Ain't nobody loves me better - 4. fejezet

Fandom: Iliász

Párosítás: Odüsszeusz/Diomédész, Akhilleusz/Patroklosz, a többi pedig kánon szerint

Műfaj: regény/kisregény/nemtudommég, egyébként 21. századi High School AU
Korhatár: 16+

Tartalom: Diomédész végzős diák, és új tanulóként érkezik az Ilion Középiskolába. Már kezdettől fogva rengeteg nehézséggel kell megküzdenie: az osztálya valamilyen titokzatos múltbeli történés folytán kettészakadt, és állandó a versengés a két focicsapat tagjai között. Ha ez nem lenne elég, Diomédész még az új földrajztanárával is állandó konfliktusba kerül: végül pedig jobban megszereti őt, mint azt valaha is gondolta volna.

Megjegyzés: Igen, egyetem. De azért a frissítések nem fognak elmaradni, legfeljebb kicsit ritkábban lesznek :)

Ahogy teltek a hetek, Diomédész beismerte – persze csak magának -, hogy ezek a görög órák Helenével nem is olyan rosszak és unalmasak, mint arra eleinte számított. Október közepére a görög fiú már képes volt önálló bemutatkozásra, illetve mutatott némi kompetenciát a sportok, a hobbik és a barátság témakörében is. Helené pedig meglepően jól magyarázott: az óra elején számon kérte a házit, aztán szabad beszélgetéssel próbálkozott. Diomédészt eleinte nagyon zavarta, ha kijavítják, de az önbecsülése múlott a kitartásán: ha nem tanul meg rendesen görögül, a többiek biztosan kinézik majd, azt pedig nem engedheti meg magának. Nem szerette persze ezt az iskolát, hogy szerette volna – semmilyen iskolát nem szeretett. De az osztálytársait sokkal jobban megkedvelte, mint korábban bármikor: Idomeneusz több hétvégén is átjött hozzá, és egész nap számítógépes játékokkal foglalkoztak; Glaukosz meg görkorizni vitte el valamelyik szombaton, a kedvenc helyére a városban. Helenével is találkozott párszor: ilyenkor az minden alkalmat megragadott arra, hogy hétköznapi helyzetekben is fejlessze kedvenc tanítványa tudását. Egyszer például azt állította, meghívja Diomédészt a Starbucksba, ha elő tudja adni neki, hogyan rendelné meg az adott lattét görögül. Máskor meg, amikor egy parkban sétáltak, a lány azoknak a növényeknek a neveit kezdte sorolni, amik mellett éppen elhaladtak. Diomédész kezdetben még bosszankodott, de ősz közepén egyszer csak azt vette észre, hogy nem csak az időjárás változott meg, hanem az ő hozzáállása is: már nem fogcsikorgatva járt be az órák többségére, és bár a hétfők még mindig kimondhatatlan tortúrát jelentettek a számára, azért évezte a társaságot. Néha. Valamennyire.

- Az ott az én helyem.

Diomédész felnézett. A szép, pöttyös inges, de rendkívül kellemetlen modorú Párisz pofákat vágott neki, miközben várakozásteljesen meredt rá. Diomédész nagy szemeket meresztett, és úgy nézett fel a Helené által kiadott görög háziból, mintha tűz lenne a tekintete, és porig akarná égetni a fiút. Tekintve az alkatát és karakterét, nagyon kevés ember mert volna vele ujjat húzni; Párisz törékeny és vékony tinédzser, de mégis volt a személyiségében valami harcias él, ami lehetővé tette számára, hogy nála sokkal erősebb és határozottabb emberekkel is birokra merjen menni.

- Nem voltál suliban egész nap – közölte hidegen Diomédész. Párisz rendkívül jól meg tudta játszani magát (legalább olyan jól, mint Diomédész), de a fiú sejtette, hogy hatással van rá ez a hűvös, félelmet keltő tónus. – Honnan tudhattam volna, hogy visszajössz?

- Csak átmeneti rosszullét volt. Nem hagytam volna ki ezt az órát.

Diomédész erre felállt, de egyáltalán nem azzal a szándékkal, hogy átadja a helyét. Nem – azt a helyet Helené ajánlotta fel neki pár perccel ezelőtt, mikor elment, hogy segítsen Odüsszeusz tanár úrnak áthozni a vetítőt meg a laptopot. Ő azt a helyet nem adja semmi pénzért. Amúgy is, minek kellett ennek órára jönni? Mindenki tudja, hogy csak azért van itt, hogy figyelje, hogyan viselkedik a tanár úr a barátnőjével. Az ő figyelmét sem kerülte el az, hogy Helené mennyire kedveli Mr. Láertiádészt; Diomédésznek a lány persze még korábban elmondta, hogy az érdeklődése Odüsszeusz tanár úr iránt pusztán tanulmányi jellegű, hiszen földtudománnyal szeretne ő is foglalkozni. A fiú csak azt nem értette: Helené nem beszél Párisszal erről? Vagy beszélgetnek egyáltalán? Egy nagy rejtély volt az egész.

Diomédész és Párisz még akkor is farkasszemet néztek egymással, amikor Mr. Láertiádész – és nyomában a laptopot hordozó Helené – beléptek a terembe. Helenének egyszerre lefagyott a jókedvű mosoly az ajkáról, Odüsszeusz tanár úr meg egyszerűen csak összeráncolta a homlokát. A köszönés után mindenki leült - a két fiú kivételével.

- Mi a probléma? – dőlt neki Odüsszeusz a tanári asztalnak, és arca fáradtabb volt, mint általában. Kérdően nézett a két srácra.

- Tüdeidész nem adja át a helyét. Itt én ülök – hangsúlyozta újra Párisz, szép ajkait pedig félívbe húzta, ezzel is ártatlanságát hangsúlyozva.  – Én, és senki más.

- Párisz nem is volt ma iskolában! Helené adta át ezt a helyet, hogy mellette üljek – fordult Mr. Láertiádész felé Diomédész, meglehetősen pirosan és elszántan. Több hét elteltével sem kedvelte meg jobban a tanárt, de azóta a bizonyos fénymásolós alkalom óta nem kötekedett vele többet. Egyrészt, mert ő sem szólt be neki azóta, másrészt mert a fiú úgy látta, jobban teszi, ha meghúzza magát a második padban. (Meg persze azt sem akarta, hogy a görög tanulásos dolgot Láertiádész felhozza a tanórán, mindenki füle hallatára. Mekkora szégyen lenne az? Diomédész el se tudta képzelni. Nem, annak a kezébe nem harap, aki róla zsarolási anyaggal rendelkezik. Ezt még ő is tudta.)

