2016. szeptember 4., vasárnap

Ain't nobody loves me better - 2. fejezet

Fandom: Iliász (?) Odüsszeia (?) 
Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint (bár szerintem az Akhilleusz/Patroklosz is kánon de senki nem kérdezett)
Műfaj: regény/kisregény/nemtudommég, egyébként 21. századi High School AU
Korhatár: 12 
Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.
Megjegyzés #1: Hamarabb terveztem, de végül most jött. Bár annak örülnék, ha egyetem közben ilyen gyakran tudnék frissíteni, de nekem még javában szünet van, és ez így kevésbé bocsánatos bűn. Remélem azért, hogy jól sikerült :)



Mikor Diomédész azt gondolta, görög irodalmon kínok kínjai közt fog szenvedni, alábecsülte a tantárgyat. A tankönyvben szép képek voltak, de nagyjából ennyi volt az összes pozitívum, amit a srác majdnem negyvenöt perc alatt össze tudott gyűjteni magában: egy Nesztórhoz hasonlatosan elég éltes korú tanerő tartotta az órát, és ráadásul valami olyan furcsa, vidéki Görögországot idéző kiejtéssel beszélt, hogy Diomédész már az első öt percben pánikolni kezdett. Körülnézett az osztályán, és – nagy meglepetésére – azt tapasztalta, hogy a legtöbben figyelnek: kivéve talán pár hátul üldögélőt. Akhilleusz az egyik tenyerére támaszkodva firkálgatott valamit a füzetébe, mellette Patroklosz szorgalmasan jegyzetelt: Diomédész sejtette, hogy a Péleidész Patroklosz jegyzeteiből éli túl a tanév nagy részét. Ott volt még hátul Helené, aki kissé unott arccal, de kitartóan figyelte a tanár előadását, na meg Glaukosz, aki a pad alatt mobilon a Candy Crush legújabb verzióját nyúzta.
Diomédész persze nem lett volna Diomédész, ha egy ilyen piszlicsáré dolog, mint egy görög nyelvű tanóra, legyőzi. Miután túl volt a kezdeti pánikon, rendezte vonásait, és minden erejével megpróbált a tanárra figyelni. Az óra végére kicsit jobban megszokta a stílusát, de annyira azért nem tellett tőle, hogy egy pár szavas véleménnyel is hozzájáruljon az órához. A nyelvtana enyhén szólva is hagyott némi kívánnivalót maga után, és így is örült, ha megérti a tanár minden ötödik szavát… nem, nem nevettetheti ki magát már az első héten. Hogyan tisztelnék így a többiek?

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után szerencsére vége lett az órának. Ha valaki nem járt sportra vagy földrajzra, ez a csütörtöki nap utolsó tanítási órája volt, így az osztály jó része sietett haza, vagy éppen az iskola legfelső emeletén helyet foglaló kollégiumba. Egy barna bőrű, sűrű loknis lány nagy táskával úgy spurizott kifelé, hogy kis híján lesodorta Diomédész asztaláról a tanszereket; a fiú utána is szólt, de az már nem volt sehol. Diomédész elbeszélgetett még kicsit Helenével, majd miután a lány is távozott, már csak hárman maradtak a teremben: Patroklosz, aki nagy szorgalmában éppen a táblát állt neki törölni, illetve Akhilleusz és Diomédész. Akhilleusz hanyagul a vállára vetette piros iskolatáskáját, aztán elindult, mintha a kijárat felé menne: de útközben még megállt a sűrűn pakoló Diomédész előtt.

