rögtön felcsendült ez a dal a fülemben) és hogy ne maradjak le semmilyen információról, hogy eljutottam odáig, hogy "főleg a szóvicc miatt", megálltam, és két percig suttogtam folyamatosan, hogy ez nem igaz. VOLT még Nobody-s szóvicc, amit nem látott az internet - és ez, kérem szépen, már magában egy teljesítmény:D
    De visszatérve a szerkezetre és a karakterekre, nekem teljesen természetesnek tűnt, hogy a klikkesedés a háborúzó ellenfelek parafrázisa, nagyon szépen áthozza a kellő feszültséget, és bizonyos szempontból sokkal érthetőbb, mint a tanár-diák ellenségeskedés, amit nem minden tanárnál lehetne megoldani. És milyen klasszul jön ki benne mindenki szerepe! Priamosz szimpatikus-de-kissé-szánnivaló hozzáállása egy kicsit problémásabb tinédzserhez egy olyan megközelítés, amit én valamiért nagyon TSOA-világba illőnek érzek ahhoz képest, hogy teljesen más korban élnek - és nagyon tetszik. Heléné úgyszintén, nem egy érzékeny virágszál, aki Párisz oldalához van nőve: fontosak neki az emberi kapcsolatok, és bár egy kicsit minden lében kanál, nekem úgy jött le, hogy ez a figyelmességéből fakad valahogy. És közben tud tradicionálisan 'nőies' is lenni - nem tudom, hogy milyen karakter lesz később, kíváncsian várom, de perpillanat 700% lennék a barátja ennek a lánynak.
    Akhilleusz az a nagyképű szörfös srác, aki látszólag olyanokat mondana indokolatlanul az undorító 'milyenrészegvoltamahétvégénahaha' sztorikon kívül, hogy 'brooo, no homo', és közben mindenki sejti, hogy együtt van Patroklosszal, imádom <33 Meg ezeket, hogy "amióta ismerjük őket, így viselkednek egymással", és hogy a mozdulataikból látatlanban is el lehet képzelni, hogy ők ketten a gravitáció, és mindenki más kering körülöttük.
    És Briseis! Kíváncsi vagyok, hogy belőle fogunk-e látni többet, illetve hogy itt mi indokolta azt, hogy a többiek azt hiszik, együtt volt Akhilleusszal. Vagy hogy tényleg együtt voltak-e, hmmm.
    Még pár részlet (ha még nem unod): Nesztórt szegényt úgy sajnáltam, de hát mit lehet tenni - viszont a görög töri, mint tantárgy borzasztó érdekesen hangzik, még ha okkal is retteg tőle Diomédesz (amit, mint valaki, akinek úgy másfél éven belül tudnia kellene görögül, kissé hisztérikusan átérzek). És a földrajz! Soha nem gondoltam volna, hogy várni fogok egy földrajz órát, még ha fiktív is, de az Odüsszeuszod borzasztó ígéretes *_* És úgy várom Diomédesz reakcióját: esetlen és megilletődött lesz hirtelen? Vissza fog beszélni neki? Imádni fogja az óráit, unalmasnak tartja majd? Fogja Odüsszeusz korrepetálni görögből? Valami más? Annyi eshetőség van, de tuti, hogy imádni fogom:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Először is nagyon köszönöm ezt a hosszú kritikát, én is örülök, hogy végre nem csak tervezgetem ezt az egészet, hanem írom is. (Úgy 4-5 hónapja gondolkodok rajta, csak valahogy mindig volt más írás amit be kellett fejezzek, így pedig ez mindig tolódott.)
      Igen, Diomédészt én is imádom - annyira méltatlanul mellőzött karakter, pedig Patroklosz után ölte meg a legtöbb trójait (jó, ez nem azt jelenti automatikusan, hogy király karakter, de király karakter). És persze hogy bi, mert nem tudok róla mást elképzelni. Batman pedig valahogy odaillett nekem, mert egy Diomédészhez hasonló erős (testileg és lelkileg is) karakter biztos nem szentekről nevezné el a macskáit.
      Ugye én mindig úgy olvasok könyvet, hogy a karaktereket is elképzelem, és többnyire színészeket választok az én saját mentális filmemhez, mert az a legkönnyebb. Oscar úgy 0,2336 másodperc után beugrott nekem, mikor a TSOA-t olvastam, Diomédészen viszont gondolkodnom kellett azért. Aztán asszem megnéztem a The Testament of Youth című filmet ahol Kit szakállmentesen szerepelt, és az nagy hatást tett rám XD Azóta ő nekem Diomédész.
      Jaj de azért elég sokat kínlódtam, mire meggyőztem magam, hogy ez a cím nem lesz túl nyálas és túl hollywoodi és egyebek - de hát nem tudtam ellenállni a kísértésnek, na. (és annyira el tudlak képzelni téged, ahogy leesik, és azt szerettem volna látni, de így jártam XD)