- Helené? – Odüsszeusz vádlón hátrafordult a lányhoz, akinek égett mindkét arca. – Miért Helené engedi meg neked, hogy odaülj? Bár teljesen lényegtelen. Ha itt van Párisz, az az ő helye. Így igazságos.

Diomédész hitetlenkedve felhorkantott, és a két karját maga előtt összefonta. Bármennyire is veszélyes volt rá nézve Odüsszeusz, ezt mégsem hagyhatta annyiban.

- Ki szerint? Én innen nem megyek el.

- Haver, ne csináld a cirkuszt – ráncigálta meg kicsit Diomédész pólójának a szélét Glaukosz, aki történetesen pont Párisz mellett ült. (És perpillanat azzal foglalta el magát, hogy a földrajz tankönyv pár kitépett lapjából papírrepülőt hajtogatott.) – Nem ér annyit.

- Hallottátok a véleményem.

- Kérlek, Diomédész. – Helené hangja gyenge és rekedt volt; érződött rajta, hogy nagyon szégyelli magát. Valószínűleg azon gondolkodott, hogyan tudja majd kiengesztelni a tanár urat ezért a kis incidensért, amit teljes véletlenségből okozott.

- Ülj vissza a helyedre! – hangzott az utasítás Mr. Láertiádész szájából is. Ez volt talán legtanárosabb mondat, amit Diomédész valaha is hallott tőle; hiszen a férfi általában lazára vette a figurát, mosolygott és úgy kezelte a tanítványait, mintha vele egyenrangúak lennének. De úgy látszik, be tud ő is keményíteni, ha akar. Diomédész csak nézett maga elé üresen, bár tudta, hogy ezt a csatát már rég elveszítette. Muszáj volt eltűrnie Párisz kaján vigyorát, amint fejét felszegve, dacosan visszasétált a saját padjához, a táskáját pedig a kelleténél nagyobb erővel ledobta a földre.

Percek múlva, mire sikerült beindítani a vetítőt, Odüsszeusz arca átváltozott: a szigorúbb, merev arckifejezést felváltotta a szokásos izgatott mosoly. Ő ugyanis mindig izgatott volt, mikor mesélt: az vonásai ilyenkor kisimultak, még a szeme is nevetett. Látszott rajta, hogy imád tanítani. Mint egy gyerek, akit a kedvenc állatáról kérdeznek: Odüsszeusz pont ilyen lelkesedéssel sorolta minden tanórán, mi jellemző Európa, Ázsia, Afrika és Amerika országaira, embereire – és persze mindig saját készítésű fotókat mellékelt a diasoraihoz.

- Tehát, ha mindenki megnyugodott – nézett jelentőségteljesen Odüsszeusz a tőle elforduló Diomédészre -, ma Németország főbb városait tekintjük át. Tudom, tudom, az év eleji beszámolók miatt el vagyunk kicsit csúszva, de már most szólok, hogy az első öt anyagrészből jövő héten ilyenkor dolgozatot írtok. Én sem szeretek osztályozni, de valamire jegyet kell adnom, ugye?

Többen csalódottan morogni kezdtek a teremben; Diomédész is köztük volt, bár őt éppen nem foglalkoztatta túlságosan, milyen jegyet fog kapni. Bármennyire is kellemetlen, azt el kellett ismernie, hogy Láertiáész nem a legrosszabb tanár, aki valaha is tanította: egy pöcs volt, az igaz, de legalább nem pocsék előadó. (Sokszor tényleg sikerült felkeltenie Diomédész figyelmét; ilyenkor a srác ugyanolyan kerek szemekkel bámulta az állandóan mosolygó Odüsszeuszt, mint a többiek, és észre sem vette, hogy teljesen a hatása alá került. Ha erre mégis rájött, mindig ráerőltetett az arcára valami enyhe flegmaságot vagy érdektelenséget – nehogy már Odüsszeusz azt lássa, kedveli az óráját.)

Most azonban más volt minden. Diomédész még mindig nem nyugodott le, és dühös volt Láertiádészra az előbbi kis incidens miatt. Arra várt csak, hogy a tanár mikor mond valami hihetetlent, valami kivételes kalandot, ami vele esett meg: akkor keményen megmondja a véleményét, de meg ám.

-… igen, a drezdaiak már csak ilyenek. Erről jut eszembe, meséltem már azt a történetet, mikor a barátaimmal voltam egy szigeten, és a helyi hotelben bedrogoztak minket?  - A férfi sóhajtott, mintha valami kellemetlen emlék suhant volna át a szeme előtt. De ez csak a pillanat törtrészéig tartott, és Diomédész úgy érezte, talán csak képzelődött. – Igaz, ez Görögországban történt egy kis szigeten, de elmesélem, mert érdekes. Összebarátkoztunk a helyiekkel, és megittunk egy-két pohárkával. Na, ne nézzetek így, tényleg csak egy-két pohárka volt. Aztán kaptunk ajándékként valami helyi italt… lótusznak hívták, bár hogy tényleg abból készült, vagy csak a színe miatt kapta a fantázianevet, azóta se tudjuk. A lényeg, hogy nekem gyanús volt a dolog, nem kértem belőle. A barátaim közül hárman viszont megitták, és hamarosan nagyon furcsa tüneteket kezdtek produkálni. Az arcuk olyan zöld lett, mint az ital, és teljesen lelassultak a mozdulataik, alig bírtak felmenni a hálószobájukba. Másnap is ilyenek voltak, és kötötték az ebet a karóhoz, hogy márpedig ők nem mennek haza.

- Nem lehet, hogy simán csak túl jó volt az a pia? – vonta fel a szemöldökét Diomédész, mire mellette több fiú nevetni kezdett. Diomédész azt hitte, a tanár majd csúnyán néz rá, de Odüsszeusz arca inkább felvillanyozódott.

-  Nem hiszem, ezek sosem voltak nagy iszákosok. Csak a kalandvágy hajtotta őket. Vagy nekik is megtetszett a szép kocsmárosné, aki körülöttem sündörgött egész este.