- Péleidész. – Csak ennyit mondott, majd közömbös arccal kezet nyújtott Tüdeusz fiának. Az habozva meredt a srácra, hirtelen fogalma sem volt, hogy mit gondoljon. Egyelőre azt sem tudta eldönteni, Akhilleusz szimpatikus-e számára, vagy sem: a pletykákra nem akart alapozni, ez sosem volt a szokása.
- Diomédész – viszonozta a gesztust a fiú, majd röviden kezet rázott társával. – A vezetéknevem nem fontos.
- Ha közénk akarsz tartozni, fontos – mosolyodott el kissé Akhilleusz; éppen csak a szája sarka ívelt kicsit fölfelé. Diomédésznek ilyen közelről az sem kerülte el a figyelmét, hogy a fiúnak rendkívül szép vonásai voltak: szabályos, vékony arcát aranyos, göndör fürtök szegélyezték, első pillantásra soványnak tűnő alkata pedig (főleg ebben a feszes szürke pólóban) közelről sokkal izmosabbnak hatott. Máskor, más körülmények között talán jobban megtetszett volna neki a fiú, de sajnos megvolt benne az az egyetlen hiba, amit Diomédész azért nem tolerált senkinek, mert ő is magáénak tudhatta azt: ez pedig a mérhetetlen büszkeség. (Meg persze amúgy is kinézte már Meneláoszt. Természetesen nem hosszútávú kapcsolatra, Diomédész nem szerette az olyasmit, csak könnyed szórakozásban volt érdekelt: az ifjabb Átreidész amúgy is annyira szerencsétlennek tűnt, Diomédész szívesen megnézte volna, az ágyban is ilyen életképtelen-e. Előző esti fantáziájában ez határozottan nem így volt.)
- Honnan veszed, hogy közétek akarok tartozni? – nézett Akhilleuszra kihívóan a fiú. Az szélesebben elmosolyodott; mintha egy csecsemővel beszélgetne, aki teljesen járatlan a nagyvilág dolgaiban.
- Láttam, beszélgettél már pár emberrel az osztályból, tehát biztosan naprakész vagy. Mivel nem az Ilionban laksz, automatikusan a mi klikkünkhöz kerülsz.
- Szerintem ebbe nekem is van beleszólásom.
A szőke fiú felvonta gyönyörűen ívelt szemöldökét. Nyilvánvalóan nem szokta meg, hogy visszabeszéljenek neki.
- Jóban vagy Helenével, ugye? Láttam. De semmi baj, őt mi is kedveljük, barátkozhatsz vele. Glaukoszt viszont jobb elkerülnöd.
Diomédész se köpni, se nyelni nem tudott.
- Ott ül mögöttem. Mögöttem – hangsúlyozta.
- Igen, sajnos ez így alakult. Tárgyalni fogok Hektorral, megoldjuk a dolgot. – Akhilleusz olyan furcsán kihangsúlyozta a „tárgyalni” szót, hogy Diomédésznek ez egyáltalán nem tetszett. Mintha nem is két klikk vezetői lennének, hanem két csapat hadvezérei.
- Köszönöm – villantotta fel Diomédész legkedvesebb mosolyát, majd rögtön utána újra mogorva lett. - de nincs szükségem a segítségedre. Nagyfiú vagyok már.
Akhilleusz éppen szólni akart, de ekkor Patroklosz odaért hozzá, és kedvesen felmosolygott Diomédészre.
- Nem akar megbántani. Ez nálunk tényleg így működik – magyarázta jóakaratúan Patroklosz, majd felsóhajtott. Barna üstökét Akhilleusz vállára hajtotta, aki nevetve megpuszilta azt, és belesuttogott valamit görögül. Erre Patroklosz is felnevetett; Diomédész pedig a szemét forgatva kifelé vette az irányt.
- Én megyek, találkozunk az edzésen.
Akhilleusz arca egy szempillantás alatt változott vidámból meglepetté.
- Beiratkoztál focira?
- Évek óta játszom, a régi iskoláimban én voltam a csapatkapitány. Jó vagyok.
A szép szőke görög kétkedve nézett össze Patroklosszal; majd újra Diomédészre vetette tekintetét.
- Meglátjuk, Tüdeidész. Meglátjuk.
Amíg kifelé igyekezett, Diomédész azon töprengett, hogy Akhilleusz kitől tudta meg a vezetéknevét.

×××

A fiú felsóhajtott. Persze megpróbálta kicsavarni a pólóból a nedvet, de ezzel csak azt érte el, hogy a keze is koszos lett, valamint a farmerjére is jutott bőven a sötétbarna folyadékból.
- Ne haragudj – rebesgette a szempilláit egy rövid hajú lány, és szánakozóan tekintett fel Diomédészre; aki még azt sem értette, a Hollywoodban gyártott vígjátékoknál hogyan lehetséges teljes egészében leönteni valakit forró kávéval. Persze az ilyesmi mindig a romkomokban történt (amiket Diomédész nagyon határozottan ellenzett, és persze sose látott egyet sem), ahol ritkán a véletlen, ritkán a leendő szerelmespár egyik tagja intézte ezt a műveletet szándékosan. A lányra nézve Diomédész sejtette, melyik lehet ebben az esetben az igaz.
- Miért nem figyeltél jobban? – dühöngött. Ekkor kissé arrébb is mentek, mert pont a tanterem ajtójánál történt az incidens: és mivel elég sokan érkeztek Mr. Láertiádész órájára, nem fértek el tőlük a többiek.
- A nevem Aigialeia – mosolygott szélesen a lány. Olyan szélesen, hogy Diomédésznek rögtön elillant minden kétsége afelől, hogy a kávés incidens véletlen volt. – Még egyszer bocsi.