      Igen, ez talán így nem a legkönnyebb, de tényleg, úgy sem lett volna egyszerű, hogy egyik fél tanár, a másik diák. Ugye eleve különböző korú karakterek vannak mindkét seregben, és kicsit furcsa lenne, ha pl. egy elvileg fiatalabb tanítana egy idősebbet. Csak így meg Helené sztoriját volt nehezebb átdolgozni, de sikerült, és jaj, remélem szeretni fogjátok. Helenéről: igen, abszolút azon vagyok, hogy koherens női szereplőket hozzak létre, viszont ettől függetlenül szerettem volna megtartani Helené nőiességét is, ami abszolút nem összeférhetetlen az eszével. Sajnos az Iliászban eléggé mostoha sorsa van a nőknek, de ezt az egyet mindenképpen meg fogom változtatni, ebből nem adok alább.
      Akhilleusz: igen, és ő már csak ilyen. Nem mindig vagyok biztos abban, hogy kedvelem a karakterét: azt az Akhilleuszt kedvelem, aki Patroklosszal van, de kb. mindenki más felé csak a drámakirálynőt játssza. És menőzik. És azt hiszi, ő a valaki. (Mondjuk tényleg ő a valaki, de idegesítő, hogy ennyire tudja.) Egyébként meg fogsz lepődni, de a barátnős utalás nem Briszéiszre vonatkozott. Mondjuk eleve én nem a TSOA-t vettem alapul, hanem az eredeti Iliászt, így kicsit másféle szerelmi háromszöget tervezgetek. De ezt nem árulom el, majd meglátod :)

      Dehogy unom, most is vigyorgok mint a Cheshire macska, szóval sose bánd, ha egy komment hosszú lesz :D Igen, Nesztórt kicsit én is sajnáltam, de belőle tudom úgy kinézni, hogy még ha látja/hallja is, hogy mindig rendetlenkednek az óráján, az idősek minden bölcsességével megáldva csak óra után sóhajtozik a "mai fiatalságon". Odüsszeuszhoz kapcsolódóan pedig nem lövök le semmit, mert hát következő fejezet is lesz (már dolgozom is rajta), és abban remélhetőleg sor kerül az első találkozásra :D

      (Még egyszer köszi, hogy ilyen sokat írtál. Még mindig vigyorgok.)

      Törlés
  2. *Töri szakos mindenkitshippelazókorból leányzó jelentkezik*
    ÉDESJÉZUS felkiáltással vetettem rá magamat az első fejezetre, mert mi az hogy itt van ez a sztori már augusztus 19. óta és én még nem találtam meg? Elöljáróban az elöljáró szöveghez annyit, hogy AZ A KÖNYV! ÉS AZ A SHIP! Az Akhilleusz dalát konkrétan végigbőgtem. Mert hogy lehet olyan fluffos fluffot olvasni, ami ott volt, miközben tudod, milyen tragikus véget ér majd az egész? Az Akhilleusz/Patroklosz pedig tökre kánon.
    Szóval eddig nagyon tetszik ez a high school AU, ahogy elosztottad a tanárokat és a diákokat (Menelaosz a szerelmem, amúgy), meg az osztályon belül a két klikk is nagyon tetszik. Hektor, jaj, ő a másik szerelmem! :3 A lányra pedig először azt hittem, hogy Briszéisz lesz valamiért.
    Diomédész és Glaukosz vendégbarátságát pedig annyira jól átültetted, imádom! Oké, itt nem száz ökör értékű aranyfegyvert cserélgetnek kilenc ökör árért :DD
    Na, de most futok is a következő fejezethez és szétkommentelem neked a mindenséget, mert ez valami fenomenális.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia töri szakos leányzó, nagyon örülök, hogy írtál :D Igen, az Akhilleusz dala az nálam már klasszikus, és remélem, ha magyartanár leszek, taníthatok majd olyan haladó szellemű iskolában, hogy ezt ajánljam az Iliász témánál. Igen, már Platónék is megmondták hogy az Akhilleusz/Patroklosz kánon, szóval szerintem bízhatunk bennük :D
      MENELAOSZ istenem, senkitől sem hallottam még hogy szereti, de én is imádom :D Mondjuk nekem Hektor a legnagyobb szerelem, meg Odüsszeusz. Az Akhilleusz barátnője dolog ki lesz majd bontva, de tényleg nem Briszéiszről lesz szó, ez egyelőre titok^^ Igen, úgy gondoltam, hogy egy modern au-ban picit jobban is összebarátkozhatna Diomédész és Glaukosz, főleg, hogy gimis klikkekről van szó. Így nem veszik olyan véresen komolyan talán a dolgokat, mint az eredetiben. (Bár ott sem nagyon vették hogy csak úgy leálltak trécselni a harcok kellős közepén, az csodás jelenet lehetett.)
      Köszönöm, én pedig igyekszem válaszolni is rájuk^^

      Törlés

 
Design by Casandra Krammer