- Ja persze, el is felejtettem, hogy csak úgy tapadnak magára a nők – forgatta a fejét Diomédész, és billegni kezdett a székkel. Hallotta Glaukosztól, hogy ezt Odüsszeusz nagyon nem szereti, és még ha jókedvében van, akkor is mindig rászól a kácsingózó emberekre. – Nagyon leleményesnek hiszi magát, igaz? Már nem ez az első történet, ami arról szól, hogy maga a nagy ész, meg imádják a nők. Kicsit visszább vehetne az arcából. Nagyon nem bírom az ilyen öntelt embereket.

Az osztály, bár eddig sem nagyon duruzsolt, most aztán végképp elhallgatott; mindenki kíváncsi volt a tanár reakciójára. Mr. Láertiádész leszegte a fejét, és a térdén összekulcsolta a kezeit.

- Én mindent csak úgy mondok el, ahogy történt. Miért is hazudnék? Önszántamból tanítok itt, bármikor elmehetek, ha kedvem szottyan rá. – Felnézett. – És ami az észt illeti… igen, okosnak tartom magam. De ez nem az önteltségemből fakad, hanem abból, hogy ismerem, mire vagyok képes. Jó pár necces helyzetből kisegítettek már az ötleteim és a gondolkodásmódom; én meg levontam a tapasztalatot. Nem vagyok szent, azt beismerem, de úgy gondolom, észben éppen nem vagyok rövid.

Diomédész elvigyorodott.

- Ezek szerint másban igen. Rögtön érthető, miért próbál az egójával kompenzálni.

Hangos szisszenés hallatszódott a terem minden pontjáról; ez a beszólás már mindenkinek sok volt egy kicsit, és többen a kezükbe temették a fejüket. Glaukosz sűrűn pislogott Diomédész mellett; Helené hátul pedig már a vörös arcát fogta. A teremben mintha megállt volna az idő - mindenki várta, hogy Odüsszeusz kieressze a hangját, és egy mély dörgéssel elküldje a pimasz tanulót az igazgatói irányába. Pár ijesztő pillanatig tényleg úgy tűnt, hogy ez lesz Diomédész sorsa; aztán Mr. Láertiádész, mint derült égből a villámcsapás, kedvesen bólogatni kezdett. Az arcán nyoma sem volt bármiféle dühnek vagy haragnak.

- Hogy kinek a mije mennyire rövid, arról nem szólnék. Maradjunk annyiban, hogy mindig az kiabál, akinek a háza ég.  – A tanár ezzel diadalmasan visszafordult a táblához, és a következő diára váltott.

Megsemmisítő szavai még ott lebegtek percekig a levegőben; hiába folytatta az órát úgy mintha mi sem történt volna, páran nevetni kezdtek. Diomédész magán érezte a többiek tekintetét, és ettől mérhetetlenül zavarba jött. Piros arccal bámulta a padját.  El se hitte, hogy ez az idegesítő, beképzelt tanár legyőzte őt.

De ez csak egyetlen menet volt, dühöngött magában. A háborút még nem nyerted meg.

×××

Aznap délután Diomédész – talán mert még mindig dühös volt Mr. Láertiádész miatt, és ezt a dühét a sportba fektette - a szokásosnál is jobban játszott. Szerencsére már kezdett kiveszni belőle a reflex, hogy kézzel kapja el a labdát, és mivel majdnem mindenkinél gyorsabb volt, nem okozott neki gondot az ellenség kapujához közel kerülni. Bár Akhilleusz és Patroklosz valamiért hiányoztak, a többi csapattárs elismerő pillantásokkal jutalmazta őt, főleg a harmadik gól után. Briszéisz is rúgott egyet, de mivel Akhilleusz nem volt ott (meg egy jó kapusnak is híján voltak), Hektornak és Aeneasznak nem sok nehézséget okozott kiegyenlíteni a meccset.

Miután Agamamnón unott sóhajjal bejelentette a döntetlent, páran csalódottan, páran pedig egyenesen dühösen hagyták el a pályát.

- Ez csak egy nyomorult döntetlen – értetlenkedett Diomédész. Már ekkor az öltözőben voltak, és mialatt Idomeneusz egy flakonból vizet ivott, a srác lekapta a pólóját. Nagyon leizzadt a meccs alatt, de nem bánta; hónapok óta most érezte azt először, hogy igazán elemében van – még egy Akhilleusznak sem kellett a parancsát lesnie, teljesen azt tehette, amit akart. Igaz, csak döntetlen lett a végeredmény, de elég kezdő volt még az európai fociban, és eldöntötte magában, hogy ez is jónak számít.

- A döntetlen a legrosszabb, ami történhet – magyarázta türelmesen Idomeneusz. Rekordidő alatt utcai ruhába öltözött, és ekkor éppen a cigarettáját kereste a táskájában. (Diomédész is szívott alkalomadtán, de Idomeneusz szabályosan függő volt. Nem mintha ez a srácot zavarta volna, legalább tudott tőle kölcsönkérni.) – Gondolj csak bele: mindkét csapat frusztrált, mert egyik sem érte el a célját. Ha az egyik veszít, legalább a győztes nyugton marad. De így… nagyobb az esély a balhéra. Senki sem szereti a döntetlent.

- Jövő héten győzni fogunk. – Diomédész büszkén meredt társára, aki csak joviálisan mosolygott rá.

- Remélem is, mert ez lesz az első nyilvános meccsünk. Jó lenne nem keserű szájízzel kezdeni a tanévet. Főleg, hogy itt lesz az összes tanár is.

- Az engem nem foglalkoztat – vont vállat Diomédész. Miután ő is átvette a ruháját, és felkapta a vállára a hatalmas sporttáskát, Idomeneusszal ketten kiléptek az öltözőből. – Jut eszembe, mi van Akhilleusszal meg Patroklosszal? Miért nem jöttek ma?

- Biztos megint megy a dráma… amúgy fogalmam sincs. Majd szombaton megkérdezheted tőlük, ha akarod. Pontosan kilencre jössz? Csak mert akkor mehetnénk együtt.

Diomédész megtorpant egy pillanatra, és értetlenül pislogott.

- Mi lesz szombaton?