De Diomédész csak a szemét forgatta, és a következő pillanatban már faképnél is hagyta a lányt, anélkül, hogy bemutatkozott volna. Ekkorra persze már a hátsó helyek nagy részét elfoglalták a teremben: a fiú így kénytelen volt az ajtó felőli második padba leülni. (Aigialeia mögött; ami elég szerencsés volt, mert a tanár talán észreveszi, ha a lány folyton hátrafordulgat, és rászól. Minek kellett így trükközni? Ha szemtől szembe odajön hozzá, hogy szeretne vele megismerkedni, akkor biztos nem mond nemet. De így csak az ellenszenvét vívta ki.)
Tüdeidész elüldögélt egy darabig a helyén, várva a tanár érkezését; de a pólója, aminek a felén már hidegre hűlt az ízletes kávé maradéka, kezdett rendkívül kényelmetlenné válni. Diomédész osztott, szorzott egy darabig, majd végül is levette a pólóját; Mr. Láertiádész pedig pont az ezt követő pillanatot használta ki arra, hogy belépjen a terembe. Mindenki felállt, hogy köszönjön – ez olyan szokás volt ebben az elit iskolában, amit a fiú egy hét alatt sem tudott megszokni. De azért ő is engedelmeskedett; és annak ellenére, hogy úgy számította, a legtöbb szem rá fog szegeződni (mégiscsak elég sok izmot szedett magára az elmúlt pár évben), mindenki, és főleg a lányok, a beérkező tanár tekintetét keresték. Ettől kicsi rosszabbul érezte magát; haragjában nem is nézte meg alaposabban a férfit, csak leült a köszönés után a helyére, majd rosszkedvűen körülpásztázta a tantermet. Semmi kétség: minden nőnemű (és egy-két hímnemű) lény Mr. Láertiádészt figyelte, és eszük ágában sem volt fennakadni azon a tényen, hogy az egyik osztálytársukon nincsen felső.
- Nincs rajtad felső. – Diomédész felhorkantott, majd felsőbbrendű gesztusokkal felnézett. Egyenesen Mr. Láertiádész szemébe, aki a pimasz megjegyzést tette. (Furcsán nagyok és barnák voltak. Mintha az ember velejéig látnának el.)
- Nem mondja. Maga tényleg nagyon jó tanár, és éles megfigyelő. Nem hiába ajánlották nekem.
Diomédész sejtette, hogy Helené és Glaukosz mögötte pár paddal már nagyon a fejét foghatja. Mindenesetre a fiúnak már eleve az nem tetszett, hogy a férfi letegezte őt – Helené mondta korábban persze, hogy Odüsszeusz Láertiádész minden diákját tegezi, de akkor sem stimmelt valami. A férfi, ha nem egy tanórán találkoznak, talán szimpatikus is lett volna neki; hiszen Helené leírásához hűen tényleg elég magas és jóképű volt, és még az a laza vászoning is elég jól illett kopott, helyenként szakadt nadrágjához. Fekete, rövid haja is elég modern frizurára lett vágatva: elől kicsit hosszabb volt, ezt hátrasimítva hordta. Diomédész legfeljebb annyit tudott megtippelni, hogy harminc és negyven között járhat, de ebben sem volt biztos, mert a vonásai valahogy megviseltnek tűntek. (Nem mintha ettől jobban sajnálná.)
- Történt valami?
- Leöntöttek kávéval.
- És nincs pénzed kimosni?
Diomédész el se hitte, hogy tényleg így kötözködik vele ez a férfi. Egy pillanatra elállt a szava a meglepetéstől, de a következőben már replikázott is, felmutatva kezében a rongyot:
- Öt perce történt. Nem akartam nedves ruhában üldögélni az óráján, már megbocsásson. Ezért vettem le.
- Értem. – A tanár úr rendkívül elgondolkodó fejet vágott, majd mosolyogva felült a tanári asztalra, és játékosan összecsapta a tenyereit. Kicsit még a fejét is ingatta, mintha tényleg sajnálkozna. - Hát akkor tényleg nincs mit tenni. Engem ugyan nem zavar, ha így maradsz, csak remélni merem, hogy nem vonod el a lányok figyelmét rólam.
Többen hátul felnevettek, Diomédész viszont nem volt ennyire lenyűgözve. Felvont szemöldökkel dőlt hátra a széken, majd hintázni kezdett rajta. Láertiádész ezt minden bizonnyal észrevette, de úgy tett, mintha nem látna semmit: kedélyesen azt asztalra rakta azt a szatyrot, amit tankönyvek helyett hozott, közben pedig ragaszkodott hozzá, hogy mindenki mesélje el, hová utazott a nyáron. Többen egyszerre beszélni kezdtek, Odüsszeusz pedig mintha nem is akarta volna lecsitítani őket azonnal; elmélyülten keresgélt valamit a táskája mélyén percekig. Hirtelen azonban jobb ötlete támadt, és felemelt kézzel jelezte, hogy csendet szeretne. Diomédész nagy döbbenetére az egész csoport elhallgatott. (Kivéve egy rágógumiját éppen lufiba fújó valaki, aki a srác tippje szerint Glaukosz lehetett.)

- De milyen udvariatlan is vagyok – csapott a homlokára a tanár, majd egy jóindulatú mosollyal Diomédészre mutatott. – Köztünk van egy új diák, akit még nem ismerek. Gyere csak ki bátran, mutatkozz be és meséld el, jártál-e valamerre a nyáron.
Diomédész nagyot sóhajtott, és felkészült rá, hogy még egy hasonló, kellemetlen kört le kell nyomnia. Szerinte már nagyjából az összes osztálytársa kívülről fújta az önéletrajzát, hiszen majdnem minden órán be kellett mutatkoznia; és ha a merő unalom, ami őt ilyenkor kísérte, nem lenne elég, Mr. Láertiádész hívogatása inkább tűnt gúnyosnak, mint tiszteletteljesnek. Bár lehet, csak ő látott bele ilyesmit, mert mire kiért a táblához, a tanár úr tényleg várakozásteljesen fordult felé, fél térdét az asztalra helyezve.
- A nevem Diomédész. – A fiú nagyot nyelt, ahogy minden szem rá szegeződött, és kihúzta magát. Végül is, ő akarta. Most már gáz lett volna magára kapni valamit. Legalább nem volt hideg. – De úgy tűnik, ezt már mindenki tudja, sőt, mindenkinek az összes szomszédja is. Szerintem jobban tudjátok, mit reggelizek, mint én magam.
Hátul többen abbahagyták a sutyorászást, mert Diomédész fenyegető tekintetének kereszttüzében senki nem mert rá egy rossz szót se mondani.  Láertiádész okosan figyelmen kívül hagyta mindezt, és kérdéssel kívánta enyhíteni a jól kitapintható feszültséget:
- Görögország melyik részéről származol? Esetleg Törökországból jöttél?
- Argoszból származik édesapám – közölte a fiú szűkszavúan, de a tanár csak hallgatott tovább, nem hagyta ennyiben a választ. – Még mindig van ott birtokunk. A szüleim szőlőtermesztéssel foglalkoznak, de már apám és anyám is itt nőtt fel.
- Á, Argosz – dörzsölte az állát Odüsszeusz Láertiádész, közben pedig láthatóan mélyen a gondolataiba mélyedt. – Szép nagyváros, voltam már ott többször is. Össze is vesztem egyszer egy taverna tulajdonosával, mert be akart csapni számlázásnál. Aztán valahogy mégis összebarátkoztunk, és segítettem neki kiszabadítani a lányát egy borvirágos, rosszéletű matróztól, aki elrabolta őt. Rendes volt az öreg, minden nap megvendégelt utána, így három hétig szüneteltettem az utazást. Aztán persze végül kiderült, hogy jól jártam, mert a hajó, amivel Törökország felé igyekeztem, útközben napokig vesztegelt egy nevenincs szigeten.
- Nyaralni ment oda? – csúszott ki Diomédész szájából. A kíváncsisága erősebb volt alapvetően elég mogorva természeténél.
- Ó, nem egészen. Megyek én mindenfelé – mosolygott a férfi, aki kicsivel most fiatalabbnak látszott. Talán harmincnégy-harmincöt lehet? Majd megkérdezi Helenétől. Most már tényleg érdekelte. – Szerencsére megadatott nekem, hogy van elég pénzem és türelmem utazni. Bejártam már mind az öt kontinenst, bár még mindig van jó pár ország és város, amit sajnos nem ismerek. Ebbe az iskolába is a kalandvágyam hajtott, mindössze egy éve tanítok itt. – Itt kedvesen, szeretetteljesen rámosolygott a diákjaira. Bár Diomédész ennyiből még nem kedvelte meg őt, azt el kellett ismernie, hogy elég hatásosan tudja kezelni ezt a jó nagy csapat problémás tinédzsert. – Eredetileg csak fél évig lettem volna óraadó, de a diákok és a tanárok annyira megszerettek, hogy kérték, maradjak még. Mit tehetnék, ha ez volt a szívük vágya? Hát maradtam.