- Nem tudod? – csodálkozott a fiú, majd szája közé kapott egy cigarettát, és meggyújtotta azt. Természetesen az iskolán belül szigorúan tiltott volt a dohányzás, de este fél hétkor nem sok tanár akadt az útjukba, aki erre figyelmeztethette volna őket. – Akhilleuszéknál házibuli lesz. Hagyományosan a focicsapat tagjai vannak meghívva, de tulajdonképpen mindenki, aki a mi klikkünkbe tartozik. Havonta szokott lenni, de szeptemberben valahogy senki nem ért rá.

- Majd meggondolom, tudok-e rá időt szakítani – válaszolta Diomédész flegmán, de közben tudta nagyon jól, hogy semmi programja nincs szombat estére; ha csak az nem, hogy Batmannel együtt X-men maratont tartsanak. De hát azt átrakhatja vasárnapra is.

- Szerintem mindenképp gyere el, még akkor is, ha Akhilleuszt nem bírod annyira. – Idomeneusz fintorgott. – Nekem sem ő a kedvencem, de a kaja mindig fantasztikus, és a zene sem rossz. Akhilleusz az apukájával él, de egyszer találkoztam az anyjával is, és mit mondjak, bitang jó nő… csak messze lakik.

- Csak óvatosan a milfekkel. Könnyen meg lehet velük járni – jegyezte meg nagy bölcsen Diomédész, majd elgondolkodott. –Amúgy pedig így jobban meggondolva nem is olyan rossz ötlet ez a buli. Hátha felszedek valami csinos lányt. Mostanában annyira el voltam foglalva a sulival, meg a gö… szóval nem volt rá időm.

Idomeneusz észre sem vette Diomédész enyhe zavarát; nevetve megveregette osztálytársa vállát.

- Ez a beszéd!

×××

-… még búcsúzóul annyit, hogy mostanában nem jutott idő felelésre, ezért úgy döntöttem, jövő héten dolgozatot írnak.

Diomédész – és az osztály nagyrésze – egy emberként kapta fel a fejét, és ébredt fel békés, péntek délutáni semmittevéséből. Meneláosz, mikor mindenki figyelme ráirányult, egyszer csak elpirult; de a szavát nem szívta vissza.

- De tanár úr, csomó mindenből írunk jövő héten! - fakadt ki kis Aiász. Diomédész persze igazat adott neki: irodalomból, matekból és földrajzból is ígértek már dolgozatot a következő hétre, és tekintve, hogy a hétvégén Akhilleusz házibulit tart, ez nem volt a legszerencsésebb. Mintha minden tanár összeesküdött volna, hogy elrontsák az előttük álló pár napot… nem is lehet csodálkozni azon, hogy Meneláosz óráján – aki egyébként sem tudott fegyelmezni – mindenki egyszerre kezdett el beszélni, és a tanár alig tudta őket lecsitítani annyira, hogy szóhoz jusson. Egyedül Helené lapított Diomédész jobbján; szorgosan rajzolgatott valami virágfélét a füzetébe, de még véletlenül sem nézett fel, pedig nyilván hallotta, mi folyik körülötte. (Diomédész és ő amúgy is a minimumra redukálták azon beszélgetéseiket, amiket az osztály előtt folytattak. Eddig Párisz még nem zaklatta az új fiút, de Helené nem is akarta ezt megkockáztatni; így ha fontos mondandója volt, vagy az interneten, vagy telefonon, vagy a görög órák alkalmával beszéltek. Ez utóbbiról Párisz természetesen nem tudott.)

Meneláosz egy ideig fontolgatta magában a dolgokat.

- Készüljenek fel alaposan – erősítette meg az előbb elhangzott információt egy nagy levegővétel után, majd gyorsan felkapta az asztalról a felszerelését, és kisietett az ajtón. A morgolódás még a tanár távozta után is folytatódott jó darabig; Páriszék felől páran szidni kezdték Meneláoszt, sőt, az egyik kollégista (konkrétan Dolón) odáig ment, hogy egyenesen a férfiúi erényeit becsmérelte.

- Azért élvezi, hogy szivat minket, mert nincs nő, aki kielégítené.

- Megalszik a tej a szájában - forgatta a szemét a vörös hajú Szarpédón. – Komolyan, mit vártok? Szerintem nem is képes arra, hogy nővel legyen.

A két fiú gonoszul nevetni kezdett; Diomédész futó pillantást vetett Helenére, aki láthatóan nagyon nehezen tartotta magát. Szólni ugyan egy szót sem szólt, de a kezei remegtek, és elszántan a padját bámulta, hogy a többiek még csak véletlenül se lássák rajta, rosszul esnek neki ezek a mondatok. Diomédész éppen azon gondolkodott, hogyan csitítsa le az idiótán röhögcsélő kollégistákat, mikor Hektor (aki eddig is ott álldogált a cuccait pakoló Párisz mellett) megtette ezt helyette:

- Befejeznétek? Törődjetek a saját dolgotokkal.

A két fiú összenézett.

- Miért, nem mondtunk igazat? – replikázott Dolón. Diomédésznek eddig sem volt szimpatikus a menyétképű, alacsony kollégista (és az sem segített a dolgon, hogy múltkor törin beárulta Diomédészt, hogy puskázott), de most már pláne ki nem állhatta. El sem hitte, hogy ő és Glaukosz unokatesók. - Impotens, megvezethető hülye. Azt sem képes kiszúrni, ha nyitott könyvől puskázunk az orra előtt. Szerinted ez képes lenne lefektetni valakit? Bár aki vele kezd, az meg is érdemli.

- Hogy te mekkora egy bunkó fasz vagy – állapította meg Diomédész, mert ezt már nem bírta tétlenül nézni. Helené most már nem is próbálta megjátszani magát; a kezével befogta a száját, aztán sírva kiviharzott a teremből. Még a holmiját sem vitte magával. – Helené előtt így beszélni róla, elment nektek az eszetek?! Hát ennyi jóérzés sem szorult belétek?

- Te csak fogd be, Tüdeidész! – vágott vissza Dolón. Párisz közben Helené után sietett volna, de Hektor lefogta a karját. – Játszod itt az angyalt, közben meg olyan nagy buzi vagy, hogy bárkire rámásznál az osztályból, ha megtehetnéd.

Diomédész őszintén megdöbbent, és először nem tudott mit válaszolni. Igyekezett ugyan rendezni az arcvonásait, de érezte, hogy izzad a tenyere, és a pulzusa az egekbe szökik; Hektorra nem nézett, ahhoz most túlságosan haragudott rá. (Mit haragudott, meg tudta volna fojtani ott helyben. Mégis minek vág az is ilyen meglepett arcot? Csak ő mondhatta el. Diomédész hatalmas hibát követett el, amikor megbízott benne.)

De szerencsére nem veszítette el ekkor sem lélekjelenlétét. Lenéző fintorba torzult Diomédész ajka, ahogy egészen közel ment, szinte felémagasodott a nála tizenöt centivel alacsonyabb, és legalább ugyanennyi kilóval kevesebbet nyomó Dolónhoz. Kicsit még az ajkai is mosolyra fakadtak, ahogy látta, Dolón mennyire feszeng a közelségében – és mégis titkolni próbálja.

- Ne aggódj – jelentette ki felsőbbrendűen, büszkén Diomédész. – Mr. Átreidésszel előbb dugnék, mint veled. Ezt pedig csak sajnálhatod, mert elég jó parti vagyok.

Diomédész hagyott egy kis drámai szünetet, csak a hatás kedvéért; aztán visszament a padjához, felkapta a táskáját, és lelépett. Ám ahogy az első emeleti lépcső felé indult, meggondolta magát, megállt a lépcső előtt, és egy határozott mozdulattal benyitott a lányvécébe. Szerencsére nem voltak ott alsóbb évesek, Diomédész egyedül egy fojtott, síró hangot vett ki a mosdó legmélyéből.

- Helené… - suttogta Diomédész rekedten, amint odaért a lányhoz. Az ekkorra már teljesen kisírt, vörös szemekkel dőlt neki a mosdó falának, és mindkét kezével a zsebkendőt szorította arcához. Mikor meglátta Diomédészt, egyből a nyakába vetette magát.

- Köszönöm, hogy megvédtél – szipogta Helené, és jó erősen megölelte a fiút. Így álltak egy darabig, majd a lány Diomédész vállához szorította az arcát. – Bár igazuk van. Megérdemlem, amit kaptam. Hektorék gyűlölnek, Akhilleuszék gyűlölnek, Meneláosz is gyűlöl, mert otthagytam. De tudod, ki gyűlöl engem a legjobban? Én magam.

- Ne beszélj már ilyeneket! – háborodott fel Diomédész, miközben finoman megsimogatta a lány vállát. - Hektor nem gyűlöl, miért is tenné? Most is próbált segíteni.

- De a többiek igen – erősködött a lány, majd elhúzódott, és kifújta az orrát. – Látom rajtuk. Miattam van ez az egész háborúskodás, és látom a szemükben, hogy néha azt kívánják, bárcsak visszamennék Meneláoszhoz. Engem hibáztatnak, könnyűvérűnek tartanak. És minden joguk megvan rá…

- Nincs meg minden joguk – mondta határozottan Párisz, Diomédész pedig erre hirtelen megfordult. A mindig oly tökéletes bőrű, tökéletes hajú, tökéletes termetű Priamidész fáradtnak és elnyűttnek látszott; féltékenységnek nyoma sem volt rajta, mikor egyik kezében Helené kabátjával, másik kezében annak iskolatáskájával közelebb lépett a lányhoz.

- Összeszedted a holmimat? – remegett meg Helené hangja, mire Párisz rámosolygott. Diomédész ekkor egy pillanatra megsejtette, mit is talál Helené annyira vonzónak ebben a fiúban. De csak egy pillanatra. – Köszönöm szépen.

- Ne haragudj, Párisz, de te is igazán megszólalhattál volna – tette azért hozzá Diomédész. – Már megint Hektor állta helyetted a sarat. Hát neki kell helyetted megvédeni Helenét? Komolyan?

Párisz felszegte a fejét.

- Egyrészt, a te véleményed nem kérdeztem. – Ezzel a fiú szorosan megölelte a barátnőjét. Tüntetően nézett fel Diomédészre, miközben megpuszilta Helené haját. – Másrészt, nem vagyok gyáva. Csak… leblokkoltam. Sajnálom, Helené. Nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Megbocsátasz?

- Persze, hogy megbocsátok – érintette össze Helené a homlokát Páriszéval. Tüdeidész elhűlten bámulta őket; való igaz, mindkét ember gyönyörű volt, illettek egymáshoz, akárcsak a mesében a királyfi és az elrabolt királylány. De akkor is, Diomédész nem tudott nem arra gondolni, hogy hiába az idill, hiába az összeillő pár – Meneláosz jobb ember Párisznál. Talán nem olyan sármos és lehengerlő, talán nem is olyan okos, de jobb ember. Diomédész még mindig úgy érezte, hogy Helené hibát hibára halmoz, de úgy döntött, többet ő ezt nem fogja szóba hozni; hiszen a lány már tulajdonképpen felnőttnek számít, tizennyolc éves. Ő felelős a saját döntéseiért.

Mikor Párisz és Helené csókolózni kezdtek, Diomédész úgy döntött, okosabb, ha elindul hazafelé.

×××

Ahogy az szombat este kiderült, Akhilleuszék háza kisebb palotának is beillene. Három hatalmas tornya volt a kőépületnek, amit óriási kert vett körül: kívülről csak a gyönyörűen metszett sövény volt látható, de valószínűleg egyéb csodaszép és költséges növény is foglalt még ott helyet. Vagy akár egy jacuzzi. Pezsgővel és kaviárral. Akhilleuszhoz illene az ilyesmi… talán még a matekfeladatokat is úgy oldja meg délutánonként, hogy egy szolga legyezi, Patroklosz mellette a vállára dől, Briszéisz pedig a kerti kovácsoltvas asztalnál lejegyzi azt, amit Akhilleusz a fenséges ajkaival kiejt.

Diomédésznek nevetni támadt kedve erre a gondolatra. Persze türelmesen megvárta, amíg Idomeneusz kikászálódik a kocsiból, és bezárja azt; közben pedig nem tudott nem arra gondolni, hogy amilyen régi kastélyszerű az egész, simán beleillene egy olyan csúszda is, mint a Neveletlen hercegnő 2-ben. (Diomédész ezt természetesen nem látta, csak hallott róla egy régi osztálytársnőjétől.)

- Hova viszed azt a tasakot? – kérdezte Idomeneusz, amint felmásztak a magas kőlépcsőkön, és lecövekeltek a ház küszöbéhez. A srác jó alaposan, többször is benyomta a csengőt, hogy lehetőleg az egész ház zengjen.