Ez megmagyarázta Mr. Láertiádész enyhe görög akcentusát – ahhoz képest, hogy egész életében valószínűleg Görögországban élt, elég jól beszélte az angolt. De ettől még ugyanúgy bántották a fiú fülét az öndicsérő szavak, ráadásul a férfi olyan vadul mosolygott is közben, hogy Diomédész nem tudott mást, csak forgatni a szemét. Ki tudja, hányadjára már az óra folyamán. És még csak nyamvadt tizenöt perc telt el.
- Szeretnél még mesélni a nyaradról? – érdeklődött a tanár úr, Diomédész pedig erőltetetten vigyorogni kezdett.
- Inkább nem. Nem hiszem, hogy bevenné a szemérmes gyomra.
És ezzel visszament a helyére, majd keresztbe tett kézzel leült. Odüsszeusz, mintha mi sem történt volna, röviden megköszönte a bemutatkozást, és még mielőtt felszólított volna valakit, hogy kezdje el a mesélést, az a rövid hajú lány, aki a szünetben leöntötte Diomédészt, bekiáltotta:
- Tanár úr, mi történt önnel a nyáron? Eljutott végül Vietnámba?
- Tényleg azt szeretnétek, hogy én kezdjem? – Többen hangosan igent kiáltottak, az érdeklődő lányok pedig bátorítóan mosolyogtak Mr. Láertiádészra. Annak nem is kellett több, elővette az imént maga mellé lerakott szatyrot. – Rendben, de óra végén mindenkire sor kerül.

Mint ahogy a következő bő harminc percben kiderült, Odüsszeusz tanár úr elég sok helyen megfordult a nyár folyamán. Hozott be az osztályba apró mütyüröket több ázsiai országból: színes képeslapokat, amik érzékletesen mutatják be Thaiföld, Kambodzsa, Vietnám, Taiwan és a Maldív-szigetek legszebb városait.  Mutatott díszes falitányért, amikre ősi szövegeket véstek, bronz Buddha figurát, aminek hiányzott a feje (ennek elég kalandos útja volt Buenos Airestől Kuala Lumpurig), egy előkelőségtől vásárolt kék selyemkendőt, néhány szépen kivésett ezüst elefántos dobozkát, illetve posztereket, mágneseket, néhány helyi édességet is, amiket szétosztott az osztályban. Mesélt is közben persze: merre járt, milyen kalandokat élt át, hogyan vásárolt véletlenségből papucs helyett egy kismajmot, hogyan barátkozott össze egy tuktukossal, akivel aztán elég kalandos útjuk volt egy lerobbant autóúton, ahol ivóvíz még csak a közelben sem volt; és persze szokás szerint fantasztikusan adta elő az egészet, a szeme csillogott mesélés közben, és észre sem vette, hogy elmegy a beszámolójával az egész óra. Mikor kicsengetés előtt öt perccel egy fiú figyelmeztette erre, a tanár lemondóan felsóhajtott.
- Nahát, már megint ez a fránya idő. Ez az én ellenségem. – Aztán kivett a szatyorból még egy utolsó, henger alakú valamit, amit aztán magasan felmutatott, hogy mindenki lássa. Több lány apró sikolyt hallatott, a fiúk pedig visszahőköltek. – Az a drága, drága Priamosz nem engedte meg, hogy ezt behozzam, de ha ti hallgattok, tőlem nem tudja meg. – És csintalanul kacsintott hozzá. – Vietnámban ezt isszák az igazán gazdagok. Jól látjátok, a közepében egy kígyó van; de nem kell aggódni, már nem él.