- Ajándék van benne – csodálkozott Diomédész, és felmutatta a barna szatyrot. – Errefelé nem szokás vinni valamit, ha az ember vendégségbe megy?

- Nem igazán, Akhilleusznak mindene megvan. Viszont nem gáz, úgyis először vagy itt, ezzel kimagyarázhatod magad.

Diomédész ezt nem értette. Mintha még neki kellene kellemetlenül éreznie magát, amiért hozott ajándékot a házigazdának… további kérdezősködésre azonban nem volt ideje, mert egy rövid szoknyás, fehér blúzos, hivatalos mosolyú lány kinyitotta az ajtót. Miután Diomédész elmagyarázta, mi a helyzet, a lány elvette tőle az ajándéktasakot, és már el is tűnt valamerre.

- Majd én körbevezetlek – vigyorgott Idomeneusz, majd mindketten beléptek a házba, és becsukták az ajtót maguk után.

Diomédésznek még az álla is leesett döbbenetében. Eddig is sejtette ugyan, hogy a vityilló belmagasságára valószínűleg nem lehet panasz, de a valóság még őt is meglepte. Az előszoba egy nagyobb csarnok volt, vörös szőnyegekkel és aranyozott díszítésű falakkal; a tapéta letűnt korok szépségét idézte, de mindenhol hibátlan és tökéletes volt. Több míves díszítésű vitrinben régi tárgyakat őriztek: porcelánokat, kagylókat, mindenféle ódon csecsebecsét, aminek minden bizonnyal nem találtak más helyet. A plafonról rendkívül súlyos kristálycsillár lógott, és Diomédész nem merte tovább nézni, mert az az előérzete támadt, hogy ha továbbra is felfelé bámul, a lámpa leesik és agyonnyomja mindkettőjüket a súlyával.

- Elég nyomasztó hely, mi? – nevetett Idomeneusz. – Mármint szép, persze, de régies. Nem a mi Akhilleuszunkhoz illő.

- Szerintem illik hozzá. Ott van minden őse a falakon – bökött felfelé Diomédész, és ez igaz is volt. Régebbnél régebbi festmények tömkelege volt a falakra függesztve az egekbe ívelő, rendkívül magas plafonig. – Gondolom, büszke a származására. És innen meríti az arroganciáját is.

Idomeneusz igyekezett terelni a témát.

- A parti odafent van – rikkantotta, majd felszaladt a szőnyeggel bevont kőlépcsőkön. Diomédész szaladt utána, bár egy idő után nehezére esett követni: beértek egy nagyobb szalonféleségbe, aztán átvágtak még két szobán, aztán jobbra fordultak és sokáig mentek egy nagy folyosón, majd még három szobán átmentek; ekkor kezdte hallani Diomédész a dübörgést, és valami halvány zenét. Újabb két szoba és egy folyosó után végre megérkeztek Akhilleusz lakosztályába: mint Idomeneusz korábban elmondta, ez két hálószobából, egy fürdőszobából, egy hatalmas szalonból, egy étkezőből, egy fitneszteremből és egy játékszobából állt. A házibuli a szalonban volt; mikor Diomédész belépett, és körülnézett, az volt a benyomása, hogy nagyon, de nagyon nem erre számított.

Egyrészt, már az rendkívül árulkodó volt, hogy a kastélyt belepő ódon, kísértetjárta hangulat egyáltalán nem volt jelen Akhilleusz körletében: az összes bútor rendkívül modern volt, a helyiség végében elhelyezett puha, (valószínűleg) piros színű kanapéktól kezdve egészen a diszkógömbig, ami a táncparkett felett szórta a rendkívül hangos és vidám társaságra a szivárvány minden elképzelhető színét. A másik meglepetés az volt, hogy sokkal többen voltak a bulin, mint ahány ember a focicsapathoz (vagy akár csak Akhilleusz klikkjéhez) tartozott: minden bizonnyal a szőke fiú sok ismerősét meghívta, Diomédész például számtalan alsóbb éves diákot is fel vélt fedezni a táncoló, vagy éppen a sütis asztalnál elmélyülten eszegető vendégek között.

- Idomeneusz! – borult a frissen érkezett vendég nyakába egy nagyon hirtelen érkező és gyors Akhilleusz. Mikor elhajolt, és Diomédészre tekintett, a fiú látta rajta, hogy megivott már pár pohárkával; nem volt még részeg, de a hangulatát már megalapozta. – És Diomédész, hát persze, hogy te is itt vagy. Üdv, remélem, tetszik a ház.

- Azt hittem, nem kedvelsz.

- Ugyan! – Akhilleusz kedvesen mosolygott, és a kezét nyújtotta. Megint. Diomédész ezúttal nem látott okot, hogy miért ne fogadja el. – Ne haragudj, az évkezdés nem érintett valami túl jól. Nagyon bunkó voltam veled, és szeretnék bocsánatot kérni... mindenért. Hasznos tagja vagy a csapatunknak.

Diomédész újfent – egy órán belül már sokadjára – meglepődött, de értékelte a gesztust. Ő is elmosolyodott.

- Nincs harag.

- Szuper – ütötte össze a tenyerét elgondolkodva Akhilleusz. Majd ismét vigyorogni kezdett, mint valami kisgyerek. – És most ne haragudjatok, de tovább kell állnom, mindenképp beszélnem kell Briszéisszel. Van süti meg pia bőven, egyetek, igyatok. Ja és Idomeneusz, majd mutasd meg kérlek Diomédésznek, hogy melyik hálószobát használhatja, ha szüksége van rá.

Idomeneusz bólintott, majd miután Akhilleusz hátba veregette mindkettőjüket, vidáman továbbállt.

Diomédész nagy levegőt vett.

- Most arra gondolt, hogy itt alszok, vagy…

- A másikra – bólintott Idomeneusz újra.

A két srác összevigyorgott.