Természetesen senki nem mert vállalkozni arra, hogy a kígyóborba beleigyon. Diomédésznek volt egy olyan sejtése, hogy a tanárnak csak a szája nagy, hiába kóstálgatta a többi diákot: úgy sem engedte volna meg, hogy alkoholt igyanak az óráján. Még ha a történetei alapján belevalónak is tűnt, egyáltalán nem biztos, hogy azok mind igazak: találkozott már Diomédész nem egy szájhőssel, ismerte a fajtáját. Beszél izgalmas kalandokról, utazásról, nőkről, de ennek a fele sem igaz. Odüsszeusz tanár úr is ilyen lehet: talán valóban eljutott ezekbe az ázsiai országokba (bár ebayen is rengeteg szuvenírt lehet vásárolni), de hogy az elmondottak hetven-nyolcvan százaléka csak kitaláció, arra a fiú mérget vett volna. (Kígyóbort nem. Amúgy is jobban preferálta a sört.)
Óra végén a férfi megígérte, hogy a következő alkalommal mindenki beszámolhat a saját élményeiről is. Mire végre kicsöngettek, nemhogy a többiek vágyakozva kirohantak volna a teremből, többen megálltak Láertiádész asztala mellett, és mosolyogva kérdezgették őt tovább. Annyian vették őt körül, hogy a végén ki se látszott a diákseregből; Diomédész undorodva a kijárat felé vette az irányt.

Helené persze beérte.
- Hogy tetszett az óra? – érdeklődött csivitelő hangon, mire a srác csak felvonta a szemöldökét.
- Csak tudnám, mit esztek ti ezen? Oké, jó a dumája, de tuti, hogy ennek a nagy része meg se történt.
- Jaj, ne legyél már ilyen – borult el a lány arca. Majd hátranézett; mivel barátja, az a szépfiú Párisz el volt foglalva Hektorral, Helené bátran folytatta. – Egyébként gondolkodtál az ajánlatomon? Volt rá majdnem egy heted.
- Milyen ajánlat?
- Hogy segítek neked a görögben.
Diomédész beharapta az ajkait. Persze, gondolkodott ezen korábban; konkrétan hétfő óta ezen kattog az agya éjjel-nappal, és nem hitte, hogy ha nem tesz sürgősen valamit, a dolog feledésbe merül magától. Szüksége volt valakire, ehhez nem fért kétség – na de fogalma sem volt, ismeri-e az ötletet Párisz, Helené szerelmi életébe pedig igazán nem akart belekontárkodni. Mi van, ha a srác féltékenykedni kezd? Meg itt van ez a klikkes dolog is. Talán Hektoréknak nem fog tetszeni az ötlet, hogy Helené Akhilleuszék egyik barátjával mászkál; még ha éppen nem is voltak barátok Akhilleusszal. Valamiért ebben az iskolában véresen komolyan vesz mindenki mindent. Ezt Diomédész nagyon nehezen tudta megemészteni.
- Adj még pár napot – válaszolta Helenének. – Majd írok neked a hétvégén.

×××

- Miért nem mondta senki, hogy nem amerikai focit játszotok?!
- Lazíts már – kapta az utasítást egy rendkívül nyugodt arcú lánytól Diomédész. Ugyanaz volt, aki délután, a görög irodalom után kis híján fellökte az asztalát; mint kiderült, a neve Briszéisz, és többnyire nehéz volt felidegesíteni. A lány elég alacsony volt, kissé teltebb is az átlagosnál, de mégis markáns személyiségnek tűnt: csokoládébarna bőrével egy görög nyelvű iskolában eléggé kitűnt, de Diomédész úgy érezte, ez őt leginkább csak megelégedéssel tölti el.
- Nekem nem mondta senki! – háborgott tovább Diomédész, miközben az edzőtáskáját ledobta az öltöző padjára. Épp elég volt neki az is, hogy tíz perccel hamarabb Hektorék kizavarták őt a saját öltözőjükből (Hektor személy szerint nem bánta volna, ha marad, de Párisz ismét kitett magáért), igazán nem volt itt kedve vicceskedni most Akhilleusz csatlósaival. Főleg, hogy Akhilleusz még csak nem is figyelt rá, mert későn érkezett, és még javában a cipőjét húzta fel.
- Miért játszanátok európai focit?
- Miért játszanánk amerikai focit? – szólalt meg erős hangon egy fiatal, alacsony srác, akit mintha kis Aiásznak hívtak volna. (Persze ez csak becenév volt, és a srác állítólag nem szerette, ha így hívják. Nem akarta összemérni erejét azzal az izomkolosszussal, akit az osztály nagy Aiászként ismer, és aki már kétszer bukott matekból, bár nagyjából minden sporttal kapcsolatos versenyt megnyer a suliban.)  - Nem vagyunk amerikaiak.
Diomédész már nyitotta a száját, de aztán egy hang sem jött ki rajta, így rögtön be is csukta.
- De Amerikában élünk. Én mindig is amerikai focit játszottam!
- Bú – mondta Akhilleusz, ahogy mosolyogva elé lépett. Diomédész sem volt alacsony, de Akhilleusz még rajta is túltett, és nagyon nem tetszett a fiúnak, hogy fel kell néznie egy ilyen valakire. - Hát felénk ez sajnos így megy. Bocsi, így nem lehetsz a csapatunkban.
- De Akhilleusz, tavaly elballagott a bátyám – húzta fel a szemöldökét az Akhilleusz balján lévő srác.  –Létszámhiányban vagyunk. Szerintem engedjük meg, hogy…
- Nyugi, Idomeneusz. – Akhillusz megforgatta szép szemeit, aztán jókedvűen nézett Diomédészre. – Csak tesztelni akartam, hogy könyörög-e.
- Tudod, csodálom, hogy bárki is képes elviselni téged – állapította meg Diomédész. Briszéisz hangosan felnevetett, majd Akhilleusz felé fordulva, annak vállára tette a kezét (ami jó kis nyújtásgyakorlat volt számára).
- Igaza van. Én máris bírom őt.
Ezzel a lány eloldalgott, egyenesen az ajtó irányába. Akhilleusz úgy nézett utána, mint egy olyan lényre, akit valami titokzatos okból csodálni kell; ha nem látta volna őt Patroklosszal, Diomédész minden bizonnyal azt hitte volna, hogy együtt vannak. Így viszont nagyon furcsa volt neki minden, és azon kapta magát, hogy szívesen kiderítené, mi is hármuk közt a viszony pontosan.
Rövid csend után a barátságos arcú, szénfekete hajú Idomeneusz biztatóan rámosolygott a fiúra - az pedig eldöntötte magában, hogy eddig ő a legszimpatikusabb számára a nem bentlakók brancsából.
- Ismered a játékszabályokat?
- Nem – ismerte be őszintén Diomédész. Gondolta, jobb túlesni rajta most, úgyis kiderül, ha hazudik. – Láttam már tévében meccset, de nagyjából ennyi.
- Hamar beletanulsz – ígérte Idomeneusz, majd a többiekkel együtt a pálya felé vette az irányt.


Diomédésznek, miután minden félreértést sikerült tisztázni, nagyjából öt perce maradt arra, hogy a bíró sípja előtt átöltözzön. Mindezt úgy, hogy felszerelése meglehetősen hiányos volt; a focicipőt gyors mérlegelés után mindennapi sportcipőjével helyettesítette – ami méregdrága volt, és bár a nevéből adódóan elméletileg képes kibírni erősebb megterhelést is, a valóság talán ettől eltérő lehet. (Diomédész mindenesetre nem forgolódott volna álmatlanul abban az esetben, ha a cipője tönkremegy, és édesapjának újat kell vennie. Abból a temérdek pénzéből.) A térdvédős, piros térdnadrágját azért felvette, mert a farmer nagyon kényelmetlen lett volna; mindehhez pedig azt a kék pólót társította, amit nagyjából tíz perccel ezelőtt mosott ki az első emeleti fiúmosdóban, hogy már mégse félmeztelenül kelljen hazamennie. A kávé már nem látszott, viszont a fele még mindig csurom víz volt. Diomédész egy sóhajjal végigtekintett magán, azon elmélkedve, hogy kimenjen-e így a többiek elé. De hát egyrészt harcosabb alkat volt ő annál, mintsem ilyen butaságok elkeserítsék - másrészt pedig megszólalt a bíró füttye is. Ha menni kell, hát menni kell.

×××

- Balra, Diomédész! – kiáltotta szinte azonnal Akhilleusz, ahogy nekiiramodott a kapu felé; Antilokhosz és Idomeneusz rohantak utána, de nagyjából az egész csapatnak a másik térfél végéről kellett visszarohannia ahhoz, hogy a gyors Hektor lehetőleg  ne adja be a gólt úgy, hogy senki nincs a kapuban. Diomédész is szaladt, ahogy csak tudott, és egy ponton elrobogott Akhilleusz mellett; az először döbbenten nézett, de a játék hevében gyorsan továbbjutott a dolgon, és megkétszerezte az iramot. Már késő volt azonban: Diomédész volt az egyetlen, aki Hektorral egyidőben ért a kapuhoz, ám mivel mindössze ötven persze mondhatja magát egy nem amerikai focicsapat tagjának, nem igazán tudta, mit kezdjen a helyzettel. Hektor magasra célozta a labdát, Diomédésznek pedig az első reflexe az volt, hogy elkapja azt; ez ugyan nem sikerült, mert a kollégista fiú rúgása nagyon erős volt, de Diomédész sikeresen beleért, és a labda a kezéről pattant vissza. Gól nem lett, de Agamemnón eszeveszetten sípolni kezdett, a fiú pedig kénytelen volt rájönni – főleg pár csapattársa dühös és csalódott arcából – hogy valamit megint rosszul csinált.
- Tizenegyes – hangzott az edző szájából a kíméletlen ítélet, Akhilleusz csapata persze rögtön zúgolódni kezdett. Mindenki egymásnak beszélt, és egyedül a csapatkapitány készült fel arra, hogy egészestét nagymonológot tartson Agamemnón Átreidész tanár úrnak arról, hogy miért nem szabad rögtön már az elején elkedvetleníteni az új csapattársat. Már annak ellenére, hogy totál az ő hibája volt az egész, de kezdő még, és akkor is.
- Mi az a tizenegyes? – kérdezte Diomédész.
- A tizenegyesen belül volt Hektor, és beleértél kézzel a labdába – magyarázta neki elkedvetlenedve Patroklosz, aki még mindig ott állt mellette a kapuban. – Ha hagyod, talán kivédem, de így esélyem se lesz. Hektor most a tizenegyes vonalánál rúg egyet, és rajtam, a kapuson kívül senki nem védhet.
- Ennek semmi értelme – mérgelődött tovább Diomédész, de azért kissé rosszul esett neki a csapat rosszalló, szúrós pillantása. Nem mintha mutatta volna, az arca ugyanolyan érzelemmentes maradt, mint mindig; legalább Akhilleusz nem vele volt elfoglalva. Már három teljes perce ecsetelte Agamemnónnak a nyilvánvaló igazságtalanságot, és közben persze azt is tűrnie kellett, hogy Hektor és Párisz természetesen nem hagyták annyiban a dolgot. – És amúgy is, nincs szükségem arra, hogy Akhilleusz értem korteskedjen. Tudom én is képviselni saját magam.
És már indult volna is az edző irányába, útközben azonban Idomeneusz megfogta a karját.
- Hagyd, úgyis engedni fog neki. Bár ők ketten kimondottan utálják egymást, de Átreidésznek szüksége van rá, nem akarja szükségtelenül feldühíteni… Akhilleusz amúgy is egy drámakirálynő, volt már pár balhé abból, hogy megmakacsolta magát. Ráadásul a tanerő egy ideje amúgy is pikkel Hektorékra.
- Miért? – kíváncsiskodott a fiú; Idomeneuszon látszott, hogy szívesen mesélne róla, de ekkor megszólalt Agamemnón füttye. Nem lett belőle tizenegyes.