×××

Diomédész utolsó megmaradt lélekerejével megkapaszkodott a barna bársonyszék támlájában, és hátradöntött fejjel élvezte azt, ami hónapok óta nem adatott meg neki: a szép szőkeség, bár tapasztalatlan volt és alig tizenhat éves, rendkívül gyorsan tanult. Diomédész megosztott vele pár instrukciót, hogy mégis azért legyen a lánynak némi fogalma a dologról; hiába mondogatta, hogy pornóban látott már ilyet, a srác tisztában volt azzal, hogy élőben azért ez kicsit máshogy működik. Igaz, kicsit kellemetlen volt számára az a tény, hogy a férfiassága a lány legapróbb és legügyetlenebb kézmozdulatától is egyre csak keményebb lett, de hát tényleg régóta volt már valakivel úgy igazából… csakis ennek a számlájára írta, hogy az ügyetlen kislány kétszer is a csúcsra tudta juttatni, egyszer a kezével, egyszer pedig a szájával.

A srácnak a második alkalom után nehezére esett, hogy megszólaljon. Tudatában volt annak, hogy kint mindenki táncol, és talán vissza kellene menni, de azért csak megkérdezte:

- Biztos nem szeretnéd, hogy viszonozzam?

A lány, aki az előbb még olyan felnőttesen és kívánósan nézett rá, most egyszerre elpirult. Egy tincset, ami az előző nagy munkában kiszabadult a copfjából, visszatűrt a füle mögé; majd felállt.

- Köszi, de megmondtam, csak kíváncsi vagyok. Szeretnék szűz maradni az első barátomnak.

Diomédész erre megemelte a szemöldökét. Ő ugyan nem bánta a dolgot, felőle a kiscsaj azt csinált, amit akart, csak azért mégis… a lánynak meglehetősen furcsa elképzelései voltak a szüzességről. Nem is értette, minek vár a rendes szexszel annyit, hiszen itt voltak, nyilvánvalóan mindketten akarták a másikat… igaz, Diomédész alapvetően nem hordott magánál óvszert, de Idomeneusz azt is elmagyarázta, hogy a fitneszszoba egyik szekrényéből tud magának venni, az direkt azért van odakészítve. Ez tehát nem lett volna gond.

- Nekem mindegy – válaszolta hűvösen Diomédész; pedig azért ez nem volt így teljesen, szívesen látta volna a szőkét vízszintesben is, ruha nélkül. De hát ha az nem akarta, nem akarta.

Miután a lány és ő elbúcsúztak egymástól, az előbbi a mosdó, Diomédész pedig a szalon felé vette az irányt. Éppen ekkor folyt a legnagyobb parti; hajnali egy felé járt az idő, és sok ember már részeg volt, épp ezért nagyobb elánnal táncoltak a parkett közepén, mint eddig bármikor. (Diomédész kicsit ironikusnak érezte, hogy a bazi nagy villában, bazi elegáns pincérek bazi drága pezsgővel töltik meg a büféasztalon kirakott jegesvödröt, miközben a hifi a Cheap Thrills-et nyomta, de hát ez már csak az ő baja.) Diomédész egészen addig szinte végig táncolt, amíg a szőke lánnyal össze nem ismerkedett; most úgy gondolta, ennyi fizikai aktivitás – és persze a két orgazmus – után jobb lesz, ha iszik végre valamit, és leül kicsit az egyik kanapéra.

Miután sikeresen átvergődött az italok környékén állomásozó embereken, egy pohár vörösborral és egy nagy tányér szendviccsel felszerelkezve beült a terem végébe. Fáradt volt már, és a figyelmét annyira lekötötte a táncparketten szórakozó osztálytársak (és nem osztálytársak) látványa, hogy a szendvicsét már teljesen megette, és a bort már majdnem teljesen megitta, mikor rájött arra, hogy a vörös kanapé túlsó felén Patroklosz húzza meg magát békésen egy jó vastag könyv társaságában.

- Hát te, hogyhogy nem táncolsz? – kiabálta neki Diomédész, majd kicsit közelebb csúszott a fiúhoz, hogy mégse kelljen annyira felemelnie a hangját. Patroklosz annyira bele volt mélyedve az olvasásba, hogy Diomédésznek még egyszer meg kellett szólítania, és csak akkor figyelt fel.

- Olvasni jobban szeretek – pirult bele Patroklosz a válaszba, és kicsit összébb húzta magát; nyilvánvalóan úgy érezte, Diomédész lenézi őt, amiért ilyen antiszociális.

- És tudsz ilyen zajban? – csodálkozott Diomédész, akinek egyébként esze ágában sem volt lenézni a fiút emiatt. Csak furcsállta; mert hát Akhilleusz még hajnali egykor is ott ropta a táncparkett közepén Briszéisszel. Úgy tűnt, ők ketten sosem fáradnak el. – Miért nem mész inkább haza?

- Megszoktam már. Egyébként is… illik, hogy maradjak a parti végéig. – Patroklosz Akhilleuszék felé nézett, aztán megrázta a fejét, és újra belemélyedt a könyvébe. Diomédész és ő elüldögéltek még néhány percig egymás mellett; majd mikor az előbbinek elfogyott a bora, elfogyott a türelme is. Felpattant, és odaállt Patroklosz elé.

- Beszélhetünk négyszemközt?

Patroklosz meglepett arcot vágott, de bólogatott, és elindult a mosdók irányába; Diomédész követte. A mosdó mellett volt egy ajtó, ami egy folyosóra vezetett – érdekes módon az teljesen hangszigetelt volt, és a két fiú teljes csöndben sétált el annak végéig. Patroklosz végül benyitott az egyik szobába, ami tele volt sportfelszerelésekkel: volt benne futópad, szobabicikli, bordásfal, gyűrű, de még egy biliárdasztal és egy pingpongasztal is. Diomédész sejtette, hogy ez lehet a fitneszterem.

- Nagyon kiigazodsz errefelé, úgy látom – mosolyodott el Diomédész, majd felemelte a biliárdasztalról azt a kis háromszöget, ami a golyókat eddig összetartotta. Azok szanaszét gurultak. – Van kedved játszani egyet? Szeretsz biliárdozni?

- Nagyon – vallotta be Patroklosz, és gyorsan letette az egyik kispadra a könyvét, és odaállt ő is Diomédész mellé.  – Egyébként igen, gyakran vagyok itt. Csak Akhilleusz utál biliárdozni, ő pingpongozni szeret. Amiben meg én béna vagyok, és ezért sosem tudunk megegyezni.

- Aha. – Diomédész kezdett; a farúddal ő lökte meg elsőként a golyót. Az egyik saját golyója szinte rögtön betalált a lyukba. – Bocsi, hogy ilyen privát dolgot kérdezek, de együtt vagytok?

Patroklosz újfent elvörösödött. Annyira, hogy még a lökését is eltévesztette. Felegyenesedett, és kifújta a levegőt.

- Nem, igazából… ez egy teljesen normális kérdés. És a válaszom az, hogy… hát, ez egy kicsit bonyolultabb ennél. Sokkal bonyolultabb.

Diomédész sokáig habozott; aztán egyenesen Patrokloszra nézett.

- Csak azért kérdeztem, mert a múltkor matek előtt… láttam, hogy Akhilleusz letagadta, hogy a pasija vagy. És láttam, hogy neked ez rosszul esett. – Patroklosz nem válaszolt, így a fiú folytatta. – Nézd, biszexuális vagyok. Tudom, hogy ez a dolog a fiúkkal… nem egyszerű. Rizikósabb. És félelmetesebb is. De az nem lányos, és nem gyengeség, ha beismerjük az érzéseinket. Csak segíteni szeretnék neked, mikor azt mondom, hogy állj a sarkadra, és mondd el Akhilleusznak, mit akarsz.

Diomédész kezdte megbánni az utolsó sorait, mert látta, hogy Patroklosz nagyon elérzékenyül. Az olajbarna bőrű fiú a fejéhez tapasztotta a két kezét, és behunyta a szemeit; közben pedig leült egy székre, igyekezett tartani magát. Láthatóan nagyon nehezen ment neki.

- Csak azt akarom, hogy tudjam, mi ez a valami – nyöszörögte. – Köztünk. Mert én nagyon szeretem. És sokat is vagyok vele, meg persze csókolóztunk már, és kétszer…. hát…

- Lefeküdtetek – segítette ki Diomédész őt, mire Patroklosz félénken bólintott.

- Én tudom, hogy mit érzek, de ő nem mondja. És nem is beszélgettünk erről. Csak… elvagyunk egymás társaságában, és ennyi. Sosem vitatkoztunk azon, hogy most mik is vagyunk egymásnak. Ezért talán nem is jogos, hogy felháborodok azon, hogy nem tart a… a párjának.

- Hát akkor itt a kézenfekvő megoldás. Csak beszélnetek kell.

Patroklosz újra a tenyereibe temette az arcát.

- Csak félek, hogy nem vállal fel. Ő a legmenőbb srác az osztályban, miért pont engem választana? Tiszta ciki lenne, ha kézen fogva mászkálnánk a folyosón. Ő a legjobb focista a suliban, meg a legjóképűbb srác, én meg… hát, nincsenek rossz jegyeim, de nagyon jók se. És ügyetlen is vagyok. A saját lábamban esek el a folyosón.

- Szerintem ha beszélsz vele erről, fel fog téged vállalni – állította magabiztosan Diomédész. Kedvesen, vigasztalóan hátba veregette a srácot. – Mármint ne haragudj, de eddig is totál úgy viselkedtetek, mint egy pár. Senkinek sem lesz meglepetés. Akhilleusz pedig minden bizonnyal így szeret téged, ahogy vagy.

Patroklosz hallgatott. Kifújta a levegőt.

- Jobb lenne neki Briszéisszel. Brisz legalább belevaló, meg okos, meg jó sportoló. És nagyon csinos is.

- Ne becsüld már ennyire alá magad – dörmögte Diomédész. – Nem ismerlek még annyira ugyan, de szerintem jófej vagy. És értékes ember. Itt olvasol a parti kellős közepén, mikor mindenki más a földig issza magát. Értelmes dolgot csinálsz, és nem foglalkozol azzal, más mit gondol… ezt nagyon bírom benned. Én személy szerint örülnék neki, ha ilyen pasim lenne.

Patroklosz erre szélesen elmosolyodott, és hálásan tekintett a fiúra.

- Ez kedves tőled, de akkor sem ilyen egyszerű a dolog. Ott van Déidameia is, és félek, hogy jelenetet rendez majd a suliban, ha megtudja, hogy én és Akhilleusz egy pár vagyunk.

- Az kicsoda?

- Akhilleusz tavalyi barátnője – sóhajtott fel a srác. – Nagyon szép, vörös hajú lány. Inkább Akhilleusz anyja erőltette a dolgot, mert neki nagyon szimpatikus volt Déidameia. De majdnem fél évig együtt voltak Akhilleusszal, és az szerintem még mindig szereti őt. Most is írogat neki a neten, meg posztolja twitterre a szomorú bejegyzéseit. Néha nagyon rosszul érzem magam emiatt.

- Akkor ne menj fel twitterre – tanácsolta Diomédész. Patroklosz elfintorodott. – Érdekes, én azt gondoltam, Briszéiszre utalt Helené akkor, mikor azt mondta, Akhilleusznak tavaly volt egy barátnője.

- Tudtommal ők nem voltak együtt. Mármint párkapcsolatban. Hogy máshogy… azt nem tudom. Nem is érdekel. Brisz a legjobb barátom Akhilleuszon kívül és nagyon sokat lógunk együtt, ketten is és hármasban is. Tudom, hogy elmondaná, ha volt köztük Akhilleusszal valami, ami rám tartozik.

Diomédész már éppen nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, mikor egy rendkívül szép, hosszú hajú lány benyitott az ajtón. Kerek arca volt, és kék szemei játékosan csillogtak; vékony, göndör fürtjei valószínűleg természetesek voltak. Az egész lányon alig volt egy minimális smink; kis fekete ruhája pedig finoman libbent meg, ahogy közelebb jött Diomédészékhez.

- Ne haragudjatok, azt hittem, erre van a mosdó. Először vagyok itt.  – pirult el a lány, majd pillantása a szétszedett biliárdkészletre tévedt. – Á, biliárdoztok? Ha nem veszitek tolakodásnak, szívesen csatlakozok. Eléggé lefárasztott már a tánc.

- Dehogy vesszük tolakodásnak – állt fel rögtön Patroklosz, és kedvesen rámosolygott az új lányra. – Én Patroklosz vagyok, ő pedig itt Diomédész. Téged hogy hívnak?

- Khrüszéisz vagyok – mutatkozott be a lány, majd elvigyorodott. – Évekig jártam biliárdozni, ez az igazsághoz hozzátartozik.

- Utol fogunk érni – esküdözött Diomédész, majd büszkén felvetette a fejét. – Én általában mindent megnyerek.

Khrüszéisz felnevetett.

- Azt majd meglátjuk!