×××

A két csapat döntetlenre állt még negyvenöt perc után is - amin Diomédész rendkívül csodálkozott, de azért büszke is volt magára, hogy nem hátráltatja nagyon a többieket. Igaz, nem csinált sok mindent középpályásként, gólt meg végképp nem rúgott, de a végére kezdte már kapisgálni, mi is ennek a játéknak a lényege; bár az amerikai focit még mindig százszor jobbnak tartotta. Tíz perc volt a hosszabbítás, amit Agamemnón kiszabott – mint ahogy azt az elcsigázott, feltűrt pólós Idomeneusztól megtudhatta, általában tizenöt perc szokott lenni, de úgy tűnik, Agamemnónnak az első hét után is bőven elege volt a gyerekekből és a tanításból annyira, hogy egy velük töltött plusz öt perc is átlagon felüli teljesítménynek tűnt. (Mondjuk Diomédész se bánta, hogy a marcona, viseltes külsejű férfi hamarabb elmegy, mert a hétfői dupla matekon és a keddi tanulásmódszertanon sem kedvelte meg jobban, mint edzőként. Az öccse, Meneláosz, na az más kérdés volt. Hozzá szívesebben járna privát edzésekre, az biztos.)
A hosszabbítás után hajszálnyi előnnyel, de Hektorék győztek. Diomédész csodálkozott, hogy Akhilleusz odamegy hozzá, és kezet fog vele, az Ilion csapat kapitányával; de hát azért ez mégiscsak egy sportszerű mérkőzés volt, ahol tisztességes játékban legyűrte őket az ellenfél. És azt még Akhilleusznak is el kellett ismernie, hogy a másik csapat nagyon jól játszott.

Miután mindenki kezet fogott mindenkivel, a legtöbben siettek is vissza, az öltözőkbe. Diomédész ott maradt még kicsit Idomeneusz mellett, akivel egész jól elbeszélgettek: kiderült, hogy a zenei ízlésük nagyon hasonló, és mindketten ugyanarra a sportcipőmárkára esküsznek. Idomeneusz nagyon ajánlott neki egy görög márkát is, amit legutóbb otthon (a fiú így utalt Görögországra) vett, és nagyon tartós, emellett pedig sokféle dizájnban kapható.
- Igaz, nem a legolcsóbb, de a minőséget meg kell fizetni – vonta le a konklúziót. – Az itthoni ártól viszont sokkal olcsóbb, főleg, ha olyan boltban veszed, ami…
- Ne haragudjatok – hallott egy hangot Diomédész a háta mögött, ezért megfordult. És újra felnézett. Francba, hogy itt mindenki ilyen magas.  – Segítene valamelyikőtök szétszedni a kapukat?
Hektor látszólag egyáltalán nem jött zavarba; Diomédész sejtette, hogy Idomeneusz nem tartozik az igazán ellenségeskedő emberek közé, a srác ezért merte őket megszólítani.
- Szívesen segítek… - kezdte Idomeneusz, aztán kicsit elfelhősödött az arca. – Igazából sietnem kellene, a barátnőmnek megígértem ma a fagyizást… de ez úgyis csak öt perc, gondolom.
- Akkor menj csak - bökött a kijárat felé a fejével Diomédész. Majd kifejezéstelen arccal Hektorra bámult. – Majd én segítek.
- Biztos?
- Biztos. Jó fagyizást.

Miután Idomeneusz elment, Hektor és Diomédész összenéztek egy rövid ideig. De jó, hogy Akhilleusz nincs itt, gondolta Diomédész. Minimum megölné, amiért szóba mert állni az „ellenséges” csapat vezetőjével, sőt, még segít is neki szétszedni és elhordani a kaput. Mintha nem osztálytársak lennének… nevetséges az egész.
Hektor röviden ismertette, hogyan kell szétkapni a felszerelést; pár másodpercig mindketten csöndben szereltek, tették a dolgukat – közben pedig a pálya kiürült, már Agamemnón is rég elment. Miután a csend kezdett rendkívül kínossá válni, Hektor megszólalt:

- Reméltem, hogy te leszel az, aki segítesz nekem.
- Miért is? Ennyire tetszem neked? – vonta fel a szemöldökét kissé flegmán Diomédész. A rendkívül jóképű, kisfiús mosolyú Hektor úgy tűnt, egyáltalán nem jött zavarba. Ez a tény pedig máris eggyel szimpatikusabbá tette a barna hajú fiút.
- Csak meg akarlak ismerni. Amúgy pedig van barátnőm.
- Tudom. Nagyon jól játszott ma – csúszott ki Diomédész száján. Általában nem dicséri a lányokat szemtől szembe a pasijuknak, mert sokszor csúnya féltékenységi roham a jutalma. Hektor látszólag éppen ellenkezőleg volt ezzel: az arca máris kicsit vidámabb lett, és látszott rajta, hogy nagyon szereti, ha a barátnőjéről beszélhet bárkivel is. Úgy általában minden alkalmat meg is ragadott erre.
- Andromakhé az egyetlen lány Briszéiszen kívül, aki velünk focizik, és már ez önmagában nagy bátorság. A meccseink nem egyszer végződtek már csonttöréssel vagy zúzódásokkal… egyszer Aeneasz agyrázkódást is kapott. Az egy nagyon balszerencsés nap volt.
Diomédész a homlokát ráncolta; közben megpróbálta összerendezni kezeiben a szétszedett kapu pár darabját.
- És nem félted a barátnődet?
- Á – legyintett a fiú, ahogy felkapta a vállára a hálót, meg a jobb félfát felrakta a vállára. – Vagyis persze, féltem, de nem tarthatom őt vissza. Vagy talán megtehetném, de nem akarom. Nem akarok olyan lenni, mint az öcsém, aki legszívesebben vaslánccal kötözné magához Helenét, nehogy az más fiúra ránézzen. – Itt apró szünetet tartott. Várta, hogy Diomédésszel elinduljanak közösen a tornaszertár felé.  – Jobb, ha felkészülsz rá, hogy téged is zaklatni fog. Már amennyiben továbbra is beszélsz Helenével.
- Csak barátkozni akarok vele – fakadt ki Diomédész. Meglepődött, mennyire őszintének hatottak a szavai. Mikor döntötte ezt el? Valahogy mégis így tűnt helyesnek. – Az öcséd korlátolt és hülye, ha azt hiszi, hogy ha valaki egy lánnyal beszélget, az biztosan dugni akar. Az ő beszűkült, hetero kis világában biztos így van, de a valódi élet nem ilyen egysíkú és unalmas. Ezt mondd meg neki.
Hektor és Diomédész szinte egyszerre vágták be a kétajtós, hatalmas szekrénybe a nehéz rudakat, meg a hálót. A poros, világítás nélküli kis tornaszertárban Diomédész csak az ajtón beszüremlő fénycsík miatt látta Hektor fáradt, egészen kicsikét meglepett arcát.
- Ó. Szóval akkor te…
- Biszexuális vagyok – közölte a fiú. Ezzel saját magát is meglepte. – Te vagy az első, akinek ebből az osztályból ezt elmondtam. Szuper.
Hektor levetette magát egy szimpatikus matracra, majd lassan kifújta a levegőt.
- Megtisztelve érzem magam.
- Azt remélem is.
Hosszú csönd. És még világítás sem nagyon volt.
- Figyelj – kezdte Hektor némileg komolyabb hangnemben. Még a homlokát is ráncolta. – Hidd el, nekem teher ez az egész. Ez a háborúsdi, amit Akhilleuszék játszanak. Párisz kezdte, így nem fordíthatom el a fejem, bármennyire is akarnám. Ő az öcsém, felelősséggel tartozom érte. Csak kérlek, bármit is mondok vagy teszek, ne hidd azt, hogy veled személyesen van problémám. Nem vagy valami nagy mázlista, hogy pont utolsó évben kerültél ide… szerintem jobban teszed, ha meghúzod magad. Én is igyekszem kerülni a konfliktusokat, de gondolhatod, nem megy egyszerűen az Ilion csapat vezetőjeként. Pedig én semmit mást nem akarok, csak békességet.
Diomédész kicsit elgondolkodott, majd tőle szokatlanul megeresztett egy kis cinikus mosolyt Hektor felé. Remélte, hogy az látja a sötétben.
- Nincs olyan opció, hogy Akhilleusz helyett inkább veled barátkozok?
- Attól tartok, nincs – nevetett fel a fiú. 

2 komment:

  1. Aaaaww, azt hiszem, Hektor a kedvencem ebben a történetben. Mint az Iliászban is, szóval annyira nem meglepő a dolog. A focimeccs vicces volt, annyira tudtam, hogy lesz itt valami az amerikai meg az európai focival! :D És a legjobbat hagyom a végére: az a földrajzóra. Egyrészt imádom, hogy Odüsszeusz a földrajztanár, annyira illik hozzá ez, másrészt meg az interakciói Diomédésszel... Hát anyám. Szerintem nem mondtam még elégszer, mennyire imádom már most ezt a történetet. Merthogy imádom. És és és Briszéisz meg Andromakhé! Jajj de badass mindkettő! Akhilleuszt pedig annyira jól elkaptad, Patroklosszal nagyon kis cukik :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Biztos látszik, mennyire elfogult vagyok Hektorral, de hát ha így van, annyira nem bánom :) Amúgy az alapötlet az volt, hogy Odüsszeusz földrajzot tanít, és ehhez jött később a Diomédészes szerelmi szál, aztán csak a legvégén döntöttem el, hogy ebből nem elég nekem egy novellányi hosszúság. Legelőször is mindig magamnak írok, és hát úgy gondoltam, szeretném én azt, ha beledolgoznám az Iliász valamennyi szereplőjét is :P De mindig hatalmas motivációt adnak az ilyen kommentek, és nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy köszi^^ A lányok pedig naná, hogy badassek, elvégre ez a 21. század, és semmiképp sem akartam őket odáig alacsonyítani, hogy csak valakinek a love interest-jeként tűnjenek fel. Igenis kellenek egyéni jellemvonások Briszéisznek, Helenének, és Andromakhénak is :) Akhilleusz karaktere mondjuk alapból elég hálás, nem nehéz vele annyira írni. Odüsszeusz picit nehezebb számomra, de hát na, én vállaltam :P

      Törlés

 
Design by Casandra Krammer